1969. július 21-én Neil Armstrong és Buzz Aldrin elsőként lépett a Holdra. A landolás pillanatában azt már biztosan tudni lehetett a küldetés kimenetelével kapcsolatban, hogy:
- vagy túlélik
- vagy nem élik túl
Túlélték.
Viszont Richard Nixon elnök Apollo-11 legénységét búcsúztató gyászbeszédét még jóval azelőtt megírták, hogy Neil Armstrong és Edwin "Buzz" Aldrin egyáltalán nekifogott volna a holdraszállás előkészületeinek.
A tizenöt éve - az első holdraszállás 30. évfordulója környékén - nyilvánosságra került alábbi beszédben egy szó sem esik a holdraszállás idején a parancsnoki egységben holdkörüli pályán keringő Michael Collinsról, aki ekkor már jóideje rettegett, hogy két társát soha többé nem látja viszont. Mint írta:
"Az elmúlt hat hónapban titkon attól féltem, hogy magukra kell hagynom őket a Holdon, és utána egyedül kell visszatérnem a Földre. (…) Ha nem sikerül felszállniuk a Holdról, vagy visszazuhannak, nem leszek öngyilkos. Hazajövök, de örök életemre együtt kell élnem ezzel a tudattal.”
Szerencsére Nixon elnök alábbi gyászbeszédét soha nem kellett felolvasni.
Mint a szövegben szereplő instrukciók is jelzik, bőven megtörténhetett volna, hogy a beszéd elhangzásakor a két asztronauta még életben van: a holdkomp visszatérő fokozatának egyetlen hajtóműve volt, ennek meghibásodása esetén Armstrong és Aldrin például örökre a Holdon rekedt volna, és csak oxigénkészletük felélése (ez összesen cirka 45 órára volt elég) után haltak volna meg. Összehasonlításképp, a Holdról való felszállás pillanatáig mintegy 24 órát töltöttek a Hold körül keringő parancsnoki egységtől távol, tehát a hátralevő valamivel kevesebb, mint egy napban mindenki pontosan tudta volna, hogy halálra vannak ítélve (beleértve őket is). (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Hold körül keringő parancsnoki és műszaki egységnek is egyetlenegy hajtóműve volt: csak ez hajthatta végre az ún. földirányú gyújtást, ami az űrhajót kiszakította a Hold gravitációjából, és elindította hazafelé vezető útján. A holdkomp visszatérő egységének hajtóművét azonban az Apollo-11 küldetése előtt még egyszer sem próbálták ki a Holdról való felszállás során.)
HOLDI KATASZTRÓFA ESETÉRE:
A sors úgy rendelte, hogy azok, akik békés szándékkal indultak a Hold felfedezésére, békében is fognak nyugodni a Holdon.
Ezek a bátor emberek – Neil Armstrong és Edwin Aldrin – tisztában vannak azzal, hogy nincs remény a megmentésükre. De azzal is tisztában vannak, hogy áldozatuk reményt ad az emberiség számára.
Ők ketten az emberiség legnemesebb feladatára tették fel életüket: az igazság keresésére és a felfedezésre.
Családjuk és barátaik, nemzetük, és az egész emberiség gyászolja majd őket, ahogy gyászba borul a Földanya is, aki merészen két fiát küldte az ismeretlenbe.
Felfedező útjukkal felrázták az emberiséget, ami most eggyé kovácsolódott, áldozatuk pedig szorosabbra fűzi az emberek közösségét.
A letűnt korok emberei valahányszor feltekintettek a csillagokra, a csillagképekben saját hőseiket látták. A modern kor gyermekeiként mi is hasonlóképp teszünk, azonban a mi hőseink hús-vér emberek.
Példájukat mások követik majd, olyanok, akik haza fognak térni. Az emberiség nem mondhat le a felfedezésről. De ők voltak az elsők, és szívünk mélyén őrizzük emléküket.
Ha éjjel felnézünk a Holdra, tudni fogjuk, hogy létezik egy másik világ, aminek egy szeglete már mindörökre hozzánk tartozik.
AZ ELNÖK BESZÉDE ELŐTT:
Az elnöknek fel kell hívnia a leendő özvegyeket.
AZ ELNÖK BESZÉDE UTÁN, AMIKOR A NASA ELVESZTETTE A KAPCSOLATOT AZ ASZTRONAUTÁKKAL:
Egy lelkész a tengeri temetés szertartását mutassa be, felajánlva lelküket a “mélységek urának”, majd a szertartást az Úr Imádságával zárja."
Neil Armstrong ma két éve hunyt el.
Családja akkori közleményéből idézünk:
Miközben egy nagyon jó ember elvesztését gyászoljuk, egyúttal figyelemre méltó életét is ünnepeljük, amelyről reméljük, hogy a világon mindenütt példaként szolgál a fiatalok számára: kemény munkával meg lehet valósítani álmaikat, akarjanak felfedezők lenni, akik folyton határaikat feszegetik, és akik önmagukat háttérbe szorítva képesek olyan ügyet szolgálni, ami túlmutat rajtuk.