A Hold és meghódítása

2017. február 12.
2017. január 16.

Gene Cernan emlékére

Elment az Utolsó Ember aki a Holdon járt. Nem sokkal halála előtt azt mondta: "Egy voltam a fiatal amerikai gyerekek közül, akik úgy nőttek fel, hogy egy álmot dédelgettek. Ma az a legfontosabb számomra, hogy arra inspiráljam a jövő generációk fiatal asszonyait és férfiait, hogy a szívükben és elméjükben égő szenvedély segítsen nekik abban, hogy megéljék, hogyan válnak lehetetlen álmaik valósággá.” ‌Nyugodj békében, Gene Cernan!

2017. január 14.

Holdi kirándulások

Holdunk egy csodálatos tájakkal teli világ, melyet bárki felfedezhet saját maga, és mások legnagyobb örömére. Felszínén meredeknek látszó, hófehér hegyláncok, vakítóan fehér magányos csúcsok, kusza, egymást metsző kráterek falai, laposan kanyargós lávagerincek csak arra várnak, hogy Ön, kedves olvasó, tekintetével mindezt feltárja, és magába szívja örök élményként látványukat. Kistávcsöveseknek bátorításul!

2017. január 11.
2017. január 5.

A holdi meteoritok nyomában

A Holdról származó kövek jelenlétét a Földön nem csak az Apolló és Luna küldetéseknek köszönhetjük, meteoritzáporban is érkeztek már jócskán hozzánk. Tudományos értékük nagy, de gyűjtőknek is rendkívül értékesek, éppúgy mint Marsról érkezett társaik. Áruk az arany tízszeresét is elérhetik.

2016. június 4.

Régi-új ablakok a Holdra

A Surveyor-1 50 éve (és két napja) szállt le a Holdra, 1966. június 2-án. Ez volt az amerikaiak első sikeres landolása a Holdon; úgy, hogy előtte nem lehetett tudni, hogy le lehet-e egyáltalán biztonságban szállni a felszínére, vagy a holdpor esetleg futóhomokszerű, és elnyelné az űrhajót egészben.

2016. február 13.
2016. február 6.
2015. december 20.

Földkelte kék üveggolyóval

A Lunar Reconnaissance Orbiter 2009 óta kering a Hold körül, és végzi feltérképező munkáját, a jövő holdexpedíció számára is gyűjött adataival. Most egy gyönyörű Földkelte-képpel ajándékozott meg bennünket, egyszerre két ikonikus fotóra is emlékeztetve.

2015. július 20.
2015. július 10.
2015. május 23.
2015. március 16.
2015. február 9.
2015. január 20.
2015. január 14.
2014. december 21.
2014. november 8.
2014. október 24.
2014. október 9.
2014. szeptember 24.
2014. szeptember 20.

Radarral a Holdig

"A Holdat ott láttam elsétálni a torony mögött s azt kérdeztem a felnőttektől: Ha felmásznék a toronyra meg tudnám-é tapogatni a Holdat?" 1946. február 6-án Bay Zoltán végül is radarral "tapogatta meg" a Holdat.

2014. szeptember 10.
2014. szeptember 2.
2014. augusztus 25.
2014. augusztus 19.
2014. augusztus 14.
2014. április 12.
2013. október 31.
2013. október 27.

Vörös zászló vörös bolygón?

Emlékszünk még a Fobosz-Gruntra? Igen, ez volt az az űrszonda, ami Oroszország tervei szerint a Mars egyik holdjára, a Foboszra ment volna, de még a földkörüli pályát sem sikerült elhagynia. Röviddel később (2012 elején) a földlakók jó része rémülten kémlelte az eget, várva, mikor szakad a nyakába az orosz szonda. Végül ez is megtörtént, szerencsére, senki nem sérült meg, akta lezárva.
Azt viszont már talán kevesebben tudják, hogy az orosz űrhajó mellett egy kínai szonda is a rakomány része volt. Ez pedig a Jinghuo-1 volt. A terv szerint az alacsony földkörüli pályán végrehajtott gyújtást követően a két űrhajó megkezdte volna 11 hónapos közös utazását a Vörös Bolygó felé, ahova aztán 2012 októberében érkeztek volna meg. A kudarc legalább annyira fájt Kínának, mint Oroszországnak. yinghuo-1.jpgA Jinghuo-1 egy teljes földi évet töltött volna marskörüli pályán, ahol többek közt a bolygó mágneses mezejét mérte volna fel, illetve a légkörből kiszökő ionokat, a Mars ionoszféráját vette volna közelebbről szemügyre, emellett pedig a homokviharokkal kapcsolatban is vizsgálódott volna. Ennek a tervnek lőttek, de úgy tűnik, hogy Kína nem adta fel: egy keringőegységet (és talán egy leszállóegységet is) is eljuttatnának a Marshoz. Ha erre sor kerül, akkor a Földről egy Hosszú Menetelés-3B rakéta repíti majd a Vörös Bolygó felé az orbitert. Kína következő ötéves tervéből nem sok mindent derül ki a küldetésről, de a cikkben idézett, 2011 augusztusi értekezés azért már többet elárul.

Annyi mindenesetre kiderül a tanulmányból, hogy az anyahajót sokoldalú járgánynak szánják. Ez egy jól elnyújtott, ellipszis alakú, magas inklinációjú pályán (85-95 fok) üzemel majd, és a bolygó felszínének, valamint atmoszférájának kémiai és ásványi összetevőit vizsgálja meg. A leszállóegység jó pár napig elemzi a talajt, különös tekintettel a felszín alatti vízjégre, emellett pedig megfigyeléseket végez a marsi klímával kapcsolatban is.

Kína egyébként nyitott a nemzetközi együttműködésre. Van olyan javaslat is, miszerint az Európai Űrügynökséggel kellene összeállniuk a kínaiaknak, ennek keretében figyelnék meg az űrhajó útját, de az együttműködés a szondával folytatott kommunikáció terén is előnyöket hordozna Kína számára.
A terv szerint két tonnás keringőegység valamivel kevesebb, mint egy év alatt állna pályára, majd fokozatosan csökkentené magasságát, amíg megfelelő helyzetbe nem kerül a cirka 18-45 kg-os leszállóegység szabadon engedésére. Utóbbi aztán 16900 km/h sebességgel, egy hőpajzs védelmében lép be a marsi légkörbe, hogy valahol az északi félgömbön érkezzen le a felszínre. A leszállóegység az ún. „fél-puha” landolást ejtőernyővel fejezné be. Valószínűleg a leszállóegység egy tapodtat sem megy majd arrébb – tehát nem roverről van szó – és a tervek szerint mindössze 3-5 napot kellene kibírnia a felszínen.

Később a keringőegység „tudományos adatgyűjtő” pályára áll, ami esetünkben azt jelenti, hogy 300 kilométeres magasságban, két földi évig köröz majd a Mars körül. A dokumentum nem tesz említést arról, hogy kínai űrhajósok utaznának-e a Vörös Bolygóhoz, de a keringőegység feladatai között az alkalmas leszállóhelyek felkutatása, és a vízjég készletek felfedezése is szerepel – ezek az információk pedig határozottan jól jönnek egy emberes küldetés előkészítése során.
 
Egy kínai három orosz és két uniós polgár társaságában már részt vett a Mars-500 nevű izolációs kísérletben. A Moszkva melletti kísérleti létesítményben a hatfős legénység közel 18 hónapot töltött el bezárva, és a különböző a rendszerek, eljárásrendek tesztelésén túl olyan akadályokkal is szembesült, amik egy napon a Mars felé robogó legénységre is várnak.

Kína elég komolyan gondolja jelenlétét az űrkutatásban: 2003. októberében járt az első kínai a világűrben, 2008-ban sor került az első űrsétára, és 2011-2012-ben beüzemelte saját, külön bejáratú kísérleti űrállomását. Egy bővíthető, elemekből összerakható űrállomás is szerepel a tervek között, ezt 2020-ig állítanák földkörüli pályára, ezután kerülhetne sor a holdbázisok létrehozására. A „Mars One”, a valóságshow-elemekkel tarkított kezdeményezés folytán a kínaiak körében egyre népszerűbb a Mars, a Mars One célja egyébként az, hogy 2023-ra kolónia létesüljön a szomszéd bolygón.

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

2013-08-22_Tweets_Hawaii_585.jpg

2013. szeptember 17.

Kínai holdkelte

Egyik posztunkban beszámoltunk arról, hogy az amerikai holdjáró modern verzióját James May, a TopGear műsorvezetője is tesztelte. A riportban azt fájlalta, hogy a mai gyerekeknek nem adatik meg, hogy az éjszaka közepén élőben nézzék végig a holdraszállást. Ebben lehet, hogy James tévedett, a különbség valószínűleg annyi lesz, hogy ezúttal amerikaiak helyett kínaiak mászkálnak majd a Holdon. Ha a kínai holdraszállás nem ad közel akkora pofont az USA-nak, amekkorát az ötvenes évek végefelé az első szovjet szputnyik feltűnése adott, akkor semmi. A NASA jelenleg az Orion űrhajóval (ami sarkítva az asztronautákat szállító kabint jelenti) és egy hordozórakétával (SLS - Space Launch System) maszatol, amivel elméletileg akár ember is utazhat a Naprendszer Holdon túli régióiba, így például a Marsra is. Legalábbis, ez a hivatalos mantra.

Persze, a nyugati médiában nem lehet túl sokat hallani a kínai holdprogramról, épp ezért valószínűleg sokakat nagy meglepetésként ér majd, amikor tajkonauták sétálgatnak a Holdon. Kína ugyanis valóban öles léptekkel menetel. Ha a hatvanas évek amerikai űrprogramjával vetjük össze a kínait, akkor rájövünk arra, hogy a Távol-Keleten már rég abszolválták a Mercury- és a Gemini-programot: flottul hajtanak végre űrrandevúkat, ami egyben a holdraszállás alapja és kulcsa.

Kína 2013. december elején ugrik neki saját "Surveyor-programjának": a tervek szerint a Chang'e-3 küldetés keretében egy robot száll le a Holdra. Ezután már nincs messze az emberes holdraszállás sem. Jobb, ha elfogadjuk kész tényként, hogy kínaiak le fognak szállnia a Holdra. Persze, lehet fitymálni őket, mondván, hogy "mi", nyugatiak ezt már a hatvanas években megcsináltuk, nagy ügy. Ugyanakkor két szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Az egyik az, hogy a kínai űrprogramot - az amerikaival ellentétben - katonai forrásból finanszírozzák, ami gyakorlatilag kimeríthetetlen és a kívülálló számára meghatározhatatlan méretű büdzsét jelent. (Eleinte persze a NASA-nál is ez volt a helyzet (már ami a büdzsét illeti), de az USA-ban még a hatvanas évek második felében is voltak megszorítások, azaz időnként húztak egyet-egyet azon a bizonyos gatyamadzagon.) Kína űrprogramja ebből a szempontból nagyon erősen hajaz a szovjet mintára. Amíg a kínai vezetésben a hruscsovok lesznek többségben, addig nem lesz kozmikus megtorpanás.

A másik szempont jóval távolabbra mutat. Egy olyan ország, ami már leszállt egy idegen égitestre - esetünkben például a Holdra - praktikusan bárhova képes leszállni (nyilván a Holdra másképp kell leszállni, mint a Marsra, de az alapok már megvannak). És pont. Az, hogy ez egy aszteroida lesz, vagy netán a Mars, szinte már édesmindegy. A kínai emberes holdraszállás után jön be a képbe az USA, mivel sok minden múlik azon, hogy Kína a Hold után mihez kezd. De bármire készül is, az vélhetően versenyhelyzetet teremt az Egyesült Államok számára.

Most azonban térjünk vissza a decemberi starthoz. A legfrissebb hírek szerint számos "titkos fegyvert" vet majd be a Chang'e-3 holdszonda. Ha minden jól megy, ez lesz az első kínai szonda, ami le is száll a szomszédos égitestre. Számos fényképezőgép mellett a holdszonda egy közel ultraibolya-tartományban "látó" teleszkópot is visz magával, amivel a galaxist és az univerzumot kémlelheti a Holdról - ez ugyanis az atmoszféra és az ember jelenlétének zavaró mellékhatásai nélkül csakis földöntúli helyekről lehetséges.Change3_1.jpgA leszállóegységben egy extrém-ultraibolya fényképezőgép is helyet kap, amit most először használnak majd a szomszédos planétán: a Föld plazmaszféráját, illetve a bolygó környezeti változásait figyelik meg vele. A rover aljára egy radart is erősítenek, ennek segítségével a Hold felszínét - eddig egyedülálló módon - 100-200 méteres mélyen térképezhetik fel. A Chang'e-3-at a Hszicsang Indítóállomásról, Kína délnyugati részéből indítják majd. (Kínának jelenleg négy űrközpontja van, amit az alábbi képen jelölnek is. Fentről-lefelé haladva:  Csiucsüan, Taiyuan, Hszicsang és Wencsang.)1208935_591950804199258_1919730591_n.jpg

A december elején esedékes küldetés a kínai holdprogram második etapjának kezdetét fémjelzi: ennek része holdkörüli keringés, holdraszállás, illetve majd a harmadik fázisban minimum két kiló holdport juttatnának vissza a Földre a tervek szerint 2018-ban. Az emberes holdraszállásra 2025 és 2030 között akarna sort keríteni Kína. A Chang'e-3 nem meglepő módon a Chang'e-2 nyomdokába lép: akkor egy nagyfelbontású, teljes holdtérképet is sikerült készíteni.

A Chang'e-3 hordozórakétája nemrég sikerrel abszolválta első tesztjét, miközben minden más már készen áll a startra.Kína azonban a tervek szerint nem állna meg a Holdnál, az ország tudósai a Mars, Vénusz és az aszteroidák meghódítását tűzték ki célul - mondta Ye Peijian, a Chang'e-3 programot vezető kutató, aki szerint mindezekre csak akkor kerülhet sor, ha a "körülmények adottak lesznek". Emellett Kína is új energiaforrásokat és nyersanyagokat kíván felfedezni, ezzel, valamint az aszteroidás ambícióival maximálisan illeszkedik a nemzetközi trendbe. Egy biztos: a távol-keletiekről nem szabad elfeledkezni, ha az űrkutatás jövőjéről beszélünk.

A GLXP-verseny eredeti kiírása szerint az első magáncég, ami leszáll a Holdra, és eleget tesz még pár feltételnek, jogosulttá válik a 20 millió dolláros nagydíjra. Csakhogy ez az összeg egyből 5 millió dollárral csökken, ha a magánszférát "beelőzi" egy állami/kormányzati forrásból finanszírozott (robotos) holdraszállás. Ugyanakkor úgy hírlik, hogy ez az ominózus passzus rövidesen kikerülhet a verseny szabályzatából: kínai holdraszállás ide vagy oda, a magánszektor első holdraszálló robotját megépítő csapat markát 20 millió dollár üti sikeres küldetés esetén.

Remélhetően, az ember nélküli holdjárók között a GLXP-versenyben szintén résztvevő Puli csapat rovere sem merül feledésbe. Ehhez azonban előbb sok teszten kell átesnie, mielőtt elindulhat. A marokkói sivatag után roverünket a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

2013. szeptember 13.

Repül a béka!

Az indítóállások környéke nem túl állatbarát vidék, a NASA történetében volt már sült keselyűtől kezdve denevéren át repülő békáig minden.

"Atyaég! Nem tudjuk eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk (talán mindkettőt kellene)." Ezekkel a szavakkal kommentálta a universetoday az alábbi képet, ami az "ugró béka" kifejezésnek egészen sajátos értelmet ad. A kis lúzert nyilván meglepte a LADEE holdszondát múlt pénteken magasba röpítő Minotaur-V rakéta gyújtása a Wallops szigeten.leaping_frog.jpg

A Wallops szóvivője megerősítette, hogy a szeptember 6-i start alkalmával a NASA kameráinak egyike kapta lencsevégre a fura természeti jelenséget, a képen semmilyen utómunkát vagy beavatkozást nem végeztek. Ugyanakkor - teszik hozzá a szerkesztők - nem állítható biztosan, hogy a kép készítése közben nem esett bántódása a pórul járt kétéltűnek.

De mit keres egy béka az indítóállás környékén? A Wallops/Közép-Atlanti Regionális Űrbázison egy "medence" található, ez szolgálja ki azt a nagy vízigényű rendszert, ami a start alatt működik, így védve meg az indítóállást a károsodásoktól, valamint a zaj mérséklésére is szolgál. Ez a medence a gyújtást megelőzően valószínűleg még egy nyirkos, hűs helynek számított, ami baráti körülményeket jelent egy béka számára. A NASA megjegyezte, hogy a Kennedy Space Centerhez hasonlóan, a Wallops-szigeti Űrbázis is egy természetvédelmi területen található. A 3000 hektáros Wallops-szigeti Nemzeti Vadvédelmi Körzet főként sósvizű mocsarakból és erdőkből áll, és számos fajnak ad otthont - beleértve a békákat is. A cikk idézi a NASA-t:

"Hogyan élhet együtt békében a vadvilág és az űrkutatás, és milyen hatással van a rakéták startja a vadvilágra? A NASA indítóállásai, útjai csak kis területet foglalnak el. A többi terület vad maradt, ami kiváló élőhely a vadvilág számára. A startok az indítóállások közvetlen közelében átmenetileg megzavarják a nyugalmat, de ez csak rövid ideig tart, így a vadvilág és a startok jól megférnek egymás mellett."

Nem a repülőbéka volt az első állatokkal kapcsolatos furcsaság egy-egy start során. Számos felvételen láthatunk madarakat, amint épp az űrsikló startja elől menekülnek; az STS-114 startja során azonban egy pulykakeselyű ütközött az űrsikló narancsszínű külső üzemanyag-tartályának (ld. alább). Aztán ott volt a híres űrdenevér esete az STS-119 küldetés során még 2009-ben, és nemrég a SpaceX Grasshopper [Szöcske] tesztje is egy egész tehéncsordát kápráztatott el:

 És így festett a Discovery űrsikló találkozása a pulykakeselyűvel:

Említeni sem kell, hogy remélhetően a Puli is rövidesen röppályára áll, ehhez azonban segítségre van csapatunknak szüksége. Az úticél a Hold, előtte azonban a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk roverünket eljuttatni, majd jól megfuttatni az ottani terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

2013. szeptember 12.

LADEE

A hétvégén a Hold felé útnak indított LADEE-ra két fő feladat vár: egyrészt meg kell határoznia a holdi atmoszféra összetételét, és azokat a folyamatokat, amik meghatározzák alkotóelemei eloszlását és fajtáit. Másrészt a holdszondának be kell azonosítania a holdi exoszférában lévő port.

A küldetés egyik célja, hogy megfigyelje a törékeny holdi atmoszféra felépítését, sűrűségét és időbeni változását mielőtt még a jövőben az emberi beavatkozás végképp tönkretenné azt. Mint előző posztunkban utaltunk rá, a misszió egyik célja, hogy a Surveyor-küldetések és az Apollo-program asztronautái által a felszín felett több tíz kilométerrel látott fényjelenséget megmagyarázzák, és kiderüljön, hogy nátriumgáz fénylése okozta-e avagy por.

A holdkörüli pályán 100 napos küldetésre készülő szondán három tudományos kísérlet kapott helyet. Az egyik kísérlet során a semlegesatom-spektrométerrel közvetlenül megmérik az atmoszférában található különböző anyagok koncentrációját. Az ultraibolya/látható fény tartományában mérő másik spektrométer megméri az atmoszféra összetételét és annak portartalmát. Ezen kívül közvetlenül is megmérik a porrészecskéket. A három berendezés mindössze 50 kilót tesz ki.

Egy másik kísérlet (Lunar Laser Communication Demonstration) más szempontból jelentős. A földi irányítás ugyanis rádiójelek helyett lézerekkel kommunikál a holdszondával, és vice versa. A jelenleg használatos 100 Mb/s adatletöltési sebesség helyett a lézeres kommunikáció a Földről 622 Mb/s sebességet eredményez, a hagyományosnál 25 százalékkal kevesebb energiaszükséglet mellett.ladee-laser-communications-moon.jpg

A lézeres kommunikáció lehetővé teszi, hogy 3D-s, nagyfelbontású videók érkezzenek a földi irányítókhoz, akik ennek köszönhetően már-már a holdszonda utasainak érezhetik majd magukat. A Föld több pontján veszik az űrjárgány jeleit, így elkerülhető, hogy a felhők megzavarják a vételt. 1958 óta a kommunikáció rádiójelek segítségével történt, ekkor bocsátotta fel a NASA első műholdját. A Voyager és a Cassini is így "cseveg(ett)" a Földdel, azonban nem a LADEE az első, amikor bevetették a lézert: 2013 elején Leonardo da Vinci híres Mona Lisájának képét küldték el lézerrel a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter részére - ez volt az első eset, hogy lézerrel kommunikáltak egy 384400 kilométerre lévő szondával.

A LADEE küldetése során meghatározzák az atmoszféra alkotóelemeinek jellemző előfordulását a holdfelszíntől 20 és 150 km közötti magasságban. Ezzel a NASA reményei szerint megtudhatjuk, honnan erednek ezek a komponensek, például lehet-e a napszélnek köze hozzájuk, vagy a napszél holdfelszínnel való kölcsönhatása eredményeképp jöttek létre, vagy a felszínből lökődtek ki, esetleg radioaktív bomlásból származnak-e.

A misszió célja meghatározni a Hold körül keringő por sűrűségét, gyakoriságát és térbeli elhelyezkedését, így megismerhetjük azokat a fizikai mechanizmusokat, amik révén a por elszakad a talajtól, illetve azt is, hogy a Nap hatása milyen szerepet játszik ebben.

A holdpor tanulmányozásakor meg kell említeni két ember nevét. A Hold exoszférájában található por egy részét valószínűleg az égitestbe csapódó meteorok okozták, emiatt lökődött ki a por holdkörüli pályára. Krystal Schlechter és John Hamilton a nyarat azzal töltötte, hogy megmérje ezeknek a meteorbecsapódásoknak az erejét és gyakoriságát a Hold "sötét" oldalán. Két 11" Celestron távcsövet nagysebességű kamerákkal szereltek fel, hogy a LADEE számára adatokat gyűjtsenek, és a NASA többet tudjon meg a holdporról. A módszer segít számba venni a lehetséges veszélyeket, amiket a Holdon való élet tartogat a jövő asztronautái számára. Érdemes megemlíteni, hogy a két kutató a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központban ténykedett (saját honlapjuk még fejlesztés alatt áll), ide szeretnénk mi is roverünket eljuttatni, és jól megfuttatni az ottani terepen. (Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!)

A LADEE-nak nagyjából két és fél hónapjába telik, amíg eléri a Holdat, pályára áll, és ellenőrzi rendszereit mielőtt 100 napos küldetése elkezdődhetne. Ideális esetben a pályája majdnem köralakú lesz, és a holdi egyenlítő fölött ível, a szonda így 113 percenként kerüli meg az égitestet nagyjából 50 kilométerrel a felszín fölött körözve. A LADEE a küldetés végén - sok más elődjéhez hasonlóan - becsapódik majd a holdfelszínbe. A poszt végére pedig itt van a küldetésről egy klassz kis összefoglaló:

2013. szeptember 10.

A Békefenntartó

Magyar idő szerint szeptember 7-én reggel fél hat körül nagyot ugrott a SpaceX vetélytársa, az Orbital Sciences: sikeres startot hajtott végre, az úticél pedig nem más, mint a Hold. A projektben persze benne van a NASA és az Egyesült Államok Légiereje is, a recept pedig meglehetősen régi. Fogj egy levetett interkontinentális ballisztikus rakétát, cseréld le a robbanófejet egy szondára, és máris készen vagy. A Peacekeeper rakétákból kifejlesztett Minotaur-V gyakorlatilag tele van meglepetéssel, és ezek jó része az orrkúpban található rakomány, a LADEE (Lunar Atmosphere and Dust Environment Explorer). De erről később.

A Minotaur-V egyik meglepetése, hogy az első három fokozat szilárd hajtóanyagú, amit egy az egyben a Peacekeeper rakétától örökölt. A koncepció bejáratott, a fokozatok mindegyike ötvenszer repült már. Az alsó három fokozatot két, a privát űrhajózásban használt fokozattal toldották meg, és voilá.

Nem tudni, hogy az Egyesült Államok Légiereje az ENSZ orra alá akart-e borsot törni azzal, amikor Peacemaker helyett mégis inkább a már említett "Békefenntartóra" keresztelte rakétáját. Az interkontinentális ballisztikus rakéta első tesztjére 1983 júniusában került sor, az első példányt 1986 végén telepítették. 2003-ban kezdték meg kivonni őket a forgalomból, 2005. szeptemberében búcsúztatták az utolsó példányt, ezek szolgálnak az Orbital Sciences rakétájának alapjául: a cég által továbbfejlesztett Minotaur-V-nek ez volt az első útja. Érdekesség, hogy a startra nem Cape Canaveralon került sor, hanem északabbra, a Wallops-szigeten.

A Minotaur-V gyakorlatilag a Minotaur-IV-gyel azonos, a különbséget a legfelső rakétafokozat megléte jelenti, ami bolygóközi pályára állíthatja a szondát - esetünkben ez most a Hold irányába küldte meg a cuccot jó alaposan. A Minotaur-IV-es eredetileg ugyanis 1750 kg rakományt tudott földkörüli pályára juttatni.

Az ötödik fokozattal sikerült lerázni a Föld gravitációját, és megindulni a Hold felé, ez szeptember 7-én reggel rendben meg is történt kábé 17 perccel a start után. Ezt a földi irányítás szokás szerint hatalmas ovációval nyugtázta. Most tehát az ötödik fokozat csöndben utazik rakományával a Hold felé.

A 383 kilós holdszonda a Minotaurnak nem lehetett nagy kihívás, hiszen a hordozórakéta 630 kilót képes földkörüli, geoszinkron pályára állítani, míg akár 437 kilót is el tudna cipelni a Holdig. Tehát még jócskán hízhatott volna a holdszonda. Utóbbihoz számos figyelemre méltó újítás kötődik. Az egyik legfontosabb, hogy felgyorsult a tervezőasztaltól a startig vezető hosszadalmas procedúra. A szonda ugyanis fix, előregyártott elemekből áll, amiket egymással párhuzamosan tesztelhetnek, és nem kell sok pénzért mindent Ádám és Évától megtervezni.

Az űrhajót a Szilícium-völgyben található Ames Kutatóközpontban építették meg, ugyanitt tesztelték is: feladata a holdi légkör vizsgálata - bármennyire furán hangzik is ez így első olvasatra. Történt ugyanis, hogy a Surveyor űrszondák, majd utánuk az Apollo-program Hold körül keringő asztronautái furcsa jelenségre lettek figyelmesek. A holdi napkelte alkalmával szomszédos égitestünk horizontján titokzatos ragyogás jelent meg - valószínűleg ezt a napfény által elektrosztatikusan töltött porszemcsék okozták. Ez azonban még csak feltételezés - a bizonyítékot ez a kisautó-méretű LADEE szolgáltatja majd - legalábbis, reményeink szerint. A NASA által készített infografika valószínűleg nem lepett meg túl sok embert azzal az állításával, hogy a Hold légköre jelentősen vékonyabb és ritkább a földinél: abban reménykednek, hogy a Hold légkörének tanulmányozása közelebb visz a többi, Naprendszerben fellelhető hold megismeréséhez. LADEE.jpg

A szonda 100 napos küldetése cirka 60 nap múlva indul, a LADEE ekkor nagyjából 50 kilométeres magasságban kering majd a Hold körül (ld. fent) - összehasonlításképp az Apollo-program parancsnoki egysége valamivel több mint 100 kilométeres magasságban körözött a Hold körül. Energiaigénye 295 Watt, ami gyakorlatilag olyan mintha öt 60 wattos izzót küldenénk a szomszédos égitesthez. A holdszondában még számos érdekesség is helyet kapott, de ezekről következő posztunkban számolunk be.

2013. szeptember 7.

Holdjáró újratöltve

Bár a Google Lunar XPRIZE csapatai jelenleg még ember nélküli holdjárgányokat készítenek, és azt sem tudni, hogy a NASA mikor tér vissza emberes küldetéssel a Holdra, érdemes megnézni, milyen is lehet majd a XXI. század holdjárója. Ami biztos, nagyon másként nézhet ki, mint több mint 40 évvel korábbi elődje. A holdjáró, azaz "moon buggy" elnevezésű konstrukciót Pavlics Ferenc tervezte, és igazából egy kabrióhoz hasonlított. Modern megfelelője már inkább egy házra emlékeztethet minket. Nem olyan túl régen a Top Gear stábjából James May is tesztelte (50:53-tól) az utolsó emberes holdraszállás 40. évfordulója alkalmából: ez ékes bizonyítéka annak, hogy a holdjáró még mindig megőrizte rokonságát az autókkal. Bár elődje - valljuk be - jóval autószerűbb volt. De most más idők járnak.

A belinkelt videóban James elmondja, hogy az elődnek nem volt ajtaja, teteje, szélvédője, egy lóerős volt, és két  kerti szék szolgált ülés gyanánt. A holdjárót három küldetés során használták (Apollo-15, 16, 17), és általa több mindent felfedezhettek az asztronauták: több helyről vehettek például kőzetmintákat is. A Pavlics-féle holdjáró  May szerint még a Veyronnál is menőbb, mivel az - sok más társával egyetemben - nem több, mint egy egyszerű földi autó. A XXI. század holdjárójával James a NASA jóvoltából 16 km/h sebességgel döngethetett az aszfalton. És nem csak ott.

A 4,5 millió dollárba kerülő szerkezet távirányítással például bármikor megállítható, ha  a Küldetésirányítás kezdi túl veszélyesnek ítélni a helyzetet. Jamest nagyjából háromszor fékezték le ezzel a módszerrel. Ma már szükségtelen megemlíteni, hogy a monitorok (van belőlük bőven) érintőképernyősek. A kütyü a Földön cirka 4 tonnát nyom, ez a Holdon hatodannyit tesz majd ki. A kormánykereket joystick helyettesíti, ez vezérli a holdjárón páros elrendezésben található összesen 12 kereket. Ezeket 6 motor hajtja, és bármikor terepezhetünk is velük. Ehhez mindössze meg kell emelni a kasztnit, és máris fel lehet menni például egy 30 fokos emelkedőn, amit sziklák tesznek izgalmasabbá. Ahogy ezt May demonstrálta is.

Mint mondta, a negyven évvel korábbi típusnak kicsi volt a hatósugara, mivel córesz esetén az asztronautáknak vissza kellett volna gyalogolniuk a holdkomphoz, ahol a felszállóegység várt rájuk. Ezért nem volt célszerű túl messzire távolodni a bázistól. Ez ma már nem lenne gond, a TopGear szerint a holdjáró modern verziója afféle kozmikus tábor: lehet benne mozizni, és természetesen, van benne földire emlékeztető WC is.

Az egyik igazán jópofa fícsőr az, hogy a lakótérből egyenesen a vezetőállás hátfalára rögzített szkafanderbe bújunk, ezzel sok szerencsétlenkedést megspórolhatnak majd az űrhajósok. Persze, a legnagyobb gond nem technikai jellegű, hanem jóval inkább politikai: Obama ugyanis befagyasztotta a holdküldetéshez szükséges támogatásokat. A TopGear videóját nem is lehetett volna szebben befejezni mással, mint azzal, hogy az Apollo-17 kéttagú legénységének távozását a Holdról a holdjáróra szerelt kamera közvetítette. Ami a holdjáróval egyetemben szintén a Holdon maradt.

A modern holdjáró egyébként ideális választás lenne egy túlzsúfolt nagyvárosban: gyakorlatilag a hosszával megegyező helyre teljesen passzentosan is képes beparkolni. Ez a tulajdonsága a Johnson Space Center diákjait is megragadta. A JSC-nél már szokássá vált, hogy a hallgatók évről-évre vírusgyanús videókat készítenek. A Gangnam Style klipje után ez a mostani is elég húzósra sikeredett (ld. alább).

Mit lehetne még ehhez hozzátenni? Természetesen, mi is akarunk egy ilyet. Persze, mivel a Puli csapata szerencsére már elég népes, és nehezen tudnánk megosztozni rajta, több példánynak még jobban örülnénk.

2013. május 14.

Vízalatti Apollo

Mi az? Sokkal lassabban emelkedik, mint az 1960-as évek végén, vagy a 70-es évek elején, mégis szeretjük? A válasz: valamelyik Apollo-küldetés első rakétafokozatának F-1-es hajtóműve, amit épp a tengerből emelnek ki. (A mellékelt videónál szebben nem tudjuk elmondani.) Jelenleg javában zajlik az Atlanti-óceán mélyéről felszínre hozott példányok - pontosabban mintegy 11 340 kg törmelék/alkatrész - restaurálása.

Korábban már beszámoltunk a negyven év fürdőzést követő mentési munkálatokról. Az ambíciózus vállalkozást Jeff Bezos, az Amazon.com főnöke vezeti. F-1-es hajtóművekből összesen 65 példány fekszik az Atlanti-óceán alján szétszórva, küldetésenként ugyanis öt ilyen hajtóművel kell számolni (Apollo 4, 6, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17 és a Skylab 1).

2013. május 6.

Kína még idén holdraszáll?

Talán, igaz, "csak" robottal. Ha minden a jelenlegi tervek szerint alakul, akkor idén decemberben a Holdra száll a kínaiak Lunohodra erősen emlékeztető – bár annál némiképp kockább – rovere, a Holdistennő-3: azaz Chang’e 3. Ha sikerrel jár a küldetés, akkor a szovjet Luna-24 1976-os landolása óta ez lesz az első „finomhangolt” leszállás – azaz nem becsapódás – a szomszédos égitesten. A Chang’e angol nyelvű átirata elég beszédes, legalább kétféleképpen értelmezhető: jelenthet változást és aprópénzt is. A kínai űrprogramot költségvetési oldalról nehéz megközelíteni, lévén a számok nem publikusak, marad a változás.

Igazából a kínaiak a holdraszállás amerikai receptjét követik. Eddig már két szondát repítettek el a Holdig, a Chang’e-1-et és a 2-t, ezzel véget is ért a program első szakasza. A jelenleg körvonalazódó Chang’e-3 valahol a holdraszálláshoz vezető út első harmadán van: két rovert küldenének ugyanis a Holdra, a 3-ast ugyanis a 4-es követi. A Chang’e-5 szintén robotos küldetésnek ígérkezik, ez azonban már talajmintát is küldene a Földre, Kína reményei szerint minderre 2017 tájékán kerülhet sor. Ezután kerülhetne sor az emberes holdraszállásra. A Chang’e – vagy Csang-O – egy kínai istennő neve, akiről Michael Collins is megemlékezett „Carrying the Fire” című könyvében:

„Houston is kiveszi a részét a zűrzavarból mivel folyamatosan szóval tart minket, most éppen a nap híreit olvassák be. „Az Apolloval kapcsolatos címlapsztorik közül van itt egy, amelyikben azt kérik, hogy jól nyissátok ki a szemeteket, mert egy csodálatos lányt láthattok egy nagy nyúl társaságában. Egy ősi legenda szerint bizonyos Csang-O nevű gyönyörű kínai lány négyezer éve a Holdon él, mivel valószínűleg oda száműzték, azután, hogy ellopta férjétől a halhatatlanságot jelentő pirulát. A társát is megkereshetitek, egy nagy kínai nyúl személyében, amit könnyű lesz felismerni, mivel folyton a hátsó lábain áll egy fahéjfa árnyékában.” Jézusom, vajon ezt csak álmodom? Itt vagyok félálomban, miközben egy kávéval teli tubussal bajlódok, két jóbarátom nemsokára elindul a Hold krátermezőihez, hogy csatlakozzon egy fa alatt várakozó kínai nyúlhoz!”

Az Apollo-11 rádióforgalmazásában mindennek természetesen nyoma van, ide kattintva ellenőrizhető is, amikor a Houstonban üldögélő CapComnak Collins az alábbi szavakkal válaszolt:
"095:18:15 Collins: Okay. We'll keep a close eye out for the bunny girl. (Oké. Majd odafigyelünk a nyuszilányra.)"
De visszatérve a kínai tervekhez. A Chang’e-3 a Sinus Iridumba érkezne, ami nagyjából pont a másik végén annak a holdtengernek, ahova annak idején az Apollo-15 is leszállt.
A landolás után a napelemmel működő rover legördül a leszállóegységről,és megkezdi alsó hangon három hónaposra tervezett küldetését, amit valószínűleg a mintegy kéthetes holdi éjszakák miatt sok kényszerpihenő tarkít majd.

A leszállóegység azonban a továbbiakban kutatóbázissá lényegül át, és úgy tűnik, ez lesz a küldetés igazi attrakciója. Ez abból feltételezhető, hogy nem a holdjáró kapta a rádióizotópos termoelektromos generátort, hanem a lander, így utóbbit „hidegen hagyják” a holdi éjszakák. Change-3.jpg
A landeren ezen kívül egy optikai távcső is helyet kap, illetve egy kütyü, amivel elemezni lehet a holdi regolitot.

Ha minden igaz, a rover 120 kilós lesz, ebből 20 kilót tesz ki a tudományos felszerelés. A terv szerint a landertől egy 5 kilométer sugarú körön belül császkál majd. Ez a cikk szerzője szerint elég ambiciózus terv, mivel a Spirit és Opportunity roverek a Marson mindössze 2-3 kilométert tettek meg az első évben, de a kínai példány állítólag fejlettebb technológiával rendelkezik majd, és több napenergiát képes magába szippantani.

A rover egyes-egyedül, földi beavatkozás nélkül felismeri a veszélyes helyeket, és elkerüli azokat, de képes önálló navigációra is. Erre azonban alighanem kevés szüksége lesz, mivel a rádiójelnek csak 1,3 másodpercbe telik eljutni a Holdig, így a robotot általában egy földi „sofőr” távvezérli majd. A már említett tudományos szállítmány része lesz egy alfarészecske-röntgen-spektrométer, ami az összes NASA marsjárón az alapfelszereltséghez tartozik, segítségével pedig geokémiai elemzésekre lehet sort keríteni. A rover hasán lesz egy radar is, amivel a regolit szerkezetét és mélységét vizsgálja, illetve a talajszint alatti réteget is megvizslatja.

Az már biztos, hogy a kínaiakat illik komolyan venni, hiszen a Chang’e-2 – miután több hónapig holdkörüli pályán időzött – fogta magát, és 2011. áprilisában átruccant egy másfél millió kilométerre lévő ponthoz, ahonnan némi ismételt pályakorrekciót követően elsuhant a 4179 Toutatis kisbolygóhoz, a találkozásról hét fotót készített.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

matrica_nyomd-meg_sm.jpg

2013. április 17.

Sikeres kudarc

1970. április 17-én érkezett vissza a Földre az Apollo-13 legénysége, az évforduló alkalmából most Jim Lovell parancsnok visszaemlékezéseiből idézünk fel részleteket az alábbiakban:

"Az Apollo-13 útja után rengetegen megkérdezték, hogy „Volt nálatok olyan kapszula, amivel öngyilkosok lehettetek volna?” Nem volt nálunk semmi ilyesmi, és a NASA-nál asztronautaként, majd vezetőként eltöltött tizenegy év során nem is hallottam ilyenről.
Természetesen, olykor-olykor felmerült bennem, hogy az űrhajó robbanása miatt hatalmas ívű földkörüli pályán rekedhetünk, így állítva  örök emléket az űrprogramnak. De Jack Swigert, Fred Haise és én veszedelmes utunk során sosem beszéltünk erről az eshetőségről. Szerintem azért nem, mert túlzottan lekötött minket a túlélésért való küzdelem.

Bár túléltük az utazást, nem sokon múlt az ellenkezője. A küldetésünk kudarc volt, de szeretek inkább sikeres kudarcként gondolni rá. Az Apollo-13, ami a harmadik holdraszálló küldetésnek indult, 1970. április 11-én, szombaton houstoni idő szerint 13:13-kor startolt. Sosem voltam még bizakodóbb. Három korábbi küldetésem során már 572 órát regisztráltam a világűrben, kezdve a Gemini-7-sel, amikor Frank Bormannel 14 napig maradtunk odafenn – ez a rekord a Skylabig nem dőlt meg.

Visszagondolva, több ómen is volt, amire az Apollo-13 előkészületeinek utolsó szakaszában oda kellett volna figyelnem. Először is, a parancsnoki egység pilótájáról, Ken Mattingly-ről kiderült, hogy nem immunis a rubeólára – ez nem egy komoly betegség, és a tartalék holdkomp pilótája, Charlie Duke megbetegedése miatt kerültünk vele véletlenül kapcsolatba. A magam részéről amellett érveltem, hogy Ken maradjon velünk: az egyik leglelkiismeretesebb és legkeményebben dolgozó asztronauta volt. Dr. Paine-nek, a NASA igazgatójának ezt mondtam: „A rubeóla nem olyan súlyos betegség, és ha Ken meg is fertőződött, már csak a visszaúton jönne ki rajta, ami a küldetés nyugalmasabb részének számít. Az Apollo-8 parancsnoki egységének pilótájaként szerzett tapasztalataimból tudom, hogy szükség esetén Freddel kettesben is haza tudjuk hozni az űrhajót.” Hozzátettem, hogy Ken nem rubeólás, és lehet, hogy soha nem is kapja el. (Öt évvel később még mindig nem lett rubeólás.)

Dr. Paine nemet mondott erre, túl kockázatosnak tartotta. Erre azt feleltem, hogy örömmel vesszük, ha Jack Swigert kerül az elsődleges legénységbe; Jack a tartaléklegénység parancsnoki egység pilótája volt, amúgy pedig egy jó srác (ez később derült ki, ugyanis az elsődleges legénység tagjaként mindössze két napot vett részt a kiképzésben.)

A második ómen a startot megelőző földi tesztek alkalmával jelentkezett, amikor felmerült, hogy a holdkomp leszállóegységében egy rendkívül fontos héliumtartályt rosszul szigeteltek. Így aztán módosítottuk a repülési tervet oly módon, hogy három órával előbb foglaljuk el helyünket a holdkompban annak érdekében, hogy fedélzetéről a héliumtartály nyomását figyelemmel kísérhessük. Ez szerencsés fordulatnak bizonyult, mivel lehetőséget adott arra, hogy összerázódjunk ezzel a fura formájú űrhajóval, aminek pókkarjain múlt a sorsunk. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a holdkomp szakértői már a Küldetésirányításnál voltak, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.

Aztán ott volt a 2. sz. oxigéntartály, a 10024X-TA0009 sorozatszámú. Ez a tartály eredetileg az Apollo-10 műszaki egységében volt, de egy módosítás miatt eltávolították onnan (és ennek során megsérült). Feltétlen gratulálnom kell Tom Staffordnak, John Youngnak és Gene Cernannak, amiért a mázlisták megszabadultak tőle.

Ezt a tartályt aztán megjavították, a gyárban letesztelték, majd beszerelték a mi műszaki egységünkbe, és 1970. március 16-án, a Kennedy Űrközpontban tartott szárazteszt alkalmával újra ellenőrizték. A tartályok általában félig vannak megtöltve, és az 1. sz. rendben is működött. De a 2. számú csak 92 százalékos kapacitással működött. Az 5,5 Bar nyomáson befújt légnemű oxigénnel próbálták a folyékony oxigént kipréselni belőle, mindhiába. Az átmeneti eltérésről jegyzőkönyv készült, és március 27-én, két héttel a start előtt, folytatódott a tartályűrítés vizsgálata. Az 1. sz. ismét rendben működött, idióta ikertestvére azonban ezúttal sem. A beszállítóval és a NASA személyzetével tartott értekezletet követően a teszt vezetője úgy döntött, hogy „kifőzi” a 2. sz. tartályban maradt oxigént a tartály belsejében levő elektromos fűtés segítségével. A módszer működött, de nyolc órába tellett, amíg a földi rendszer 65 Voltos egyenáramával sikerült megszabadulni az oxigéntől.

A történtek fényében azt kellett volna mondanom: „Álljunk meg egy szóra. Várjunk egy pillanatot. Én repülök ezzel az űrhajóval. Menjetek, és cseréljétek ki azt a tartályt.” De igazság szerint mentem az árral, így sokakkal együtt én is a felelős vagyok az Apollo-13 375 millió dolláros kudarcáért. Szinte minden űrrepülés alkalmával meghibásodott valami, de ez esetben az emberi hiba és a műszaki hiányosságok együttesen kárhoztatták el az Apollo-13-at."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

matrica_nyomd-meg_sm.jpg

2013. március 21.

Hajtóművadászok

Nagyjából végetért az Apollo-11 első rakétafokozatának F-1-es hajtóműveinek kimentése az Atlanti-óceán mélyéről, - már, ami több mint negyven éves fürdőzés után megmaradt belőlük. Az ambíciózus vállalkozást az Amazon.com főnöke vezeti. Jeff Bezos szerint azonban így sem kevés "leletre" bukkantak: „Annyi mindent találtunk. Egy valóságos vízalatti meseország tárult a szemünk elé: egy elképesztő szoborpark – tele csupa kicsavarodott F-1-es hajtóművel.”904191_306552992806611_1145831233_o.jpg
Wernher von Braun dédelgetett óriását, a Saturn V-öst ezek az egyenként 32 millió lóerős szörnyetegek emelték fel a Földről a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején. Többek között az ember is csak velük juthatott el a Holdra. Összesen 65 példány fekszik az óceán alján elszórtan, mivel küldetésenként öt F-1-es hajtóművel kell számolni (Apollo 4, 6, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17 és a Skylab 1), így – ahogy Bezos is elismeri – korántsem biztos, hogy pont az Apollo-11-es hajtóműveire akadtak. Mint említette, az alkatrészek beazonosításához szükséges eredeti sorozatszámok részben vagy teljesen hiányoznak, de nem zárta ki, hogy a restaurálás során még érhetik a csapatot meglepetések.  

A Saturn V hordozórakéta első fokozata a start után nagyjából két és fél perc múlva állt le, és vált le, ezután pedig beleesett az Atlanti-óceánba, és lesüllyedt az aljára, esetünkben több mint 4200 méter mélyre, ahol jó ideig meg is feledkezett róla az emberiség nagy része. Pár embert leszámítva.

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt jelentette be Bezos, hogy magánexpedíciója rátalált az Apollo-11 hajtóműveire, amit egészen addig titokban tartott. „Közel egy évvel ezelőtt osztotta meg velünk Jeff Bezos az F-1 hajtóművek kiemelésével kapcsolatos terveit” – mondta Charles Bolden, a NASA igazgatója egy szerdán kiadott közleményben.

Amikor Bezos első alkalommal beszámolt arról, hogy csapata egy mélytengeri szonár segítségével megtalálta a hajtóműveket, még nem tudta biztosan, hogy milyen állapotban is vannak. „Nagy sebességgel csapódtak be az óceánba, és több mint 40 évig sós vízben áztak. Másrészről viszont tartós anyagokból készültek, úgyhogy majd meglátjuk” – írta Bezos még tavaly.
Mint kiderült az óceán fenekén szétszóródva egy rakás eldeformálódott F-1-es hajtómű-alkatrészt találtak 4270 méterrel a felszín alatt. „Rengeteg gyönyörű példányt fotóztunk le ott helyben, mostanra a legnagyobb alkatrészek zömét már kimentettük – számolt be a fejleményekről Bezos szerdán. „Minden darab, amit a fedélzetre emelünk, mérnökök ezreinek munkáját dicséri, akik akkoriban megvalósították azt, amit mindaddig az emberiség lehetetlennek tartott.” Az alábbi képen a Saturn V első rakétafokozata látható az öt F-1-es hajtóművel:893834_10151302308436765_1272364858_o.jpg
Az óceán aljáról eddig két Saturn V F-1 hajtómű restaurálására elegendő alkatrészt sikerült kihalászni, ezeket a felújítást követően ki is állítanák: a terv szerint a washingtoni Smithsonian Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeuma is kapna egyet. De milyen volt ezekkel a hajtóművekkel repülni? Michael Collins, az Apollo-11 asztronautája így fogalmazta meg tapasztalatait a könyvében:

„Kilenc másodperccel a felszállás előtt az első rakétafokozat öt hatalmas hajtóműve ráérősen begyújt, tolóerejük fokozatosan éri el a maximumát, majd T mínusz nullánál az űrhajót leszorító satuk kinyílnak. Úton vagyunk. És ezt nem csak onnan tudjuk, mert az egész világ a fülünkbe üvölti, hogy „Felszállás”, hanem, mert alfelünk is erről tájékoztat minket.

A műszereidnek higgy, ne a testednek – mondják manapság a pilótáknak, de ezen a szörnyetegen minden pontosan érezhető. Rázkódás, dübörgés, himbálózás! Igen, nagy a zaj, de még több a mozgás, ahogy hevedereink szorításában görcsös kis mozdulatokkal balra és jobbra rázkódunk. Olyan, mintha valaki őrültmód rángatná a kormányt: egy ideges hölgy, akinek széles autóval kell egy szűk sikátoron végighajtania.
Én csak abban reménykedem, hogy tudja, mit csinál, mert az első tíz másodpercben vészesen közel vagyunk ahhoz a kiszolgáló toronyhoz. Kicsit fellélegzem az első tíz másodperc elteltével: úgy tűnik, hogy a rakéta is kissé megnyugodott, mivel a zaj és a rángatás jelentősen csökkent. (…) A repülés első két és fél percében kétmillió negyvenegyezer kilogramm üzemanyagot használunk el, amivel a felszínhez képest zéró sebességünk kétezer hétszázötven méter per szekundumra nő (…).

A terhelés lassan eléri a 4 G-t, de nem nő sokkal tovább: a Titantól eltérően a Saturn igazi úriember, és nem ken fel minket üléseinkre. Épp csak belekóstolunk a 4,5 G-be, ami tudtunkra adja, hogy az első rakétafokozat üzemanyagtartályai nemsokára kiürülnek, és készen állnak a leválasztásra. Ez mindig okoz némi sokkot: egy sor hajtómű leáll, hogy másik öt váltsa. Nekicsapódunk hevedereinknek, majd ismét finoman hátradőlünk, amikor a második rakétafokozat üzembe lép.”

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

matrica_nyomd-meg_sm.jpg

2013. február 3.

A "mi" holdautónk

Az autógyárak között sem sok olyat találunk, amelyik büszke lenne arra, hogy mindössze hatan dicsérik az általa gyártott típust, pláne úgy, hogy ez a hat ember egyúttal a felhasználók száz százalékát jelenti. Ilyen azonban a holdjáró, amiből jelenleg három példány álldogál a Holdon: az Apollo-15, 16, és 17-es is vitt magával egyet-egyet. A három, jelenleg is a Holdon várakozó holdjáró (Lunar Roving Vehicle, LRV) magyar származású konstruktőre, Pavlics Ferenc ma ünnepli születésnapját.

A holdjárót röpke 17 hónap alatt tervezték és építették meg, ami rekordidőnek számít, ha összehasonlítjuk az Apollo-programban használatos többi ketyerével. A három holdjáróval összesen hat asztronauta utazott 90 kilométert a Hold felszínén. Használatukkal megduplázódott a felfedezésre fordítható idő, ráadásul az asztronauták által begyűjthető kőzetminták súlya is kapásból megkétszereződött. Ezzel csúcsra járt az Apollo-program és bőségesen megtérült a holdjáró fejlesztésére fordított 38 millió dollár.

A holdjáró igazából egy elektromos autó volt. Gene Cernan, aki utolsónak járt a Holdon, ezt mondta róla: „az elnök kiszakított egy évtizedet a XXI. századból, és az 1960-as, 70-es évek helyére tette”.
1963-ban még csak alig  egy év telt el a Gemini-programból, amikor a német származású Wernher von Braun, a Saturn V rakéta atyja határozottan kijelentette az asztronauták között még újoncnak számító Gene Cernannek, hogy az űrhajós egy napon vezetni fog a Holdon. Gene Cernan ezt nem hitte el, de még egy évtized sem kellett hozzá, és Cernan pontosan ezt tette. A holdjáró mellett csak hetekkel az első emberes holdraszállás előtt, 1969. derekán kötelelezte el magát a NASA. 600px-Lunar_Rover_Apollo_17.jpg
A járműnek hihetetlenül könnyűnek kellett lennie, együléses fűnyírónál nem lehetett nagyobb a súlya, ugyanakkor saját tömegének dupláját kellett elbírnia: két utasát, az életfenntartó berendezést, a szerszámokat, a kőzetmintákat, és a kutatáshoz szükséges felszereléseket. Összehasonlításképp egy átlagos családi autó mindössze saját tömegének harmadát, jobb esetben felét képes elszállítani. Ráadásul a holdjárót még össze is kellett csomagolni, hogy beférjen a holdkomp oldalán lévő szűkös tárolóhelyre. Könnyen kezelhetőnek kellett lennie, hogy a szkafanderes asztronauták sűrű programjuk közepette minden erőfeszítés nélkül, gyorsan üzembe állíthassák. Emellett túl kellett élnie a start megpróbáltatásait, a 400 ezer kilométeres utazást, aminek során ki volt szolgáltatva az űr vákuumának és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak. Célállomásán ugyancsak vákuum fogadta, csak itt még a nagyon finom szemcséjű, ám durva holdpor is súlyosbította a helyzetet. A felfüggesztéseknek és a kerekeknek a holdi gravitációban kellett üzemelniük, ami a földi hatoda, emellett a legváltozatosabb terepviszonyokkal is meg kellett birkózniuk.
 
Az első holdjáró még időben elkészült ahhoz, hogy 1971 nyarán magával vihesse az Apollo-15. Dave Scott és Jim Irwin négyszer messzebbre távolodhatott el vele a holdkomptól, mint amilyen messzire a korábbi küldetések legénységei eljutottak. Tizennyolc órát töltöttek a leszállóegységen kívül, és az akkoriban legősibbnek számító kőzeteket gyűjtötték be útjuk során. Minden egyes Apollo-küldetés során újabb sebességrekord dőlt meg. Charlie Duke és John Young az Apollo-16 küldetése során, 1972 áprilisában új sebességrekordot állított fel, amikor 17 kilométeres óránkénti sebességet ért el lejtmenetben. Ezt a rekordot az Apollo-17 18 km/h-ra javította.
Gene Cernan egy másik rekordot is megdöntött, amikor az LRV-3 20,2 kilométert tett meg egyetlen nap leforgása alatt, így az utolsó holdjáró összesen 34,8 kilométert futott. Ezt 1973 áprilisában az ember nélküli szovjet robot, a Lunohod-2 döntötte meg.

A három holdjáró együttesen 89,3 kilométert tett meg. Pár mellékes problémától eltekintve hibátlanul működtek: az első kerék kormányzásának átmeneti hibáját azzal orvosolták, hogy hátsókerék kormányzásra váltottak. Ezen kívül csak egy sárvédő tört el, amit Cernan ott helyben egy ragasztószalag és térkép segítségével meg is javított.
Amikor Gene utoljára leparkolt vele a Taurus Littrow völgyben 1972. december 14-én, ezekkel a szavakkal hagyta a sorsára: „Egyike a legjobb kis masináknak, amit valaha csak vezettem.”

Dave Scott, az Apollo-15 parancsnoka így emlékezik vissza a történtekre:
„1969. decemberében engem bíztak meg az ötödik holdraszálló küldetés, az Apollo-15 parancsnoki feladataival. Az Apollo-15 egy  ún. „H”-típusú küldetésnek indult az Apollo-12, 13 és 14 mintájára: két felfedező körút várt ránk, aminek során közel 1 kilométerre sétálhatunk el a holdkomptól. Az Apollo-12 tartalékos parancsnokaként már nagyon vártam az új fejlesztésű háttáskát, illetve azt, hogy az előzetes tervek szerint Davy Rille-i (Davy-rianás) leszállóhelyünkre érkezzünk. A fejlesztésnek köszönhetően Jim Irwinnel megduplázhattuk volna holdsétánk időtartamát, és kétszer olyan messzire távolodhattunk el a holdkomptól, miközben felfedezzük a Hold egyik legfontosabb jellegzetességét, a nagy kanyont. Viszont korlátozott volna minket az a körülmény, hogy csak annyi cuccot vihetünk magunkkal, amennyit mi magunk elbírunk: szerszámokat az odaúton, kőzetmintákat a visszaúton.

Négy hónappal később, 1970. áprilisában, épp amikor felkészülésünk magas fordulatszámra kapcsolt volna, az Apollo-program hirtelen megtorpant történetének legdrámaibb és legveszélyesebb eseménye miatt: kishíján elvesztettük az Apollo-13-at. A legénység látványos megmenekülését követően megkérdőjeleződött a folytatás. Vállaljuk-e a további kockázatokat? Vagy hagyjuk abba az Apollo-programot, és legyünk boldogok a már elért sikerekkel? Esetleg folytatnunk kellene? Akkoriban már javában terveztek egy holdjárót, az Apollo viszont nagy bajban volt: a program csúszott, túllépte a költségvetést, és az alapvető elvárásokat sem teljesítette. Komolyan felmerült az Apollo-program leállítása.

De aztán két hónappal később, 1970 augusztusában a NASA merész lépésre szánta el magát. Az Apollo-13 kis híján katasztrófába torkolló küldetése után, a közvélemény egyre kisebb támogatása és a rohamosan apadó költségvetés ellenére a NASA végül úgy döntött, hogy kihagyja az utolsó „H”-típusú küldetést, elvégzi az átfogó „rendszerfrissítést” (ez a berendezést, a szoftvert, a tudományos feladatokat érintette), és áttér az ún. „J”-típusú küldetésre. Elhatározták, hogy három „J”-típusú küldetést indítanak a Hold tudományos szempontból legizgalmasabb területeire, amik geológiai képződményekben és ásványi anyagokban különösen gazdagnak ígérkeztek. Ugyanakkor számos küldetésre lett volna szükség az összes lelőhely felkereséséhez - hacsak nem gyorsítják meg valahogy az asztronauták mozgását. Erre a feladatra a holdjáró tűnt a legpraktikusabb megoldásnak. Emiatt aztán a H-ról a J-konfigurációra átállás nélkülözhetetlen eleme lett a holdjáró.
Egy hónap múlva, 1970. szeptember 2-án az Apollo 15-öt újragondolták, és "J"-típusú küldetéssé alakították, ami az első holdjárót is magával viszi majd. Ezzel a Hold tudományos célú felfedezése előtt szélesre tárult a kapu, és az Apollo-15 úticéljául olyan vidéket jelöltek ki, ahol egyedülálló geológiai képződmények voltak, amiket a holdjáróval már fel lehetett fedezni. Bár mindez hatalmas mérnöki kihívás volt, kevesebb, mint 11 hónap múlva már az LRV-1-et a Hadley Apenninek vidékén vezettük, ami a holdprogram felfedezésekben leginkább bővelkedő területe volt.”

(Felhasznált irodalom: "Lunar Rover - Owners' Workshop Manual")

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

2012. szeptember 15.

Eltemették Neil Armstrongot

Neil Armstrong augusztus 25-én hunyt el. Családja közleményéből: " Miközben egy nagyon jó ember elvesztését gyászoljuk, egyúttal figyelemre méltó életét is ünnepeljük, amelyről reméljük, hogy a világon mindenütt példaként szolgál a fiatalok számára: kemény munkával meg lehet valósítani álmaikat, akarjanak felfedezők lenni, akik folyton határaikat feszegetik, és akik önmagukat háttérbe szorítva képesek olyan ügyet szolgálni, ami túlmutat rajtuk."

2012. augusztus 29.

Láss Armstrong szemével!

Ironikus módon Armstrongról az egyik legjobb kép saját, Aldrinról készített portréja lett, akinek sisakrostélyában ő tükröződik. A Holdon Neil Armstrong készítette a fényképek többségét, emiatt aztán legtöbbször csak egy árnyék látszik belőle. Viszont rekonstruálni lehet, hogy a leszállóhelyen milyennek látta a Holdat.

2012. augusztus 28.

„Úgy alakult, hogy én voltam ott”

Neil Armstrong saját teljesíményét elbagatellizálta, golfozás közben pedig egy robbanás sem tudta elvonni a figyelmét. Ez a munkájára is állt. „Amikor vele dolgoztam, csak a munkára koncentrált. Sosem fecsegett… Csöndes ember volt, akit teljesen magával ragadott az, amin éppen dolgozott.”

2012. augusztus 27.

Neil Armstrong, a farmer

Miután visszatért a Holdról, Neil Armstrong marhavásárokon licitált, füvet nyírt és ötéveseknek magyarázott asztrofizikát. Interjút nem adott, teljesen hétköznapi életet akart élni. Milyen ember volt Neil Armstrong?

2012. augusztus 25.

A Sas örökre leszállt

"Az ember mindig addig ment, ameddig képes volt elmenni. Ez ilyen egyszerű." Neil Armstrong augusztus 25-én meghalt. 82 éves volt. "Mindazoktól, akik nem tudják, miként fejezhetnék ki Neil iránti tiszteletüket, egy nagyon egyszerű dolgot kérünk. Tiszteljék őt példamutató szolgálatáért, teljesítményéért, szerénységéért. Ha pedig legközelebb a tiszta éjszakai égbolt alatt sétálnak, és a Hold rájuk mosolyog, gondoljanak Neil Armstrongra, és kacsintsanak neki."