1970. április 17-én érkezett vissza a Földre az Apollo-13 legénysége, az évforduló alkalmából most Jim Lovell parancsnok visszaemlékezéseiből idézünk fel részleteket az alábbiakban:
"Az Apollo-13 útja után rengetegen megkérdezték, hogy „Volt nálatok olyan kapszula, amivel öngyilkosok lehettetek volna?” Nem volt nálunk semmi ilyesmi, és a NASA-nál asztronautaként, majd vezetőként eltöltött tizenegy év során nem is hallottam ilyenről.
Természetesen, olykor-olykor felmerült bennem, hogy az űrhajó robbanása miatt hatalmas ívű földkörüli pályán rekedhetünk, így állítva örök emléket az űrprogramnak. De Jack Swigert, Fred Haise és én veszedelmes utunk során sosem beszéltünk erről az eshetőségről. Szerintem azért nem, mert túlzottan lekötött minket a túlélésért való küzdelem.
Bár túléltük az utazást, nem sokon múlt az ellenkezője. A küldetésünk kudarc volt, de szeretek inkább sikeres kudarcként gondolni rá. Az Apollo-13, ami a harmadik holdraszálló küldetésnek indult, 1970. április 11-én, szombaton houstoni idő szerint 13:13-kor startolt. Sosem voltam még bizakodóbb. Három korábbi küldetésem során már 572 órát regisztráltam a világűrben, kezdve a Gemini-7-sel, amikor Frank Bormannel 14 napig maradtunk odafenn – ez a rekord a Skylabig nem dőlt meg.
Visszagondolva, több ómen is volt, amire az Apollo-13 előkészületeinek utolsó szakaszában oda kellett volna figyelnem. Először is, a parancsnoki egység pilótájáról, Ken Mattingly-ről kiderült, hogy nem immunis a rubeólára – ez nem egy komoly betegség, és a tartalék holdkomp pilótája, Charlie Duke megbetegedése miatt kerültünk vele véletlenül kapcsolatba. A magam részéről amellett érveltem, hogy Ken maradjon velünk: az egyik leglelkiismeretesebb és legkeményebben dolgozó asztronauta volt. Dr. Paine-nek, a NASA igazgatójának ezt mondtam: „A rubeóla nem olyan súlyos betegség, és ha Ken meg is fertőződött, már csak a visszaúton jönne ki rajta, ami a küldetés nyugalmasabb részének számít. Az Apollo-8 parancsnoki egységének pilótájaként szerzett tapasztalataimból tudom, hogy szükség esetén Freddel kettesben is haza tudjuk hozni az űrhajót.” Hozzátettem, hogy Ken nem rubeólás, és lehet, hogy soha nem is kapja el. (Öt évvel később még mindig nem lett rubeólás.)
Dr. Paine nemet mondott erre, túl kockázatosnak tartotta. Erre azt feleltem, hogy örömmel vesszük, ha Jack Swigert kerül az elsődleges legénységbe; Jack a tartaléklegénység parancsnoki egység pilótája volt, amúgy pedig egy jó srác (ez később derült ki, ugyanis az elsődleges legénység tagjaként mindössze két napot vett részt a kiképzésben.)
A második ómen a startot megelőző földi tesztek alkalmával jelentkezett, amikor felmerült, hogy a holdkomp leszállóegységében egy rendkívül fontos héliumtartályt rosszul szigeteltek. Így aztán módosítottuk a repülési tervet oly módon, hogy három órával előbb foglaljuk el helyünket a holdkompban annak érdekében, hogy fedélzetéről a héliumtartály nyomását figyelemmel kísérhessük. Ez szerencsés fordulatnak bizonyult, mivel lehetőséget adott arra, hogy összerázódjunk ezzel a fura formájú űrhajóval, aminek pókkarjain múlt a sorsunk. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a holdkomp szakértői már a Küldetésirányításnál voltak, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.
Aztán ott volt a 2. sz. oxigéntartály, a 10024X-TA0009 sorozatszámú. Ez a tartály eredetileg az Apollo-10 műszaki egységében volt, de egy módosítás miatt eltávolították onnan (és ennek során megsérült). Feltétlen gratulálnom kell Tom Staffordnak, John Youngnak és Gene Cernannak, amiért a mázlisták megszabadultak tőle.
Ezt a tartályt aztán megjavították, a gyárban letesztelték, majd beszerelték a mi műszaki egységünkbe, és 1970. március 16-án, a Kennedy Űrközpontban tartott szárazteszt alkalmával újra ellenőrizték. A tartályok általában félig vannak megtöltve, és az 1. sz. rendben is működött. De a 2. számú csak 92 százalékos kapacitással működött. Az 5,5 Bar nyomáson befújt légnemű oxigénnel próbálták a folyékony oxigént kipréselni belőle, mindhiába. Az átmeneti eltérésről jegyzőkönyv készült, és március 27-én, két héttel a start előtt, folytatódott a tartályűrítés vizsgálata. Az 1. sz. ismét rendben működött, idióta ikertestvére azonban ezúttal sem. A beszállítóval és a NASA személyzetével tartott értekezletet követően a teszt vezetője úgy döntött, hogy „kifőzi” a 2. sz. tartályban maradt oxigént a tartály belsejében levő elektromos fűtés segítségével. A módszer működött, de nyolc órába tellett, amíg a földi rendszer 65 Voltos egyenáramával sikerült megszabadulni az oxigéntől.
A történtek fényében azt kellett volna mondanom: „Álljunk meg egy szóra. Várjunk egy pillanatot. Én repülök ezzel az űrhajóval. Menjetek, és cseréljétek ki azt a tartályt.” De igazság szerint mentem az árral, így sokakkal együtt én is a felelős vagyok az Apollo-13 375 millió dolláros kudarcáért. Szinte minden űrrepülés alkalmával meghibásodott valami, de ez esetben az emberi hiba és a műszaki hiányosságok együttesen kárhoztatták el az Apollo-13-at."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
