Az már igaz, hogy az emberiség minden különösebb gond nélkül, szinte már zavaróan hosszú ideig megvolt holdraszállás nélkül. Aztán az ötvenes években egyszer csak tarthatatlanná vált ez az állapot a politikusok számára.
Előző posztunkban arról írtunk, hogy az űrkutatás iránt elhivatott Kennedy elnök főtanácsadója, Jerome Wiesner is fölöslegesnek tartotta az emberes küldetéseket, ennek ellenére az Egyesült Államok vezetője 1961-ben mégis beígérte a holdraszállást. Ezt a lépését azonban egy Szovjetunióban élő ember provokálta ki, és az bizony nem Hruscsov volt.
A Föld túloldalán ugyanis Kennedy kollégája korántsem volt ennyire elhivatott, legalábbis kezdetben. Nyikita Hruscsovot ekkortájt mindennél jobban érdekelte az interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése, ezen kívül minden más szinte teljesen másodlagos volt. Viszont örök szabály, hogy verseny akkor van, ha legalább ketten részt vesznek benne. Hruscsovnak azonban volt egy másik fegyvere is. Szergej Pavlovics Koroljovnak hívták. Illetve nem hívták, hiszen neve említése nélkül nemes egyszerűséggel csak "Főkonstruktőrként" hivatkoztak rá a szovjet források.
Az USA „pechje” az volt, hogy a Szovjetunióban egyesek nem voltak légmentesen elzárva az imperalizmus hazugságaitól: szabadon olvasgathatták a nyugati sajtót. Koroljov és csapata így tudta meg, hogy az USA 1957-ben a Nemzetközi Geofizikai Év keretében egy műhold indítását tervezi.
Erre berontott Hruscsovhoz, és meggyőzte, hogy a Szovjetuniónak kellene gyorsan elsőzni egyet. Hruscsovot tehát meg kellett győzni. A másik fontos körülmény, hogy meg is lehetett győzni. Miután ez sikerült, az első Szputnyikot kevesebb, mint egy hónap alatt dobták össze: nem volt túlkomplikálva – gyakorlatilag egy polírozott fémgömb volt, jeladóval, hőmérőkkel és akksikkal megszórva.
A küldetés 1957. október 4-i sikerétől – és leginkább a bepánikolt angolszász sajtóvisszhangtól – azonban Hruscsov gyorsan vérszemet kapott, és ráérzett az űrverseny édeskesernyés ízére. Olyannyira, hogy a következő küldetést már ő maga javasolta a Nagy Októberi évfordulójára. A Szputnyik-1-et megelőző hektikus munkát valószínűleg így fordíthatta le magában: „ja, ha egy műhold összerakása ennyi, akkor biztos nem kell több idő a következőre sem”. Ez lett a Szputynik-2 sikere – és Lajka kutya veszte.
Azt, hogy amerikaiak szállhattak le emberrel elsőként a Holdra, nem kis részben a szovjet belpolitikai változások eredményezték: Hruscsovot 1964-ben távolították el a politikából, 1966-ban pedig Koroljov meghalt. Az USA furcsamód pont ebben az évben volt képes valamelyest befogni a Szovjetuniót: a hatvanas évek elején még közel egy év volt a lemaradásuk, ennyi idő telt el Gagarin és az amerikai John Glenn Földet megkerülő űrrepülései között. Ez az előny 1966-ra közel félévre apadt: az év elején szállt le a Luna 9 a Holdra, és csak nyáron futott be az első amerikai holdraszálló robot, a Surveyor-1.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy igazából Koroljov lengette meg a vöröscsillagos posztót Kennedy számára, aki tudta, hogy a sok szovjet elsőzést csak egy igazán nagy gurítással lehet semlegesíteni. Ebből lett a holdraszállás. Az amerikai politikától azonban a Hold később sem függetlenedett, erről lesz szó következő posztunkban. Kétségtelen, hogy szomszédos égitestünk felszínen tartása miatt írták ki a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt is, az ezen résztvevő 26 csapat közül a Puli képviseli a magyar kutatókat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!