A legbizonytalanabb feladat egy holdraszállás megtervezésekor a leszállóhely kiválasztása – ahogy az Apollo-k esetében is az volt. E tekintetben a világ nem sokat változott azóta. Pláne igaz ez akkor, ha fapados áron kívánunk eljutni a Holdra. És mi így akarunk.
Földi körülmények között sok mindent előre le lehet tesztelni: barátnőt, holdjárót, vagy akár egy műholdat is – utóbbihoz elég egy összkomfortos laboratórium; holdjárónk földi prototípusával például mi is rövidesen kimegyünk csapatni egyet Magyarország különböző pontjaira. Egyet nem lehet szimulálni: a holdraszállást.
Arról, hogy ez mennyire így van, már az első Holdra landoló ember alkotta szerkezet, a Luna 9 is meggyőződhetett: elég féloldalas képek érkeztek tőle, mivel történetesen egy kráter peremére landolt. Az Apollo 11 űrhajósai pedig kis híján belehaltak a leszállásba: nem sok híja volt, hogy nem egy sziklamező kellős közepére futott be a Sas.
Geográfusaink valószínűleg ezzel nagyon is tisztában vannak: számukra már jó ideje az egyedüli valóságshowt a NASA jelenleg is Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) szondájának képei jelentik, ahogy valószínűleg a Playboy is régóta a múlté az alsó fiókban.
A fapados holdmisszióknál, mint amilyen ugyebár a miénk, a leszállást is kevesebb pénzből kell összehozni, és ezáltal kockázatosabb megoldásokat kénytelenek mérnökeink bevállalni. Mivel azonban a Puli nem egy szuicid állat, szeretnénk, ha a kalandot azért túlélné - a biztonságos érkezéshez nagy síkságok kellenek: ez lecsökkenti a lehetséges leszállóhelyek számát. Hiába, no, kell a hely a légzsákkal való pattogáshoz.
A landolás esetünkben ugyanis nem lesz millimétermunka, akár több tíz kilométeres pontatlansággal is történhet majd. Ezért aztán olyan területek jöhettek csak számításba, ahol a felszín nagy területen hasonló képet mutat: azaz alföldet minden mennyiségben – a párszáz kilométer átmérőjűtől a több ezer kilométeresig.
Ahogy előző posztunkban erről beszámoltunk, egészen pontosan kilencre sikerült redukálni a többszáz lehetséges helyszínt. Látnivaló nincs sok rajtuk, ellenben attól még fölöttébb érdekesek.
De ha már a Playboyt szóba hoztuk. Kedvenc geográfusunkkal a Skype-on folytatott kráteres interjú hirtelen fordulatot vett, amikor szóba került egyik lehetséges leszállóhely-jelöltünk: a Schiller-kráter. Egyszer csak aszongya ez a derék ember:
16:12:21 Geográfus: elég fura alakja van
16:12:24 Geográfus: megnyúlt
16:12:28 Geográfus: egy oldalirányú becsapódás alakította ki
16:12:45 Geográfus: egyébként van még tőle délre két kis kráter, azokkal együtt egész pénisszerű.
Valljuk be, felkészületlenül ért az információ. Ez az, amire a poszt írásakor, uzsi közben legkevésbé sem számít még egy bölcsész sem: nehéz hirtelen feldolgozni, hogy a körültekintő tervezés eredményeként egy hím nemi szervbe készülünk belelandolni. És ezt csak így lazán bele az arcunkba. Nem lehet véletlen, hogy a wikipedián is csak egy homályos képet találni róla - talán azért, hogy mégse kelljen kirakniuk a 18-as karikát:
A krátereket elnevező csillagász keresztapák egyébként sajátos humorérzékről tettek tanúságot, amikor ezt a hímsoviniszta beütésű, eléggé exhibicionista hajlamú krátert Julius Schillerről nevezték el. A 16. és a 17. század fordulóján élt jámbor, német ügyvéd ugyanis halála évében némi segítséggel bár, de kiadott egy csillagászati atlaszt. Ebben a korábbi pogány elnevezésű csillagképeket bibliai eredetűekkel fészliftelte. Így népesítették be az újszövetségi karakterek az északi égövet, az ószövetségiek pedig a délit.
De ne feledjük: a Schiller-kráter csupán egy helyszín a kilencből. Leszállóhelyeink "szennyesét" a következő posztokban szorgosan tovább teregetjük.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!