A holdraszállás névtelen hősei: a randevú és a gombostűk

A RocketSTEM magazin gyűjtött össze egy sor névtelen hőst az Apollo-programból. Az első részben: randevú a Holdnál és egy gombostű-menedzser.

John C. Houbolt

John Houbolt kakukktojás, mert nem teljesen névtelen, a TIME magazin egyszer már kikiáltotta a holdraszállás ismeretlen hősének. Houbolt erőfeszítései nyomán mozdult el a NASA álláspontja Werner Von Braun megalomán “Közvetlen Felszállás” forgatókönyvétől a kipróbálatlan és veszélyes Hold Körüli Randevú elképzelés felé.


John_Houbolt_and_LOR2


 

Houboltot gyerekkorától kezdve a repülés érdekelte. Gyerekként szárnyas babakocsival próbált siklani, majd később tényleges pilótavizsgát is letett. Bár végül építőmérnöki diplomát szerzett, egyetem alatt is tovább képezte magát légi és űrrepülésből. Még a doktori fokozata megszerzése előtt tagja lett a National Advisory Committee for Aeronauticsnak (NACA, Nemzeti Légügyi Tanácsadó Testület). A NACA aztán 1958-ban szintett lépett, bizottságból kormányügynökséggé nőtt. A NASA megalakulásával Houbolt pályája is irányt váltott.

A hidegháború és az űrverseny közepén a Holdra való eljutás hatalmas szimbolikus lépéssel kecsegtetett, ezért aztán az amerikaiak és a szovjetek is rengeteget dolgoztak a legjobb módszer kiválasztásán. Három forgatókönyv versenyzett, a „durr-bele” attitűdöt az eredetileg von Braun által vizionált Közvetlen Felszállás (Direct Ascent) képviselte. Eszerint egy óriási rakéta a Földről egyenesen a Hold felszínére, majd onnan vissza is repítené az űrhajósokat. A Föld Körüli Randevú (Earth Orbit Rendezvous) esetében két-három rakéta szállna fel, majd a Föld körül találkoznának, ott pedig összeraknák és feltankolnák a Hold felé induló űrhajót. Ez aztán leszállna a Holdra, majd onnét visszarepülne a Földre. Az utolsó lehetőség, a Hold Körüli Randevú (Lunar Orbit Rendezvous, LOR) is hasonló módon zajlana. Ebben a teljes csomag helyett elég lenne csak egy minimál-űrhajót kell a Holdra lejuttatni,

csakhogy a hazatéréshez addig ismeretlen terepen, a Hold körül kell újra találkozni a visszatérést biztosító anyahajóval.

Bár a LOR előnyeit már évtizedekkel korábban lefektette Jurij Kondratyuk és Hermann Oberth, az elv egy időre elsikkadt. Houbolt azonban felismerte a módszer előnyeit, és 1960-61 során prezentációkkal, előadásokkal és jegyzetekkel bombázta a NASA szakembereit – teljesen sikertelenül. A többi mérnök lehetetlennek, feleslegesen kockázatosnak vagy szimplán ostobaságnak tartotta a dolgot. Houbolt lassan a szakmai hírnevét kezdte kockáztatni, de végül magának a NASA igazgatóhelyettesének, Robert Seamansnak küldött egy meglehetősen szenvedélyes hangú levelet.

„El akarunk jutni a Holdra, vagy sem?”

Ez végre felkeltette a felsővezetés figyelmét is. A Hold Körüli Randevú zsenialitását pedig maga von Braun is felismerte, és hamar szószólója lett. Az Apollo-program végre formát öltött. Houbolt ott volt az Apollo-11 startjánál, és végignézhette a módszerét a gyakorlatban, ahogy a törékeny kis Eagle leszállt a felszínre, majd egy nappal később visszatért a Hold körül keringő Columbiához..Erőfeszítéseit 1963-ban a NASA a Kiemelt Tudományos Teljesítményért járó medállal honorálta.

A Snoopy nevű leszállóegység a Charlie Brown ablakából fotózva. Az Apollo-10 volt a Hold Körüli Randevú főpróbája, a küldetés, amiből csak a tényleges holdraszállás hiányzott.

 

 

Eleanor Foraker

Az első űrruhák nem voltak sokkal többek, mint a pilóták nagy magasságú repüléshez használt szkafandereinek módosított változatai. Az űrhajóst az apró Mercury és Gemini űrhajók falai védték az űr és a vákuum viszontagságaitól, az űrruha csak egy másodlagos védőfelszerelés volt. A Hold felszínén nyilvánvalóan valami többre volt szükség: egy teljes védelmet biztosító mini űrhajóra, ami viszont elég rugalmas ahhoz, hogy mozogni is lehessen vele.

A Litton Space Industries a kemény borítású űrruhára esküdött, mert ezt nem dagasztja Michelin-babává a túlnyomás az űrben. A NASA-t viszont nem győzte meg. Forrás: Smithsonian Air and Space Museum.

 

Nem csak a NASA-nak voltak pusztán ködös elképzelései a dolog mikéntjéről: az 1962-ben kiírt tenderen minden szkafandergyártó cég elbukott, és végül egy kívülállót bíztak meg az űrruha elkészítésével. Az International Latex Corporation (ILC) nem szkafandereket gyártott, hanem

személyre szabott, rugalmas, testhezálló gumiruhákat.

Pontosan azt, amire az Apollo-programnak szüksége volt. Az ILC-nél az akkor babaruhákon dolgozó varrónőt, Ellie Forakert is átirányították az űrruha-projektbe. A munka elképesztően magas minőségi és biztonsági sztenderdeket követelt meg: varrógépek helyett kézzel varrták össze az űrruha 17 rétegből álló külső részét, és minden öltést megszámoltak és ellenőriztek.

Az ILC varrodája, ahol az űrruhák készültek. A Warner Bros. tavaly berendelt egy forgatókönyvet Nicholas de Monchaux "Spacesuit - Fashioning Apollo" című könyve alapján, így lehet, hogy film is készül az ILC történetéből.

 

A gombostűket halálos veszélyforrásnak tekintették.

Akár egyetlen, szkafanderben felejtett gombostű is számos veszéllyel járhatott volna az űrhajósokra nézve, sérüléstől rövidzárlaton át a külső réteg vagy a belső hűtővezetékek kilyukasztásáig. Foraker volt a gombostű-menedzser: naplózott és nyomon követett minden egyes gombostűt, amelynek bármi köze is volt az űrruhákhoz.

De az első űrruhák még így sem feleltek meg a NASA követelményeinek. Az ILC a NASA által ráerőltetett fővállakozó, a Hamilton Standard kölcsönösen egymást hibáztatták, és az űrügynökség felbontotta velük a szerződést. Az 1965-ös újabb tenderen már külön-külön indultak, és az ILC egy jelentősen továbbfejlesztett, sokkal mozgékonyabb űrruha terveit tette le az asztalra. A végső, A7L kódjelű szkafanderhez a NASA végül egyesítette az ILC űrruháját és a Hamilton Standard által tervezett létfenntartó rendszereket.

Az Apollo-15-16-17-en használt A7BL űrruha belső és külső rétege. A jobb oldalon Gene Cernan viseli, az utolsó ember a Holdon.

 

A végső teszt persze csak 1969. július 21-én jött el. A holdraszállás napja, amelyen az emberiség nagy része ünnepelt, Foraker és varrónői részéről félelemmel vegyes izgalommal telt. Armstrong és Aldrin bukdácsolásai és a holdi gravitációban végzett szökkenései komoly megterhelést jelentettek az űrruha számára, de szerencsére semmiféle sérülés nem érte őket. Ellie Foraker és az ILC varrónői bizonyították képességeiket, a cég pedig megvetette lábát az űriparban: az Apollo-program óta a NASA összes űrruháját az ILC-Hamilton Standard páros készíti.

 

Ellie Foraker. Forrás: CNN.

Ellie Foraker is kitartott az űrruhák mellett, utolsó munkája

a Mars Pathfinder leszállásához használt légzsákok elkészítése volt.


Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.