Az amerikaiak 1968-ra gyakorlatilag már minden egy méternél nagyobb tárgyat név szerint ismertek az Apollok potenciális leszállóhelyein, és pertuban voltak az összes sziklával, ami csak létezett az Apollo 11 landolási körzetében. Ekkorra ugyanis a Lunar Orbiterekkel már végigszkennelték az egész Holdat, és űrszondáik kecsegtető túlélési mutatóval rendelkeztek. A szovjetekhez képest mindenképp.
Ennek ellenére nem sokon múlt, hogy Aldrin elhíresült lábnyoma helyett most nem két űrhajós tetemére gondolunk, amikor az Apollo 11 küldetés szóba kerül. 
Előző posztunkban írtunk arról, hogy az Apollo 11 leszállóhelye nem egy pont volt, hanem az optimális pont köré rajzolt ellipszis. Az amerikaiak számoltak ugyanis némi vezérlési hibával. Ezt jól is tették.
Sokáig úgy tűnt, hogy az egyetlen bosszantó körülményt csak a szovjetek jelenthetik. Az amerikaiak ugyanis a Lunar Orbitereiket már korábban letakarították Hold körüli pályájukról, így azok nem jelenthettek többé veszélyt az emberes küldetésekre. Miután az elvtársak számára egyértelművé vált, hogy elbukták az emberes Holdraszállást, minden erejükkel azon voltak, hogy bebizonyítsák: fölösleges emberéletet kockáztatni, amikor egy robot is képes kőzetminták hazaszállítására. Nem kicsit lehetett bosszantó az amerikaiak számára az a tény, hogy az Apollo 11 három asztronautája amerikai műholdak helyett most egy szovjet társaságában kering: utóbbit épp az amerikai küldetés idejére időzítettek. Paradox módon ekkor került sor az első "együttműködésre" is a két szuperhatalom között: a szovjeteknek kénytelen-kelletlen közkinccsé kellett tenniük a Luna 15 repülési adatait, ami végül irányítási hiba miatt az amerikai Holdraszállást követő napon csapódott be a felszínbe.
Később aztán kiderült, hogy nem a szovjet Luna jelentette az egyedüli veszélyforrást. Például mindjárt a magasságmérő radar bekapcsolása után - mindössze tizenkét kilométerre a felszíntől, a Holdkomp fedélzeti számítógépének memóriája túlcsordult a beérkező radarjelektől. Az történt, amit legkevésbé sem szeretnénk a Földtől 384 ezer kilométerre megtapasztalni: a gép hibát jelzett. És ez épp elég aggodalomra ad okot egy idegen égitestre való leszállás közben, ahol még nem járt előttünk ember.
Ezt a hibát szerencsére nem ítélte veszélyesnek az irányítóközpont, és az Apollo 11 landolása továbbra is terv szerint alakult, egészen addig, amíg 300 méterre meg nem közelítette a felszínt. A meglepi itt következett: ekkor vált az űrhajósok számára egyértelművé, hogy az optimális leszállóhely Volkswagen Bogár méretű sziklákkal és nagy kráterekkel van megszórva. Itt garantáltan felborultak volna holdkompostúl – ennek túlélésére kábé annyi esély kínálkozott, mint arra, hogy légkört találjanak a Holdon. De mégha túl is élték volna a borulást, a visszatérésre még ennyi esélyük sem maradt volna.
Maradt tehát a kézi vezérlés. Az alábbi videóban (06:54-től) az űrhajósok visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ebben a helyzetben négy dolgot tehettek: leszállnak még a sziklák előtt, balra vagy jobbra kanyarodva kikerülik azokat, illetve opció volt az is, hogy átsiklanak fölöttük. Armstrong ez utóbbi mellett döntött.
Ha ugyanis még a sziklák előtt akartak volna leszállni, a Sas „orrát” meredeken fel kellett volna húzniuk, oly módon, hogy a leszállóegység talpa a felszínnel kábé 45 fokos szöget zárjon be. Esetükben ez azt jelentette volna, hogy a kabinból egyáltalán nem láthatták volna, merre mennek – ami nyilvánvaló luxus lett volna akkor, amikor a navigációs rendszer épp egy leszállásra teljesen alkalmatlan sziklamező felé terelgette őket. Az oldalirányú kitérő is elég kockázatos vállalkozás lett volna, úgyhogy maradt a túlrepülés.
Neil nehéz percek előtt állt: megfelelő leszállóhelyet kellett találnia, miközben vészesen fogyott az üzemanyaguk. Alan Bean, az Apollo 12 holdkomp-pilótája erre így emlékezik vissza: "Az üzemanyag-felhasználás szempontjából az egyik legrosszabb, amit tehetsz, ha megszakítod az ereszkedést, mert ez esetben egy ideig vízszintesen kell repülni, majd újra kell kezdeni a süllyedést". Ez pedig értékes üzemanyagot jelent.
Az aggodalom érthető volt: a landolás után alig több mint 20 másodpercre elegendő üzemanyag lötykölődött a leszállóegység tankjában. A manőver azért is kínos volt, mert csak 50 méterrel a felszín fölött lehetett volna evakuálni a két űrhajóst a leszállóegységről, ennél lejjebb esélyük nem volt arra, hogy túléljék a "katapultot". Azt, hogy mennyire komplex egy Holdraszállás, az ide-oda áramló adatok utólagos vizualizációja szépen érzékelteti, a belinkelt videó megtekintését teljes képernyős módban javasoljuk.
Általában azt szokás mondani, hogy a tragédiák sok esetben az emberi tényező miatt következnek be: a pilóták elnéznek valamit, figyelmen kívül hagynak egy biztonsági jelzést, megszokásból vezetnek. Satöbbi. Az Apollo 11 az üdítő kivétel, ahol csakis az emberi beavatkozás menthette meg a küldetést. Pulink esetében azonban az emberi tényező az indítás után jóval kevesebb eséllyel lesz képes majd beavatkozni a dolgok menetébe, hiszen nem lesz emberfia a fedélzeten. Nekünk így kell majd leszállnunk a Holdra.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!