Egy óriáskígyó kifeszített bőrére hasonlít leginkább ez a Holdról készült kép, ilyennek valószínűleg még soha nem láttuk. De nem is biztos, hogy ez olyan nagy baj.
A kép egy geográfusaink által készített tanulmány részét képezi, a szakmabeliek valószínűleg már csak ilyenre gerjednek: egy mezei holdportréval már nem lehet nagyot vakítani semmilyen konferencián. Itt van tehát ez a kiterített rondaság, amiből úgy állnak ki leszállóhely-jelöltjeink, mint apró gombostűk a felboncolt egérből a gimis bioszóra végére. Kilenc helyszínünk van, közülük három a legbiztonságosabb, ha az ember történetesen holdra akar szállni egy robottal – ezekről előző posztunkban volt szó.
Alapvetően minimum több száz kilométer átmérőjű ifi krátereket néztek ki szeretett holdjárónknak geográfusaink – zsenge, pár száz millió éves példányokat. Ezeken vannak ugyanis a legkisebb számban további kráterek: felszínüket csak 30 százalékban borítják kisebb kráterek. Fontosabb adalék, hogy leszállóhelyeink 15 százalékát borítják 5 méteres vagy annál valamivel nagyobb átmérőjű kráterek. Minél kisebb ugyanis egy kráter, annál meredekebb a pereme, így előfordulhat, hogy örökre elnyelik Pulinkat. Ennek a lehetőségétől, persze, rettegünk is. Reméljük, hogy a 15 százalékba nem esünk bele - szó szerint. Egyik jelöltünk, a Platón-kráter például így fest a Lunar Reconnaissance Orbiter felvétele alapján:
Mint arról már szóltunk, az egyenlítőközeli kráterek a legbiztonságosabbak: a kilencből hat leszállóhely azonban egyáltalán nem itt található. A Puli landolása szempontjából eggyel nagyobb veszélyességi fokozatúnak tekinthető a Mare Humboldtianum – a Humboldt-tenger. Ez az egyenlítőnél található kráterektől annyiban tér el, hogy messze van tőlük, és félig-meddig már túloldalinak számít – de még pont rálátna egy földi adóállomás: ez a földi irányítóközponttal való zavartalan kommunikáció miatt fontos.
Az extrémsportok pedig csak most következnek: a Thomson-kráter és a magyar vonatkozású Kármán-kráter meglátogatása már olyan nehézségű, mint egy jól kivitelezett hátra szaltó az óriás műlesiklón. Mindkét helyszín ugyanis a Hold Földről nem látható oldalán van. Épp ezért önmagában szenzációszámba menne, ha sikerülne oda leszállni, hiszen ez még senkinek sem sikerült.
A Hold túloldalára érkezni azért is érdekes lenne, mert errefelé sok hélium-3 izotóp van – ebből lehet cirka félszáz év múlva a földi fúziós reaktorok elsőszámú üzemanyaga.
Az izotóp a holdporban kötött állapotban leledzik, és a nagyon intenzív napsugárzás hozza létre.
És ha mindez nem lenne elég. A Thomson-kráterben bizonyítottan barlang is található, ettől pedig egy geográfus azért jön nagyon könnyen tűzbe, mert a felszín alatti kőzetek nincsenek kitéve a sugárzásnak, ezért ott a Hold sokkal „eredetibb” állapotát lehetne megvizslatni. A jövőben a barlangokban jó eséllyel holdbázisok is létesülhetnek majd, hiszen a sugárzás ellen az űrhajósok számára is kiváló védelmet nyújtanak.
A két, Földről nem látható holdkráterhez azonban keringőegység is kell, hiszen a földi adóállomás egyáltalán nem látna rá holdjárónkra: az utóbbi jeleit - egyfajta átjátszó-állomásként - a keringőegység továbbítaná Pulinknak.
Épp ezért a Hold túloldalára tett kiruccanás mérnöki szempontból már durván az extrémsportok közé tartozik, de geográfusaink kiszemeltek ennél nyaktörőbb leszállóhelyet is számukra. Erről következő posztunkban lesz szó.
Kérjük s egítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!