Józsi bácsi napi rutinja lassan az lesz, hogy az időjárás-előrejelzés után meghallgatja: a csapadék mellett szórványosan hol lehet műholdesőre számítani. Vagy egyszerűen kidugja a kezét az eresz alól, és ha még lesz mit visszahúznia, akkor nem műhold esik, csak eső. A Fobosz-Grunt január 15-i megsemmisülésével kétségkívül az utóbbi idők legtestesebb példányának agóniája ért véget. Az utánpótlás azonban folyamatosan érkezik. Csak reméljük, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében Pulinkat a Hold felé szállító űrtaxi nem erre a sorsra jut. Most is kiszimatolunk a világűrbe: hogyan készül az űrszemét?
Idén január 4-én készítette utolsó felvételeit a NASA Rossi Röntgentávcsöve. Egy nappal később a műholdat kivonták a forgalomból, majd ezt követően még két napig füleltek a felőle érkező esetleges életjelek után. Mindhiába. Ezek után hivatalosan halottnak nyilvánították.
A fehér törpék, neutroncsillagok és fekete lyukak tanulmányozására szakosodott műhold 16 év szolgálat után „sötétült el”: valamikor 2014 és 2023 között lép majd be a Föld légkörébe, ugyanúgy, ahogy a Fobosz-Grunt is tette. És sok más is, tavaly szép volt a termés: először az UARS, majd a ROSAT szakadt a nyakunkba.
A Fobosz-Grunt műhold is egyike volt annak a 20 ezer darabból álló készletnek, amit űrszemétnek hívunk. És ezek csak azok, amik alacsony Földkörüli pályán keringenek – többségük a keringés közben összeütköző űrjárművek letört darabjai. A légkör ezek egy részének eltüntetéséről készségesen gondoskodik. A probléma azonban valós, ahogy már 1978-ban is az volt. Akkor a NASA csillagásza, bizonyos Don Kessler végítélet-forgatókönyvvel rukkolt elő: ahogy az ütközések miatt egyre több lesz a törmelék, egyszer csak elérkezünk arra a pontra, amikor az űrszemét száma nagyobb ütemben növekszik, mintsem hogy képes lenne azt elemészteni a légkör. Ebből kifolyólag a Földet a Szaturnusz-gyűrű módjára veszi körül a szemét, ami egy idő után életveszélyes vállalkozássá teszi az űrrepüléseket. Ez a jelenség ma Kessler-szindróma néven ismeretes.
Ez azonban nem csak elmélet. A többi között emiatt kellett január 13-án 54 másodpercre alágyújtani a Nemzetközi Űrállomásnak, ami hajtóművével mintegy 300 méterrel feljebb tornászta magát. Csak így tudták ugyanis elkerülni a karambolos Iridium-műhold egyik labdanagyságú darabkájával való csattanást, ami 7 km/s sebességnél eléggé gyilkos találkozót eredményezett volna.
1998 óta ez volt a 13. eset, amikor az űrállomásnak el kellett ugrania egy űrszemét útjából.
Bár az évek során szóba jött az is, hogy űrbéli agyaggalamb-lövészet módjára lézerrel semmisítsék meg a darabkákat, Don Kessler szerint sem ez a megoldás: meg kell akadályozni a legméretesebb űrtárgyak egymásnak ütközését. Plusz kevesebb űrszemetet kellene termelni. Következő posztunkban a többi között összegyűjtjük, hogy egy-két kétbalkezes űrhajós miként járult hozzá az űrszemét gyarapításához.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!