A Hold.
Magától értetődőnek vesszük, hogy ott van az égbolton, hol kis sarlóként naplemente után, hol mint a fényesen világító telihold. Pedig a kutatók számára egyáltalán nem magától értetődő a kísérőnk létezése.
A Hold születésének körülményei a mai napig nem tisztázottak egyértelműen.
A Hold túl nagy a Földhöz képest, az összetétele pedig hasonlít is a Földére, meg nem is. (Sokkal kevesebb nehéz elem, vas és nikkel van benne, mint a Földben, a földköpeny anyagára viszont nagyon hasonlít.) Valószínűleg nem egymás mellett, békében és egyetértésben keletkeztek. A jelenlegi elképzelések szerint a Hold egy gigantikus ütközés után jött létre: egy Mars méretű égitest csapódott neki az ős-Földnek, és a két égitestből kidobódott anyagból pedig aztán összeállt a Hold. De ez a forgatókönyv sem teljesen kielégítő.
Nem olyan egyszerű ugyanis a szimulációkban „jó” ütközést kikeverni: olyat, ami megfelelő mennyiségű anyagot visz magával az ős-Földből, az ütközés után kellő perdülete marad, hogy Föld körüli pályára álljon a törmelék, stb. Ráadásul még az esemény időzítése is fontos, a Föld kialakulásához képest se túl korai, se túl késői ütközés nem járna a kívánt eredménnyel.
A problémák feloldására három izraeli kutató, Raluca Rufu, Oded Aharonson és Hagai Perets, egy alternatív forgatókönyvet javasolt a Nature Geoscience hasábjain. A szimulációikban nem egyetlen, nagy ütközést tételeztek fel, hanem kisebb becsapódások sorozatát. Az egyes becsapódások újabb adag törmeléket tudnak pályára állítani, amelyek aztán összeállhatnak a Föld körül több kisebb holddá. Ezek a törmelékfelhők, majd holdak, eleinte gyorsan távolodtak az ős-Földtől, de aztán lelassultak, így a régebbi darabokat utol tudták érni az újak. Az egyes miniholdak aztán egymást kapták el: ha túl közel kerültek egymáshoz, a gravitációjuk összehúzta őket, és összeütköztek és/vagy összeolvadtak egy nagyobb égitestté.
A kutatók hipotézise szerint a végső Hold tehát egy 20-30 darabos kirakósból állhatott össze.
Ez a forgatókönyv a nagy becsapódás elméletének több gyenge pontját is tudja orvosolni. A becsapódások hosszabb időn át követhetik egymást. A törmelékben fel tud dúsulni a Föld köpenyéből származó anyag, létrehozva a mért Hold-összetételt. Meg úgy általában, az egész eseménysor sikerének nagyobb a valószínűsége, mint egyetlen, jókor, jó irányból, jó ős-Földbe érkező becsapódásnak.
Oké, de ha most már könnyű a Holdat létrehozni, hol a többi? A Naprendszerben a Hold az egyetlen Hold-szerű hold. A Merkúrnak, a Vénusznak és a Marsnak sincs nagyméretű holdja. De ez még mindig csak négy kőzetbolygó, és kis mintából nagyon könnyű igen rossz statisztikát felállítani. Értelemszerűen a következő lépés az exobolygók holdjainak vizsgálata lenne.
Csakhogy hiába ismerünk többezer bolygót a Naprendszeren kívül, holdját még egyiknek nem sikerült egyértelműen kimutatni. Pedig egyáltalán nem mindegy, mennyi és milyen hold van odakint, nem csak szimpla akadémikus szempontokból, hanem többek között az élet keresése szempontjából is.
A Föld forgástengelyét, és így az évszakok közti különbségek mértékét ugyanis a Hold stabilizálja.
Ha nem lenne a Föld mindenfelé dülöngélhetne (persze hosszú idő alatt), és évszakok nélküli állapottól az extrém szélsőséges időjárási változásokig terjedhetne a skála. Lakható bolygók esetén tehát egy nagy hold jelenléte egyértelmű előny.
Exoholdakat kimutatni viszont nem egyszerű. Könnyen lehet, hogy várnunk kell a húszas évekre ígért, következő generációs csillagászati műszerekre, a 20-40 méteres óriástávcsövekre, mint az E-ELT vagy a GMT. És persze az elvileg már jövőre(!) pályára álló James Webb űrtávcsőre is.
De addig is itt vannak nekünk a saját holdjaink, mint az Enceladus, a Titan, vagy az Europa, amelyek szintén további rejtélyek hordozói. És persze maga a Hold is. (Centauri Dreams, Nature Geoscience)
A Puli nagyon kíváncsian "mászkálna" ott fenn, mindenfelé :-)
Szeretnél hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország eljusson a Holdra?
Told meg Te is!
Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.
Gróf Széchenyi István