Az autógyárak között sem sok olyat találunk, amelyik büszke lenne arra, hogy mindössze hatan dicsérik az általa gyártott típust, pláne úgy, hogy ez a hat ember egyúttal a felhasználók száz százalékát jelenti. Ilyen azonban a holdjáró, amiből jelenleg három példány álldogál a Holdon: az Apollo-15, 16, és 17-es is vitt magával egyet-egyet. A három, jelenleg is a Holdon várakozó holdjáró (Lunar Roving Vehicle, LRV) magyar származású konstruktőre, Pavlics Ferenc ma ünnepli születésnapját.
A holdjárót röpke 17 hónap alatt tervezték és építették meg, ami rekordidőnek számít, ha összehasonlítjuk az Apollo-programban használatos többi ketyerével. A három holdjáróval összesen hat asztronauta utazott 90 kilométert a Hold felszínén. Használatukkal megduplázódott a felfedezésre fordítható idő, ráadásul az asztronauták által begyűjthető kőzetminták súlya is kapásból megkétszereződött. Ezzel csúcsra járt az Apollo-program és bőségesen megtérült a holdjáró fejlesztésére fordított 38 millió dollár.
A holdjáró igazából egy elektromos autó volt. Gene Cernan, aki utolsónak járt a Holdon, ezt mondta róla: „az elnök kiszakított egy évtizedet a XXI. századból, és az 1960-as, 70-es évek helyére tette”.
1963-ban még csak alig egy év telt el a Gemini-programból, amikor a német származású Wernher von Braun, a Saturn V rakéta atyja határozottan kijelentette az asztronauták között még újoncnak számító Gene Cernannek, hogy az űrhajós egy napon vezetni fog a Holdon. Gene Cernan ezt nem hitte el, de még egy évtized sem kellett hozzá, és Cernan pontosan ezt tette. A holdjáró mellett csak hetekkel az első emberes holdraszállás előtt, 1969. derekán kötelelezte el magát a NASA. 
A járműnek hihetetlenül könnyűnek kellett lennie, együléses fűnyírónál nem lehetett nagyobb a súlya, ugyanakkor saját tömegének dupláját kellett elbírnia: két utasát, az életfenntartó berendezést, a szerszámokat, a kőzetmintákat, és a kutatáshoz szükséges felszereléseket. Összehasonlításképp egy átlagos családi autó mindössze saját tömegének harmadát, jobb esetben felét képes elszállítani. Ráadásul a holdjárót még össze is kellett csomagolni, hogy beférjen a holdkomp oldalán lévő szűkös tárolóhelyre. Könnyen kezelhetőnek kellett lennie, hogy a szkafanderes asztronauták sűrű programjuk közepette minden erőfeszítés nélkül, gyorsan üzembe állíthassák. Emellett túl kellett élnie a start megpróbáltatásait, a 400 ezer kilométeres utazást, aminek során ki volt szolgáltatva az űr vákuumának és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak. Célállomásán ugyancsak vákuum fogadta, csak itt még a nagyon finom szemcséjű, ám durva holdpor is súlyosbította a helyzetet. A felfüggesztéseknek és a kerekeknek a holdi gravitációban kellett üzemelniük, ami a földi hatoda, emellett a legváltozatosabb terepviszonyokkal is meg kellett birkózniuk.
Az első holdjáró még időben elkészült ahhoz, hogy 1971 nyarán magával vihesse az Apollo-15. Dave Scott és Jim Irwin négyszer messzebbre távolodhatott el vele a holdkomptól, mint amilyen messzire a korábbi küldetések legénységei eljutottak. Tizennyolc órát töltöttek a leszállóegységen kívül, és az akkoriban legősibbnek számító kőzeteket gyűjtötték be útjuk során. Minden egyes Apollo-küldetés során újabb sebességrekord dőlt meg. Charlie Duke és John Young az Apollo-16 küldetése során, 1972 áprilisában új sebességrekordot állított fel, amikor 17 kilométeres óránkénti sebességet ért el lejtmenetben. Ezt a rekordot az Apollo-17 18 km/h-ra javította.
Gene Cernan egy másik rekordot is megdöntött, amikor az LRV-3 20,2 kilométert tett meg egyetlen nap leforgása alatt, így az utolsó holdjáró összesen 34,8 kilométert futott. Ezt 1973 áprilisában az ember nélküli szovjet robot, a Lunohod-2 döntötte meg.
A három holdjáró együttesen 89,3 kilométert tett meg. Pár mellékes problémától eltekintve hibátlanul működtek: az első kerék kormányzásának átmeneti hibáját azzal orvosolták, hogy hátsókerék kormányzásra váltottak. Ezen kívül csak egy sárvédő tört el, amit Cernan ott helyben egy ragasztószalag és térkép segítségével meg is javított.
Amikor Gene utoljára leparkolt vele a Taurus Littrow völgyben 1972. december 14-én, ezekkel a szavakkal hagyta a sorsára: „Egyike a legjobb kis masináknak, amit valaha csak vezettem.”
Dave Scott, az Apollo-15 parancsnoka így emlékezik vissza a történtekre:
„1969. decemberében engem bíztak meg az ötödik holdraszálló küldetés, az Apollo-15 parancsnoki feladataival. Az Apollo-15 egy ún. „H”-típusú küldetésnek indult az Apollo-12, 13 és 14 mintájára: két felfedező körút várt ránk, aminek során közel 1 kilométerre sétálhatunk el a holdkomptól. Az Apollo-12 tartalékos parancsnokaként már nagyon vártam az új fejlesztésű háttáskát, illetve azt, hogy az előzetes tervek szerint Davy Rille-i (Davy-rianás) leszállóhelyünkre érkezzünk. A fejlesztésnek köszönhetően Jim Irwinnel megduplázhattuk volna holdsétánk időtartamát, és kétszer olyan messzire távolodhattunk el a holdkomptól, miközben felfedezzük a Hold egyik legfontosabb jellegzetességét, a nagy kanyont. Viszont korlátozott volna minket az a körülmény, hogy csak annyi cuccot vihetünk magunkkal, amennyit mi magunk elbírunk: szerszámokat az odaúton, kőzetmintákat a visszaúton.
Négy hónappal később, 1970. áprilisában, épp amikor felkészülésünk magas fordulatszámra kapcsolt volna, az Apollo-program hirtelen megtorpant történetének legdrámaibb és legveszélyesebb eseménye miatt: kishíján elvesztettük az Apollo-13-at. A legénység látványos megmenekülését követően megkérdőjeleződött a folytatás. Vállaljuk-e a további kockázatokat? Vagy hagyjuk abba az Apollo-programot, és legyünk boldogok a már elért sikerekkel? Esetleg folytatnunk kellene? Akkoriban már javában terveztek egy holdjárót, az Apollo viszont nagy bajban volt: a program csúszott, túllépte a költségvetést, és az alapvető elvárásokat sem teljesítette. Komolyan felmerült az Apollo-program leállítása.
De aztán két hónappal később, 1970 augusztusában a NASA merész lépésre szánta el magát. Az Apollo-13 kis híján katasztrófába torkolló küldetése után, a közvélemény egyre kisebb támogatása és a rohamosan apadó költségvetés ellenére a NASA végül úgy döntött, hogy kihagyja az utolsó „H”-típusú küldetést, elvégzi az átfogó „rendszerfrissítést” (ez a berendezést, a szoftvert, a tudományos feladatokat érintette), és áttér az ún. „J”-típusú küldetésre. Elhatározták, hogy három „J”-típusú küldetést indítanak a Hold tudományos szempontból legizgalmasabb területeire, amik geológiai képződményekben és ásványi anyagokban különösen gazdagnak ígérkeztek. Ugyanakkor számos küldetésre lett volna szükség az összes lelőhely felkereséséhez - hacsak nem gyorsítják meg valahogy az asztronauták mozgását. Erre a feladatra a holdjáró tűnt a legpraktikusabb megoldásnak. Emiatt aztán a H-ról a J-konfigurációra átállás nélkülözhetetlen eleme lett a holdjáró.
Egy hónap múlva, 1970. szeptember 2-án az Apollo 15-öt újragondolták, és "J"-típusú küldetéssé alakították, ami az első holdjárót is magával viszi majd. Ezzel a Hold tudományos célú felfedezése előtt szélesre tárult a kapu, és az Apollo-15 úticéljául olyan vidéket jelöltek ki, ahol egyedülálló geológiai képződmények voltak, amiket a holdjáróval már fel lehetett fedezni. Bár mindez hatalmas mérnöki kihívás volt, kevesebb, mint 11 hónap múlva már az LRV-1-et a Hadley Apenninek vidékén vezettük, ami a holdprogram felfedezésekben leginkább bővelkedő területe volt.”
(Felhasznált irodalom: "Lunar Rover - Owners' Workshop Manual")
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...