Megint a jó öreg trappista sajt. Ugyan van egy-két kráter, de köztük minden jópofán tükörsima. A krátereket ki kell kerülni, a tükörsimára pedig le kell szállni. Oszt' jónapot.
Ez a pofonegyszerű koncepció köszön vissza ezen a képen is: a fekete vonalakkal határolt 32 kilométer hosszú és 18 kilométer széles téglalapról sokáig azt hitték, hogy ez az Apollok számára az ideális leszállóhely; a mellékelt térkép alapjául a legjobb földi távcsövekkel évek alatt készített fényképek szolgáltak. Aztán a hatvanas évek második felében Hold körüli pályára álltak az amerikai Lunar Orbiterek, és minden borult. 
A küldetések fő célja az összes lehetséges leszállóhely feltérképezése volt, ezt egy CT precizitásával teljesítették is: elölről-hátulról, körös-körül, meg úgy általában mindenhonnan fotózták a Holdat. Az első küldetés kilenc elsődleges és hét másodlagos leszállóhely-jelöltet kapott lencsevégre. A második és harmadik Orbiter már az összesen húsz potenciális leszállóhelyről készített nagyfelbontású lesifotókat. Ezeken már az egy méternél nagyobb felszíni egyenetlenségek is kivehetők voltak.
Az érintetlen tükörsima sajtfelület mítoszát a második Lunar Orbiter cáfolta meg végérvényesen. Fotóiból az már látszott, hogy nem lesz egyszerű történet embert juttatni a Holdra, aki képes onnan élve vissza is térni a Földre. Kráter kráter hátán, mindenhol kisebb kráterek a nagyobbakon belül: Szeléné csúnyán elvakarhatta gyerekkorában a bárányhimlő pettyeit, arca felnőtt korára csupa ragya lett.
A képekből fokozatosan egyértelművé vált, hogy nincs olyan szöglete a Holdnak, ami elég sima lenne ahhoz, hogy az eredeti tervek szerint kivitelezhető legyen az Apollok leszállása.
Nem volt többé kétséges: a leszállóegységre bizony kell egy gyakorlott pilóta, aki képes kézi vezérléssel, az utolsó pillanatban is korrigálni a holdraszállás helyét.
Az Orbiterek fotósorozatának képkockáit egymás mellé téve gyakorlatilag egy tájkép-mozaikot készített a NASA, majd a szóba jövő leszállóhelyeken olyan geológiai képződmények után kutattak, amik kockázatossá tehették a landolást, úgymint: durva, sziklás talaj, dombok, meredek lejtők.
Az ideális leszállóhely paramétereit egy általános iskolás is le tudná vázolni házi dolgozatában: a fő szempont a biztonság. A leszállóhely a lehető legsimább síkságon legyen, amin nincsenek kráterek és nagyobb kövek, és ha lehet, a talaj se lejtsen 2°-nál jobban, plusz ne essen a leszállás útvonalába valami nagyobb domb, hegy, szakadék, esetleg mélyebb kráter. Satöbbi. Ilyen Holdat azonban nem könnyű találni. Erre persze a NASA-nál is számítottak.
Kiszámolták, hogy navigációs hibák miatt a leszállóegység a céltól északi-déli irányban 2,5 km-t, keleti-nyugati irányban pedig 4 km-t lenghet ki. Ezt a hibahatárt a képen ellipszisek jelzik. 
A hatvanas évek végefelé ezeken az ellipsziseken belül próbálták meg a landolás szempontjából legkevésbé rázós helyeket finomhangolással megtalálni.
A leszállóhely kiválasztása után következett az útvonaltervezés. Az ellipszis alakú területtől keleti irányban 56 kilométer hosszan húztak két egymástól távolodó vonalat: megpróbálták elképzelni, milyennek láthatják majd a holdfelszínt a leszállóhelyhez közelítő űrhajósok – a fehér körvonalú ellipszis a célterületet, az egyenesek az ahhoz közelítő leszállóegység számára a két záróvonalat jelentik, amit a landolás során nem tanácsos átlépni. 
Hasonlókat kell az égi szomszédunkra készülődő robotunkat szállító "űrtaxinak" is figyelembe venni, hisz - ahogy következő posztunkból kiderül - nem lehet elég alaposan megtervezni egy Holdraszállást. Mert mindig befigyel egy váratlan helyzet. Nincs kétségünk affelől, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt sem lehet ilyen meglepetések nélkül megúszni.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!