Trendi a csillagokat is leígérni egy elnökválasztási kampányban, ezt az irányvonalat az USA-ban jelenleg Newt Gingrich képviseli. A konzervatív jelölt állandó bungalót ígér a Holdra a második elnöki ciklusa végére – ennek azonban némileg levon az értékéből az a körülmény, hogy ezt a vállalását floridai közönség előtt tette a floridai „űrparton”. Ezen a vidéken pedig pont ezekkel a szavakkal lehet csak igazán kényeztetni a választópolgárokat; innen ugyanis ezrek mentek el a NASA-tól az utolsó, 2011. júliusi űrsikló-küldetést követően.
A holdbázist a tervek szerint a többi között kutatásra, turizmusra használnák, Gingrich a NASA költségvetésében a kereskedelmi partnercégek számára fenntartott pénzek 10 százalékát különítené el erre a célra.
Az elvágyódás az idegen égitestekre kezdetben ősi demokrata szokás volt (ld. Kennedy és Johnson), később azonban a konzervatívok eltanulták tőlük. Ezen belül is a Bush-família szerzett elévülhetetlen érdemeket: úgy tűnik, ez amolyan családi vonás náluk. Igaz, ők beiktatott elnökként gondolkodtak ilyesmiken, és így nem lett terveikből semmi.
Az idősebb George Bush nem aprózta el a dolgot, ő rögtön a Marsra küldött volna embereket, a misszióról azonban egy cirka 400-500 milliárd dolláros árcédula fityegett, ami a Kongresszust fölöttébb elbátortalanította: a dologból nem lett semmi. Ifjabb Bush, a Dábljú, a papa tervén sokat csiszolgatott, ez olyannyira jól sikerült neki, hogy egy holdbázis is becsúszott: kábé olyasmi, amilyet most Gingrich pedzeget.
2004 elején ugyanis Bush elnök gondolt egyet, és azt javasolta, hogy egy új űrjárművet kellene kifejleszteni, ami képes lehet az amerikaiakat 2015-ig visszaröpíteni a Holdra, ahol aztán hosszútávra tábort is verhetnének: ez a holdbázis szolgált volna ugródeszkaként a Mars és az azon túli égitestek felé induló küldetések számára. Bush eredeti elképzelése szerint az űrsiklóflotta 2010-ben ment volna nyugdíjba, erre egy év csúszással, 2011 nyarán tényleg sor került. Nagyjából ennyi is valósult meg Bush grandiózus tervéből. Meg a Crew Exploration Vehicle, az „Emberes Felfedező Jármű” - utóbbit azonban már Orion néven törzskönyvezték a NASA-nál. Ezen a néven fut azóta is.
A terv szerint legkésőbb 2008-ban már egy ember nélküli robot térképezte volna fel a holdtájat - ezzel gyakorlatilag a Surveyorok XXI. századi reinkarnációjává vált volna. Az amerikai elnökök nem szeretik a robotokat: ahogy Kennedy szerint sem, úgy Bush szerint sem válthatók ki robotokkal az emberek, amikor a világűr felfedezéséről van szó. „Az emberiség tudási iránti szomjúságát nem lehet kielégíteni egy mégoly élénk fényképpel vagy a legalaposabb mérési eredményekkel sem. Oda kell menni, meg kell vizsgálnunk és meg kell érintenünk mindent.”
E célból kellett volna a NASA-nak 2008-ra kifejleszteni és felépíteni a már említett vadiúj „Emberes Felfedező Járművet”. Az űrsikló-korszak után ez szállította volna az űrhajósokat a Nemzetközi Űrállomásra. A fő célja azonban az lett volna, hogy a földkörüli pályán túlra – így például a holdbázison keresztül a Marsra is – szállítson asztronautákat.
Bush egy szerény mértékű növekedést kezdeményezett az amerikai űrhivatal kiadási során az új vállalkozás első szakaszára - ez valamivel több mint öt évre egymilliárd dollárt jelentett volna. Ezenkívül az elnök javasolta, hogy a szövetségi büdzséből 11 milliárd dollárt más NASA-programok rovására irányítsanak át a Constellation-program céljaira.
Az előirányzott költségvetés azonban épp csak az alapokra lett volna elég, a teljes kibontakozásához tíz, de leginkább százmilliárd dollár kellett volna. Ezt valószínűleg Bush-nak is elmondhatták, aki reményét fejezte ki, hogy más országok is beszállnak majd a projektbe. Elsősorban valószínűleg Oroszországra gondolhatott, mivel így folytatta: "amit ma vázolok, az nem egy verseny, hanem felfedezés. Megkérem a többi nemzetet, hogy az együttműködés és a barátság szellemében legyen társunk ezen az utazáson".
Bár a 2020 utáni teendőkre az elnök nem tért ki, annyi mindenesetre kiderült, hogy a kezdeményezés megvalósítása több mint 150 milliárd dollárt kóstált volna addigra. A tervnek a demokraták nekiestek, mondván: épp elég probléma vár megoldásra itt, a Földön is. A demokraták szenátora, Bill Nelson, aki maga is repült 1986-ban egy űrsiklón, kétségesnek tartotta, hogy 1 milliárd dolláros extraforrásból bármi ilyesmit össze lehetne hozni. Mint mondta: „Ennyiből 2014-re nem jutsz el a Holdra”.
A republikánus hátország persze jóval engedékenyebb volt, közülük Dana Rohrabacher kaliforniai képviselő érvelési technikája figyelemreméltó: "Amerika nem marad a világ legjólétibb országa, és nem marad szabad, hacsak az USA nem marad a világ technológiai vezetője. És nem őrizhetjük meg a technológiában elért vezető szerepünket, ha nem vezetünk az űrkutatás terén".
George W. Bush végül a Hold helyett Afganisztánban bontakozott ki, ez azonban mit sem változtatott azon, hogy az amerikai közvélemény az utóbbi időben egy percre sem maradt holdraszállás - vagy legalábbis annak meglebegtetése - nélkül. Így fokozatosan előtérbe kerültek azok a törekvések, amik ezt olcsóbban valósítanák meg. Így dördülhetett el a startpisztoly aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen is, ennek résztvevőjeként a magyar csapat azon dolgozik, hogy "jóárasítsa" a Holdutazást. És persze azon, hogy a Pulival elsőként landoljunk a Holdon.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az már igaz, hogy az emberiség minden különösebb gond nélkül, szinte már zavaróan hosszú ideig megvolt holdraszállás nélkül. Aztán az ötvenes években egyszer csak tarthatatlanná vált ez az állapot a politikusok számára. Előző posztunkban arról írtunk, hogy az űrkutatás iránt elhivatott Kennedy elnök főtanácsadója, Jerome Wiesner is fölöslegesnek tartotta az emberes küldetéseket, ennek ellenére az Egyesült Államok vezetője 1961-ben mégis beígérte a holdraszállást. Ezt a lépését azonban egy Szovjetunióban élő ember provokálta ki, és az bizony nem Hruscsov volt.
A Föld túloldalán ugyanis Kennedy kollégája korántsem volt ennyire elhivatott, legalábbis kezdetben. Nyikita Hruscsovot ekkortájt mindennél jobban érdekelte az interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése, ezen kívül minden más szinte teljesen másodlagos volt. Viszont örök szabály, hogy verseny akkor van, ha legalább ketten részt vesznek benne. Hruscsovnak azonban volt egy másik fegyvere is. Szergej Pavlovics Koroljovnak hívták. Illetve nem hívták, hiszen neve említése nélkül nemes egyszerűséggel csak "Főkonstruktőrként" hivatkoztak rá a szovjet források.
Az USA „pechje” az volt, hogy a Szovjetunióban egyesek nem voltak légmentesen elzárva az imperalizmus hazugságaitól: szabadon olvasgathatták a nyugati sajtót. Koroljov és csapata így tudta meg, hogy az USA 1957-ben a Nemzetközi Geofizikai Év keretében egy műhold indítását tervezi. Erre berontott Hruscsovhoz, és meggyőzte, hogy a Szovjetuniónak kellene gyorsan elsőzni egyet. Hruscsovot tehát meg kellett győzni. A másik fontos körülmény, hogy meg is lehetett győzni. Miután ez sikerült, az első Szputnyikot kevesebb, mint egy hónap alatt dobták össze: nem volt túlkomplikálva – gyakorlatilag egy polírozott fémgömb volt, jeladóval, hőmérőkkel és akksikkal megszórva.
A küldetés 1957. október 4-i sikerétől – és leginkább a bepánikolt angolszász sajtóvisszhangtól – azonban Hruscsov gyorsan vérszemet kapott, és ráérzett az űrverseny édeskesernyés ízére. Olyannyira, hogy a következő küldetést már ő maga javasolta a Nagy Októberi évfordulójára. A Szputnyik-1-et megelőző hektikus munkát valószínűleg így fordíthatta le magában: „ja, ha egy műhold összerakása ennyi, akkor biztos nem kell több idő a következőre sem”. Ez lett a Szputynik-2 sikere – és Lajka kutya veszte.
Azt, hogy amerikaiak szállhattak le emberrel elsőként a Holdra, nem kis részben a szovjet belpolitikai változások eredményezték: Hruscsovot 1964-ben távolították el a politikából, 1966-ban pedig Koroljov meghalt. Az USA furcsamód pont ebben az évben volt képes valamelyest befogni a Szovjetuniót: a hatvanas évek elején még közel egy év volt a lemaradásuk, ennyi idő telt el Gagarin és az amerikai John Glenn Földet megkerülő űrrepülései között. Ez az előny 1966-ra közel félévre apadt: az év elején szállt le a Luna 9 a Holdra, és csak nyáron futott be az első amerikai holdraszálló robot, a Surveyor-1.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy igazából Koroljov lengette meg a vöröscsillagos posztót Kennedy számára, aki tudta, hogy a sok szovjet elsőzést csak egy igazán nagy gurítással lehet semlegesíteni. Ebből lett a holdraszállás. Az amerikai politikától azonban a Hold később sem függetlenedett, erről lesz szó következő posztunkban. Kétségtelen, hogy szomszédos égitestünk felszínen tartása miatt írták ki aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt is, az ezen résztvevő 26 csapat közül a Puli képviseli a magyar kutatókat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Amerikára nagyon sokáig nem találtak volna rá, ha elődeink is úgy álltak volna hozzá a felfedezéshez, ahogy azt az Egyesült Államok elnöki főtanácsadói javasolták a hatvanas évek elején az űrkutatással kapcsolatban. Ha rajtuk múlott volna, az Apollo-11 ma merő fikció lenne: „Méghogy a Sas leszállt? Ne röhögtess már! Miféle Sas?” Ideje belátni: ha Kennedy elnök a tanácsadóira hallgat, akkor nagy valószínűséggel elmaradt volna a holdraszállás.
Emlékezetes Kennedy elnök 1961-ben mondott beszéde, amikor kijelentette, hogy még a hatvanas években amerikait kell eljuttatni a Holdra – és vissza is hozni onnan. Ezidőtájt az előbbi mondat első felében vállalt ígéret némi fejtörés árán csak-csak teljesíthető lett volna; az évtized hátralevő része a mondat végéről szólt. Az űrhajósoknak élve kell visszajönniük.
Az Egyesült Államok elnökének vágyakozása a „drámai eredmények” után nem feltétlenül egyezett a kor legbefolyásosabb tudósainak űrkutatásról alkotott véleményével. Sőt, még a saját tanácsadóinak véleményével sem.
Sem Eisenhower, sem Kennedy tudós tanácsadói nem hitték ugyanis, hogy bárminemű eredmény származhat az emberes űrutazásokból. Miután James R. Killian, Eisenhower elnök kutatásokért felelős főtanácsadója 1960-ban otthagyta a Fehér Házat, nyíltan helytelenítette azt a törekvést, hogy az USA űrprogramját a Szovjetunióéval állítsák párhuzamba, és szorgalmazta, hogy az Egyesült Államok mielőbb határozza meg céljait, amit aztán a maga ütemében teljesíthet. Javasolta, hogy az USA „presztízsokokból ne merüljön bele mindenféle költséges űrversenybe”.
Ez alatt Killian az emberes űrrepülést értette: „Sok józan gondolkodású állampolgár meggyőződése, hogy a valóban izgalmas űrbéli felfedezések jobban megvalósíthatók műszerekkel, mint emberek részvételével”. Nézeteit sok kutató osztotta, köztük Jerome Wiesner is, aki az elnöki tanácsadó testületnek egészen a kezdetek óta tagja volt – és később Kennedy elsődleges tanácsadójává vált.
A jeles tudósok azonban nem ismerték fel, vagy legalábbis nem akarták felismerni, hogy álláspontjukat az emberek nagy többsége se nem érti, se nem osztja. Kennedy is közéjük tartozott.
Ő tehát felvette az kesztyűt, és ezzel elindult az űrverseny, amiben a pénz igazából egyik oldalon sem számított: tudjuk, hogy sok pénzből le lehet szállni a Holdra. De kevesebből meg lehet-e vajon ugyanezt csinálni? Ezt hivatott kideríteni aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny, amiben a Puli csapata képviseli a magyarokat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ötven éve kerülte meg a Földet John Glenn, ezzel ő lett az első amerikai Gagarin. De nem az első amerikai az űrben. Előtte ugyanis két honfitársa már járt a világűrben, igaz, jóval rövidebb ideig: az első amerikai Alan B. Shepard volt, aki kevesebb, mint egy hónappal Gagarin után ment ki a világűrbe, később ő lett a Hold első golfozója is, amikor az Apollo 14 misszió keretében poénkodott egyet.
Shepard útja ballisztikus pályán vezetett a világűrbe a Freedom 7 fedélzetén, ahol mindössze 15 percet tartózkodott: 187 kilométeres magasságig jutott, ez igazából egy űrugrásnak tekinthető. Shephard nem kerülte meg a Földet. Szintén nem tett semmi ilyesmit a második amerikai sem. Ő Gus Grissom volt, aki 190 kilométeres magasságba szökkent a Liberty Bell 7-tel, és kabinjában kábé 480 kilométert tett meg tokkal-vonóval. Később tragikus körülmények között két társával együtt bennégett az Apollo-1 kabinjában, az indítóálláson.
Őket követte tehát John Glenn, aki kevesebb, mint egy évvel Gagarin után első amerikaiként kerülte meg a Földet, igaz, ő rögvest háromszor is, így visszamenőlegesen kárpótolta az amerikaiakat az előző két út rövidségéért: Gagarin ugyanis csak egy kört tett meg a világűrben.
Ezen a fényképen a két John egymás mellett látható: Kennedy és Glenn. Utóbbi útja sokat lendített azon, hogy az előbbi által a holdraszállással kapcsolatban tett ígéret beteljesüljön. Mégpedig azért, mert a két korábbi űrrepülést a NASA-nál sokan zsákutcának tekintették, ahogy az emberes űrexpedíciókat általában: szemükben a Mercury nem volt több egy szűk űreszköznél, amiből legszívesebben még a levegőt is kiszívták volna, olyan csekély volt a teherbírása. Egyszóval nem volt vonzó a kísérletező kedvű kutatóknak. Habár a Mercury küldetések során az űrhajósok elvégeztek pár kísérletet, a kutatók nagy része szívesen helyettesítette volna őket különböző mérőműszerekkel. Szemükben ugyanis a emberes küldetések roppant felelőssége nem állt arányban hasznosságukkal. A két, egymással szöges ellentétben álló nézőpont két hivatalhoz kapcsolódott: az egyik az Űrtudományok Hivatala, a másik az Emberes Űrrepülés Hivatala volt. Lehet találgatni, melyik, mit képviselt. Namármost, ez a két hivatal űrkutatás helyett inkább az egymással való kötélhúzásból vette ki derekasan a részét.
Az első küldetések igazi haszna nem tudományos volt, hanem inkább az, hogy összehozták egymással az emberes küldetésben nem túl nagy fantáziát látó kutatókat és az emberes küldetésen teljes erőbedobással dolgozó mérnököket. John útját követően ugyanis megtalálták egymást a telefonkönyvben, kezdték komolyan venni egymást és Kennedy ígéretét: mit kellene, és lehetne csinálni a Holdon?
Talán ennyi idő után már nehéz elhinni, hogy John Glenn és társai nélkül valószínűleg mi sem a Holdra készülődnénk: ha sem az oroszok, sem az amerikaiak nem szálltak volna le a Holdra, aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt - ami a holdraszállást "jóárasítását", olcsóbbá tételét célozza - valószínűleg nem is létezne. Mint láttuk ugyanis, az Apollo-küldetést épp John Glennt követően kezdte komolyan venni a NASA.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A tudomány jelenlegi állása szerint egzakt módon levezethető, miként került víz a Holdra: a jó ég tudja. A holdi víz, pontosabban vízjég jelenlétére négy elmélet közül válogathatunk kedvünkre, de ez valószínűleg bármikor tetszés szerint kiegészíthető újabbakkal. Soroljuk. Az egyes számú elmélet szerint már a kezdetek óta volt víz a Holdon, amit persze nem egzotikus tengerek és pálmafás tengerpartok formájában kell elképzelni. A víz ugyanis az égitest belsejében koncentrálódott, mint a csoki az amerikai töltött fánkban. Ezt aztán ősi vulkánok passzírozták a felszínre valamikor a Hold tüzes ifjúkorában, amikor még forró volt a magja. A víz tehát vulkanikus büfizések során került lassanként a felszínre, ahol azonnal megfagyott, és azóta is ilyen állapotban van.
A kettes számú elmélet szerint a víz egyfajta házi tenyésztés eredménye a Holdon, amihez persze szükség volt a Napra is. A napszéllel ugyanis a pozitív töltésű hidrogén ionok, a protonok elérték a Holdat, majd a holdtalaj oxigénben gazdag ásványaival reakcióba léptek. És ebből lett a víz. Az elmélet kritizálói szerint ezzel a módszerrel csak nagyon lassan mehetett végbe a folyamat, ezt azonban letromfolták az elmélet harcos alkotói: ha az eltelt évmilliárdok alatt csupán napi egy vízmolekula jött is létre a Holdon, az már egészen baráti mennyiségű vizet eredményezhetett napjainkra. Nem szimpi az ötlet? Sebaj, van másik.
A hármas számú elmélet szerint üstökösök és aszteroidák voltak a holdi víz hivatalos beszállítói. A kutatók egy része nem kevesebbet állít, mint hogy a holdi víz a vizet tartalmazó üstökösök és aszteroidákból származik, amikor azok a messze régmúltban a Holdba csapódtak be. Bár ennek ereje a vízmolekulák legtöbbjét úgy kihajíthatta a világűrbe, mint egy ütközés a bólogató kutyát a kétütemű Wartburg kalaptartójáról, néhány nehézkesebb molekulát így is foglyul ejthetett a Hold gravitációja. Az alapötlet szerint ilyen becsapódások alkalmával vízpor-felhő alakult ki a felszín közelében. Ennek egy része a holdi sarkvidékre vetődött, ahol az örökké árnyékos területeken, a kráterek belsejében lévő dermesztő hideg örökre rabosította a molekulákat: a klíma errefelé túl fagyos ahhoz, hogy a jég gázzá alakuljon, ezért aztán az idők végezetéig ott is maradhat.
Szerencsére, választható egy negyedik elmélet is, ami igazság szerint rögtön kettő: szerintük a holdi víz földi eredetű. A két teóriának van egy közös halmaza, ugyanis mindkettő feltételezi, hogy a Földről akkor fröccsenhetett a víz a Holdra, amikor még a két égitest évmilliárdokkal korábban sokkal közelebb volt egymáshoz. Az egyik verzió szerint a Föld kialakulása után nem sokkal még hiányzott a mágneses mező, vagy legalábbis nagyon gyenge volt, így a napszél simán átsodorhatta a vízmolekulákat bolygónk légköréből, és lerakhatta a Holdon. A másik elmélet szerint elképzelhető, hogy katasztrofális erejű aszteroida vagy üstökös csapódott a Földbe, és ennek hatására lökődött ki a tengervíz az űrbe, a Holdra pedig akkor került, amikor az keringése során átment ezen vízpor-felhőn, amint az a földi lányokkal történik Húsvéthétfőn.
Egyvalami biztos: víz van a Holdon. És ez nem találgatás. Az előző posztunkban vázolt LCROSS-misszió (lásd fenti kép) leletei alapján a kutatók arra következtetnek, hogy csak abban az egy Cabeus-kráterben, ahova szándékosan csapódott be a NASA, mintegy 1500 olimpiai úszómedence feltöltéséhez elegendő víz van. Valószínűleg víz van a holdi déli sark környékén található Moretus-kráterben is, ami az egyik lehetséges holdi célpontunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Holdon nem, legfeljebb csak hírként vert fel nagy port, hogy a NASA vizet keresve 2009-ben becsapódik a Holdba. Emiatt aztán rengetegen várták a szabad ég alatt kockásra fagyva a pillanatot – valószínűleg arra számítva, hogy valóságos cunami indul majd a Földre, és a Holdból olyan vízsugár tör elő, amilyen a videóklipekben az utcai tűzoltócsapból szokott, ha nekimegy egy autó. Nos, ez elmaradt.
A Földön rengetegen szerettek volna olyasmit látni, amilyet Lovas Miklós látott a szovjet Luna 2 becsapódásakor 1959-ben: egy sötét, lassan eloszló porfelhőt a Holdon, valahol a déli sark környékén, a holdszonda becsapódási helyén. És mindezt ráadásul kétszer. A 2009-ben debütáló LCROSS ugyanis egy kétrészes szett volt, akárcsak a női fürdőruha: a bugyinak a több mint kéttonnás Centaur rakétafokozat felelt meg, ez 10 ezer km/h sebességgel vágódott be a Cabeus-kráterbe. A melltartó pedig a kamerákkal és spektrométerekkel gazdagon ellátott, valamivel több mint 600 kilós, kisautó méretű pásztorműhold (Shepherding Satellite) volt, ami négy perccel később ért a Centaur becsapódási helyére: itt felvételeket készített a rakéta által felvert törmelékről. Majd ez is lezuhant a Holdra, és ezzel a kettős halállal a NASA sok lírai operát kenterbe vert.
A NASA nagy visszatérése a Holdra azonban korántsem kapta meg azt a médiafigyelmet, amit jogosnak gondolnánk abban az esetben, ha valaki vizet talál a Holdon. Merthogy ez történt. Elképzelhető a teleszkópok végére odafagyott emberek – így a média – csalódottsága, ha már a küldetés egyik fejese, Anthony Colaprete is így nyilatkozott: „Láttunk egy krátert. Láttunk egy villanást. Valaminek történnie kellett a kettő között.” Mondta ezt úgy, hogy a földi nagyteljesítményű teleszkópok – így a kaliforniai Palomar Obszervatórium – de még a Hubble űrtávcső is a Holdra fixált. A képekből első pillantásra úgy tűnt: elmaradt a teátrális látványosság.
Az űrkutatásban azonban általában az történik, hogy okos emberek csinálnak valamit, amiről hosszú hónapok múlva, az adatelemzés végére derül csak ki, hogy tulajdonképpen mi is volt. Az LCROSS 2009. október elején csapódott be a Holdba, és csak egy hónappal később mondták el, mi történt. Ez már messze kívül esett a sajtó tűréshatárán, akik valószínűleg olyasmire számítottak, hogy a Holdat pásztázó kamerájuk lencséjére is jut majd a holdi vízcseppekből. Valóban, a hatvanas években szinte rögtön érkezett az eredmény, ami akkoriban még csak egy fotó volt, szó sem volt színképelemzésről.
A küldetés után cirka egy hónappal az előbb idézett Anthony Colaprete már ezt mondta: „Igen, valóban találtunk vizet. És nem is keveset”. A becsapódó rakéta egy 18 és 30 méter átmérőjű lyukat ütött, és 100 liternyi vizet dobott ki a Holdból. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, mint a töredezett hajú lány esetét az ideális samponnal – ahogy az a reklámban látható: a vízcseppek nem felhőben szálltak a képernyő szélei felé egy üdvözült mosoly közepette. Ennek egyik oka az, hogy meglehetősen hüvi van arrafelé: mínusz 220 Celsius fok.
A vízlelet a becsapódást megörökítő felvételek elemzésekor vált nyilvánvalóvá, miután azokat képkockánként analizálták. A felverődő por színeváltozásaiból vízmolekulákra lehetett következtetni. Az UV-kameraképekből egy-egy hidrogén- és oxigénatomból álló hidroxil-molekulákra ismertek rá, amik eredetileg vízmolekulák lehettek – ezeket a becsapódás ereje szakíthatta szét.
Nos, ezen a környéken van a geográfusaink által kiszemelt Moretus-kráter is, amit előző posztunkban mutattunk be, mint lehetséges úticélunkat. Az LCROSS egy új fejezet prológusát jelentette az amerikaiak számára, akik érdeklődését ismét felcsigázta a Holdon talált "víz". De ez hogy került oda? A következő posztból kiderül.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A NASA mindent rövidít, válogatás nélkül, változó sikerrel. Közülük most a PSR rejtélyét oldjuk fel, mint pezsgőtablettát egy pohár vízben: Állandóan Árnyékos Terület (Permanently Shadowed Region). Vagy valami ilyesmi. Ez a fogalom olyan szervesen hozzátartozik geográfusaink legextrémebb úticél-tervének tálalásához, mint jó ebédhez a nóta.
A mai poszthoz azonban kénytelenek vagyunk beiktatni még egy csinos kis rövidítést: ez a LAMP. Azaz lámpa. Ennek viszont kifejezetten jót tesz a rövidítés, az eredetije ugyanis hátborzongató: Lyman Alpha Mapping Project. Ennek lefordításával viszont még csak nem is kísérletezünk. A rövidítés ez esetben sokkal többet árul el a küldetésről, mint a négy szó egymás mellett: a jelenleg is a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter egyik alkatrészéről van szó, feladata az, hogy „megvilágítja” azokat a területeket, ahova a Nap nem süt. Mindezt persze nem lámpafénnyel teszi, hanem azzal, hogy remekül lát ultraviola fényben: ott is a legjobban 121,6 nanométeres hullámhossznál, ami pedig nem más, mint hidrogén Lyman-alpha vonala. Világos, nem?
A lényeg, hogy a LAMP által készített térkép alapján kiderült, hogy az örök árnyék birodalmában a talaj 1-2 százalékban is tartalmazhat vízjeget. Ezek a területek a Hold északi és déli pólusainál vannak, a vízjég pedig ezen belül is a hasadékokban, mély kráterekben, barlangokban keresendő. Ez tehát nem az Antarktisz, és valószínűleg a Föld édesvíz utánpótlását sem a Holdról fogja az emberiség megoldani.
Ezt a „vizet” ugyanis bányászni kell, az egész folyamat olyasmi lehet, mint az aranyásók élete: nagy marék holdkőzet drága kütyün "átmosva", és a végeredmény a belőle kinyert víz. Mindez nagyon jól jöhet egy holdbázis üzemeltetésekor, mivel a talált vízjég egyben talált pénz is: a vizet – vagy annak alkatrészeit, a hidrogén és az oxigént – nem a Földről kell drága pénzen eljuttatni a Holdra. A vízjeget ráadásul szét lehet bontani hidrogénre és oxigénre, amiből az űrhajósok számára belélegezhető levegőt lehet produkálni, de a Földre visszautazáshoz szükséges üzemanyag is előállítható a helyszínen.
(A fenti képet a Csandrajáan-1 indiai holdszonda készítette, a kék jelenti a víztartalmat.)
Mindezt miért mondjuk? Mert geográfusaink egy ilyen leszállóhellyel is meglepték mérnökeinket, ez pedig nem más, mint a Moretus-kráter. Ez is rajta van lehetséges célpontjaink listáján - a mély, sarki kráterek egyike: az alja a felszínhez képest öt kilométer mélyen van, a közepéből egy valamivel több, mint két kilométer magas hegy áll ki. Utóbbi azonban nem veszélyeztetné a küldetést: így is maradna elég hely pattogásra - az egyik lehetséges forgatókönyv szerint ugyanis egy légzsákban érkeznénk meg a Holdra.
A Moretus felszínén a Clementine-LIDAR űrszonda adatai alapján mély redők húzódnak, mint az elaludt lepedőn egy álmatlan éjszaka után, ezek potenciális holdi víz-lelőhelyek. A leszállóhelyeinkről Deák Márton által készített tanulmányban a Moretus-kráter a kilences sorszámot kapta, ide kattintva tekinthetők meg holdi célállomásaink teljes szépségükben. Tulajdonképpen pöpec hely: jó messze van a napelemek megvilágítása szempontjából oly kívánatos holdi egyenlítőtől, ráadásul, egy gödör alján, ahol a hőmérséklet a mínusz 200 Celsius fokot pedzegeti. Ha ide sikerülne leszállnunk, akkor mérnökeinket valószínűleg még életükben szentté avatnák – legalábbis, geográfusaink mindenképp. Nem kis kihívás ugyanis ide menni: a gödör alján nehéz kommunikálni a holdjáróval, és napfényből sincs sok, ami elég lúzer szitu egy napelemmel működő holdjáró számára. "De hát ezt oldják meg a mérnökök" – összegezte egyik geográfusunk, majd hozzátette: "menő lenne mindenesetre nagyon". Menő bizony: ráadásul, az a csapat, amelyik vízjeget talál a Holdon, részesül aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny 4 millió dollár összértékű különdíjából is.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egy óriáskígyó kifeszített bőrére hasonlít leginkább ez a Holdról készült kép, ilyennek valószínűleg még soha nem láttuk. De nem is biztos, hogy ez olyan nagy baj. A kép egy geográfusaink által készített tanulmány részét képezi, a szakmabeliek valószínűleg már csak ilyenre gerjednek: egy mezei holdportréval már nem lehet nagyot vakítani semmilyen konferencián. Itt van tehát ez a kiterített rondaság, amiből úgy állnak ki leszállóhely-jelöltjeink, mint apró gombostűk a felboncolt egérből a gimis bioszóra végére. Kilenc helyszínünk van, közülük három a legbiztonságosabb, ha az ember történetesen holdra akar szállni egy robottal – ezekről előző posztunkban volt szó.
Alapvetően minimum több száz kilométer átmérőjű ifi krátereket néztek ki szeretett holdjárónknak geográfusaink – zsenge, pár száz millió éves példányokat. Ezeken vannak ugyanis a legkisebb számban további kráterek: felszínüket csak 30 százalékban borítják kisebb kráterek. Fontosabb adalék, hogy leszállóhelyeink 15 százalékát borítják 5 méteres vagy annál valamivel nagyobb átmérőjű kráterek. Minél kisebb ugyanis egy kráter, annál meredekebb a pereme, így előfordulhat, hogy örökre elnyelik Pulinkat. Ennek a lehetőségétől, persze, rettegünk is. Reméljük, hogy a 15 százalékba nem esünk bele - szó szerint. Egyik jelöltünk, a Platón-kráter például így fest a Lunar Reconnaissance Orbiter felvétele alapján:
Mint arról már szóltunk, az egyenlítőközeli kráterek a legbiztonságosabbak: a kilencből hat leszállóhely azonban egyáltalán nem itt található. A Puli landolása szempontjából eggyel nagyobb veszélyességi fokozatúnak tekinthető a Mare Humboldtianum – a Humboldt-tenger. Ez az egyenlítőnél található kráterektől annyiban tér el, hogy messze van tőlük, és félig-meddig már túloldalinak számít – de még pont rálátna egy földi adóállomás: ez a földi irányítóközponttal való zavartalan kommunikáció miatt fontos.
Az extrémsportok pedig csak most következnek: a Thomson-kráter és a magyar vonatkozású Kármán-kráter meglátogatása már olyan nehézségű, mint egy jól kivitelezett hátra szaltó az óriás műlesiklón. Mindkét helyszín ugyanis a Hold Földről nem látható oldalán van. Épp ezért önmagában szenzációszámba menne, ha sikerülne oda leszállni, hiszen ez még senkinek sem sikerült. A Hold túloldalára érkezni azért is érdekes lenne, mert errefelé sok hélium-3 izotóp van – ebből lehet cirka félszáz év múlva a földi fúziós reaktorok elsőszámú üzemanyaga. Az izotóp a holdporban kötött állapotban leledzik, és a nagyon intenzív napsugárzás hozza létre.
És ha mindez nem lenne elég. A Thomson-kráterben bizonyítottan barlang is található, ettől pedig egy geográfus azért jön nagyon könnyen tűzbe, mert a felszín alatti kőzetek nincsenek kitéve a sugárzásnak, ezért ott a Hold sokkal „eredetibb” állapotát lehetne megvizslatni. A jövőben a barlangokban jó eséllyel holdbázisok is létesülhetnek majd, hiszen a sugárzás ellen az űrhajósok számára is kiváló védelmet nyújtanak.
A két, Földről nem látható holdkráterhez azonban keringőegység is kell, hiszen a földi adóállomás egyáltalán nem látna rá holdjárónkra: az utóbbi jeleit - egyfajta átjátszó-állomásként - a keringőegység továbbítaná Pulinknak.
Épp ezért a Hold túloldalára tett kiruccanás mérnöki szempontból már durván az extrémsportok közé tartozik, de geográfusaink kiszemeltek ennél nyaktörőbb leszállóhelyet is számukra. Erről következő posztunkban lesz szó.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Masat óriási sikere után visszaszállingóznak mérnökeink is a Puli realitásába. Nyálelválasztásuk visszaesik a normál üzemi szintre, kiveszik szájukból a pavlovi nyálsipolyokat is: van még munka bőven, és ez nem kis részben geográfusaink miatt van így. Ők ugyanis több alternatívát vázoltak fel. Vannak biztonságosabb leszállóhelyek, és vannak kevésbé olyanok. Utóbbiak viszont annál izgibbek, már-már tudományos erogén zónáknak tekintendők a Holdon. Tuti biztos pedig tuti nincs.
Ha biztonságosabb leszállóhelyre vágyunk, akkor a holdi egyenlítő környékére kell landolni, illetve az arrafelé található nagy kiterjedésű, ámde lapos kráterek valamelyikébe. Kilenc leszállóhely-jelöltünk van, közülük három felel meg ennek a feltételnek. És azt is tudjuk, mikor kell oda érkezni.
Kezdjük az utóbbival. A Hold bármely pontjára is megyünk, egyben biztosak lehetünk: bárhova is érkezzünk, a nap 14 földi napig süt majd, ezután újabb 14 napig sötét lesz - hiszen a Hold is forog a saját tengelye körül. Egyetlen holdnap tehát 14 földi napig tart, ezen belül értelmezendő a "déli napsütés" is: akárcsak a Földön, ez is pont a nappali periódus felénél következik be, tehát a ciklus 7. napján. És mikor süt a nap pontosan merőlegesen? Az egyenlítőnél délben. A Holdon sincs ez másképp: a legbiztonságosabb úticél a Holdon is deréktájékon keresendő. Persze, igy se lenne tutibiztos a sikeres landolás, de kétségkívül növelné az esélyeket.
A mérnök olyan, hogy ha tehetné, legszívesebben áttervezné a Holdat egy kiadós holdraszállás előtt: gyakorlatilag csak a minimum több száz kilométer átmérőjű kráterek maradnának meg az egyenlítő környékén, ezek belsejét azonban tükörsimára suvickolnák. A Puli ugyanis a közhiedelemmel ellentétben egy fényevő állat: egy napelem a szája, ezen keresztül táplálkozik, és nyeri az energiát. Szájszerv ilyenekből is lehet (forrás: spectrolab.com):
Ebből következően a landoláskor a napsütéses időszak elejét kellene megcsípnünk, a vége semmiképp sem játszik: holdjárónk előbb-utóbb kajás lesz - hiába töltjük akksijait még a holdraszállás előtt csordultig tele. A telepeknek ugyanis van egy rendkívül bosszantó, hülye szokásuk: előbb-utóbb lemerülnek, ezért a holdjáró bizonyos időnként egy Holdra disszidált gyíkra hasonlít majd leginkább: csak ül egy kövön, és töltődik.
Emiatt egy napelemes holdjáró egyik legnagyobb természetes ellensége az árnyék. Egy kistermetű, pár méter átmérőjű kráter alján ebből van a legtöbb - legszívesebben ezért radíroznák le ezeket mérnökeink a Hold felszínéről. Sajnos, ők se képesek mindenre, így a holdraszállásig ezek a kráterek rettegett veszélyforrások maradnak. Ha egy ilyenbe belepottyanunk, nagyon gyorsan ki akarnánk belőle mászni, az erőlködéstől azonban pikk-pakk lemerülnek az akksik. Az egyenlítőhöz közeledve természetesen nem a napsütés intenzitása nő, hanem annak a valószínűsége csökken, hogy egy kisméretű kráter pereme árnyékot vessen Pulink napelemeire - és ezáltal az egész küldetésre. A fény tápértéke mindenhol ugyanannyi: durván erős. Kilenc leszállóhely-jelöltünkből három van a holdi egyenlítő közelében: az Aristarchus, a Mare Cognitum és a Mare Humorum. Ezek mindegyike olyan lapos, amilyennek a Földet a geocentrikus világnézet szerint elképzelték.
Pechünkre ezekben is vannak pár méteres, mély kráterek. Ha a leghorrorisztikusabb forgatókönyv alapján pont egy ilyenbe csusszanunk bele, a holdi egyenlítőn lesz a legtöbb esélyünk a túlélésre: délben ugyanis - mivel pont merőlegesen süt a nap - a kráter legalja is fényárban úszik. Tehát egyszer-kétszer biztosan fel tudnánk szorult helyzetünkben is töltődni, és nekifuthatnánk a kráter falának. Ezek a pár méter átmérőjű kis kráterek mérnökeink és geográfusaink számára olyanok, mint Freddy az Elm utcából: rémálmaik netovábbja.
Persze, az árnyék a Holdon többet jelent annál, minthogy egyszerűen nem süt a nap: ezeken a helyeken ugyanis eszméletlen hideg van, a hőmérséklet akár mínusz 150 Celsius fok is lehet. Cserébe a napos területeken plusz 120 fokot kell elviselni. Erre a teljesítményre azonban nem képes bármelyik napelem. A világűrben - légkör híján - a napsugárzás intenzitása 200-szorosa a földinek: óriási a fény tápértéke. Ezt azonban nem akármi képes elviselni. Ami meg igen, az bizony drága: háromezer dollár alatti megrendelés esetén szinte még a telefont sem veszik fel.
Jelenleg több jelöltünk is van jövendőbeli napelemünkre, például rögtön itt van egy közülük.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Elkészült a mai nap összefoglalója szűkszavú Laca billentyűzetének köszönhetően, a Masat Facebook-oldalán pedig követhetitek az újdonságokat - nem elfeledkezve, természetesen, a Puliról, ami első magyar robotként szállhat le a Holdra.
Életben van a Masat. A belinkelt felvételen olyan hangok hallhatók, amit földi körülmények között csak egy betárcsázós modemet nyelt macska lenne képes kiadni magából. A Masat mindeközben sípol: aki tud "morzéül", az kisilabizálhatja, hogy a Föld legújabb, magyar eredetű égiteste saját nevét mondogatja. Az index cikke szerint a Puskás Tivadar rádióklub egyik tagja azt írta, hogy Floridában sikerült venni a műhold jelét. A végeredményt itt meg is lehet hallgatni.
13:00 - a Masat 16:40-kor halad át Magyarország fölött úgy, hogy az általa kibocsátott életjeleket a hazánkban élők jó minőségben befoghassák. Aggódó BME-s mérnökszülők első alkalommal ekkor válthatnak pár szót történelmi méretűre nőtt csemetéjükkel.
12:50-kor már egyenesen úgy tűnik, hogy el kell kapni a maszatot. Legalábbis, a HA5MASAT hívójelű pikoműhold adatait kellene elfogni, ehhez viszont a rádióamatőrök segítsége kellene. Az első magyar műholdat a BME-ből irányítják, Horváth Gyula projektmenedzser szerint „minden rendben, forgatókönyv szerint zajlott. Most az első áthaladásra várunk, az 13:11-kor várható. Remélem, már el tudunk kapni valamit a Masat–1 jeléből, bár akkor még nagyon együtt lesznek a műholdak”. (index.hu)
12:35-kor Laca még mindig aktív a twitteren, legutóbb ezt vette át wasteproducttól: "Magyar égre magyar műholdat [✔] - Magyar Holdra magyar holdjárót [in progress]"
12:30 - Laca anyagelemzést tart: "A MaSat antennája kutyaközönséges rugóacél mérőszalag, amit kutyaközönséges harcsázó damil tart összetekerve." Ez negyedóra múlva nyílik ki, akkor derül ki, hogy működik-e a cucc. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy MEGÉRKEZETT AZ ELSŐ MAGYAR MŰHOLD A VILÁGŰRBE!
12:22-kor odakinn, Francia Guyanán meglett a hangsáv, fejesek beszélnek, a taps többé már nem néma. Eközben így örül a magyar csapat Budapesten, őszintének tűnik:
12:15-kor kiderül ismét, hogy történelmet írtunk, ezúttal Európa az elkövető. A Vega mind a kilenc kockaműholdtól sikeresen megszabadult. Most egy pici pihi, a fejesek egymás után beszélni fognak, ezeket itt lehet megnézni. Rádióamatőrök, most kell figyelni. Gratulálunk minden Masatosnak!
12:08-kor beindult a hajtómű, amire ezt bepötyögtem, valaminek nagyon elkezdenek örülni a fiúk. Tapsolnak, hang nem hallatszik. Mintha csak az űrben lennénk. Kirepült a Masat 12:11 körül. "Happy outcome." Most mindenkit bemutatnak, ez a portás nagy lehetősége. Igaz, a fejesekkel kezdik. Kezet ráznak. Isznak. Alkoholt. Pezsgőt munkaidőben.
12:06-kor bejelentik, hogy kevesebb, mint két perc múlva indul újra a hajtómű. A "magyar" szó nagyon hülyén hangzik egy angol szájából. De így is jó hallani. Az angol kommentátor úgy került ebbe a szorult helyzetbe, hogy kibontja a rövidítéseket. Francia nő változatlanul szövegel a háttérből. Ő viszont franciául.
Rövidesen ismét beindul a negyedik rakétafokozat, most csöndben krúzol a cucc fölöttünk. Laca szerint felmerült az ESA-csatlakozás kérdése, Horvai Ferit egyből a mikrofonhoz kérték. Idén kell dönteni róla.
11:59-kor háborodik fel csillagászunk, korábbra vártam: "Én magyarázkodom? Te nem ismered a twittert!". Ebben lehet valami. És valami értelmezhetetlen karakter is jön utána, valószínűleg kiölti a nyelvét rám. Nem szép látvány. Tothur messzire vezet. Most a kockaműholdakért felelős egyetemistákat bemutató videót vetítik konzervről, élőben. Elhangzik a "Hungary" szó is.
11:55-kor menetrendszerint és sikeresen levált a LARES, a kilenc műhold közül a 30 centis ALMASAT ugrik ki a világűrbe utoljára. Negyedóra múlva szabadul a Masat, addig ismét konzervanyagot kapunk.
11:54-kor a műsorvezető szerint nagyon kell itt most összpontosítani mindenkinek, ő mindenesetre megállás nélkül beszél. Tapsot vár. Másodperceken belül leválik a LARES.
11:53-kor a közvetítés a LARES-re koncentrálódik, néha a francia nő hangja hallatszik az angol alatt, de most senki nem foglalkozik vele. Vége az előre felvett konzervanyagoknak.
11:50-kor pont félórája tudta meg Krisztab nicknevű felhasználó a twitteren, hogy az orrkúp "a rakéta orrán van és kúpszerű, ez van :)" Öt perc múlva válik le a LARES. Elfogyott a kávé, főzhetne valaki. De a pulis mézeskalács is nagyon hiányzik, különösen a szívalakú.
11:40-kor történelmet írtunk a szerkesztőségben, magyarázkodásra sikerült kényszeríteni Lacát, a csillagászunkat. Epic. Igaz, csak a titokzatos Tothurral kapcsolatban. "Az egy reakció volt a tothur nick-ű usernek, hogy Horvai Ferenc (MŰI) is itt van". Neki is örülünk. 15 perc múlva válik le a LARES, addig marad a tört angol.
11:36-kor azt részletezik, mekkora területen található a három indítóállás: egy az Ariane-nak, egy a Szojuznak, egy pedig a Vegának. Számokban nem vagyok jó, pláne, angolul. Sok számot hallok.
11:35-kor lebukik az Európai Űrügynökség: Ariane nélkül nem lenne Vega - most ezt részletezi a közvetítés. Ha így haladunk az is kiderül, hogy kopipészttel dolgozik az ESA. Laca közben megjegyzi, hogy "Tothur itt van, naná!" Nem tudjuk, ki az a Tothur, de most mindennek képesek vagyunk örülni.
11:30-kor megnézem Laca üzeneteit: "Hát kedves közönség, eddig jó!" törte meg a csendet az egyik csapattag. Kábé 20 perce. 11:55-kor válik le az első műhold az űrbéli raklapról, ez a LARES (lásd lejjebb). A Masat 16 perccel később teszi ugyanezt. Most beszéd hallatszik, emberi - egyelőre.
11:25-kor elmondják, hogy nagy az igény a 200-300 kilós műholdakra, ezeket eddig a Szojuz vitte. Ezután már a Vega fogja, ettől költséghatékonyabb az indítás. A közvetítésből kiderült, hogy az űrverseny folytatódik: most is ugyanazt kell csinálni, mint eddig, csak olcsóbban. Kábé öt Vega-t már megrendeltek.
Az ESA már ünnepli a pehelysúlyú Vegát. Bejátszások vannak reklám helyett, ígérjük meg, hogy franciaként sosem mondunk ki két angol szót egymás után: "Now, no [problem...]"
11:12-kor újabb start, ugyanonnan. Ezt a NASA sem tudná überelni. Ja nem, csak az eredetit játsszák vissza másik kameraállásból. Ilyesmiket látni:
Ha lenne légkör, nagy lenne a menetszél. De nincs, a Masat 27500 km/h-val dönget.
11:09-kor már kilenc perce repül a Masat. A pálya rendben. "Trazsektori nomál" - mondja a francia nő. Rendben a pálya.
11:06-kor 7,7 km/s a sebesség ez már a csúcs. Realtime animációt mutatnak, ezt a NASA-nál is szoktak. Tetszik.
11:05-kor az orrkúp válik le, ezzel végleg nyilvánvalóvá válik az űrlények számára, hogy a Masat megérkezett. Csalódott vagyok, a rakétára nem szereltek kamerát... Pedig az jópofa. 6 km/s sebességgel száguldik már az első magyar műhold. Minden hibátlanul működik. Ez jó.
11:02-kor az első fokozat leválik, jön a második. Egy nő franciául beszél, angol hangja férfi.
11:00-kor elindult a Vega és vele együtt a Masat! A rakéta gyorsan halad, és ami fontosabb: fölfelé.
Visszaszámlálás franciául. 10... 9... 8...
10:58 van, és két perc múlva indul a Masat, jelenleg helikopterről mutatnak légifelvételeket. Reméljük, vele tart a Vega is...
10:50-kor remixet hallok az élő közvetítés közben, mintha az angolt angolra szinkronizálnák. A kánonból semmit nem érteni. Aztán megoldódik a probléma: rájövök, hogy egy másik ablakban is nyitva van a közvetítés. Sikeres embernek érzem magam.
A közvetítés elkezdődött, meglepő módon a Vegáról van szó, az egyes rakétafokozatok szétválására nagyon kíváncsiak a fiúk az ESA-nál. 10:45-kor Laca még mindig nagyon szűkszavú. "Idegesek a fiúk?" - kérdésre rövid válasz érkezett: "Némileg." És egy smiley...
Magyar idő szerint 10:40 perckor kezdődik az élő közvetítés, a visszaszámlálást erre a linkre kattintva kísérhetitek figyelemmel. Eközben Budapesten valamivel 10 óra után ez a kép fogadta Lacát a BME Q épületében. Ez nem a kék halál...
VV01 a kódja a Vega első útjának: február 13-án kezdődik a Való Világ első szériája a fedélzetén lévő Masat-1 számára, csak ez a széria valamivel tovább tart majd, mint a földi. Az első magyar műhold a tervek szerint háromhetes küldetést teljesít. Valószínűleg azonban ennél sokkal tovább, akár 5-6 évig is működőképes maradhat, utána űrszemét lesz belőle. Körülbelül húsz év múlva lassul le annyira, hogy a légkörbe csapódva elégjen.
Magyar idő szerint 11 és 14 óra között megtörténik Wagner Parsifaljában jelzett jelenség, és az idő térré válik. Kicsit nyikorogva, több évnyi várakozás után, de csak kinyílt az időablak a Masat számára. Úgy fest, hogy a Jóisten se menti már meg az első magyar műholdat a földönkívüli élettől. Bár az első, kísérleti rakétarepülések okoztak már meglepetéseket, reméljük, nem ez vár a Masat-1-re. Ehelyett az ideális forgatókönyvet nézzük: február 12-én befejeződött a rakéta, az indítóállás és a komplett földi infrastruktúra utolsó átvizsgálása, miután a hét korábbi részében tartottak még egy teljes, kosztümös főpróbát is. Ennek során a visszaszámlálást és az indítást modellezték le.
Összesen kilenc, egyenként 10 centi élhosszúságú kockaműholdnak lett volna hely a Vega hordozórakéta fedélzetén, de csak heten futottak be: két olasz, valamint egy-egy francia, lengyel, román és spanyol. És ugyebár Rubik óta a legkedvesebb magyar kocka, a Masat-1. Rajtuk kívül még két műhold képezi a rakományt. Az egyik az ALMASAT, ami nevével ellentétben nincs alárendelt pozícióban az első magyar műholdunkhoz képest. Valamilyen hierarchia azért mégis csak van, az ALMASAT ugyanis az egyik elsődleges szállítmány a Vega tesztútján. A másik izgibb, és LARES-nak hívják.
A LARES gyakorlatilag egy bizonyos Lense-Thirring hatás létezését hivatott ellenőrizni. Einstein, hát persze. A lényeg: egy tárgy forgását a közelben lévő tárgyak forgása befolyásolja. Például ilyen a Föld. Adott egy földkörüli pályán keringő műhold. A newtoni fizika értelmében, ha nem érik külső erők a műholdat – leszámítva persze a Föld gravitációs erejét –, akkor műholdunk az idők végtelenségig ugyanúgy forog a világűrben. Ezzel szemben az általános relativitáselmélet értelmében a Föld forgása hatással lesz a műholdra, ami nagyon kismértékben bár, de módosítja a forgástengelyét: precesszálni kezd, vagyis a forgássíkja a Földdel megegyező irányba kezd el körbejárni. Aki mélyebben el szeretne merülne a témában, itt talál jópofa képleteket is, meg minden olyat, amitől egy bölcsész a pillanat törtrésze alatt idegösszeomlást kap.
A Vega kísérleti útja az egyenlítő környékén, Francia Guyanán kezdődik, ezzel tesztelik, hogy 9 évnyi fejlesztés után a végeredmény tekinthető-e rakétának. Ha igen, akkor az Európai Űrügynökség palettája teljessé válik: van egy óriás, a nehéztüzérség, ez az Ariane-5, a középmezőnyt a Szojuzok képviselik, ez az iciri-piciri legkisebb pedig a pehelysúlyú Vega, ami 300 és 2500 kiló közötti műholdakat képes magával vinni az űrbe: a legkisebb H3-as Hummert például minden gond nélkül alacsony föld körüli pályára állítaná, bár nem garantált, hogy a Balatonba csapódna bele. A rakéta teherbírása alapvetően attól függ, hogy mi a megrendelő kívánsága: milyen pályára és magasságra kell a cuccot feljuttatni.
A Vega-rakéta, akárcsak a régi Zsiguli sebváltója, négygangos. Az egyes után jön a kettes, majd a hármas, végül a négyes – így szépen sorban, egymás után. Visszakapcsolni viszont nem lehet. (Kattints a képre a nagyobb méretért.) Az első, rakéta alsó felében található fokozat kiég, leválik, majd beindul a második fokozat, és így tovább. Ősi szokás szerint rakétákon így váltunk sebességet. Az indítást követően a rakéta 1 perc 54 másodpercig marad egyesben, jól kihúzatják. Ekkor leválik az első fokozat, és a második egy másodperccel később indítja be a hajtóművét: 3 perc 22 másodperccel az indítás után már ez is búcsúzik. 16 másodperccel később következik a harmadik fokozat, ami a startot követő 5 perc 47 másodpercben válik le. Ezt megelőzően 3 perc 43-kor az orrkúp leválik, és láthatóvá válik az általa rejtegetett szállítmány. A negyedik fokozat végül 1450 kilométer magasra röpíti a rakományt – ezen a ponton már alig maradt valami az eredetileg 30 méteres Vegából. Akár a csúcsdísz a karácsonyfa leszedése után. Ekkor még csak a LARES száll ki az utasok közül, majd a rakéta maradéka az 1450 kilométeres körpályáról egy 1450 és 350 kilométer közötti ellipszisre áll át: ennek során engedi szabadon a kockaműholdakat, így a Masat-ot is: ez az indítást követő 70. percben következik be.
A február 13-i tesztút azonban többről szól, mint az egyes rakétafokozatok hibátlan működéséről. Az ún. P-POD-nak is nagyot kell villantania - ez gyakorlatilag a földi raklap űrbéli megfelelője: azért felelős, hogy rögzítse felbocsátás alatt a műholdakat a rakéta utolsó fokozatához, majd a megfelelő pillanatban kinyitja az ajtaját, és egy rugós mechanika egészen egyszerűen “kilöki” házukból a műholdakat, mint az alulmotivált postagalambokat a dúc. Természetesen, a Puli egész csapata roppantul drukkol a műegyetemi csapat sikerének, hiszen ez a mi sikerünk alapja is: a Masat-1 tanítja meg a magyaroknak, hogy a hitelválság mélyéről is vezet út felfelé. Akár a Holdig. De minimium egy teljes jogú ESA-tagságig.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A legbizonytalanabb feladat egy holdraszállás megtervezésekor a leszállóhely kiválasztása – ahogy az Apollo-k esetében is az volt. E tekintetben a világ nem sokat változott azóta. Pláne igaz ez akkor, ha fapados áron kívánunk eljutni a Holdra. És mi így akarunk.
Földi körülmények között sok mindent előre le lehet tesztelni: barátnőt, holdjárót, vagy akár egy műholdat is – utóbbihoz elég egy összkomfortos laboratórium; holdjárónk földi prototípusával például mi is rövidesen kimegyünk csapatni egyet Magyarország különböző pontjaira. Egyet nem lehet szimulálni: a holdraszállást. Arról, hogy ez mennyire így van, már az első Holdra landoló ember alkotta szerkezet, a Luna 9 is meggyőződhetett: elég féloldalas képek érkeztek tőle, mivel történetesen egy kráter peremére landolt. Az Apollo 11 űrhajósai pedig kis híján belehaltak a leszállásba: nem sok híja volt, hogy nem egy sziklamező kellős közepére futott be a Sas.
Geográfusaink valószínűleg ezzel nagyon is tisztában vannak: számukra már jó ideje az egyedüli valóságshowt a NASA jelenleg is Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) szondájának képei jelentik, ahogy valószínűleg a Playboy is régóta a múlté az alsó fiókban.
A fapados holdmisszióknál, mint amilyen ugyebár a miénk, a leszállást is kevesebb pénzből kell összehozni, és ezáltal kockázatosabb megoldásokat kénytelenek mérnökeink bevállalni. Mivel azonban a Puli nem egy szuicid állat, szeretnénk, ha a kalandot azért túlélné - a biztonságos érkezéshez nagy síkságok kellenek: ez lecsökkenti a lehetséges leszállóhelyek számát. Hiába, no, kell a hely a légzsákkal való pattogáshoz. A landolás esetünkben ugyanis nem lesz millimétermunka, akár több tíz kilométeres pontatlansággal is történhet majd. Ezért aztán olyan területek jöhettek csak számításba, ahol a felszín nagy területen hasonló képet mutat: azaz alföldet minden mennyiségben – a párszáz kilométer átmérőjűtől a több ezer kilométeresig.
Ahogy előző posztunkban erről beszámoltunk, egészen pontosan kilencre sikerült redukálni a többszáz lehetséges helyszínt. Látnivaló nincs sok rajtuk, ellenben attól még fölöttébb érdekesek. De ha már a Playboyt szóba hoztuk. Kedvenc geográfusunkkal a Skype-on folytatott kráteres interjú hirtelen fordulatot vett, amikor szóba került egyik lehetséges leszállóhely-jelöltünk: a Schiller-kráter. Egyszer csak aszongya ez a derék ember:
16:12:21 Geográfus: elég fura alakja van 16:12:24 Geográfus: megnyúlt 16:12:28 Geográfus: egy oldalirányú becsapódás alakította ki 16:12:45 Geográfus: egyébként van még tőle délre két kis kráter, azokkal együtt egész pénisszerű.
Valljuk be, felkészületlenül ért az információ. Ez az, amire a poszt írásakor, uzsi közben legkevésbé sem számít még egy bölcsész sem: nehéz hirtelen feldolgozni, hogy a körültekintő tervezés eredményeként egy hím nemi szervbe készülünk belelandolni. És ezt csak így lazán bele az arcunkba. Nem lehet véletlen, hogy a wikipedián is csak egy homályos képet találni róla - talán azért, hogy mégse kelljen kirakniuk a 18-as karikát:
A krátereket elnevező csillagász keresztapák egyébként sajátos humorérzékről tettek tanúságot, amikor ezt a hímsoviniszta beütésű, eléggé exhibicionista hajlamú krátert Julius Schillerről nevezték el. A 16. és a 17. század fordulóján élt jámbor, német ügyvéd ugyanis halála évében némi segítséggel bár, de kiadott egy csillagászati atlaszt. Ebben a korábbi pogány elnevezésű csillagképeket bibliai eredetűekkel fészliftelte. Így népesítették be az újszövetségi karakterek az északi égövet, az ószövetségiek pedig a délit. De ne feledjük: a Schiller-kráter csupán egy helyszín a kilencből. Leszállóhelyeink "szennyesét" a következő posztokban szorgosan tovább teregetjük.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Gombóc Artúr a csokikról beszélt úgy, ahogy geográfusaink beszélnek csámcsogva a holdkráterekről. Mert ezekből is van kicsi, nagy és közepes. De nem minden jöhet válogatás nélkül - pláne nem akkor, amikor egy Holdraszállás lehetséges leszállóhelyeit kell kijelölni.
Geográfusaink kedvencei azok a kráterek, amiket a friss, szinte még gőzölgő bazaltos öntet úgy borít be, mint a Télapót a csokimáz. A gőzölgés persze nyilvánvaló túlzás, de ne feledjük, hogy egy geográfusnak egészen más elképzelései vannak a ropogósfrissről: nekik gyakorlatilag kemencemelegnek számít egy több tízmillió éves képződmény is – pékségben például képtelenség lenne zavarba hozni őket.
Egy ilyen fiatalkorú, szinte tini kráter legkönnyebben arról azonosítható, hogy nincs rajta sok újabb, kisebb kráter – pár pattanást leszámítva, persze. Kész hasonlatuk is van erre, persze, animizmussal vegyítve, ami már a NASA rovereit becenéven illető mérnökeink jóvoltából ismerős lehet: „Szokás mondani, hogy a kráter olyan, mint a ránc az embereken: minél több van belőle, annál idősebb a felszín.” Arrafelé pedig nem divat a botox.
Egyszóval ilyen ráncmentes és bazaltmázzal borított területek a mare-k, a holdi tengerek: ezek valójában kegyetlen nagy kráterek. Átmérőjük olyan változatosságot mutat, mint annak idején a Domus áruválasztéka: a párszáz kilométerestől a több ezer kilométeresig minden méret megtalálható köztük. A méret pedig igenis számít: ősi szabály ugyanis, hogy minél nagyobb a kráter, annál lankásabb a pereme.
Ezeken belül azért itt-ott lehet pár tíz kilométeres kráter, ami leszállás szempontjából még szintén belefér. És vannak a fél méteres-három méter átmérőjű kráterek. Na, ezeket kell messzire elkerülnünk.
A geográfusaink által kiszemelt kilenc leszállóhely többsége sztenderd mare, a többi meg nagyon hasonló hozzájuk - elég, ha csak meghallják azt a szót, hogy landolás, és máris sorolják ezeket:
A fentiek olyan kötelező asszociációk náluk, mint amilyen a turistának az Eiffel-torony, ha párizsi kiruccanást tervez. Látnivalóban azonban nem bővelkednek leszállóhely-jelöltjeink. Nincs itt semmi érdekes, tessék továbbhaladni: csak a nagy síkság. Petőfi Sándor minden bizonnyal otthonosan érezné magát itt. Mind a kilenc ugyanis olyan, mint az Alföld. Pont, amire szükségünk van.
A Pulinak ugyanis az egyik jelenlegi leszállási forgatókönyv szerint nagy mozgásigénye lesz, ami egy holdi terelőkutya esetében érthető is: légzsákban érkezik, pattog még pár kilométert a Holdraszállást követően – kábé úgy, mint azt a Luna 9 is tette. Egy-egy szikla, vagy árok azonban könnyen véget vethet az önfeledt ugrabugrának, amit mi fölöttébb sajnálnánk, hiszen ezzel számunkra aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny példátlan gyorsasággal be is fejeződne. Természetesen, következő posztunkban egészen intim részleteket közlünk egyes, listánkon szereplő kráterekről.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
El tudunk képzelni egy olyan szervezetet, aminek valamivel több mint 10 ezer tagja van, és közülük mindenki kivétel nélkül PhD-fokozattal rendelkezik? Márpedig van ilyen, és Nemzetközi Csillagászati Uniónak (IAU) hívják. Kétség nem fér hozzá: ez a csillagászat ENSZ-e. Azt is tudjuk róluk, hogy 87 százalékuk pasi – a nők arányát a nagyon erős késztetés ellenére csak azért sem írjuk le. Ez az IAU valami olyasmi, mint egy tudományos maffia: közülük kerülnek ki ugyanis a keresztapák. A "keresztapák társasága" - ami hivatalosan az IAU egyik bizottsága – már több száz holdkráternek adott így nevet.
A Nemzetközi Csillagászati Unió 1919-ben, tehát mindössze pár évvel korábban jött létre, mint a Szovjetunió. Mindenesetre eddigi ténykedésük során 16 magyart juttattak ki a Holdra - jóval többet, mint az utóbbi.
Igaz, csak névleg. A kiválasztottak között van vegyész, geológus szakújságíró és jezsuita szerzetes is. Közös bennük, hogy a PhD-s csillagász keresztapák róluk neveztek el egy-egy szimpatikus holdkrátert. A 17. magyar viszont önerőből ment utánuk. Megérdemlik a felsorolást, természetesen, szigorúan ABC-sorrendben, csak hogy ne legyen sértődés:
Békésy György (Nobel-díjas biofizikus), Bolyai János (matematikus, „a geometria Kopernikusza”), Eötvös Loránd (fizikus, a torziós inga névadója), Fényi Gyula (jezsuita szerzetes, tanár, csillagász), Hell Miksa (csillagász, matematikus, fizikus), Hevesy György (Nobel-díjas magyar vegyész), Héderváry Péter (geológus, szakújságíró, író), Izsák Imre (matematikus, fizikus, csillagász, égi mechanikus), Kármán Tódor (a szuperszonikus meghajtás atyja, „az amerikai űrrepülés védőszentje”, a Föld-légkör és a világűr határának névadója – Kármán-vonal), Neumann János (matematikus, a mai számítógép egyik atyja, kisbolygó is őrzi a nevét), Petzval József (mérnök, matematikus, egyetemi tanár, feltaláló), Segner János András (természettudós, matematikus, orvos, fizikus, egyetemi tanár), Szilárd Leó (fizikus), Weinek László (fizikus, matematikus, csillagász), Zách János (csillagász, geodéta), Zsigmondy Richárd (Nobel-díjas kémikus)
A 17. magyar az a Pavlics Ferenc, aki az Apollo 15, 16, 17 küldetéshez tervezett egy príma kis kompakt kabriót, ez lett az asztronauták holdautója: a moon buggy. Három készült belőlük, ezek azóta is ott porosodnak a Holdon. A holdautó teljes tömege 210 kiló, ennyi szerepel a forgalmijában, valamint az is, hogy közel 500 kilónyi cuccos szállítására méretezték, ami figyelemreméltó, hiszen a négykerék meghajtású autó félelmetes, 1 lóerős teljesítményre volt képes. Ez jól érzékelteti, hogy mennyire más terepre kell számítania annak, aki hozzánk hasonlóan a Holdra készülődik. Akár Balozsameggyesről. Ugyanakkor reméljük, hogy Pavlics Ferenc nevét még jó ideig nem viseli egyetlen kráter sem, mivel a Holdon a névadás szakasztott úgy történik, mint a földi közterületek esetében: élő emberek nevét nem kapják meg. És igen: Hello Kitty kráter sincs a Holdon.
Hell Miksának viszont egy csinos, 31 kilométer átmérőjű példány jutott. A 18. századi csillagászról elnevezett kráternek nagyon szokatlan a szerkezete: a peremétől koncentrikus körök vezetnek a középpontjába. A névadásnál valószínűleg a keresztapák és keresztanyák nem egykönnyen tudták magukat túltenni vezetékneve angol jelentésén. Ami maga a pokol. Számukra valószínűleg Dante „Isteni színjátéka” volt talán a mérvadó szempont. Szerencsére a bugyros kráter a Földről is megfigyelhető, ami újabb kedves figyelmesség a csillagászoktól.
Weinek László és Izsák Imre, a két matematikus osztozik a legkisebb, magyar tudósok számára kiosztott kráteren, igaz, előbbi a Hold Földről megfigyelhető oldalán, utóbbi pedig a „sötét oldalon” kapott egy-egy sajátbejáratú 30 kilométer átmérőjű kráterecskét.
Neumann János neve ugyanakkor egy 107 kilométer átmérőjű kráterre volt elég, a rekorder pedig Kármán Tódor, aki a magyarok közül a legnagyobbat, egy 210 kilométer átmérőjű kráterhez „adta a nevét”, igaz, ez a Földről nem látható. Ez utóbbi azonban erősen mozgatja geológusaink fantáziáját, erről a következő posztban lesz szó.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
1966 volt az az év, amikor az amerikaiak a kozmikus háttérsugárzásban is az Internacionálé dallamát vélték felfedezni. Ebben az esztendőben tudtunk meg egy alapvető dolgot a Holdról: le lehet rá szállni. A NASA különbejáratú pechje volt, hogy ezt a felismerést a szovjetek tették. A Holdon ugyanis alapvetően kétféle terület létezik: leszállásra alkalmas és leszállásra alkalmatlan. Ez a nem túl bonyolult felosztás a Luna 9 leszállásáig korántsem volt egyértelmű. A tudományos körökben közkeletű félelem szerint ugyanis a landolást követően a leszállóegység egészen egyszerűen elmerül a rendkívül finom szemcséjű holdporban. 1966-ban aztán kiderült, hogy mégsem.
A szovjetek kísérletei a Hold meghódítására alapvetően a próba-szerencse elvet követték, ami 1966-ban februárjában nagyon bejött nekik, és sok mindent megtanítottak a NASA-nak. Igaz, nem önszántukból, bár a gyanakodó BBC szerint az elvtársak nagyon is az orránál fogva vezették a nyugatot.
Történt ugyanis, hogy a szovjet hatóságok ismeretlen okból nem hozták azonnal nyilvánosságra a Luna 9 felvételeit. Ehelyett a Jodrell Bank Obszervatórium, ami egyben a nyugati világ figyelő szeme volt a szovjet űrprogramon, felismerte, hogy a holdrobot által használt jelformátum ugyanaz, mint amit az újságok használtak abban az időben fényképeik küldözgetésére. Nosza, nem kellett ennél több, a Daily Expressnél már ki is tépték a falból a készüléket, és rohantak vele az Obszervatóriumhoz, hogy a kütyü segítségével dekódolják a Luna 9 által a Földre sugárzott jeleket. Az így kapott képet pedig másnap leközölték. A BBC persze már akkor is arra gyanakodott, hogy az elvtársak eleve számoltak a brit Jodrell Bank Obszervatóriummal, és szántszándékkal úgy szerelték fel az űrjárművet, hogy az imperialista nyugat képes legyen a Holdról érkező jelek vételére.
Akárhogy is történt, a felfedezés ismét rendkívül kínos volt a NASA-nak: nekik csak júniusban sikerült ugyanezt a mutatványt megismételniük az első Surveyorral. Egyértelmű volt, hogy a robot sikeres landolása már az ember holdraszállását készíti elő. Ami – szovjet emberről lévén szó – nem tette sokkal barátságosabbá az amerikai űrhivatalon már az ötvenes évek vége óta nyelvét köszörülő angolszász sajtót. Meggyőződésük volt, hogy a következő lépés a szovjet emberes holdraszállás lesz.
Valószínűleg a NASA a történtek hatására kapcsolt még ebben az évben turbófokozatra – erről korábban itt írtunk. A Szovjetunió az űrversenyben ismét elsőzött egy jó nagyot, a Luna 9 volt ugyanis az első emberalkotta tárgy, ami egy idegen égitesten túlélt egy landolást: a 99 kilós szerkezet egy légzsákban több mint 50 km/h sebességgel érkezett meg a Holdra. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez már a 12. kísérlete volt az oroszoknak, a számozás azonban sajátos elvtársias logika szerint alakult: a meghiúsult küldetések egyszerűen nem kaptak Luna-sorszámot, ez a kiváltság csak a sikeresnek minősített missziók részére járt.
A Luna 9 három nap leforgása alatt összesen kilenc fotót - köztük öt panorámaképet - továbbított a Földre, legfontosabb eredményét – amit nem sokkal utána az amerikaiak is megerősítettek a Surveyor 1-gyel – mi is hasznosítani szeretnénk a magyar holdjáró leszállásakor: azt, hogy Pulink nem merül el a futóhomokszerű holdporban.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egy frissen kifejlesztett rakéta első útjára általában kedvezményesen lehet feliratkozni: ezért repülhet a Masat nyolc társával - hat CubeSattal és két további műholddal - együtt ingyenesen a világűrbe az Európai Űrügynökség rakétájának első útján - jelenlegi állás szerint február 13-án. A tapasztalat szerint ugyanis a rakétára bízott rakomány elsőzés közben sokszor egészen máshova érkezik meg, mint ahova kellene. Az első magyar műholdat is tartalmazó vadonatúj Vega rakéta összeszerelése közben az alábbi videón jól láthatóak az egymásra épülő rakétafokozatok, az első érkezik meg leghamarabb - ez is válik majd le róla legelőször. Feltéve, hogy minden rendben megy. Erre, persze, nincs garancia.
Ha a Masat történetesen az amerikai SpaceX Falcon 1 típusú rakétájának első útjára nevezett volna be, csúnyán elvesztettük volna. Sőt, ez történt volna a második és a harmadik nekifutás alkalmával is. 2006. márciusában jött el ugyanis a Falcon 1 életében az a bizonyos első alkalom, a Falcon 1-nek azonban akkor nem jött ki a lépés, másodpercekkel az indítóállás elhagyása után elrepedt az üzemanyagcső, a rakéta le is zuhant. Egy évvel később sem alakultak sokkal jobban a dolgok: akkor stabilizációs problémák miatt a szenzorok sürgős szükségét érezték, hogy automatikusan leállítsák az első fokozat hajtóműveit. Nem volt nyerő ötlet. A harmadik kísérlet előtt felülvizsgálták a rakéta hűtőrendszerét, olyannyira, hogy a végeredmény egy teljesen új verzió lett: ez másfél évébe, és nem kevés dollárjába fájt az amerikai privátcégnek. Ez is okozta a vesztét: a hűtőrendszer reformjából megmaradó üzemanyag-fölösleg miatt pár másodperccel tovább működött a hajtómű - az első rakétafokozat a leválást követően nekiütközött a rakományt tartalmazó másodiknak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a NASA két cuccosa is elenyészett a rakétával együtt, köztük a NanoSail D napvitorlással. Utóbbi tehát csak a művészi fantáziában tudott kibontakozni, mígnem tavaly újra megépítették, ekkor azonban már sikeresen pályára is állt. Valahogy így:
További példákért sem kell túl messzire mennünk. Az Európai Űrügynökség nehézgyalogságát alkotó Ariane 5-nek 1996-ban volt az első útja, ez azonban szintén nem tartott sokáig: az indítást követő 37. másodpercben a rakéta öngyilkos lett – ezt az irányító szoftver hibája okozta, amit a rakétasorozat korábbi tagjából, az Ariane 4-ből vettek át gyakorlatilag copy-paste-tel, egy az egyben: tették mindezt annak ellenére, hogy erre a szoftverre semmi szükség nem lett volna, mivel az Ariane 5-ös életritmusa teljesen eltér elődjétől. A második tesztkör hivatalosan csak részben minősült kudarcnak, a végeredményt tekintve azonban teljesen: a rakéták „kipufogócsöve”, a fúvóka hibája miatt idő előtt állt le az első fokozat. Bár ezután a második fokozat hibátlanul beindult, a rakéta nem jutott el a kijelölt földkörüli pályára.
Előző posztunkban írtunk arról, hogy a Masat első jelöltje eredetileg az indiai PSLV volt, azonban ennek bevezetése sem sikeredett éppenséggel felhőtlenre: az indiai rakéta első útja sem hozott átütő sikert 1993 szeptemberében. Indításkor váratlan heves rázkódás keletkezett a második fokozat leválásakor – ennek következtében földkörüli pálya alatt fejeződött be a rakéta karrierje. Ez azonban nem volt elég: bemondta az unalmast a fékezőrakéták egyike is, amit eredetileg arra terveztek, hogy a kiégett második rakétafokozatot lelassítsa, így távolítva el azt a harmadik fokozattól. Bár ettől még folytathatta volna az útját, a kegyelemdöfést a fedélzeti számítógép hibája adta meg a rakétának, ami így 700 másodperccel az indítás után végül a Bengáli-öböl vízében fejezte be pályafutását.
Mindezt nem azért írjuk, mert a fenti rakéták gonoszlelkűek: az indiai rakéta a többi között a Csandrajáan-1 műholdat is eljuttatta Hold körüli pályájára – az első kudarc után egymás után aratta a sikereket. A SpaceX is nagyon beindult, ők már a Falcon 9-cel a Nemzetközi Űrállomással való randira készülődnek nagy erőkkel - ennek az első útja például hibátlan volt. Természetesen, az Ariane 5-nek sincs már oka a szerénykedésre. Csak hát, az első, az mindig kicsit meghatározó. És általában rizikós is. Mi, a Pulinál nagyon reméljük, hogy a Masattal megpakolt Vega rakéta kísérleti útja problémamentes lesz, és az első magyar műhold sikeresen túléli a társaságában töltött izgalmas perceket.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A MaSat-1 egy olyan tárgy, ami maximálisan alkalmas a mérnöki gondolkodást övező sztereotípia maradéktalan megjelenítésére: ez ugyanis egy tízcentis kocka. Se több, se kevesebb. Ebből adódik a kategóriába tartozó műholdak angol gyűjtőneve is, a CubeSat. Egykilós kiszerelésben készül, ezzel tömege mintegy tizede lesz holdjárónkénak. De így sem könnyű a világűrbe juttatni, a BME csapata is megjárta a maga Canossáját. 2007 májusában indult el az Európai Űrügynökség (ESA) CubeSat-programja, ami lehetővé tette, hogy oktatási célú rakomány is kerüljön az ESA által frissen kifejlesztett Vega hordozórakéta fedélzetére, amikor első útjára indul majd. Ehhez képest 2008. februárjában jelentették be, hogy kilenc egyetem CubeSatját ingyen és bérmentve kiviszik a világűrbe. Nosza, lehetett pályázni.
Ekkor már a MaSat-1 javában jegyben járt a PSLV-hordozórakétával, az indiaiakkal 2009. augusztusában írták alá a felbocsátási szerződést. A megállapodás értelmében a magyar műhold indiai segédlettel 700 kilométeres magasságon napszinkron pályára került volna – kétszer olyan magasan, mint a Nemzetközi Űrállomás. A PSLV startja azonban egyre csak csúszott, kiderült, hogy a szerződésben rögzített paraméterekkel 2011-ben egyáltalán nem lesz start. Márpedig az űrkutatás nagy igazsága, hogy hordozórakéta helyváltoztató mozgása, ha csak naptáron történik, nem az igazi. Úgyhogy másfelé is kellett nézelődni. Így jött szóba az az alternatíva, hogy egy orosz Szojuz-hordozórakéta röptesse ki őket, ez azonban magasabb startköltséget jelentett volna. Az ingyeneshez képest mindenképp, ráadásul az oroszokkal 2012 harmadik negyedévében lehetett volna csak rajtolni.
A magyar csapat gyakorlatilag az utolsó pillanatban esett be az Európai Űrügynökség ajtaján: a Vega hordozórakéta első útjára toborzott műholdak pályáztatása ekkor már véget ért, a BME a MaSattal tartalék-műholdnak jelentkezett. Ez pontosan azt jelenti, amit elsőre gondolunk: akkor repülhet, ha egy korábbi sikeres pályázó műholdja nem készül el a kiírt határidőre. Erre tavaly októberben került sor, ekkor még a csapat nem is álmodhatott arról, hogy a 2012 elején elhagyja a Földet a Masat.
2011 októberében már ismert volt, hogy az Európai Űrügynökség legalább hat CubeSatot kíván indítani az új fejlesztésű Vega-hordozó tetején 2012 januárban. Az első három műhold 2011 októberében már az Űrügynökség tisztaszobájában volt, ezeket november 9-én újabb három követte. Szerencsére, köztük volt a MaSat is. Aztán befutott még egy hetedik kocka is - de ez már a magyar műhold utazási esélyeit nem érintette.
A magyar csapat tagjai november 17-én vettek könnyes búcsút a ténylegesen elrepülő MaSat példányától. Közben kiderült a start remélhetőleg pontos dátuma is: az eredeti február 9-i indítást február 13-ra módosította az Európai Űrügynökség. A Puli teljes csapata nagyon drukkol a MaSatnak, hiszen ez lesz az első magyar műhold az égen - amit remélhetően az első magyar holdjáró követ majd.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Iteráció 2. Nem túl izgi, nemde? Az űrkutatás egy olyan társasjáték, amiben a mérnökök kifejezéstelen tekintetű szóparavánok mögé rejtik a külvilág elől az izgató lényeget, mindössze egy-egy apró szúette kukkolónyílást hagyva a bölcsész számára. Aki más lehetősége nem lévén, kétségbeesésében úgy ráfekszik erre, hogy egyszer csak eldől a spanyolfal. És remélhetően nem egy mérnök lesz mögötte.
Ott tartottunk, hogy hangzásra az Iteráció 2 a világ legunalmasabb dolgainak egyike. Pedig nem az, és ezt megpróbáljuk most érzékeltetni is. Mégpedig a NASA-val. Az amerikai űrhivatal számos párhuzamosan futó projektjeinek egyike az Athlete. Az Atléta. Ez lényegében egy kéttonnás, hatlábú mutáns pók, amivel most minden elképzelhetőt megcsinálnak: a padlóhoz csapdossák, lábánál fogva lengetik, egyszóval szívatják rendesen. Nos, ez mindössze egy földi tesztelésre szánt modell. Ha aztán a szadista mérnökök már eleget csapkodták a földhöz, akkor készítenek belőle egy kétszer akkora böhöm állatot: az megy majd a Holdra. Meg a Marsra, esetleg egy aszteroidára is.
Az idei első félévben mi is egy ilyen modellt készítünk, tesztelésre; persze, jóval szerényebb méretekben: a miénk mindössze 10 kilós lesz. Ha elkészül, az egyben azt is jelenti, hogy mérnökeink minden gyerekkori frusztrációjukért kárpótlást vehetnek rajta, mert a mérnök az már csak ilyen, bármely pontján is él a világnak: minden látens agresszióját a kreálmányán tölti ki. Természetesen, kemény tesztek formájában.
A videón látható Atléta igazából csak egy alváz, erre kerül majd a rakomány, ami akár egy embereket is szállító karosszéria is lehet. Mivel a kerekek a végtagok végén vannak, a szerkezet képes kisebb sziklákat átlépni, vagy csak egyszerűen kirántja magát a csávából, ha a finom szemcséjű homok túszul ejti. Emiatt nincsenek traktorméretű kerekei, ami egyben azt is jelenti, hogy kisebb motor is elég bele. Ez már a spórolás évszázada: a NASA-nak is számít minden lefaragott kiló, amivel könnyebb lesz az indítóálláson várakozó rakéta. Hiszen minden egyes kiló dollármilliókat jelenthet, a célpont távolságától függően.
A NASA mérnökei ennél is továbbmentek: nincs külön motorja a kerekeknek, és egy másik motor, ami majd a ráaggatott műszerarzenált működteti. A két tevékenységet ugyanis egy és ugyanarra a motorra bízzák. Ha a kerékre nincs szükség, az szimplán csak elfordul, lehetővé téve, hogy ugyanaz a motor kerék helyett immár egy fúróberendezést hajtson meg – ez látható épp a videón (00:30-tól). A végtagok ráadásul elnyelik az ütközéskor fellépő energiákat, tehát tényleg úgy érkezik majd, mint a fáról startoló pók kedvesünk nyakára. Ami azt jelenti, hogy gyenge gravitációjú helyeken, mint mondjuk egy aszteroida, nem kell túl sokat bajlódni holmi fékezőrakétákkal.
Az Atlétának még sokáig kell küszködnie a szadista kedvű mérnökökkel, Pulinkra - amely a képen az egyik korábban vizsgált botkerék konfigurációval látható - is még három lépcső masszív megpróbáltatása vár a másodikra való felugrása után, úgymint: Iteráció 3, 4, 5. De ez utóbbi már a Holdraszállást, és a küldetés teljesítését is magában foglalja. További részleteket itt olvashattok arról, hogy hol tartunk jelenleg.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A hirtelen meggazdagodásra számos lehetőség kínálkozhat, a mi tuti tippünk most következik: Földön előállított holdpor. Menő árucikk, ez a cég is ilyesmivel foglalkozik, sőt, ráadásképp még marsi port is vehetünk náluk - ha esetleg Marsi Anikó már nem lenne elég menő.
Mérnökeink látóterébe természetesen keresleti oldalról hatolt be ez a piaci szereplő, ugyanis a többi között az Orbital Technologies által forgalmazott JSC-1 fedőnevű anyagot holdtalaj-szimulációra lehet kiválóan felhasználni: kráterekben bővelkedő terepasztalunk ugyanis mit sem ér holdpor nélkül, hiszen csak így győzödhetünk meg arról, hogy holdjárónk nem ássa be magát a finom szemcsék közé. Úgy tűnik, a földi eredetű holdport már-már ipari méretekben gyártják, hogy kielégítsék azt, amit úgysem lehet. A mérnöki igényt. A bazalt összetételű JSC-1-et vulkáni hamuból vonják ki, megőrlik, és kedves csomagokban lehet kapni, mint a fűmagot a kertészeti boltokban. Ez egy komplett iparág.
A mozgalom élére a NASA Johnson Űrközpontja állt. A nagyüzemi termelésre való átállás szükségességét a NASA egyik tanulmányának szerzői is leszögezték már 1991-ben: „Bár bizonyos esetekben nehéz a holdkövek és a holdtalaj hasonló tulajdonságú hasonmásait létrehozni a Földön, ezek előállítása elengedhetetlen feltétele a Hold további megismerésének”. Azóta realitás lett belőle, és nem sok híja, hogy a környékünkön nem lehet kapni belőle - például a hóddal fémjelzett kertészeti szakboltban. A JSC-1 tulajdonképpen egy üvegszemcsékben gazdag bazalthamu, aminek kémiai összetétele, szerkezete, részecskemérete erősen megközelíti a holdi tengerek talajáról hozott mintákét.
Elsősorban közepes és nagyszabású mérnöki kutatások támogatásához fejlesztették ki, amik nem titkolt célja újabb emberes Holdutazások előkészítése. Ezzel az anyaggal a holdpor megzabolázását, az űrruhák tartósságát tesztelik, de oxigén kinyerésére is megpróbálják befogni: nagy mennyiségben lehet rendelni belőle.
A NASA ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a JSC-1 legjobb esetben is csak kiegészítheti, és semmiképp sem helyettesíti a Minnesota Egyetem által korábban kifejlesztett MLS-1 nevű holdpor-imitációt - utóbbi egy magas titántartalmú őrölt bazalt. Ez viszont már inkább űrmarketing: elképzelhető, hogy később a két bazaltőrlemény együttes megvásárlása esetén kedvezményt is kap a kedves vásárló. A JSC-1 viszont szerkezetét tekintve az alacsony titántartalmú holdi tengeri talajt borító porra hasonlít, és nagy százalékban tartalmaz üvegszemcséket. A kémiai szerkezete, fajsúlya, és minden fontos tulajdonsága többé-kevésbé egyezik a holdi tengerekről hozott holdporminták tulajdonságaival.
A JSC-1 alapanyagául szolgáló vulkáni hamut egy San Francisco környéki vulkanikus mezőről bányásszák, de vulkánról lévén szó, ehhez nem kell túl mélyre menni, jön az magától. Miután a Merriam Kráter hasadékából kibogarászták a bazaltot, alaposan megőrlik, mégpedig úgy, hogy a részecskéket egymással ütköztetik, ezáltal minimális a végeredmény fémszennyeződése. A hamut az újabb és újabb „őrléseket” követően a levegőn szárítják, majd az elegyet összekeverik. A kész termék többféle kiszerelésben, műanyagzacskókban kapható: egy 25 kilós zsák például csekélyke 650 dolcsit kóstál. Plusz szállítási költség, persze. Ezzel szemben az előző posztunkban említett legesélyesebb holdpor-jelöltünk, az alumínium-hidroxid kilóját mindössze 120 forintért mérik. A mérnökeink és geológusaink által eddig bevizsgált üvegzúzalék, mészkőpor-és-titokzatos-anyag-kombó, valamint az alumínium-hidroxid mellett a fentiek alapján értelmes úticél lehet a Badacsony is: az innen származó hazai bazaltot rövidesen mikroszkóp alatt vizslatjuk meg tüzetesebben, ugyanis kiderülhet, hogy ez lesz a befutó a földi előállítású holdporok kétségkívül szoros versenyében.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Holdjárónk válogatott kínzásához nagy odaadással megtervezett terepasztalunk kisebb-nagyobb krátereit sajnos nem elég jól nyakon önteni a szomszédos homokozó tartalmával.
A Földön honos homokszem és a holdpor méretügyileg ugyanis kábé úgy aránylik egymáshoz, mint az Egyesült Államok GDP-je a magyarhoz: a mi jó öreg porszemünk mellett valósággal eltörpül a holdi verzió. Ráadásul, a nagyon aprószemű holdpor rendkívül kemény, ellenálló anyagból készül. De mit tegyen az a magyar mérnökcsapat, amelyik holdpor-utánzatot szeretne beszerezni?
Mérnökeinknek és geológusainknak jelenleg három jelöltje van a terepasztal borítására alkalmas granulátumra, legalábbis, eddig ennyit vizsgáltak meg tüzetesebben: finomra őrölt mészkő és egy titokzatos összetevő kombója, darált üvegszál és alumínium-hidroxid. Ezek közös tulajdonsága, hogy nagyon hasonló a méretük: mintegy 40 mikrométer – ezzel meg is felelnének az átlagos holdpor derékvastagságának, mégsem alkalmas erre a szerepre mindegyikük. A mikroszkópos vizsgálatok végén első körben az alumínium-hidroxid mellett tették le a voksot mérnökeink: jelenleg ugyanis ez a legjobb analógia amit eddig találtunk.
Az alumínium-hidroxid sűrűsége ugyanis hasonló a holdporéhoz: előbbié köbcentinként mindössze 1,15 gramm – ezzel szemben a holdporé 1-1,5 gramm. Ennél fontosabb, hogy a szemcsék alakja is többé-kevésbé egyezik a holdporéval, az alumínium-hidroxid részecskéi is élesek, hegyesek.
Az őrölt mészkő a nem publikus összetevőkkel (mi sem tudjuk pontosan, mi van benne, ez a gyártó titka) is egészen jól teljesített. Igaz, szeret egy kicsit tömörödni: ha ugyanis a különböző méretű szemcsék – akár a puszta gravitáció hatására – összekeverednek, "ragadóssá" válnak: gyakorlatilag úgy tapadnak egymáshoz, mint a szerelmesek a mozi hátsó ülésén. Előnye viszont az, hogy víztaszító hatású, és bár a szemcsék nem annyira jó analógiát mutatnak a holdporral, mint az alumínium-hidroxid (alakjuk eltérő), de esetükben is döntően éles peremű, karcos karakterű szemcsékről beszélhetünk.
A darált üvegszál ugyanakkor túl sűrűnek bizonyult, ennek szemcséi is nagyon erősen kötődnek egymáshoz, úgyhogy ez sem lehet a befutója a laza szerkezetű holdtalaj-pótlékért folytatott hajtóvadászatnak. Legfőképp persze azért nem rúghatott labdába, mert szemcséi kicsit sem hasonlítanak a holdporra: az üvegszál ugyanis - meglepő módon - szó szerint szálakból áll.
Az eddig átvilágított részecskék alakját és méretét mérnökeink még tovább elemzik, és geometriai sajátosságaikat matematikai számokkal írják majd le; ezeket a számokat összehasonlítják majd a Holdról hozott minták hasonló számsoraival. Romantikus elfoglaltságnak hangzik. Dehát ezért mérnökök. És persze a három minta sem lesz elég nekik, minimum még egyet szeretnének alaposan megvizsgálni.
Az előző posztban vázolt terepasztalnak is vannak még fejlődési lehetőségei, jónéhány full-extrás fícsörrel gazdagodhat a tervek szerint: a napfényt is pontosan úgy szimulálnánk, ahogy az a Holdon éri majd roverünket, plusz a földi gravitáció hatodának megfelelő holdi gravitációt is elő lehet idézni, ha darura és gumipórázra aggatjuk Pulinkat. Ilyesmivel próbálkoztak egyébként az Apollo 11 űrhajósai esetében is, igaz, mérsékelt sikerrel: a gumiszalagok könnyen összegabalyodtak, így a földi körülmények között szimulált küldetés bizonyos esetekben egy pókhálóba esett légycsalád reménytelen sorsának bemutatására bizonyult a legalkalmasabbnak.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Három "asztronauta" több hónapos izoláció, kiképzés és felkészülés után közel egy éve lépett első alkalommal a Mars felszínére – valahol Moszkva környékén. Az erről készült videó karrierje azonban mostanra az űrkutatástól merőben eltérő irányba vette az útját - elsősorban a szemfüles kommentelők miatt. Az érdeklődés egy öltözködési anomáliának tudható be: az egyik űrhajósnak ugyanis nem volt felhúzva a slicce. (A hiányosság 02:40-től érhető tetten.)
A Mars-500 elnevezésű program keretében egy komplett Mars-küldetést szimuláltak valós időben, földi körülmények között hat "űrhajós" részvételével, akik kivétel nélkül pasik voltak. A misszió 520 napja alatt Oroszország valódi küldetésirányító központja felügyelte tevékenységüket, így például azt is, amint az Európai Űrügynökség zászlaját kitűzik a virtuális bolygó felszínére, de azt is, amikor talajmintát vettek. A hat "űrhajós" közül a felszínre szálló három szerencsés a marsséta szimulációjakor lehetett a legboldogabb: ekkor szabadulhattak csak ki 17 méter hosszú és 6,3 méter széles moduljukból - talán a kapkodó készülődésnek tudható be az indítóállásán rekedt cippzár. De ki az, aki nem öltözne gyorsan több hónap izoláció után?
A Mars-500 program a küldetés időtartamáról kapta a nevét: 250 napig tartott az út a Marsra, 30 napot töltött a felszínen a három asztronauta, majd újabb 240 nap múlva már vissza is érkeztek a Földre. Pikk-pakk. (Ez igazság szerint 520 nap, de az ötszázast valószínűleg jobbnak ítélték, ezért is ez lett a misszió neve.)
Természetesen, minket első körben a Hold érdekel, de amint az előbbi példából - és korábbi posztjainkból - is látszik, az űrkutatásban egy küldetés földi körülmények között való lemodellezése egyáltalán nem tekinthető szokatlannak. Sőt. Mi is erre készülünk. Sokat lehet tanulni a korábbi küldetésekből, így például az Apollo 11 útjából is. Ennek tapasztalatait felhasználva most egy Die Hard-terepasztalt építünk, hogy kiderüljön, ki a roverek Bruce Willise.
Mérnökeink ezért első körben egy 32 négyzetméteres terepasztal-tervvel rukkoltak elő, amibe belesűrítették a Hold tengereinek geológiai jellegzetességeit: van rajta kráter bőven. És nem csak az.
A cucc két részből áll: a terepasztal nagyobbik, jobb oldala a holdi tengerek morfológiáját modellezi – olyan helyeket, mint amilyen a Nyugalom tengere, ahol például az Apollo 11 is landolt. Ezen a terepasztalon gyakorlatilag minden megtalálható, ami egy kisméretű robot felkészítéséhez és teszteléséhez elengedhetetlen. A kráterek korát is sikerült modellezni: a régebbi kráterekbe újak csapódtak, ezáltal az előbbiek széle megtört. Összesen 6 mesterséges kráterünk lesz: a legősibb 2,5 méter sugarú, amit részben lefed egy újabb keletkezésű, 1 méter sugarú példány. Ezeken kívül lesz egy 0,75 méter, egy félméteres és két 30 centis kráterünk is. Ennél sokkal nagyobbak szimulálása értelmetlen, mivel a változatos felszínen lehet csak igazán alaposan nyúzni a holdjárót.
A terepasztal másik fele – ez egy 4 méter hosszú és 3,4 méter széles terület – arra hivatott, hogy tesztelje a roverben lappangó hegymászó hajlamokat: ez tulajdonképpen egy lejtő, dőlésszöge azonban állítható: hasonlóan a magyar munkavállalók többségéhez, ennek is két állása lesz. Ez persze még nem minden: a terepasztal egész felületét holdpor-imitációval is be kell szórni, ehhez azonban nem elég elmenni a szomszédos homokozóig. Komoly kihívást jelent ennek beszerzése, erről a következő posztban számolunk be. A Puli által fejlesztett speciális terepasztal terveit 2012. márciusában mutajuk be először nyilvánosan ennek a texasi tudományos konferenciának a poszter-szekciójában.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Holdon korzózást földi terepgyakorlatok színes kavalkádja előzte meg. Az Apollo 11 küldetésre való felkészülés jegyében a szkafanderbe öltözött űrhajósok földi körülmények között gyakorolták az odakinn elvégzendő feladataikat. Egy apró mozdulat kivételével. Onnan sejthető, hogy ez kimaradt az edzéstervből, mert volt valami, amit a holdkőzeten kívül kis híján visszahoztak magukkal a Földre. Pedig nagyon nem kellett volna.
A holdtáj-tréning során alapvetően gyűjtögető életmódot folytattak a leendő űrhajósok, elpróbálták a kisebb kavicsok összeszedését az ősszel használatos kerti szerszámainkra erősen emlékeztető cuccokkal. A leleteket aztán helyes kis zacskókba tették a houstoni bázison. Mint az alábbi videóból kiderül (02:20-tól), az Armstrong bal térde fölött figyegő méretes zsebbe is kerültek anyagminták, ennek mérete alapján komolyan felmerülhet a Kisvakond c. csehszlovák rajzfilmsorozat hatása az amerikai űrkutatásra. A zsebbe gyűjtésre azért volt szükség, hogy maradjon náluk valami minta abban az esetben, ha mondjuk gyorsan el kellene hagyniuk a Holdat. Minden mintát le is kellett fotózniuk, ezt is a houstoni hangárban gyakorolták.
A Holdraszállást követően - immár élesben - a szimbolikus jelentőséggel bíró napirendi pontok többségét Armstrong és Aldrin már szerencsésen kipipálta: kitűzték az Egyesült Államok zászlaját, a holdkomp lábán lévő felirat takarólemezét is eltávolították, ezáltal a holdlakók a továbbiakban zavartalanul olvasgathatták a hátrahagyott szöveget: "Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében".
Már épp készülödtek vissza a holdkompra, amikor Armstrong emlékeztette társát egy kis korongra. Aldrin kapcsolt, beugrott hova tette, előkotorta onnan, majd ledobta a Nyugalom Tengerének talajára. Ezt itt:
Ez a kis korong a világ vezetői által anyanyelvükön megfogalmazott jókívánságokkal volt tele. Az üzeneteket az 1969-ben ismert legmodernebb technológiával vésték bele egy olyan anyagba, ami képes elviselni a zord körülményeket a Holdon. Ezen a lemezen Elefántcsontpart prominense például ezt üzente: „Remélem, hogy [az asztronauták valamelyike] elmondja a Holdnak, milyen gyönyörű is az, amikor megvilágítja Elefántcsontpart éjszakáit. Különösen kérem, hogy a Holdon állva forduljon a mi Föld bolygónk felé, és kiáltsa el, mennyire lényegtelennek tűnnek az emberiséget gyötrő problémák onnan fentről nézve.”
Eric Williams Trinidad és Tobago részéről inkább egy figyelmeztetést látott jónak a Holdra küldeni: „Az emberiség érdekében őszintén reméljük, hogy a Hold megszerzésével nem veszítjük el a világot”. Ez utóbbi üzenet is végül a rendeltetési helyére került. A korongon egyébként a Szovjetunió - és rajta kívül még pár szocialista ország, így Magyarország - "sem üzent".
Az űrhajósokkal még itt a Földön sokat gyakoroltatták a holdi mozgást is. A holdi gravitáció hatoda a földinek, ezt hazai pályán úgy érték el, hogy gumiszalagokra aggatták fel az asztronautákat, mint a száradó ruhát. Ezek az erőfeszítések azonban többnyire sikertelenek voltak, mivel az egymással összegabalyodó szalagok, rugók miatt olyan nehézkes lett a dolog, hogy számukra minden bizonnyal sokszor már úgy tűnhetett, mintha legalábbis a Jupiterre - és annak óriásgravitációjára - gyúrnának.
Természetesen, a Puli is készül a nem éppen szokványos terepre. Az a fejlődési szakasz, ahol mi tartunk, egyelőre leginkább ehhez a homokkal felszórt hangárhoz hasonlítható. Ez a „hangár” esetünkben egyrészt egy műhelycsarnok lesz, amelyben egy ún. Lunar Terrain Simulator (LTS), azaz a "Terepasztal" kap majd helyet, amely egy rover tesztelésre szánt, kontrollált környezetet biztosít, és szimulálja többek közt a holdi morfológiát és a regolitot (holdport) is. Másrészt körülnéztünk kis hazánkban, van-e olyan kies vidék, ahol holdbéli tájakat, vagy legalábbis valami arra emlékeztetőt fedezhetünk fel – ezeket analóg helyszíneknek nevezzük. Minderről többet a következő posztokban.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az amerikaiak 1968-ra gyakorlatilag már minden egy méternél nagyobb tárgyat név szerint ismertek az Apollok potenciális leszállóhelyein, és pertuban voltak az összes sziklával, ami csak létezett az Apollo 11 landolási körzetében. Ekkorra ugyanis a Lunar Orbiterekkel már végigszkennelték az egész Holdat, és űrszondáik kecsegtető túlélési mutatóval rendelkeztek. A szovjetekhez képest mindenképp. Ennek ellenére nem sokon múlt, hogy Aldrin elhíresült lábnyoma helyett most nem két űrhajós tetemére gondolunk, amikor az Apollo 11 küldetés szóba kerül.
Előző posztunkban írtunk arról, hogy az Apollo 11 leszállóhelye nem egy pont volt, hanem az optimális pont köré rajzolt ellipszis. Az amerikaiak számoltak ugyanis némi vezérlési hibával. Ezt jól is tették.
Sokáig úgy tűnt, hogy az egyetlen bosszantó körülményt csak a szovjetek jelenthetik. Az amerikaiak ugyanis a Lunar Orbitereiket már korábban letakarították Hold körüli pályájukról, így azok nem jelenthettek többé veszélyt az emberes küldetésekre. Miután az elvtársak számára egyértelművé vált, hogy elbukták az emberes Holdraszállást, minden erejükkel azon voltak, hogy bebizonyítsák: fölösleges emberéletet kockáztatni, amikor egy robot is képes kőzetminták hazaszállítására. Nem kicsit lehetett bosszantó az amerikaiak számára az a tény, hogy az Apollo 11 három asztronautája amerikai műholdak helyett most egy szovjet társaságában kering: utóbbit épp az amerikai küldetés idejére időzítettek. Paradox módon ekkor került sor az első "együttműködésre" is a két szuperhatalom között: a szovjeteknek kénytelen-kelletlen közkinccsé kellett tenniük a Luna 15 repülési adatait, ami végül irányítási hiba miatt az amerikai Holdraszállást követő napon csapódott be a felszínbe.
Később aztán kiderült, hogy nem a szovjet Luna jelentette az egyedüli veszélyforrást. Például mindjárt a magasságmérő radar bekapcsolása után - mindössze tizenkét kilométerre a felszíntől, a Holdkomp fedélzeti számítógépének memóriája túlcsordult a beérkező radarjelektől. Az történt, amit legkevésbé sem szeretnénk a Földtől 384 ezer kilométerre megtapasztalni: a gép hibát jelzett. És ez épp elég aggodalomra ad okot egy idegen égitestre való leszállás közben, ahol még nem járt előttünk ember.
Ezt a hibát szerencsére nem ítélte veszélyesnek az irányítóközpont, és az Apollo 11 landolása továbbra is terv szerint alakult, egészen addig, amíg 300 méterre meg nem közelítette a felszínt. A meglepi itt következett: ekkor vált az űrhajósok számára egyértelművé, hogy az optimális leszállóhely Volkswagen Bogár méretű sziklákkal és nagy kráterekkel van megszórva. Itt garantáltan felborultak volna holdkompostúl – ennek túlélésére kábé annyi esély kínálkozott, mint arra, hogy légkört találjanak a Holdon. De mégha túl is élték volna a borulást, a visszatérésre még ennyi esélyük sem maradt volna. Maradt tehát a kézi vezérlés. Az alábbi videóban (06:54-től) az űrhajósok visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ebben a helyzetben négy dolgot tehettek: leszállnak még a sziklák előtt, balra vagy jobbra kanyarodva kikerülik azokat, illetve opció volt az is, hogy átsiklanak fölöttük. Armstrong ez utóbbi mellett döntött.
Ha ugyanis még a sziklák előtt akartak volna leszállni, a Sas „orrát” meredeken fel kellett volna húzniuk, oly módon, hogy a leszállóegység talpa a felszínnel kábé 45 fokos szöget zárjon be. Esetükben ez azt jelentette volna, hogy a kabinból egyáltalán nem láthatták volna, merre mennek – ami nyilvánvaló luxus lett volna akkor, amikor a navigációs rendszer épp egy leszállásra teljesen alkalmatlan sziklamező felé terelgette őket. Az oldalirányú kitérő is elég kockázatos vállalkozás lett volna, úgyhogy maradt a túlrepülés. Neil nehéz percek előtt állt: megfelelő leszállóhelyet kellett találnia, miközben vészesen fogyott az üzemanyaguk. Alan Bean, az Apollo 12 holdkomp-pilótája erre így emlékezik vissza: "Az üzemanyag-felhasználás szempontjából az egyik legrosszabb, amit tehetsz, ha megszakítod az ereszkedést, mert ez esetben egy ideig vízszintesen kell repülni, majd újra kell kezdeni a süllyedést". Ez pedig értékes üzemanyagot jelent.
Az aggodalom érthető volt: a landolás után alig több mint 20 másodpercre elegendő üzemanyag lötykölődött a leszállóegység tankjában. A manőver azért is kínos volt, mert csak 50 méterrel a felszín fölött lehetett volna evakuálni a két űrhajóst a leszállóegységről, ennél lejjebb esélyük nem volt arra, hogy túléljék a "katapultot". Azt, hogy mennyire komplex egy Holdraszállás, az ide-oda áramló adatok utólagos vizualizációja szépen érzékelteti, a belinkelt videó megtekintését teljes képernyős módban javasoljuk.
Általában azt szokás mondani, hogy a tragédiák sok esetben az emberi tényező miatt következnek be: a pilóták elnéznek valamit, figyelmen kívül hagynak egy biztonsági jelzést, megszokásból vezetnek. Satöbbi. Az Apollo 11 az üdítő kivétel, ahol csakis az emberi beavatkozás menthette meg a küldetést. Pulink esetében azonban az emberi tényező az indítás után jóval kevesebb eséllyel lesz képes majd beavatkozni a dolgok menetébe, hiszen nem lesz emberfia a fedélzeten. Nekünk így kell majd leszállnunk a Holdra.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Megint a jó öreg trappista sajt. Ugyan van egy-két kráter, de köztük minden jópofán tükörsima. A krátereket ki kell kerülni, a tükörsimára pedig le kell szállni. Oszt' jónapot. Ez a pofonegyszerű koncepció köszön vissza ezen a képen is: a fekete vonalakkal határolt 32 kilométer hosszú és 18 kilométer széles téglalapról sokáig azt hitték, hogy ez az Apollok számára az ideális leszállóhely; a mellékelt térkép alapjául a legjobb földi távcsövekkel évek alatt készített fényképek szolgáltak. Aztán a hatvanas évek második felében Hold körüli pályára álltak az amerikai Lunar Orbiterek, és minden borult.
A küldetések fő célja az összes lehetséges leszállóhely feltérképezése volt, ezt egy CT precizitásával teljesítették is: elölről-hátulról, körös-körül, meg úgy általában mindenhonnan fotózták a Holdat. Az első küldetés kilenc elsődleges és hét másodlagos leszállóhely-jelöltet kapott lencsevégre. A második és harmadik Orbiter már az összesen húsz potenciális leszállóhelyről készített nagyfelbontású lesifotókat. Ezeken már az egy méternél nagyobb felszíni egyenetlenségek is kivehetők voltak.
Az érintetlen tükörsima sajtfelület mítoszát a második Lunar Orbiter cáfolta meg végérvényesen. Fotóiból az már látszott, hogy nem lesz egyszerű történet embert juttatni a Holdra, aki képes onnan élve vissza is térni a Földre. Kráter kráter hátán, mindenhol kisebb kráterek a nagyobbakon belül: Szeléné csúnyán elvakarhatta gyerekkorában a bárányhimlő pettyeit, arca felnőtt korára csupa ragya lett.
A képekből fokozatosan egyértelművé vált, hogy nincs olyan szöglete a Holdnak, ami elég sima lenne ahhoz, hogy az eredeti tervek szerint kivitelezhető legyen az Apollok leszállása. Nem volt többé kétséges: a leszállóegységre bizony kell egy gyakorlott pilóta, aki képes kézi vezérléssel, az utolsó pillanatban is korrigálni a holdraszállás helyét.
Az Orbiterek fotósorozatának képkockáit egymás mellé téve gyakorlatilag egy tájkép-mozaikot készített a NASA, majd a szóba jövő leszállóhelyeken olyan geológiai képződmények után kutattak, amik kockázatossá tehették a landolást, úgymint: durva, sziklás talaj, dombok, meredek lejtők.
Az ideális leszállóhely paramétereit egy általános iskolás is le tudná vázolni házi dolgozatában: a fő szempont a biztonság. A leszállóhely a lehető legsimább síkságon legyen, amin nincsenek kráterek és nagyobb kövek, és ha lehet, a talaj se lejtsen 2°-nál jobban, plusz ne essen a leszállás útvonalába valami nagyobb domb, hegy, szakadék, esetleg mélyebb kráter. Satöbbi. Ilyen Holdat azonban nem könnyű találni. Erre persze a NASA-nál is számítottak.
Kiszámolták, hogy navigációs hibák miatt a leszállóegység a céltól északi-déli irányban 2,5 km-t, keleti-nyugati irányban pedig 4 km-t lenghet ki. Ezt a hibahatárt a képen ellipszisek jelzik. A hatvanas évek végefelé ezeken az ellipsziseken belül próbálták meg a landolás szempontjából legkevésbé rázós helyeket finomhangolással megtalálni. A leszállóhely kiválasztása után következett az útvonaltervezés. Az ellipszis alakú területtől keleti irányban 56 kilométer hosszan húztak két egymástól távolodó vonalat: megpróbálták elképzelni, milyennek láthatják majd a holdfelszínt a leszállóhelyhez közelítő űrhajósok – a fehér körvonalú ellipszis a célterületet, az egyenesek az ahhoz közelítő leszállóegység számára a két záróvonalat jelentik, amit a landolás során nem tanácsos átlépni.
Hasonlókat kell az égi szomszédunkra készülődő robotunkat szállító "űrtaxinak" is figyelembe venni, hisz - ahogy következő posztunkból kiderül - nem lehet elég alaposan megtervezni egy Holdraszállást. Mert mindig befigyel egy váratlan helyzet. Nincs kétségünk affelől, hogy aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt sem lehet ilyen meglepetések nélkül megúszni.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Minden jel szerint exhibicionista kedvében van a mi Napunk: január 23-án nagyenergiájú, főleg protonokból, valamint elektronokból álló felhőt indított útjára, ez 2005 óta a legerősebb napkitörés, ami óránként valamivel több, mint másfél millió kilométert tesz meg – hipp-hopp ideért hozzánk. Az ennél komótosabban mozgó részecskék a következő napokban futnak be.
Előző posztunkban szóltunk az amerikai Lunar Orbiter űrszondákról. Első képviselőjük 1968-ban indult útjára, a többi négyet a NASA cirka másfél év leforgása alatt dobálta utána: mindegyikük holdkörüli pályára állt. A holdfelszín részletgazdag fotózása mellett feladatuk volt a földi irányítás megnyugtatása is: az Apollok felépítése rövidtávon elegendő védelmet nyújt majd az átlagos, vagy annál kicsit erősebb Napból érkező sugárzás ellen is. (Ez akkortájt még elég ismeretlen terület volt, hisz csak 1959-ben mérte meg közvetlenül is a napszelet a szovjet Luna 1.)
Nem véletlen azonban, hogy az Apollo-missziók előtt ilyesmiken kattogott a kutatók agya: 1972-ben az utolsó előtti emberes holdküldetés, az Apollo 16, épphogy csak visszasurrant a Földre, és máris beindult egy heveny napkitörés. Mi lett volna, ha útközben éri őket? Kissé meglepő módon nagyjából semmi, mivel az Apollo parancsnoki kabinjának alumíniumfala, akárcsak egy kapucnis esőkabát, szinte teljesen megvédte volna őket az űrbéli zivatartól.
A mi Napunkból érkező protonoknak ugyanis viszonylag könnyű útját állni, barikádnak némi alumínium vagy műanyag is megteszi. Már az Apolloknak is hatékony védelmi vonalaik voltak, a Nemzetközi Űrállomásnak pedig még ennél is hatékonyabb van – ez a gyakorlatban is kiderült.
Csakhogy nem kizárólag a Nap felől érkeznek sugarak, hanem a Naprendszerünkön túlról is. Ez a kozmikus sugárzás óriási energiával rendelkező szubatomi részecskékből áll, amiket felrobbanó csillagok, és óriási fekete lyukak körül forrongó anyagkorongok öklendeznek fel magukból. Ezekhez képest a napkitörések csak ártatlan tekintetű kiscicák.
A kozmikus sugarakat ugyanis a tudomány jelen állása szerint nem lehet sehonnan kizárni, mivel nagy részük minden általunk ismert védővonalon áthatol. Szinte akadálytalanul hasítanak át az űrjárművek falán: legyen az földközeli pályán, a Holdon, vagy épp esetleg úton a Mars felé. Az asztronautákat elérő részecskék károsítják a szöveteket, mellékhatásként széttöredezhet a DNS, ami egy idő után például rákot is okozhat.
Egyetlen ismert védekezés van velük szemben - leszámítva persze, egy bolygó légkörét: ez pedig épp egy erős napkitörés.
A napszél mennyisége ugyanis erőteljesen képes befolyásolni a minket érő kozmikus sugárzás nagyságát. A hiperaktív Nap ilyenkor úgy kisöpri ezeket a kozmikus részecskéket a Naprendszer belső tartományából, mint a belvárosokból a szmogot szokta az erős északi szél. Ez történt például a 2005-ös nagy napkitörés után is. Emiatt aztán a jövőben a többi között a Holdra induló emberes küldetések indítását elképzelhető, hogy pont olyan időszakokra időzítik majd, mint amilyen ez a mostani is.
Persze, egy bökkenő azért van: a landolás után a napkitörés végéig szobafogság várna a Hold felszínén, a leszállóegységben dekkoló űrhajósokra, mivel egy holdsétán már ezek a jóképű protonok is durván károsítanák az emberi szöveteket, az űrruhák ugyanis kábé annyira hasznosak ilyen esetben, mint a strandpapucs a hóesésben. És már így is eléggé ormótlanok.
Pulink, illetve a magyar holdjárót szállító jármű valószínűleg nem hálálna meg egy napkitörést, megfelelő szigetelés híján ugyanis bármely műhold is időlegesen skizofrénné válhat. A Holdraszállás előtti pillanatokban ez biztos, hogy nem növelné esélyeinket a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny megnyerésére. Egyik versenytársunk, a Frednet épp most kötött együttműködési megállapodást az ISE-vel olyan fejlesztésekről, amikkel minimálisra lehet csökkenteni a napviharok okozta károsodást az űreszközparkban.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A hatvanas évek tulajdonképpen azzal teltek, hogy amerikaiak és szovjetek felváltva csapdosták magukat a Holdhoz. Az évtized második felében viszont Szelénére gyakorlatilag sortüzet nyitottak, és intenzív ostrom alá vették: elmondható, hogy a Holdistennőnek ezidőtájt eléggé ormótlan udvarlói akadtak. És elég sűrűn. Amitől csak újabb ragyák lettek az arcán. 1966-ban még mindig fej-fej melletti küzdelem jellemezte a két nagyhatalom részvételével zajló űrpárbajt, a két egymástól gyökeresen eltérő ideológia egyetlen közös vonása az volt, hogy a pénz egyik térfélen sem számított.
Az amerikai Rangerek 1961 augusztusától kezdve szállingóztak a Holdra, azonban az első hat misszió különböző okok miatt, de kehes volt, és csak a hetedik Ranger-misszió hozta meg az első sikert 1964-ben – Kennedy bejelentése után három évvel, és két, a NASA-t érintő átszervezéssel később. Utóbbi azonban nem szállt le a Holdra: kamikáze módjára csapódott be, miközben élete utolsó pillanataiban is hevesen játszotta a japán turistát. Így készült az első nagyfelbontású fotósorozat, amivel már kezdhettek is valamit az amerikaiak. Ez azonban még mindig csak annyit árult el a leszállóhelyekről, amennyit egy film előzetese árul el a filmről. És ez nem volt valami sok. A képfelbontás mindenesetre sokat javult a földi távcsövekhez képest, de még mindig nem volt az igazi.
Miközben az amerikaiak bőszen verték magukat a holdkőzethez, a szovjetek 1966-ban már le is szálltak robotjukkal a Holdra: a Luna 9 öt fekete-fehér panorámaképet küldött haza a szocializmus imperializmus fölött aratott győzelmének újabb bizonyítékaként. Ez az egyik fotó, látszik, hogy a Luna 9 elég ferde szemmel nézett a világra.
Ebben az évben tehát az amerikaiak is testközelből átélhették, milyen az, ha az oroszok a spájzban vannak.
Elkeseredett válaszcsapásként a NASA 1966-ban nagyüzemi holdkutatásra kapcsolt át: beindította a Lunar Orbiter programját, ennek keretében 1967 végéig öt műholdat juttatott holdkörüli pályára. Emellett 1966 és 1968 között 7 landert is küldtek az amerikaiak a Holdra – közülük öt Surveyor járt sikerrel, hiszen róluk van szó. Feladatuk a fényképezésen kívül az volt, hogy teszteljék, mennyire puhán lehet leszállni a Holdra. Az első Surveyor azonban még mindig négy hónapos hátrányban volt a Luna 9-hez képest. (Surveyor-névre hajaz a Hunveyor 15 - ez a fő projektünk az Iteráció 2-nek is hívott fázisban, ahol jelenleg tartunk: ennek lényege, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében holdjárónk koncepcióját földi körülmények között megépítsük, majd azt követően leteszteljük, erről itt olvashatsz bővebben.)
Szempontunkból főleg a Lunar Orbiterek érdekesek. Az öt űrszonda a Hold felszínének 99 százalékát feltérképezte, felvételeiken legrosszabb esetben is látszódtak már a 60 méteres alakzatok. Ez azonban egy alföldről jött embernek már egy hegynek számít. Szerencsére voltak olyan képek is, amiken ennél jóval nagyobb volt a felbontás. Nem véletlenül. A számukra kifejlesztett fényképezőgép alapja a többi között az U-2-es kémrepülőgépé volt. Elég tetemes méretű fotóalbumot sikerült kevesebb, mint két év alatt összehozniuk: 2180 nagyfelbontású és 882 közepes felbontású fényképet küldtek vissza a Földre. Ilyeneket, mint ez itt, amin már a nagy tumultusban egymást is kattintgatták a kütyük; ezen a Lunar Orbiter 3 által készített képen például épp a Surveyor 1 látható:
Ezekből a küldetésekből lett az is egyértelmű, hogy a mikro-meteoritok sem záporoznak olyan ütemben a Holdra, hogy az Apollo-program leendő űrhajósait veszélyeztessék. Kiderült az is, hogy az Apollok felépítése rövidtávon elegendő védelmet nyújt az átlagos, vagy annál kicsit erősebb Napból érkező sugárzás ellen is. A második, harmadik és ötödik űrszondával kipróbálták, hogy sikerül-e pályájukat a földi irányítóközpontból nyomon követni, ez ugyanis elengedhetetlen feltétele volt az emberes küldetéseknek. Sikerült. Bár az űrszondák még képesek lettek volna egy jó ideig holdkörüli pályán maradni, 1968-ban eltakarították őket az Apollok útjából, nehogy bármelyikük közvetlenségével veszélybe sodorja az emberes küldetéseket. Ez idő alatt persze az oroszok sem tétlenkedtek: 1968-ban és 1969-ben több mint tucatszor kíséreltek meg eljutni Lunáikkal a Holdra.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Nem valószínű, hogy a NASA illetékeseinél létezett valaha is idegesebb emberfajta a Föld nevű bolygón, miután 1961-ben Kennedy elnök bejelentette, hogy még ugyanabban az évtizedben az emberiség kapitalista fele egy röpke kiruccanást tesz a Holdra. A feszkó érthető: a szitu kábé olyan, mintha a MÁV-nak egy szép napon azt mondanák, hogy pár év alatt építsen ki TGV-hálózatot az egész országban.
1961-ben senkinek nem lehetett még csak egy csíraállapotú ötletkezdeménye sem arról, hogy a Hold melyik részén van az optimális leszállóhely, illetve, létezik-e egyáltalán ilyen: a földi távcsövekkel lehetetlenség úgy „bezoomolni” a Holdra, hogy például a két méteres sziklák is kivehetők legyenek a felvételen. Az alábbi kép egy földi távcsővel készült, belátható, hogy ez a részletgazdagság legfeljebb csak arra jó, hogy megtudjuk: merre érdemes leszállóhelyek után kutakodni.
Oda kellett tehát menni. A másik aggodalomra okot adó tényező természetesen az elvtársak voltak: a tőlük való paranoiás félelem hatékony hordozórakétának bizonyult az amerikai holdprogram számára a hatvanas években, és nagyrészt ez is tette végül lehetővé Kennedy elnök ígéretének beteljesülését.
Az amerikaiak meglehetősen lúzer pozícióban érezhették magukat: a szovjetek 1961-re ugyanis már kipipálták az első műholdat, másfél hónappal Kennedy bejelentése előtt túl voltak az első emberes űrrepülésen, és két évvel korábban – 1959-ben – már kacérkodtak a Holddal. Tapasztalataikról azonban akkor sem lehetett volna többet megtudni a leszállóhelyekről, ha történetesen nem a hidegháború kellős közepén, az amerikaiakkal rivalizáló ország lett volna a Szovjetunió.
Az elvtársak 1959-ben egymás után kétszer elsőztek. A Luna 1 lett az első mesterséges műhold, ami Nap körüli pályára állt, a Luna 2 pedig még ugyanebben az évben az első ember alkotta tárgyként jutott el a Holdig, és csapódott be abba. Ezzel a teljesítményével a szovjeteké lett az első holdi űrszemét is. Ennek az eseménynek magyar szemtanúja is volt Lovas Miklós személyében, aki ezidőtájt a Csillagászati Kutatóintézet egyik munkatársa volt. Ő így emlékszik vissza a történtekre:
"Azt lehetett tudni, hogy a sebessége iszonyatosan nagy volt. Úgyhogy bár azt nem lehetett remélni, hogy a becsapódást látjuk, de az általa kidobott port esetleg igen. Később kiderült, hogy valójában jó vastag porréteg volt ott, ahova becsapódott.
Vártuk az időpontot és felváltva néztük a Holdat. Éppen én voltam a soros amikor egy fekete folt jelent meg. (...) Az egész jelenség mintegy húsz perc alatt zajlott le. Közben persze egyre halványabb lett, valójában egy terjedő folt, ahogy a rajzon is látszik. Először eléggé feketének látszott, aztán szürkült és a vége felé már igen halvánnyá vált."
Bár elődje, a Luna 1 nem sokat árult el a holdfelszín sajátosságairól, figyelemreméltó tudományos adatokat szolgáltatott: kiderült, hogy a Holdnak nincs érzékelhető mágneses tere; a műhold elsőként mérte meg közvetlenül a napszelet, és kiderült az is, hogy rádiójelekkel fél millió kilométerről is szót lehet vele érteni. Nem sokkal korábban ez is okozta a vesztét. A földi irányítóközpont hibájából ugyanis a hajtómű nem tervszerűen működött: ennek következtében az orosz álom - ez volt a beceneve - csúnyán "benézte" a Holdat, ami mellett úgy elhúzott, hogy végül a Nap körül keringő első műhold lett belőle. De így sem volt rossz teljesítmény tőle. Szívhatták is a NASA-nál a fogukat épp eleget miatta: a szovjetek ordas hibái is csak előnyükre válnak.
Mindezzel azért foglalkozunk, mert Pulink - és mindenki más, aki például a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében a Holdra készülődik - sokat tanult abból, ahogy a nagy elődök kiválasztották a leszállóhelyeket. Másrészt, holdjárónk is alkalmas lesz égi kísérőnk egy részének átfésülésére; felmenőink között tehát szovjet és amerikai ősöket egyaránt találunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ezen a héten könyékig kukáztunk az orbitális űrszemétben, azonban az egyik legfontosabb formáját nem érintettük – még csak átvitt értelemben sem. Ezek pedig a vizeletcseppek, amik megédesítették a Nemzetközi Űrállomáson dolgozók életét. Ezért érdemes élni. Most pedig oldanánk a képzavart.
Minden hiedelemmel ellentétben az űrhajósoknak is működik a kiválasztó szervrendszerük. Ennek eredményét a hőskorban egészen egyszerűen „kiöntötték” az űrbe, pontosan úgy, ahogy Kati néni loccsantja az éjjeliedény tartalmát a csirkék közé az udvarban. (Nem, erről sincs videó.)
Tudományos nevén a húgysav az űr hideg vákuumában azonnal megfagy, és kikristályosodik, mint egy vizsgaidőszak alatt az UV-időpontok sora. Ezek a kristályok azonban nagyon aprók, kéretik nem vesekő méretű sziklákat elképzelni. Ráadásul, egy ideig hálás társnak bizonyulnak, hiszen ott keringenek az Űrállomás környékén – és igen: ezek is az űrszemét összefoglaló címke alá sorolódnak rendszertanilag.
Az űrhajósok ezeket nagyon szerették nézegetni, állítólag a földkörüli élet egyik legesleg-gyönyörűbb látványát képes létrehozni egy jó adag kozmoszba elengedett pisi. Megkockáztatjuk, hogy olyan lehet ez, mint a földlakóknak a „hullócsillag”, talán egyik-másik jólsikerült eresztésnél bizony még kívántak is valamit. Viszont az élet nem fenékig tejfel, és a tudomány bizony fejlődik.
Emiatt aztán a látványosságnak drasztikusan vége szakadt, ezzel végérvényesen megfosztva a Nemzetközi Űrállomás lakóit egyik kedvenc időtöltésüktől: ma már nem gyönyörködnek a húgypermet lélegzetelállító szivárványában. A végterméket ugyanis egy fejlesztés folytán nem öntik ki többé a világűrbe. Hanem megisszák. Persze, átalakítva. Ilyenformán:
Egy szerkezet ugyanis kinyeri a vizeletből a vizet, ésivóvízzé alakítja azt. A fenti videón ezt a megkapó, bensőséges folyamatot demonstrálja egy zavartan keringő és inkább kényszeredetten, mint őszintén mosolygó asztronauta-lány. Az eredményt aztán dobozolják, majd egy sikeres passz után már lehet is fogyasztani a friss, felcímkézett terméket - ám szemlátomást ez a videón látható pasi számára sem az örömszerzés netovábbja. Mintha csak a kávéautomatánál állnánk a melóhelyen.
Az űrszemét tehát ezzel a húzással csökkent, azonban a legneccesebb darabokból így is kábé 20 ezer kering alacsony földkörüli pályán. Ezek a darabok leginkább használaton kívüli űrszondák újabb és újabb összeütközéséből jöttek létre, és mint a felrázott kristálygömbben a hópihék: szép lassan szállingóznak, míg a Föld légkörét el nem érik. Kábé 100-120 kilométeres magasságban megpörkölődnek, majd jó esetben teljesen el is égnek.
Ami meg nem, annak becsapódási helye hosszas és izgalmas találgatásokra adhat okot. Az irányíthatatlanná vált műholdak érkezését mintegy két órával érkezésük előtt lehet csak megjósolni. És akkor sem mindig pontosan. Ezen a törmelékdzsungelen verekedjük majd át mi is magunkat, ha közel két éve múlva elindulunk a Holdra a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny résztvevőiként. Persze, űrszemétből ott is van bőven: mintegy 170 tonna ember alkotta hulladék várja érkezésünket.
Most egy időre abbahagyjuk az űrszemétkedést, és a jövő héten újra beszélünk magunkról is: több dolog történt ugyanis az utóbbi időben ólunk táján.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Megingathatatlan meggyőződésünkké kezd válni, hogy az emberiséget sújtó nyűgöket – a gazdasági világválságot is beleértve – csak azért nem sikerült még megoldani, mert egy kritikus szereplőt a döntéshozók mindeddig figyelmen kívül hagytak. Mégpedig a csillagászt.
Tegnap a fél Puli-csapat azzal foglalatoskodott, hogy előző posztunkhoz videót kerítsen, amin pasi asztronautákat lehet látni űrséta - és ezzel egyidejű űrszemetelés – közben: azt akartuk demonstrálni ugyanis, hogy nem csak nők képesek százezer dolláros cuccokat egy egyszerű csuklómozdulattal elengedni a világűrbe. Nem talált senki semmit. Pedig kellett volna.
Ezzel állt volna ugyanis helyre a világegyetem harmóniája. Úgy tűnt, a női asztronauták bájos ügyetlenkedései finoman szólva is túlreprezentáltak a videómegosztókon. Aztán jött Laca, a csillagász ezzel:
A videó sokkal kevésbé látványos a hölgyek mutatványaihoz képest. Főszereplője Piers Sellers, aki úgy fest, hogy 2006-ban Mike Fossum társaságában kozmetikai műhelyt nyitott az űrben: spatulájával különböző gyanúsabbnál-gyanúsabb anyagokat keneget a Discovery hővédő pajzsára, ez a sötét anyag például leginkább a gyantára emlékeztet minket a modern szépségszalonok inkvizíciós eszközei közül. A spatula azonban elszabadult a világűrbe, amit ő személy szerint nagyon sajnált. Azt viszont mi sajnáljuk rettenesmód, hogy ennél több kompromittáló videó egészen egyszerűen nincs a neten a hímnemű asztronauták ballépéseiről. Bocsánat, hölgyek. Pedig megpróbáltuk.
Kárpótlásul viszont eláruljuk, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik.
Űrszemétként a legritkább esetben gondolnánk egy halott hamvait tartalmazó urnára. Mégis ezt kell tennünk: Gene Roddenberrynek, a Star Trek sorozat kitalálójának ez is megadatott. Meg az is, hogy holtában tesztrepülésen vegyen részt: hamvainak kisebb részét a Columbia űrsikló vitte magával, innen is engedték szabadon. A rúzsméretű kapszula egy tiszteletkör után belépett a Föld légkörébe. A természetes krematóriumban a biztonság kedvéért aztán újabb hamvasztást kapott.
Ha már az esélyegyenlőséget az élők és a videómegosztók között nem találjuk, joggal várhatjuk ezt épp a holtaktól. Gene hamvainak maradékát 2008-ban elhunyt felesége hamvaival együtt, több éves csúszást követően a tervek szerint épp idén fogják kijuttatni a világűrbe. Róluk azonban nem a NASA gondoskodik, hanem a Celestis Inc. Ők ugyanis egy űrtemetkezési vállalat, akik az Astrobotic leszállóegységéből rögtön le is stoppoltak maguknak öt kilót a közel 110 kiló szállítására alkalmas raktérből. Így könnyen elképzelhető, hogy valamilyen híresség hamvai lesznek útitársaink a Holdig, hiszen megtörténhet, hogy Pulink is az Astrobotic partnere lesz.
A Roddenberry házaspárt tartalmazó szállítmány azonban nem gyarapítja majd azt a 20 ezer darabos űrszemét-puzzle-t, ami jelenleg is a fejünk fölött kering. Az elképzelés szerint földi maradványaik már soha többé nem térnek vissza bolygónkra: mindketten a Voyagerek nyomába erednek: ki, a bolygóközi térbe. Példájukat egyelőre nem szeretnénk követni, beérnénk mindössze annyival, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében elsőként jussunk el a Holdra.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Epekedve vártuk, hogy a világűrben nő ajkáról elsőként csendüljön fel a hírhedt F-fel kezdődő, négy betűs angol szó szimfóniája, ami szerintünk minimum indokolt egy 100 ezer dolláros cucc elvesztésekor. Mindhiába: előző posztunk főszereplői ugyanis úri űrnők, akik ilyesmire még a NASA csődbevitele árán sem vetemednének. Sebaj, gondoltuk, majd a pasik kárpótolnak mindezért. A várva-várt katarzis azonban ezúttal is elmaradt.
Utóbb már Lacát, csapatunk csillagászát is bevetettük, hátha a videómegosztók végtelenjében rálel az életnek eme rövid, ámde nélkülözhetetlen nyomára. Pedig már egy egészen leheletfinom, szinte csak ultrahang-tartományban fogható „fuck”-szócskával is beértük volna – hiszen erről van szó.
Eközben azt a felfedezést tettük, hogy a nőket valószínűleg sokkal inkább szeretik az USÁ-ban is áztatni – férfi asztronautáról szemetelés közben ugyanis egyetlen megveszekedett kósza képkockát sem találtunk. Úgy tűnik, hogy az esélyegyenlőség ezen a téren még várat magára. Pedig jó lett volna viszontlátni, hogyan kell egy bármilyen csekély dolgot férfiasan elveszteni a világűrben. Mert volt ilyen, nem is egyszer.
Piers Sellers Mike Fossum társaságában épp a NASA legújabb fejlesztésű trutymóját kenegette szét szép, egyenletes mozdulatokkal a Discoveryre 2006-ban: lehet, hogy ő maga is megijedt az elétáruló látványtól, mindenesetre eldobta a spatulát. Ami ráadásul saját bevallása szerint, még a kedvence is volt. Az űrkutatási hivatal ekkor már egy sor biztonsági anyag fejlesztésével kísérletezett, amik használatával szerintük megelőzhető a Columbia 2003-as katasztrófájának megismétlődése.
2001 márciusában Jim Vosst a lábánál fogva a Discovery robotkarjára szerelték, így kellett Nemzetközi Űrállomást szerelnie – ősi szokás ez a NASA-nál. Az asztronauta horgonyzásához szükséges kengyel azonban egyszer csak önállósította magát, és eltűnt az űrben. De nem ment messzire, emiatt aztán a küldetés későbbi szakaszában a Discovery hajtóműveit be is kellett indítani: az űrsiklónak el kellett kúsznia a darabka elől.
Ed Whitetól mindenesetre nagyobb gurítást vártunk volna – ő első amerikaiként vett részt űrsétán. Ehhez képest csak egy sovány kesztyűt eregetett a világűrbe, ami pár hónap múlva égett el a Föld légkörébe érve. A videón 2:20-nál látható a nevezetes esemény:
A nőkhöz hasonlóan férfiak is szereltek napelemeket a Nemzetközi Űrállomáson, 2007 novemberében Scott Parazynski véletlenül egy komplett csípőfogó-készlettel rövidítette meg a kincstárat.
A hölgyek által okozott anyagi veszteség mellett ezek a tételek eltörpülnek, de azért az arányt némiképp javítja egy 635 kilós ammóniatartály kiszórása az űrállomás fedélzetéről: ammóniával hűtötték ugyanis kezdetben a Nemzetközi Űrállomást. Ennyi terhet macerás lett volna visszacipelni a Földre, pláne, ha magától is képes erre. Igaz, így csak egy év múlva érkezett "haza" - valahol a Csendes óceán fölött robbant fel a tartály. Sorozatunk szempontjából az akció szépséghibája, hogy ezt nem véletlenül veszítették el az űrhajósok.
Szintén nem magától zuhant ki a világűrbe Ivan Ivanovich sem 2006-ban. Így becézték a SuitSat programban résztvevő divatjamúlt szkafandert, amit a Nemzetközi Űrállomásról hajítottak ki az orosz találékonyság múlhatatlan bizonyítékaként. Az újrahasznosítás jegyében azt próbálták ki, hogy az avitt űrkosztümök műholdként hogyan funkcionálnak.
Összességében tehát elég rosszul áll a nemek harca az űrversenyben: úgy tűnik, a nők hagyták el a legértékesebb dolgokat a világűrben, mégpedig jellemzően a tükörként és sminkasztalként is remekül funkcionáló napelemtábla környékén.
Mindenesetre, mi nem biztos, hogy csak szimplán szomorúak lennénk, ha egy űrsétát hibáztathatnánk egy-két holmink eltűnéséért. Viszont ahhoz, hogy minél több cuccunk kerülhessen ilyen veszélybe, a Ti segítségetekre is szükségünk van. Együtt meg tudjuk oldani, hogy Pulink a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) holdverseny keretében az első hungarikum jellegű űrszemét Hungarian Lunar Heritage Site, azaz Magyar Holdi Történelmi Hely lehessen majd a Holdon, ahogy ez az amerikai Apollok esetében is történt. Természetesen, esetünkben is csak a küldetés sikeres befejezését követően kerülhet ilyesmikre sor.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az űrkutatás bonyolultságát csak egyvalami képes überelni. Ez pedig a női táska. A kettő metszéspontján találjuk Heide Stephanyshyn-Piper 2008 novemberi űrsétáját. Az asztronauta-hölgy eredetileg a Nemzetközi Űrállomás napelemtábláinak egyik beragadt alkatrészét indult megreparálni, a kiruccanás azonban mégis egészen másról híresült el.
Az alábbi videó láttán ilyen mondatok tolulnak önkéntelenül agyunkba: „Pedig itt kell lennie valahol.”, vagy: „Megesküdtem volna, hogy elraktam.” Ugye ismerős? Heide vérbeli nő, aki egyre hevesebb mozdulatokkal ássa magát a táska mélyére, mintha csak a lakáskulcsot keresné a bejárati ajtó előtt. Közben előkerül egy kis "ékszeresdobozka" is: láthatóan nem ezt kutatta, így aztán egy földön bejáratott laza mozdulattal félrerakja.
Különösen bájos azonban az a tétova mozdulat, ahogyan a tőle egyre távolodó cucc után kap, majd lassan belátja a helyzet menthetetlen voltát. A videó egyébként alkalmas lehet arra is, ha egy tetszőleges kormány fölösleges pénzkidobásait szeretnénk szemléletessé tenni. Ez esetben valami ilyesmi demagóg címet javaslunk: „Így úsznak el adómillióink”. A NASA ellenzőinek különösen jól jöhetett a fenti klip, de nem dobnánk követ a személyzet kamerát kezelő tagjára sem, aki kellőképpen kizoomolt ahhoz, hogy még élvezetesebbé tegye a nem mindennapi eseményt. Az értékében egy koronaékszerekkel telizsúfolt dobozka árával vetekedő 100 ezer dolláros szerszámosládikát amatőr csillagászok még napokig vadászták az égbolton, sőt, filmre is vették azt. Íme:
A nőket valószínűleg a Nemzetközi Űrállomás napelemtáblái hozzák lányos zavarba, elvégre ekkora tükröt csak nagyon kevés fürdőszobában láthattak korábban. A pontos okot persze nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a hölgyek tevékenysége olykor-olykor nem kevés dollárjába fájt a NASA-nak: 2007 nyarán Suni Williams is a napelemekkel mókolt, neki a kamerája szállt el, természetesen, ez is szigorúan szó szerint értendő:
Újabb kedves momentuma az űrkutatás történetének az, ahogy Suni hátrafordulva rácsodálkozik az egy perc alatt földkörüli pályára álló korábbi kamerájára. Persze, csak azután, hogy társa rádión diszkréten figyelmezteti az őt és a NASA-t ért egyidejű veszteségre. Mentségére szolgáljon, hogy feltehetően a kamerát Suni szkafanderéhez rögzítő heveder adta meg magát. Annyi cucc van ugyanis rájuk aggatva, hogy hevederek nélkül nem boldogulnának a hasonló eltüntetős trükkökben szintúgy jeleskedő férfikollégáik sem - mielőtt még bárki azt hinné, hogy csak a nők szórják két kézzel az adófizetők pénzét.
A földi körülmények között minden kétséget kizáróan környezettudatos háztartást vezető két amerikai nő hozzájárulása csak ideig-óráig gazdagította azt a 20 ezer darabból álló űrszemét-kollekciót, ami a fejünk fölött kering, és néha bizony még a Nemzetközi Űrállomásnak is kellemetlen pillanatokat okoz. Ezen a törmelékfelhőn kell átverekednie a magát 2013 végén, vagy 2014 elején a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében Pulinkat a Hold felé röptető rakétának is. Minden okunk megvan ugyanis azt hinni, hogy űrszemétből addigra nem lesz kevesebb...
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Józsi bácsi napi rutinja lassan az lesz, hogy az időjárás-előrejelzés után meghallgatja: a csapadék mellett szórványosan hol lehet műholdesőre számítani. Vagy egyszerűen kidugja a kezét az eresz alól, és ha még lesz mit visszahúznia, akkor nem műhold esik, csak eső. A Fobosz-Grunt január 15-i megsemmisülésével kétségkívül az utóbbi idők legtestesebb példányának agóniája ért véget. Az utánpótlás azonban folyamatosan érkezik. Csak reméljük, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében Pulinkat a Hold felé szállító űrtaxi nem erre a sorsra jut. Most is kiszimatolunk a világűrbe: hogyan készül az űrszemét?
Idén január 4-én készítette utolsó felvételeit a NASA Rossi Röntgentávcsöve. Egy nappal később a műholdat kivonták a forgalomból, majd ezt követően még két napig füleltek a felőle érkező esetleges életjelek után. Mindhiába. Ezek után hivatalosan halottnak nyilvánították. A fehér törpék, neutroncsillagok és fekete lyukak tanulmányozására szakosodott műhold 16 év szolgálat után „sötétült el”: valamikor 2014 és 2023 között lép majd be a Föld légkörébe, ugyanúgy, ahogy a Fobosz-Grunt is tette. És sok más is, tavaly szép volt a termés: először az UARS, majd a ROSAT szakadt a nyakunkba.
A Fobosz-Grunt műhold is egyike volt annak a 20 ezer darabból álló készletnek, amit űrszemétnek hívunk. És ezek csak azok, amik alacsony Földkörüli pályán keringenek – többségük a keringés közben összeütköző űrjárművek letört darabjai. A légkör ezek egy részének eltüntetéséről készségesen gondoskodik. A probléma azonban valós, ahogy már 1978-ban is az volt. Akkor a NASA csillagásza, bizonyos Don Kessler végítélet-forgatókönyvvel rukkolt elő: ahogy az ütközések miatt egyre több lesz a törmelék, egyszer csak elérkezünk arra a pontra, amikor az űrszemét száma nagyobb ütemben növekszik, mintsem hogy képes lenne azt elemészteni a légkör. Ebből kifolyólag a Földet a Szaturnusz-gyűrű módjára veszi körül a szemét, ami egy idő után életveszélyes vállalkozássá teszi az űrrepüléseket. Ez a jelenség ma Kessler-szindróma néven ismeretes.
Ez azonban nem csak elmélet. A többi között emiatt kellett január 13-án 54 másodpercre alágyújtani a Nemzetközi Űrállomásnak, ami hajtóművével mintegy 300 méterrel feljebb tornászta magát. Csak így tudták ugyanis elkerülni a karambolos Iridium-műhold egyik labdanagyságú darabkájával való csattanást, ami 7 km/s sebességnél eléggé gyilkos találkozót eredményezett volna. 1998 óta ez volt a 13. eset, amikor az űrállomásnak el kellett ugrania egy űrszemét útjából.
Bár az évek során szóba jött az is, hogy űrbéli agyaggalamb-lövészet módjára lézerrel semmisítsék meg a darabkákat, Don Kessler szerint sem ez a megoldás: meg kell akadályozni a legméretesebb űrtárgyak egymásnak ütközését. Plusz kevesebb űrszemetet kellene termelni. Következő posztunkban a többi között összegyűjtjük, hogy egy-két kétbalkezes űrhajós miként járult hozzá az űrszemét gyarapításához.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az oroszok szerencséje az, hogy Földünk kétharmadát víz borítja, meg az is, hogy ez az arány nem fordított. Túlreagálásukból viszont az egész világ megtanulta, hogy egy űrszonda elől senki nem érezheti magát biztonságban. Még Józsi bácsi sem.
170 millió dollár zúdult a Csendes óceánba január 15-én, egyesek szerint ez volt az orosz űrprogram utolsó magánakciója – még akkor is, ha egy kínai műholdat is szállított a fedélzetén. Medvegyev elnök korábban finoman szólva sem dicséretben részesítette az orosz űrkutatásban dolgozókat a Phobos-Grunt elvesztése miatt.
A börtönbüntetés kilátásba helyezése villámgyorsan aktiválta a régi reflexeket: szabotőrök dolgozhatnak a világnak azon a túlsó, megátalkodott felén, ahova az oroszok radarjaikkal „nem látnak el”. Ezzel kimondatlanul, de az Egyesült Államokat vádolták a hiba okozásáért. Időközben hírek érkeztek arról is, hogy az űrszonda be-bekapcsolgatja hajtóműveit, mintha ezzel is fricskát akarna adni az oroszoknak. Ennél konkrétabb ismereteink vannak arról, hogy a rádiózással volt a bibi, bár egyszer-kétszer sikerült kapcsolatba lépni a sértődött orosz primadonnát játszó műholddal.
De ha már elvesztették a cuccot, legalább meg akarták jósolni pontosan, hova zuhan. Ez vakmerő vállalkozás napokkal a becsapódás előtt, de a megfelelési kényszer nem ismer határokat. Sem országhatárokat.
Január elején még Magyarországról is szó volt, de csak addig, amíg ki nem derült, hogy Madagaszkár nem mi vagyunk. Így lett a hírből január 13-ra Afrika keleti partja és a Madagaszkár közötti kicsiny tengerszakasz. Nagyot gurított volna a presztízsén Oroszország, ha ebbe a csöppnyi résbe valóban betalál a Phobos. Aztán január 15-én – a becsapódás napján – Kínát és a Góbi sivatagot jelölték meg a megátkozott űrszonda céltáblájául. Ettől aztán jó pár ezer kilométerre délkeleti irányban érkezett meg végül a nyomorult Phobos, a MIR-űrállomás becsapódási helyéhez nagyon közel, Chile partjai mellett. Egy másik jelentés szerint Brazília fölött történt a behatolás.
Erre licitált rá a Katasztrófavédelem közleménye, amit 20:17-kor jelentettek meg honlapjukon. Ebben a veszély örvendetes elmúltáról tájékoztatták a magyar állampolgárokat. Ennek szövegét még este fél kilenckor is a képernyő alján futó csíkban lehetett olvasni a közszolgálati televíziózás csatornáin, így a többi között például a „Magyarország, szeretlek!” c. műsor alatt. Ekkorra már kábé másfél órája a mélytengeri életformával ismerkedett a balsorsú orosz űrszonda.
„Önök a katasztrófavédelem közleményét látják. Az Orosz Föderáció Budapesti Nagykövetsége megerősítette, hogy a világűrből visszatérő Phobos-Grunt űrszonda az Atlanti-óceán középső részén belépett a Föld légterébe. A műtárgy szétrobbanását követően a zuhanó darabok az észak-afrikai partok és Spanyolország irányába szóródnak szét. Magyarország területén a Phobos-Grunt űrszondával kapcsolatban további óvintézkedésre nincs szükség. Közlemény vége.”
Az egyidőben a Föld több különböző pontján becsapódni képes Phobos-Grunt tehát január 15-én szívódott be végérvényesen az egész emberiség kollektív tudatalattijába - és lehet, hogy nagyobb nyomot hagyott, mint egy sikeres Mars-küldetés.
A tragikomikus elemekkel gazdagon átszőtt Phobos-sztori sok mindent elárul az űrkutatásról - 170 millió dollár bizony nem kevés pénz. És megeshet, hogy még így sem jön össze a küldetés. A Phobos-űrszonda a Mars azonos nevű holdjára indult; valamivel több mint 300 kilométerre jutott a földfelszíntől. Pulinkkal mi 384 ezer kilométerre, a Föld Holdjára mennénk, de biztosan mi sem tudjuk, meddig jutunk majd el. Ez benne van a pakliban. És bár kétségkívül hangzatos a NASA jelmondata - Failure is not an option/A kudarc nem opció - ők sem hibátlanok.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az utóbbi napokban magáncégeket mutattunk be, ezek egyik vonzó tulajdonsága, hogy olcsók. Űrmértékben, persze. A többi között a Lunar X PRIZE verseny célja is az, hogy a csapatok fejlesztéseikkel "jóárasítsák" a Holdkutatást. Ez a mi célunk is. Ebben a posztban összefoglaljuk önmagunkat.
Kik vagyunk?
Pár tucat gépészmérnök, szoftveres és villamosmérnök az ország minden pontjából: ez a három csapat fésüli Pulinkat – így hívják holdjáró robotunkat – Holdkompatibilissé. Munkájukat csak a kommunikációs csapat nehezíti meg, amennyiben állandóan értetlen kérdéseket tesz föl nekik arról, hogy éppen mit csinálnak. Közös bennünk, hogy jelenleg lényegében mindenki önkéntes, a csapattagok főállású munkahelyük mellett, szabadidejükben dolgoznak azon, hogy Pulink karrierje felívelhessen a Holdra: a kezdetek óta sok-sok ezer munkaóra van már a magyar holdprojektben.
Mit akarunk?
Elsőként Holdra szállni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében. Ez persze nem elég: a feltételek teljesítéséhez legalább fél kilométert meg kell tenni a Hold felszínén holdjárónkkal, és HD-minőségű képek, videók egész cunamiját kell a földlakókra zúdítanunk. Akinek ez a versenyben álló 26 csapat közül elsőként sikerül, az megnyeri a 20 millió dolláros fődíjat. Versenytársaink között jó pár csapat amerikai, de például van román csapat is; egy másik csapat pedig a többi között a horvát, szerb, szlovák, szlovén és ukrán kutatókat tömöríti. A középmezőnyben vagyunk – ezt nem mi jelentjük ki magunkról, független elemzők állítják rólunk. A verseny nagyon nehéz: 2012-ig számos csapat kiesett már a mezőnyből, köztük jó pár amerikaival.
Hol tartunk?
Jelenleg azzal foglalatoskodunk, hogy a holdjáró koncepcióját földi körülmények között megépítsük, majd azt követően leteszteljük. Remélhetőleg 2012 első félévében Pulinkat már mindenféle sziklás terepen, futóhomokon nyúzhatjuk, hogy majd kezes jószág legyen belőle a Holdon. Ezt a fejlődési stádiumot mi bensőségesen csak Iteráció 2-nek becézzük. Ennek keretében azonban nem csak egy "földi" holdjárón dolgozunk - néhány tervet ide kattintva meg is lehet csodálni -, hanem a leszállóegységet és a Puli "Houstonját", az irányítóközpont szoftverét is munkára bírjuk - ezeknek ugyanis zökkenőmentesen kell kommunikálniuk egymással. Holdterep szimulációval is foglalkozunk, így például azzal, hogy milyen anyaggal lehet legjobban helyettesíteni a holdport itt a Földön.
A földi tesztek végeztével azonban a Pulit nem lehet egyszerűen csak becsomagolni egy dobozba, átkötni zsineggel, és feladni a Holdra: nem jutna ugyanis messzire a kozmikus sugárzás és a szélsőséges hőmérséklet-ingadozások miatt. Azaz, nem űrképes. Az Iteráció 3-ban – az Iteráció 2 teszteredményei alapján – építjük meg azt a robotot, ami már a Holdon is megállná a helyét. Ez azonban még mindig nem megy a Holdra, mert előbb ezt is tesztelni kell. Ebben a fejlődési szakaszban a "Taxi-koncepciót" is véglegesítjük: hogyan jutunk el a Holdig? Ezen a ponton jöhet szóba jelenlegi versenytársainkkal - így az Astrobotic-kal - való együttműködés. A tényleges holdraszállásra 2013 végén, de nagyobb valószínűséggel inkább 2014-ben kerülhet sor az Iteráció 5-ben.
Felmerülhet a kérdés: miért nem rögtön az Iteráció 3-mal kezdünk, és miért bajlódunk egy kizárólag földi körülmények között életképes rover létrehozásával?
Ennek egyszerű oka van. A lépésről-lépésre haladás elvét követjük: egy első rendszertesztre alkalmas prototípusnak, aminek a magaviseletéből sok tapasztalatot le lehet - és le is kell - szűrni, nem kell méregdrágának lennie. Persze, ahhoz is kellenek már források, hogy Pulink felugorjon küldetésünk második lépcsőfokára. Most például égető szükségünk lenne kamerákra – szerencsére vannak már arany- és ezüstfokozatú céges partnereink. De még nem elegen.
Hogyan támogathatsz minket?
Egy kiló Puli Holdra juttatása versenytársunkkal szövetkezve 1,8 millió dollár - holdjárónk 10 kilós lesz -, de ez már olyan árbéli különbség az űrkutatásban, amilyen az elsőosztályú bizniszjegy és egy fapados járatra törzsvásárlói kedvezménnyel megvásárolt jegy között van. Ez azonban így is nagyon sok pénz. A kamerákat azért említettük, mert Pulink jelenleg vak. Ezen sokféleképpen lehet változtatni. Például lehet úgy, hogy egy kamerákat gyártó vagy forgalmazó cég fogja magát, megkeres minket, és felajánlja nekünk ezeket. De lehet szponzorációban is: a cégek által adott összegből aztán mérnökeink beszerzik a legeslegköltséghatékonyabb "szemgolyókat" Pulink részére.
Indulásunkban nagyon fontos szerepe lehet a kisebb cégeknek is, akik ekkora egyösszegű támogatást nem engedhetnek meg maguknak. Ők téglajegyeket vásárolhatnak, ezeket mi pulipaneleknek hívjuk: minden egyes panel 10 ezer forintba kerül. Ezek darabját Indítóállásunkon mérik. Hatalmasat lendíthetnek rajtunk a magánszemélyek is - részükre találtuk ki Kis Lépés Klubunkat. Ez a virtuális klub 15 ezer férőhelyes, jelenleg több mint hatszázan támogatnak minket legalább egyszeri 1000 forinttal. Tehát van még benne hely bőven a klubtagoknak. Most toborozzuk a maradék több mint 14 ezer embert, akik névsorát egy chipkártyán eljuttatjuk majd a Holdra. Kattints bátran, a Pulinak szüksége van a Te segítségedre is:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az már szinte bizonyos, hogy a Sárkány éve lesz az idei, ez azonban nem a kínai horoszkóp szerint értendő. Hanem szó szerint. A SpaceX a tervek szerint február 7-én indítja Falcon-9-es rakétája tetőcsomagtartóján a Dragon űrkapszulát: ez lesz a történelemben az első küldetés, amikor egy magáncég dokkolhat a Nemzetközi Űrállomáson. Az indítás után néhány nappal a Dragon még lábujjhegyen cserkészi be a Nemzetközi Űrállomást, ahol a legénység az egyelőre embernélküli kapszulával először lemodellezi a dokkolást. A NASA is óvatos, senki nem szeretné, ha a jelenleg hattagú legénységnek otthont adó űrállomáson egy sárkányméretű lyuk tátongana.
Az, hogy valaki fuvarengedélyt kapjon a Nemzetközi Űrállomásra, három lépésben történik. Ami lehet kettő is, ha a NASA-nak nagyon nagy szüksége van rá. És van. Így történt, hogy a SpaceX 2010 decemberében titkos sajtszállítmányával kétszer kerülte meg a Földet, majd sikeresen landolt a Csendes óceánra. Ez csak az első lépés volt, a másodikat és a harmadikat viszont tömbösítették.
Legutóbbi posztunkban bemutattuk a COTS-programot, amivel a NASA célja az, hogy olyan magáncégeket találjon, amik képesek hitelt érdemlően bemutatni, milyen módon tudnák feltölteni az űrállomás éléskamráját. Ehhez azonban nem elég egy csilivili powerpoint prezentációval villantani: ki kell menni az űrbe, és meg kell csinálni. A programban eleinte nagy volt a nyüzsi, a több mint húsz magáncég közül mára már csak ketten maradtak. Egyikük - mint azt jeleztük - a SpaceX, már túl is van az első bemutatón, és sokat lobbizott azért, hogy semmi se a NASA eredeti terve szerint valósuljon meg.
Eszerint ugyanis a Dragon második útján csak mintegy 10 kilométerre közelíthette volna meg a Nemzetközi Űrállomást, és csak a harmadik útján kerülhetett volna testi kapcsolatba vele.
Tavaly júliusban aztán a NASA beadta a derekát, és beleegyezett abba, hogy a két lépcsőt egy csapásra abszolválja a SpaceX. A cég számíthatott erre, mert még ugyanabban a hónapban megérkezett Cape Canaveralra az általuk kifejlesztett Falcon 9 hordozórakéta. Október végén pedig már az űrkabin is ott volt. A Sárkány. Az új forgatókönyv alapján az űrrandin a Dragon és az Űrállomás kommunikációs csatornáit kell tesztelni egymástól mintegy 3 kilométeres távolságban. Csak azután, hogy meggyőződtek arról, egy nyelvet beszélnek, merészkedhet közelebb a privátkapszula a Nemzetközi Űrállomáshoz. Ekkor egy robotkar kinyúl érte, és becuppantja az egyik dokkolóegységbe.
A NASA akkor mondja ki a tuti igent a megközelítésre, ha megbizonyosodtak arról, hogy az eredeti ütemtervben a második út követelményeit sikerrel vette a Dragon – ez természetszerűleg csak az indítás utáni órákban dőlhet el. Ha a SpaceX megkapja az engedélyt, a Sárkány egy hétig az űrállomáshoz kipányvázva dekkol majd, ez idő alatt kell az asztronautáknak az árut ki- és becuccolniuk. A feltételezhetően „Címzett: A Föld” feliratú küldeményekkel a sárkány ezek után visszatér a Csendes óceán vízére. A Nemzetközi Űrállomás által irányított dokkolás engedélyezése esetén a Dragon 22 napot tölt a világűrben.
A küldetést eredetileg 2010-ben kellett volna végrehajtani, ez a SpaceX miatt csúszott, 2011-ben viszont már a NASA miatt került további parkolópályára. Először 2011 júniusra tették a startot, amiből rövidesen ősz lett. Az orosz Progressz 44 teherűrhajó augusztusi elvesztése se tett jót az indításnak, emiatt még későbbre tolódott az időpont – ekkor ugyanis csak félgőzön, fele személyzettel működött az űrállomás. További késést okozott, hogy a Dragon befogását végző két űrhajós közül tavaly decemberben még csak egy volt erre a feladatra kiképezve. Ennyi halasztás után mi is csak félve írjuk le, hogy a SpaceX Dragonja 2012. február 7-én reppen föl Floridából - ők képezhetik egyébként a légihídat a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny résztvevői számára Hold felé vezető útjukon: ők a GLXP-csapatok "hivatalos" űrszállítói.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A NASA jelenleg vákuumban van, ez azonban még nem szippantja ki az asztronautákat a világűrbe. Az amerikai űrhivatal az űrsiklóprogram leállításával keletkező lyukat most a Szojuzokkal és a COTS-programmal próbálja betömködni. Előbbi azonban inkább az orosz rulettre emlékeztetheti már a NASA asztronautáit is, amennyiben utolsó, gyorsító fokozata vagy beindul, vagy nem. Az alábbi interjú 11. percében a riporter arról faggatja Mike Fossumot, aki tavaly évvégéig volt a Nemzetközi Űrállomás parancsnoka, hogy milyen érzés odakinn várni a legénység többi tagjának érkezését. Elmondta.
„Volt egy kis csúszás, ez amolyan űrdráma volt számunkra, mikor augusztusban az orosz Progressz teherűrhajó nem érte el a pályáját. Valami nem működött, így végül visszazuhant a Földre. Ez a [meghibásodott] rakéta azonban ugyanaz, mint ami az embereket szállító Szojuzban is van. Ez megváltoztatta a dolgokat.”
A folytatásban Fossum arra hegyezi ki a dolgot, hogy a kis csúszás miatt az eredetileg tervezett hatfős legénység helyett hárman voltak csak az űrállomáson, így egységnyi idő alatt erőltetett menetben sokkal több mindent kellett elvégezniük.
Vegyük azonban észre, hogy Mike a politikailag korrekt beszéd űrugrását mutatja be válaszában, mivel a „kis csúszás” gyakorlatilag jó pár hónapot jelentett – ennyi időre álltak le ugyanis az oroszok a rakétaindítással, miközben gőzerővel a hiba felderítésén és elhárításán munkálkodtak. Ebből következően, ha Fossum előbbi szavait megfosztjuk az eufémizmusoktól, gyakorlatilag a nettó halálfélelmet kapjuk meg. Ami érthető. Melyikünk ülne be akár csak egy hullámvasútba is, amelyikből az előző körben kiesett valaki? Pláne, rakétába.
Körülírni könnyebb, mint lefordítani a NASA különböző programjainak rövidítéseit, mert általában nagyon röhejes lesz a végeredmény, ráadásképpen még érthetetlen is. Sokszor angolul is. A COTS (Commercial Orbital Transportation Services) is ilyen, ez az orosz rulett magasabb komfortfokozatú alternatívája.
Ez a program hangolja ugyanis össze a benne résztvevő magáncégek tevékenységét – azokét, amik a Nemzetközi Űrállomásra fuvaroznak majd személyzetet vagy árut. A COTS igazából egy négyfordulós verseny, olyan mint egy elhúzódó tehetségkutató: elődöntősökkel és megosztott első helyezéssel. Utóbbit az előző posztunkban a világtörténelem első sajtját földkörüli pályára állító SpaceX csapat Dragon nevű űrkabinja és az Orbital Sciences Cygnusa érdemelte ki. A két cég teljesítménye azért figyelemre méltó, mert csak ők maradtak talpon a 2006 márciusa óta a programhoz csatlakozó több mint 20 magáncég közül - maguk mögé utasítva például a hadiiparban kifejezetten jól csengő Lockheed Martint és a Boeinget is.
A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen résztvevő csapatként kettejük közül számunkra a SpaceX az érdekesebb, mivel az X PRIZE Alapítvány velük kötött együttműködési megállapodást: ennek értelmében a GLXP-s csapatok holdjáróit a többi cégnél számottevően olcsóbban juttatják ki rakétáikkal Föld körüli pályára - a start árának 10 százalékát visszatérítik az őket választó versenyzőknek. Másrészt azért is érdemes odafigyelni rájuk, mert ez a cég szűk egy hónap múlva ismét történelmet készül írni.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
2010 decemberéig két dolog biztosan nem járt még a világűrben úgy, hogy vissza is jöjjön onnan, ráadásul saját erejéből: magáncég és sajt. Ezt a két kínzó anomáliát egy csapásra orvosolta az amerikai SpaceX, a földi sajtok "hivatalos" űrexportőre. Az űrrepülés több mint fél évszázados történetében mindössze öt ország és egy kormányközi ügynökség volt képes olyan űrjármű földkörüli pályára állítására, ami aztán szerencsésen vissza is tért a Földre. Elég karcsú tehát a lista: Egyesült Államok, India, Japán, Kína, Oroszország és az Európai Űrügynökség. Az országok száma nem gyarapodott a SpaceX december 8-i űrrepülésével, hiszen amerikai cégről van szó, ami viszont semmit nem von le a küldetés történelmi jelentőségéből: első alkalommal állított magáncég pályára valamit, ami azután képes volt egyben vissza is térni a Földre. A cég elsőzött a rakományával is.
"Poénos, szigorúan titkos rakománya van, amiről még nem beszélhetek" - húzta Elon Musk, a SpaceX vezetője az újságírókat a start előtti sajtótájékoztatón, amin persze belengette előttük, hogy sikeres küldetés esetén megosztja majd a nagy titkot. Máskülönben nem. A küldetés sikeres lett. A cég Falcon 9 rakétájának tetején a Dragon űrkabin 300 kilométeres magasságba emelkedett, majd kétszer megkerülte a bolygót - hosszú órákra kétségben hagyva a paranoiás, kevesebb humorérzékkel megáldott rezsimek vezetőit a fura szállítmány mibenléte felől. Bár pár órával később a Dragon Kalifornia déli partjainak közelében már landolt is, Musk első dolga mégsem az volt, hogy eloszlassa félelmeiket: vicces rakományuk nem egy újabb kémműhold volt.
A SpaceX kivárt, feltételezhetően azért, hogy a küldetés történelmi jelentősége nehogy túl hamar elsajtosodjon, eközben az újságírók is egyre inkább kamurakományra kezdtek el gyanakodni. Majd következett a leleplező vallomás: a szigorúan titkos szállítmány egy Le Brouére sajtot tartalmazó fémhenger volt, amit a Dragon aljára rögzítettek:
Úgy tűnik, a hőpajzs is fényesen bevált, elvégre nincs információ arról, hogy a sajt fondueként érkezett volna vissza pár óra múlva a kozmoszból. Azonban nem csak ez volt a Dragon egyedüli rakománya, ballasztot is cipelt magával. Ezenkívül tömegével vitt céges kitűzőket is, ami bőségesen elegendő volt arra, hogy a cég 1200 alkalmazottja kapjon a világűrt megjárt repicuccokból. Korábbi posztunkban írtunk arról, hogy társbérlők lehetünk az amerikai Astrobotic leszállóegységében, amikor az elindul majd a Holdra. Erre a cég szerint legkorábban 2013 végefelé kerülhet sor, ez azonban nem egy üres ígéret csupán. A cég ugyanis eddig már nyolc megrendelést kapott a NASA-tól többek között azért, hogy egyik holdjáró robotjuk képes legyen a Holdon nemrég felfedezett, gyaníthatóan vulkanikus eredetű kürtőkben, üregekben olyan alapossággal szétnézni, amire emberek esetében csak egy kiadós gasztroenterológiai vizsgálat keretében szokás sort keríteni.
És hogy jön ehhez a Le Brouére? Nem, mi sem vagyunk biztosak abban, hogy sajtból van a Hold. De az Astrobotic tavaly szerződést írt alá a SpaceX-szel - amely egyébként a Google Lunar X PRIZE egyik fő partnere -, miszerint egy Falcon 9-es szökteti majd ki holdjárójukat a Föld légköréből – és velük együtt talán minket is.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A történelem folyamán a földi garázsokban végzett sufnituning valóban nagy dolgokat adott az emberiségnek, elég csak arra gondolni, hogy ilyen környezetből indult világhódító útjára például az Apple is. Nagyot tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen való részvétel azt jelenti, hogy szerte a világon pár őrült elme azzal foglalatoskodik, hogy garázsában fűnyíró-alkatrészekből holdjárókat barkácsolgat.
Korábbi posztunkban beszámoltunk arról, hogy az Astrobotic élettársaként keveredhetnénk ki a Holdra, de nem mindegy, hogy a következő pár évszázadot milyen társaságban tölti el Pulink. Az Astrobotic leszállóegységébe bekerülő holdjárók egyike mindenképp nagykutya lesz, és az történetesen pont az övék. Ezt egyébként nem ők állítják önmagukról, hanem épp a NASA-val a múlt év végén kötött 125 ezer dolláros szerződésük utal erre – ez ugyanis már sorban a nyolcadik ilyen típusú együttműködés az Astrobotic és az amerikai űrhivatal között.
A NASA ugyanis határozottan érdeklődik a holdkutatás magántőke által kifejlesztett újdonságai iránt: már nekik sem mindegy, hogy egy küldetést mennyiből lehet megúszni – az Astrobotic 2010-ben egy 10 millió dolláros együttműködést hozott tető alá a NASA-val, ezt az összeget a landolással kapcsolatos fejlesztéseik mérnöki know-howjának megosztásáért kapták.
Az amerikai űrhivataltól kapott legfrissebb megbízatásuk olyan robotok kifejlesztésére szól, amik például a Holdon, vagy bármely más bolygón képesek lehetnek barlangok felderítésére. Megjegyezzük, ezirányú első terveik érdekes hasonlóságot mutatnak Pulink botkerekűjével... A NASA - és mások - érdeklődését azok a műholdfelvételek csigázták fel rendkívüli mértékben, amikből arra lehet következtetni, hogy a Hold felszínén lévő titokzatos lyukak vulkáni eredetű barlangok kürtői. A feltevés szerint ilyenek a bolygókon – például a Marson – is lehetnek. A barlangok a későbbi küldetések során ideális menedéket jelenthetnek a sugárzás, a mikrometeoritok és a holdfelszín szélsőséges hőmérséklet-ingadozásai elől menekülő holdjárók – és előbb-utóbb az asztronauták – részére.
Persze, egy földi barlangban sem lenne egyszerű a történet, a holdi barlangtúra komoly kihívás egy távirányítású robot és földi mérnökei számára: a napelem felejtős, a rádiókommunikáció szintén, mivel a sziklák blokkolják a jelet, ráadásul a durva terepviszonyokkal is meg kell birkóznia a holdjárónak.
Az Astrobotic a tervek szerint legkorábban 2013 végén, de inkább 2014 első felében szállna le először a Holdra – ebből kifolyólag mi is, feltéve, hogy összejön az együttműködés a Puli és az amerikai cég között. Ők azonban a Holdra való visszatérést folytatólagosan szeretnék elkövetni, alkalmanként mintegy 100 kilónyi műszerrel növelve a Holdon az ember által eddig hátrahagyott 170 tonnányi űrszemét nem csekély tömegét. Ezek a különböző űrügynökségek és vállalkozások tudományos kíváncsiságát lennének hivatottak kielégíteni. Egyik első céljuk az, hogy a Hold pólusain víz és metán után kutassanak, ezekből ugyanis üzemanyagot lehet előállítani, amivel aztán a csapatok a Holdon csurig tankolhatnák visszatérő egységüket – ezzel is kevesebb lenne az a tömeg, amit a Földről kell az űrbe juttatni. Ez lenne az első lépés a jövőbeli Hold-missziók „jóárasításához”.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A nagy lelki coming-out előtt álló emberek titkos légyottjai lehetnek ilyenek a körúti kávézók kicsiny fachjaiban, ahol a párkapcsolat lehetősége még olyan artikulálatlanul van jelen, mint a kozmikus gázfelhőben a csillaggá csomósodás. Minden mozdulatnak jelentősége van: még minden kimondatlan, és ettől minden kimondhatatlanul izgalmas. Hasonló várható a következő bő egy évben, már ami a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny résztvevőit illeti. Egyujjas ujjsimogatások, félénk kérdések, kétértelmű válaszok – benyelős sms-ek és emailek tömegei. Érezni, hogy a Baileys cappuccino és az ír kávé egymásra találásának megható éve lesz az idei.
Ezenkívül érezni azt is, hogy a román csapat minden optimizmusa ellenére valószínűleg nem az ARCA spéci repülője adja majd meg számunkra a kezdősebességet a Hold felé. És nem azért, mintha bármi problémánk lenne a románokkal, hanem mert feltehetően nem készül el az eredményhirdetésre sem. Persze, a pozitív csalódások is részét képezik egy csodás szerelemnek: mi csak örülnénk, ha 2013-ban már szuperszonikus sebességgel röpködnének a szomszédban.
Van viszont egy amerikai csapat, amelyik kifejezetten párkereső stádiumban van. Ez pedig az Astrobotic Technology. A vele együttműködő Carnegie Mellon Egyetemmel közösen istápolt holdjárót a Popular Science magazin a tavalyi év 100 legjobb találmánya közé sorolta. Decemberi számukban az Astroboticot, és annak alapítóját, Dr. William „Red” Whittakert az „új holdverseny éllovasának” kiáltották ki.
Mindezt azért, mert az újság szerint a 26 csapat közül ők vezetik a mezőnyt a GLXP-versenyben – ezt a megtisztelő helyüket holdjáró robotuk terepen való körültekintő nyúzásával, és a SpaceX-szel megkötött szerződésükkel vívták ki. A verseny a műszaki újítások mellett legalább annyira a szervezésről is szól, ezért történhetett meg, hogy az együttműködés ennyit dob a latba értékelésükkor. Van tehát ez a csapat, amelyik a Popular Science szerint szinte már a markában érezheti a 24 millió dollárt – a fődíj 20 milla, de különdíj jár a történelmi leszállóhelyek – például Apollok – állagfelméréséért. Ez szintén tervbe van véve az Astroboticnál.
Namost, ez a jó partinak ígérkező cég jelenleg facér.
Olyannyira, hogy honlapjukon társkereső hirdetést is feladtak: leszállóegységükben a saját holdjárójuk mellé más csapatok kistermetű rovereinek szórakoztató társaságát keresik. A holdraszállást követően utóbbiakkal is a leszállóegységen keresztül lehetne majd kommunikálni, így csökken a társnak szegődő csapat(ok) fejlesztési költsége, plusz az az előnye is megvan, hogy legalább a rádiókapcsolathoz nem kell komplex mérnöki megoldásokon agyalni.
Az Astrobotic saját bevallása szerint több versenytársával is tárgyal a fenti kép alapján cyberpunk beütésekkel gazdagított robotcunami Holdra zúdításáról. Velünk is. A GLXP versenyszabályai szerint társasutazás esetén a liaisonban résztvevő másik csapat megkaphatja a második helyezést. Feltéve, hogy képes fél kilométert elbotorkálni a Holdon, és HD-felbontású képek, videók tömkelegével szétszpemmelni a földlakókat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ahogy egyre inkább halad előre a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny, úgy lesz egyre izgalmasabb is. A 26 csapat között koalíciók jöhetnek létre, bár a kétharmad nem lesz meg. Több csapat is összeállhat, hiszen a munkát nem mindenki ugyanazon a végén fogta meg, ebben a műfajban azonban nincs könnyebb vége a munkának. A románok történetesen repülőt fejlesztenek, ami – egyik feltevésünk szerint – képes lehet magaslati környezetből, a Csomolungma kábé háromszorosáról indítani a holdjárónkat tartalmazó rakétát a hasa alól. Már ha elkészül. Azonban nem kell oknyomozó riporternek lenni ahhoz, hogy kilogikázzuk, miért nincs túl sok esély arra, hogy Pulinkat román versenytársunkkal közösen indítsuk el a Holdra. Az kétségtelen, hogy az ARCA tervei nagyon optimisták. Meggyőződésük, hogy 2012 közepére befejezik a repülő építését, ami az év vége felé fel is száll majd. Szerintük 2013 első félévében már hangsebesség fölött röpködnek majd. Ilyesmi azonban ilyen gyorsan még nagyobb amerikai játékosoknak sem sikerült.
Előző posztunkban megállapítottuk, hogy az ARCA csapat repülőgépe rendszertanilag a SpaceShipOne családjába tartozik – utóbbi az első olyan gép volt, ami 2004-ben teljes egészében magánpénzből emelkedett a vadregényes 100 kilométeres magasságig, a magyar kutatóról elnevezett úgynevezett Kármán-vonalig. Illetve egy picit fölé is. Az Ansari X PRIZE verseny további feltétele volt, hogy a repülést két héten belül meg kellett ismételniük. Ez is megtörtént, kipipálva, a 10 millió dolláros fődíjat pedig az Alapítvány kicsengette a csapatnak: ezek után belevágtak a SpaceShipTwo fejlesztésébe. De vajon mennyi idő telik el az első sajtótájékoztató és a forgalomba állítás között? Sok.
Még úgy is sok, hogy SpaceShipTwo-nak megvolt azaz előnye, hogy a SpaceShipOne egyenesági leszármazottja - erről ugyanis legalább biztosan tudták, hogy képes repülni. A SpaceShipTwo modelljét 2006 szeptember 28-án mutatták be, 2008 januárjában 60 százalékban volt készen, de csak 2009 végén keresztelhette el Arnold Schwarzenegger az Enterprise névre.
Ez azonban nem a történet vége. 2009 októberében ugyanis még csak a gyakorlatilag kész gép előtt álló tesztprogram hét lépcsőjét ismertethette a Virgin Galactic vezetője. A gépet ugyanis először a földön tesztelik, majd a hóna alá csapja a WhiteKnightTwo – ez egy hordozórepülő, amiről a SpaceShipTwo a tesztelés harmadik fázisában válik csak le egy hajtómű nélküli lesiklás erejéig. A következő körben már rövid időre bekapcsolják a hajtóművet, ha pedig megvan az önbizalom, a gépnek fel kell gyorsulnia a hangsebesség fölé. És csak ezután játsszák le a teljes küldetést, aminek során a 100 kilométeres álomhatárt átlépik, végül az utolsó lépésben a szükséges hatósági engedélyeket is megkapják optimális esetben.
A SpaceShipTwo 2011 közepén még csak a 16. siklórepülésénél tartott. Ekkor azonban rövid időre elvesztették a kontrollt a gép fölött, amit így is sikerült lenavigálni a földre. Ezzel a córesszel együtt a tervek szerint 2013 előtt biztosan nem áll forgalomba. Ez tehát jóindulatúan is cirka hat év. Az ARCA most kábé ott tart, ahol a SpaceShipTwo tartott 2008-ban, bár a keresztelő már megvolt: Excelsiornak hívják a gépet. Ez azonban nem sokat javít azon a tényen, hogy a cucc jelenleg egy hangárban dekkol, ilyen állapotban:
A képről mindenesetre süt, hogy nem holnapután lesz az Excelsior első próbaútja, erre a fenti procedúra ismeretében valószínűleg csak a verseny eredményhirdetését követő pár évben kerülhet csak legkorábban sor. Ami azért számunkra nem olyan jó hír.
A románok terve egyébként ambíciózus: az USÁ-ban is dolgoznak ilyesmin, csak sokkal nagyobb méretekben. A tervek szerint a SpaceShipTwo mintájára két Boeing 747-esből ütnének össze egyet - a monstrumnak 117 méteres lenne a szárnyfesztávolsága, ami pár méterrel hosszabb, mint az Apollo missziókat a Holdra szállító Saturn rakéták testmagassága volt. Ha majd pár év múlva a gép felszáll, képes lesz közepes méretű műholdak és pénzes űrturisták pályára állítására: a hasára szerelt rakéta ugyanis a sztratoszférában leválna a behemótról, és indulna a világűr felé. Ezzel a módszerrel ugyanis jóval kevesebb energiából megoldható az űrutazás.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Román versenytársunk szemléltető videójában felvázolt installációra bármelyik képtár marketingese méltán büszke lehetne, ha történetesen Salvador Dalí vándorkiállítását kellene reklámoznia. Hiszen utána még sokáig nyélgázon túráztathatnák intellektualitásukat a kritikusok az Atavisztikus látványosság eső után esetleg az Alvás c. képek és az alábbi motívum közötti párhuzamokon - ezt amúgy is nagyon szeretik. Hát, a románoktól megkapnák.
Tisztaság, engedelmesség és szegénység – erre a keresztény szerzetesek csuháján deréktájban megkötött kötél három csomója emlékezteti viselőjét: a csuhát a vízről magasba emelkedő fekete léggömb konnotálja, a csomókat pedig az arról lelógó szárítókötélre csipeszelt három rakéta. Máris mutatjuk a kompozíciót.
Ezt a koncepciót az ARCA – így hívják őket – a valóságban is letesztelte, ennek ellenére a végkifejletig csak a fenti animáción követhetjük az eseményeket, a tévéfelvétel valahol a ballon emelkedésénél véget is ér. Talán azért, mert a vöröspaprika módjára felfűzött rakéták egyike-másika a kísérlet során nem pontosan a kívánt cél – az ég – felé vette az útját. Az is meglehet, hogy épp az eseményt rögzítő kameraállást találta el valamelyikük. Ez persze csak rosszmájú találgatás, a lényeg az, hogy nincs videó.
Annál több anyag van viszont egy repülőgépről, aminek orra láttán lehetetlen, hogy elsőként ne az űrbe először kiröptetett SpaceShipOne ugorjon be azonnal, ez az Ansari X PRIZE verseny keretében hagyta el rövid időn belül kétszer is a Föld légkörét. Ezen a versenyen részt vett egyébként az ARCA is: nem ma kezdték.
A román csapat versenyoldalán kibontakozó folytatásos teleregény lassanként a Szomszédokat és a Dallast is kenterbe veri - immár a 105. epizódnál tart az "Úton a hangsebesség fölé" című sorozatuk. Ez a tény egyben arról is árulkodik, hogy az ARCA jelenleg repülőgép-fejlesztésen kívül nem sok minden mással foglalkozhat.
Bal oldalon mutatóba azért hagytak egy kis kerek gumót, amint éppen piercing gyanánt belesüpped a holdtáj köldökébe. A stresszgolyóra is emlékeztető képződményt talán úgy megszorították, hogy minden vele kapcsolatos bitmorzsa kipréselődött az ugyaninnen kattintható ARCA-honlapról. Itt az utóbbi időben nem könnyű újdonságra bukkanniuk a román holdjáró sorsáért aggódóknak.
Ebből, illetve abból, hogy a repülőjük szemlátomást emberek szállítására is képes lesz, az a sejtésünk támad, hogy két dologban mesterkednek a szomszédban. A repülőgép például kiválóan alkalmas lehet pehelysúlyú űrszállítmányok indítására, hiszen 20-30 km magasan jóval szerényebb képességű rakéta is elegendő a Föld elhagyásához. Ehhez viszont bőven elegendő lenne egy távirányítású gép is, ebben az esetben az ember csak fölösleges ballaszt a fedélzeten. Kivéve, ha az ARCA nem az „űrturizmus” szelídebb formájára hajt, és utasokat kíván felvinni ezekbe a magasságokba – innen a látvány merőben más attól, amit az ember egy hagyományos, sztratoszféra alján kapirgáló repülőgépről bármikor is láthat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ki tudja, mi fán terem Veli Joze? És azt tudja-e valaki, merre van Vidulini? Nyaralásunkat is simán megtervezhetnénk a Synergy Moon turisztikai infókat sem nélkülöző honlapjáról – ők a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny 26 csapatának egyike; a Puli konkurenciája. A Synergy Moon azonban nem csupán a holdprojektjükben résztvevő csapattagok egzotikus származási helyei miatt érdekes, mint amilyen például a Karácsony-szigetek, hanem mert hazánk környezetében lévő országok szinte mindegyike képviselteti magát benne. Holdraszállást fontolgatnak ugyanis a szlovákok, a szlovénok, az ukránok, a szerbek és a bosnyákok is. Na meg persze a horvátok.
Vidulini egy 15 házból álló, ötven lelket számláló falucska az Isztriai félsziget közepén, Kanfanar város szomszédságában. A Synergy Moon baedekere szerint Horvátország legvarázslatosabb helyén található, az idelátogatók „Ismeretlen Toszkána” névvel illetik. No, itt készül a csapat egyik holdjárója.
Van ugyanis errefelé egy bizonyos Astronomska Udruga Vidulini – ez egy lelkes csillagász csapat, de nem abból a fajtából, akik néha összegyűlnek, és jól megnézik maguknak a Holdat. Időnként mérőműszerekkel megpakolt ballonokat küldenek fel a sztratoszférába, zavarba ejtő teleszkóp-hálózatuk van, és ők építik ezt itt:
A képen látható rovert tesztelik is, Rovinj környékén 12 kilométert bóklásztak vele a helyi dzsungelben. "Veli Joze", azaz "Big Joe" egy isztriai tündérmese hőséről kapta a nevét. A tündérmesék világát idéző elem továbbá az is, hogy a Synergy Moon miként akadt rájuk, de ha már így történt, minden támogatást megkapnak tőlük, hogy Big Joe valóságos holdjáróvá váljon, ami két hétig bírja a holdtáj viszontagságait. Nyelvleckének is elmegy ez a videó, ami egy Viduliniben megtartott tudományos konferencián készült - mi sajnos, kevéssé értjük az elhangzottakat. Mindenesetre, így néz ki az ember, ha horvát és holdjárót épít.
A 15 ország kutatóit tömörítő Synergy Moonnak nem csak ez egy kötődése van a térséghez. Mint előző posztunkban írtunk róla, a holdprojektet három cég hozta létre: az InterPlanetary Ventures, a Human Synergy Project és az Interorbital Systems. A Synergy Moon egyik alapítója egy boszniai szerb úriember, bizonyos Nebojsa Stanojevic, az övé a Human Synergy Project, a csapat vezetője pedig zágrábi, Miroslav Ambrus-Kisnek hívják. Mindenesetre mindketten elég őrültek ahhoz, hogy részt vegyenek társuk, a kaliforniai Interorbital Systems első küldetésén, ami privátpénzből embert juttatna a világűrbe. Tesztrepülésért általában fizetik az embereket, ők azonban ahhoz a kisebbséghez tartoznak, akik ezért hajlandóak még fizetni is: mégpedig fejenként negyed millió dollárt. (Az ár akciós, csak az első tíz jelentkezőre érvényes, utána az egyhetes útért már 5 millió dollárt kell kicsengetni.) Ezért az összegért reményeik szerint már retúrjegyet kapnak az űrbe.
Nos, a többi között velük van versenyben a Puli, a magyar csapat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Korábbi posztunkban a tudósokat a világ minden tájáról Noé bárkája módjára bezsuppoló két csapatról számoltunk be; ők is a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) résztvevői: Pulink versenytársai. Az egyik a White Label Space, a másik a Synergy Moon. Ez utóbbit három vállalkozás – az InterPlanetary Ventures, a Human Synergy Project és az Interorbital Systems – hozta létre, és 15 országban vannak munkacsoportjaik, így többek között térségünk legtöbb országában is. De erről majd később.
A csapat űrjárművét a Holdig a kaliforniai illetőségű Interorbital Systems Neptune rakétájával juttatnák el, az elmúlt napokban bekövetkezett sajnálatos évforduló azonban a távolinak tűnő jövő évi dátumot hirtelen ideire változtatta: a tervek szerint tehát már az évvége előtt legalább egy roverrel kiruccannának a Holdra. Az újév beköszöntét egyébként nem tudni, ki sajnálhatja jobban: a versenytársak vagy inkább ők maguk. Esetükben ugyanis az első rakétatesztre mindig pár hónap múlva kerül sor. És ez így megy már három éve.
Az előzményeket tekintve persze érthető, hogy nem kapkodják el a tesztet. Az Interorbital egyik felmenője apai ágon az 1975-ben alapított OTRAG - ezt Lutz Kayser hozta létre. A NASA Kennedy Űrközpontjának éléről nyugállományba vonuló Kurt H. Debus lett a cég Igazgatótanácsának elnöke. Ez azonban nem csak passzió volt: idejének nagy részét a kert végi veteményes helyett műholdak pályára állítására alkalmas, olcsó szállítóeszköz kifejlesztésével töltötte.
Ez olyan jól sikerült, hogy a 30 évvel korábbi eseményekre még elég tisztán emlékező Franciaország és a Szovjetunió együttesen lépett fel Lutz tevékenysége ellen – a franciák paranoiáját valószínűleg nem enyhítette az a tény, hogy az OTRAG tanácsadója bizonyos Dr. Wernher von Braun volt... De még két nagyhatalom sem volt elég az NSZK elszabadult kisnyugdíjasának megfékezésére: mindössze annyit tudtak elérni, hogy a sikeres rakétatesztek helyszíne Zaire helyett Líbia lett.
Az elég masszív gyökerekkel rendelkező Interorbital rakétája a valamivel több mint 9 méter magas, képen látható modulból - vagy ahhoz nagyon hasonlókból - áll majd össze; ennek tesztjei is hátravannak. Az első tesztet még rögzített vezérsíkkal végeznék el, az ezt követő két alkalommal azonban a rakéta már irányítható is lenne. Összesen tehát három megmérettetésre van szükség, mielőtt 2012 nyarán tudományos célú miniműholdakat - CubeSat, TubeSat - állítanának alacsony föld körüli pályára, mintegy 310 kilométer magasan.
A programhoz különböző egyetemek, kutatócsoportok az űrkutatásban kifejezetten fapados árnak számító nyolcezer dolcsi ellenében csatlakozhatnak, ez azonban csak a kockázatos első út tarifája. Állítólag akkora igény van rá, hogy nem öt, hanem kilenc modul alkotná a rakétát, mivel csak ez képes megemelni az időközben 30 kilósról 60-70 kilósra gyarapodott tudományos érdeklődést. Ez a tömeg tenyérnyi méretű, papírnehezék súlyú apró szatellitekből jött össze, az első sikeres repülést követően azonban várhatóan emelkedni fog a tarifa; közel 20 ezer dollárra is ugorhat a TubeSat akadémiai ára: a rizikót tehát nagyjából 12000 dollárért mérnék a piacon. Ami még mindig nem sok: a NASA-nál az ilyen „csoportos műhold-utaztatásokért” jóval többet kellene fizetni. Sokkal. Naptevékenység függvényében ezek 3 hét és 3 három hónap közötti időt tölthetnek az űrben, utána a légkörbe visszalépve teljes mértékben elégnek.
Csak a sikeres indítás után ugorhat versenytársunk tenyeres-talpast a világűrbe, majd utána a Holdra egy ilyesmi hordozórakéta csúcsdíszeként:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Szilveszterkor ősi magyar szokás szembesülni azzal a ténnyel, hogy már nem azok vagyunk, mint akik voltunk. Ez a nap egyben az év utolsó lehetősége arra, hogy tucatjával készüljenek rólunk kompromittálóbbnál kompromittálóbb fotók, amik készítésére vagy emlékszünk, vagy nem.
Azóta persze sokat változtunk, gömbkerékből kinőttük magunkat négykerekűvé.
De nem csak rólunk mondható el, hogy átalakulunk. Igaz ez versenytársainkra is, többek között az egyetlen orosz csapatra, akiknek igazolványképe favorit-rangsorunkban közvetlenül a miénk után következik. Ez annyira friss, hogy még az okmányirodában is csont nélkül elfogadnák.
Űrjárművük a Selenohod nevet kapta, így tisztelegve a 70-es évek elején Holdra küldött Lunohod1 és 2 emléke előtt. Noha az első prototípus valóban emlékeztetett a két nagy elődre, tavasz óta egy vidám, valóban szokatlan mozgású gyerekjátéknak is prímán kinéző kis robot csodálkozik rá a homokozólapátra:
Nálunk, így év vége felé, mérnökcsapatunk az örömködés más formáját találta meg: egy üzemanyagcella-meghajtású autóval játszott az évbúcsúztató találkozón belvárosi irodánkban.
A személyes összejöveteleknek mindig más a varázsa, mint a Skype-on tartott megbeszéléseknek, de ha az ember az egész évet végigskypeolja, érthető, hogy arra a kis időre, amíg egy találkozó tart, nem akar kiszakadni megszokott közegéből. Így történhetett, hogy a szerdán megtartott óévbúcsúztatóról jegyzőkönyv is készült, ami egyben két mérnökünk meghitt beszélgetésének leirata. A sorok elején a pontosidő kritikus tényező emelkedő hangulatuk kronológiájának rekonstrukciójában. A tények percről-percre :-):
[18:09:16] Mérnök1: Hamarosan kezdünk. [18:10:03] Mérnök1: 7-kor. [18:49:46] Mérnök1: Akkor mi most nekiállunk inni. [19:14:11] Mérnök1: Az első napirendi pontot: Tokaji Hárslevelű [19:14:13] Mérnök1: letudtuk. [19:14:26] Mérnök1: Most jön a második napirendi pont: Egri Bikavér [20:06:21] Mérnök2: sokáig tart a második napirendi pont... :) [20:22:53] Mérnök1: Jelezném, hogy nekiálltunk a 3. napirendi pontnak: WeinHaus hangulat trófea félszáraz [20:23:07] Mérnök1: Illetve lassan kiharapunk egy darabot a tálból. [20:23:48] Mérnök1: Egyébként igen, sokáig tartott, mert közben megjött Tibor, és sokat beszél. :) [20:24:36] Mérnök2: Ő is hozzászól a napirendi pontokhoz [20:25:06] Mérnök1: Az elsőhöz nem tudott. [20:25:47] Mérnök2: amúgy Kellemes Ünnepeket mindannyiótoknak !
Sajnálatos módon a közvetítés itt megszakadt. Ezennel mi is boldog új évet kívánunk minden kedves földlakónak a világegyetem legszexibb űrmérnöke által kétkezűleg gyártott orbitális mézeskaláccsal:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Búcsúlevelek is vannak a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) honlapján, ezeket a holdversenyből kiesett csapatok hagyták hátra – közöttük van, amelyik végelgyengüléssel múlt ki, mások inkább az öngyilkosságot választották. A GLXP sötét oldala következik. Egy német, egy kínai-német koprodukció, egy maláj és négy amerikai csapat is kiesett már a versenyből, közülük négyen még a hivatalos, végső lista közzététele előtt léptek vissza. Ilyen volt az amerikai Southern California Selene Group is.
Képviselőjük úgy kezdi a levelet, hogy számukra a móka véget ért, majd arról panaszkodik, hogy mennyire figyelmen kívül hagyják a verseny kiírói a csapatok problémáit. Ezt konkrét példával is alátámasztja: miután fáradtságos munkával sikerült üzemanyag-tartályokhoz jutniuk egy közelebbről meg nem nevezett cég jóvoltából, a GLXP-től azt a reakciót kapták, hogy ezek felhasználásához a verseny kiíróinak döntése szükséges. A csapat képviselője nem kevésbé sérelmesnek tartotta azt a momentumot is, amikor a kamerák felépítésével kapcsolatban keresték meg a GLXP-t. Akkor az a válasz érkezett tőlük, hogy a módszert, amivel a kamerákat fejlesztik, úgysem hagynák majd jóvá a végén. Ezek után jutottak arra a következtetésre, hogy ilyen hozzáállás mellett már nem is akarják megnyerni a versenyt. Ki is léptek 2008 májusában.
Ugyanerre a sorsra jutott az Advaeros maláj csapata, ők kevésbé voltak bőbeszédűek. Másfél soros elköszönésük nem épp Anyegin levelének űrkorszakbeli megfelelője. Másfél sorban elmondják, milyen nagyon értékes tapasztalatokra tettek szert, és hogy most milyen szomorúak, hogy menniük kell. Ennél valamivel hosszabban, tartalmát tekintve azonban nagyjából pont ennyire áradozó hangvételű az amerikai Quantum3 búcsúzkodása is, akik nem voltak restek a GLXP-nek megköszönni a lehetőséget. Valószínűleg mindkét csapat kifogyott a szuflából: nem találták meg a küldetés teljesítéséhez szükséges szponzorokat.
A német érdekeltségű C-Base Open Moon csapata viszont már idén dobta be a törülközőt, a legfőbb ok szerintük a GLXP-nek az az elvárása volt, hogy csak bejegyzett cégként vehetnek részt a csapatok a versenyen. Ők viszont "hold evangélistáknak" tartják magukat, így idén július 11-én - 923 nap után - látványosan kereszthalált haltak a verseny hivatalos honlapján.
A X PRIZE alapítvány a csapatok mindegyikével együttműködési megállapodást kötött, ezt azonban az amerikai Mystical Moon nevű formáció szerint a GLXP egyoldalúan módosítgatta. Búcsúüzenetük szerint a verseny kiírói bármit megengedhettek maguknak, és ezt az eljárást ők nem tartották etikusnak - idén július 30 óta már nincsenek velünk. Utolsó kérdéseik ezek voltak: "vajon tényleg a szerződés egyoldalú alkalmazása az, amit az X PRIZE alapítvány akar? Így működik a Google és az X PRIZE alapítvány? Hol van ilyenkor a két szervezet vezetése?"
A legkonkrétabb talán az idén augusztusban a holdversenyből kiszálló kínai-német koprodukció, a Selene teregette ki a szennyest. A már emlegetett megállapodás összeférhetetlenséget taglaló részével szerintük ellentétes, hogy az X PRIZE alapítvány igazgatótanácsának egyik tagja nem csak hátszelet, hanem valóságos passzátszelet biztosít a Moon Express nevű egyik amerikai csapatnak. A vád szerint utóbbiak az Airship Venturestől vásárolnak ezt-azt, ennek a cégnek viszont az egyik alapítója egy bizonyos Alexandra Hall – ő az X PRIZE alapítvány egyik frissen kinevezett igazgatója. De más csapatokra is kiakadtak. A GLXP követelményei között szerepel ugyanis, hogy hetente egyszer blogbejegyzést kell írni a történtekről a verseny hivatalos honlapjára. Ennek a feltételnek szerintük az egyik, általuk nem nevesített csapat konkrétan blogrobotok alkalmazásával igyekezett eleget tenni. Ugyancsak szerintük három Egyesült Államokbeli csapat nyomására módosította a GLXP az együttműködési mgállapodást – ezzel a többi csapatot kész helyzet elé állítva. Megfogalmazásukban nem kevesebb történt, minthogy egyenesen megzsarolta a GLXP a többieket: vagy aláírják a módosítást két héten belül, vagy ki lesznek rúgva a versenyből.
Nos, ők is mentek. De nem nyomtalanul: a Hold helyett lábnyomukat az alapítvány logóján helyezték el, miután kikecmeregtek az általuk GLXP-dzsungelnek nevezett lápvidékből. Így talán nem is csoda, hogy az összeesküvés-elméletek még a verseny krónikását és szószólóját is mintha hálójukba kerítették volna.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ahhoz képest, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyből már vannak kiesők, nem állunk rosszul. És elsősorban nem csak azért, mert nem vagyunk köztük: jelenleg 26 csapat van versenyben, a magyar csapat az erős középmezőnyben tartózkodik. Igaz, ebben azért nem lehetünk teljesen biztosak, mert minden versenytárs hevesen titkolódzik.
A holdversenyben lévő 26 csapat mintegy 50 nemzetiséget jelent. A diverzitás elsősorban két csapat elvitathatatlan érdeme. Csapattagjaik országok szerinti megoszlása láttán zavarba jövünk, hogy esetleg az ENSZ tagállamainak névsorát olvassuk-e. Az mindenesetre meglepő fordulat, hogy például a Bhutáni Királyságnak, a Tonga Királyságnak és a Karácsony-szigeteknek is vannak holdraszállási ambíciói, ennél már csak az meglepőbb, hogy az Egyesült Arab Emirátusok miért nem egyedül vívja harcát, és helyezi el űreszközét a Holdra. Esetleg a szaúd-arábiai testvérekkel közösen, hiszen ők is ugyanehhez a csapathoz tartoznak. A harminchat nemzetiségből álló csoportosulást alkotó országok neveit mindenesetre megéri felsorolni, ha másért nem, legalább azért, mert annyira jó együtt látni Bosznia-Hercegovinát Brazíliával, vagy Ukrajnát Új-Zélanddal. Ha ez a soknemzetiségű csapat lesz szíves elsőként holdra szállni, akkor tuti megvalósítják mindazt, ami a hippiknek nem sikerült. Világbéke lészen, és písz.
Íme, a Synergy Moon csapata: Argentína, Ausztrália, Bhutáni Királyság, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Chile, Dél-afrikai Köztársaság, Egyesült Arab Emirátusok, Görögország, Guatemala, Horvátország, India, Írország, Japán, Franciaország, Kanada, Karácsony-szigetek, Makedónia, Montenegró, Németország, Oroszország, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Szaúd-Arábia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Tanzánia, Tibet, Tonga Királyság, Ukrajna, Új-Zéland, USA, Venezuela
Persze, ez az összeállítás hordozhat magában szervezési, nyelvi, no meg kulturális különbségeken alapuló nehézségeket, gonosz gyanúnk szerint csak ezek miatt nincsenek még az Apollok szomszédságában. Mindenesetre úgy tűnik, ezt a formációt preferálják a velünk szomszédos országok kutatói is, akik valószínűleg ebben a multikulti környezetben érzik jól magukat. Mint Babelfish a vízben. Kompakt bevásárlókocsira hajazó Tesla nevű űrjárművük kábé így néz majd ki:
A másik soknemzetiségű csapat a White Label Space névre hallgat, ebben angol, ausztrál, brazil, francia, holland, japán, német, norvég, olasz és portugál állampolgárok dolgoznak vállvetve azon, hogy a magyar csapatot megelőzve eljussanak a Holdra. Íme, szellemi termékük általuk publikusnak nyilvánított fantáziarajza, a sokat sejtető TBD: És ez még csak két csapat a huszonhatból, igaz, velük rövidesen ismét foglalkoznunk kell. Nem gyengén nyomják ugyanis. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Mérnökeink is olvassák blogunkat, ami jó dolog, egy szempontból viszont meglepetésekkel is szolgálhat: sokszor a poszt megjelenése után érkeznek olyan plusz infók, amik a bejegyzés megírásakor kifejezetten jól jöttek volna.
Most is így jártunk. Főmérnökünk például ilyenkor kezdi pöntyögni, hogy „azt is érdemes lenne tudatosítani, hogy a tegnapi bejegyzésünkben szereplő képen kb. 80 százalékban az áttétel látható (fekete henger), a motor az a kis bügyürőbügy bigyó fele ott a végén”. Mivel most Olvasóink is kábé olyan értetlen szemekkel néznek, amilyenekkel én meredtem a skype-ablakra az előbbi mondatkísérlet láttán, szerencsére készségesen érkezik az alábbi kép: a motor az a két piros vonal közötti alumíniumszínű rész. A hosszú fekete henger tehát az áttétel, a krómszínű egység alatt pedig a motorvezérlő elektronika lapul.
Pulinknak négy motorja lesz, kerekenként egy. Ebből az is következik, hogy négy kereke lesz. A motorok összteljesítménye kevesebb, mint 150 Watt, ez nagyjából 0,2 lóerőt jelent. Összehasonlításképp a Bugatti Veyron 1001 lóerős, ami 736 kW-nak felel meg. A Bugatti azonban ritkán megy 45 fokos emelkedőn felfelé. Viszonylag ritkán mászik fel saját magasságának 2/3-át meghaladó lépcsőkre. A mi holdjárónk azonban valószínűleg kénytelen lesz ilyesmiket csinálni, sőt még ennél durvább dolgok is várhatnak rá. Igaz, ezeket a bravúrokat nem 408 km/h sebességgel hajtaná végre.
Hiszen minél gyorsabban akarnánk haladni, annál nagyobb teljesítményű motorra lenne szükség, ami jelenleg is komoly súlyproblémákkal küzdő űrállatunknak csak még több kiló felszedését jelentené. Nem akarunk száguldozni: tökéletesen megfelel, ha percenként 15 métert kúszunk előre, igaz, ekkor már mélyen beleharaptunk a csúcssebesség autók műszerfalán pirossal jelzett tartományába. Ha lassan megyünk, kisebb teljesítmény is elég, a kisebb motor pedig kisebb súlyt jelent. Így percenként hat fordulatot tesznek majd meg a kerekek. Itt jön be a képbe az a nagy, fekete henger - ezekben találhatók a hajtómű fogaskerekei, amik a motor percenkénti két-három ezres fordulatszámát hatra szelídítik. (Két-három ezres fordulatszámmal kipörgő kerekekkel ugyanis nagyon hamar elásnánk magunkat - minden értelemben.) Ennél gyorsabb tempóra várhatóan energiánk sem lesz, de a lassú menet mellett szól az is, hogy a terepmászó képesség és a speciális keréklábak miatt nagy nyomaték szükségeltetik.
Két és fél másodperces időhátránnyal amúgy sem illik száguldozni – ennyi ideig tart ugyanis, amíg a rádiójel a Föld és a Hold között térül-fordul. Nincs erőforrásunk arra, hogy robotunknak intelligenciát fejlesztgessünk, ami majd kitalálja, hogy két holdkő között merre menjen, de nincs is rá szükség: gyakorlatilag egy távirányítós autónk lesz a Holdon. A gyorsasági futam ellen szól az is, hogy száguldozás közben macerás lenne fotókat – pláne videókat – készíteni. Főmérnökünk újmagyarban leírta, mi lesz:
"kb. ugyanazt fogjuk csinálni, mint a marsjárók kezdetben: csinál kép elküld irányítóközpont vitatkozik nagy tanács merre kiküld parancs megy 30 centi goto csinál kép stb."
A kerekeket hajtó motorokkal oldanánk meg a kormányzást is: balra kanyarodáskor például a jobb oldali motorok magasabb fordulatszámra kapcsolnak, mint bal oldali társaik, és fordítva: így Pulink szépen terelgethető a kívánt cél - és a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny fődíja - felé. Holnap tiszta vizet öntünk a pohárba, és körbenézünk versenytársaink portá(l)ján. Van belőlük bőven.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Mi az: néha ötvenöt-, máskor négyszáz millió kilométerre van, de évi másfél millió látogató fogadására is képes, ráadásul a Puliba, a magyar holdjáróba is kerül majd belőle bőven? Szilveszter előtt az emberiség a leg-leg-legek összeállításával foglalatoskodik: az internetes média kigyűjti a leggyökérebb trollokat, a legjófejebb hozzászólásokat, az olvasók pedig a leggázabb posztokat. Természetesen, nekünk is van leg-leg-legünk.
Korábban szóltunk arról, hogy Pulink egyetlen alkatrésze tekinthető jelenleg űrképesnek, és ez egyben az, ami a számítógépes tervezőszoftverek minden-lehet virtuális realitásából már végképp kiszakadt a valóság javára. Ez pedig a motor, amiből rögtön több is kell nekünk.
A motorokat még ősszel kaptuk ajándékba a svájci bicskás cégtől, a Maxontól. A nemzeti jelképet nem ők gyártják, de általában bárhol megjelennek, ott rövid idő múlva mindent svájci bicskák borítanak el: a megbízhatóság jelképei, valószínűleg ezért is lett ez a cég repi-cucca. Ez a megbízhatóság-szöveg azonban nem csak üres PR-duma. A tőlük kapott motorjaink rokonai a Marson teljesítenek szolgálatot. Persze, nem V8-as blokkokra kell gondolni, hanem arra a 39 mikromotorra, amikkel a Spirit és az Opportunity marsjárókat szórták meg jó alaposan. Ilyenekkel, mint ez itt:
A Föld és a Mars távolsága mintegy ötvenöt millió kilométer, amikor a két bolygó a legközelebb van egymáshoz, és kábé 400 millió kilométer, amikor a legtávolabb. A vörös bolygóra 2004 elején landolt a Spirit, a marsi egyenlítő környékére, mivel a NASA azt gyanította, hogy valaha ott víz volt és Hawaii. Három héttel később érkezett meg az Opportunity a Mars átellenes oldalára. Mindkét, egyenként 185 kilós marsjáró valamivel több mint másfél méter hosszú, legmagasabb pontjuk, a panoráma-kamera is pont ennyivel meredezik a táj fölé.
Sok más mellett közös bennük az a 39 mikromotor, amelyik mindkettőt hajtja: ezek közül egyik-másik a kamerákat mozgatja, más részük a kőzetekből fúrókkal mintát gyűjtő robotkarok bicepszéül szolgál, de mikromotorok felelnek a roverek kormányzásáért és a kerekek meghajtásáért is. A két rover együttesen közel 40 kilométert tett meg a Marson, ami sokszorosa a tervezett hatótávolságuknak. A motoroknak -120 és 25 Celsius fok között kell helyt állniuk, munkájukat a légkör sajátosságai sem könnyítik meg. Annyira beváltak, hogy az Európai Űrkutatási Hivatal is ilyen motorokkal vértezné fel saját roverét, amit a tervek szerint 2016-ban indítanának a vörös bolygóra.
A Maxon által gyártott mikromotorok évi másfélmillió látogató fogadására is alkalmasak. Az idén forgalomból kivont űrsiklók egykori főhadiszállásán, a Kennedy Space Center turisztikai központjában ezek hajtják a NASA robotját: Robothespian képes a neki mutatott tárgyak követésére, és a beszéd felismerésére is. Hosszú órákon keresztül működnek, csöndben, az általuk végzett mozdulatoknak pedig emberszerűnek, koordináltnak kell lenniük. Koordináltságban egyébként szilveszterkor egészen biztosan kenterbe verik az emberiség óévből az újba áttántorgó jelentős részét.
Ilyen motorok alkotják majd Pulink izomszövetét is a Holdon.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A marsi szelek által hajtott jövőbeli rover – az ördögszekér – egyszerű, pehelysúlyú és olcsó, szenzoraival pedig képes a klíma és a kőzetek tanulmányozására. Mindezen képességek a NASA nagy mantrájában egyesülnek az adófizetők számára eladhatóvá: a cél az élő szervezetek felkutatása.
Ilyen ördögszekereket tucatjával akartak szétszórni a Marson, megkockáztatva, hogy a felszín egy idő után ugyanazt a képet mutatná, mint egy golfpálya melletti tómeder, ha leeresztik róla a vizet. Sok kis labdacs mindenhol. Ráadásul, nem is olyan kicsik. Előző posztunkban felvillantott – és karácsonyi dekorációként is helytálló - makettek megtestesülésük esetén felfújhatóak lennének - gurulási képességüket addigis egy szobaventilátor segítségével ellenőrizték. Ez kézenfekvő volt, hiszen Texasban, ahol a kísérletek többségét végezték, az emberi faj léghűtéssel képes csak a túlélésre: meleg nyarak vannak arrafelé.
Az igazság az, hogy a golflabdák a tervek szerint meglehetősen gigászi méretűekre duzzadtak volna: az ötkilós és 2-10 méter közötti átmérőjű, méretük megváltoztatására képes gömböket a NASA szerint a 2 m/s-nál erősebb marsi szél gurítaná arrébb; összehasonlításképp a Pathfinder becsapódását enyhítő légzsák felfuvalkodott állapotában 6 méter átmérőjű volt.
A mérnököket a halandók többségével szemben az a képességük teszi különösen veszélyessé, hogy ki tudják számolni: a kis makettek hogyan viselkednek majd nagyban. Arra jutottak, hogy ezekkel a méretekkel egy 30 fokos meredekségű lejtőn is simán felgurulnak. A gömb átmérője az optimális mozgás érdekében változtatható lenne: 8 méteres lenne az átmérője egy átlagos nyári napon, és kevesebb, mint 6 méteresre szottyanna össze a marsi tél idején. Orkánerejű széllökés esetén az óriáslabda képes lenne majdnem függőleges sziklák megmászására is. A NASA mérnökei ezen a ponton ütköztek bele az irányíthatósági kérdésekbe: egy egysejtű marslakót kínos lenne elgázolni, de ha már megtörtént, minimum jó lenne megvizsgálni – ehhez viszont nem ártana huzamosabb ideig megállni a teteme fölött. Ezt a gömb részleges leeresztésével kívánták elérni, de hiába: a gömb akkor is csak gömb marad - egy erősebb széllökés bármikor messze elsodorhatja a tetthelyről.
Valószínűleg ezért van az, hogy a tanulmány megírása után közel 10 évvel a Curiosity indult útnak, és nem egy karácsonyi díszgömb: ez egy teljesen hagyományos testfelépítésű marsjáró – annyira, hogy már a holdjárók is ilyenek voltak. Nem a szél energiája mozgatja, és nem is felfújható: kerekei vannak és önerőből mozog. Az ördögszekérhez hasonló gömbformák használata azonban nem ördögtől való, ilyenekkel itt a Földön is kísérleteznek, versenytársaink egy része is ezt teszi; mi is erősen fontolgattuk bevetésüket. De végül, a NASA módjára, mi is visszasomfordáltunk a hagyományosabb kerekek és a motoros meghajtás társaságába. Pulink megtestesülése ezzel kezdődött.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha a NASA-hoz tartoznánk, valószínűleg a költségvetés „Felfedezés” sorának "Kutatás és Fejlesztés" almenüje vonatkozna ránk. Egyedül erre az egy tételre jövőre 288,5 millió dollárt szándékozik elkölteni az űrhivatal, ami nem rossz, még akkor sem, ha más projektekkel kell ezen az összegen megosztozni. Mindössze egy kerekítési hiba elég lenne, és Pulink máris a Holdon lenne.
Valószínű, hogy ebbe a kategóriába tartozhatnak az előző posztunkban beharangozott ördögszekér-koncepciók, így az idei holland dizájnhéttel összefüggésbe hozott "Pitypang" is. Ezekkel a NASA mérnökei még a kétezres évek elején végeztek intellektuális önkielégítést, amikor megpróbálták a Mars-kutatás olcsóbb alternatíváját megtalálni.
Mint azt egyik éles szemű kommentelőnk kiszúrta, módszerüket a Holdon bajosan lehetne hasznosítani – az ördögszekerek ugyanazon az elven működnek, mint földi névrokonaik; szél fújja őket ide-oda. Ilyeneket, mint ez itt - kábé ilyesmi jelleget ölthet a karácsonyfáról készített fotónk is, miután összetömörítjük zip-formátumba:
Ehhez persze nem árt, ha van légkör és szél is. Amíg azonban a Mars mindkettőből bővelkedik, addig a Holdon ezek hiánycikknek számítanak. A szocialista ipar is valahogy ezen az elven működött: egy termékkel vagy roskadásig tele voltak zsúfolva az áruházak, vagy sehol nem lehetett kapni. Nem is ezért foglalkozunk velük, hanem egyrészt azért, hogy bemutassuk: még egy NASA sem engedheti meg magának, hogy ne gondolkozzon olcsóbb lehetőségeken. Mi folyton ezt tesszük. Másrészt, pedig azért, hogy egy nappal karácsony előtt dekorációs tippeket adjunk konzumálásban megtört, elkeseredett olvasóinknak.
Ideje ugyanis szembenézni a ténnyel: ami a NASA-nál a hosszas mérnöki tervezésből az ördögszekerekkel kapcsolatban ezidáig megvalósult, az leginkább egy mutatós karácsonyfa-dekoráció. Igaz, abból viszont egy teljes sorozat.
Valószínűleg a kantin folyosóján, ebédszünetben kattinthatták ezt a fotót:
Ezek elkészítése nem kerül dollármilliókba, így ügyesebb olvasóinkat egyenesen arra biztatjuk, hogy küldjenek el nekünk egy fotót alteros marsjárókkal felcicomázott karácsonyfájukról. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A karácsony a helyváltoztató mozgás ünnepe is, afféle mobil-weekend: a keresztény hagyomány szerint egy emberpár nyomorúságos vánszorgása ez házról-házra, amíg el nem jutnak egy istállóig. A másik irányból három tudós csinálja végig ugyanezt, a két pályaív lendületes metszéspontja pedig maga a Jézuska.
Alapvetően szimpi történet, már csak azért is, mert egy csillag is szerepel a forgatókönyvben - a sztorit a templomokban évről-évre feldolgozzák, alapjaiban azonban masszívan tartja magát: betlehemes a neve. Karácsonyon átívelő sorozatunknak soha jobb apropót nem találhattunk volna Pulink helyváltoztató mozgásának bemutatására. Persze, hol is kezdhetnénk ezt máshol, mint a Nagy Víz túloldalán?
Azt már régóta sejtjük, hogy a NASA-nál vicces fiúk dolgoznak, ami nem meglepő, hiszen alapvetően minden mérnök zsigerileg vicces - már amennyire a kocka vicces a gömbhöz képest. Az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatala azért nagyon kúl, mert mindezt le is írja, és pdf-fájlok formájában keringeti a neten. Csak meg kell találni őket.
A szitu a következő: itt van ez az anyag, amit azért álcáznak. Rögtön az elején van egy azonosítókód, majd a cím, ami kellő rutinnal már épp elég gyanús: Fapados Mars-felszíni felfedezés – a Mars Ördögszekér. Alatta – nyilván terelésnek – rengeteg sok kurzívval szedett név következik. Majd jön egy oldal szárazság, pont olyasmi, amilyenben az ördögszekereket szokta kergetni a szél a vadnyugati tájon, közvetlenül azelőtt, hogy Chuck Norris a képernyő bal sarkából megmentené a világot. Ezután az első oldal ismétlése következik, csak más nevek, más elrendezésben vannak. Egy féloldalas köszönetnyilvánítást is kár lett volna kihagyni, plusz a bevezető is az 1600-as évekkel indít. Az átlagolvasó itt már rég feladta, de mi lenne a karácsonnyal, ha mindenki ilyen gyorsan leamortizálódott volna egy projektről?
Nem csigázzuk tovább Olvasóinkat: a doksi 6. oldalának alján – ez a számozás szerinti második – a NASA elárulja, hogy egy poéngyáros beszélgetéssel kezdődött az egész Ördögszekér-hadművelet. A Pathfinder szőr mentén rokona lehet a mi Pulinknak, mivel az előbbi is ilyen pattogósan érkezett meg a Marsra. (Mi is így szeretnénk a Holdra.) És akkor jött a szikra: mi lett volna, ha a becsapódás erőit mérséklő lufik nem eresztenek le, hanem felfújt állapotban maradnak: a mérnökök határtalanul viccesnek találták, hogy dagadó légzsákokkal sokkal nagyobb távolságot tett volna meg így a Sojourner, mint amennyit a kerekeivel valaha is meg fog tenni. Mondom, mérnökhumor.
A lényeg, hogy a fiúk vadul elkezdtek számolni, és 40 oldalas terjedelem alatt nem is nagyon akartak megállni. Ebből szemezgetünk az elkövetkező napokban a többi között karácsonyfa-dekorációkat, másrészt pedig kiderül, hogy az űrkutatásban is mindennek lehet olcsóbb alternatívája, csak meg kell találni. No, a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyben nekünk is ilyeneket kell kitalálnunk. Csak ami a NASA ördögszekereseinek a Mars, az nekünk a Hold.
Hiszen ami egyszer bevált, az máshol is jó lehet. Azt viszont legkevésbé sem várnánk, hogy épp az idei holland divathéten mutatták be a NASA egyik, az említett doksiban vázolt ördögszekér-modelljét. Igaz, a divatshow-n aknakeresőnek minősítette alkotója, az afgán származású Massaud Hassani, és ördögkeréknek hívta. A hasonlóság mindenesetre zavarba ejtő. Ez ugyanis a NASA Pitypang névre hallgató ördögszekér-koncepciója: (Chilei versenytársunk kreációjának is ez a fedőneve, bár nem pontosan így néz ki.) Ez meg itt Hassani ördögkereke:
Ki tudja, valamikor Pulinkkal talán még mi is divatba jövünk. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
.jpg)
Ezt itt:
A hatvanas évek végefelé ezeken az ellipsziseken belül próbálták meg a landolás szempontjából legkevésbé rázós helyeket finomhangolással megtalálni.
.jpg)
