A RocketSTEM magazin gyűjtött össze egy sor névtelen hőst az Apollo-programból. Sorozatunk második részében a holdkomp megszületéséért felelős gépészmérnök és a berepülő pilótákat geológusokká átképző professzor következik.
Tom Kelly
A mai napig ott áll a Holdon hat apró űrhajó alsó fele. Ez a hat holdkomp volt az emberiség eddigi összes űrjárműve, amely valaha embereket vitt egy másik égitest felszínére. Mind közül a legismertebb az ötös sorszámú, az Eagle: ezt használták fel az Apollo-11 küldetéshez. A holdkompok, vagyis az Apollo Lunar Module-ok a egy fiatal long islandi mérnök, Tom Kelly keze alatt születtek meg.
Thomas J. Kelly a Columbia University-n szerzett gépészmérnöki diplomát 1956-ban. Innen a Grumman Aircraft Corporationhoz került, ahol mérnökök kis csoportjával hamarosan olyan módszereken kezdtek el agyalni, majd kidolgozni, amelyekkel embert lehetne lejuttatni a Hold felszínére. Mindez még bőven Kennedy híres „embert viszünk a Holdra” beszéde előtt volt. Az egyik vizsgált forgatókönyv az első részből már ismerős Hold körüli randevú (LOR) volt.
Mint kiderült, a Hold körüli randevúról végzett kutatások hatalmas előnyt jelentettek a Grumman számára.
Mérföldekkel előtte jártak ugyanis az összes többi cégnek. Kelly már részt vett a módszer részletes kidolgozásában, és amikor 1962-ben a NASA elkötelezte magát a LOR mellett, a Grummant bízta meg magának a Lunar Module-nak a megépítésével is. Tom Kelly és csapata hét évet kapott, hogy elkészítsen egy járművet, amely a Földön teljesen ismeretlen körülmények között tud majd le-, és felszállni, és közben a fedélzeten lévő embereket is életben tartja. Háromezer mérnök és négyezer technikus dolgozott Kelly alatt a holdkompok tervezése, gyártása, összeszerelése és tesztelése során.
A feladat nem volt könnyű, inkább elképesztően nehéz. A Lunar Module két részből állt, az alsó részen egy szabályozható hajtóerejű rakétából, felül pedig egy másik hajtóműből és a köré épített hermetikus fülkéből, mindezt a lehető legkevesebb súlyból megoldva. A Grummannál Kennedy beszéde óta, lényegében az első naptól kezdve lemaradásban voltak. Rengeteg problémával szembesültek, és sokszor radikálisan hozzányúltak a tervekhez. A helyzeten nem segített, hogy kezdetben a NASA és a Fehér Ház sem volt elégedett a tempójukkal. De Kelly filozófiája, miszerint egy probléma megoldása elől sem futnak el, és a kiválóságra törekedtek, illett a NASA gondolatvilágába is, és lassan helyreállt a viszony.
Hogy felgyorsítsa a tesztelés és a végső összeszerelés fázisait, Kelly bevezette a „transzparens inkluzivitást”, vagyis:
elhívta az űrhajósokat és a NASA technikusait, hogy megismerjék és véleményezzék a holdkompokat.
Így mindegyik példányt sikerült tökéletesen felkészíteni arra a küldetésre, amelyre szánták. Az LM-3-at, a Spidert, az Apollo-9 sikeresen kipróbálta még Föld körüli pályán. Az LM-4-gyel (Snoopy) az Apollo-10 16 km-re megközelítette a Hold felszínét. Majd következett az LM-5, az Eagle, amely végül leszállt a Hold felszínére. Kelly ekkor még nem töltötte be a negyvenet.
Tom Kelly munkája és vezetési stílusa nélkül nem hogy a holdraszállás, de az is kétséges lett volna, hogy maga a holdkomp elkészül-e 1970 előtt. Kelly később is a Grummannál dolgozott: még tartott az Apollo-program, amikor már átkerült a NASA új, teljesen újrafelhasználható űrhajójának tervezésével foglalkozó csoporthoz. Bár végül nem a Grumman lett a főkonstruktőr, ők véglegesítették az űrsiklók szárnyának kialakítását. Tom Kelly-t a NASA 1972-ben kitüntette a holdkompon végzett munkájáért.
Lee Silver
Az Apollo-program nem csak technikai kihívásokat támasztott. Itt van például egy tipikus humánerőforrás-menedzseri probléma: hogyan vegyünk rá egy csomó berepülő pilótát, hogy bármennyi érdeklődést mutassanak egy rakás kő iránt?
Az űrhajósoknak iszonyatos mennyiségű tudást kellett a fejükbe tömni. Az Apollo és a holdkomp rendszereinek működése és működtetése, az egyes hibakódok jelentése, egy sor vészforgatókönyv bevett ismerete, égi mechanika és navigálás a csillagok alapján, a Hold felszíni alakzatainak felismerése, és még lehetne sorolni. Az első küldetéseken valójában a cél a zászló kitűzése volt, a tudomány csak másodlagos fontossággal bírt. Az űrhajósokat ugyan oktatták geológiára, vitték őket terepre és mutattak nekik különböző kőzettípusokat, de a módszer nem volt túl hatékony.
„A holdkomp lábai csak 1-2 hüvelyknyit süllyedtek be, annak ellenére, hogy a felszínt nagyon-nagyon kis szemcséjű, egészen púderszerű por borítja.”
Armstrong ugyan már azelőtt elkezdte leírni az általa látottakat, mielőtt egyáltalán lelépett volna a felszínre, de így is nagyon rövid idő, két és fél óra állt csak a rendelkezésükre. A zászlót is ki kellett tűzni, és három mérőműszert is el kellett helyezni a felszínen. Amikor már csak három és fél percük maradt a holdsétából, Armstrong és Aldrin rájöttek, hogy nincs már idejük előtte-utána lefotózni minden egyes kinézett mintát, és időben visszatérni a holdkomphoz. Az utolsó hét kilónyi követ ezért csak gyorsan összekapkodták és bezacskózták. Emiatt a földi geológusoknak legfeljebb csak hozzávetőleges információik voltak, melyik darab honnan, milyen környezetből lett kiemelve.
Egyre közeledtek az „igazán” tudományos küldetések, az Apollo-15-16-17, amelyeken a roverrel már nagy területet bejárhatnak majd az űrhajósok. Nyilvánvaló volt, hogy az eddigieknél komolyabb geológiai felkészítés lesz szükséges.
Itt jött be a képbe Leon "Lee" Silver, a Caltech geológiaprofesszora, az asztronauta Harrison "Jack" Schmitt egykori tanára. Schmitt meghívta Silvert, hogy találkozzon az Apollo-13 kijelölt személyzetével, Jim Lovellel és Fred Haise-szel. Silver kapva kapott az alkalmon, és végül az Apollo-13 elsődleges és tartalék legénységével, valamint Schmitt-tel egy hétre kivonultak a kaliforniai Orocopia-hegységbe. Az első terepgyakorlatot hamarosan egy sor újabb követte, és Silver hamarosan az Apollo-15, -16 és -17 űrhajósait is kezelésébe vette. (A 14-hez más geológusok tartoztak.)
Silver kiválóan szót értett a természetüknél fogva roppant motivált, nyomozásra éhes tesztpilótákkal, megmutatta nekik, hogyan mesél egy kőzetminta vagy egy kibukkanó geológiai formáció a hegység fejlődésének történetéről. Megtanította őket, hogyan írják le részletesen és alaposan az eléjük táruló tájat pusztán a szavaikkal. A végsőkig kihasználta a földi környezetet, volt, hogy egy, a holdkompot jelképező fa alá állította az asztronautákat, és onnan kellett geológusszemmel leírniuk a teljes panorámát. A holdi forgatókönyvekhez hasonlóan korlátozta a rendelkezésre álló időt és az összegyűjthető minták számát. Sőt, az űrhajósoknak egymás leírásait is értelmezniük kellett, hogy majd a Holdon is szót értsenek egymással.
Bár az Apollo-13 végül nem jutott el a Holdra, az Apollo-15 fényesen igazolta Silver módszerét. Így lelkendezett Dave Scott és Jim Irwin az Apollo-program egyik - ha nem a - legfontosabb kőzetmintájának megtalálásakor:
„Irwin: Apám...
Scott: Találjátok ki, mit találtunk! Azt hiszem, megtaláltuk, amiért jöttünk!
Irwin: Kristályos kőzet, mi?
Scott: Valójában... Öregem! Szerintem valami anortozithoz nagyon hasonlót találtunk, mert kristályos és csupa... szinte teljesen plag[igokláz]ból van.
Irwin: Ez egy gyönyörűség. És ott van még egy, lejjebb!
Allen (Houston): Zacskóba vele!”
Silver a két űrhajóst a Hold legősibb kőzetének, az anortozitnak az azonosítására is kiképezte. Ebből a könnyű, kristályos, világos kőzetből jött létre a Hold kérge, miután formát öltött a Föld körül. Az 1971. augusztus 1-én begyűjtött Genesis Rock kora nem kevesebb, mint 4,46 milliárd év: a Naprendszer mindössze 100 millió éves volt, amikor az megszilárdult. Silver erőfeszítései nélkül az Apollo-15 űrhajósai talán egyszerűen elsétáltak volna a Hold felszínén heverő kődarab mellett.
Tegyük azért hozzá, hogy bár a Genesis Rock vált a Hold kialakulásának jelképévé, azért az Apollo-15 nélkül sem maradtunk volna teljesen anortozit nélkül. Jack Schmitt, az egyetlen diplomás geológus, aki valaha a Holdon járt, szintén talált ilyen kőzetet az Apollo-17 küldetés során. De a Genesis Rock volt az első, és így az lett legtöbbet kutatott példány is.
Így (nem) látta a holdjáró kamerája Genesis Rock megtalálását. A vége felé azért látni, ahogy a bezacskózott mintát Irwin beteszi Scott szkafanderének mintatárolójába. A beszélgetés átirata (ahogy az összes küldetésé) pedig megtalálható a NASA-nál, az Apollo Surface Journal részeként, 145:41:48-től kezdődően.
Korábbi részek:
A holdraszállás névtelen hősei: a randevú és a gombostűk
Fotók: NASA / U.S. Geological Survey / Retro Space Images