Az orosz gyerekek előbb lennének orvosok, pilóták, tanárok, kamionsofőrök, mint kozmonauták. Nem véletlenül.

A RIA Novosztyi orosz hírügynökség szerint Jurij Loncsakov (ld. alább) szeptember 5-én benyújtotta felmondását. Szergej Krikaljov, a Gagarin Kozmonauta Kiképző Központ vezetője szerint Loncsakov "érdekesebb munkát" talált magának. A 48 éves Loncsakov 1998 óta volt kozmonauta, és már háromszor járt a világűrben: összesen több mint 200 napot töltött földkörüli pályán. A tervek szerint 2015-ben repült volna a Nemzetközi Űrállomásra,  egyelőre még nem tudni kivel pótolják megüresedett helyét.Hivatalosan szeptember 14-én szűnt meg a munkaviszonya a Gagarin Központban. A pletykák szerint a kozmonauták körében nagy az elégedetlenség amióta a kiképző központ a Védelmi Minisztériumtól az orosz szövetségi űrügynökséghez került 2009-ben. A Moszkovszkij Komszomolec szerint az elhúzódó átszervezés hatással volt a jövedelmekre és a kozmonauták karrierkilátásaira.

Ez a kozmonautának jelentkezők számában is megnyilvánul. Oroszország első nyíltan meghirdetett kozmonauta-toborzása tavaly alig 300 érdeklődőt vonzott, szemben a NASA 8000 jelentkezőjével. Úgy tűnik, kozmonautának lenni nem olyan menő az orosz gyerekek körében: mindössze 5 százalékuk jelezte, hogy szívesen lenne űrhajós. Egy 2011-es tanulmány szerint több gyerek akart inkább orvos, pilóta, tanár - vagy kamionsofőr lenni. 

Mivel jelenleg a felsorolt foglalkozások mindegyikében többet lehet keresni, mint amennyit a kozmonauták kapnak, nem csoda, hogy az orosz gyerekek jóval földhöz ragadtabb és hasznosabb állásokra fenik a fogukat.

Egy nyomasztó kérdés azonban megválaszolatlan maradt: mi lehet érdekesebb munka, mint asztronautának lenni? Időutazónak lenni? Dinoszaurusz idomárnak? Jedi lovagnak? - teszi fel a kérdést a cikk végén a spacesafetymagazine.com.

No, de kiből lehet ma kozmonauta? Eszerint kissé felpuhultak a kozmonauták kiválasztásának feltételei az 1961-es első emberes űrrepülés óta. 2011-ben a Szövetségi Űrügynökséghez bárki jelentkezhetett, aki diplomás orosz állampolgár volt. Régebben a toborzás csak katonai pilótákra és mérnökökre korlátozódott, akik már eleve az űrkutatással kapcsolatos szakterületeken dolgoztak, rajtuk kívül még kevés számú orvos és kutató is a kiválasztottak közé kerülhetett. Ma a kozmonautának jelentkezőknek 33 évesnél fiatalabbnak kell lenniük, akik persze egészségügyileg alkalmasak a feladatra, diplomások, ezen kívül pedig ötéves tapasztalatot szereztek az űrprogram valamely területén. Emellett jól tudnak oroszul és angolul, tisztában vannak az emberes űrrepülés alapjaival, jó kondiban vannak, és átfogó ismeretekkel rendelkeznek az orosz űrprogram történetéről. 

A pilóták és berepülő pilóták táborából érkező jelölteknek minimum ötéves repülési tapasztalattal kell rendelkezniük, és csak a legnagyobb kaliberűek lehetnek kozmonauták. A kiválasztott jelöltek afféle "bejáratós kozmonauták" lesznek, akiknek át kell esniük az űrhajós kiképzésen, mielőtt részt vehetnének bármilyen küldetésen. Hat-hét évbe telik, mire elvégzik a három szintű képzést, és csak ezután indulhatnak a világűrbe.

A Puli holdjárójának is sok teszten kell átesnie, mielőtt elindulhat. A marokkói sivatag után roverünket a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

Az indítóállások környéke nem túl állatbarát vidék, a NASA történetében volt már sült keselyűtől kezdve denevéren át repülő békáig minden.

"Atyaég! Nem tudjuk eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk (talán mindkettőt kellene)." Ezekkel a szavakkal kommentálta a universetoday az alábbi képet, ami az "ugró béka" kifejezésnek egészen sajátos értelmet ad. A kis lúzert nyilván meglepte a LADEE holdszondát múlt pénteken magasba röpítő Minotaur-V rakéta gyújtása a Wallops szigeten.

A Wallops szóvivője megerősítette, hogy a szeptember 6-i start alkalmával a NASA kameráinak egyike kapta lencsevégre a fura természeti jelenséget, a képen semmilyen utómunkát vagy beavatkozást nem végeztek. Ugyanakkor - teszik hozzá a szerkesztők - nem állítható biztosan, hogy a kép készítése közben nem esett bántódása a pórul járt kétéltűnek.

De mit keres egy béka az indítóállás környékén? A Wallops/Közép-Atlanti Regionális Űrbázison egy "medence" található, ez szolgálja ki azt a nagy vízigényű rendszert, ami a start alatt működik, így védve meg az indítóállást a károsodásoktól, valamint a zaj mérséklésére is szolgál. Ez a medence a gyújtást megelőzően valószínűleg még egy nyirkos, hűs helynek számított, ami baráti körülményeket jelent egy béka számára. A NASA megjegyezte, hogy a Kennedy Space Centerhez hasonlóan, a Wallops-szigeti Űrbázis is egy természetvédelmi területen található. A 3000 hektáros Wallops-szigeti Nemzeti Vadvédelmi Körzet főként sósvizű mocsarakból és erdőkből áll, és számos fajnak ad otthont - beleértve a békákat is. A cikk idézi a NASA-t:

"Hogyan élhet együtt békében a vadvilág és az űrkutatás, és milyen hatással van a rakéták startja a vadvilágra? A NASA indítóállásai, útjai csak kis területet foglalnak el. A többi terület vad maradt, ami kiváló élőhely a vadvilág számára. A startok az indítóállások közvetlen közelében átmenetileg megzavarják a nyugalmat, de ez csak rövid ideig tart, így a vadvilág és a startok jól megférnek egymás mellett."

Nem a repülőbéka volt az első állatokkal kapcsolatos furcsaság egy-egy start során. Számos felvételen láthatunk madarakat, amint épp az űrsikló startja elől menekülnek; az STS-114 startja során azonban egy pulykakeselyű ütközött az űrsikló narancsszínű külső üzemanyag-tartályának (ld. alább). Aztán ott volt a híres űrdenevér esete az STS-119 küldetés során még 2009-ben, és nemrég a SpaceX Grasshopper [Szöcske] tesztje is egy egész tehéncsordát kápráztatott el:

 És így festett a Discovery űrsikló találkozása a pulykakeselyűvel:

Említeni sem kell, hogy remélhetően a Puli is rövidesen röppályára áll, ehhez azonban segítségre van csapatunknak szüksége. Az úticél a Hold, előtte azonban a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk roverünket eljuttatni, majd jól megfuttatni az ottani terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

A hétvégén a Hold felé útnak indított LADEE-ra két fő feladat vár: egyrészt meg kell határoznia a holdi atmoszféra összetételét, és azokat a folyamatokat, amik meghatározzák alkotóelemei eloszlását és fajtáit. Másrészt a holdszondának be kell azonosítania a holdi exoszférában lévő port.

A küldetés egyik célja, hogy megfigyelje a törékeny holdi atmoszféra felépítését, sűrűségét és időbeni változását mielőtt még a jövőben az emberi beavatkozás végképp tönkretenné azt. Mint előző posztunkban utaltunk rá, a misszió egyik célja, hogy a Surveyor-küldetések és az Apollo-program asztronautái által a felszín felett több tíz kilométerrel látott fényjelenséget megmagyarázzák, és kiderüljön, hogy nátriumgáz fénylése okozta-e avagy por.

A holdkörüli pályán 100 napos küldetésre készülő szondán három tudományos kísérlet kapott helyet. Az egyik kísérlet során a semlegesatom-spektrométerrel közvetlenül megmérik az atmoszférában található különböző anyagok koncentrációját. Az ultraibolya/látható fény tartományában mérő másik spektrométer megméri az atmoszféra összetételét és annak portartalmát. Ezen kívül közvetlenül is megmérik a porrészecskéket. A három berendezés mindössze 50 kilót tesz ki.

Egy másik kísérlet (Lunar Laser Communication Demonstration) más szempontból jelentős. A földi irányítás ugyanis rádiójelek helyett lézerekkel kommunikál a holdszondával, és vice versa. A jelenleg használatos 100 Mb/s adatletöltési sebesség helyett a lézeres kommunikáció a Földről 622 Mb/s sebességet eredményez, a hagyományosnál 25 százalékkal kevesebb energiaszükséglet mellett.

A lézeres kommunikáció lehetővé teszi, hogy 3D-s, nagyfelbontású videók érkezzenek a földi irányítókhoz, akik ennek köszönhetően már-már a holdszonda utasainak érezhetik majd magukat. A Föld több pontján veszik az űrjárgány jeleit, így elkerülhető, hogy a felhők megzavarják a vételt. 1958 óta a kommunikáció rádiójelek segítségével történt, ekkor bocsátotta fel a NASA első műholdját. A Voyager és a Cassini is így "cseveg(ett)" a Földdel, azonban nem a LADEE az első, amikor bevetették a lézert: 2013 elején Leonardo da Vinci híres Mona Lisájának képét küldték el lézerrel a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter részére - ez volt az első eset, hogy lézerrel kommunikáltak egy 384400 kilométerre lévő szondával.

A LADEE küldetése során meghatározzák az atmoszféra alkotóelemeinek jellemző előfordulását a holdfelszíntől 20 és 150 km közötti magasságban. Ezzel a NASA reményei szerint megtudhatjuk, honnan erednek ezek a komponensek, például lehet-e a napszélnek köze hozzájuk, vagy a napszél holdfelszínnel való kölcsönhatása eredményeképp jöttek létre, vagy a felszínből lökődtek ki, esetleg radioaktív bomlásból származnak-e.

A misszió célja meghatározni a Hold körül keringő por sűrűségét, gyakoriságát és térbeli elhelyezkedését, így megismerhetjük azokat a fizikai mechanizmusokat, amik révén a por elszakad a talajtól, illetve azt is, hogy a Nap hatása milyen szerepet játszik ebben.

A holdpor tanulmányozásakor meg kell említeni két ember nevét. A Hold exoszférájában található por egy részét valószínűleg az égitestbe csapódó meteorok okozták, emiatt lökődött ki a por holdkörüli pályára. Krystal Schlechter és John Hamilton a nyarat azzal töltötte, hogy megmérje ezeknek a meteorbecsapódásoknak az erejét és gyakoriságát a Hold "sötét" oldalán. Két 11" Celestron távcsövet nagysebességű kamerákkal szereltek fel, hogy a LADEE számára adatokat gyűjtsenek, és a NASA többet tudjon meg a holdporról. A módszer segít számba venni a lehetséges veszélyeket, amiket a Holdon való élet tartogat a jövő asztronautái számára. Érdemes megemlíteni, hogy a két kutató a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központban ténykedett (saját honlapjuk még fejlesztés alatt áll), ide szeretnénk mi is roverünket eljuttatni, és jól megfuttatni az ottani terepen. (Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!)

A LADEE-nak nagyjából két és fél hónapjába telik, amíg eléri a Holdat, pályára áll, és ellenőrzi rendszereit mielőtt 100 napos küldetése elkezdődhetne. Ideális esetben a pályája majdnem köralakú lesz, és a holdi egyenlítő fölött ível, a szonda így 113 percenként kerüli meg az égitestet nagyjából 50 kilométerrel a felszín fölött körözve. A LADEE a küldetés végén - sok más elődjéhez hasonlóan - becsapódik majd a holdfelszínbe. A poszt végére pedig itt van a küldetésről egy klassz kis összefoglaló:

Magyar idő szerint szeptember 7-én reggel fél hat körül nagyot ugrott a SpaceX vetélytársa, az Orbital Sciences: sikeres startot hajtott végre, az úticél pedig nem más, mint a Hold. A projektben persze benne van a NASA és az Egyesült Államok Légiereje is, a recept pedig meglehetősen régi. Fogj egy levetett interkontinentális ballisztikus rakétát, cseréld le a robbanófejet egy szondára, és máris készen vagy. A Peacekeeper rakétákból kifejlesztett Minotaur-V gyakorlatilag tele van meglepetéssel, és ezek jó része az orrkúpban található rakomány, a LADEE (Lunar Atmosphere and Dust Environment Explorer). De erről később.

A Minotaur-V egyik meglepetése, hogy az első három fokozat szilárd hajtóanyagú, amit egy az egyben a Peacekeeper rakétától örökölt. A koncepció bejáratott, a fokozatok mindegyike ötvenszer repült már. Az alsó három fokozatot két, a privát űrhajózásban használt fokozattal toldották meg, és voilá.

Nem tudni, hogy az Egyesült Államok Légiereje az ENSZ orra alá akart-e borsot törni azzal, amikor Peacemaker helyett mégis inkább a már említett "Békefenntartóra" keresztelte rakétáját. Az interkontinentális ballisztikus rakéta első tesztjére 1983 júniusában került sor, az első példányt 1986 végén telepítették. 2003-ban kezdték meg kivonni őket a forgalomból, 2005. szeptemberében búcsúztatták az utolsó példányt, ezek szolgálnak az Orbital Sciences rakétájának alapjául: a cég által továbbfejlesztett Minotaur-V-nek ez volt az első útja. Érdekesség, hogy a startra nem Cape Canaveralon került sor, hanem északabbra, a Wallops-szigeten.

A Minotaur-V gyakorlatilag a Minotaur-IV-gyel azonos, a különbséget a legfelső rakétafokozat megléte jelenti, ami bolygóközi pályára állíthatja a szondát - esetünkben ez most a Hold irányába küldte meg a cuccot jó alaposan. A Minotaur-IV-es eredetileg ugyanis 1750 kg rakományt tudott földkörüli pályára juttatni.

Az ötödik fokozattal sikerült lerázni a Föld gravitációját, és megindulni a Hold felé, ez szeptember 7-én reggel rendben meg is történt kábé 17 perccel a start után. Ezt a földi irányítás szokás szerint hatalmas ovációval nyugtázta. Most tehát az ötödik fokozat csöndben utazik rakományával a Hold felé.

A 383 kilós holdszonda a Minotaurnak nem lehetett nagy kihívás, hiszen a hordozórakéta 630 kilót képes földkörüli, geoszinkron pályára állítani, míg akár 437 kilót is el tudna cipelni a Holdig. Tehát még jócskán hízhatott volna a holdszonda. Utóbbihoz számos figyelemre méltó újítás kötődik. Az egyik legfontosabb, hogy felgyorsult a tervezőasztaltól a startig vezető hosszadalmas procedúra. A szonda ugyanis fix, előregyártott elemekből áll, amiket egymással párhuzamosan tesztelhetnek, és nem kell sok pénzért mindent Ádám és Évától megtervezni.

Az űrhajót a Szilícium-völgyben található Ames Kutatóközpontban építették meg, ugyanitt tesztelték is: feladata a holdi légkör vizsgálata - bármennyire furán hangzik is ez így első olvasatra. Történt ugyanis, hogy a Surveyor űrszondák, majd utánuk az Apollo-program Hold körül keringő asztronautái furcsa jelenségre lettek figyelmesek. A holdi napkelte alkalmával szomszédos égitestünk horizontján titokzatos ragyogás jelent meg - valószínűleg ezt a napfény által elektrosztatikusan töltött porszemcsék okozták. Ez azonban még csak feltételezés - a bizonyítékot ez a kisautó-méretű LADEE szolgáltatja majd - legalábbis, reményeink szerint. A NASA által készített infografika valószínűleg nem lepett meg túl sok embert azzal az állításával, hogy a Hold légköre jelentősen vékonyabb és ritkább a földinél: abban reménykednek, hogy a Hold légkörének tanulmányozása közelebb visz a többi, Naprendszerben fellelhető hold megismeréséhez. 

A szonda 100 napos küldetése cirka 60 nap múlva indul, a LADEE ekkor nagyjából 50 kilométeres magasságban kering majd a Hold körül (ld. fent) - összehasonlításképp az Apollo-program parancsnoki egysége valamivel több mint 100 kilométeres magasságban körözött a Hold körül. Energiaigénye 295 Watt, ami gyakorlatilag olyan mintha öt 60 wattos izzót küldenénk a szomszédos égitesthez. A holdszondában még számos érdekesség is helyet kapott, de ezekről következő posztunkban számolunk be.

Bár a Google Lunar XPRIZE csapatai jelenleg még ember nélküli holdjárgányokat készítenek, és azt sem tudni, hogy a NASA mikor tér vissza emberes küldetéssel a Holdra, érdemes megnézni, milyen is lehet majd a XXI. század holdjárója. Ami biztos, nagyon másként nézhet ki, mint több mint 40 évvel korábbi elődje. A holdjáró, azaz "moon buggy" elnevezésű konstrukciót Pavlics Ferenc tervezte, és igazából egy kabrióhoz hasonlított. Modern megfelelője már inkább egy házra emlékeztethet minket. Nem olyan túl régen a Top Gear stábjából James May is tesztelte (50:53-tól) az utolsó emberes holdraszállás 40. évfordulója alkalmából: ez ékes bizonyítéka annak, hogy a holdjáró még mindig megőrizte rokonságát az autókkal. Bár elődje - valljuk be - jóval autószerűbb volt. De most más idők járnak.

A belinkelt videóban James elmondja, hogy az elődnek nem volt ajtaja, teteje, szélvédője, egy lóerős volt, és két  kerti szék szolgált ülés gyanánt. A holdjárót három küldetés során használták (Apollo-15, 16, 17), és általa több mindent felfedezhettek az asztronauták: több helyről vehettek például kőzetmintákat is. A Pavlics-féle holdjáró  May szerint még a Veyronnál is menőbb, mivel az - sok más társával egyetemben - nem több, mint egy egyszerű földi autó. A XXI. század holdjárójával James a NASA jóvoltából 16 km/h sebességgel döngethetett az aszfalton. És nem csak ott.

A 4,5 millió dollárba kerülő szerkezet távirányítással például bármikor megállítható, ha  a Küldetésirányítás kezdi túl veszélyesnek ítélni a helyzetet. Jamest nagyjából háromszor fékezték le ezzel a módszerrel. Ma már szükségtelen megemlíteni, hogy a monitorok (van belőlük bőven) érintőképernyősek. A kütyü a Földön cirka 4 tonnát nyom, ez a Holdon hatodannyit tesz majd ki. A kormánykereket joystick helyettesíti, ez vezérli a holdjárón páros elrendezésben található összesen 12 kereket. Ezeket 6 motor hajtja, és bármikor terepezhetünk is velük. Ehhez mindössze meg kell emelni a kasztnit, és máris fel lehet menni például egy 30 fokos emelkedőn, amit sziklák tesznek izgalmasabbá. Ahogy ezt May demonstrálta is.

Mint mondta, a negyven évvel korábbi típusnak kicsi volt a hatósugara, mivel córesz esetén az asztronautáknak vissza kellett volna gyalogolniuk a holdkomphoz, ahol a felszállóegység várt rájuk. Ezért nem volt célszerű túl messzire távolodni a bázistól. Ez ma már nem lenne gond, a TopGear szerint a holdjáró modern verziója afféle kozmikus tábor: lehet benne mozizni, és természetesen, van benne földire emlékeztető WC is.

Az egyik igazán jópofa fícsőr az, hogy a lakótérből egyenesen a vezetőállás hátfalára rögzített szkafanderbe bújunk, ezzel sok szerencsétlenkedést megspórolhatnak majd az űrhajósok. Persze, a legnagyobb gond nem technikai jellegű, hanem jóval inkább politikai: Obama ugyanis befagyasztotta a holdküldetéshez szükséges támogatásokat. A TopGear videóját nem is lehetett volna szebben befejezni mással, mint azzal, hogy az Apollo-17 kéttagú legénységének távozását a Holdról a holdjáróra szerelt kamera közvetítette. Ami a holdjáróval egyetemben szintén a Holdon maradt.

A modern holdjáró egyébként ideális választás lenne egy túlzsúfolt nagyvárosban: gyakorlatilag a hosszával megegyező helyre teljesen passzentosan is képes beparkolni. Ez a tulajdonsága a Johnson Space Center diákjait is megragadta. A JSC-nél már szokássá vált, hogy a hallgatók évről-évre vírusgyanús videókat készítenek. A Gangnam Style klipje után ez a mostani is elég húzósra sikeredett (ld. alább).

Mit lehetne még ehhez hozzátenni? Természetesen, mi is akarunk egy ilyet. Persze, mivel a Puli csapata szerencsére már elég népes, és nehezen tudnánk megosztozni rajta, több példánynak még jobban örülnénk.

"Úgy döntöttünk a Holdra szállunk. Úgy döntöttünk a Holdra szállunk ebben az évtizedben, és véghezvisszük a többi dolgot is, nem azért mert ezek egyszerűek lennének, sőt pont azért, mert ezek nehezek." - John F. Kennedy Pulit a Holdra? Nehéz? Kétségtelenül, de Kennedy gondolatával élve: éppen ez a szép benne!

Mára már hűvösebb szeleket jeleznek. A Puli is készül az őszre, ami viszont reményeink szerint igencsak forró lesz.

Mint azt már sokan észrevettétek, mostanában nem vagyunk szószátyárok itt a blogon. De ez nem jelenti azt, hogy nem dolgozunk továbbra is gőzerővel! Sőt.

A Puli csapat által segített diákcsoport, a HungaroBots nyerte meg tavaly a 3. alkalommal megrendezett Moonbots 2012 világversenyt. A fődíj egy 4 napos Hawaii-i utazás, valamint több NASA-intézmény látogatása volt.

Einstein nevét viseli az Európai Űrügynökség ATV-4 teherűrhajója, ami a tervek szerint június 5-én startol Francia-Guyanáról egy Ariane-5 hordozórakéta tetején [ATV: Automated Transfer Vehicle, automata szállítójármű]. A túlnyomásos modult szivárgásügyileg ellenőrizték, és bepakolták az "utolsó pillanatos"-árukat is a fedélzetére. Most már a rakéta tetejére felkerült az orrkúp, a modult kívülről takaró védőborítás, ami a start során hivatott megvédeni az űrhajót és rakományát. Az úticél a Nemzetközi Űrállomás (ISS) lesz, ugyanakkor az ATV sok szempontból felér egy-egy rekordkísérlettel.
Az ATV-4 viszi magával a legtöbb árut, amit a típus története során egy űrhajóba belezsúfoltak – de ez a küldetés viszi el a pálmát azzal is, hogy mindössze két héttel a start előtt – súlyra és méretre is – rekordmennyiségű cuccal tömték meg.
Ennek ellenére még mindig az ATV-2 szállította a legnehezebb rakományt, és ez a csúcs most sem fog megdőlni. Az ATV-2-esen nyolc helyett sikerült hat rekeszbe bezsúfolni az árut, az így megspórolt tömeg pedig lehetővé tette, hogy több üzemanyaggal tölthessék meg a tartályokat.
De vissza az ATV-4-eshez. Egy speciális eljárással, amit Late Cargo Access Means-nek (LCAM) becéznek megoldható, hogy nem kell egyszerre mindent bepakolni a raktérbe, hanem később is be lehet „csempészni” pár dolgot. Ez az Űrállomás asztronautái által is használt ajtón keresztül történik, és az sem akadály, ha az űrhajót már indítási, függőleges helyzetébe került. Ez az ajtó mindössze 80 centi átmérőjű, és egy speciális eljárással "koppanásig" kinyitható, így a három tengely mentén mozgatható teleszkópos állványzaton álló kezelőknek könnyebb besakkozni a méretesebb rakományokat is.
Az LCAM-rendszer teleszkópos karral is büszkélkedhet, ami szó szerint megkönnyíti a nehéz zsákok raktérbe helyezését. A kar elődje korábban csak 25 kilót bírt el, a mostani viszont már 75 kilós zsákokkal is megbirkózik. Így néz ki megpakolva az ATV-4:

A fentiek miatt a zsákok múltbéli társaiknál 25 centivel hosszabbak is lehetnek, és a fejlesztések következtében 218 kilóval több árut lehet begyömöszölni az ATV-4-be, ami korábban elképzelhetetlen lett volna .

De mi az, amit utolsó pillanatban kell bepakolni egy űrhajóba?
Az egyik ilyen kései érkező ez a képen is látható dobozka, ami 44 különböző folyadékmintát tartalmaz. A dobozka egyébként nem hatalmas – 40x28x27 centi – ez azonban épp elég, hogy Luca Parmitanot, az Európai Űrügynökség asztronautáját egy időre elegendő munkával lássa el. Az ISS-en ugyanis ő elemzi majd mikroszkóp segítségével az alapvetően elképesztően lágy vizet, paraffint és hexánt tartalmazó fiolákat. A kísérlet legfeljebb két hónapig tarthat, ennél hosszabb idő után ugyanis az emulzió lebomlik - ez is magyarázza a kései bepakolást.

A fiolák mellett az ATV-4 ételt is visz magával, amivel alaposan megvizsgálják, hogy egy űrhajósnak milyen ételszükségletei is vannak a világűrben - ez a kísérlet is Luca kiváltsága lesz. A kísérlet nem túl bizalomgerjesztően néz ki. Jó hír, hogy a petri-csészékre emlékeztető energiabombák mellett még az asztronauták által a startot megelőzően kiválasztott „ínyenségeket” is visz magával az ATV-4.

Albert Einstein egy új mikroszkóppal is megajándékozza az ISS-t, ami az űrállomás Columbus-modulját gazdagítja majd. A rakomány érdekes része egy 3D-nyomtatóval készített, több szintes szerszámosláda, ami annyira törékeny, hogy nem bírná ki a start során fellépő erőhatásokat, így a szerszámok külön csomagban érkeznek – a kettő egyesítése vélhetően szerez pár felhőtlen percet az asztronauták számára.

A teherűrhajó egyik legnagyobb súlyú rakománya egy tartalék vízpumpa, ami szintén a Columbus-modul felszerelését egészíti ki. Az egység 80 kilós, és zsákok helyett közvetlenül a raktér rekeszeire erősítették. A jelenlegi vízpumpát 2008-ban vitte fel az Űrállomásra az Atlantis űrsikló.
A rakomány részét képezik az új gázálarcok, amiket az ISS legkülönbözőbb pontjain helyeznek el egy esetleges tűz esetére (ld. balra). A rakomány több mint 1400 tételből áll: ezeket akkurátusan kellett rögzíteni, és a fogkeféktől a szerszámosládákon át a pólókig mind-mind tanúsítvánnyal rendelkezik, ami igazolja, hogy az áru nem ereget magából mérgező gázokat a Nemzetközi Űrállomás légterébe. A fejleményeket ezen a linken lehet figyelemmel kísérni.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

1980-ban ezen a napon, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor indult útjára Farkas Bertalan Valerij Kubaszov társaságában a Szojuz-36 űrhajó fedélzetén a világűrbe. Rajtuk kívül még volt egy utas a fedélzeten. Ez pedig nem más volt, mint a Tévémaci bábfigurája. Az első és mindezidáig utolsó magyar űrhajós bő egy hetet töltött a világűrben, de korának igazi Chris Hadfieldje-vé vált: twittelés és videóklip-készítés helyett - szintén ezen a napon - inkább esti mesét mondott a magyar gyerekeknek. A maci mellett vele utazott kislánya nemzetszín-ruhás babája, valamint egy kupac magyar föld is. Ha videóklip nem is készült, dal igen. Az alábbi műremek Farkas Bertalan űrutazására készült, 1980 májusában. Az LGT és a Neoton Família alkalmi együttműködéseként létrejött Asztronauta együttes játssza. Íme:

Magyar a világűrben
(Presser Gábor - Sztevanovity Dusán)

,,Jelentem: a Szojuz-36 űrhajó fedélzetén űrrepülésre kész vagyok. Minden tudásomat, erőmet megtisztelő feladatom maradéktalan végrehajtásának szentelem. Farkas Bertalan százados, a Szujuz-36 kutató űrhajósa."

Hányszor elképzeltem magamban, hogy milyen is lehet,
ha egy pillantásban elférnek a földek s tengerek,
és te eljuthatsz már oda, hol ezt megpillanthatod,
hogyha bejárod az utat, amit be nem járhatok.

Hogyha évezredek vágyait mind összegyűjtötted,
hogyha szemtől szembe legyőzted a félelmeidet,
s neked világosak már a nekem idegen szavak,
akkor az lehetsz a sorban, akit kiválasztanak.

Hogyha az vagy, ki a távolságot úgy képzelte el,
ha majd azt mondják, ott ember jár, az ember te leszel,
hogyha elég volt a hideg, s minden próbát kiálltál,
te a legmagasabb küszöböt is átlépheted már.

Ha a hosszú napok próbái már nem fájnak neked,
hogyha erre a lapra tetted fel az egész életed,
ha már álmodban is tudod, amit fel nem foghatok,
te már vállalhatod mindazt, amit nem vállalhatok.

Neked tudnod kell, a sorban nekem első te leszel,
kinek szavát értem, s fordítani senkinek se kell,
amit látsz, azt kérlek, nézd meg majd az én szememmel is,
amit érzel, kérlek, érezd át az én szívemmel is.

S amikor messze jársz, lélekben ott leszek én is,
amikor visszatérsz, kicsivel több leszek én is.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny hírleveléből két dolgot emelünk ki mai posztunkban. Elsőnek itt egy RT.com által készített interjú Bob Richards-zal, a Moon Express főnökével, akinek feltett szándéka bányászni a Holdon, esetleg aszteroidákon. Mint mondta, erre reményei szerint az elkövetkező 10 vagy 20 évben sor kerülhet, ehhez azonban előbb vissza kell térni a Holdra. A szomszédos égitesten már több mint 40 éve nem járt ember, de azóta rengeteget fejlődött a tudomány, új technológiák jöttek létre. A holdszondáknak köszönhetően sokkal többet tudunk a Holdról, mint amennyit mondjuk 10 éve tudtunk róla. Korábban egy halott, száraz sziklának gondoltuk, ez azonban nem igaz. Platinatartalmú nyersanyagokból például több lehet a felszínén, mint az egész Földön együttvéve.

Ráadásul vízjég is van a Hold felszínén, ami Richards szemében rendkívül gazdaságossá teheti a jövőbeli holdmissziókat, hiszen a vízből rakétaüzemanyag is előállítható. Bob rámutat arra, hogy a bolygónkon fellelhető valamennyi nyersanyag végtelen mennyiségben megtalálható a világűrben is, hiszen eleve onnan érkeztek a Földre. Összefoglalva tehát kutatni kell a földönkívüli nyersanyagok után, hogy azokat aztán a földi civilizáció hasznosíthassa. Az ambiciózus terv első lépése a robotos holdraszállás lenne a GLXP-verseny keretében - természetesen, a Moon Express is a magyar Puli csapat riválisa, bár ez nem zárja ki az együttműködés lehetőségét.

A másik újdonság az, hogy a Synergy Moon csapata rövidesen egy CNC szerszámgéppel (Computer Numerical Control) esik neki a munkának. Így néz ki a szerkezet:  A csapat nem is egy, hanem rögtön két holdjárót is építene, pontosabban "faragna ki". A gép használatával a wikipedia magyar nyelvű szócikke szerint lehetővé válik „az egyidejűleg több tengely mentén végzett és nem egyenes menti mozgásokat is, ami kézzel lehetetlen”. Az eljárás sarkosan fogalmazva a CAD-programban megtervezett rovert marja ki egy tömbből. A kétfajta rover mindegyikéből két-két példány készülne (összesen tehát négy). A csapat szerint a két egymástól függetlenül kifejlesztett roverre a jó öreg redundancia elve miatt van szükség: ha a küldetés során az egyik holdjáró bedobja a törülközőt, még mindig ott a másik, amivel teljesítheti a misszió.
Ugyancsak ez a csapat erősít kommunikációban is. A Synergy Moonbounce program keretében arra bíztatják a földlakókat, hogy küldjenek egy hangfájlt tetszőleges üzenettel, amit a csapat aztán továbbít a Holdra, majd az onnan „visszapattanó” visszhangot meg lehet hallgatni a csapat honlapján. Ráadásul az adás pillanatában egy Holdról készített fotót is kap a lelkes önkéntes.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Holdbányászat felkiáltással kezdődik a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyik mostanában bejelent blogbejegyzése, ami rögtön a felvezetőben felveti: hogyan legyünk milliárdosok?

A jelenleg huszonhárom szereplős mezőnyből egyik versenytársunk, az Astrobotic, egy kisautó méretű kütyüt tesztel, ami a bemutatott videó alapján a Hold külszíni bányászatával foglalkozik majd. (Hacsak azzal nem, hogy az utókor megtévesztése érdekében patakmederhez megtévesztésig hasonlító képződményeket hoz létre idegen égitesteken. Bár ez kevéssé valószínű.)

De komolyra fordítva a szót: az Astrobotics valóban a holdi regolitból venne mintákat, miközben olyan értékes források után kutat, mint amilyen a vízjég és a hélium-3.

Eközben a Szilícium-völgyben bolyongva a BBC stábja a „Hogyan legyünk milliárdosok?” kérdésre (is) keresi a választ. A Moon Express csapat vezetői közül Bob Richardst kapták először lencsevégre, aki bemutatják a holdi leszállóegység földi tesztelésre szánt prototípust, ezt a NASA-val közösen fejleszti a csapat. Bob Richards elmondta, hogy 2015-ig le akarnak szállni a Holdra (A Moon Express képviselője a Lunar X PRIZE Alapítvány santiagoi csúcstalálkozóján előadásában már megemlítette, hogy 2015-ben indulnának a Holdra, és ezzel nincsenek egyedül: a Barcelona Moon csapatának 2014 júniusára van időpontja, az Astrobotic pedig a SpaceX rakétájának tetején 2015. októberben vágna bele a holdutazásba.) Richards ezután a hajtómű egyik tesztjét is megmutatta a BBC kamerájának. De ez csak az első lépés, a következő etap a Holdon való bányászat lesz. [Az alábbi videón 8:34-től látható.]

Felocsúdni sincs idő: Naveen Jain – szintén a Moon Expresstől – már arról beszél, hogy az emberiségnek sok bolygón kellene élnie, és megosztja üzleti filozófiáját. Eszerint úgy tehetünk szert egy 1 milliárd dollár értékű vállalatra, ha előbb megoldunk egy száz milliárd dollárt érő problémát. Utóbbira lehet példa a környezetbarát energia alkalmazása.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Talán, igaz, "csak" robottal. Ha minden a jelenlegi tervek szerint alakul, akkor idén decemberben a Holdra száll a kínaiak Lunohodra erősen emlékeztető – bár annál némiképp kockább – rovere, a Holdistennő-3: azaz Chang’e 3. Ha sikerrel jár a küldetés, akkor a szovjet Luna-24 1976-os landolása óta ez lesz az első „finomhangolt” leszállás – azaz nem becsapódás – a szomszédos égitesten. A Chang’e angol nyelvű átirata elég beszédes, legalább kétféleképpen értelmezhető: jelenthet változást és aprópénzt is. A kínai űrprogramot költségvetési oldalról nehéz megközelíteni, lévén a számok nem publikusak, marad a változás.

Igazából a kínaiak a holdraszállás amerikai receptjét követik. Eddig már két szondát repítettek el a Holdig, a Chang’e-1-et és a 2-t, ezzel véget is ért a program első szakasza. A jelenleg körvonalazódó Chang’e-3 valahol a holdraszálláshoz vezető út első harmadán van: két rovert küldenének ugyanis a Holdra, a 3-ast ugyanis a 4-es követi. A Chang’e-5 szintén robotos küldetésnek ígérkezik, ez azonban már talajmintát is küldene a Földre, Kína reményei szerint minderre 2017 tájékán kerülhet sor. Ezután kerülhetne sor az emberes holdraszállásra. A Chang’e – vagy Csang-O – egy kínai istennő neve, akiről Michael Collins is megemlékezett „Carrying the Fire” című könyvében:

„Houston is kiveszi a részét a zűrzavarból mivel folyamatosan szóval tart minket, most éppen a nap híreit olvassák be. „Az Apolloval kapcsolatos címlapsztorik közül van itt egy, amelyikben azt kérik, hogy jól nyissátok ki a szemeteket, mert egy csodálatos lányt láthattok egy nagy nyúl társaságában. Egy ősi legenda szerint bizonyos Csang-O nevű gyönyörű kínai lány négyezer éve a Holdon él, mivel valószínűleg oda száműzték, azután, hogy ellopta férjétől a halhatatlanságot jelentő pirulát. A társát is megkereshetitek, egy nagy kínai nyúl személyében, amit könnyű lesz felismerni, mivel folyton a hátsó lábain áll egy fahéjfa árnyékában.” Jézusom, vajon ezt csak álmodom? Itt vagyok félálomban, miközben egy kávéval teli tubussal bajlódok, két jóbarátom nemsokára elindul a Hold krátermezőihez, hogy csatlakozzon egy fa alatt várakozó kínai nyúlhoz!”

Az Apollo-11 rádióforgalmazásában mindennek természetesen nyoma van, ide kattintva ellenőrizhető is, amikor a Houstonban üldögélő CapComnak Collins az alábbi szavakkal válaszolt:
"095:18:15 Collins: Okay. We'll keep a close eye out for the bunny girl. (Oké. Majd odafigyelünk a nyuszilányra.)"
De visszatérve a kínai tervekhez. A Chang’e-3 a Sinus Iridumba érkezne, ami nagyjából pont a másik végén annak a holdtengernek, ahova annak idején az Apollo-15 is leszállt.
A landolás után a napelemmel működő rover legördül a leszállóegységről,és megkezdi alsó hangon három hónaposra tervezett küldetését, amit valószínűleg a mintegy kéthetes holdi éjszakák miatt sok kényszerpihenő tarkít majd.

A leszállóegység azonban a továbbiakban kutatóbázissá lényegül át, és úgy tűnik, ez lesz a küldetés igazi attrakciója. Ez abból feltételezhető, hogy nem a holdjáró kapta a rádióizotópos termoelektromos generátort, hanem a lander, így utóbbit „hidegen hagyják” a holdi éjszakák.
A landeren ezen kívül egy optikai távcső is helyet kap, illetve egy kütyü, amivel elemezni lehet a holdi regolitot.

Ha minden igaz, a rover 120 kilós lesz, ebből 20 kilót tesz ki a tudományos felszerelés. A terv szerint a landertől egy 5 kilométer sugarú körön belül császkál majd. Ez a cikk szerzője szerint elég ambiciózus terv, mivel a Spirit és Opportunity roverek a Marson mindössze 2-3 kilométert tettek meg az első évben, de a kínai példány állítólag fejlettebb technológiával rendelkezik majd, és több napenergiát képes magába szippantani.

A rover egyes-egyedül, földi beavatkozás nélkül felismeri a veszélyes helyeket, és elkerüli azokat, de képes önálló navigációra is. Erre azonban alighanem kevés szüksége lesz, mivel a rádiójelnek csak 1,3 másodpercbe telik eljutni a Holdig, így a robotot általában egy földi „sofőr” távvezérli majd. A már említett tudományos szállítmány része lesz egy alfarészecske-röntgen-spektrométer, ami az összes NASA marsjárón az alapfelszereltséghez tartozik, segítségével pedig geokémiai elemzésekre lehet sort keríteni. A rover hasán lesz egy radar is, amivel a regolit szerkezetét és mélységét vizsgálja, illetve a talajszint alatti réteget is megvizslatja.

Az már biztos, hogy a kínaiakat illik komolyan venni, hiszen a Chang’e-2 – miután több hónapig holdkörüli pályán időzött – fogta magát, és 2011. áprilisában átruccant egy másfél millió kilométerre lévő ponthoz, ahonnan némi ismételt pályakorrekciót követően elsuhant a 4179 Toutatis kisbolygóhoz, a találkozásról hét fotót készített.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Robonaut-2 lehetséges felhasználási területei közül csak az első a Nemzetközi Űrállomás (ISS). Itt ideális feltételek mellett ki lehet próbálni, hogy a mikrogravitációban milyen hatásfokkal képes ember és robot egymás keze alá dolgozni. Amint ezt megtudtuk, pár szoftverfrissítés és a robot altestének hozzáadásával a R2 már mozoghat az űrállomáson, és karrierjének újabb állomásaként végül a világűrben is kipróbálhatja magát. Eközben a NASA is jobban átlátja, mire használhatja a robotokat a jövőbeli, mélyűrbe induló küldetések alkalmával. [Előző posztunkért kattints ide!]

Ahogy egyre jobban kiforrja magát az R2 technológiája, úgy válik lehetővé, hogy hasonló robotokat teszteljenek a világűr jóval szélsőségesebb hő- és sugárzásviszonyai mellett. A NASA szerint egy nap az R2 a kommunikációs, meteorológiai és kémműholdak dolgát is megkönnyítené – igaz, ezeket a cikkben nem részletezik.
A következő lépés az R2-höz hasonló robotok számára a Földközeli objektumok – mint például aszteroidák és üstökösök – felfedezése lehet, de lehetséges úti célként szóba jöhetnek a Mars és holdjai is. A terv szerint a robot afféle előőrsként funkcionál majd, részletes térképeket készít, talajmintákat gyűjt, és az asztronauták számára szükséges infrastruktúrát elkezdi kiépíteni. Az ezután érkező legénység így már jóval felkészültebben vághat bele az előttük álló felfedezésbe.

A robot és ember kombójával kerülhet sor majd a Mars felfedezésére is. Ez az ember-robot együttműködés biztosítja, hogy a Mars felszínére küldött missziókat kisebb létszámú legénységgel lehessen kivitelezni – anélkül, hogy bármit is fel kellene adni a küldetés céljai közül.
Az űrkutatás a jövőben a NASA szerint valahogy így fest majd: egy új célt azonosítunk a távcsövünkkel, aztán az R2-höz hasonló úttörőkkel a robot szemén át megvizslatjuk a terepet, végül színre lép az ember is. Az emberek és robotok együtt fedezik majd fel a Naprendszert, ami hatékonyabb, mintha csak robotos, vagy csak emberes küldetésekre kerülne sor.

Az R2-t eredendően földi használatra szánt prototípusnak tervezték, aminek révén jobban megérthetik, hogy mi kell ahhoz, ha esetleg egy robotot az űrbe akarnának küldeni. Amikor azonban az R2-t bemutatták, a rendszer annyira meggyőző volt, hogy a küldetésirányítók úgy döntöttek: a munkát folytatni kell, a robotembert pedig ki kell küldeni az űrállomásra. Ehhez azonban előbb még pár módosítást kellett eszközölni rajta. A robot külső borítását – vagyis bőrét – az űrállomás szigorú tűzvédelmi követelményeivel kellett összhangba hozni. Árnyékolták, így csökkentve az elektromágneses interferenciát, ezen kívül processzorait is feltuningolták, hogy növeljék a robot sugárzással szembeni tűréshatárát. Eredeti hűtőventillátorait csöndesebbre cserélték, az áramköreit pedig újrahuzalozták, hogy a földön használatos váltóáram helyett képes legyen az űrállomás egyenáramáról működni.

Az R2 az űrállomáson afféle laboratóriumi fehér egér, legalábbis eleinte. A robot űrbéli pályafutását az ISS Destiny laboratóriumában kezdte, ahol a földihez hasonló feladatokat hajt végre, eközben pedig a mérnökök kidolgozhatják, milyen feladatokat lásson is el a jó kézügyességgel megáldott emberszerű robot az űrben. Amikor az R2 átmegy a megmérettetésen, a robot az űrállomás karbantartási feladataiban bontakozhat ki. További fejlesztésekkel már a világűr vákuumában is dolgozhat, így javításokat végezhet az állomás külsején, vagy egyszerűen csak segítheti az odakint dolgozó asztronautákat.

Az R2 sokféle módon irányítható. A legénység és a földi irányítás is képes lesz parancsokat adni a robotembernek. Ugyanakkor az egyik lényeges változás a korábbi Robonaut-generációhoz képest az, hogy az R2-t nem kell állandóan szemmel tartani. A jövőbeli küldetésekre tekintettel, amik során – például a Marson – már jelentős késéssel jönnek-mennek a rádiójelek, a robot folyamatos pesztrálása a távolból minimum problematikus. Az R2-t azonban úgy tervezték, hogy önállóan tegye a dolgát, és csak időnként kelljen „ránézni”, hogy mégis mi van vele.

Talán fura, hogy a súlytalanságban miért van egy robotnak lábakra szüksége. Pont azért, amiért az embernek is jól jönnek az alsó végtagok: ezek igazából ahhoz kellenek, hogy kitámasszuk magunkat, és egyhelyben maradjunk az űrben. Ugyanezért kap a Robonaut is lábakat, amit séta helyett arra használhat, hogy lábtartókban megkapaszkodjon velük, segítségükkel egyik munkaállomásról a másikra úszhat, illetve kitámaszthatja magát, amíg a kezeivel dolgozik. A lábait egyébként épp mostanában fejlesztik.

Lábak helyett azonban jobb hasznát veszi a kerekeknek, ha egy idegen égitest felszínén kellene közlekedni. Emiatt aztán a lábak mellett egy négykerekű alváz tesztelése is folyamatban van. Amikor a Robonaut-2 felsőteste erre az alvázra kerül, onnantól a neve is megváltozik: stílusosan Centaur-2 lesz belőle, a mitikus félig ember, félig ló mintájára. A Centaur alvázának talajtól való magassága – bizonyos határokon belül – tetszés szerint állítható, a kerekei pedig akár külön-külön is képesek bármilyen irányba elfordulni, így akár egyhelyben is képes megfordulni, ahogy átlósan, vagy oldalirányba is mozoghat majd. Ezzel felszerelve a Centaur-2 alaposan feltérképezheti a terepet az asztronauták érkezéséig, illetve segítheti őket űrsétájukban a megérkezésüket követően.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Egyre jobban kezd hasonlítani az emberre az a robot, amit emberekkel való közös munkára szántak, és ami ennek során az emberek számára készített szerszámokkal dolgozik. Az emberszabású robotok fejlesztése mögött ez a vezérmotívum húzódhat meg, és Robonaut 2 ennek teljes mértékben megfelel. Becenevén csak R2-nek hívják, 2011 eleje óta a Nemzetközi Űrállomás (ISS) lakója.

R2 meglehetősen zavarba hozna bármelyik földi orvost, mivel emberszerű külseje ellenére a fejét szinte kizárólag látószervekkel zsúfolták tele. A sisakrostélya mögött négy, a látható fény tartományában működő kamera található, ezek közül kettő biztosítja a sztereo látást a robot és kezelője számára, a másik kettő pedig afféle segédkamera. Az R2 szájába egy ötödik, infravörös kamerát szereltek, ami a mélységészlelést segíti. A robot nyaka három szabadságfokú rendszer, ennek megfelelően balra, jobbra, felfelé és lefelé is képes nézelődni. Akárcsak az ember.
Karja nagyjából nyolcvan centi hosszú, kitárva egyik végétől a másikig közel két és fél méter. Tizenkét szabadságfokú robotkeze van: hüvelyujja négy, a mutató és középsőujja egyaránt három-három szabadságfokú, a gyűrűsujja és a kisujja viszont csak egy. Az ujjak egyenként 220 Newton erőt képesek kifejteni. Hét szabadságfokú karjaival bármilyen testhelyzetben megtart 9 kilót – és ez földi körülmények között értendő.
Hátizsákja is van, amibe az áramátalakító rendszer került, ezen keresztül lehet Robonautot a töltőre dugni. Vadabb helyeken – ilyen például egy aszteroida – a hátizsákba a robot akksijai kerülnek.

A fentiekből következik, hogy a robotra mindennél jobban igaz az állítás: a hasával gondolkozik. Mivel a fejét telepakolták kamerákkal, a robot törzse maradt az egyetlen lehetséges hely, ahova még befért a R2 „agya”.
2011-ig csak emberes legénységek jártak a Nemzetközi Űrállomáson, így Robonaut-2 történelmet írt, amikor a Discovery űrsikló fedélzetén 2011 februárjában megérkezett az ISS-re. Ő az első emberszerű robot, amelyik kijutott a világűrbe, és bár elsődleges küldetése kideríteni, mennyire jól viseli-e magát egy emberszerű gép a világűrben, a NASA erősen bízik abban, hogy jó pár fejlesztést követően a robot egy nap talán segíthet az űrsétát végző űrhajósoknak az ISS házkörüli teendői során.

Megérkezését követően 2011 áprilisában került elő a dobozából, és elsőként augusztusban üzemelték be. Noha jelenleg az ISS Destiny laboratóriumában tesztelik, ennél nagyobb mozgástere lesz a jövőben, amikor szépen lassan kinövi a tesztüzemet. Első megbízatása nem volt túl ambiciózus, többek között például az űrállomás kapaszkodóit, fogantyúit tisztogatta. Ez valóban nem összetett feladat, viszont nélkülözhetetlen része az űrhajósok életének, és a legénység sok idejét elrabolta. A robot megfelelő ütemezés szerint halad tanulmányaiban: „gyakorolja” a kapcsolók állítását és a gombok nyomogatását, idővel azonban bonyolultabb feladatok is várhatnak rá. A tervek szerint azonban soha többé nem tér már vissza a Földre.

Az első Robonautot még 1997-ben kezdték fejleszteni. Az alapötlet már akkor is az volt, hogy egy olyan emberszerű robotot építsenek, amelyik képes segíteni az asztronautáknak, ha szükség van pár dolgos kézre. Emellett olyan feladatokat is rá lehet bízni, ami esetleg túlzottan veszélyes lenne egy ember számára, vagy épp ellenkezőleg: mindennapos rutin teendő. A fejlesztésből aztán az R1 sült ki, ami már egy emberszerű prototípus volt. Alapvetően karbantartási feladatokat kapott, kerekekre szerelve azonban hosszú felfedezőutakra is kapható volt.

2006 folyamán az R1-et a legkülönfélébb laboratóriumi- és terepteszteknek vetették alá, hogy meggyőződjenek: mennyire működőképes a „robot segédmunkás”-koncepció. Ugyanebben az évben a General Motors is érdeklődni kezdett a projekt iránt. Ők is kifejlesztették a maguk robotját, de a NASA eredményeit látva a GM felvetette, mi lenne, ha összefognának. 2007-ben egy megállapodás – az ún. Space Act Agreement – aláírásával lehetővé vált, hogy a GM és a NASA összerakja mindenét, és kifejlessze a következő generációs Robonautot.

2010 februárjában aztán lehullt a lepel a közös munka eredményéről, az R2-ről is: ez gyorsabb, ügyesebb, műszakilag jóval fejlettebb volt elődjeinél. A benne rejlő lehetőségeket nemsokára felismerték, így került a Discovery űrsikló utolsó útján az űrállomásra. Ez történelmi lépés volt, mivel ezzel az R2 lett az első emberszerű robot, ami a világűrbe repült. Másrészt viszont folyamatosan fejlődik, ahogy a mérnökök első kézből megtapasztalják, hogy egy emberszerű robot valójában hogyan is boldogul súlytalanságban.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Nekünk, földlakóknak egy Hold jutott, nincs mit tenni: ezt kell beosztani. Ugyanakkor a Naprendszer távolabbi pontjain egész holdkolóniák találhatók. Ott van például a Szaturnusz, amelyik nem kevesebb, mint hatvankét holddal rendelkezik. Ezek között mindenféle összetételű és méretű létezik, közülük páran szinte teljesen jégből állnak, mások sziklásak, illetve a többség a szikla és a jég egyfajta kombinációja.

Némelyek 12 földi óra alatt kerülik meg az óriásbolygót, másoknak ugyanez valamivel több, mint négy földi évig is eltart. Ezek az égitestek a Naprendszer történetének kezdetén jöttek létre. A holdak közül talán a Titán a legismertebb, ez egyben a legnagyobb Szaturnusz körül keringő égitest: a bolygó körül keringő anyag tömegének 96 százalékát teszi ki. Egyes kutatók szerint eredetileg két Titán-méretű holdja lehetett a Szaturnusznak, a másik azonban szétesett, ennek szétszóródott anyagából jöhettek létre az óriásbolygó látványos gyűrűi, valamint a kisebb, belső holdak is. Egy másik elmélet szerint viszont a Szaturnusz eredetileg számos nagy holddal rendelkezett, és közülük kettő összeütközéséből alakult ki a Titán. A teória szerint a durva becsapódás hozta létre azt a törmeléket, amiből a későbbiek során a kisebb holdak is létrejöhettek.
A holdak egy része a Szaturnusz gyűrűinek "repedéseiben" – azaz két gyűrű között – kering, ösvényt vágva maguknak a törmeléktengerben. Mások jóval kijjebb találhatóak, és az égitestek közül jó pár hatással van a többi hold pályájára: a nagyobbak gravitációja rabul ejthette kisebb társaikat, amik aztán a közelükben maradtak.
A Szaturnusz első holdját 1655-ben fedezték fel, majd a következő 200 évben másik hét nagy égi kísérőt is sikerült beazonosítani. 1997-ig a csillagászok tizennyolc Szaturnusz körül keringő égitestre bukkantak rá, a többiek felfedezését az óriásbolygó mellett elsuhanó Cassini űrszonda, illetve a földi teleszkópok fejlődése tette lehetővé.
1847-ben Sir John Herschel csillagász javaslatára a Szaturnusz holdjait a Titánok neve után keresztelték el. Kronosz görög isten – a rómaiaknak Szaturnusz – testvérei háborút indítottak az olimposzi istenek ellen, és vesztettek. Amikor a névadás során elfogytak a Titánok, az újabban felfedezett holdakat a római és görög mitológiai más szereplőiről kezdték elnevezni. Ugyanakkor a Szaturnusznak csak 53 holdját érte az a megtiszteltetés, hogy saját neve lehet, a többieknek egy számsorral kell beérniük.

A Titán a legnagyobb az összes hold közül, nem véletlen, hogy elsőként fedezték fel. Jelenlegi tudásunk szerint ez a Naprendszer egyetlen holdja, ami jelentős légkörrel rendelkezik. A nitrogénből és metánból álló atmoszféra tízszer magasabb, mint a Földé, és az eső ott sem ritka: a Titánon ugyanis metán formájában érkezik az égi áldás. Emiatt aztán a kutatók szerint jók az esélyek arra, hogy élet legyen a felszínén. A Titán nagyobb, mint a Merkúr bolygó, habár nem olyan tömör.
A Dione belső magját egy tömör sziklának gondolják, amit vízjég vesz körül. Felszíne kráterekkel erősen szabdalt, a csillagászok szerint egy ütközés mozdíthatta ki a forgástengelyéből. Egy másik hold, az Enceladus déli sarkán több mint 70 gejzír működik. A jeges égitest egy része időnként megolvad, ilyenkor jeges anyagot lövell ki az űrbe „tigriscsíkjaiból”. A jég apró darabkái együtt maradnak, és belőlük jön létre az óriásbolygó E-gyűrűje. Az égitest jeges felszíne miatt a Naprendszer egyik legfényesebb objektuma.
A főbb holdak közül a Hyperiont fedezték fel utoljára. Ez sem véletlen, mivel elég kicsi, ráadásul rendszertelenül tűnik fel a Szaturnusz árnyékából. Formája inkább egy hosszúkás krumplira emlékeztet, mintsem gömbre, és igencsak elképzelhető, hogy valaha egy nagyobb holdhoz tartozott, amit egy kozmikus ütközés pusztított el. Alacsony sűrűség és porózus felszín jellemzi, becsapódásokban a Hyperionnak is volt része, ezek során anyaga nagy része kivágódott a világűrbe.

A Iapetus felszínén éles a kontraszt a világos és a sötét területek között, ami afféle jin-jang-külsőt kölcsönöz neki. A felszínére hullott sötét szénhidrátok - ezek talán a közeli Phoebe-ről származnak - fokozatosan egyre nagyobb területet borítottak be a felszínén. A Iapetusnak földimogyoróra emlékeztető alakja van, a közepe kitüremkedik, és egy hegylánc fut végig az egyenlítője mentén. Ezen a holdon található a Naprendszer legmagasabb hegycsúcsai közül jó pár.
A Mimas viszont erősen emlékeztet a Star Wars filmek Halálcsillagára: a sziklás holdon egy nagy kráter ásítozik. Ez egy hatalmas ütközés következtében jött létre, de kisebb hegekből sincs hiány: a Mimas a Naprendszer leginkább kráter-sújtotta vidéke, gyakorlatilag egyik kráter a másikba ér. A Szaturnusz főbb holdjai közül a Mimas a legkisebb, de ez kering legközelebb a bolygóhoz, és tartja tisztán a bolygó két gyűrűje közti rést, amit Cassini-résként ismerünk. Anyaga alapvetően vízjég, de a bolygóhoz való közelsége ellenére a felszíne csak nem változik: úgy tűnik, hogy a jég nem olvad el, noha ilyesmi gyakorta előfordul más, távolabbra lévő holdakon.

A Rhea is épp eléggé kivette a részét a meteor-becsapódásokból. Egyik különlegessége, hogy nincs központi magja. Az egész égitest jégből áll, amibe nyomokban sziklák is vegyültek, ettől aztán úgy néz ki, mint egy koszos hógolyó. A Szaturnusz holdjai közül ez a második legnagyobb, de még így is elég apró: mérete mintegy a fele a Föld Holdjának. Légkörében nagyon halványan oxigén is fellelhető, igaz, az atmoszféra 5 billiószor ritkább, mint a Földé, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a Rhea az egyetlen ismert égitest a Naprendszerben,aminek légköre oxigént tartalmaz. (Bár a cikkben ez szerepel, ma már tudjuk, hogy az Europa és a Ganymedes atmoszférájába is szorult némi oxigén.) A Szaturnusz mágneses terének sugárzása oxigént és szén-dioxidot csalogat elő a jeges felszínből. A Tethys a holdak közül az óriásbolygóhoz közelebb található, a hő miatt időnként enyhén megolvad a kráterek és becsapódások egyéb emlékeit kitöltő jeges felszín. Szinte kizárólag vízjégből áll, és a felszíne erősen tükröződik. Egy hatalmas árok fut végig az északi és a déli pólus  között olyan hosszúságban, ami az égitest kerületének háromnegyedének felel meg. A másik felén egy hatalmas kráter éktelenkedik, ami közel kétötöde a Tethys átmérőjének, és közel akkora, mint a Mimas Halálcsillagra hajazó jellegzetes képződménye.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Kis költségvetésből biztonságosan űrrepülni: mindez egyre kevésbé számít ellentmondásnak, az iparágban tevékenykedő magáncégek legalábbis ezt a tendenciát erősítik. Az űrsikló-program leállítását követően az Egyesült Államok saját területéről hosszú ideig gyakorlatilag képtelen volt áruval és legénységgel ellátni a Nemzetközi Űrállomást (ISS), és ezen a sokak szemében fájdalmas tényen a SpaceX Dragonja enyhített némiképp. Persze, csak az árufuvarozás terén: az amerikai legénységet azonban – várhatóan még jó ideig – az orosz Szojuzok szállítják az ISS-re. (A SpaceX jelenleg is dolgozik a Dragon legénységet űrbe röpítő ikertestvérén.)

Az áru tehát amerikai földről már kijut a világűrbe, vasárnap óta azonban erre nem csak a SpaceX képes, hanem immár az Orbital Sciences is, ami a múlt hétvégén sikeresen debütált - igaz, ez még csak amolyan próbakör volt. Az Egyesült Államok tehát árufuvarozás terén egész jól, a tervek szerint a közeljövőben már két cégre is számíthat. Az értékes áru visszahozatalát a Nemzetközi Űrállomásról azonban továbbra is csak a SpaceX végzi egy nagyon egyszerű ok miatt: az Orbital Cygnus űrhajójának a Dragonnal ellentétben nincsen hőpajzsa.
A Cygnus épp a többek között április 24-én indított orosz Progressz teherűrhajó alternatívája lehetne, ami visszafelé amolyan „sittszállító konténerként” funkcionál: mindkettő elég ugyanis a légkörbelépés során.

A Cygnus űrhajó az Antares névre hallgató kétfokozatú hordozórakéta tetején jut el a világűrbe, ez azonban tetszés szerint egy harmadik fokozattal is bővíthető. A rakéta és az űrhajó mintegy két tonna hasznos terhet képes alacsony földkörüli pályára állítani, a Szojuz tetején utazó Progressz is nagyjából ugyanennyire képes. Az űreszközt a tervek szerint összesen tízszer vetik majd be: az első repülését a hétvégén ki is pipálták, ezután egy  demonstrációs repülés következik, aminek lényege, hogy biztonsággal és jó lelkiismerettel a Nemzetközi Űrállomás közelébe lehet-e engedni az űrhajót. Ha igen, akkor még nyolc küldetés vár rá, ennek során a kereskedelmi cég közreműködésével körülbelül 20 tonna áru érkezik az Űrállomásra. (Az Antares a vasárnapi utazást is beleszámítva tízszer repül, a Cygnus űrhajó azonban csak kilencszer: a hétvégi tesztrepülésen csak egy ún. tömegszimulátor helyettesítette.) Az Antares a Falcon-9-estől eltérően csak részben saját fejlesztésű, különböző alkatrészeit különböző cégektől vadászták le: első rakétafokozat például Ukrajnából származik, a hajtóműve Oroszországból, ezt az AeroJet újította fel, a második fokozatot pedig az ATK gyártotta.
A rakéta egyaránt használ szilárd és folyékony üzemanyagú fokozatokat, előnye, hogy elég sok cuccot lehet alacsony földkörüli pályára, illetve napszinkron pályára állítani vele, a cég ismertetője szerint pedig még bolygóközi utazás is szóba jöhet. (Ne kérdezzük, hova.) Használatával lerövidül a rakomány berakása és felszállás közt eltelt idő.
A vasárnapi startra az Egyesült Államok keleti partjainál található, virginiai Wallops szigeten került sor, de máshonnan is indítható: kompatibilis a Vandenberg Légibázis, a Cape Canaveral Légibázis és a Kodiak Startközpont indítóállásával is, további előnye, hogy akár többféle rakományt is képes magával vinni.

Ahogy arra már a tesztrepülésen is sor került: az Antares első útján négy pikoműholdat állított földkörüli pályára. Egyikük – a Dove-1 – a rádióamatőröknek van szentelve, a másik három viszont a legolcsóbb műhold, ami valaha az űrbe repült. Igazából három telefonról – ún. PhoneSatról – van szó, amik az Alexander, a Graham és a Bell neveket viselik. A kísérlet során azt akarják megtudni, hogy a világűrben keringő okostelefonok képesek-e a légiközlekedést segíteni, így egy hatékony, ámde olcsó műholdhoz juttatva az iparágat. A három mini-szatellit jeleit már számos földi állomás vette, és minden arra utal, hogy jó egészségi állapotnak örvendenek.

A SpaceX Dragonja első tesztrepülése alkalmával egy sajtot vitt magával, amit a küldetés végén sértetlenül vissza is hozott a Földre. A hőpajzzsal nem rendelkező Orbital Cygnusa nagyobb eséllyel inkább fondue-vé alakítaná azt a sajtot, ennek ellenére a cégre érdemes lesz odafigyelni a jövőben is. További hasznos olvasmányt itt találtok az Orbitalról.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

1970. április 17-én érkezett vissza a Földre az Apollo-13 legénysége, az évforduló alkalmából most Jim Lovell parancsnok visszaemlékezéseiből idézünk fel részleteket az alábbiakban:

"Az Apollo-13 útja után rengetegen megkérdezték, hogy „Volt nálatok olyan kapszula, amivel öngyilkosok lehettetek volna?” Nem volt nálunk semmi ilyesmi, és a NASA-nál asztronautaként, majd vezetőként eltöltött tizenegy év során nem is hallottam ilyenről.
Természetesen, olykor-olykor felmerült bennem, hogy az űrhajó robbanása miatt hatalmas ívű földkörüli pályán rekedhetünk, így állítva  örök emléket az űrprogramnak. De Jack Swigert, Fred Haise és én veszedelmes utunk során sosem beszéltünk erről az eshetőségről. Szerintem azért nem, mert túlzottan lekötött minket a túlélésért való küzdelem.

Bár túléltük az utazást, nem sokon múlt az ellenkezője. A küldetésünk kudarc volt, de szeretek inkább sikeres kudarcként gondolni rá. Az Apollo-13, ami a harmadik holdraszálló küldetésnek indult, 1970. április 11-én, szombaton houstoni idő szerint 13:13-kor startolt. Sosem voltam még bizakodóbb. Három korábbi küldetésem során már 572 órát regisztráltam a világűrben, kezdve a Gemini-7-sel, amikor Frank Bormannel 14 napig maradtunk odafenn – ez a rekord a Skylabig nem dőlt meg.

Visszagondolva, több ómen is volt, amire az Apollo-13 előkészületeinek utolsó szakaszában oda kellett volna figyelnem. Először is, a parancsnoki egység pilótájáról, Ken Mattingly-ről kiderült, hogy nem immunis a rubeólára – ez nem egy komoly betegség, és a tartalék holdkomp pilótája, Charlie Duke megbetegedése miatt kerültünk vele véletlenül kapcsolatba. A magam részéről amellett érveltem, hogy Ken maradjon velünk: az egyik leglelkiismeretesebb és legkeményebben dolgozó asztronauta volt. Dr. Paine-nek, a NASA igazgatójának ezt mondtam: „A rubeóla nem olyan súlyos betegség, és ha Ken meg is fertőződött, már csak a visszaúton jönne ki rajta, ami a küldetés nyugalmasabb részének számít. Az Apollo-8 parancsnoki egységének pilótájaként szerzett tapasztalataimból tudom, hogy szükség esetén Freddel kettesben is haza tudjuk hozni az űrhajót.” Hozzátettem, hogy Ken nem rubeólás, és lehet, hogy soha nem is kapja el. (Öt évvel később még mindig nem lett rubeólás.)

Dr. Paine nemet mondott erre, túl kockázatosnak tartotta. Erre azt feleltem, hogy örömmel vesszük, ha Jack Swigert kerül az elsődleges legénységbe; Jack a tartaléklegénység parancsnoki egység pilótája volt, amúgy pedig egy jó srác (ez később derült ki, ugyanis az elsődleges legénység tagjaként mindössze két napot vett részt a kiképzésben.)

A második ómen a startot megelőző földi tesztek alkalmával jelentkezett, amikor felmerült, hogy a holdkomp leszállóegységében egy rendkívül fontos héliumtartályt rosszul szigeteltek. Így aztán módosítottuk a repülési tervet oly módon, hogy három órával előbb foglaljuk el helyünket a holdkompban annak érdekében, hogy fedélzetéről a héliumtartály nyomását figyelemmel kísérhessük. Ez szerencsés fordulatnak bizonyult, mivel lehetőséget adott arra, hogy összerázódjunk ezzel a fura formájú űrhajóval, aminek pókkarjain múlt a sorsunk. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a holdkomp szakértői már a Küldetésirányításnál voltak, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.

Aztán ott volt a 2. sz. oxigéntartály, a 10024X-TA0009 sorozatszámú. Ez a tartály eredetileg az Apollo-10 műszaki egységében volt, de egy módosítás miatt eltávolították onnan (és ennek során megsérült). Feltétlen gratulálnom kell Tom Staffordnak, John Youngnak és Gene Cernannak, amiért a mázlisták megszabadultak tőle.

Ezt a tartályt aztán megjavították, a gyárban letesztelték, majd beszerelték a mi műszaki egységünkbe, és 1970. március 16-án, a Kennedy Űrközpontban tartott szárazteszt alkalmával újra ellenőrizték. A tartályok általában félig vannak megtöltve, és az 1. sz. rendben is működött. De a 2. számú csak 92 százalékos kapacitással működött. Az 5,5 Bar nyomáson befújt légnemű oxigénnel próbálták a folyékony oxigént kipréselni belőle, mindhiába. Az átmeneti eltérésről jegyzőkönyv készült, és március 27-én, két héttel a start előtt, folytatódott a tartályűrítés vizsgálata. Az 1. sz. ismét rendben működött, idióta ikertestvére azonban ezúttal sem. A beszállítóval és a NASA személyzetével tartott értekezletet követően a teszt vezetője úgy döntött, hogy „kifőzi” a 2. sz. tartályban maradt oxigént a tartály belsejében levő elektromos fűtés segítségével. A módszer működött, de nyolc órába tellett, amíg a földi rendszer 65 Voltos egyenáramával sikerült megszabadulni az oxigéntől.

A történtek fényében azt kellett volna mondanom: „Álljunk meg egy szóra. Várjunk egy pillanatot. Én repülök ezzel az űrhajóval. Menjetek, és cseréljétek ki azt a tartályt.” De igazság szerint mentem az árral, így sokakkal együtt én is a felelős vagyok az Apollo-13 375 millió dolláros kudarcáért. Szinte minden űrrepülés alkalmával meghibásodott valami, de ez esetben az emberi hiba és a műszaki hiányosságok együttesen kárhoztatták el az Apollo-13-at."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Bár szakértők szerint éppenséggel perre is sor kerülhetne, mégis kevés esély van arra, hogy az oroszok és a kínaiak egymás torkának essenek a bíróságon. Az orosz nanoszatellitet (Ball Lens in The Space, BLITS) még január 22-én kapta telibe egy űrszemét, utóbbi állítólag egy kínai kísérlet során keletkezett: Kína ugyanis még 2007-ben műhold-elhárító rendszere tesztelése során felrobbantott egy használaton kívüli időjárás-előrejelző műholdat (az FY-1C-t) - ennek a darabjáról van szó.

Kínát az 1972-es űregyezmény miatt (Convention on International Liability for Damage Caused by Space Objects) elvben akár még felelősnek is lehetne tartani a 7,5 kilós orosz műhold pusztulása miatt. Valószínűbb azonban, hogy mégsem fajulnak el idáig a dolgok. A fenti egyezmény alapján ugyanis be kellene bizonyítania, hogy Kína gondatlansága hozzájárult a BLITS-et eltaláló műhold-darabka keletkezéséhez, ezen kívül pedig azt is igazolni kellene, hogy Oroszország valóban semmit nem tehetett az ütközés elkerülése érdekében.

Oroszország nem valószínű, hogy ezt az utat választja, mivel a BLITS – amit egy kísérleti állapotban lévő precíziós lézeres műholdfigyelő rendszer segítségével követtek nyomon – relatíve olcsó a nagyobb és bonyolultabb műholdakhoz képest.
Emellett Kína és Oroszország jelenleg is együttműködik, a vitából pedig egyik fél sem tenne szert politikai haszonra.

Ha Oroszország követeléssel lépne fel Kínával szemben, és a diplomáciai tárgyalások is kudarcot vallanának, azaz nem jön létre megállapodás, az ügy a bíróság elé kerül. De Brian Weeden szakértő szerint ezesetben az oroszoknak nem lenne könnyű dolguk.
Először is, Oroszországnak be kell bizonyítania, hogy tényleg az FY-1C darabja okozott kárt a BLITS-ben. Bár az oroszok rendszere jónak mondható, már ami, az alacsony földkörüli pályán keringő űrszemét és más tárgyak megfigyelését illeti, de még így sem lenne egyszerű ezt az állítást minden kétséget kizáróan bizonyítani. Ráadásul, azt is bizonyítaniuk kellene, hogy Kína hibájából került sor az ütközésre, ami szintén kemény dió.

Ilyen vagy ehhez hasonló ügyekben még sosem fordultak bírósághoz, és emiatt aztán nincs elfogadott gyakorlat arra, hogy a „hiba” vagy „gondatlanság” mennyiben hozható összefüggésbe az űrbeli ütközésekkel. Weeden szerint a jogászok két táborra szakadtak. Vannak, akik Kínát hibáztatják a történtekért, mivel annak idején szándékosan robbantotta fel az FY-1C-et a teszt során. Sok jogász azonban másképp gondolja a dolgot: mivel hat éve a természet erőinek kiszolgáltatva kering az űrszemét, külső hatások bármikor módosíthatták a pályáját.

A cikk szerzője szerint nagyon valószínűtlen, hogy valami kézzel fogható eredmény süljön ki egy ilyen per végén. Ha Kínával szemben Oroszország mégis követeléssel áll elő, ezt 2014. január 22-ig kell megtennie, mivel ilyen esetekben egy év az elévülési idő.

Ugyanakkor arra már volt példa, hogy - ha nem is űrbéli karambol miatt - fizetni kellett az űrből érkező mesterséges tárgyak okozta károk miatt, mégpedig pont az említett 1972-es Egyezmény alapján. Kanada hat millió dolláros kompenzációt kért a Szovjetuniótól, amikor 1978-ban az oroszok nukleáris üzemanyagú Koszmosz-954-es műholdja becsapódott – radioaktív hulladékkal terítve be Kanada északnyugati részén egy széles sávot.
A Szovjetunió a diplomáciai tárgyalásokat követően végül 3 millió dollárt fizetett. A cikk megjegyzi, hogy az ügy sosem jutott el a bírósági szakaszba.

Érdekesség, hogy amikor egy év múlva a SkyLab csapódott be Nyugat-Ausztráliába, egy Esperance nevű város szemetelésért 400 dolláros bírságot rótt ki az Egyesült Államok Kormányára, ezt az összeget azonban a NASA sosem fizette be. A tartozást végül egy rádióállomás hallgatói dobták össze egy reggeli műsor keretében 2009 áprilisában.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Némi technikai szünet után ismét itt vagyunk, és folytatjuk a blogot. Nem is akármivel. Múlt héten került ugyanis sor a Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyben résztvevő csapatok éves csúcstalálkozójára a chilei Santiagoban, ahol a Puli kapta többek között a legjobb akciójelenetért járó kitüntető címet is. A szervezők szerint a három napos csúcstalálkozót hatalmas médiafigyelem kísérte, bár ezzel kapcsolatban egyelőre elég rejtélyesen nyilatkoznak.
A 23 versenyben maradt csapat közül húsz képviseltette magát a Csúcson, ahol beszámoltak az elmúlt évben történt főbb újdonságokról. Legalábbis, a publikus újdonságokról. Úgymint:

A White Label Space nemrég Japánba tette át a székhelyét, és emiatt megváltoztatja  a nevét. Bár azt még egyelőre nem tudni, hogy mi is lesz az pontosan. Ők készítették egyébként a legjobb a csapatprezentációt is, amiről Darth Vader sem hiányozhatott. A Moon Express képviselője előadásában megemlítette, hogy 2015-ben indulnának a Holdra, és ezzel nincsenek egyedül: a Barcelona Moon csapatának 2014 júniusára van időpontja, az Astrobotic pedig a SpaceX rakétájának tetején 2015. októberben vágna bele a holdutazásba.
Utóbbi bejelentette, hogy csapatukat választotta a NASA, hogy részt vegyenek a Masten programjában, ami újrahasznosítható hordozóeszközöket fejleszt. A Masten Space Systems és a Space Florida még 2011-ben kötött megállapodást, aminek az a lényege, hogy szuborbitális repülések során függőlegesen szálljon fel a jármű, majd a repülést követően ugyanígy függőleges helyzetben landoljon, így egy-egy küldetés követően újra bevethető legyen az egész egység.
A csapatok ugyanakkor egyre inkább keresik az egymással való együttműködés lehetőségét, amitől persze még izgalmasabbá válhat a holdverseny.
A csúcstalálkozón különböző címeket is kiosztottak. Például többek  között megválasztották a legjobban öltözött csapatot, illetve a már említett legjobb prezentációt készítő csapatot. A Pulit csapatvezetőnk, Dr. Pacher Tibor képviselte, aki a csúcstalálkozón megmutatta az Österreichisches Weltraum Forum / Austrian Space Forum MARS2013 tereptesztjén készült legjobb képeket a GLXP Team Summiton. Egyúttal megállapíthatta, hogy az összes csapat közül továbbra is a mienknek van a legnagyobb cukiság-faktora: a legjobb kabalaállat címet ismét elhoztuk a logónkban szereplő négylábúért, ráadásul a legjobb roverakcióért járó cím is a mienk, amit az alábbi videóért kaptunk:

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Folytatva a Dragon startját részletező előző posztunkat, most az űrhajó Űrállomásra (ISS) érkezését, illetve távozását részletezzük. Nemrég kiderült, hogy a legutóbbi út során becsúszott gikszert pontosan mi is okozta: emiatt még az is kérdéses volt, hogy a Sárkány egyáltalán eljuthat-e az Űrállomásra. De erről később.

Amikor a Dragon az űrállomás közelébe ér, az ISS legénysége URH és az állomáson lévő vezérlőpanel segítségével felveszi a kapcsolatot az űrhajóval, hogy figyelemmel kísérhessék a Sárkány közeledését. Parancsokat küldhetnek részére az űrrandevú során, de legalább ennyire fontos, hogy az űrállomásról távozó Sárkányt is irányítani tudják.
A űrálllomás megközelítésének utolsó szakaszát a houstoni Küldetésirányítás és a SpaceX Hawthorne-ban állomásozó csapata közösen hagyja jóvá. A jóváhagyás után begyújtják a hajtóműveket, aminek során a Sárkány 250 méterre közelíti meg az űrállomást. Ebben a távolságban jól jönnek az űrhajó kis távolságban használatos rendszerei, ami LIDAR-ból [lézerradar] és hőkép-alkotó berendezésekből áll. A két rendszer képeinek összehasonlításával ellenőrizhető a Dragon aktuális helyzete és sebessége. Ha minden rendben van, az űrhajót várakozóhelyének elhagyására utasítják a SpaceX és a NASA küldetésirányító csapatai.

Ezután a Sárkány 200 méteren belül kerül az űrállomástól, és ezzel át is lépi a biztonsági zónát (Keep-Out Sphere, KOS) - utóbbit úgy kell elképzelni, mintha egy 200 méter sugarú képzeletbeli gömböt rajzolnánk az ISS köré, célja az ütközés elkerülése.
Ezután a Dragon 30 méterre merészkedik az Űrállomástól, ahol automatikusan „megáll” – legalábbis, az űrállomáshoz viszonyítva. A Földön újra dönteni kell: folytatni akarják-e a manővert. Ha igen, akkor az űrhajó 10 méterre közelíti meg az űrállomást – ekkora távolságra van, amikor megragadják majd a grabancát. Újabb döntést kell hozni, és ha szabad a pálya, akkor a houstoni Küldetésirányítás értesíti a legénységet: megkezdhetik „begyűjteni” a Sárkányt.
Ekkor az űrállomás parancsnoka az egyik fedélzeti mérnök társaságában kinyúl az űrállomás 17,6 méter hosszú robotkarjával, és fülön csípi a Dragont. Később Houstonból irányítják a  kart, mire az elforgatja a Dragont és a Harmony-modul aljára illeszti, ahol aztán rögzítik a Nemzetközi Űrállomáshoz.
Pár hét múlva, a visszaút kezdetén Houston parancsot ad a Dragon leválasztására, és a Sárkányt a robotkar 15 méterre távolítja el az űrállomástól, ahol aztán a legénység közreműködésével szabadon engedik a járművet. A Dragon három gyújtással elmanőverez az űrállomás közvetlen közeléből, Houston pedig megerősíti, hogy biztonságos távolba evickélt az ISS-től.
A Dragon mintegy öt óra múlva végrehajtja a földkörüli pálya elhagyásához szükséges gyújtást, ami akár 10 percig is eltarthat. Ezután nagyjából félórát vesz igénybe, mire a Dragon megkezdi a belépést a Föld légkörébe, hogy aztán a Csendes-óceán vízén landoljon.  

A Dragon landolását a légkörbelépés során Draco segédhajtóművei automatikusan szabályozzák. Hajszálpontos időzítéssel, 13 700 méter magasan nyílik ki két segédernyő, ezek stabilizálják és lassítják le az űrhajót.
A segédernyők teljes kinyílásával aktiválódik a három, egyenként 35 méter átmérőjű főernyő, ezek nyitására kábé 3000 méteren kerül sor. Miközben a segédernyők leválnak, a főernyők tovább lassítják az űrhajót, míg az végül 4,8-5,4 m/s (17-20 km/h) sebességgel ereszkedik. Még ha a Dragon el is vesztené egyik főernyőjét, a két megmaradt ernyővel is biztonságosan kísérelhetné meg a landolást.

A poszt bevezetőjében jelzett cvikli kérdésessé tette, hogy március elsejei startját követően egyáltalán eljut-e az űrállomásig a Dragon. Mi is történt?

Miután a Dragon levált a második rakétafokozatról, aggasztó hírek kezdtek érkezni a SpaceX Küldetésirányításától: elvesztették a kapcsolatot a Sárkánnyal. A cikk szerzője Elon Muskot, a SpaceX alapító főnökét kérdezte arról, hogy mi okozta a bajt, és hogyan mentették meg a világűrben kontrollálhatatlanul sodródó kapszulát a pusztulástól – ráadásul nagyon rövid idő alatt.
Miután az űrhajó az alacsony földkörüli pályát elérve levált a hordozórakétáról, váratlan hiba csúszott be a számításba: a Dragont manőverező négy hajtómű-együttes közül három bedobta a törülközőt: a három oxidáló-tartályban alacsony volt a nyomás. [A fenti fantáziarajzon ezek közül kettő látható működés közben.] Így a Dragon nem képes elmanőverezni az űrállomásig. Az első pillanatban még úgy tűnt, hogy a 133 millió dolláros küldetés kudarcba fullad. „A problémát a Dragon oxidáló-tartályaiban lévő visszacsapó szelepek apró módosítása okozta, ezek ugyanis eltértek a korábban használt szelepektől.” Az aprócska módosítás következtében azonban beragadtak.

„Ott helyben írtunk egy új programot, és felküldtük a Dragonnak. Ezzel a visszacsapó szelepeket érő nyomás az ellenkező irányból érkezett, majd megszüntettük a nyomást – olyasmi volt ez, mintha jól belerúgtunk volna” – foglalta össze Elon Musk a történteket. Az akció bevált, a szelepek ezután jól működtek.
Viszont az is problémát okozott, hogy egyáltalán képesek legyenek kommunikálni az űrhajóval, hiszen az szabadon sodródott a földkörüli pályán. A Légierővel szoros együttműködésben jóval nagyobb teljesítményű antennákat használtak, ezekkel sikerült kapcsolatot létesíteni az űrhajóval, és "lőhették fel" a Dragon részére az említett programot.
Musk szerint a beszállító hibázott, ők viszont akkor hibáztak, amikor a bibit nem szúrták ki. A SpaceX visszatér a korábbi küldetéseken használt visszacsapó-szelepekhez, és teszteli azokat, hogy ez a hiba többé ne fordulhasson  elő.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Percenként 113 500 liter vizet locsolni nem rossz teljesítmény: a SpaceX Dragon-űrhajója a napokban tért vissza az Nemzetközi Űrállomásról, honlapjukon érdekes cikkre bukkantunk, ebből szemezgetünk most részleteket, így Húsvét közeledtével.

Hónapokkal a Falcon-9 startja előtt mindkét rakétafokozatot a Dragon társaságában átszállítják a SpaceX texasi McGregorban lévő létesítményébe. Itt letesztelik, majd a három nagy egységet teherautókra rakják, és egyesével a floridai Cape Canaveralra, a SpaceX 40-es indítóállás melletti hangárjába szállítják, ahol aztán összeszerelik az űrhajót.
A NASA és a SpaceX munkatársai közösen kidolgozzák az űrrandevú forgatókönyvét, különös tekintettel az egyes lépések időzítésére, illetve meghatározzák azt a pályát, amit követve a Dragon eléri majd az űrállomást. Ekkor töltik fel a Dragon rakterét a NASA és más nemzetközi partnerek űrállomásra szánt cuccaival. Mintegy két héttel a start előtt még egy hivatalos ellenőrzésre is sor kerül, ezen a NASA, a kanadai, az európai, a japán és az orosz űrügynökségek képviselői vesznek részt: megbizonyosodnak arról, hogy a hordozórakéta, az űrhajó, az űrállomás és a startot felügyelő személyzet, valamint az űrhajót kezelő csapat készen áll-e a küldetésre. Az egyik utolsó, lényeges teszt alkalmával a járművet stabilan az indítóálláshoz rögzítve pár másodpercre begyújtják a Falcon-9 első rakétafokozatának kilenc hajtóművét.
A start napján a Falcon-9-et a Dragonnal a tetején az indítóállásra viszik. Ezután a teljes földi személyzet elhagyja az indítóállást a „tankolás” idejére, ami automatikusan megy végbe.

A startot előkészítő lépéseknek óramű-pontossággal kell követniük egymást annak érdekében, hogy a rakéta a terv szerint előírt másodpercben felszállhasson. Erre az akkurátus pontosságra azért van szükség, mert minden másodperc késlekedéssel több üzemanyagot kell majd a Dragonnak felhasználnia, ha el akar jutni az űrállomásra. Épp ezért az „indítási ablakot” pontosan telibe kell kapni. Ha ez nem jön össze, a startot másnap újra megkísérlik.
Tizenöt órával az indítás előtt beüzemelik a Dragont. Kevesebb, mint négy órával a start előtt, megkezdődik az üzemanyag-feltöltés – először folyékony oxigénnel, majd RP-1-es kerozinnal töltik fel a rakéta tartályait. A startig hátralevő időben az oxigén párolog, amit a visszaszámlálás során folyamatosan pótolni kell.

A végső visszaszámlálás a start előtt 10 perccel (T-10) kezdődik, ezen a ponton már valamennyi rendszer függetlenül, magában működik. Miután a kaliforniai Hawthorne-ban lévő küldetésirányítást és Cape Canaveralon az indítást felügyelő csapatokat „meginterjúvolta” a küldetésigazgató, aki mindent rendben talált, T-2 perc és 30 másodpercnél megadja az engedélyt a startra. T-2 percnél a Légierő tisztje megerősíti, hogy a légtér tiszta és biztonságos.

A start előtt egy perccel az indítóállás Niagarának becézett „öntözőrendszere” működésbe lép: célja, hogy elnyelje a hajtóművek gyújtásakor keletkező hanghullámokat, így csökkentve a rakétát érő vibrációt. Az indítóállás aljára szerelt ötvenhárom fecskendő percenként 113 500 liter vizet locsol el – valóságos vízfüggönyt hozva létre. Három másodperccel a start előtt az első rakétafokozat kilenc Merlin-típusú hajtóműve begyújt, majd a fedélzeti számítógépe utasítja az indítóállványt a jármű eleresztésére, hogy aztán a szerkezet a visszaszámlálás 0. másodpercében felemelkedhessen. Ebben a hajtóművek 3 880 000 Newton tolóereje jó segítségnek bizonyul.

Egy perccel és 10 másodperccel a felszállás után a Falcon-9 átlépi a hangsebességet. A jármű 15 másodperccel később eléri a MAX-Q-t: ekkor a legnagyobb rakétára ható terhelés, amit a rakéta sebessége és a Föld atmoszférájának légellenállása együttesen vált ki.
170 másodperccel a start után az első fokozat hajtóművei közül kettő leáll, így visszafogja a rakéta gyorsulását. (Ahogy fogy az üzemanyag, úgy csökken rohamosan a jármű tömege, épp ezért a továbbiakban kevesebb tolóerő is elegendő, feltéve, hogy a nagy G-terhelés miatt nem akarnak a rakományból pépet készíteni. És általában nem akarnak.) A működő hajtóművek a repülés 3. percének környékén leállnak, a főhajtómű tehát kikapcsol. A Falcon-9 ekkor 80 kilométer magasan jár, és a hangsebesség tízszeresével halad. Öt másodperccel később az első rakétafokozat leválik a rakéta többi részéről. Újabb hét másodperc elteltével a második fokozat egyetlen Merlin vacuum-hajtóműve begyújt, ennek végén a Falcon-9 alacsony földkörüli pályára áll.

Negyven másodperccel a második fokozat gyújtása után a Dragont védő orrkúp leválik, ez az űrhajónak azt a részét takarja, aminek segítségével az űrállomás robotkarja megragadja majd a „Sárkány” grabancát. 9 perc 31 másodperccel a start után a második rakétafokozat hajtóműve is leáll. Harmincöt másodperccel később a Dragon leválik a Falcon-9 második fokozatáról, és pár pillanat múlva pályára áll. Ezután nyitja ki napelemtábláit, majd belekezd egy aprólékosan megkoreografált manőversorozatba: a Draco-típusú segédhajtóművek időről-időre begyújtanak, és az űrállomás felé terelgetik a Dragont.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Mindeközben a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny csapatai sem tétlenkednek, mai posztunkban az egyik márciusi összefoglalóból szemezgetünk. Az amerikai Team Frednet, és az általuk létrehozott Nyitott Világűr Társaság elkötelezettnek tűnik aziránt, hogy kockaműholdakkal – cubesatokkal – árassza el a világűrt. A Small Commercial Payload, illetve Small Cubesat Payload néven is ismert programot öt éve fejlesztik a NASA egyik programja és a GLXP holdverseny égisze alatt; 2015 januárra tervezik a startot.

A terv egyelőre az, hogy 50-100 kockaműholdat, ún. cubesatot engednének szabadon alacsony földkörüli pályán, az alapegység – ilyen a jelenleg is földkörüli pályán keringő és még mindig kiváló állapotban lévő Masat-1 is – súlya nem haladhatja meg az egy kilót, űrtartalma pedig 1000 köbcenti, ebből következően élhosszúsága 10 centiméteres. Ez az alap. Ettől lehet persze igényelni nagyobbakat is, azonban ezek mérete minden esetben az előbb vázolt alapkocka többszöröse lehet csak: létezik 10x20, 10x30, 20x20 vagy 20x30 centis méret is, ami igazából már téglatest. Az 50-100 darab kocka és téglatest a hordozórakéta „rakterébe” kerül, ahonnan aztán a megadott pillanatban kirepülnek a világűrbe.
Felmerül a kérdés, hogy egy Holdra induló küldetés miért foglalkozik egyáltalán az alacsony földkörüli pályával? A válasz prózai: a csapatnak pénzre van szüksége. Az előzetes tervek szerint a kockák és téglatestek a Holdra induló űrhajójuk legfelső rakétafokozatában kapnának helyet, és még az út elején szétszórnák őket. Egy tíz centi élhosszúságú kocka pályára állítása általában nem haladja meg a 100 ezer dollárt - átlagosan 85 ezer dollár körül mozog egy-egy példány útiköltsége. Valamilyen mértékű kedvezményre is számíthatnak azok, akik szándéknyilatkozatukat és a jelentkezési lapot 2013. március 29-ig elküldik. Kerüljön csak a legkisebb egységből, a sztenderd kockából száz darab a fedélzetre, és máris rögtön nyolc és félmillió dollárnál járunk, ami nem rossz alap egy holdutazás kivitelezéséhez – egyes tervek szerint a dobozolás után az űrhajó tovább utazna a Hold irányába, ahol leszállóegységével megkísérli majd a landolást. Persze, nyolc és félmillió dollár nem elég egy holdutazáshoz. A versenyben résztvevők közül három csapat hozta nyilvánosságra kalkulációját, a legoptimistább számítások szerint sem lehet megúszni a dolgot 24 millió dollár alatt, két csapat pedig nagyjából 30 millió dollárra tippeli a teljes cechet.
Az ötlet egyébként önmagában zseniális, mivel a kutatóintézetek számára szinte ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a világűrben kísérleteket hajtsanak végre. A MaSat-1 egyetlen 10x10x10-es kockában utazik már több mint egy éve: a kockában találhatók a legkülönfélébb mérőműszerek, a rádióadó, és minden más, ami csak bezsúfolható – az egykilós súlykorlát figyelembe vételével – egy ilyen szűk térbe.

Nagyon úgy tűnik, hogy a GLXP-verseny élmezőnye a 2015-ös start mellett tette le a voksát. Ezt erősíti meg a Moon Express-szel készített BBC-tudósítás is, amit ide kattintva lehet megtekinteni.
Ebben űrverseny helyett holdbányász-versenyről beszélnek. A Moon Express a NASA-val együttműködésben a Ames Kutatóközpont területén kapott egy épületet, ahol kedvükre tesztelhetik a leszállóegységüket. A landolást teljesen automatikusan kell végrehajtani, mivel nincs elég idő arra, hogy a küldetésirányításból beavatkozzanak az ereszkedés utolsó fázisában.

Bob Richards, a Moon Express főnöke szerint platinacsoportba tartozó fémek várnak ránk a Holdon, emellett pedig víz, ami egyben rakéta-üzemanyagot jelent - azontúl, hogy elengedhetetlen kelléke az életnek, a mezőgazdaságnak. A holdi nyersanyagok feltárása az első lépés, de ezt sokan tervezik, többek között például Kína is, ami holdszondákat indított útnak, és minden esély megvan arra, hogy a közeljövőben robotos landolásra kerüljön sor – ahogy arra is, hogy kínai asztronauták – taikonauták – lépjenek a Holdra.
Érdekes kérdést feszeget a BBC, ami rövidesen nagyon aktuális lesz: kit illet a kitermelt holdkőzet? Vajon egy ország kisajátíthatja-e a Holdat? Az 1967-es Világűr egyezmény szerint ez nem lehetséges, de a képlet azért nem ilyen egyszerű. A Holddal kapcsolatban területi követeléssel egyetlen ország sem léphet fel: nem birtokolhatja senki, viszont bárki odamehet, és kedvére használhatja, illetve kitermelhet bármit - így jellemzi az elég kuszának tűnő jogi helyzetet a BBC által megszólított James Dunstan űrjoggal foglalkozó szakember.
A jogi kérdések rövidesen terítékre kerülnek. Bob Richards (is) arra számít, hogy a következő évtizedben valósággal megrohamozzák a Holdat a különböző küldetések, amik egy része szinte biztosan magán - és nem államilag finanszírozott - misszió lesz.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Nagyjából végetért az Apollo-11 első rakétafokozatának F-1-es hajtóműveinek kimentése az Atlanti-óceán mélyéről, - már, ami több mint negyven éves fürdőzés után megmaradt belőlük. Az ambíciózus vállalkozást az Amazon.com főnöke vezeti. Jeff Bezos szerint azonban így sem kevés "leletre" bukkantak: „Annyi mindent találtunk. Egy valóságos vízalatti meseország tárult a szemünk elé: egy elképesztő szoborpark – tele csupa kicsavarodott F-1-es hajtóművel.”
Wernher von Braun dédelgetett óriását, a Saturn V-öst ezek az egyenként 32 millió lóerős szörnyetegek emelték fel a Földről a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején. Többek között az ember is csak velük juthatott el a Holdra. Összesen 65 példány fekszik az óceán alján elszórtan, mivel küldetésenként öt F-1-es hajtóművel kell számolni (Apollo 4, 6, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17 és a Skylab 1), így – ahogy Bezos is elismeri – korántsem biztos, hogy pont az Apollo-11-es hajtóműveire akadtak. Mint említette, az alkatrészek beazonosításához szükséges eredeti sorozatszámok részben vagy teljesen hiányoznak, de nem zárta ki, hogy a restaurálás során még érhetik a csapatot meglepetések.  

A Saturn V hordozórakéta első fokozata a start után nagyjából két és fél perc múlva állt le, és vált le, ezután pedig beleesett az Atlanti-óceánba, és lesüllyedt az aljára, esetünkben több mint 4200 méter mélyre, ahol jó ideig meg is feledkezett róla az emberiség nagy része. Pár embert leszámítva.

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt jelentette be Bezos, hogy magánexpedíciója rátalált az Apollo-11 hajtóműveire, amit egészen addig titokban tartott. „Közel egy évvel ezelőtt osztotta meg velünk Jeff Bezos az F-1 hajtóművek kiemelésével kapcsolatos terveit” – mondta Charles Bolden, a NASA igazgatója egy szerdán kiadott közleményben.

Amikor Bezos első alkalommal beszámolt arról, hogy csapata egy mélytengeri szonár segítségével megtalálta a hajtóműveket, még nem tudta biztosan, hogy milyen állapotban is vannak. „Nagy sebességgel csapódtak be az óceánba, és több mint 40 évig sós vízben áztak. Másrészről viszont tartós anyagokból készültek, úgyhogy majd meglátjuk” – írta Bezos még tavaly.
Mint kiderült az óceán fenekén szétszóródva egy rakás eldeformálódott F-1-es hajtómű-alkatrészt találtak 4270 méterrel a felszín alatt. „Rengeteg gyönyörű példányt fotóztunk le ott helyben, mostanra a legnagyobb alkatrészek zömét már kimentettük – számolt be a fejleményekről Bezos szerdán. „Minden darab, amit a fedélzetre emelünk, mérnökök ezreinek munkáját dicséri, akik akkoriban megvalósították azt, amit mindaddig az emberiség lehetetlennek tartott.” Az alábbi képen a Saturn V első rakétafokozata látható az öt F-1-es hajtóművel:
Az óceán aljáról eddig két Saturn V F-1 hajtómű restaurálására elegendő alkatrészt sikerült kihalászni, ezeket a felújítást követően ki is állítanák: a terv szerint a washingtoni Smithsonian Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeuma is kapna egyet. De milyen volt ezekkel a hajtóművekkel repülni? Michael Collins, az Apollo-11 asztronautája így fogalmazta meg tapasztalatait a könyvében:

„Kilenc másodperccel a felszállás előtt az első rakétafokozat öt hatalmas hajtóműve ráérősen begyújt, tolóerejük fokozatosan éri el a maximumát, majd T mínusz nullánál az űrhajót leszorító satuk kinyílnak. Úton vagyunk. És ezt nem csak onnan tudjuk, mert az egész világ a fülünkbe üvölti, hogy „Felszállás”, hanem, mert alfelünk is erről tájékoztat minket.

A műszereidnek higgy, ne a testednek – mondják manapság a pilótáknak, de ezen a szörnyetegen minden pontosan érezhető. Rázkódás, dübörgés, himbálózás! Igen, nagy a zaj, de még több a mozgás, ahogy hevedereink szorításában görcsös kis mozdulatokkal balra és jobbra rázkódunk. Olyan, mintha valaki őrültmód rángatná a kormányt: egy ideges hölgy, akinek széles autóval kell egy szűk sikátoron végighajtania.
Én csak abban reménykedem, hogy tudja, mit csinál, mert az első tíz másodpercben vészesen közel vagyunk ahhoz a kiszolgáló toronyhoz. Kicsit fellélegzem az első tíz másodperc elteltével: úgy tűnik, hogy a rakéta is kissé megnyugodott, mivel a zaj és a rángatás jelentősen csökkent. (…) A repülés első két és fél percében kétmillió negyvenegyezer kilogramm üzemanyagot használunk el, amivel a felszínhez képest zéró sebességünk kétezer hétszázötven méter per szekundumra nő (…).

A terhelés lassan eléri a 4 G-t, de nem nő sokkal tovább: a Titantól eltérően a Saturn igazi úriember, és nem ken fel minket üléseinkre. Épp csak belekóstolunk a 4,5 G-be, ami tudtunkra adja, hogy az első rakétafokozat üzemanyagtartályai nemsokára kiürülnek, és készen állnak a leválasztásra. Ez mindig okoz némi sokkot: egy sor hajtómű leáll, hogy másik öt váltsa. Nekicsapódunk hevedereinknek, majd ismét finoman hátradőlünk, amikor a második rakétafokozat üzembe lép.”

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Kissé felpörögtek az események a Google által szponzorált Lunar X PRIZE hivatalos honlapjának tanulsága szerint: zsűritagokat keresnek ugyanis. Bár a verseny végére még jó pár évet várni kell, azonban már most is sok a teendő. A holdversenyben résztvevő csapatok ugyanis nap mint nap kérdésekkel bombázzák őket, ami érthető, mivel egyre aprólékosabban kidolgozzák küldetésük részleteit, és egyre inkább testet ölt űrhajójuk terve. Az egyik szabály szerint például ötszáz métert kell a holdjárónak önerőből megtenni, de az nem derül ki az eredeti versenykiírásból, hogy ezt vajon egyirányban kell-e abszolválni, vagy az is ér, ha a holdjáró 250 métert eltávolodik a leszállóegységtől, majd újra visszatér hozzá.

Sok minden eldönthető úgy, hogy egy-egy tételt ki kell pipálni az ellenőrzőlistán: valami vagy teljesült vagy nem. Ugyanakkor számtalan lehetőség van, amikor a bíráknak véleményt kell formálniuk, vagy dönteniük kell. Például mi van akkor, ha egy csapat leszáll ugyan a Holdra, de 490 méter megtétele után holdjárójuk elakad? A zsűritagok felelőssége ilyen helyzetekben nem lesz csekély, és a döntésükön sok múlik – a Holdon elakadt csapatok szempontjából mindenképp: a tét akár 20 millió dollár is lehet.

A bíráknak a már meglévő, és a csapatok által elfogadott keretmegállapodás szabályai szerint kell kidolgozniuk a részleteket – az eredeti kiírás szabályzata sok esetben csak egy vagy két mondatra szorítkozik, és finoman szólva sem vesz el a részletekben. Az újdonsült zsűritagoknak a meghatározott irányelvek mentén további követelményeket kell kidolgozniuk a versenyzők elbírálása érdekében. Különösen igaz ez a különdíjak esetében, amikor holdi műemlékeket (pl. Apollo-leszállóhelyek) akar megközelíteni egy-egy csapat a holdjárójával.

A verseny szervezői abban reménykednek, hogy pár hónapon belül egy 7-9 tagú nemzetközi zsűri állhat össze, és a testület már az év közepén, júliusban meg is tarthatja első megbeszélését. A zsűri nem meglepő módon csoportként ténykedik majd, a kiválasztott tagok közül kerül ki az elnök és az alelnök: nekik a többieknél nagyobb felelősségük lesz. A poszt betöltéséért ösztöndíj jár, de előfordulhat, hogy utazni is kell – ebben az esetben minden költséget megtérít az X PRIZE Alapítvány. A zsűritagokat a szakterületükön legtapasztaltabb jelentkezők közül választják ki. És hogy melyek ezek a szakterületek?

Az ideális jelölt nem árt, ha részt vett már egy űreszköz indításánál, esetleg egy küldetés földi személyzetének tagjaként. Biztos nem hátrány a robotikában való jártasság, ahogy a jogban vagy minden más, a világűrrel kapcsolatos elmélyülés is jól jöhet. Az sem baj, ha az illető már részt vett egy űrhajó tervezési munkálataiban (bármilyen szakterületen), esetleg a műholdas kommunikációban mozog otthonosan.

És hogy mi lesz a dolguk a kiválasztottaknak? Többek között meg kell győződniük arról, hogy a csapatok 90 százalékban magántőke felhasználásával végzik-e a dolgukat, ez ugyanis a holdversenyben való részvétel egyik peremfeltétele. Átnézik és jóváhagyják a csapatok terveit: hogyan szeretnének mozogni a Holdon, illetve ki kell dolgozni a Hold felszínén megtett távolságmérés módszertanát is – amiből mindenki számára megnyugtató módon kiderül, hogy sikerült-e teljesíteni a minimum fél kilométeres távot (ez is a verseny peremfeltétele), avagy sem. Ugyancsak előzetesen ellenőrzik, hogy a Holdra induló csapat járműve képes lesz-e a verseny másik feltételének megfelelni: elég jó minőségben közvetít-e majd a Holdról.
Nagy figyelmet fordítanak a különdíjjal kecsegtető amerikai és szovjet küldetésekből hátramaradt tárgyi emlékek felkeresésére készülő csapatok küldetési tervére is annak érdekében, hogy összhangban legyen a NASA által kiadott ajánlással. (Az Apollo-11 leszállóegységéhez például nem lehet túl közel merészkedni, de a többi küldetés műemlékeivel kapcsolatban is vannak megkötések – beleértve a szovjetekét is.)
A leenő zsűritagok a Holdra induló rakéták indítási kísérleteire is ellátogatnak, ahol a start előtt még egyszer szemrevételezik a dolgokat.

Egyúttal műszaki tanácsokkal látják el a Lunar X PRIZE személyzetét, segítenek az irányelvek áttekintésében, és a csapatok részéről érkező kérdések megválaszolásában. Felelősségük nem csekély: ők döntik el ugyanis, kik kapják meg a különböző, nem csekély összegű díjakat a 30 millió dollár összdíjazású versenyen.

A jelentkezés feltétele, hogy a leendő zsűritag havonta legalább mintegy négy órát foglalkozzon a holdversennyel, de előnyben részesítik azokat a pályázókat, akik többet hajlandók áldozni az idejükből a cél érdekében. A feladatok többségét távmunkában elvégezhetik, úgyhogy: hajrá!

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Mi lesz az űrsiklók hajtóműveivel? Vajon tényleg a kereskedelmi űrrepülés során használják majd őket? Meglehet. Ez is kiderül a Google Lunar X PRIZE verseny hírleveléből, ahonnan az alábbiakban szemezgetünk egy-két gyöngyszemet versenytársaink életéből. Az Astrobotic csapat egy interjúban leszállóegységének súlyáról és az űrsiklók egyik-másik hajtóművének az újrahasznosításáról beszélt. Az amerikai csapat a Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyre 2008-ban jelentkezett be, és úgy számolnak, hogy 2015-ig leszállnak a Holdra – azon belül is a holdi sarkvidékre. Ez a tájegység olyan hideg, hogy ott a nitrogén is bőven folyékony állapotban marad. Ez persze a holdi egyenlítőre is igaz, itt azonban csak abban a cirka két hétben van erre lehetőség, amikor a felszínt nem éri napfény.
A Hold pólusainak mélyebb zugaiba több milliárd éve nem sütött még nap, úgyhogy ez a régió tartja a Holdon a negatív hőmérsékleti rekordot. Ez azért bír nagy tudományos jelentőséggel, mivel itt található nagy mennyiségben vízjég, amiből rakéta-üzemanyagot is elő lehet állítani.
Külön érdekesség a csapat leszállóegysége, ami közel hetvenkilós rakományát a remények szerint eljuttatja majd a Hold felszínére. Hozzánk hasonlóan az amerikai csapat is a földi prototípus és az „űrképes”, extrém körülményeket kibíró végleges verzió között van valahol félúton. A lander üresen nyolcszáz kilót nyom, feltankolva pedig több mint kétezret, és sikeres küldetés esetén – híres elődeihez hasonlóan – ez is örökre a Holdon maradna. Még érdekesebb, hogy a forgalomból kivont űrsiklók hajtóműveinek egyikével szerelnék fel a leszállóegységet, a videóban azonban még enélkül mutatkozik be.

Mint a csapat képviselője beszámolt erről, a leszállóegységet tavaly alkották meg, és ez nélkülözhetetlennek tűnik, ha a holdutazást valóban kereskedelmi tevékenységgé kívánják alakítani. Ebben egyébként bennünk partnerre is lelhetnek, hiszen ők a Puli egyik lehetséges szállítója: az említett leszállóegységbe 10 kilós holdjárónkkal egy holdutazás erejéig beparkolhatnánk .

A „holdverseny” másik nagy esélyese a Moon Express. Tim Pickens, a csapat vezető mérnöke „Rakétavárosban”, az alabamai Huntsville-ben nőtt fel – itt tesztelték a Saturn V rakéták hajtóműveit. Kevesebb, mint húsz kilométerre lakott a tesztek helyszínétől, és az alábbi, nagyon érdekes kordokumentumokat bemutató rövid videóban arról elmélkedik, miért nem sikerült megismételni a holdutazást a hetvenes évek eleje óta eltelt pár évtizedben. Tim Pickens nagy név a szakmában, a többi között a White Knight tervezéséből is kivette a részét.

Hosszú hallgatás után a maláj Independence-X csapat újra hallatott magáról, és egy székhely-változtatást követően máris 17 álláslehetőséget kínálnak – elsősorban mérnökök részére, akik szabadidejükben vagy részmunkaidőben fejlesztenék a csapat holdjáróját. Csak szólunk.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Rájöttünk, mennyire más a világ békaperspektívából nézve: néha egy bokor fának, egy domb pedig hegynek tűnik, küzdöttünk a wifi-vel. Nagyon hasznos volt a marokkói MARS2013 szimulációs terepgyakorlat,

Az Egyesült Államokban március elsejével lép hatályba az a megszorító-csomag, ami a NASA működésében újabb „megtakarításokat” eredményez: március elsejével mintegy 894 millió dollárral nyesik vissza a NASA költségvetését. Az amerikai honlapokon az emberes Mars-utazást dédelgető kommentelők persze már javában prüszkölnek, Obamáznak, holott igazából tök mindegy hány millió dollárral lesz kevesebb, és ezt épp ők tudhatnák a legjobban.

Az űrfanatikusok idén is félreverik a harangot az USA-ban, igaz, nem először. Az egyenleg ugyanis így fest: az emberes űrrepülés továbbra is orosz technikával történik, csúszik pár újgenerációs, időjárást kutató műhold fejlesztése, és űrszemétből – legalábbis aktív, emberi közreműködéssel – egy ideig még biztosan nem lesz kevesebb.
Az amerikai űrhivatal szerint a "megtakarítás" következtében 2013 második felében nem tudják kifizetni a NASA-val együttműködő, jelenleg magánűrhajók fejlesztésén dolgozó vállalatokat. A megállapodás értelmében ugyanis a Boeing, a SpaceX és a Sierra Nevada kereskedelmi célú űrhajójának tervezését és tesztelését a NASA-nak kellene finanszíroznia – az új eszköz szállítaná aztán az űrállomásra az amerikai asztronautákat. Erre úgy tűnik, 2017-ig még mindenképp várni kell, addig maradnak a jó öreg orosz Szojuzok. És, hogy miért nem számít közel egy milliárd dollár elvonása? Elsősorban azért, mert nem oszt, nem szoroz, ha például 17,77 helyett 17,71 milliárd dollárt csökkentenek egymilliárddal...

Az Apollo Holdprogram teljes költségvetése 2005-ös értéken számolva nagyjából 170 milliárd dollárt tett ki. Ez az összeg tartalmazta a kutatásra és fejlesztésre fordított költségeket, a 15 Saturn V-rakéta, a 16 parancsnoki és műszaki egység és a 12 holdkomp árát, a program működtetésének járulékos költségeit, a létesítmények építésének/átépítésének cechjét, illetve a küldetésirányítás költségeit is.

1958. április 25-én, amikor a Légierő ballisztikus rakétákkal foglalkozó egysége egy jelentésben vázolta az amerikai holdprogram jövőjét, még azzal számolt, hogy 1965. decemberére már tető alá hozzák a holdraszállást potom másfél milliárd dollár ráfordításával. Ez azonban nem így alakult. A NASA pénzügyi gurui 1961-ben már közel 7 milliárd dollárra sacolták ennek összegét. Később ezt még a menedzsment 10-12 milliárd dollárra szépítette, majd végül James Webb pár óra alatt feltornászta 20 milliárd dollárra, és így küldte tovább Linden B. Johnson alelnök részére. Robert Seamans Jr., a NASA akkori igazgató-helyettesének szavaival élve ez a lépés mindannyiukat megijesztette. A Webb által az alelnök részére küldött 20 milliárd dolláros költségbecslés teljesen önkényes és „unortodox” lépésnek tűnt. Végül Webb veleszületett üzleti érzékét igazolta az idő: döntése nagyfokú előrelátásról, és kifinomult menedzseri képességekről árulkodott.

Az Apollo-program teljes költségvetése végül Webb 20 milliárd dolláros becslését is felülmúlta: 1973-ban a program Kongresszus elé terjesztett árcéduláján 25,4 milliárd dolláros végösszeg szerepelt. A teljes költségvetés persze attól is függ, milyen tételeket veszünk figyelembe a számítás során, de bárhogy is kalkuláljunk, a végeredmény biztos, hogy meghaladta a 20 milliárd dollárt. (A kurzívval szedett részben korabeli dollár-értékek szerepelnek.)

A NASA a szövetségi költségvetésből 1960-ban mindössze fél százalékkal részesedett, ez azonban rohamosan emelkedni kezdett, míg 1966-ban érte el a maximumát: ekkor 4,41% kapott a NASA. Majd egyre kevesebbet: 1970-ben már csak 1,92%-ot, 1980-ban 0,84%-ot, 1990-ben 0,99%-ot, 2000-ben 0,75%, 2010-ben pedig 0,52%-ot.
(A világ túlsó felében sem volt jobb a helyzet: a hatvanas években a szovjetek emberes űrprogramja a NASA költségvetésének kevesebb, mint a feléből gazdálkodhatott, de mostanra náluk is romlott a helyzet: az oroszoknak 2012-ben a NASA költségvetésének mintegy harmadából kellett kijönniük. De ne vesszünk el a számtengerben.)
Amit a hatvanas években még az Apollo-program testesített meg az amerikaiak számára, az mostanra az Orion lett: a Saturn V hordozórakéta mai megfelelője a Space Launch System, az űrhajósokat szállító kabint pedig Orionnak hívják.

Az Apollo-program tehát mai értékre átszámolva mintegy 170 milliárd dollárba került. Ehhez képest 2013-ban mindössze 3 milliárd dollárt különített el az USA a "mélyűr felfedezésére", ilyen címszó alatt fut ugyanis az SLS és az Orion-kapszula fejlesztése. Érdekes párhuzam, hogy 2007-es értékekkel számolva, a hatvanas évek derekán évente 30 milliárd dollárt kapott a NASA a szövetségi büdzséből. Akkor ugyanis nagyon el akartak jutni a Holdra. Felmerül a kérdés, hogy mire elég ez a 3 milliárd dollár? Egyelőre úgy fest a dolog, hogy inkább csak "maszatolásra": a közeljövőben önerőből, saját hordozórakétákkal még alacsony földkörüli pályára sem jut el a NASA - pláne a Holdra, vagy a Marsra.

Talán a kínaiak pozitív irányba befolyásolhatják a NASA büdzséjét, hiszen az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a szovjetekkel is valami nagyon hasonló módon indult az űrverseny (igaz, ott nemzetbiztonsági szempontok is szerepet játszottak). A kínai keretszámokkal kapcsolatban azonban nem sok publikus információ lelhető fel: az űrprogram a hadsereg ellenőrzése alatt áll, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a költségvetést homály fedi - annyit tudni, hogy „valószínűleg évente több milliárd dollárra rúg” a felhasználható keretösszeg. Ebből akár még egy meglepetés is kisülhet. Az viszont valószínűtlen, hogy záros időn belül embert juttassanak a Marsra, ahogy az is szinte teljesen kizárt, hogy a mars-utazást ígérő kereskedelmi cégek bámelyikének összejönne ez. Hagyományos, folyékony üzemanyagon alapuló rakétahajtással legalábbis biztosan nem: egyirányban, mintegy háromnegyed évet kozmikus sugárzásban eltölteni beláthatatlan egészségügyi kockázatokkal járhat.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Örök lengyel-magyar barátságról, wifi-lyukakró szólt a hétvége; és egy Wall-E-szerű romantikus történet is kibontakozott a MARS2013 küldetés zárónapjain.

A Puli I2.5 (a marokkói terepgyakorlaton jelenleg is nyúzott rover ikertestvére) Madridban a Légiforgalmi Irányítók Világkongresszusán járt. ezüstfokozatú szponzorunk, a HungaroControl Zrt. jóvoltából.

Trendi űrmérnök - főképp, ha lányról van szó - nem vesz fel szoknyát. Ez alap.

Az űr valahogy közelebb jött hozzánk, bár ezt Mari néni nem biztos, hogy így látja. Interjút készítettünk az Emil.Rulez zenekar frontemberével. Hajós András az első emberes holdraszállás évében született.

Elsőként arról kérdeztük, hogy milyen viszonyban van a Holddal és az égitestekkel, és mit jelentenek a számára:

Ha ebből a korszakból nincs is emlékem, de olyan tízéves koromban belém állt egyfajta csillagászati görcs: megtalált egy csillagokról szóló könyv, holdtérképeket böngésztem, és kaptam egy távcsövet. Aztán ez az érdeklődés idővel átalakult, ahogy a távcsővel a szemközti házak ablakaiban kezdtem más dolgokat felfedezni…
De a viccet félretéve, nagyon érdekelt Asimov, Stanislaw Lem, a Csillagok háborúja, mint általában mindenkit. Foglalkoztatott, hogy mi lehet a Hold másik oldalán, nagy izgalommal olvastam Verne „Utazás a Holdba” című könyvét. Érdekelt a csillagászat, a hajózás, meg a Kincses Sziget, meg aztán volt ilyen görcsöm, hogy tudok-e szextánssal a Rottenbiller utcában helymeghatározást végezni. De ezeken szerintem mindenki átesik.
A világűr megmaradt számomra valami nagyon rejtélyes dolognak.

Az űr valahogy közelebb jött hozzánk, miközben mégsem: talán még az én generációm is megéri, hogy valami tartósabb állomás létesüljön a Holdon, de lehet, hogy ez csupán a sci-fi filmek kábítása.

Ha felnéz az égre, felismeri a csillagképeket?

Eléggé erodálódott a tudásom. Felismerem, amit az átlagember is felismer: az Esthajnalcsillagot, a Göncölszekeret, a Nagymedvét, vagy az ember gyorsan letölt egy applikációt, és megkeresi vele a Skorpiót vagy a Mérleget.
Egy gyerekkori emléket ideszúrnék. Egyszer augusztusban egy görögországi nyaralás alkalmával láttam először és utoljára a Tejutat olyan hihetetlen tisztának, olyan kásásnak, amilyennek csak lehet: órákig csak néztem.

Nem hiányzik, hogy azóta nem látta, vagy legalábbis, nem ilyennek látta?

Mindig feltekintek az égre, része az életemnek. Ha kimegyek az utcára, elszívok egy cigit, megnézem, hogy mi van odafenn. Nemrég láttam egy ismeretterjesztő csatornán egy filmet arról, hogy az ősi népek – talán a dél-amerikaiak – mit láttak. Akkoriban nem volt annyi mesterséges fény, volt helyette magashegyi éjszaka. Elképesztő, hogy a régi emberek életének mennyire részét képezték a csillagok.

A mai embernek mennyiben más a csillagokról alkotott tudása? Alaposabb, mint elődeinké volt?

A mai embernek mennyiségileg nagyobb a tudása. Több mindent tudunk, de kevésbé integráltan tudjuk, és ez a tudás sokkal kevésbé mindennapjaink része: egyfajta metatudás; az információt lehívjuk, aztán a következő pillanatban már el is felejtjük. Régen kevéssé változtak az embert érő ingerek, sokkal inkább az életük része volt a csillagos ég. Sajnálatos, hogy ennyire elhalványult, viszont van helyette neonreklám meg tévé.

Milyen lenne, ha egy magyar fejlesztésű kütyü, mint amilyen például a Puli, egyszer csak leszállna a Holdra?

Amíg csak gépek szállnának le, addig nem félnék, hiszen a magyar mérnöki tudásban van színvonal. A gond szerintem akkor lenne, ha el kellene dönteni, hogy jobbra vagy balra akarunk-e menni, és, mondjuk, öt ember dönt erről. Na, abból lehetne probléma.

A fenti képen az Emil.Rulez zenekar: Hajós András, Hegyi György és a Puli elődje, a Teve látható egy kóruspróba szünetében.

Az biztos, hogy lélekemelő lenne. Olyan, mint egy sportesemény, egy irodalmi Nobel-díj, bár nem látom reálisnak a magyar űrprogramot a minket körülvevő szórakoztató dömping közepette.
Az is igaz, hogy lényegesen értelmesebb lenne erre pénzt költeni, mint egy csomó más dologra. Persze, nem az ápolók fizetésére gondolok, hanem olyan látványintézkedésekre, plakátokra, amik irgalmatlan milliárdokat emésztenek fel. Ha a Holdon hagyhatnánk nyomot, annak tudásmegtartó ereje lenne, a fiatalok nem áramlanának ki az országból: perspektívát adna nekik.
Megint más kérdés, hogy az egyszerű Mari néni mit mondana a falu szélén. Ő valószínűleg úri huncutságnak tartaná, hogy hülye gyerekek szaladgáljanak az űrben, és ebben is lenne némi igazság.

Mindenesetre a szürke, lehangoló mindennapokból az űrbe vágyakozni tök érdekes szellemi játék. A világűr, vagy a Hold sokkal elérhetőbb realitás, mint mondjuk arról álmodozni, hogy újra fiatalok leszünk. Álmokra, mesékre szükségünk van, a világűr látható, és ez az álom akár valóra is válhat.

Mit jelent Önnek a világűr?

Nemrégiben a gyerekekkel volt egy nagy vitánk a matematikáról, aminek során én azzal érveltem, hogy az archimédeszi geometria meg a newtoni fizika és az a pár képlet, sík koordinátarendszer mennyire nem írja le a világot. Szabályosnak és kiszámíthatónak tűnik minden, holott irtózatosan keveset ismerünk a világból.

A világűr felfelé nézést jelent, az pedig az embert a saját kicsinységére emlékezteti. Itt vagyok én, ez a Földön éldegélő kis pont, és van egy problémám, egy másik pont. És ott van, mondjuk, a Hold, mint a háromszög harmadik csúcsa. Ebben a háromszögben az ember nagyon aprócska. Lehet, hogy ez valakinek rémisztő, szerintem azonban inkább gyógyító hatású.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A wifi-lyuk olyasmi, mint amilyen a szem esetében a vakfolt. A lényeg ugyanaz: wifi-lyukra futva minden kapcsolatunk megszakad a roverrel. De azért haladtunk :-)

Nem bírtuk megállni, hogy ne feliratozzuk Tarlós István főpolgármester úr február 11-i látogatásán készült fotókat

Február 11-én került sor első éles bevetésünkre a szaharai sivatagban a MARS2013 szimulációs terepgyakorlat keretében.

Amikor holdjárónkról beszélünk, mindig hangsúlyozzuk, hogy jelenleg egy földi tesztelésre szánt prototípuson dolgozunk, amit rövidesen például Marokkóban nyúznak majd az osztrákok - mérnökeink aktív részvétele mellett. Ez azonban többségében nem űrkompatibilis anyagokból készült. De milyennek kellene lennie ahhoz, hogy a világűrt, később pedig a Holdat is kibírja?

Alapvetően két részre kell osztani a problémát: az egyik az eszköz építése során felhasznált anyagok, a másik az eszköz tömege. Az utóbbival kezdjük. Rögtön szögezzük le: attól, hogy valami hatalmas és nehéz, még simán túlélheti a világűr és a Hold viszontagságait, hiszen elsődlegesen az anyagválasztás határozza meg, hogy képes lesz-e elviselni ezeket a mostoha körülményeket. Tehát a Szabadság szobor - némi módosítással - akár már holnap indulhatna is a Holdra. Amiért erre mégsem kerül sor, az a tömege: rengetegbe kerülne ugyanis a világűrbe juttatni. Az űrbe szánt szerkezetek kivétel nélkül a lehető legkönnyebb anyagok felhasználásával készülnek. Bár a szerkezet kibírja a világűrt, a megrendelő pénztárcája nem bírja ki, amíg az eszköz eljut odáig. Egy kilogram cucc alacsony Föld körüli pályára juttatása alsó hangon minimum 10-15 000 USD.

Ez alapján már rögtön érthetővé is válik, miért kell elkeseredett küzdelmet folytatni a súlyfölösleg ellen. Az említett szobrot tehát jó eséllyel át kellene építeni, könnyebb anyagok felhasználásával. Itt jutunk el a második problémához: attól, hogy valami könnyebb, minimum olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mintha acélból lenne. Sőt.

Csak egy példa, amire egyik mérnökünk hívta fel a figyelmet, amikor ezt a dokumentumot belinkelte a levelezőlistánkba. Tegyük fel, hogy csatlakozót szeretnénk vásárolni. Ahhoz, hogy csatlakozónk űrképes legyen, anyagából először is el kell távolítani a gázokat. A műanyagból és gumiból készült anyagok ugyanis hajlamosak gázmolekulákat kibocsátani magukból. Például a jellegzetes "újautó-szagot" a polimerek gőzölgése okozza. Hő hatására és vákuumban ez a folyamat felgyorsul. Egy űrhajóban a polimerekből kiszabaduló gázok beszennyezhetik az optikák felszínét, károsíthatják a műszereket, emiatt pedig kevésbé hatékonyak lesznek.
De hogyan mérjük meg egy adott anyag kipárolgásának mértékét?
Az űriparban létezik egy bevett ellenőrzési eljárás - az ASTM E 595 - a polimerek kipárolgási tulajdonságainak meghatározására. Adott anyagból készült apró mintákat 125 Celsius fokra hevítenek 5 x 10-5 torr vákuumban. A vizsgálat kezdetén és végén mért tömeg különbsége nem haladhatja meg az 1,00%-ot. A teszt során a kigőzölgő gázok egy hűtött felületen kicsapódnak. Ennek mennyiségét is megmérik, és ez nem lehet több, mint a minta eredeti tömegének 0,10%-a.
A flourszilikont tartalmazó gumialkatrészek meghaladják a NASA által meghatározott szintet, de a fent ismertetett eljárással a kipárolgás elfogadható szintre csökkenthető. Az anyag kisütése olcsó, ráadásul jobb eredményekkel jár, mint a költséges vákuumos-hevítéses eljárás. Minél magasabb a hőmérséklet a sütőben, annál eredményesebb sikerül anyagunkat megszabadulni az illékony gázoktól. A NASA három szintet határozott meg: (1) a létező legnagyobb megbízhatóság, (2) magas megbízhatóság és (3) normál megbízhatóság, az első két esetben van szükség további vizsgálatokra.
De visszatérve a Szabadság-szoborhoz. Az űrképes szerkezetek esetében a cél a tömeg minimalizálása a szükségesen elégséges szilárdsági követelmények mellett. Az űriparra hatványozottan igaz ez, ahol a high-tech ötvözetek egész tárházát használják, a NASA-nál vagy az ESA-nál dolgozó tervezőmérnök titánból, magnéziumból, alumínium-anyagokból válogathat, amit a periódusos rendszer mindenféle egzotikus fémeivel ötvöznek.
(És ez hasonílt a repülőgépgyártásban tetten érhető követelményekhez, ami erősen leegyszerűsítve ez: tudjuk, hogy el fog törni a csavar mondjuk 300 felszállás után a repülőgépem hajtóművében, de sebaj: 250 felszállásonként majd szétszedem a gépet, és kicserélem egy újra. Cserébe sok tömeget lehet spórolni.)

Az első mechanikai megmérettetésre már a start alkalmával sor kerül, hiszen indításkor már eleve magas G terhelést kell a szállítmánynak kibírnia.
A régebbi rakéta-hajtóművek rendszerint kicsit "pulzáltak" is, a Saturn V esetében például komoly hosszanti lengések, rezgések jelentkeztek, ami teljesen megszokott volt. A lényeg, hogy a szerkezet kibírja ki ezt a "lüktető terhelést".
[Persze, ez igaz volt a Saturn V előtt fejlesztett szerkezetekre is, olyannyira, hogy Deke Slayton, az asztronauták főnöke ezt írta róluk könyvében: "Magával a Titan gyorsítórakétával is akadtak problémák. A Redstone-t, az Atlast és a Titant nukleáris fegyverek célba juttatására fejlesztették ki, amik azért picivel kevesebb törődést igényeltek, mint az asztronauták. A gyorsítórakéták felszállás közben annyira rázkódtak, hogy ettől nemcsak az űrhajósok fogai koccanhattak össze, hanem az űrhajó is megsérülhetett. Megbízhatóságuk is hagyott kívánnivalót maga után. (Szerintem azért, mert ha már száz nukleáris rakétát kilövünk az oroszokra, öt vagy tíz meghibásodása igazából nem oszt, nem szoroz.) Így a tervezetthez képest hosszabb ideig tartott, mire a Titan II emberes repülésre alkalmassá vált (simábban repült és biztonságosabb lett)."]

A következő, jelentős mechanikus behatásra egy Holdra érkezéskor szembesülünk: napfényben a szerkezet akár +125 °C fokra is felmelegedhet, árnyékban viszont -150 °C fokra lehűl. A szerkezet egyes pontjai között pár méteren belül fellépő több száz Celsius fokos hőmérséklet-különbség hőtágulást és nagy belső feszültségeket eredményez, ez az űrbéli konstrukciótól függően durva nyíró, hajlító, húzó igénybevételt jelent. Az ismétlődő hőterhelések pedig a fémek termikus kifáradását, elöregedését okozhatják. (Mindenki láthatott már a nyári kánikulában villamossínt felpöndörödni méter magasra, pedig a locsoló autó azt még vízzel is szokta permetezni.)

Mivel az űrben locsolással hűteni elég bajos lenne, a hőleadás csak hősugárzás útján mehet végbe, ami nem túl hatékony, így három dolgot lehet tenni.
Ad 1: Fogjuk az egész űrben lebegő szerkezetünket, és időnként forgatunk rajta 90°-ot. Így mindig más és más oldalát éri a napsugárzás, lehet játszani a szerkezeten belüli hőeloszlással.
Ad 2: Másik módszer, belső hőcserélőt használni, és kipárologtatni a hűtőközegünket, pl. folyékony ammóniát.
Ad 3: Harmadsorban olyan fémes anyagokat építünk be, amik elég jól elviselik még ezt a nagy hőterhelést is.

Ilyenek az alumíniumok, amik szilícium, mangán, króm, titán, cink hozzáötvözésével és hőkezeléssel elérhető, hogy egy átlagos szerkezeti acéllal egyenértékű szakítószilárdsággal bírjon, harmadannyi tömeg mellett. Az ilyen sorozatú alumínium termékek nemzetközi szabvány szerinti jelölése EN AW 6000, 7000. Viszonylag olcsók, egyszerűen előállíthatók, megmunkálásukkal nincs gond, jól forgácsolhatók, lemez, profil, kovácsolt darab formájában előállíthatók. Hegesztésük a nagy ötvözőtartalmuk miatt már annál macerásabb, de megoldható lézeres, vagy vákuumos plazmahegesztéssel.

Szóba jöhet a titán, ami hiába a földkéreg negyedik leggyakoribb fémje, mégis nagyon drága. Sűrűsége az alumínium duplája, réz, molibdén, vanádium, cirkónium, hafnium ötvözéssel szívós, nagy szilárdságú, jó kúszásállóságú anyagok állítható elő belőle. Az így készült anyagokat is hőkezelik tulajdonságaik javítása érdekében. Egy komolyabb titánötvözet esetében az edzés során nem ritka a másodpercenkénti 1000°C-os hűtési ráta sem! A titán hőálló, korrózióálló tulajdonságai miatt sem elhanyagolható. [Az alábbi képen plazma-hegesztés látható:]
A következő, Iteráció 3-asnak becézett Pulinak már teljes egészében űrképesnek kell lennie, ami a fent leírtak értelmében nem egyszerű vállalkozás: túl kell élnie a start megpróbáltatásait, a 400 ezer kilométeres utazást, aminek során ki lesz szolgáltatva az űr vákuumának és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak. Célállomásán ugyancsak vákuum fogadja, csak itt még a nagyon finom szemcséjű, ám durva holdpor is súlyosbítja a helyzetet. A kozmikus sugárzás elektronikai berendezésekre gyakorolt "jótékony" hatásáról pedig még nem is beszéltünk. (Ezt igyekszünk bepótolni, lévén sorozatunk következő részében az űrképes elektronika fejlesztésével foglalkozunk majd.)

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az autógyárak között sem sok olyat találunk, amelyik büszke lenne arra, hogy mindössze hatan dicsérik az általa gyártott típust, pláne úgy, hogy ez a hat ember egyúttal a felhasználók száz százalékát jelenti. Ilyen azonban a holdjáró, amiből jelenleg három példány álldogál a Holdon: az Apollo-15, 16, és 17-es is vitt magával egyet-egyet. A három, jelenleg is a Holdon várakozó holdjáró (Lunar Roving Vehicle, LRV) magyar származású konstruktőre, Pavlics Ferenc ma ünnepli születésnapját.

A holdjárót röpke 17 hónap alatt tervezték és építették meg, ami rekordidőnek számít, ha összehasonlítjuk az Apollo-programban használatos többi ketyerével. A három holdjáróval összesen hat asztronauta utazott 90 kilométert a Hold felszínén. Használatukkal megduplázódott a felfedezésre fordítható idő, ráadásul az asztronauták által begyűjthető kőzetminták súlya is kapásból megkétszereződött. Ezzel csúcsra járt az Apollo-program és bőségesen megtérült a holdjáró fejlesztésére fordított 38 millió dollár.

A holdjáró igazából egy elektromos autó volt. Gene Cernan, aki utolsónak járt a Holdon, ezt mondta róla: „az elnök kiszakított egy évtizedet a XXI. századból, és az 1960-as, 70-es évek helyére tette”.
1963-ban még csak alig  egy év telt el a Gemini-programból, amikor a német származású Wernher von Braun, a Saturn V rakéta atyja határozottan kijelentette az asztronauták között még újoncnak számító Gene Cernannek, hogy az űrhajós egy napon vezetni fog a Holdon. Gene Cernan ezt nem hitte el, de még egy évtized sem kellett hozzá, és Cernan pontosan ezt tette. A holdjáró mellett csak hetekkel az első emberes holdraszállás előtt, 1969. derekán kötelelezte el magát a NASA.
A járműnek hihetetlenül könnyűnek kellett lennie, együléses fűnyírónál nem lehetett nagyobb a súlya, ugyanakkor saját tömegének dupláját kellett elbírnia: két utasát, az életfenntartó berendezést, a szerszámokat, a kőzetmintákat, és a kutatáshoz szükséges felszereléseket. Összehasonlításképp egy átlagos családi autó mindössze saját tömegének harmadát, jobb esetben felét képes elszállítani. Ráadásul a holdjárót még össze is kellett csomagolni, hogy beférjen a holdkomp oldalán lévő szűkös tárolóhelyre. Könnyen kezelhetőnek kellett lennie, hogy a szkafanderes asztronauták sűrű programjuk közepette minden erőfeszítés nélkül, gyorsan üzembe állíthassák. Emellett túl kellett élnie a start megpróbáltatásait, a 400 ezer kilométeres utazást, aminek során ki volt szolgáltatva az űr vákuumának és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak. Célállomásán ugyancsak vákuum fogadta, csak itt még a nagyon finom szemcséjű, ám durva holdpor is súlyosbította a helyzetet. A felfüggesztéseknek és a kerekeknek a holdi gravitációban kellett üzemelniük, ami a földi hatoda, emellett a legváltozatosabb terepviszonyokkal is meg kellett birkózniuk.
 
Az első holdjáró még időben elkészült ahhoz, hogy 1971 nyarán magával vihesse az Apollo-15. Dave Scott és Jim Irwin négyszer messzebbre távolodhatott el vele a holdkomptól, mint amilyen messzire a korábbi küldetések legénységei eljutottak. Tizennyolc órát töltöttek a leszállóegységen kívül, és az akkoriban legősibbnek számító kőzeteket gyűjtötték be útjuk során. Minden egyes Apollo-küldetés során újabb sebességrekord dőlt meg. Charlie Duke és John Young az Apollo-16 küldetése során, 1972 áprilisában új sebességrekordot állított fel, amikor 17 kilométeres óránkénti sebességet ért el lejtmenetben. Ezt a rekordot az Apollo-17 18 km/h-ra javította.
Gene Cernan egy másik rekordot is megdöntött, amikor az LRV-3 20,2 kilométert tett meg egyetlen nap leforgása alatt, így az utolsó holdjáró összesen 34,8 kilométert futott. Ezt 1973 áprilisában az ember nélküli szovjet robot, a Lunohod-2 döntötte meg.

A három holdjáró együttesen 89,3 kilométert tett meg. Pár mellékes problémától eltekintve hibátlanul működtek: az első kerék kormányzásának átmeneti hibáját azzal orvosolták, hogy hátsókerék kormányzásra váltottak. Ezen kívül csak egy sárvédő tört el, amit Cernan ott helyben egy ragasztószalag és térkép segítségével meg is javított.
Amikor Gene utoljára leparkolt vele a Taurus Littrow völgyben 1972. december 14-én, ezekkel a szavakkal hagyta a sorsára: „Egyike a legjobb kis masináknak, amit valaha csak vezettem.”

Dave Scott, az Apollo-15 parancsnoka így emlékezik vissza a történtekre:
„1969. decemberében engem bíztak meg az ötödik holdraszálló küldetés, az Apollo-15 parancsnoki feladataival. Az Apollo-15 egy  ún. „H”-típusú küldetésnek indult az Apollo-12, 13 és 14 mintájára: két felfedező körút várt ránk, aminek során közel 1 kilométerre sétálhatunk el a holdkomptól. Az Apollo-12 tartalékos parancsnokaként már nagyon vártam az új fejlesztésű háttáskát, illetve azt, hogy az előzetes tervek szerint Davy Rille-i (Davy-rianás) leszállóhelyünkre érkezzünk. A fejlesztésnek köszönhetően Jim Irwinnel megduplázhattuk volna holdsétánk időtartamát, és kétszer olyan messzire távolodhattunk el a holdkomptól, miközben felfedezzük a Hold egyik legfontosabb jellegzetességét, a nagy kanyont. Viszont korlátozott volna minket az a körülmény, hogy csak annyi cuccot vihetünk magunkkal, amennyit mi magunk elbírunk: szerszámokat az odaúton, kőzetmintákat a visszaúton.

Négy hónappal később, 1970. áprilisában, épp amikor felkészülésünk magas fordulatszámra kapcsolt volna, az Apollo-program hirtelen megtorpant történetének legdrámaibb és legveszélyesebb eseménye miatt: kishíján elvesztettük az Apollo-13-at. A legénység látványos megmenekülését követően megkérdőjeleződött a folytatás. Vállaljuk-e a további kockázatokat? Vagy hagyjuk abba az Apollo-programot, és legyünk boldogok a már elért sikerekkel? Esetleg folytatnunk kellene? Akkoriban már javában terveztek egy holdjárót, az Apollo viszont nagy bajban volt: a program csúszott, túllépte a költségvetést, és az alapvető elvárásokat sem teljesítette. Komolyan felmerült az Apollo-program leállítása.

De aztán két hónappal később, 1970 augusztusában a NASA merész lépésre szánta el magát. Az Apollo-13 kis híján katasztrófába torkolló küldetése után, a közvélemény egyre kisebb támogatása és a rohamosan apadó költségvetés ellenére a NASA végül úgy döntött, hogy kihagyja az utolsó „H”-típusú küldetést, elvégzi az átfogó „rendszerfrissítést” (ez a berendezést, a szoftvert, a tudományos feladatokat érintette), és áttér az ún. „J”-típusú küldetésre. Elhatározták, hogy három „J”-típusú küldetést indítanak a Hold tudományos szempontból legizgalmasabb területeire, amik geológiai képződményekben és ásványi anyagokban különösen gazdagnak ígérkeztek. Ugyanakkor számos küldetésre lett volna szükség az összes lelőhely felkereséséhez - hacsak nem gyorsítják meg valahogy az asztronauták mozgását. Erre a feladatra a holdjáró tűnt a legpraktikusabb megoldásnak. Emiatt aztán a H-ról a J-konfigurációra átállás nélkülözhetetlen eleme lett a holdjáró.
Egy hónap múlva, 1970. szeptember 2-án az Apollo 15-öt újragondolták, és "J"-típusú küldetéssé alakították, ami az első holdjárót is magával viszi majd. Ezzel a Hold tudományos célú felfedezése előtt szélesre tárult a kapu, és az Apollo-15 úticéljául olyan vidéket jelöltek ki, ahol egyedülálló geológiai képződmények voltak, amiket a holdjáróval már fel lehetett fedezni. Bár mindez hatalmas mérnöki kihívás volt, kevesebb, mint 11 hónap múlva már az LRV-1-et a Hadley Apenninek vidékén vezettük, ami a holdprogram felfedezésekben leginkább bővelkedő területe volt.”

(Felhasznált irodalom: "Lunar Rover - Owners' Workshop Manual")

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Nemsokára kezdődik az Austrian Space Forum ok által szervezett MARS2013 küldetés. I2.0-ás fedőnevű Pulink már a marokkói sivatagban van.

"Semmi sem lehetetlen" - ez a mottója Christoph Ragonig küldetésigazgatónak, ami örömteli: több munkatársával egyetemben ugyanis ő utasítja majd holdjárónk földi prototípusát a pár nap múlva kezdődő MARS2013 terepgyakorlaton. Mai posztunkban a küldetés során egyszerűen csak TELJHATALMÚ FŐNÖKNEK becézhető Christophfal készített interjút közöljük magyarul:

AZ ŰR ÉS A MARS2013

Hogyan került először kapcsolatba az űrkutatással, a csillagászattal?
A mentőszolgálatnál dolgoztam, és láttam, amint épp az Aouda.X szkafander egyik első tesztjére került sor a Sillufer 3a épület tetején (itt van a Vöröskereszt innsbrucki központja).

Mikor hallott először az Osztrák Űrfórumról?
Amikor odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, mi történik ezzel az ezüstszínű ruhával a szomszédos épület tetején. Mivel ekkor már nagyon jól ismertem Gernot Grömert (az ÖWF elnökét) a Vöröskeresztből, egyenes út vezetett a kíváncsi kérdésektől az aktív részvételhez.

Hogyan szerzett tudomást a MARS2013 küldetésről?
Gernot mesélt róla, még a tervezési fázisban.

Miért döntött úgy, hogy részt akar venni?
Ha nem mi, és nem most válaszolunk egy emberes Mars Küldetés kapcsán felmerülő kérdésekre, akkor ki fog? 2012-ben részt vettem a „RioTinto Küldetésen” Spanyolországban, attól kezdve a MARS2013-ban való részvételi szándékom sem volt kérdéses.

Mi volt az első benyomása, amikor csatlakozott az ÖWF csapatához?
Lelkes és színes egyéniségek érkeznek a világ minden pontjáról, eltérő tapasztalatokkal a hátuk mögött (az egyetemi oktatótól a diákig), de közös céljuk egy megbízható kutatási platform létrehozása, aminek révén egy lépéssel közelebb kerülünk a marsutazáshoz.

Mi a célja a küldetés során?
Vezetői pozíciómat elsősorban arra szeretném használni, hogy élvezetes, de szakmai tapasztalatokban is gazdag élményekkel lássam el a résztvevőket.

MUNKA, MAGÁNÉLET ÉS CSALÁD

Mivel foglalkozom:
Egészségügyi mérnökként a lineáris részecskegyorsítókkal (sugárterápia) foglalkozom, informatikát tanulok (részidőben), rohammentős vagyok, az Innsbrucki Vöröskereszt ügyvezetője.

Egy átlagos napom így néz ki:
Kávéval indul a nap. Megnézem az emaileimet, átfutom a világ híreit, majd először az irodába vagy a kórházba megyek, hogy ellenőrizzem, simán mennek-e a dolgok, illetve, hogy lépést tartsak az elkerülhetetlen papírmunkával. Abban az esetben, ha a gyorsítókkal minden rendben van, szakdolgozati témámon dolgozok. A munkahelyemen gyorsan kell reagálnom a vészhelyzetekre, ami azzal jár, hogy a mobilom nélkülözhetetlen társam. Összességében egy átlagos napon lehet, hogy semmi nem történik, más napokon viszont elszabadulhat a pokol. Az utóbbi években fejlesztettem ki azt a képességemet, hogy a nyugalmas időközökben feltöltsem magam energiával, amire sürgős helyzetben nagy szükségem lesz. Minden nap más. Esténként barátokra, az ÖWF-re és a Vöröskeresztre marad időm.

Így töltöm a szabadidőmet:
Jelenlegi életemet tanulmányaim befejezése és a lakásfelújítás határozza meg, ahova barátnőmmel költözöm be. Eltekintve ezektől az időszakos elfoglaltságoktól, rengeteg időt eltöltök az ÖWF-fel és a Vöröskereszttel, Utóbbi időben rákaptam a síelésre is.

Családi állapot:
Kapcsolatban.

Barátaim így jellemeznének:
Jó alaptermészetű ember, akinek mindig van egy jó kis történet a tarsolyában, de néha mogorva is tud lenni (mégha csak rövid ideig is) – különösen a kávé hiányában. Nyugodt a stresszes helyzetben, műszaki – és nem művészi – értelemben kreatív.

MAGAMRÓL

Számomra fontos dolgok:
Család, barátok, őszinteség

Ami kiborít:
Az intrikák, az áskálódás, és kikészít, ha tudta nélkül döntenek valaki sorsáról.

Amit soha nem tennék:
Kizárt, hogy egy hónapra a marokkói sivatagba utazzak… ;)

A pihenéshez feltétlenül szükségem van:
Egy heverőre.

Ami megváltoztatta az életem:
A mentőszolgálatnál eltöltött több mint 15 év tapasztalom. Emiatt az életre más nézőpontból tekintek, és megtanított arra, hogy értékeljem azt, amim van.

Mi a legszokatlanabb / legnagyobb kihívást jelentő / legizgalmasabb / legijesztőbb/ legviccesebb dolog, amivel valaha találkozott?
Szokatlan és egyben nagyon érdekes volt, ahogy a „RioTinto Küldetés” során egy rakás idegen között mindössze egy hét alatt barátság szövődött.

CÉL(OK) ÉS MOTTÓ

Amit meg szeretnék tanulni, vagy el szeretnék érni:
Eljátszani a „Sultans of Swing” c. számot gitáron…

A mottóm, amivel azonosulni tudok:
Semmi sem lehetetlen."

Eközben természetesen a Puli küldetésirányító részlege gőzerővel pallérozza magát elméleti és gyakorlati, rovervezetői képzések során. Jó hír, hogy mérnökeink már a Marokkóban vendégszereplő Puli ikertestvérével gyakorolhattak, amit az utóbbi pár hét során építettek meg. Az is örvendetes, hogy a hétvégi gyakorlati oktatáson a rover merítette le jobban a stábot, nem pedig fordítva. A budapesti Mission Control Center-ben másfél órás műszakokban dolgoznak majd mérnökeink, ez is épp elég lesz, ugyanis a rover vezetése nagy koncentrációt és körültekintést igényel.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Mi tartja össze a Pulit? Vázak, a profilól a 3D nyomtatásig.

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyben megmaradt mindössze 23 csapat közül a chileiek egy aprócska holdrobottal, a Dandelionnal kerültek nemrég a figyelem középpontjába: a fejlesztés ugyanis a finisbe ért. Ezzel ők lehetnek az első csapat, amelyik elkészül űrképes holdjárójával. Az AngelicvM egyetemekkel működik együtt: a Puerto Monnt-ban található Austral de Chile egyetemen készül a holdjáró, míg a Concepción egyetem fejleszti a hajtóművet, amit a holdkörüli pályán használnak majd. Így néz ki egy majdnem-kész holdjáró:
„A fejlesztések befejező fázisában vagyunk a robottal, ami teljes mértékben megfelel a világűr követelményeinek” – mondta Mauricio Henriquez az Austral de Chile egyetemen a roverfelelős szakember, aki hozzátette, hogy a robot 2014 közepén indulhat is Holdra. A Dandelion gyakorlatilag önmaga tükörképe: az alja – legalábbis szemre és kívülről nézve – teljesen megegyezik a tetejével, a hátát és a hasát is napelem borítja. Így ha a robot netán egy hátast dobna a Holdon, elméletileg akkor sem ütne be a krach, mivel gyakorlatilag teljesen mindegy, melyik oldala van felül.

Más kérdés, hogy a nagyon ragaszkodó természetű, elektrosztatikusan iszonyatosan töltött holdport ezek a lábak mennyire kavarják majd fel. Ez azért lehet veszélyes, mert a holdi homok előszeretettel tapad például a rover napelemeire (amit onnan már csak smirglivel lehetne leszedni, ez ugyebár sem a napelemek károsodása, sem a smirglit tartó kéz hiánya miatt nem elképzelhető). A rover berendezéseit károsító felverődő holdpor lehetősége egyébként valószínűleg minden csapat mérnökeinek visszatérő rémálma. Épp ezért valószínűleg a chileiek is óvatosan közlekednek majd a robottal a szomszéd égitesten, talán még az alábbi videóban látható sebességnél is lassabban (igaz, a Holdon talán nem kell ennyire aggódni a robot mellett elhúzó autó gonosz árnyéka miatt, ami a nézőkben egy pillanatra szorongást okozhat: kétségkívül nem veszélytelen, ha egy parkolóban próbáljuk ki fejlesztésünk gyümölcsét.)

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a rover turmixkerekei nitinolból készültek, ami egy nikkel és titánium fémötvözet. Ez a szuperelasztikus anyag „emlékszik” eredeti alakjára: egy adott hőmérsékleten deformálódik, majd visszanyeri régi formáját, ha az átalakuláshoz szükséges hőmérséklet fölé melegedik.

Az ország előretörését jelzi, hogy a Google Lunar X PRIZE verseny megmaradt résztvevőinek következő éves találkozójára is náluk kerül sor idén áprilisban. A chilei főváros a szervezőnek jelentkezett görögöket és japánokat ütötte ki, amit Jennifer Sisemore, az X PRIZE Alapítvány munkatársa a Chilét a csillagászathoz fűző erős szálakkal magyarázott. A cikkből az is kiderül, hogy Santiago de Chile felkeresésén kívül az Atacama sivatag is célpont lehet a versenytársak számára: ez ugyanis elsősorban a roverek teszteléséhez nyújt kiváló terepet.

Az utóbbi idők térségünket felkavaró hírét a románok szolgáltatták. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen román csapata egy 1,1 millió dolláros szerződést hozott tető alá az Európai Űrügynökséggel. Az ExoMars-programban való együttműködés során az ARCA egy ballon segítségével felviszi az ESA Marsra szánt tesztjárművét, amit 30 kilométeres magasságból leejtenek a Fekete-tenger fölött. A több mint féltonnás cucc szabadon esik, míg el nem éri a 0,8 MACH sebességet. Ekkor kinyitja az ejtőernyőit, amit így repülés közben lehet tanulmányozni a szimulált marsi légköri viszonyok között. A repülési adatokat a DTV az ARCA Repülésirányítási Központjának továbbítja. A román csapat az együttműködés során két ballont és tesztjárművet épít, bár a feladatuk az ejtőernyő tesztelése lesz.

Az ESA ExoMars programja nem meglepő módon a Mars bolygó felfedezését tűzte ki célul. A küldetés a terv szerint 2016 januárjában indul útnak egy Proton-rakéta közreműködésével. Az űrhajó egy keringő- és egy leszállóegységből áll majd. Az előbbi neve a Trace Gas Orbiter, utóbbié pedig az EDM lesz (Entry, Descent and Landing Demonstrator Module). Az utazás körülbelül kilenc hónapig tart majd, ahogy a NASA Curiosity marsjárója esetében is történt.
Három nappal az érkezés előtt az EDM leválik az Orbiterről, és belép a Mars atmoszférájában. Egy ejtőernyő segítségével lassítja magát, hogy aztán fékezőrakéták segítségével puhán leszálljon a marsi talajra. Ezzel gyakorlatilag kiderülhet, hogy az európaiak meg tudják-e meg tudják-e tenni azt a csodát, ami a NASA-n kívül még soha, senkinek sem sikerült: épségben leszállni a Marsra.

Az Orbiter először elliptikus pályára áll a Mars körül, majd bele-bele kóstolva a Mars légkörébe végül a felszíntől 400 kilométer magasan körpályára vált, ahol méréseket végez. Mint kiváló házi csillagászunk írja a blogján: "A keringőegység fő tudományos feladata a nevének megfelelően a légkörben nyomokban jelen lévő gázok, elsősorban a metán meg egy csomó más (formaldehid, metanol, vízgőz, stb.) gyakoriságának, eloszlásának és változásainak feltérképezése lesz. A metánt ugyanis valaminek folyamatosan pótolnia kell, és egyelőre nem tudni, hogy geokémiai (vulkanikus, hidrotermális) vagy pedig biológiai folyamatok biztosítják-e. A légkör vizsgálata mellett persze folytatja a korábbi orbiterek, mint a Mars Reconnaissance Orbiter munkáját a felszín térképezésével. A tudományos munka mellett a másik fontos feladata az adatkapcsolat biztosítása lesz a felszínen dolgozó landerek, roverek és a Föld között, a tervek szerint 2022-ig."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Kis Lépés Klub egyik tagja tette fel a kérdést, hogy mi fán terem a julián dátum, ami a klubtagságot igazoló oklevelen található. A kérdés teljesen jogos, így a válasz sem várat magára.

Ha egészen röviden akarom összefoglalni, akkor a julián dátum az időszámításunk előtt 4714. november 24-e óta eltelt idő, napokban kifejezve. Olyan, folyamatosan növekvő számláló, mint a számítógépeknél a Unix-idő, csak az másodperceket számol 1970 óta, ez meg napokat.

A julián dátum ötlete egy francia történész, Joseph Scaliger fejéből pattant ki, még 1583-ban – ekkortájt zajlott az áttérés is a julián naptárról a Gergely-naptárra. Scaliger egészen pontosan a julián periódust találta ki a történelmi események időpontjainak pontosabb kezeléséhez, aminek kezdőpontját a julián naptár szerinti i.e. 4713. január 1-re tette, és onnan lehetett az éveket egyesével számlálni. A közbenső időpontok maradtak a julián naptár szerint, de legalább nem voltak az időszámításunk előtti időpontok, fordított sorrendű évszámok és más bonyodalmak, amik a történészek életét megkeseríthették volna.

A kezdő időpont onnan ered, hogy a julián naptár három hosszabb periódust is ismert, ezeket visszaszámolva a kapjuk meg a kezdőidőpontot. A név pedig, Scaliger saját szavai alapján, valóban a julián naptárra utal, és nem az édesapjára, ahogy azt a magyar wikipédia állítja: "Iulianum vocavimus: quia ad annum Iulianum dumtaxat accomodata est", vagyis nagyjából: juliánnak nevezték el, mert ahhoz volt illesztve.

A julián periódust aztán John Herschel 1849-es javaslatára kezdték el évek helyett napokban is számolni. A csillagászok hamar megkedvelték ezt a szisztémát, hisz nem kellett többet bajlódni a hetek-hónapok átváltásával. Sőt, mivel a julián periódus évei, és így napjai is déli 12 órakor kezdődnek, az egy éjszaka alatt zajló észlelések egy naphoz tartoztak (legalábbis Európában), ellentétben a hagyományos naptárral, így a gyakorló észlelők által közismert, "ez a mérés most 12-én hajnalban, vagy 12-én este volt?" problémakörnek is véget vetett.

A csillagászati napok déli kezdete Ptolemaioszig visszavezethető, aki felismerte, hogy a helyi dél időpontja a Napnak a délkörön való áthaladásából pontosan megállapítható, míg reggel és este minden nap máskor van. Az éjfél pedig a modern korig nem is nagyon volt meghatározható.

A tört napokat, vagyis órák, percek átszámítását, és a julián napokhoz adását először Edward Pickering, a Harvard College Observatory csillagásza használta 1890-ben: ezzel megszületett a modern julián dátum. Az egyetlen változtatás, hogy nem az alexandriai, hanem a greenwich-i meridiánhoz, vagyis a világidőhöz lett igazítva a kezdőpontja: vagyis minden julián nap 12:00 UT-kor kezdődik. A csillagászati mérésekhez, eseményekhez így pontos és egyértelmű időpontot lehet rendelni, amik jóval később is, bárki által azonnal értelmezhetőek maradnak. Ügy lezárva, minden szép és jó, gondolhatnánk- de sajnos az élet nem ilyen egyszerű.

Pickering és az ő "háreme", 1913-ban a Harvard College Observatory előtt. Pickering nőket alkalmazott a megfigyelési adatok igen munkaigényes feldolgozására, de közülük többen (Williamina Fleming, Annie Jump Cannon, Antonia Maury és legfőképp Henrietta Swan Leavitt) önállóan is komoly tudományos eredményeket értek el.

A XX. századra a julián dátum túllépte a 2 400 000 napot, míg egy másodperc 0,0000115 nap hosszú. Vagyis egy másodpercre pontos időpont leírásához 12-14 számjegyre van szükség. Ez az embereknek, de még inkább az ötvenes-hatvanas évek számítógépeinek komoly kellemetlenségeket okozott. Az egyszerű megoldás a csökkentett julián dátum (RJD) használata, amiből egyszerűen levonunk 2 400 000-et, vagyis az első két számjegyet. Az amerikaiak azonban máshogy gondolták: a Smithsonian Astrophysical Observatory 1957-ben bevezette a módosított julián dátumot (MJD), ami annyiban különbözik az RJD-től, hogy éjfélkor kezdődik, vagyis pontosan fél nappal tér el az RJD-től.

A SAO-nál a Szputnyik megfigyeléseinek feldolgozására találták ki az MJD-t, hogy az aktuális, és az egy-két évszázaddal a jövőbe nyúló dátumok is elférjenek 18 bitben, és az IBM 704-es számítógép is megeméssze őket.

1979-ben a NASA is bevezette a sajátját, a csonkított julián dátumot (TJD) már 2 440 000,5-öt levonva a JD-ből. Utólag már nem tűnik ez olyan jó ötletnek: míg pár tíz- vagy százezer nap levágása könnyen gyanús lesz, főleg ha nagyjából az időponthoz tartozó évtizedet ismerjük, fél napos eltérést tutira nem szúr ki az ember elsőre, ha több forrásból dolgozik, aztán lehet az asztalt csapkodni, meg a hajat tépni, mikor elölről kell kezdeni az adatfeldolgozást. És hogy mennyire kurrens a probléma? A Kepler adatok menet közben váltottak MJD-ről normálra, így aki elfelejtette a korai adatsorait frissíteni, csúnya meglepetésekben lehetett része...

Ám ezzel, bármily hihetetlen, még mindig nincs vége a sztorinak. A Föld a Nap körül kering: a hozzánk érkező fénynek eltérő időre van szüksége az út megtételéhez, ha az egyik, vagy a másik oldalán vagyunk. A különbség nullától ±8,3 percig terjedhet, ami már számottevő eltérés. A különbségek kiegyenlítésére vezették be a Nap központjára átszámított időpontot, a heliocentrikus julián dátumot (HJD). Ha pedig az évet átívelő másodperces pontosságra van szükségünk (mint pl. a Kepler esetében), a Naprendszer tömegközéppontjába, a baricentrikus julián dátumra (BJD) kell átszámolnunk, mivel ahhoz a ponthoz képest a Nap maga is ±4 fénymásodpercet vándorol ide-oda.

A julián dátum tehát első ránézésre egy nagyszerű eszköz arra, hogy adott események időpontját egyértelműen definiálja. Csak nehogy valaki visszakérdezzen, hogy JD, MJD, RJD, HJD vagy BJD az az időpont, egész pontosan!

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Végeselem modell, megfogási kényszer, körte rugóelem – csupa riasztó kifejezés egy bölcsész számára. A lényeg, hogy ez mind holdjárónk földi prototípusának kerekéről szól, aminek megjelenése kétségkívül nem túl szokványos. Meg is mutatjuk: 

A mérnökök készítettek egy összefoglalót az ún. bárdkerékkel kapcsolatban (ezek láthatók itt fent, mindjárt terepi környezetben Gánton, ha valakinek esetleg nem lenne első látásra egyértelmű). A reménysugár a tanulmány végefelé csillan meg: „Egy kis összefoglalás, csak a jobb megértés végett, dióhéjban. Akit untat, nyugodtan lapozhat.” Ez az, pont ez kell a bölcsésznek, ahol a mérnökök unatkoznak, hátha most sikerül felfogni. Kár, hogy ezt a pislákoló reményt egy jellemző mondat a kompozitokról azonnal porrá zúzza: „A mátrix anyag egy hosszú szénláncokból álló polimer, amelynek mechanikai viselkedése időfüggő, ez kúszást és feszültség-relaxációt okoz.”

A bölcsész itt már valóban intellektuális laposkúszásban van, ennek ellenére nem teljesen reménytelen a helyzet. A fenti bekezdés a "kompozit anyagok végeselemes modellalkotása" című, nem túl sok jót ígérő fejezetcím alól került a posztba. Korábban foglalkoztunk már a végeselem analízissel. Ennek lényege, hogy még a rover (vagy repülőgép, űrhajó, tank, BKV-busz, stb.) megépítése előtt számítógépen kipróbáljuk, milyen terhelést bír majd el a cucc, ha majd megépítik. A mérnökagy sajátossága, hogy megdöbbentően érthetően képes fogalmazni, ez történt akkor is, amikor a csapat legszexibb rakétamérnökét kérdeztem még egy korábbi poszt elkészítése kapcsán:

„Azt lehet a módszerrel elemezni, hogyan bírják az alkatrészek például a terheléseket. A program egy-egy alkatrészt sok kis (nagyon sok, de véges számú) – innen a véges-elem elnevezés – részre darabolja (rengeteg kék szögletes-szerű mozaikra). Ezek szabályos alakú darabkák, amik viselkedése könnyen megjósolható egy rakás matek képlet alapján.
A program egyenként kiértékeli a darabkák viselkedését ezekkel a képletekkel, amiből aztán megjósolható, hogyan reagál pl. a terhelésre az egész alkatrész. Ennek végeredménye a szép színes ábra, meg a torzulás szemléltetése az eredeti állapothoz képest.”

Ehhez azonban nagy kapacitású számítógépekre van szükség, mivel a program áldásos tevékenysége révén tízezer, de akár százezer csomópont is keletkezhet: a gépnek az egyenleteket ezek mindegyikére végig kell számolgatnia. (Ez egy több millió forint értékű programmal történik, amit aranyfokozatú szponzorunk, az S&T Consulting ajánlott fel részünkre.)
 „Megmondom neki, hogy x irányból érje egy y nagyságú erővektor. (...) Az elemek a csomópontoknál kapcsolódnak - a közös részeknél, itt számolandók az egyenletek, hogy megtudjuk, miként mozdul el adott erő esetén a csomópont.”

A tanulmány egyik magyar mondatát sajnos az utolsó oldalon találjuk meg. „A puding próbája az evés. A végeselemes modelleké pedig a valós darabbal történő összehasonlítás.” Ez azt jelenti, hogy a korábban csak virtuálisan létező modellt, megépítjük, majd a tengelyre helyezett különböző súlyokkal a földhöz is csapkodjuk. Jelentjük, hogy ez meg is történt. Itt a bizonyíték:

A poszt másik gyanús eredetű szava kétségkívül a kompozit – ami ráadásul összefügg a végeselem-analízissel, sőt, a pudingevéssel is. Ugyanis a kerekünk kompozitból készült, ami korábban ugyanúgy átesett a végeselem-analízisen, és szintén fényesen szerepelt a hús-vér teszteken. Szerencsére, olykor-olykor hímnemű mérnökeink is képesek közérthetően fogalmazni:

„A mi Pulink is azért kapott ilyen rugalmas anyagot, hogy egy esetleges hanyatt billenéskor ezzel csillapítsuk a tengelyeket terhelő erőt. Ugyanis a súlycsökkentés miatt (ugyebár 10 kg-ban maximáltuk az össztömeget) nem terveztünk lengéscsillapítást a roverbe, így az I2 roverben a vészhelyzeti lengéscsillapítást a lábak végzik, lábaknak meg mindenképpen kell lenniük, tehát plusz súllyal nem járnak.”

A szénszál kompozit alapanyaga a szénszálszövet és a műgyanta. A szénszálszövetet 5-10 mikrométer átmérőjű szénszálból szövik különböző mintákban. A ZOLTEK ZRT-től egy vastagabb szövésű, merőleges szálirányút, és egy vékonyabb szövésű párhuzamos szálirányút kaptunk, ahogy a csatolt képeken is látható.

A szénszálas kompozit előnye, hogy nagyon könnyű, és szálirányban meglehetősen nagy szakítószilárdsággal rendelkezik.
De itt nem áll ám meg a tudomány, mert a szénszálat tovább lehet – és a mi esetünkben kell is erősíteni – kevlárral (alias aramid). A kevlár egyik kevéssé jó, és a mi földi prototípusos Pulink szempontjából kifejezetten rossz tulajdonsága, hogy nagyon érzékeny az UV sugárzásra. Ezért a kevlárszövetet minden esetben a több szénszálrétegből összeállított körterugók középső rétegeibe kerül.

A gyártás első lépéseként készíteni kell egy szerszámot, ami a késztermék alakját kell, hogy felvegye. Erre jön a szénszál szövet, mely ezután megkapja a műgyanta réteget: ezt az eljárást nevezik laminálásnak. A lamináláshoz a gyantát és egyéb kötő anyagokat, jópár négyzetméter kevlárt – valamint egy bazi drága kevlár ollót (mert nem eshet ám neki az egyszeri mérnökember egy sima IKEA-s szabó ollóval, kb. azonnal ki is csorbulna) pedig a NOVIA Kft-től kaptuk.
Azonban itt még mindig lehet a műszaki élvezeteket fokozni, pláne ha űrképes szénszálszövetet állítana elő a jó munkásember! Először is buborék- és zárványmentesen kell gyártani, mivel a lamináláskor bekerülő oxigénbuborékok odafent a vákuum hatására szépen kipukkannának. Ilyenkor az ún. vákuum-injektálási eljárást alkalmazzák, ekkor zárt szerszámban készül a kompozit darab:  alul nyomják befelé a gyantát, felül pedig elszívják a levegőt, a gyantagőzöket.
Másik megoldás a szén-szén kompozit, amelyet speciális gyantákkal, argon védőgázos kemencékben állítanak elő. Ezek előnye, hogy a hőmérséklet növekedésével nő (!) a szilárdságuk, az 1000°C-ot még lazán bírják! Persze ott már bevonatolásra is szükség van, nem is a hő, hanem az oxigén ellen, mert 350-400°C környékétől az oxigén jelenlétében ugyanis elkezd szublimálni, elégni. De ez működőképes technológia, a Scaled Composites SpaceShip-je nagyrészt hőtükörrel bevont szénszál-epoxi kompozitból készült, plusz még egy rakás gyártási trükkel.
A Puli lába, keréktárcsája és burkolata is szénszál alapú anyagból készült. Szénszálas kompozitból készülnek még kerékpárvázak, hajók, síbotok is, sőt Oscar Pistorius és több paralimpikon versenyző művégtagja is!

Köszönjük a Zoltek Zrt.-nek és a NOVIA Kft.-nek, hogy az általuk gyártott vagy forgalmazott termékekkel támogatták a Puli holdjáró földi prototípusának megépítését!

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Rövidesen elkezdődnek a felkészítő tanfolyamok a MARS2013 szimulációs terepgyakorlat, pár csapattagnak még rover-vezetői engedélyt is kell szereznie.

Némiképp átvariáltuk blogunkat, az index is megújult, mi miért ne tennénk? Ahogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny kezd egyre élesebbé válni (az utóbbi időben két-két csapat is egymásba olvadt, ezzel a résztvevők számát 23-ra csökkentve), nagyobb nyomatékot akarunk adni a Puli Space híreinek.

Alapjáraton hétfőnként beszélünk magunkról, csapatunk híreiről. Hiszen van történés bőven: január 20-ig mérnökeinknek el kell készíteniük holdjárónk földi prototípusának újabb változatát. Lévén az eredeti épp úton van a marokkói sivatagba, ahol február elején az osztrák sógorok által szervezett MARS2013 keretében éles megmérettetésen vesz részt. A kedd, a csütörtök és a szombat az asztronautáké marad: egy ideig még Michael Collins, az Apollo-11 parancsnoki egység pilótájának visszaemlékezéseiből közlünk - az eddigieknél arányosan hosszabb - részleteket, hogy olvasóink közül senki ne érezze magát megrövidítve. Vasárnaponként kerül sor az Apollo-programban a navigációhoz használt csillagokhoz tartozó csillagképek bemutatására. A fentiekből következően már csak a szerda és a péntek maradt üresen, ezeken a napokon általában holdrobotok, roverek bemutatására, GLXP-hírekre, aktuális, űr-, illetve holdkutatással kapcsolatos termésre számíthatnak olvasóink. Ilyenekre tehát, mint az alábbi (elvégre szerda van):  A címben feltett kérdésre a válasz egyszerű igen. Történt ugyanis, hogy a nemrég hazatért Sunita Williams (a legutóbbi, 33-as expedíció parancsnoka volt) egy NASA által fejlesztett laptop segítségével egy LEGO-robotot vezetett, miközben mintegy négyszáz kilométer magasan, 27500 kilométeres óránkénti sebességgel száguldozott a Föld körül a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén.

Még 2012. májusában képeztek ki két asztronautát a rover vezetésére, Williams mellett Chris Hadfield volt a másik tanuló – ő jelenleg is a Nemzetközi Űrállomáson teljesít szolgálatot.
A kísérletben az USA egyik egyeteméről küldték fel az ISS-en lévő notebook-ra a Mocup nevű tesztrover irányításához szükséges indítóscriptet.
A METERON projekt (Multi-purpose End-To-End Robotic Operations Network) keretében megépített robot a bolygóközi internetes toszogatás hatására a németországi Darmstadtban lévő ESA-központban előregurult, sőt, még fotókat is készített. A rover érdekessége, hogy a LEGO Mindstorms készletből készült, ilyenből építette meg. és nyerte meg a Puli Space által támogatott soproni Hungarobots csapat a 2012 Google Lunar X PRIZE LEGO Mindstorms Challenge-t. Az ötfős gimnazista csapat (szakmai vezetőjük egyben a Puli Space tagja), egy egyedülálló videót készített a Holdon hagyott, ember alkotta eszközök jövőjéről, majd bebiztosította első helyét egy összetett LEGO robot építésével, amely egy komplex Hold Küldetés szimulációját végezte el. (További részleteket itt olvashattok.)

A rover mellett fontos megismerni a NASA és az Európai Űrügynökség által sikeresen kifejlesztett bolygóközi internet lényegét is. A kísérletben a NASA roppant egyszerű névvel megáldott Megszakítás-toleráló Kapcsolat (Disruption Tolerant Networking, DTN) protokollját használták az üzenetek továbbítására, és bizony kiderült, hogy egy nap a földi internethez hasonló kommunikáció jöhet létre űreszközök és más bolygón leledző hátországuk között.

A NASA közmondásosan „egyszerű” névválasztása azonban ezúttal sokat elárul a cucc lényegéről. Legegyszerűbb, ha a mi pórias internetünkkel hasonlítjuk össze a továbbiakban is. A földi internet lelke az Internet Protokoll (IP), ennek megfelelője bolygóközi viszonylatunkban a BP, úgymint Batyu Protokoll (az angol eredetiben Bundle Protocol). Az IP egy folyamatos, két pont közötti útvonal létét feltételezi a júzer és egy távoli rendszer között, ezzel szemben a DTN felkészül arra az eshetőségre is, ha a kapcsolat megszakadna, vagy hibák csúsznának be: az adatok a hálózaton pontról-pontról „ugrálnak”.
Mintha csak egy hegyi patak egyik kövéről a másikra akarnánk átugrani relatíve száraz lábbal: a partról átugrunk az első kőre, a következőn azonban a patak közepén időnként átcsobog a víz, így várunk. Majd ugrunk. És így tovább.

Miközben tehát a következő állomással létesített kapcsolatra várunk, az adatbatyukat átmenetileg tárolja a hálózat, és akkor mennek tovább, amikor a következő állomás elérhetővé válik. A jövőben akár a Nemzetközi Űrállomásról, de akár még az Enterprise űrhajóról is várhatják, hogy például "rálássanak" egy másik bolygó vagy holdja(i) körül keringő műholdra.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy kisvállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Moon Express (ME) a Dynetics-szel megegyezve felvásárolta a Rocket City Space Pioneers (RCSP) csapatát, ezzel ismét eggyel csökkent a résztvevők létszáma: már csak összesen 23 csapat vesz részt a Google által szponzorált Lunar X PRIZE holdversenyben; az ME és az RCSP eddig a mezőny két önálló versenyzője volt. Ezt megelőzően, tavaly novemberben másik két csapat állt össze: az izraeli SpaceIL és a Man szigeten bejegyzett Odyssey Moon. Akkor a Lunar X PRIZE versenyzőinek száma huszonötről huszonnégyre olvadt.

A Dynetics - az RCSP eddigi fő szponzora - és az ME között létrejött megállapodással - mint írják - az utóbbi újabb lendületet kapott a kereskedelmi célú holdutazásokhoz, és az RCSP által eddig elvégzett munka folytatásához.
A továbbiakban az RCSP csapatvezetője, Tim Pickens [ld. a fenti képen] lesz a ME hajtóművét fejlesztő csapat főmérnöke. Pickens díjnyertes rakétamérnök, aki korábban Burt Rutan SpaceShipOne repülőgépének hajtóművét tervező csoportot vezette. Talán dereng, hogy a SpaceShipOne 2004-ben megnyerte a 10 millió dollár díjazású Ansari X PRIZE-t.
Már az is eldőlt, hogy a csapat leszállóegységének a "Spirit of Alabama" nevet adják, így kívánnak ugyanis tisztelegni az alabamai Huntsville és Alabama állam amerikai űrprogramban betöltött felbecsülhetetlen szerepe előtt. Felmerül a kérdés: miért ez a nagy tisztelgés Alabama előtt?

A választ Alan Shepard, az első amerikai asztronauta könyvében is megtaláljuk: "A jövő Huntsville-től alig tizenöt kilométerrel nyugatra sejlett fel, a Redstone Arsenalban – ez egy sivár épületegyüttes volt az alabamai 72-es autópálya mentén, az észak-alabamai agyagbuckák és a magas fenyők sűrűjében, amik egészen a Tennessee folyóig nyújtózkodtak. Itt került robbanótöltet a tüzérségi gránátokba, bombákba, és más fegyverekbe, amik révén Amerika magabiztosan megnyerte a II. Világháborút. A háborút követően aztán beszüntették a Redstone Arsenalban folytatott tevékenységet. A Szárazföldi Erők bezárta a létesítményt, és Huntsville nyugalmas hétköznapjai ismét visszatértek.

Öt évvel később, 1950-ben aztán az arzenál ismét megelevenedett: mérnökök, műszakiak, specialisták, tudósok és a szükséges személyzet százával érkezett ide. Köztük volt az a 118 férfi is, akik családjukkal együtt Európa közepéről jöttek. Ők voltak a hírhedt Harmadik Birodalom legértékesebb rakétacsapata.
A lepukkant állapotban lévő Redstone Arsenalba jöttek dolgozni, Huntsville-ben laktak, és céljuk egy olyan rakétakutató laboratórium megépítése volt, ami átrepíti a nyugati világot a huszadik század második felébe.

Hitler legkiválóbb emberei voltak, akiket az Egyesült Államok kormánya toborzott egy olyan országban, ahol pár röpke éve még alabamai fiatalemberek harcoltak és haltak meg. Valamennyien német állampolgárok voltak, akiknek felajánlották az amerikai állampolgárságot, és egy új otthon lehetőségét a vidéki Alabama csöndes, gyapotültetvényekkel tűzdelt tájain. Ők tervezték, építették, tesztelték és indították a Birodalom halálos rakétáit, köztük a V-1-esekkel és a V-2-esekkel, amiknek robbanóerejétől a Blitz során egész London rettegett.

Ezeket a tudósokat és mérnököket az Egyesült Államok nagy hatótávolságú rakétáinak megtervezésével, megépítésével, tesztelésével és indításával bízták meg. Huntsville-be érkezve biztosak voltak abban, hogy képesek lesznek múltbeli teljesítményüket felülmúlni.
Senki nem vonta kétségbe szakértelmüket. Az amerikai hadseregnek nem volt tapasztalata a rakétákkal kapcsolatban, így ezeket a németeket tekintették a legyőzött Harmadik Birodalom legértékesebb zsákmányának. Az Egyesült Államok Szárazföldi Erők égisze alatt zajló Paperclip Művelet keretében toborozták azokat a rakéta-, atom- és repülőgép-specialistákat, akiket aztán Amerikába lehet hozni, hogy a továbbiakban is egy csapatként dolgozzanak.
A német tudóscsapatot egy dinamikus, tiszteletet parancsoló egyéniség vezette, aki egyben briliáns hajtómű-mérnök is volt: Dr. Wernher von Braunnak hívták [ld. a fenti képen]. Látnok volt, aki ifjúkora óta a világűr felfedezésére induló rakéták fejlesztéséről álmodott. Társai közül sokan osztották jövőképét, és a háború előtti időkben sorra alakultak a rakétaklubok Berlinben. A háború kitörésével ezeket a mérnököket Adolf Hitler céljait szolgáló pusztító fegyverek építésére kényszerítették. Amikor von Braun első V-2 rakétája becsapódott Londonba, az eseményt ezekkel a szavakkal kommentálta kollégáinak: „A rakéta hibátlanul működött, leszámítva, hogy rossz bolygót talált el.”"

Akárcsak a nagy elődök esetében, a most egyesült két csapatról is lerí, hogy távolról sem kispályás versenyzőkről van szó. Olyannyira nem, hogy 2010-ben a ME-t és a RCSP/Dynetics-t is együttműködő partnerének választotta a NASA, a szerződés egyenként 10 millió dollárról szólt.
A most összebútorozó két csapatot a 30 millió dollár összdíjazású Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyt élmezőnyébe sorolják. Mindketten 2010-ben szálltak be a versenybe, az RCSP a nagy múltú Huntsville térségében egy konzorciumot hozott létre, aminek keretében a Dynetics és partnerei a leszállóegység prototípusának hajtóművét fejlesztik.

A másik csapatot, a Moon Expresst a Forbes 2011-ben beválogatta azon tizenöt cég közé, amik nevét érdemes megjegyezni. A vállalat egy sor robotos küldetés indítását tervezi a Holdra a Föld javát szolgáló kutatások és kereskedelmi célú fejlesztések céljából, és ennek érdekében együttműködési megállapodást kötött a NASA-val egy leszállóegység kifejlesztésére.

A Moon Express-t 2010-ben két másik vállalattal együtt kiválasztotta a NASA, utóbbi a vállalat Holddal kapcsolatos dédelgetett terveibe való betekintésért és hozzáférésért 30 millió dollárt fizet az ún. Innovative Lunar Demonstration Data programja keretében.

Az ME és a RCSP egyesülésével tehát 23 csapat maradt versenyben, tíz csapat azonban ezt már nem mondhatja el magáról: fúziók, kiesés következében a  résztvevők száma ennyivel csökkent a kezdetek óta. A fentiek jól mutatják, milyen erős mezőnyben kell a magyar holdjárót fejlesztő Puli Space csapatának helyt állnia.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.