Ha már egyszer az oxigéntartálynak mindenképp fel kellett robbannia, soha jobbkor nem robbanhatott fel - ha korábban vagy később történik a baleset, az Apollo 13 asztronautái nem élhették volna túl a kalandot. Az időzítés "tökéletes" volt. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke a baleset bekövetkezésekor épp a houstoni központban dolgozott, ő is hallotta a híres mondatot: "Houston, we've had a problem". A következő éveket az Apollo 13 kutatásának szentelte, és 13 tényezőt gyűjtött össze, amik révén megmenekülhetett a bajba került űrhajó legénysége. Az időzítés is rajta van a listáján.
„Nem mindenki ért egyet azokkal az állításokkal, amiket kutatásom eredményeképp tettem, de sokan egyetértenek velem - beleértve Jim Lovellt is: az asztronauták túlélése szempontjából kulcsfontosságú volt, mikor következett be a robbanás. Ha sokkal korábban vagy később történik, az megakadályozhatta volna a megmentésüket.”
Az Apollo 13 műszaki egységében két oxigéntartály volt, közülük a kettes számú robbant fel a Földtől 321 860 kilométerre. Senki nem tudta, hogy még itt a Földön megsérült a tartályhoz vezető kábelek teflonborítása, mivel a gyártó előzőleg elmulasztotta a fűtőpaneleket 65 Voltosra átalakítani. És amikor az eredeti 28 Voltra kalibrált kábelt megkínálták a jóval magasabb feszültséggel, a tartály túlforrósodott egy indítás előtti teszt alkalmával, és megolvasztotta a szigeteléseket. A sérült, csupasz drótok aztán a Hold közelében rövidzárlatot okoztak, a szigetelés kigyulladt. Az így keletkező tűz gyorsan megemelte a tartály nyomását a 7 MPa határérték fölé, és a tank vagy a tank teteje megadta magát. Megtörtént a robbanás.
Ha a robbanás korábban történik – feltételezve, hogy az Apollo 13 már elhagyta a földkörüli pályát – a Földre való visszatéréshez hátralévő távolság és idő olyan sok lett volna, hogy a túléléshez már nem maradt volna elég energia, víz és oxigén a személyzet részére. Ha később robban - mondjuk, amikor Jim Lovell és Fred Haise már leereszkedett a Hold felszínére - többé nem lett volna lehetőségük arra, hogy mentőcsónakként használják a holdkompot. Mert az már a Holdon állt volna műemlékké átlényegülve. Az Apollo 13 a baleset pillanatában így festett:
Balra található a holdkomp, ami ebben az állapotában leginkább egy elalélt pókhoz hasonlít. A kép közepvonalától jobbra egy gúla látható, ami egy hengertestben folytatódik, ebből egy WC-pumpa gumiharangjára erősen hajazó szerkezet nő ki a kép jobb szélén. A gúla a parancsnoki egység, alapjáraton ebben üldögélt a legénység. A hengeres testbe nem volt átjárás, az ugyanis a gépház: ezt hívják műszaki egységnek, itt történt a robbanás is. A Földről azonban nem a fenti felállásban indították el őket. A Saturn V rakéta tetején volt a parancsnoki egység, ami ugyanúgy, mint a képen is látható, a műszaki egységben folytatódott. Ez utóbbi alá zsúfolták be a holdkompot. A parancsnoki és műszaki egység kombónak tehát a világűrbe elengedett holdkomphoz egy 180 fokos forduló közbeiktatásával dokkolnia kellett. Alapjáraton ebbe mászott át az a két űrhajós, akik leszálltak a Holdra, míg harmadik társuk a Hold körüli pályán keringve a parancsnoki és műszaki egység kettősében várta visszatérésüket.
Akkor ütött be a krach, amikor Jack Swigert egy kapcsolóval beindította az oxigéntartály "keverését". Az oxigén megkavarása a tartályokban rutinműveletnek számított: keveréssel lehetett a tartály tartalmában lévő oxigén mennyiségéről pontos képet kapni. Nagyon alacsony hőmérsékleten ugyanis az oxigén hajlamos "megalvadni": a kavarást követően jóval pontosabb értéket mutatnak a műszerek a tartályban maradt oxigén mennyiségéről. A robbanás pillanatában már ötödszörre kaptak utasítást az oxigénatomok megkeringetésére. És ami az egészben a legérdekesebb, hogy a tartályokat más küldetések során 24 óra alatt kábé egyszer kavarták meg. Kérdés, hogy miért kellett ilyen gyakran kevergetni az Apollo 13 esetében?
Woodfill szerint az oxigén mennyiséget érzékelő mérőműszer nem megfelelően működött a kettes számú tartálynál. Houstonban az egyik repülésirányító ezt ki is szúrta: észrevette, hogy a szenzorok nem pontos értékeket érzékelnek, és ezért a Küldetésirányítás további mérésekre kérte az asztronautákat, tehát arra, hogy kevergessék csak szorgosan azt a fránya oxigént - rá akartak ugyanis jönni, miért nem működik megfelelően a szenzor, hogy lehetőség szerint elhárítsák a problémát. Az értékeket ötször frissíthették a zárlatig, és az ezt követő robbanásig. Ha a mérőműszer megfelelően működött volna, és a szokott módon és ütemben kavargatták volna a tartály tartalmát - tehát 24 óránként -, akkor az ötödik kavarásra azután került volna sor, hogy Lovell és Haise már elindult volna a holdfelszínre. Ekkor viszont már nem menekülhetett volna meg a legénység.
Jerry Woodfill ezt így foglalta össze: „Tiszta matek. Ha 24 óránként keverik meg az oxigént, az ötödikre épp az indítás óta eltelt 120. órában került volna sor. A leszállóegység a Holdra a küldetés 103,5 órájában indult volna el. A repülés 120. órájában Lovellt és Haiset épp pihenőidejük lejártával ébresztették volna álmukból, mivel ekkor épp nyolc órája fejezték volna be első holdsétájukat. Meredek ébredés lett volna. Segélyhívást kaptak volna a Hold körül keringő Jack Swigerttől vagy a Küldetésirányítástól, hogy valami nagyon nem stimmel a Hold körül keringő anyahajóval, a parancsnoki modullal.”
A jó ég tudja, hogy ezesetben mi történt volna a legénységgel. A Hold körül keringő műszaki egység üzemanyagcelláinak működéséhez szükség volt a folyékony oxigénre. Azzal, hogy a tartály elszállt, az űrhajó nem tudott elektromos áramot, vizet előállítani, és ugye, oxigénje sem volt. A megmentéshez az ekkor már a Holdon álldogáló holdkompra lett volna szükség, ami azonban örök időkre ott marad, mivel csak a felső része jöhet vissza a parancsnoki modulhoz. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a két egység még csak nem is lett volna képes dokkolni egymással.
És, hogy mi lett volna akkor, ha a robbanás akkor történik, amikor a parancsnoki egység épp a Hold mögött van, ahol nem volt rádiókapcsolat, és emiatt a földi irányítás sem segíthetett volna? Swigertnek egymagában, a parancsnoki modulba zárva problémás lett volna a hiba beazonosítása is.
A feltankolt holdkomp nélkül - leginkább annak hajtóművei és a benne lévő akksik híján - a parancsnoki modul nem térhetett volna vissza a Földre. Élő asztronautákkal semmiképp sem. Az Apollo 13 megmenekülésének kulcsa ugyanis a holdkomp volt, amit a mentőcsónakként használtak az űrhajósok: ez tolta vissza a parancsnoki és a műszaki egységet egészen a Földig. A holdraszállást követően nem csak Lovell és Haise halt volna meg, de Swigert is a sorsukra jutott volna. Még ha a megrongálódott műszaki egység hajtóműve működött is volna, oxigén nélkül a parancsnoki egység áramát előállító üzemanyagcellák sem működtek. Így pedig az űrhajóra biztos pusztulás várt. Ami az Apollo 13-mal történt elég lesújtó volt, ha viszont előbb vagy később történik a robbanás, biztosra vehető, hogy nem élték volna túl a küldetést.
Woodfill állítja, hogy az oxigén mennyiségét érzékelő szenzor hibás működése volt a garancia arra, hogy a holdkomp a robbanás pillanatában még mindig a parancsnoki modulhoz volt dokkolva, csurig töltve üzemanyaggal. Ezzel elképesztő mázlijuk volt. Ha nem kavargatják gyakrabban az oxigént, a zárlat később következik be, és akkor a küldetés kimenetele nagyon más lett volna: valószínű, hogy az egész legénység belehalt volna.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Hajtóműleállásra ritkán gondolnánk szerencsés fordulatként, pláne, nem úgy, ami még meg is menthetné a legénység életét. Az Apollo 13 esetében mégis ez történt. Miközben a kettes számú oxigéntartály egy beépített időzített bomba volt a Holdra tartó asztronauták alatt, ami végül a Hold közelében fel is robbant, akadt más is, ami bőven megölhette volna a három űrhajóst, azelőtt, hogy egyáltalán Föld körüli pályára értek volna: ez pedig a Saturn V rakéta volt.
A fenti kép bal oldalán található rakéta a Saturn V, a holdutazások hivatalos szállítója. Ennek vörösre színezett mezője a második rakétafokozat, ami felszállás közben bibis lett. Nem is akárhogy. A második fokozat alján - az elsőhöz hasonlóan (ez van a vörös színezés alatt) - szintén öt hajtóművet találunk, ezek közül a középső két perccel korábban állt le, mint kellett volna. Szerencsére. A leállás nem okozott problémát, mivel a maradék négy hajtómű képes volt kompenzálni a kiesését azzal, hogy négy percet túlóráztak: a tervezethez képest ugyanis ennyivel működtek hosszabb ideig. De, hogy miért is állt le a hajtómű az mindmáig rejtély. Az viszont tény, hogy ezzel a középső hajtómű jelentékeny mértékben hozzájárult a legénység túléléséhez. Ha ugyanis nem áll le, a Holdig sem jutnak el a fiúk, mert jó eséllyel még itt a Földön felrobbannak.
„Egy katasztrofális hibának kellett volna bekövetkeznie, és minden bizonnyal be is következett volna, ha csak a hajtómű leállását szabályozó rendszer nem viselkedik olyan furán. Azonban még a NASA Apollo 13 balesetről készített beszámolója sem kellő súllyal foglalkozik ezzel a kérdéssel” - állítja Jerry Woodfill, a NASA mérnöke, aki szerint a hajtóműleállás egyike volt annak a 13 szerencsés körülménynek, ami miatt az Apollo 13 legénysége túlélhette a küldetést.
Amikor a központi hajtómű leállt, az érthető okokból sem a legénységet, sem a földi irányítást nem villanyozta fel. A küldetést követően Jim Lovell parancsnok azt mondta, hogy amikor NASA engedélyt adott a repülés folytatására, „mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. OK, túl vagyunk a kötelező gikszeren, és úgy gondoltuk, hogy ettől kezdve sima utunk lesz” - könyvelték el magukban.
Woodfill elmondta, hogy a küldetésirányítás gyors értékelése szerint a problémát az okozta, hogy egy amúgy jelentéktelen elektromos jel kimaradt, és ez okozta a hajtómű idő előtti leállását. De valójában nem ez volt a probléma. A hajtómű ún. pogózásba kezdett, itt azonban ne a zenei fesztiválok első sorait képzeljük magunk elé, hanem ezt. Erről a problémáról a NASA is tudott: a hajtómű gyakorlatilag rázott, mint a rossznyavalya; ez olyan lehetett, mintha egy mosógép tetejére ülnénk, centrifugálás közben - azzal a különbséggel, hogy esetünkben másodpercenként tizenhatszor ugrik kábé 75 centi magasra. A pogózás kiküszöbölése be is volt tervezve az Apollo 14 küldetésre, de az időhiány miatt erre nem kerülhetett sor az Apollo 13-at magasba emelő Saturn V rakéta esetében.
„Ahogy egy figyelmetlenség okozta az Apollo 13 egyik oxigéntartályának robbanását, amikor a fűtőelem elektromos rendszerét elmulasztották 65 Voltosra áttervezni, és ezáltal időzített bombává vált, ugyanúgy mulasztást követett el a NASA akkor is, amikor egy ismert, és súlyos rakétahibát nem javított ki, ami tönkretehette volna az Apollo 13 küldetést” - állítja a NASA mérnöke.
A Saturn V rakéta második fokozata öt J-2 hajtóműből állt, ezek mindegyike 4500 kN tolóerőt biztosított, így állt össze a holdutazáshoz szükséges 22500 kN tolóerő. (Összehasonlításképp, a legerősebb Jumbo Jet maximális tolóereje 1200 kN - ebben már mind a négy hajtóműve benne van.)
Ott tartottunk, hogy a középső hajtómű pogózni kezdett, amíg a hajtómű le nem állt. A korábbi Apollo-repülések során az indítások alkalmával történtek ilyesmik. A jelenség úgy jön létre, hogy az üzemanyagcsövek és a rakéta szerkezete egyszerre berezonál egy bizonyos frekvencián. A rezonancia hajlamos volt felerősödni a pogózás minden egyes rángásával. Olyan pusztító volt ez a jelenség, hogy az embert nem szállító Apollo 6 küldetés során egy komplett takarólemezt kirepített a világűrbe.
„A rezgés olyan mint egy légkalapács, és az Apollo 6-on olyan szörnyű volt, hogy a rakéta egyik paneljét is leszakította, és ezzel a teljes küldetést veszélybe sodorta. Az Apollo 6 pályáját köralakúra tervezték, de a második rakétafokozatban fellépő pogó-hatás miatt ebből elnyújtott kör lett: ahelyett, hogy nagyjából azonos magasságba került volna, a földkörüli pályájának magassága a földfelszínhez képest 96 és 296 kilométer között váltakozott.” A wikipedia szerint az Apollo 6-nak 190 kilométer magas körpályára kellett volna állnia, ehelyett 173 és 360 kilométer között váltakozott pályájának magassága. Woodfill szerint, ha az Apollo 13 hasonló módon áll pályára, az elég rossz lett volna, de a legénység ebbe még nem halt volna bele. Ugyanakkor az Apollo 13-mal teljesen más volt a helyzet, mint az Apollo 6 esetében.
Az Apollo 6 ugyanis egy holdkomp-makettet vitt magával, aminek szerényebb volt a súlya, mint a valóságosnak - így annak is, amit az Apollo 13 cipelt az űrbe. Az Apollo 13 többlettömegével azonban a pogózás egycsapásra sokkal intenzívebb lett. Egy, a küldetésről készített jelentés szerint a hajtóművet 68 g terhelés mellett 16 hertz vibráció érte, ami 76 mm-rel eldeformálta a hajtóműkeretet.
Woodfill szerint, a középső hajtómű leállása kifejezetten jót tett a küldetésnek, ha ugyanis még egy-két másodperccel tovább üzemel, akkor a rezgéshullámok elpusztíthatták volna az egész űrhajót. „A hajtómű vízszintesen háromnegyed métereket ugrált, másodpercenként tizenhatszor: ezzel gyakorlatilag egy kéttonnás légkalapáccsá alakult, ami hatalmas erővel sújtott le a környező szerkezetre.”
De mi állította le a hajtóművet? „Ez a mai napig nem teljesen tisztázott, de köze lehetett ahhoz, hogy megbolondult a hajtómű nyomásérzékelője, emiatt aztán túl alacsony nyomást észlelt a szenzor” – mondta Woodfill, aki átnyálazta a küldetésről készült jelentést, az azonban a kiváltó okok részletes elemzését nem tartalmazta.
„Habár a hajtóművet egy alacsony nyomást érzékelő szenzor állította le, a hajtómű rendesen működött. Az érzékelőnek semmi köze nem volt a pogózáshoz. Megmagyarázhatatlan okból, de olyasmi történt, mintha valami kiszívta volna a nyomást, emiatt aztán a szenzor leállította a hajtóművet. De azt senki nem tudja, hogy pontosan miért.”
Woodfill szerint azok, akik később tanulmányozták a felszállás közben kialakult helyzetet, elmondták, hogy összességében szerencse, hogy az érzékelő lekapcsolta a hajtóművet. „Valami közbeavatkozott, ami miatt leállt a hajtómű, mielőtt még utat vágott volna magának a törékeny üzemanyagtartályokhoz. Ha ez megtörténik, az minden bizonnyal darabokra szedte volna szét az Apollo 13 űrhajóját.”
A hajtómű szerencsés leállása ismét egy olyan fordulat volt, ami még itt a Földön megmentette a három űrhajós életét.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Nehéz úgy beszélni az Apollo-program bármelyik „járatáról”, hogy ne említsük meg az Apollo 1 tűzesetét. Sokan úgy hiszik, hogy az Apollo-program talán sose járt volna sikerrel az Apollo 1 tragédiája nélkül, annyi azonban biztos, hogy Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee halála egészen biztosan hozzájárult ahhoz, hogy az Apollo 13 legénységének nem kellett meghalnia a világűrben. Így vélekedik Jerry Woodfill, a NASA mérnöke, aki szerint 13 oka van annak, amiért a három asztronauta túlélhette az életveszélyes kalandot.
"Mindig is úgy gondoltam, hogy a korai űrmissziók közül a legnagyobb bátorságra az első legénységnek volt szüksége. Legyen szó akár Al Shepardról, az Apollo 1 legénységéről vagy John Youngról és Bob Crippenről, az első űrsikló asztronautáiról, a mindenkori legnagyobb veszélyt egy új űrjármű első startja jelenti az űrbe. A tervezési vagy gyártási hibák miatt ugyanis az első út akár halálos is lehet" - állítja Jerry, a NASA nyugalmazott mérnöke.
1967. január 27-én az indítóálláson egy gyakorlatra került sor a legénységgel a fedélzeten, ez azonban tragédiába torkollott: rövidzárlat miatt tűz ütött ki az Apollo 1 parancsnoki egységében (ld. fenti kép). A kapszulában tiszta oxigén volt, emiatt a tűz gyorsan halálos méreteket öltött: a háromtagú személyzet elevenen megégett mielőtt ők, vagy a földi személyzet közül bárki kinyithatta volna a zsilipajtót. Habár soha nem azonosították be a tűz pontos keletkezési helyét, a wikipedia szerint a gyilkos rövidzárlat épp Grissom parancsnoki ülése mellett történt. A tragédia tervezési és építési hibák széles skálája miatt következhetett be az Apollo parancsnoki modul ezen korai verziójában. Az eset miatt az emberes küldetések 20 hónapig, a hiányosságok kijavításáig parkolópályára kerültek.
„Azt feltételezni, hogy a három bátor asztronauta elvesztése hozzájárult az Apollo 13 megmeneküléséhez szinte nevetséges, de a bizonyíték sokkoló. Grissom, White és Chaffee hozzájárulása az Apollo 13 megmentéséhez még inkább hősiesebbé teszi őket, mint amennyire amúgy is azok voltak, amikor életüket adták azért, hogy az ember eljusson a Holdra.”
Az egész helyzet ironiája összefügg az ominózus zsilipajtóval. Gus Grissomnak már volt egy halálközeli élménye a Mercury kapszulájában, amiben az óceánba való visszatérést követően kis híján meg is fulladt: a kapszula ugyanis elsüllyedt. Az incidens az Apollo zsilipajtajának áttervezéséhez vezetett - el akarták ugyanis kerülni a Liberty Bell 7-tel történt eset megismétlődését.
Sajnos ez egy olyan zsilipajtó megépítéséhez vezetett, amit az Apollo 1 legénységének halála után sikerült csak kinyitni. Mindazonáltal a körülmények úgy hozták, hogy Gus, Ed és Roger áldozata más, Holdra utazó legénység életét mentette meg.
A NASA ugyanis csak az Apollo 1 tragédiáját követően tért át a nem gyúlékony anyagok használatára, ezzel téve tűzbiztossá a jövőbeli Apollokat, valamint az indítóálláson várakozó űrhajó kabinjában tiszta oxigén helyett földfelszíni levegőkoktélt kevertek ki. Az Apollo 13 szempontjából életbevágó volt, hogy a rövidzárlatok megelőzése érdekében addigra már minden elektromos csatlakozót szigeteltek.
„Minden csatlakozót és drótot szigetelőanyaggal vontak be, ami ellenállt a nedvességnek. Ha az Apollok parancsnoki modulját és műszaki egységét nem tették volna tűzbiztossá, az Apollo 13 nagy valószínűséggel nem élhette volna túl a légkörbelépést. A hideg, nyirkos parancsnoki modul belsején az asztronauták által kilélegzett levegőből kicsapódott a pára: a vezérlőpanelek mögött is vízcseppek voltak.”
Woodfill szerint amikor az Apollo 13 parancsnoki modulját a légkörbelépés előtt aktiválták, a vízcseppektől az egész belseje lángba borult volna, ha nem lett volna tűzbiztos. A páracseppek azonnal rövidzárlatot okoztak volna a kapcsolótáblában és a huzalozásban. Amerika soha nem szállhatott volna le a Holdra az Apollo 1 nélkül. Ha tűz ütött volna ki a Hold felé menet, az a holdraszállási szándékot is rövidre zárhatta volna. „Képzeljék csak el a világ rettenetét egy ilyen esetben, amint hallani a személyzet fájdalmas kiáltásait az űr mélyéből: Tűz ütött ki az űrhajón.” Az Apollo 1 balesetét követően használt tűzbiztos technológia megelőzte ennek bekövetkezését az Apollo 13 fedélzetén, ez is kellett ahhoz, hogy a legénység túlélje a küldetést.
Háztáji Puli
Múlt hét csütörtökön és pénteken (április 19-20.) egyik geográfus csapattagunk is részt vett a NASA, az ESA és a DLR által szervezett berlini European Lunar Symposiumon. Deák Márton megkísérelte összefoglalni az eseményt. Íme: "Kábé 40 előadó gyűlt össze, többen megtévesztően Európán kívülről. David Kring az LPI egyik legkiválóbb kutatója, Gregory Schmidt, az NLSI egyik vezetője vagy Manabu Kato, a Kaguya küldetés egyik vezetője és Anton Sanin a Roszkozmosztól mind-mind remek előadásokat tartottak. A konferencia nagyon jól sikerült, esélyes hogy évente ismétlődő esemény legyen belőle.
Az eseményen egy külön szekció foglalkozott a GLXP ügyes-bajos dolgaival, ezen a csapatok is bemutatkozhattak. Mindannyiunknak egy kicsit meglepő módon hatalmas volt az érdeklődés, pedig a párhuzamosan futó szekcióban olyan konkurrens témák voltak napirenden, mint amilyen a holdi spektroszkópia és a plazmafizika. Összesen négy csapat volt jelen, valamennyien európai kötődésűek is: a FREDNET, a Synergy Moon, a Team Italia, és mi. (Az első két csapat hivatalosan amerikai, de sok helyen ott vannak.)
A nemzetközi szakvélemény még mindig kétkedve néz a GLXP-re, de egyre többen veszik készpénznek azt, hogy legalább egy GLXP csapat eljuthat a Holdra. Alex Hall, a GLXP főigazgatója és a többi csapat képviselője szerint másoknak is nagyjából az a gondjuk, mint nekünk: a pénzhiány. Néhányan ezen részben túlléptek (például a román Arca), de egyelőre senkinek sincs meg a megfelelő kerete a Holdra jutáshoz - így lehetséges szövetségesünknek, az Astroboticnak sem. Abból, hogy ettől nem rettennek vissza, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ők is a kis lépések elvét tették magukévá.
Alex szerint változások várhatók a GLXP-ben. A legfontosabb, hogy erősíteni akarják a csapatok közti kooperációt, mert az a tapasztalat, hogy nagy a leforgácsolódás - tényleges kiesés, vagy egyszerűen csak lemaradás képében. Egy másik fontos változás, a Mooncast lehetséges csökkenése. Élőképet tuti nem kell majd küldeni, de esélyes az is, hogy a 10-20 kbyte/sec-es adatforgalom elég lesz."
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Sokféleképpen el lehet jutni a Holdra, de csak egy menthette meg az Apollo 13 legénységét Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint. Ez azonban korántsem volt egyértelmű a hatvanas évek elején.
Kezdetben sok tudós és mérnök nagy terveket dédelgetett magában óriási rakétákról, amik leginkább a sci-fi írók által megálmodott űrhajókhoz hasonlítottak: felszálltak a Földről, landoltak a Holdon, és utána képesek voltak a Hold felszínéről újból felszállni, hogy visszatérjenek a Földre. Mindezt azonban többé-kevésbé egyetlen, megbonthatatlan egységben képzelték el. Más rakétamérnököknek más elképzeléseik voltak, és ez a különbség bizony nagy vitákhoz vezetett. A holdrautazást végül a kis holdkomp nyerte, amit végül az Apollo-programhoz használtak fel. Ez a választás később alapvető jelentőségűnek bizonyult az Apollo 13 legénységének megmentésében - és nem csak Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint.
Kezdetben három különböző módszer rivalizált egymással a holdraszállásért. Illetve négy.
Az elsőt közvetlen pálya módszernek hívták. Megvalósításához egy Nova-osztályú rakétát kívántak segítségül hívni: ez minden teketória nélkül egyenesen a Holdra repült volna, leszállt volna rajta, majd szépen visszajött volna onnan.
A második módszert földkörüli randevú technikának hívták, ami két nem túl nagy Saturn V rakétából állt volna össze, ezek Föld körüli pályán dokkoltak volna egymáshoz. A módszer lényege az, hogy az egyik rakéta földkörüli pályára állította volna az Apollot és annak személyzetét, míg egy másik rakéta vitte volna utánuk a Holdig és a visszatéréshez szükséges üzemanyagot. Az előbbi rakéta a földkörüli tankolást követően indult volna el a Holdra. Ennek a verziónak volt egy alfaja is, a wikipedia szerint ugyanis az Apollo-program keretében használt Saturn V rakéta kistestvérei - méretben feleakkorák lettek volna, mint a 110 méteres bátyuska - részletekben vitték volna fel a Holdra szánt űrhajó összetevőit, amiket aztán földkörüli pályán szereltek volna össze az asztronauták. Mintegy 10-15 darabból. A Gemini-program keretében az Agena céljárművel folytatott dokkolási kísérletek során igazából ezt az elképzelést ellenőrizte a NASA.
Létezett egy harmadik, Jerry Woodfill által nem említett módszer is: ennek során két űrhajót indítottak volna a Földről egymás után. Az első egy automatizált járgány lett volna, ami az üzemanyagot szállította volna a Holdra, így a később érkező embereket már egy komplett benzinkút fogadta volna, akik a szomszédos égitesten aztán szépen feltankolhattak volna a hazaútra. Fontos megjegyezni, hogy az előbbi három technika alkalmazásakor egy rakéta szállt volna a Holdra, és nem csak egy holdkomp.
A negyedik opció a Hold körüli randevú ötlete volt, ami egy Saturn V rakétát igényelt: ebben a koncepcióban a holdraszálló egység két különálló járműből állt volna – egyrészt a parancsnoki modul és a műszaki egység kombójából, másrészt pedig magából a holdkompból, ami megintcsak két részből állt. Mint tudjuk, végül is ez a megoldás valósult meg. Ez a választás azonban korántsem volt magától értetődő - figyelmeztet Jerry Woodfill, a NASA mérnöke.
„Eleinte Wernher von Braun Nova-típusú rakétákat kívánt használni a közvetlen pálya megközelítéshez, és ezt támogatta Kennedy elnök tudományos tanácsadója is. De volt egy csoport a Langley Kutatóközpontban Dr. John Houbolt irányítása alatt, akik előrukkoltak a Hold körüli randevú tervével. És ezt elsőre majdnem mindenki figyelmen kívül hagyta.”
De Houbolt kitartott amellett, hogy az egyrakétás rendszer nem kivitelezhető. Egy NASA-interjúban elmondta, hogy mindez nem valósítható meg. Szerinte a Hold körüli randevú gondolatával meg kell barátkozni az energia jobb felhasználása érdekében.
Houbolt később arról is beszámolt, hogy két és fél éves heroikus küzdelemmel sikerült ötlete mellé felsorakoztatni a szakembereket, ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy ő és csapata birtokában volt mindazoknak a tényeknek és számoknak, amikkel megtámogathatták állításaikat. Woodfill egyik kollégája, Bob Lacy, a NASA egyik korábbi mérnöke is részt vett azokon a megbeszéléseken, amiken eldőlt, melyik módszert használják a jövőben. „Azt mesélte, hogy az egész hihetetlen volt. Egy tanácsteremben vitatkoztak a Langleyben a Holdutazás legjobb módszeréről. Az egyik oldal egy óriási rakéta indítása mellett foglalt állást. A másik csoport a két űrhajós-módszert támogatta. Mindkét csapat megingathatatlanul kitartott saját álláspontja mellett. Villámok csapkodtak a megbeszéléseken. Hogy enyhítse a helyzetet, valaki azt javasolta: Dobjunk föl egy érmét, hogy eldöntsük a vitát. Elhiszed ezt?”
Végül senki nem dobott fel semmilyen érmét, de a történet jól mutatja a vita hevességét. A Holdért folytatott versenyben a Szovjetunió a Nova-típusú rakétakoncepciót tette magáévá. „A szovjetek a közvetlen pálya megközelítéssel nyomultak, amihez egy Nova-típusú rakétát akartak használni. Az N-1 rakéta első fokozata 30 hajtóműből állt, és herculesi erőt fejtett ki. Továbbá ez tűnt a legkevésbé összetettnek, és sokan úgy gondolták, hogy emiatt kevesebb időre van szükség a kifejlesztéséhez.”
Woodfill szerint a Nova-rakéta akár még a legjobb választás is lehetett volna, feltéve persze, hogy a 30 hajtómű közül egy sem adja meg magát az indításkor. „Ha ez megtörténik, attól kiegyensúlyozatlanná válhatott az egész konstrukció.”
1969-ben kétszer – egyik esetben csak hetekkel az Apollo 11 tervezett indítása előtt – a szovjet N-1 rakéta felszállás közben felrobbant. Az óriásrakéta túl komplikáltnak bizonyult, míg a Hold körüli randevú módszernek megvolt az a laza eleganciája, ami miatt ráadásul még gazdaságosabb is volt.
1961 novemberében Houbolt egy meglehetősen karcos hangvételű levelet írt a NASA egyik fejese, Robert C. Seamans részére. "Tényleg el akarunk menni a Holdra, vagy sem? Miért van az, hogy a Nova-koncepciót, a maga hatalmas méreteivel csont nélkül elfogadták, és egy űrrandit tartalmazó, amúgy jóval kevésbé grandiózus elképzelést pedig elutálnak, illetve háttérbe szorítanak? Elismerem, hogy ebben a stílusban levelezni nem éppen szokványos, de a tét épp elég nagy mindannyiunknak, hogy még ez is megengedhető legyen.”
A nyersesség végül kifizetődött, és Seamans közelebbről is szemügyre vette Houbolt tervét, majd meglepő módon rövidesen ez a terv lett a favorit – némi vitát követően. Houbolt két külön, specializált járműre osztotta az űrhajót. Ez a terv kihasználta a Hold kis gravitációját, így a holdkompot meglehetősen kicsire és pehelysúlyúra lehetett építeni - csökkentve a tömeget, a felhasznált üzemanyag mennyiségét, és emiatt a Földről való elrugaszkodáshoz szükséges tolóerőt, ami a Saturn V startjához kellett, amikor a holdkomppal a fedélzetén megindult a szomszédos égitest felé.
Amikor az Apollo 13 műszaki egységében az oxigéntartály felrobbant, az Aquarius becenevű holdkomp váratlan szerephez jutott a három asztronauta életének megmentésében: mentőcsónakként használhatták, hogy a legénység biztonságban hazatérhessen a Földre.
Eredetileg a holdkompot arra tervezték, hogy két asztronauta számára 45 óráig biztosítsa az életben maradás feltételeit. A küldetésirányítás zsenialitásának köszönhetően ezt alaposan felsrófolták: a holdkompnak az Apollo 13 három asztronautájának biztonságos hazaszállításához 90 óráig kellett működnie. A többi megközelítés esetében szó nem volt holdkompról, így bármilyen, ehhez hasonló gikszer az űrhajósok halálát okozta volna.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
"Este 9 óra 8 perc volt. Lenéztem a konzolra, mivel párszor felvillant, majd megszólalt a vészjelző" – így kezdődött a NASA történetének legjólsikerültebb balesete, az Apollo 13-é. Jerry Woodfill ekkor 27 éves volt, és mérnökként dolgozott a NASA-nál. Így emlékszik vissza a történtekre: "Kezdetben azt hittem, hogy valami gond van a riasztórendszerrel, vagy a műszerekkel, de aztán a fülhallgatón Jack Swigert hangját hallottam: Houston, problémánk adódott. Ezt röviddel később Jim Lovell is megismételte."
Jerry azt a vészjelző berendezést tartotta szemmel, aminek a fejlesztésében ő maga is részt vett. Az Apollo 13 balesetével abba a punnyadt csöndbe robbant bele, ami az irányítóteremben volt: a földi személyzet legszívesebben már sírt volna az unalomtól, annyira nem történt semmi. Ekkor azonban minden megváltozott.
Woodfill hiteles forrás. A többi NASA-csapattaghoz hasonlóan sokkal részletesebben ismerte a parancsnoki hajó és a leszállóegység működését, mint ahogy az munkakörétől elvárható lett volna, ez a tudás vértezte őt fel bármilyen probléma megoldására, ami csak felmerülhetett a küldetések során. Hangsúlyozza, hogy nem küldetésirányító volt, a velük szomszédos helyiségben, a Johnson Űrközpont küldetésértékelő szobájában üldögélt társaival együtt. "Nem voltunk frekventált csoport, a háttérben dolgoztunk, feladatunk a küldetés támogatása volt. Nem repülésirányítók voltunk, hanem szakértők."
Az összes többi, szinte ujjgyakorlatnak tekinthető Apollo-küldetés során nem játszottak túl nagy szerepet, azonban az Apollo 13 balesete miatt erőteljesen kibontakozhattak. Woodfill hajlamos lebecsülni a küldetésértékelők és önmaga szerepét. Mint mondja, csoportjuk 1970-es évekbeli szerepének összehasonlítása a küldetésirányítókéval olyan merészség lenne, mintha a Queen Maryt legalábbis egy hétvégi vitorlással akarnánk összevetni. "Ehhez hasonlóan hozzájárulásom a mentés sikeréhez még kevésbé hasonlítható össze Gene Kranz és Glen Lunney feladatával." Ez azonban túlzott szerénység, Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka Lost Moon című könyvének 11. fejezetében részletezi, mennyire fontosak is voltak a küldetésértékelő szobában üldögélő emberek.
De mi történt? Az, amit senki nem akarna megtapasztalni: a Hold közelében felrobbant a két oxigéntartály egyike, eközben megsérült a másik tartály is, ahonnan aztán szép csendesen szivárgott az oxigén a világűrbe.
Nem szeretnénk elveszni a baleset okainak műszaki részleteiben, amúgyis fölösleges lenne bemásolni ide a wikipediát, ott szépen le van írva a sztori. A következmények azonban nem kevésbé izgalmasak. Azt nem kell ecsetelni, miért kínos, ha az űrben elmegy az oxigén: az üzemanyagcellák is munka nélkül maradtak, ezek a többi közt oxigénből állítanak elő elektromos áramot, amivel a fedélzeti számítógép is megy. Tehát, oxigénhiánytól nem csak megfulladni lehet, hanem áramszünet is prímán előállítható vele. Szerencsére, az oxigéntartály nem a személyzettel egy légtérben volt, hanem a műszaki egységben, erről részletesebben a későbbiekben még szó lesz: ezért nem halt meg ott helyben a teljes személyzet. Bár ez sem sokon múlt.
Woodfill nemcsak jelen volt a baleset bekövetkezésekor, hanem az azóta eltelt pár évtizedben részletekbe menően beleásta magát az Apollo 13-mal kapcsolatban fellelhető minden dokumentumba; ezek és saját tapasztalatai alapján osztályozta a córeszt, majd mindennek eredményeképp előrukkolt azzal a 13 dologgal, ami megmentette az Apollo 13-at. Mi ezt a listát az elmúlt napokban kiegészítettük James Lovell parancsnok személyével, aki - Apollo 8-as megpróbáltatásainak köszönhetően - ekkor már nagyon strapabíró volt.
Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai
Egyik geográfusunk épp ma tart előadást Berlinben, azon a konferencián, amin a többi között a NASA egy-két fejese is részt vesz. Csapattagunk bemutatja a Nagy Holdszimulátor tervét, dolgozunk ugyanis egy terepasztalon is, ami változtatható meredekségével kiváló lehetőséget nyújt a holdjáró-modellek tesztelésére. Megmutatjuk:
Első pillantásra egy pohár- és szappantartókkal erősen felszerelt ülőkádra hasonlít, valójában nem az. Hat kráter kapott rajta helyet, és mint a képről is látszik, a legnagyobb - a kád ülőkéje - az I-es számú. Nem kicsi. A sugara 250 centi, mélysége pedig 80 centi. A legkisebb a VI-os, ennek mindössze 30 centi a sugara, és 10 centi mély. Látható, hogy az I-es kráter egy pallóban folytatódik, ebben az a trükk, hogy meredekségét módosíthatóra tervezzük. A terepasztalon reményeink szerint nem csak holdjárónkat lehet kiválóan tesztelni, hanem mások is - például a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyben résztvevő csapatok is - igénybe vehetnék. Ez azonban nem csak egy csupasz fémlap: felszínét a szintén fejlesztés alatt álló holdpor-utánzatunkkal szórnánk tele, így a terepasztal a holdtáj legjellegzetesebb sajátosságait tartogatná a rajta bukdácsoló holdjáró-jelöltek számára.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Sokféleképpen lehet belépni a Föld légkörébe, de ha ezt túl is szeretnénk élni, akkor csak három lehetőségünk marad: jöhetünk ballisztikus, sikló és ugrópályán, erről előző posztunkban írtunk. A dolog azonban csöppet komplikáltabb ennél, főképp az Apollo-k esetében.
A Mercury-, Gemini- és Apollo-programokban az a közös, hogy az űrhajósokat szállító kapszulák kivétel nélkül ballisztikus pályán érkeztek vissza a légkörbe. A különbség az, hogy nem ugyanazzal a sebességgel. A Holdra utazó Apollo-missziókkal ellentétben az előző kettő ugyanis föld körüli pályán maradt. És ez nem mindegy.
Egy űrhajó visszatérésre használt pályája részben attól függ, hogy a jármű hova utazott előtte. Azaz, hogy honnan érkezik. Ha ugyanis föld körüli pályán kering, sebessége mintegy 28 000 km/h. Ebből következően a légkörbe is ezzel a sebességgel kezdi meg a belépést. Ilyenek voltak a Mercury és a Gemini kapszulák, az űrsiklók, de például a Nemzetközi Űrállomásról épp április végén hazatérő három űrhajós is ennyivel lép majd be a légkörbe a Szojuz fedélzetén.
Az Apollo 8 volt az űrhajózás történetében az első emberes küldetés, ami szakított az addigi hagyománnyal, és nem maradt földkörüli pályán, hanem kilépett bolygónk gravitációs mezőjéből. Ehhez a mutatványhoz azonban már második kozmikus sebességre kellett gyorsulnia: ez mintegy 40 ezer km/h-t jelent. Namármost, a világűrben nem sok minden lassította Lovellt és kis csapatát - ebből következik, hogy pár nappal később a Holdról is ugyanezzel a kezdősebességgel tértek vissza a Földhöz.
Legyen szó űrhajóról, vagy akár egy Földre látogató UFÓ-ról, a légkörbe lépés alsó és felső határértékét három tényező kombinációja határozza meg: az űrhajó pályája, a lassulás mértéke és a légellenállás miatti hőképződés. Szerencsénk van, mindegyik összefügg egymással.
Mindezek határozzák meg, milyen meredeken léphet be egy jármű a légkörbe, és landolhat biztonságosan. Ha a belépés szöge túl meredek, akkor túl gyorsan lassul. Emiatt órási g-terhelés éri az utasokat, és a kabin irgalmatlanul felhevül (a fenti képen A-val jelölve). Függetlenül attól, hogy ballisztikus, sikló, esetleg ugribugri pályán érkezünk-e a légkörbe, arra kell odafigyelni, hogy ne túl gyorsan fékeződjön a cucc, mivel akkor túlhevül. Nem mellesleg az ember nem éli túl sem az intenzív gyorsulást, sem az intenzív lassulást: épp ezért a légkörbelépés során a legnagyobb fékeződés nem haladhatja meg a 10 g-t. Természetesen, a hőmérsékletre is érzékenyek vagyunk, így a légellenállás miatt kialakuló hőtermelődést már csak azért is érdemes alacsony szinten tartani, hogy odabenn lehetőleg ne süljenek meg az utasok.
A meredek légkörbelépés ellentéte, ha a kapszula túl laposan érkezik a légkörbe, ami így nem fékezi le eléggé ahhoz, hogy megkezdje az útját a felszín felé. A jármű szinte gellert kap, és lepattan az atmoszféráról, vissza az űrbe, ahonnan jött (a képen B-vel jelölve). Az Apollo-k esetében azonban nem lett volna elegendő üzemanyag arra, hogy újra megkíséreljék a visszatérést. A két véglet között, a tűréshatár élet felőli oldalán találjuk az Entry corridort. Ez egy keskeny "folyosó" - az egyetlen ösvény, ahol biztonságosan bejöhet a légkörbe az űrhajó. A távolról sem méretarányos ábra alján - ahol a folyosó és a Föld találkozik - két fokos pontossággal kellett betalálni a légkörbe, ennyi a hibahatár: az Apollo 8 esetében a belépési szög 5,3 és 7,7 fok között volt, valóságos kiterjedése pedig mindössze másfél kilométer. Ebbe kellett betalálni. Ha ez nem jön össze, akkor a gyors elégés vagy a lassú halál valamelyike jut nekik osztályrészül.
Ráadásul, az Apollo 8-nál azért kellett mindenképp ebbe a körömhegynyi résbe betalálni, mert még így sem volt biztos, hogy az első 40 ezer km/h sebességű visszatérést kibírja-e egyáltalán a vadiúj hőpajzs, aminek ez volt az első éles tesztje.
Ehhez képest volt különösen ciki, amikor Jim a Holdról hazafelé jövet merő véletlenségből kitörölte a fedélzeti számítógépből a repülési tervet, ennek következtében pedig az űrhajó lenullázta magát: úgy képzelte el helyzetét, mintha még mindig az indítóálláson - függőleges helyzetben - állna. Jim az ablak mellől két csillag - a Rigel és a Szíriusz - alapján lőtte be pozíciójukat, majd a mérési eredmények alapján kalibrálták újra a számítógépet röpke negyedóra alatt. A hajó újra normális helyzetbe állt.
Lovelléknek azonban 40 ezer km/h-val egy mindössze másfél kilométeres lyukba kellett betalálniuk, mégpedig a megfelelő szögben. A feladat kábé olyan, mintha nekifutásból akarnánk átbújtatni a cérnát a tű fokán. Ha egy kicsit is elszámolja magát, az űrhajó elvéti a légkörnek ezt a másfél kilométer átmérőjű darabkáját. És akkor végük. Túlélték. Jim akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a malőrrel az Apollo 13 kosztümös főpróbáján vett részt.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ahhoz, hogy megértsük Jim Lovell teljesítményét, amivel az Apollo 8-at visszaterelte a Földre, miután véletlenül kitörölte a repülési tervet a fedélzeti számítógépből, meg kell értenünk, hogy mekkora para visszatérni a Föld légkörébe. A természetfilmek általában elcsukló hangon áradoznak a "kék bolygó" szépségéről, a Föld légkörénél azonban kevés gyilkosabb dolog létezik az űrhajósok számára. Légkörbe ugyanis háromféleképpen érkezhetünk, feltéve, ha élve szeretnénk eljutni az áhított felszínre: ballisztikus, sikló és – bármilyen hülyén hangzik - ugrópályán. És slussz. Ráadásul, a három alternatíva közül csak az első kettőt próbálták ki úgy, hogy ember is volt a fedélzeten.
Az alábbi sematikus ábra jól szemlélteti lehetőségeinket. A középső, sráfozott kör a Föld, a szaggatott vonal a légkör felső határa - ez kábé 100 kilométerrel van a felszín fölött, és Kármán-vonalnak hívják. A külső, vastagvonalú kör mutatja a Föld körüli pályát. A képen mindhárom verziót megtaláljuk: a ballisztikus pályát (a), a siklópályát (b) és az ugrópályát (c).
Az elsődleges különbség ezek között az, hogy milyen távolságot tesz meg az űrhajó attól a ponttól, amikor először eléri a légkört, egészen addig, ahol landol. Ezt alapvetően a felhajtóerő határozza meg, ami akkor keletkezik, amikor az űrjármű áthalad a légkörön.
Az Apollo-k - akárcsak az űrjárművek többsége - ballisztikus pályán léptek be a légkörbe. Ennek során nagyon kevés felhajtóerő jön létre, kábé annyi, mint egy toronyházból leejtett kő esetében. Az űrhajósokat szállító kapszula gyakorlatilag bezuhan a légkörbe, átvág rajta, miközben a gravitáció és a légellenállás teszi a dolgát.
Utóbbi fékezi a járművet, de eközben nem kevés hő termelődik, ezért van szükség a hőpajzsra. A landolás helyét az határozza meg, hogy hol lépnek be a légkörbe. A pilótának nincs lehetősége megváltoztatni a pályát, vagy a landolás helyét azután, hogy elhagyta a földkörüli pályát, és ballisztikusan belecsobbant a légkörbe. Vagy addig korrigál, vagy utána már nem tud.
Mivel a kapszula leginkább függőlegesen zuhan keresztül a légkörön, a belépés pontja és a földetérés helyszíne között nincs nagy távolság. Az Apollo-kon kívül a Mercury- és Gemini-program űrutazásai végén is így tértek haza az asztronauták. Meg így is fognak hazatérni, ha egyszer elkészül az Orion fedőnevű űrhajó, ami az űrsiklók után a gyökerekhez való visszatérést jelenti a NASA számára. (Most tesztelik, az alábbi fotón látható egység tér majd vissza a Földre, benne az űrhajósokkal.)
A másik visszatérési módozat a siklópálya, meglepő módon ezt használták a tavaly nyugdíjba vonult amerikai űrsiklók is. Ennek során a jármű repülőgép módjára hatol át az atmoszférán. A gép meredeken felhúzott orral csípi meg a légkört, és felhajtóerőt produkál. Emiatt képes a légkörbe lépés földrajzi helyétől messzebbre lévő landolási helyre leszállni. Hiszen nem úgy esik mint egy kődarab, vagy mint az előbb taglalt ballisztikus behatolók.
Ennek a technikának a lényege, hogy a pilótának sokkal nagyobb beleszólása van a jármű pályájába, és – legalábbis elméletben – ő választhatja ki a leszállóhelyet is. Persze, ez nem korlátlanul értelmezendő: a nyolcvanas években például a Csendes-óceán fölötti légkörbelépéssel nem juthatott volna el az űrsikló mondjuk a Szovjetunióba. (Nem mintha el akart volna jutni oda.)
A harmadik módszerrel már igen, azt viszont sohasem használták emberes küldetéseken. Ez az ugrópálya. Azt jelenti, hogy a jármű bele-belekóstol a légkörbe, de minden nyalintással fékeződik egy kicsit. Eközben azonban felhajtóerő is keletkezik, amivel megint elhagyja az atmoszférát: gyakorlatilag úgy pattog a légkör tetején, mint a kavics a vízen.
Ezt sokszor megismétli, de ezt sem lehet a végtelenségig, hiszen a légkörrel való minden egyes érintkezés alkalmával fokozatosan csökken a sebessége egészen addig, amíg biztonságosan – akár ballisztikus, akár siklópályán – megérkezik a kívánt leszállóhelyre. Előnye, hogy ezzel a módszerrel a légkörbelépés pontjához képest nagyon messzire elpattoghat. A pozitívumok ezzel véget is érnek: a legnagyobb hátránya, hogy jóval nagyobb hő képződik az ismételt légkörkóstolgatások közben, emiatt nagyobb tételben kell hőpajzzsal ellátni a járművet. Ami viszont plusz tömeg, és az űrhajózásban ezt nem nagyon szeretik. Az ugróiskolás technikához hasonlót idegen – és persze légkörrel rendelkező – égitestekre látogató műholdaknál alkalmazzák, hogy lefékezzék a cuccost, és pályára állítsák a bolygó körül: kezdetben elnyúlt, elliptikus pályára állnak, mivel ahhoz kevesebb nafta kell, és minden keringésnél lekoccolják a légkör tetejét, fokozatosan így körösítve a pályát.
A fentiekben megkíséreltük bemutatni az összes lehetőséget, amivel túl lehet élni a Föld légkörébe való belépést. Jim Lovellék - és az Apollo-k - ballisztikus pályán futottak be. Nem mindegy azonban, hogy az ember földkörüli pályáról érkezik, vagy időközben meglátogatott egy másik égitestet is például, a Holdat. Ahogy az sem mellékes, hogy milyen szögben kapjuk el a légkört. Erről következő, holnapi posztunkban lesz szó. (Folyt.köv.)
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Jim Lovellnek, az Apollo 13 parancsnokának „Reszkető” volt a beceneve, amit Pete Conrad, a többi között az Apollo 12 leendő asztronautája még akkor ragasztott rá, amikor Lovell megkezdte kiképzését a NASA-nál. Ettől kezdve ez lett a hívójele is a légierőnél. Meglehetősen parás volt ugyanis. Később, amikor 1968-ban a Time magazin az Apollo 8 asztronautáit is bemutató számában ez szóba került, Conrad már ezt a kiegészítést fűzte a becenévhez: „Azóta bebizonyította, hogy az űrben nincsenek idegei.”
Azt Conrad sem gondolta, hogy a cikk megjelenése után bizonyosodik be igazán fenti állítása. Az Apollo-programhoz képest Lovellnek például a Gemini 7 fedélzetén eltöltött két hetes földönkívüli sziesztája fizetett szabadságnak tűnhet. Az Apollo 8 jelentőségében olyan volt, mint később Armstrongék holdraszállása: először kerülte meg ember a Holdat, elsőként látták az emberi szem számára mindaddig láthatatlan túloldalt (robotok készítettek fotókat korábban is), nem is beszélve a földfelkeltéről – az erről készített fotójuk talán csak tisztasági betét reklámban nem szerepelt még, bár ez sem biztos. Ők lettek a leggyorsabb emberek is, hiszen úton a Hold felé közel 40 ezer km/h-ra gyorsítottak ki, ez egy tízessel több, mint amennyi a Föld körüli keringéshez szükséges. Mármint tízezer km/h-val.
Mindezt egy olyan fedélzeti számítógéppel hozták össze, ami kábé annyi memóriával rendelkezett, mint napjaink elavultabb mikrohullámú sütői. Vagy mint a Commodore: mintegy 64 kilobájt volt a memóriája. Sokkal semmiképp sem több. Ez kevés a multitaskinghoz, de a célnak pont megfelelt: tárolta az utazással kapcsolatos repülési tervet. Egészen addig, amíg Lovell ki nem törölte azt merő véletlenségből. Ekkor minden koordinátájukat elvesztették, ugyanakkor vészesen közeledett a légkörbelépés ideje, ami egyike a legprecízebb és legrizikósabb dolgoknak: két fokos pontossággal kell ugyanis betalálni a légkörbe, ennyi a hibahatár. A belépési szög 5,3 és 7,7 fok között volt, ha ennél laposabban érkeznek, lepattannak a világűrbe, ha meredekebben, akkor viszont az órási sebességgel – 40 ezer km/h-val – érkező kabin elégett volna. Két fokon múlik élet és halál. És még így sem volt biztos, hogy az óriási hőterhelést kibírja-e az újonnan fejlesztett hőpajzs, aminek ez volt az első éles bevetése.
Lovellnek mindez úgy sikerült, hogy közben csak az ablakon nézett ki: saját csillagmérései alapján vitte be az adatokat a fedélzeti számítógépbe, ami a törlés következtében a korrekcióig amnéziában szenvedett. Úgy képzelte el helyzetét, mintha még mindig az indítóálláson - függőleges helyzetben - állna. Jim a Rigel és a Szíriusz alapján lőtte be pozíciójukat, majd a mérési eredmények alapján kalibrálták újra a számítógépet, így a hajó újra normális helyzetbe állt. Túlélték. Jim akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a malőrrel az Apollo 8 az Apollo 13 kosztümös főpróbája volt.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha még nem töltöttünk el két hetet egy kisautóba zárva, közelítő segédfogalmunk sem lehet arról, miken ment át Jim Lovell, amire az Apollo 13 parancsnoka lett belőle. Ha a balesetet szándékosan betervezték volna, akkor sem találhattak volna nála alkalmasabb palit a feladatra: Jim elsősorban múltja miatt volt képes arra, hogy élve hazahozza a legénységet a Földre. (Persze, sok minden más is közrejátszott az Apollo 13 szerencsés kimenetelében, ezeket a további posztokban vesszük sorra.)
Öreg róka volt. Jim volt az első asztronauta, aki négyszer járt az űrben, szerencsére az Apollo 13 ezek közül sorrendben a negyedik, és egyben utolsó útja volt, ami azt is jelentette, hogy addigra már rengeteg tapasztalat birtokába jutott. Szüksége is lett rá.
Jim egészen a hetvenes évek SkyLab programjáig csúcstartó volt az űrben eltöltött órák számát illetően. Ehhez a rekordhoz nagymértékben hozzájárult a Gemini 7 küldetés, amire Frank Borman kísérte el, aki a későbbi Apollo 8 küldetésben is vele volt. Lovell a Gemini 7 és Borman társaságában közel két hetet időzött a világűrben, ez akkor az addigi lehosszabb űrben töltött idő duplája volt. Ha semmi mást nem csináltak volna, csak annyit, hogy két hétig egy konzerdoboz méretű helyen üldögélnek, már az is óriási teljesítmény lett volna. A fenti képen látható két ajtó alá kellett ugyanis behajtogatnia magát a kétfős legénységnek. Itt finoman szólva sem tánctér fogadta őket, egy űrhajósra kábé annyi hely jutott, amennyi egy autó első ülésén van: ha fel akart állni valamelyikük, az már űrsétának minősült. (A fenti kép szorult helyzetüket jól illusztrálja, a fotón a Gemini 12 legénysége látható egy életnagyságú modellben, jobbra Jim, mellette Buzz Aldrin: Lovell első útján, a Gemini 7-tel egy ilyenben húzott le két hetet.)
Lovell első útja azonban még korántsem kalandtúra volt, épp ellenkezőleg: állati unalmas volt, amit a NASA-val való kötélhúzás színesített olykor-olykor. A két férfi ugyanis ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy levetkőzzön.
A Gemini 7 egyik óriási eredménye az volt, hogy megszabadította a jövő asztronautáit ruháiktól, ettől kezdve az űrhajósok már földi körüli pályán is kibújhattak szkafanderükből. Az űrrepülés történetében először nekik engedte meg a NASA, hogy valamelyikük egyáltalán levegye a szkafandert, bár ők már a második napon azt tervezték, hogy ezt egyidejűleg mindketten megteszik. A NASA-nál ezért az ötletért nem rajongtak különösebben, és azt a választ kapták, hogy kettejük közül egyiküknek mindig viselnie kell a ruhát. Borman lett a szerencsés, aki emiatt a következő 148 órát leginkább azzal töltötte, hogy úgy izzadt, mint egy ló.
A 148 óra elteltével a földi irányítás elrendelte, hogy cseréljenek, és Lovell vegye föl a meglehetősen kényelmetlen űrruhát: Borman vetkőzhetett. Újabb pár nap elteltével a NASA kegyet gyakorolt, mivel úgy tapasztalták, hogy kevés előny származik abból, ha a legénység a küldetés alatt állig be van öltözve, és pár nap múlva eltekintettek az addig kötelező viselettől.
A kéthetes küldetés 11. napján - háromnapos csúszást követően - kiruccant hozzájuk a Gemini 6A, a két űrhajó mindössze 30 centire megközelítette egymást. Ez volt gyakorlatilag az egyetlen akciójelenet a két hét során. Ezután nem sokkal több dolguk volt annál, minthogy körözzenek a Föld körül, ehhez azonban nem volt szükség aktív közreműködésükre, ment magától. Borman épp ezért Mark Twain önéletrajzi ihletésű Roughing It című könyvének olvasgatásával ütötte el az időt, Lovell pedig Walter D. Edmonds Dobszó a Mohawk mentén című könyvét vitte magával az útra. Már-már szinte örülhettek azoknak a műszaki problémáknak, amik az út végefelé jelentkeztek: a manőverező hajtóművek egy része nem akart működni, és az üzemanyagcellák is csak a szükséges energia egy részét állították elő.
Némiképp legyengülve, de jó hangulatban tértek vissza a kéthetes űrhakni végén, olyannyira, hogy még arra is maradt erejük, hogy poénkodjanak egyet a földi irányítással, rádión ugyanis bejelentették: megfontolják, összeházasodjanak-e, miután annyi időt húztak le együtt az űrben. Ennél jóval kevesebb időt - három napot - töltött el Lovell a második űrutazásán Aldrin társaságában a Gemini 12 fedélzetén, akkor a cselekmény már jóval pörgősebb volt. Lovell két Geminis küldetése végén már otthonosan érezhette magát Földi körüli pályán, azonban az Apollo 13 küldetéshez hasonló problémával Lovell első ízben harmadik küldetésén, az Apollo 8 útján találkozott először. Innen folytatjuk holnapi posztunkban.
Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai
Ha holdjáróval akarunk összefutni, Magyarországon rövidesen három helyszínen tehetjük meg. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne. Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.
A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas. Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak persze nem tennénk ki a jelenleg épülő második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az igazán tökös babonások még a moziterembe sem ülnének be, hogy megnézzék az Apollo 13 című filmet – pláne, ha egy olyan országban nőttek fel, ahol egyes épületekben a 12. emelet után rögtön a 14. következik. Főképp nem vetődtek volna az elsők között az 1970. április 11-én houstoni idő szerint 13 óra 13 perckor induló Apollo 13 parancsnoki moduljába: a küldetés alatt - ugyancsak houstoni időszámítás szerint - április 13-án az esti órákban robbant fel egy oxigéntartály. (Magyarországon ekkor már április 14-e volt, a balesetnek ma van az évfordulója.) Ettől kezdve az út már legkevésbé sem a holdraszállásról, hanem a túlélésről szólt. A Jim Lovell által vezetett misszió azonban nem csak ebben tért el az Apollo-program többi utazásától.
Ha szigorúan a holdraszállásokat vesszük alapul, akkor - az építészeti példánál maradva - a 13. szint itt is kimaradt. Az Apollo 12 és a 14 is landolt a Holdon, Lovellék is ezért indultak, ez azonban nekik nem jött össze. Sok babonás embertársunknak jó oka lenne revideálni a 13-as számmal kapcsolatos előítéleteit – ez ugyanis szerencseszámmá változott az Apollo 13 esetében. Minimum 13 oka van ugyanis annak, miért nem halt bele a háromtagú legénység a végül sikeres kudarcnak minősített küldetésbe. Az okokat a következő posztokban kíséreljük meg összegyűjteni.
Az Apollo 13 misszió nem csak azzal lóg ki az előtte lévő és utána következő küldetések sorából, hogy ez törte meg a folytatólagosan elkövetett holdraszállások sorozatát. Ott van például rögtön a küldetés emblémája. Lovak húzták Héliosz napszekerét a görög mitológiában, de az idők folyamán Héliosz munkaköre egyre inkább összemosódott Apollón szerepével, aki viszont ettől kissé elnapistenesedett - ha minden igaz, erre utal Lovell fenti alkotásában. És igen: a lovak száma megegyezik a legénység létszámával. Az Apollo 13 volt az első misszió, ahol a fenti „logónak” egyáltalán köze volt a program névadójához: Apollón görög istenhez. Ugyanez legközelebb már csak az Apollo 17, az utolsó emberes holdexpedíció emblémájáról lesz elmondható. A többi küldetés jelvényében általában Uncle Sam dominál, itt-ott feltűnik egy-egy stilizált holdkomp, rakéta, fehérfejű rétisas, miegymás, de ezeken kívül semmi extra. Latin mondat pedig végképp nincs rajtuk, ez is az Apollo 13 sajátossága: „Ex Luna, Scientia” - ez durva szabadfordításban kábé annyit tesz: Holdból merített tudás.
A parancsnoki modul és a holdkomp keresztelője parancsnoki kiváltság volt, Jim Lovell ennek igyekezett is maradéktalanul eleget tenni: előbbi az Odyssey, utóbbi az Aquarius nevet kapta tőle - a közhiedelemmel ellentétben azonban Lovell nem a Hair c. musical hatása alatt volt a névadáskor, hanem sokkal inkább a termékenység, áradás erősen romanizált nevű egyiptomi istenére célzott.
A római számokkal viszont hadilábon állt a NASA, a későbbi missziók során már csak egyszer, az utolsónál engedte meg azt, amit Lovelléknek még simán: az övék az Apollo-program azon ritka emblémái közül való, amire a küldetés nevét – a kör felső karimáján – római számokkal írhatták: Apollo XIII. Az Apollo 15 legénysége esetében a NASA már kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a küldetés "sorszámát" arab számokkal írják.
Ugyancsak az Apollo 13 emblémájának sajátossága, hogy - az Apollo 11-hez hasonlóan - az űrhajósok neve nem szerepel az emblémán – ez a személyzetcsere miatt nem is volt olyan nagy hátrány, erről korábban már írtunk. Lovell azonban az Apollo 8 holdkomp-pilótájaként bebizonyította, hogy dizájnernek sem utolsó: egy Kaliforniából Houstonba tartó vadászgép hátsó ülésén skiccelte le az Apollo 8 fenti emblémáját, röviddel azután, hogy megtudta: a küldetés célja a Hold megkerülése lesz. A szokatlan háromszög alakzat a parancsnoki modult szimbolizálja, a nyolcas pedig a végtelen szimbólumaként is értelmezhető. És ez egyáltalán nem elképzelhetetlen asszociáció Lovell életét tekintve. Az első ok, amiért nem haltak meg, ő maga volt. Erről következő, hétfői posztunkban írunk majd.
Háztáji Puli - Miért támogatja a magyar holdjárót a Kürt Zrt. elnöke?
Ezt írta nekünk: "A Puli projekt Hungarikum. Mint a makói hagyma. Több rétege van.
A közepe színtiszta innováció, technológiai újítások egész tárháza.
A felette lévő réteget az a lelkes csapat képezi, aki ápolja és segíti a projektet. Olyan álmot építenek, amelyet évtizedek óta nem láttunk országunkban. Együttműködnek az amatőrök és a profik, a szakemberek és a támogatók.
A külső réteg maga a magyar társadalom. A Puli egyik célja lehetne, hogy nemzetünket összehozza. Köszönhető az álomszerű küldetésnek - Pulit a Holdra - mely támadhatatlan, lelkesítő és tiszta. Mikor volt utoljára ilyen nemes összefogásra alkalmunk?
Szívből kívánok a Pulinak sikert; a támogatóknak határtalan lelkesedést!
Dr. Kürti Sándor a KÜRT Zrt elnöke"
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha az előző posztban azon csodálkoztunk, miként sikerülhetett a nyolcvanas évek elején - többszöri csúszás után - pont Gagarin űrrepülésének évfordulójára passzintani az első amerikai űrsikló startját, most minimum azon csodálkozhatunk, hogy ez idén miért nem jött össze: a Discovery ugyanis az évfordulóhoz képest pont egy hetes késéssel haknizik egyet rövidesen Washingtonban. Hiába, a csúszások végigkísérték az űrsikló-programot; legalább annyira hozzátartoznak, mint maguk az űrsiklók.
Valami ugyanis készülődik. A NASA a napokban tömören bejelentette a facebookon, hogy április 17-én - az első repülés 1981. április 12-én volt - Washington belvárosa fölött átrepül a forgalomból kivont Discovery űrsikló. A bejelentés így önmagában azért számít különösen pikáns hírnek, mivel az űrsiklóprogramot 30 év után tavaly állították le, és a NASA némi túlzással már aznap délután nekiesett a gépek széttrancsírozásának.
Ennek következtében azok pikk-pakk működésképtelenné váltak, hiszen minden mozdítható alkatrészt kiszereltek belőlük, amiről azt gyanították, hogy újra felhasználható. És ebbe a kategóriába tartoztak például a hajtóművek és a navigációs berendezések is - sok más egyéb mellett. Persze, eredeti állapotában sem válna be belföldi járatként egyik űrsikló sem: A-ból B-be ugyanis csak a világűr, és pár úszómedencényi üzemanyag, valamint két szilárd hajtóanyagú rakéta közbeiktatásával juthat csak el.
Vagy így. Az alábbi beszédes fotóval frissítette közösségi oldalának borítóképét a floridai Kennedy Space Center:
A Discovery tehát jön, pontosabban hozzák. A portálokon csak ritkán hagyják szó nélkül a két gép együttlétéből következő szexuális konnotációt: ez esetben a méhkirálynő és a here közül utóbbi az értékesebb. Ebben a posztban mégis az előbbiről beszélünk.
Az ugyanis egy átalakított Jumbo Jet, meglehetősen ingerszegény belsővel: nincsenek ülések, légkondi, poggyásztartó, de még WC sincs. A kárpitozást és a belső hőszigetelést is kispórolták, egyszóval, nem bonyolították túl a projektet.
Ennek egyetlenegy oka van: minél könnyebbnek kell lennie a gépnek. Ez érthető törekvés, hiszen amíg a spéci 747-esek rakomány nélkül óránként 9 tonna üzemanyagot kajálnak, addig egy űrsiklóval a tetőcsomagtartón ennek a dupláját képesek elfogyasztani.
A NASA-nak két ilyen Jumbója van, ezek hurcibálták az űrsiklókat, amik több helyen leszállhattak, de csak egy helyről indulhattak: a floridai Cape Canaveralról. Számtalanszor megtörtént, hogy rossz időjárás, vagy egy közelben ólálkodó tornádó miatt a kontinens átellenes végén, a kaliforniai Edwards légibázison huppantak a földre. És mivel az űrsiklókat kizárólag Floridából indították, el is kellett őket valahogy juttatni oda. A két Jumbó közül már csak egy repül, ez haknizik április 17-én is Washington fölött a hátára pakolt Discoveryvel.
A másik 747-es (NASA 911) idén február 8-án repült utoljára, akkor levezető gyakorlatként már csak húsz percet kellett a levegőben töltenie: az Edwards bázisról a kaliforniai elfekvőbe vonult át. Meglepődnénk persze, ha a NASA nem illetné külön kóddal a gépeket. Az SCA ez esetben nem a skandináv légitársaságot jelenti: Űrsiklóhordozó Repülőgép (Shuttle Carrier Aircraft).
Maradt tehát a NASA 905 becenevű Boeing, ez hurcibálja az űrsiklókat végleges állomáshelyükre. Lesz dolga. Az űrsiklóflottát ugyanis az Egyesült Államok legkülönbözőbb múzeumai között szórják szét: az első űrsikló, az Enterprise, igazából próbajárat volt, afféle tesztpéldány, ez azonban nem akadályozza meg, hogy a Virginia állambéli Smithsonian’s National Air and Space Museum Steven F. Udvar-Hazy Központjából a New York-i Intrepid Sea, Air & Spacehez költözzön. De Udvar-Hazynak sem kell nélkülöznie űrsiklót: az Enterprise helyére ugyanis a Discovery kerül, az Endeavour a Los Angeles-i Tudományok Házában (Science Center) tölti nyugdíjas éveit. Az Atlantisnak kell a legkevesebbet utaznia: az űrsikló - aminek utolsó, tavaly júliusi útjával (STS-135) ért véget az egész harmincéves program - a floridai Kennedy Space Center látogatóközpontjába kerül.
Az újra fel nem használható alkatészeket is szép egyenletesen osztják el az országban, a pilóták és parancsnokok ülései például Houstonba, a szimulátorok Oregonba és Texasba kerülnek.
De vissza a méhkirálynőkhöz. A két SCA a sztenderd 747-esektől annyiban tér, hogy tetőcsomagtartót kaptak - hátul két, elől egy ponton rögzítik az űrsiklókat a Jumbóhoz. Befigyelt még két függőleges stabilizátor, ezeket a gép farkán lévő vízszintes szárnyak két végén kell keresnünk. Ezeken kívül már csak ki kellett pakolni a gépből a fölöslegesnek ítélt cuccokat (pl.: üléseket, minek is az?), és beköltöztetni azokat a berendezéseket, amikkel a legénység az értékes rakomány elektromos terheléseit kísérheti figyelemmel az utazás előtt, alatt és után.
Az űrsiklók mocorgásáról szóló hírek azt a csendet törték meg, ami például a NASA közösségi oldalán az utóbbi időben terjengett: már jó ideje nem jelent meg semmi az űrsiklókról, holott az amerikai űrhivatal a múlt év második felében még rendszeresen közölt fotókat a szétszerelési munkálatokról. Az elmaradás oka lehet az is, hogy minden képért cserében hideget-meleget kaptak az adófizetőktől, akik viszonylag rosszul élték meg, hogy az űrbe egy ideig már csak orosz közreműködéssel juthat el az amerikai álom: Szojuzok viszik a Nemzetközi Űrállomásra az amerikai személyzetet is. Máshova meg nem mennek, legalábbis, emberekkel biztosan nem.
A Discovery 39 küldetést abszolvált, ha ezek idejét összeadjuk, akkor az űrsikló pont egy évet töltött el a világűrben. A Földet 5830-szor kerülte meg, és praxisa alatt összesen 238 539 663 kilométert tett meg. Washingtoni látogatását a NASA április 17-én élőben közvetíti honlapján. Csak szólunk.
Háztáji Puli - Miért támogatja a magyar holdjárót Chikán Attila?
Ezt írta nekünk: "Chikán Attila vagyok, egyetemi tanárként, civil és gazdasági szervezetek vezetőjeként személyes felelősséget érzek az ország fejlődéséért és keresem azokat a pontokat, alulról jött kezdeményezéseket, amelyek lendítenek a fejlődésen és utat mutatnak, hogy mire is vagyunk képesek, ha összefogunk.
A Puli Space projekt több szinten is ígéri ezt. Egyrészt színtiszta innováció, olyan határokat feszeget, melyekre még legvadabb álmainkban se gondolnánk: űrutazást és a holdraszállást. Másrészt rengeteg előnye van egy ilyen projektnek: az edukáció szintjén segít megismertetni a jövő egy fontos üzenetét: az űrkutatás jelentőségét. A technológiai fejlesztések pedig az élet minden területén előrelépést jelenthetnek, legyen szó gyógyászatról, szoftverfejlesztésről vagy éppen gépészetről. Ez a projekt nekem arról szól, hogy merjünk nagyokat álmodni és tenni értük: sokan mondják, tudják, hogy megvan ehhez a tudás ebben a kicsi országban. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsuk.
Szívből kívánok a Pulinak sok sikert, sok támogatót és még több lelkes tagot! Holdra fel!
Chikán Attila"
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ma már a NASA is tud örülni Jurij Éjszakájának, amikor az első ember az űrben történetesen egy szovjet volt: Gagarin fenyegetően az USA fölé tornyosult, olyannyira, hogy röviddel később Kennedy elnök gyorsan bejelentette: még a hatvanas évek vége előtt Uncle Sam holdraszáll. Azt tudjuk, hogy az ígéret teljesült, az viszont kevéssé ismert, hogy mi lett a sorsa annak a kollégának, aki a nyolcvanas évek elején kitalálta, hogy többszöri halasztás után az első űrsikló startja végül épp erre a napra essen. Azaz április 12-re.
A csúszás oka hátborzongató: a startot több mint két évvel hátráltatták a hőpajzs körüli problémák miatt - ez a késlekedés pont elég volt ahhoz, hogy a Skylabot sem tudták az űrsiklóval megmenteni, 1979-ben lezuhant. Mindennél beszédesebb azonban, ha eláruljuk az első űrsikló nevét: Columbiának hívták. Igen, ez ugyanaz a Columbia, amelyik 2003-ban visszatérés közben felrobbant - vesztét a hőpajzs hiányossága okozta. A hőálló csempék bő húsz éven át potyogtak róla.
Az űrsikló fedélzetén tehát április 12-én indult útnak a Holdat megjárt John Young és Bob Crippen – előbbinek ez az ötödik űrutazása volt, utóbbinak csak az első. Ez nagyjából le is jön az alábbi képről, rossz nyelvek szerint az újonc (a fotón balra) átizzadt pólójából és arckifejezéséből nem a melegre lehet következtetni, hanem arra, hogy bizony telefutott a gatya. Ennek egyébként lett is volna alapja, hisz ez volt az első - és mindezidáig egyetlen - eset, hogy űrhajót mindenféle tesztrepülés nélkül, rögtön legénységgel próbálták ki.
Az AP hírügynökség a repülés másnapján közölt cikkében megbízható, közelebbről meg nem nevezett forrásra hivatkozva ezt írta: a hőpajzs csempéi, amik a Columbia űrsikló alját megvédik a légkörbe lépés során kialakuló óriási hőtől, szemmel láthatóan jó állapotban vannak, habár az űrsikló felső részén néhány hővédő panel károsodhatott.
Ez azonban nem teljesen így volt. Csak később, a landolást követő alapos vizsgálat során derült ki, hogy a két szilárd hajtóanyagú rakéta gyújtása során túlnyomás alakult ki, ennek következtében pedig 16 hőálló cserép azonnal megvált az űrsiklótól, 148 pedig megrongálódott.
Az odafent keringő űrsikló külsejét a Földről figyelték meg: a légierő űrszondák megfigyelésére hivatott hawaii támaszpontja rázoomolt az űrsikló hasára, és nagyfelbontású fotókat készített róla a NASA számára. Bár a fenti, meg nem nevezett forrás arról számolt be, hogy a vizsgálat szerint nem sérült meg a hőpajzs, ebben a NASA már akkor sem volt biztos: az űrhivatal szerint az időjárás miatt Hawaii-ból csak homályos képeket sikerült készíteni az űrsiklóról.
A sajtóosztály azonban tette a dolgát. Az amerikai űrügynökség szóvivője szerint „nincs ok az aggodalomra”. És arra az újságírói kérdésre, hogy okozhatnak-e a hiányzó csempék visszatéréskor jelentős problémát, ezt válaszolta: „Ha a jelentős problémát úgy határozzuk meg, hogy a személyzet élete veszélyben van, akkor ez még közelében sincs a jelentős problémának”. Az indítást követő napon tartott sajtótájékoztatón is az hangzott el, hogy az űrsikló startjáról készített fotók elemzésekor semmilyen károsodást nem vettek észre a visszatéréskor oly kritikus hasi hőpajzson. A NASA szerint a hőpajzs sérülése nem veszélyezteti a küldetést.
Szókimondóbb volt azonban Jim Smith, a NASA űrsiklók hővédelméért felelős szakija. Szerinte a hőpajzs nélkül is még mindig van pár centi szigetelőréteg a hajtóműveken, ami megvédi őket a légkörbeérést kísérő hőtől. Ugyanakkor hozzátette: „vannak helyek, ahol a szerkezet elég vékony ahhoz, hogy akár egy hőálló csempe elvesztése is megolvassza a visszatérő gépet”.
Erről 2003-ban, a Columbia tragédiájakor sajnos megbizonyosodhattunk, bár a katasztrófában a "jégnek" legalább akkora szerepe volt, mint a Titanic esetében (erről következő posztunkban lesz szó). Nem sokon múlott azonban, hogy a Columbia első útja nem lett rögtön az utolsó is egyben. A hőálló csempék leválását okozó túlnyomás miatt ugyanis deformálódott a farokrész is, és a gép főhajtóművének síkja alá hajlott – a megengedhető mértéknél jóval lejjebb került. Ettől már komolyan károsodhatott volna a hidraulikus rendszer, ami a gép irányításához szükséges, épp ezért a biztonságos légkörbe lépés elképzelhetetlen nélküle: az űrsikló ugyanis a nyeletlen fejsze és a vitorlázógép szerelemgyereke - már ami a leszállást illeti.
John Young a landolást követően állítólag azt mondta, hogy amennyiben menetközben tudatában lettek volna ennek, megfelelő magasságra érve azonnal sorsára hagyták volna az űrsiklót – ez egyben azt is jelentette volna, hogy a Columbia már az első útján megsemmisül. Ha ez megtörténik, talán most hét asztronautával kevesebb hősi halottja lenne az Egyesült Államoknak – ennyien haltak szörnyet a Columbia kilenc évvel ezelőtti visszatérésekor, az űrsikló 28. küldetésén. Ki tudja?
Háztáji Puli -a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai
Bölcsészaggyal elképesztően nehezen fogtam fel, hogy két, nagyjából ugyanolyan méretű valami, hogy lehet egyszer cella, máskor meg napelem.
Történt ugyanis, hogy mindkettőből viszonylag jól állunk: van ugyebár az indexes cella meg a hong-kongi napelem. Az előbbit egy indexes olvasónktól kaptuk, az utóbbit pedig vettük. Sajna, a rendelést már leadtuk, amikor befutottak az indexes napelemcellák, de ez most részletkérdés.
Mindkét fajtából több példánnyal is rendelkezünk, ezek mindegyike tenyérnyi méretű: az alábbi képen balra az indexes cella, jobbra a hong-kongi napelem látható. Annyit még egy bölcsész is sejt a dologból, hogy a napelem cellákból áll - utóbbi tehát valami nagyobb egész alkotórésze. Akkor viszont miként lehet a kettő mérete közel azonos?
A két cucc között az óriási különbség az, hogy a hong-kongit némi túlzással már holnap elkezdhetnénk felpakolni holdjárónk földi prototípusának tetejére – ez ugyanis már egy komplett napelem, sok-sok cellával. Az indexesből pedig csak lesz napelem. Az ugyanis egyetlen cella. Mérnökeink most mégis az indexessel foglalkoznak, és ez csak látszólag ellentmondás.
Ahhoz, hogy roverünkön napelem legyen belőle, az indexes cellát először fel kell darabolni – elsősorban azért, hogy tápegységünkre közvetlen életveszélyt jelentő 5 Amperes áramerősségű delejt 0,5-1 Amper közé szelíditsük. Minél több részre szabdalunk ugyanis egy napelemcellát, annál kisebb lesz az egy-egy darabka által szolgáltatott áramerősség. Ha például kettétörjük, akkor az áramerősség is kábé feleződik, és így tovább. Egy cellából úgy lesz ugyanakkora méretű napelem, hogy először jól szétvágjuk, majd ezt követően a darabkákat „összeragasztjuk”. Ezt a „ragasztást” ezüst érintkezővel oldják meg - ez az a két fényes csík, amit mindkét példányon láthatunk: napelem gyártásnál ez kábé olyan, mint a Technokol.
A darabolást és a darabok összeforrasztását követően az elemeket kábelekkel össze is kell kötni, majd az egészet egy hordozó felületre rögzítik. Végül gondoskodni kell a cellák külső védelméről is. Az alábbi képen egyik hong-kongi napelemünk látható, megfigyelhető, hogy a két csík itt is megvan, de korántsem folytonos, hanem szaggatott. Itt jön a varázslat. Tessék megszámolni az alábbi kép bal oldalán a szaggatott vonalakat: 12 van belőlük, a védőfóliával takart részen szintén ugyanennyi. Ez bizony azt jelenti, hogy a hong-kongi napelem 24 cellából áll.
(Természetesen, egy cellát nem kell mindig feldarabolni, hogy napelem legyen belőle: ha az indexes tenyérnyi cellából 460-at sorba kötünk, akkor egy 1150 wattos 230 voltos napelemet kapunk, amit kitehetünk a ház tetejére. És az is napelem lesz, csak ugye roverünk esetében ettől a megoldástól a grandiózus méretek miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni. Ezért aztán szorgosan daraboljuk és forrasztgatjuk a cellákat.)
Nade. Ott tartottunk, hogy a hong-kongiak az igényeinkkel teljesen passzentos napelemeket gyártottak részünkre. A tenyérnyi cellát 24 részre tördelték, majd egy nyáklapon összeforrasztották a darabjait, és végül az egészre ráöntöttek egy átlátszó epoxi védőburkolatot. Emiatt - főleg a NYÁK-nak (Nyomtatott ÁramKör) köszönhetően - egy-egy napelem 34 grammot nyom. Ebből minimális üzemelésünkhöz alsó hangon 18 példány kellene, ami ugyebár 618 gramm. Mivel holdjárónk álomsúlya 10 kiló, kemény harcban állunk a grammokkal, épp ezért ennyi pluszt nem engedhetünk meg magunknak.
Ezzel szemben az ajándékba kapott indexes cellákkal mérnökeinknek az a célja, hogy olyan napelemeket csikarjanak ki belőlük, amik tulajdonsága nagyon hasonló lesz a hong-kongi példányokéhoz. Annyi lenne a különbség, hogy az ezekből megszülető napelemek súlya távol-keleti kollégáik súlyának mindössze csak a harmada lesz.
Mérnökeink feltett szándéka ugyanis, hogy megspórolják a nyáklemezt, és nem öntik ki az egészet epoxival - bár ez utóbbi nem sokat nyom a mérlegen. De akkor sem: minden egyes alkatrész esetében ugyanis gigászi küzdelmet folytatunk a grammokkal. Ráadásul, az idő is sürget minket, hiszen tavasz végére már javában terepezni szeretnénk holdjárónk földi prototípusával.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Nem vitás: elkezdődött az űrhajózásban a Nagyhét. 42 éve, április 11-én indult útjára a NASA-nál minden bizonnyal a halálközeli élmény kategóriájába tartozó Apollo 13-küldetés, a feltámadásra a Hold körül került sor Jim Lovell parancsnok hathatós közreműködésével. A liturgia április 12-én Jurij éjszakájával folytatódik, ami egyben az első űrsikló-repülés dátumát is fémjelzi. De erről később.
Jim Lovellt Tom Hanks alakította az Apollo 13-ban; a főszereplésével készült film miatt talán ez az egyik legismertebb Apollo-küldetés. De mindenképp a leghírhedtebb. A problémák azonban már itt a Földön elkezdődtek, mégpedig a legénységgel. Az Apollo 13 is három űrhajóst röpített a Holdhoz, de ősi szokás szerint a földi gyakorlatokon hatan vettek részt: a tényleges legénységgel együtt tréningezték ugyanis a tartalékot is. Az eredeti forgatókönyv szerint Ken Mattingly lett volna a parancsnoki modul pilótája – ő keringett volna magányosan a Hold körül, amíg két társa a leszállóegységben kucorogva leszáll az égitestre. (A fenti képen még az eredeti legénység látható: Haise, Lovell és Mattingly.) Hét nappal az indítás előtt azonban a tartaléklegénység egyik tagja – Charles Duke – rubeolás lett, a nyavalyát egyik gyerekétől kapta el. Emiatt Mattinglyt kivették a legénységből, mivel egyedül ő nem volt immunis a betegségre, tőle eltérően a többiek ezen már gyerekkorukban átestek. Ha valamit nagyon nem szeretett volna a NASA megtapasztalni, akkor az az volt, hogy egy rubeolás asztronauta haknizik a Hold körül.
A tartaléklegénységből az immunis Jack Swigert ugrott be a helyére, így a legénység ekképp alakult át: Jim Lovell maradt a parancsnok, Jack Swigert lett a parancsnoki modul pilótája, és Fred Haise lett volna a holdkomp-pilóta - ezt a képességét azonban nem tudta kibontakoztatni a küldetés során.
Az Apollo 13 útjáról most az Apollo 11 startjáról készített lassított felvétellel emlékezünk meg: Lovellék küldetésének első másodpercei is hasonlóképp festhettek. Az alábbi, közel kilenc perces videó cselekménye valós időben röpke fél perc alatt játszódott le: a 16 mm-es kamera másodpercenként 5000 képkockát rögzített. Ezen jól megfigyelhető a Saturn V hajtóműveinek indítása. A klip a visszaszámlálás 9. másodpercétől mutatja az események egymásutánját - a rakéta távozását követően kivételesen posztapokaliptikus installáció tárul elénk; méltán lehetne a nagyheti szertartások kötelező látványeleme a vallási közösségek hitéletének felturbósítása érdekében.
Először sokezer liternyi kerozin és folyékony oxigén áramlik a középső F1 rakétahajtóművön át: a Saturn V gyújtása elkezdődik. A következő lépésben két külső hajtómű indul be, amit 300 milliszekundummal később a másik két szélső követ: azért gyújtották be őket párosával, hogy fel ne boruljon a rakéta. 9 másodperc múlva mind az öt hajtómű maximális tolóerőt ad, ekkor emelkedik el a rakéta az indítóállásról. A Saturn V minden idők legnagyobb rakétája: a maga 110 méterével magasabb volt, mint a Parlament kupolája a vöröscsillaggal, és testtömeg-rekordot is döntött: teletankolva több mint 3000 tonnát nyomott, ennek 90 százalékát az üzemanyag tette ki.
Wernher von Braun irányítása alatt tervezték, és 1963-ban több más lehetséges jelölt közül választották ki - ez tűnt a legalkalmasabbnak Kennedy elnök 1961-es ígéretének beváltására. Miatta kellett megépíteni Cape Canaveralon a Vertical Assembly Building-et, a függőleges összeszerelő-csarnokot, ami a hatvanas évek egyik legnagyobb épülete volt: ehhez mérten a VAB épületében találhatók a világ legnagyobb ajtói is. Később itt szerelték rá az űrsiklókat is a külső üzemanyagtartályra, valamint a két szilárd hajtóanyagú rakétára. Az űrsikló ezekkel együtt is úgy lötyögött az épületben, mint egy anorexiásban a kaja.
Az épületet három fázisban húzták fel, négy Saturn V rakéta egyidejű tárolására van benne lehetőség, és a legenda szerint akkora, hogy a külvilágtól eltérő, különbejáratú időjárása van. Az űrsiklókon kívül az Ares-sorozat rakétáit is itt szerelték össze.
De vissza a rakétához: az öt motor 32 millió lóerős volt, a hajtóművek „harangjainak” átmérője pedig több mint 3 és fél méter. Jó étvágyuk volt. Egyetlen F1-es hajtómű több mint 2500 liter üzemanyagot fogyasztott el másodpercenként, ebben a tempóban 45 másodperc alatt kiürülne egy átlagos úszómedence. A Saturn V minden egyes hajtóműve több tolóerőt fejtett ki, mint amit az űrsiklók rakétával együtt produkáltak. A Saturn V-öt tizenkétszer használták, minden indítás kivétel nélkül sikeres volt, még a villámcsapásokkal is megbirkózott. Összesen kétszer adódtak problémái, egyszer a hajtómű is leállt, de a fedélzeti számítógépek ezt ügyesen kompenzálták, így végül a küldetés sikeres lehetett. A NASA-nál a Saturn V továbbfejlesztésén is gondolkoztak, az eredmény egy szuperrakéta lett volna, ami a képen látható első fokozat 5 hajtóműve helyett 8-at tartalmazott volna, ugyanígy a második rakétafokozatban is ennyi hajtómű kapott volna helyet. Ez a monstrum az egész Nemzetközi Űrállomást egyetlen úttal felvitte volna a világűrbe. A tervekből aztán mégsem lett semmi.
Az űrhajós Nagyhét második napján az űrsikló-sztorival foglalkozunk.
Háztáji Puli - a magyar holdrobot fejlesztésének kalandjai
Több sztárfotó is készült a lézervágóról, ami a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézetben található, és amivel tenyérnyi napelemcelláinkat aprítanánk fel kisebb méretűre. Előző posztunkban beszámoltunk arról, hogy - bár nem lézerrel - de a feldarabolás már korábban elkezdődőtt: három cella esett egy macskatámadás, illetve az azt megelőző preventív intézkedések áldozatául.
De a totálkáros példányok is jók valamire, főmérnökünk cellagyilkos csapattagunkat ezzel az instrukcióval látta el: "persze, viheted a töröttet, de ha van rá mód, már a próbavágás is legyen olyan, mintha a valódit vágnánk. Így a töröttből is ki kell jönnie 2 megfelelő cellának". Nos, nem egészen ez történt, de majd csak belejövünk.
Erre ezzel a fagyispult tejszínadagolójára erősen emlékeztető masinával lesz lehetőségünk, ami macskatulajdonos csapattagunk szerint a helynek egyszerre retro és sci-fi hangulatot kölcsönzött.
Kábé két és fél óra jó hangulatban eltelt próbálkozás után, amikor már kezdtük feladni a reményt, sikerült találni olyan vágási paramétereket, amik meghozták a sikert. Kiderült, hogy teljesen elfogadható minőségben szeletelhetők a napelem cellák. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Kék-zöld foltos. Nézi az ember ezeket a "holdasztronauták" lejáratását célzó videókat, és egyre inkább az az érzése támad, mintha a holdraszállást tagadó Bart Sibrel igazából csak az autogram-vadászat egy sajátos formáját űzné, ami abban nyilvánul meg, hogy az Apollo-program űrhajósaival testi kontaktust létesít.
Ebből a szempontból a Holdat megjárt asztronauták közül a legadakozóbbnak az Apollo 11 legénysége bizonyult: míg Armstrong igazi gentleman módjára csak verbálisan mosta fel vele a padlót, addig Aldrin - a második ember a Holdon - ennél explicitebb módon fejezte ki nemtetszését, amikor egy jobbhoroggal intézte el az összeesküvés-elmélkedőt, aki mindenáron arra akarta rávenni, hogy esküdjön meg a Bibliára: ő bizony járt a Holdon. Sibrel ekkor már harmadszora konfrontálódott az űrhajóssal, akiben teljesen váratlanul szakadt el a cérna. Sibrel utána csak annyit mondott, hogy nagyon meglepte Aldrin ütése, ilyesmire nem számított, pláne nem két kamera társaságában: "jó nagy ütés volt. És gyors is: nem láttam közeledni az öklét".
Sibrel kalandja az Apollo 11 legénységével azonban korántsem ért véget: testnedv-mintát az első emberes holdraszállás idején a parancsnoki modulban Hold körül keringő Michael Collinstól kapott, ez az epizód 1:33-nál látható az alábbi videón.
Collins szó nélkül egyenesen odament a kamerához, és az orrát dörgölte bele a lencsébe - ez a genetikai aláírás különösen értékes darabja lenne bármelyik Apollo-fan gyűjteményének. Michael célja alighanem a kép elhomályosítása volt, és ezt többé-kevésbé maradéktalanul meg is valósította. Mindössze annyit fűzött hozzá a cselekményhez, hogy "szerintem önnek nincs ki mind a négy kereke, komolyan mondom."
Szintén a fenti videóban látható Al Worden, aki Collinshoz hasonlóan az Apollo 15 parancsnoki moduljában, holdkörüli pályán keringve "vészelte át" két társa holdraszállását. Al teljes képtelenségnek nevezte Sibrel felvetését. Később elmondta, hogy neki amúgy nem okozott volna problémát megesküdni a Bibliára - ezzel megerősítve, hogy valóban elutazott a Holdra - de nem érezte szükségét annak, hogy ezt meg is tegye.
Alan Bean csak elkezdte az esküt, de nem tudta befejezni, mivel az végül a hazaárulás fogalmának definíciós vitájába fulladt; Bean ekkor kérte meg a stábot, hogy húznának-e már el a fészkes fenébe. Több kommentelőnk felvetette: nem lett volna-e egyszerűbb megesküdni a Bibliára, hogy tényleg jártak a Holdon - ha már Sibrelnek ez a mániája. Mint írták, ezzel kábé 5 másodperc alatt el is intézték volna az ügyet. Mielőtt végképp konteós bloggá alakulnánk át, sietve leszögezzük, hogy Gene Cernan, az Apollo 17 parancsnoka, és Ed Mitchell, az Apollo 14 holdkomp-pilótája ezt megtette: mindkét asztronauta szó szerint megismételte a Sibrel által előremondott eskü szavait. Ezt követően az utóbbi egy seggberúgással biztatta távozásra Bart Sibrelt - a videón hallható párbeszédet ez esetben is megkíséreltük lefordítani:
Ed Mitchell: És úgy vélem, hogy ön egy seggfej. És ha ezt így folytatja, és nem állítja le magát, akkor személyesen viszem a bíróság elé. Bart Sibrel: Remélem, megteszi. Kérem, tegye meg. Oda akarom adni önnek a névjegykártyámat, hogy lehetősége legyen rá. EM: Őszinén szólva nem érdemli meg. BS: Megvan a felvételen,hogy azt mondta, beperel, ebben segítenék önnek, mert van bizonyítékunk, hogy az Apollo 11 sosem ment a Holdra. [Mitchell elneveti magát] És ezt Önnek látnia kellene, én ezt nem tudom ilyen könnyedén venni. Nem veszem ilyen könnyedén. Mitchell fia: Viccel uram?! [Ed Mitchell azzal mozdulattal, ahogy átveszi a névjegykártyát, le is dobja a földre. Sibrel lehajol, hogy fölvegye.] Az emberek szórakozhatnak, és talán viccelődhetnek is a holdutazással... [Sibrel az eldobott névjegyet újfent odaadja Ed Mitchellnek, aki ezúttal szét is tépi azt.] EM: Kifelé! Mitchell fia: ...De ilyet tenni nem erkölcsös. BS: Azt hazudni, hogy az ember a Holdon járt, sátáni hazugság. EM: Nem ütök meg embereket, de ha itt marad… Húzzon a pokolba a házamból! [A táskájáért lehajló Sibrelt fenéken billenti.] Adjam a puskát, és lelőnéd őket Adam, mielőtt lelépnek? BS: Forog a kameránk, ha meg akarná tenni. Jó felvétel lenne. Viszlát később. Majd a bíróságon, remélem. Mitchell fia: Fel akarod hívni a CIA-t, hogy bepöccenjenek?
Később Mitchell annyit mondott el a találkozóról, hogy „Sibrel a History Channel munkatársának adta ki magát, azzal, hogy interjút szeretne velem készíteni. 3-4 perc elteltével előrántotta a Bibliás kérdést. Mikor rájöttem, hogy valójában ki is ő, megőriztem hidegvéremet, és megesküdtem a Bibliájára, majd véget vetettem az interjúnak, és egy seggberúgás kíséretében kidobtam a házból.”
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az Apollo 11 holdlátta legénysége nem csak a holdraszálláskor volt képes csapatmunkára: az asztronautákat meghurcoló Bart Sibrel holdraszállást tagadó konteóst egymástól függetlenül intézték el, és vitték le a földre: Armstrong verbálisan küldte padlóra, Aldrin viszont szó szerint.
A meglehetősen szűkszavú parancsnok, aki első földlakóként lépett a Holdra, egyetlen mondattal felmosta Sibrellel a parkettát, amikor a konteós szokásához híven arra kérte: esküdjön meg a Bibliára, hogy járt a Holdon. Az idén 81 éves Armstrong ennél a Bibliás üldözős jelenetnél csak ennyit mondott: "Mr. Sibrel. Ismerve Önt, ez a Biblia is valószínűleg csak hamisítvány". Megkíséreltük lefordítani kettejük meglehetősen egyenlőtlen intellektuális párviadalát.
Bart Sibrel: Mr. Armstrong, Bart Sibrel vagyok az ABC Digitaltól. Meg akarom önnek adni a lehetőséget: most megesküdhet a Bibliára, hogy járt a Holdon. Rátenné a bal kezét a Bibliára, és megesküdne arra, hogy járt a Holdon? Neil Armstrong: Mr. Sibrel. BS: Igen. Ha tényleg járt a Holdon, miért ne tenné meg ezt? A felvétel és a dokumentáció érdekében, helyezze a kezét a Bibliára, esküdjön Istenre, hogy járt a Holdon. NA: Mr. Sibrel. Ismerve Önt, ez a Biblia is valószínűleg csak hamisítvány. BS: Tényleg? Pedig, ez egy igazi Biblia.
Sibrel kisvártatva egy előadóteremben a projektor előtt próbálkozott újra Armstronggal, miután az első kísérlet végén faképnél hagyta az űrhajós.
BS: Itt van a lehetőség, ez itt 5 ezer dollár. NA: A megbeszélésre nincs lehetőség. BS: Kap ötezer dollárt kápéban, amit jótékony célokra ajánlhat fel, csak esküdjön a Bibliára, hogy járt a Holdon. [Armstrong ezt megtagadja] BS: Miért ne tenné meg? Miért nem rakja a kezét a Bibliára, és esküszik meg arra, hogy a Holdon sétált? NA: Mr. Sibrel, maga bolondot csinált önmagából, és az egész világból. Mr. Sibrel, ön nem érdemel választ.
Sibrel azonban Aldrint (Armstrong mellett, a képen jobbra) 2002-ben nem úszta meg ilyen zökkenőmentesen. Buzz eleve ingerült lehetett, amikor rájött, hogy csapdába csalták: Sibrel ugyanis azzal csalogatta a helyszínre az űrhajóst, hogy egy japán gyerekcsoport nevében kért tőle előadást az űrkutatásról. Gyerekcsoport azonban sehol nem volt. Helyettük volt viszont Sibrel. Aldrin rögtön levette, miről is van szó. Kezdődött a szokásos hercehurca az esküvel meg a hadonászás a Bibliával, de azt Armstrong útitársa is megtagadta, hogy Sibrelnek esküt tegyen. A pali erre gyávának, hazugnak és tolvajnak nevezte.
Bart Sibrel: Edwin Buzz? Hogy van? Buzz Aldrin: Engem keres? Mi a neve? BS: Bart. Bart Sibrel. BA: Megadná a nevét a kollégámnak? BS: Van egy önnek, és egy az ügyvédjének. [Névjegyet akar átadni.] Pereljen csak be, remélem megteszi. Bíróságra akarok menni. BA: Tudom, hogy sok figyelmet szeretne kapni, nem igaz? BS: Nos, ön kapja a pénzt olyasmiért, amit nem hajtott végre. Órákat ad arról, hogyan sétált a Holdon, ezt rablásnak hívják. Ezt rablásnak hívják. Azt gondolja mennybe jut bűnbánat nélkül? Miért nem esküszik meg a Bibliára, hogy járt a Holdon? [Megismétli.] BA: Tűnjön el, vagy rendőrt hívok. [A portás próbálja elküldeni Sibrelt a szálloda elől] 1:15-nél Sibrel az egyik operatőrnek: Folytasd a felvételt, haver. [Ezután arra utasította, hogy vegye a vállára a kamerát.] BS: Ön az, aki azt mondta, hogy sétált a Holdon, pedig nem is. BA: Tűnjön már el innen! BS: (…) Ön gyáva, hazug és tolvaj.
Ezt nem kellett volna. Vagy másképp fogalmazva: a provokáció célt ért, de röviddel később más is: a következő pillanatban ugyanis az Apollo 11 holdkomp-pilótájának jobb ökle és Sibrel arca konfrontálódott egymással - utóbbi rovására. Aldrin úgy pofánvágta a nála kábé másfél fejjel magasabb konteóst, hogy Sibrel megtántorodott, és kis híján dobott egy hátast. Nem rossz teljesítmény ez egy akkor 72 éves kisöregtől. Sibrel persze csak egy az összeesküvés-elmélkedők népes táborából, a wikipedia több mint egy tucat hasonló hangadó arcról tud, ráadásul, úgy tűnik a világ minden pontjára jutott belőlük.
Háztáji Puli
Gőzerővel halad a magyar holdjáró földi prototípusának építése: a többi közt egy indexes olvasónktól kapott napelemcellák felaprítását tervezzük lézervágóval a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézet munkatársainak áldásos közreműködésével. Persze, csak miután megfizetjük a tanulópénzt. A tenyérnyi cellák közül három ugyanis kis híján rögtön az enyészeté lett olajszakmán edződött csapattagunk kezében. Ezt az üzenetet kaptam tőle magyarázatképpen:
"Nem én törtem konkrétan... nem voltak precízen a dobozukban, és miközben a macskám elől próbáltam gyorsan eltakarni és lefedni őket a doboz tetejével, akkor törtek le... amikor észrevettem, hogy a tető nem megy rá egyből, vissza is húztam, de két cella széle ekkorra már letört... valószínűleg a legalsó is ekkor kaphatott nyomást, így az is kettétört... de ezt csak másnap vettem észre, amikor kiválogattam a két törött példányt."
Hiába: a tenyérnyi méretű cellák darabja 3 grammot nyom, és bizony nagyon törékeny. A mustra tehát gyorsan végetért, hogy azért jusson a holdjáróra is: maradt bőven. A törött példányokon viszont kiválóan lehet gyakorlatozni - erre szükség is van, mivel egy készülőben lévő holdjáró földi prototípusához szükséges napelemcellák lézeres "fűrészelése" még mindig nem túl gyakori jelenség Magyarországon. A szépséghibás darabokon a szakik azt próbálták ki, milyen teljesítményre is kell hangolni a lézervágót a rettenetesen vékony szilíciumlap felkoncolásához - ebből vannak ugyanis napelemcelláink.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Holdat megjárt asztronauták számára a pokol egészen nyilvánvaló, milyen lesz: egy konteóssal lesznek összezárva, aki hazaárulással vádolja meg őket, és egy Bibliával a kezében rohangál utánuk, hogy esküdjenek meg: tényleg jártak a Holdon.
Ezen a héten úgy alakult, hogy Mr. Bean-napokat tartunk itt a blogon - Alan Beannek, az Apollo 12 holdkomp-pilótájának 1969-es útja ugyanis egészen sajátos hasonlóságokat mutat filmes névrokona gegjeivel: felszállás közben kétszer csapott beléjük villám, kétszer sült fel a kamerákkal, és köze van a festészethez is: esetében azonban az igazi katasztrófafilm forgatókönyvétől eltérően a képre tüsszentést követő kétségbeesett restaurálás során Whistler karosszékben üldögélő anyjára sisak, a szobabelső helyére pedig fokozatosan kráterek és holdtájkülső került volna. A Holdat megjárt Mr. Bean ugyanis a NASA udvari festője.
Van azonban valami, ami csak Alan Beanre jellemző. Meg úgy általában az összes többi "holdasztronautára". Ez az ő keresztjük: Bart Sibrelnek hívják. A pali meglehetősen bicskanyitogató stílusban, rágózva vadássza le stábjával az ősz hajú űrhajósokat. Ami nekik passió, az egy konteósnak passzió.
Most ízelítőt adunk mindebből, a videó elején látható Alan Beant épp műtermében cserkészte be Sibrel, az űrhajós azonban combos déli akcentusával megmutatta, hogyan kell valakit roppant elegánsan, és egyben visszautasíthatlanul, a vállát lapogatva elküldeni a fészkes fenébe. Az angol eredetiben ez így hangzik el: "Take your stuff and get the fuck out".
Az interjú szövegét lefordítottuk, tanulságos lehet; a legelső mondattal sem mi, sem mások nem boldogultak, amikor Sibrel valami átlátszó izéről beszél.
Bart Sibrel: (…) Úgy tesznek, mintha félúton lennének a Holdra, amikor még nincsenek is félúton. Alan Bean: Ez hülyeség. Nem érdekel, mit mond, elmentem a Holdra, meg vissza, és ezt minden kutató tudja. Ha most ön ezt nem akarja elhinni, rendben, ne higgye. Szíve joga. Önnek van egy jobb sztorija, csak történetesen az egész egy hazugság, ennyi. BS: Megesküdne a Bibliára, hogy tényleg sétált a Holdon? AB: Nem a kamerája előtt, majd inkább itt. BS: Miért nem? AB: Azért, mert helytelen. BS: Tudatában van annak, hogy ez a videó felhasználható ön ellen a jövőben, és ha hazudott, akkor az hamis eskünek minősül? Mondja a nevét. AB: A nevem Alan Bean. BS: Esküszöm Istenre, és kijelentem, tudatában annak, hogy a törvény bünteti a hamis esküt, a hazaárulást… [Bean ismétli.] AB: Nem, hazaárulásról szó sem lehet. Annak semmi köze ehhez. Miért nem fogalmazunk úgy, hogy itt van a kezem a Biblián, elmentem a Holdra, sétáltam rajta. Ahogy mindenki más is, akiről a NASA azt állítja, hogy elment a Holdra és sétált rajta, tényleg elment a Holdra, és sétált rajta. BS: Nem esküszik arra, hogy „tudatában annak, hogy a törvény bünteti a hazaárulást”? AB: Mit ért hazaáruláson? BS: Az adófizetők becsapását. AB: Ez hülyeség. BS: Akkor mondja azt, hogy az örök kárhozat büntetése mellett… AB: Örök kárhozat?... BS: És tudatában annak, hogy a törvény bünteti a hazaárulást… AB: De a hazaárulás az, amikor eladod az országod. BS: Nos, ha valaki 135 milliárd dollárt elkölt arra, hogy elmegy a Holdra, de aztán mégse megy oda, az pont ilyesmi. AB: Az még mindig nem hazaárulás. A hazaárulás, ha titkos dolgokat beszélsz ki valakinek. De eleget mondtam. Na most, ezt úgy használja fel, ahogy akarja: mondhat bármi mást ahelyett, amit itt el sem mondott. Tudom, hogy működnek az emberek. De ez rendben is van. Fogja a cuccát, és húzzon a fészkes fenébe. BS: Hat asztronautát megkérdeztem, hogy megesküdnének-e a Bibliára, és ezt megtagadták. Armstrong megtagadta. Collins szintén. AB: Tudom. BS: Hisz Istenben? AB: Hogy hiszek-e? BS: Igen. AB: Meglehetősen. Nem esküdtem volna meg a Bibliára, ha nem hinnék benne. De ez nem tartozik ide, úgy forgatja ki a szavaimat, ahogy akarja. Pakoljanak, és menjenek, fiúk. BS: Biztosan tudom, hogy nem voltak a Holdon. AB: Ez rendben is van. Olyan véleménye lehet, amilyet csak akar, ez a csodálatos ebben az országban. Abban hihet, amiben csak akar. Felőlem ez rendben van. Pakoljanak, és menjenek. BS: Oké.
Sibrelnek az Apollo 11 űrhajósaival azonban jócskán meggyűlt a baja, erről azonban következő posztunkban számolunk be. (Mr. Bean és társa, Pete Conrad, egyik legnagyobb gurítása lett volna az a médiahack, amikor a Surveyorral hármasban csoportképet készítenek a Holdon. Sajnos, ez elmaradt, mivel nem találták meg a fényképezőgép időzítőjét. Legalább ennyire sajnálatos, hogy vannak itthon néhányan, akik a Pulit, a magyar holdjárót - meg úgy általában minket - még mindig médiahacknek tekintik, reméljük, hamarosan megváltozik a véleményük.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Mr. Bean olyannyira elvesztette technikába vetett hitét, hogy hazatérése után azonnal nekilátott festeni. Az önkifejezés ezen módja tűnhetett számára egyedül alkalmasnak a képalkotó eszközökkel kapcsolatban a Holdon megélt nem kevés frusztráció feldolgozására.
Alan Beannek, az Apollo 12 holdkomp pilótájának ugyanis egyik első holdbéli megnyilvánulása az volt, hogy kiégette a NASA élő közvetítésre szánt színes kameráját, amikor összeszerelés közben véletlenül a Nap felé fordította az optikát. Második nekifutásra nem találta a fényképezőgép időzítőjét, ami ahhoz kellett volna, hogy társával, Pete Conraddal csoportkép készülhessen a Surveyor 3-mal: az előtérben ők ketten, hátuk mögött pedig a NASA által korábban a Holdra küldött embernagyságú robot látszódott volna. Mivel csak két ember tartózkodott egyidőben a Holdon, és ők a képen hiánytalanul rajta voltak, felmerülhetett volna a kérdés, hogy ki csinálta a fotót?
Az időzítő később meglett, amikor a kőzetmintákat tartalmazó zsák tartalmát a holdkomp tárolórekeszébe öntötték. Ekkor azonban már nem volt elég idő arra, hogy lefotózzák magukat, ezért Mr. Bean elkeseredettségében fogta a fényképezőgép tartozékát, és ott helyben teljes erőből elhajította – az is lehet, hogy Napkörüli pályára állt. Miután visszatértek a Föld nevű bolygóra, a technika által duplán megalázott asztronauta azonnal azonnal bevette magát egy műterembe, ahol a Holdat és az űrhajósokat ábrázoló festményeit készíti azóta is: ezeken végre minden elsőre sikerül, és teljes az összhang ember és gép között.
Az Apollo missziók során történtek minél valósághűbb ábrázolásához Alan Bean megépítette a díszleteket: ehhez a holdkomp, a holdautó, a Surveyor és az asztronauták modelljét használja. A NASA hivatalos holdfotóit behatóan tanulmányozta, hogy a kráterek és a sziklák a festményen is pont oda kerüljenek, ahol lenniük kell. Honlapja tanulsága szerint egy-egy kép megfestésére közel olyan aprólékosan készül, mint a holdraszállásra.
A festményekhez Bean az Apollo űrhajósok csizmatalpát, kalapácsát és Holdon használt fúróját is felhasználja - például ilyeneket, ami a képen is látható. Az így létrehozott egyenetlen textúra jól illik a barátságtalan holdi környezet ábrázolásához. A poszt alján beillesztett másik kép már egy festmény részlete: a bal alsó sarokban jól kivehető egy lábnyom, a kis kerek alakzatok pedig a köralakú véső nyomai.
Bean azonban nem érte be ennyivel. Minden eredeti képére önt ugyanis egy keveset abból a holdporból, amit visszatérése után szedegetett le űrruhájáról.
De az Apollo 12 parancsnoki modulját sem kímélte, és a művészetre való hivatkozással farigcsálni kezdte. A képekre ugyanis eredeti hőpajzsdarabkákat is rak, amik a Föld légkörébe történt 40 ezer km/h-s belépés során feketedtek meg.
Ha művészetről van szó, Bean nem kegyelmez a parancsnoki modul belsejének sem, a visszatérő egység oldalát és a zsilipeket borító aranyfóliából is vett mintákat, ezek is festményein fejezik be pályafutásukat. Szerencsére még nem bontotta el teljesen a parancsnoki modult, bár ha ebben az ütemben folytatódik az alkotás, az sem érezheti magát biztonságban.
A képei 25 ezer dollártól kezdődnek, de van 433 ezerért is olyan műalkotás, amit egy szocreál művház homlokzatán sem éreznénk illetlenségnek, ha például Gagarin az Apollo program keretében járt volna a Holdon. Mr. Beantől egyébként külön bejáratú festményt is rendelhetünk, ezek tarifáját mérnöki pontossággal számolta ki: hat négyzetcenti művészet 210 dollárt kóstál, de a végösszeg semmiképp sem lesz kevesebb 45 360 dollárnál: a legkisebb megrendelhető kép mérete is valamivel nagyobb mint 30 x 45 centi. Hiába, no, ki mondta, hogy olcsó a holdraszállás?
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az Apollo 12 legénysége egy médiahacket is csomagolt az útra, és nagyon komolyan gyúrtak a Time magazin címlapjára, a fotóból azonban egy Mr. Bean filmekből ismerős fordulat miatt mégsem lett semmi. Az incidens tovább erősíti a NASA Mr. Beanje és a filmes névrokon közötti, amúgy sem gyenge párhuzamot. A képrögzítő berendezésekkel eleve hadilábon álló Alan Beannek ez lett a második keserű kalandja a technikával: először, az első holdséta alkalmával a NASA színes kameráját füstölte el, amikor szerelés közben véletlenül a Nap felé fordította: a kamera fényérzékelője még abban a pillanatban elkokszolt – erről, és ennek következményeiről előző posztunkban írtunk.
A malőr azonban nem szegte kedvét: a második holdsétán már egy fényképezőgéppel próbált szerencsét. Ekkor került sor a Holdon akkor már 31 hónapja álldogáló, embernagyságú robot meglátogatására, ez volt az Apollo 12 küldetés fő attrakciója: ehhez eleve a Surveyor 3 szomszédságában landoltak, mintegy 200 méterre tőle.
A holdraszálló Apollo-küldetések mindegyikén három asztronauta vett részt, közülük azonban csak ketten szálltak le a Holdra, harmadik társuk a Hold körül, a parancsnoki modulban keringett, amíg ők gyűjtögető életmódot folytattak odalenn. Épp ezért az összes Holdon készült felvételen a két űrhajós legjobb esetben is csak akkor látható egyszerre, ha egyikük szemből lefotózta társát, akinek sisakja visszatükrözte a fotóst. Conradnak és Mr. Beannek ez azonban édeskevés volt.
A hatvanas évek legnagyobb médiahackjének ígérkező bulihoz mindössze egy fényképezőgépre és egy időzítőre volt szükség, utóbbit a szerszámaikat és a kőzetmintákat tartalmazó zsákjukba rakták. A jelenetet többször elpróbálták a földi kiképzés során, a nagy pillanatban a zsák tetejére helyezték a fényképezőt, és onnan lőtték a fotót. A Surveyorral való közös fotózkodásról készült képen a terv szerint Mr. Bean és Conrad állt volna a holdrobottal a hátuk mögött.
A Holdon azonban másként alakultak a dolgok, jellegzetesen Mr. Beanes fordulat történt: Alan Bean ugyanis nem találta a csoportkép elkészítéséhez szükséges időzítőt. Erre így emlékezett vissza: „Amikor a Surveyorhoz értünk, belenéztem a zsákba, hogy megkeressem a kis króm időzítőt, de annyi por volt, és a zsákban olyan sötét volt az árnyék, hogy nem láttam. Körbetapogattam, de a kesztyűn át nem éreztem semmit belőle. Négykézlábra ereszkedtem, elkezdtem kirámolni a kőzetmintákat, de féltem: ha túl sokat veszek ki a zsákból, még elvesztek egyet közülük. Pete pár percig segített, de így sem találtuk az időzítőt, úgyhogy visszapakoltuk a köveket a zsákba. Így nem készült kettőnkről közös kép a Holdon. Később, amikor Pete beborította a zsák tartalmát a tárolóba, az időzítő ott csücsült a kupac tetején. De addigra már kifutottunk az időből. Jó ötlet volt. Csodálatos fotó lehetett volna. Talán a Life, a Time, vagy a Newsweek címlapjára is kikerült volna.”
A nagy találkozásról végül csak az alábbi fotó készült – ezen a két asztronauta helyett csak Conrad látható, igaz, a felvétel így is háromszereplős: a parancsnokon és a Surveyoron kívül a háttérben látszik a mintegy 200 méterre várakozó leszállóegység is.
Alannak a történet elég mélyre mehetett, később ugyanis megfestette, valószínűleg terápiás célzattal, hogyan készült volna a mesés fotó, ami sosem készült el. Ez egyben a kép címe is: „The Fabulous Photo We Never Took”. Íme, a kép bal alsó sarkában az ominózus zsák, aminek alján mindhiába kereste Alan az időzítőt, rajta a Hasselblad kamera: Valami hasonló önarcképet nekünk is kell majd produkálnunk a Holdon: a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny kiírásában ugyanis az is szerepel, hogy a Holdra vetődő csapatoknak minimum egy-egy fotót kell készíteniük a holdjáróról, valamint annak leszállóegységéről. A robot kamerái által elsütött képeken mindkét egységnek felismerhetőnek kell lennie, valamint tisztán látszódnia kell a Google Lunar X PRIZE logónak a maga teljességében.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Amikor a NASA Mr. Beanjével a fedélzetén, meglehetősen viharvert vitorlákkal befutott az Apollo 12 vitorlás klippere a Hold "Viharok óceánja" nevű szárazdokkjába, már túl volt két villámcsapáson és egy meglehetősen talányos landoláson - Alan Beannek és társának, Pete Conradnak fogalma nem volt arról, hova szállnak le: leszállóegységük fékezőrakétái által rögtönzött homokviharban annyit sem láttak a felszínből, amennyit magyar kisnyugdíjas hó végén szokott az előző nyugdíjából. Konkrétan semmit. Ráadásul, az utolsó métereken a sebességmérőjük is csütörtököt mondott.
Ehhez képest a Hold körül magányosan keringő Richard Gordon igazán páholyban érezhette magát. No, de leszálltak. A küldetés egyik legfontosabb része a Surveyor 3 meglátogatása volt, ennek érdekében első ízben Doppler-radar segítségével ők hajtottak végre precíziós landolást a Holdon a robot közelében. A leszállóegységből azonban nem láttak rá a Surveyorra, és mindaddig nem tudták eldönteni, jó helyen vannak-e, amíg ki nem szálltak belőle. Ehhez az első holdsétán meg kellett kerülni a holdkompot. Később kiderült, hogy 200 méteren belül szálltak le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól.
Az első holdséta azonban másról is elhíresült: ennek során Mr. Bean a rossz nyelvek szerint az egész Apollo programot elintézte. Az Apollo 12 Armstrongék fekete-fehér kamerája helyett színeset vitt magával, hogy még élvezetesebbé tegyék a dollármilliárdokba kerülő holdsétát az adófizetők számára.
Bean első megnyilvánulásával ezt tönkre is tette, amivel a világtörténelem legnagyobb értékű űrszemetét hozta létre egyetlen szempillantás alatt: egy Apollo-küldetésre jutó fejlesztési költség nyilván alacsonyabb lett volna, ha a számláló nem állt volna meg az Apollo 17-nél. De megállt, és ennek okát sokan Mr. Bean malőrjének tulajdonítják. Az első, közel négyórás holdséta egyik legelső feladata a színes tévéadáshoz kifejlesztett kamera felállítása volt. Miközben Alan ennek összeszerelésével bajlódott, a kamerát véletlenül a Nap felé fordította - ennek következtében a fényérzékelő hősi halált halt, és rögvest kiégett. Ezzel a közvetítés esélye is elfüstölt. Az élő életképek nélkül maradt amerikaiak figyelme ezután visszafordíthatatlanul elfordult Holdon sétálgató honfitársaiktól, és egyre többen kezdték bírálni az Apollo-programot: a közvélemény fokozatosan a folytatólagos holdraszállások ellen fordult.
Akik ezért holdkövet vetnének Mr. Beanre, ne tegyék: elképesztő pszichikai nyomás lehet a szomszédos égitesten tartózkodni, és Földfelkeltét nézegetni. Olyannyira, hogy az első három, Holdat megjárt Apollo - 11, 12, 14 - legénysége például szemhunyásnyit sem tudott aludni, hiába volt a kötelező pihi a program része. Beanben a malőr valószínűleg olyan mély nyomokat hagyott, hogy azóta is színes képeket festeget a Holdról - erről és a hatvanas évek egyik legnagyobbnak ígérkező médiahackjéről következő posztunkban számolunk be.
Persze, társa, Pete Conrad parancsnok (ld. fenti kép) is megérte a pénzét. Pete valamivel mélyebb növésű volt, mint Neil Armstrong, aki pár hónappal előttük, az Apollo 11 parancsnokaként elsőként lépett a Holdra, miközben emlékezetes mondatát elmondta. Erre, valamint a köztük lévő méretbeli különbségre utalt Conrad, amikor a következő szavakkal lépett az égitestre: "Hopplá, a mindenit, ez lehet, hogy kis lépés volt Neilnek, de nekem nagy." Mindez nem volt véletlen: Conrad előzőleg 500 dolcsiban fogadott Oriana Fallacival, hogy ezeket a szavakat mondja majd a Holdra lépéskor. A riporternő ugyanis azt gyanította, hogy a NASA előírta Armstrongnak is, hogy mit kell mondani ilyen esetben. Ezt akarta megcáfolni Conrad, aki később arról is beszámolt, hogy a fogadás nyerteseként a pénzt sosem kapta meg.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Április elsejei tréfa is lehetne, pedig nem az: Mr. Bean az Apollo 12 fedélzetén már járt a Holdon. Persze, minden rosszul sült el, de happyend lett az igazi katasztrófafilm vége - elvégre túlélték az Apollo-program egyik legneccesebb küldetését. Mr. Bean és két társának úticélja a Viharok óceánja volt, azonban ennyire keretes szerkezetű küldetésre senki nem számított: a vihart már indulás után, még itt a Földön megkapták. A starttól számított egy percen belül kétszer csapott beléjük a villám, és ez még csak a kezdet volt. Most bemutatjuk az igazi Mr. Beant, aki önmaga dublőre.
Alan Bean volt ugyanis az Apollo 12 holdkomp-pilótája, aki híres angol névrokona több évtizedes munkásságát felölelő megpróbáltatás-sorozaton ment keresztül röpke pár nap leforgása alatt. Mi is két posztot szentelünk az egyik legrázósabb Apollo-küldetésnek.
Mr. Bean és az Apollo 12 közös kalandjában a cselekmény drámai gyorsasággal bontakozott ki: már az indítást követő 36. másodpercben beléjük csapott egy villám, ami az űrhajósokat nem, az űrhajót viszont annál érzékenyebben érintette.
Egy űrhajóba zárva azonban lehetetlen a kettőt egymástól függetlenül kezelni, pláne, ha a szóban forgó űrhajóban mi is benne ülünk. A Saturn V rakétából gyakorlatilag egy villámhárító lett: a ménkű átfutott rajta, majd a hajtómű által kibocsátott ionizált füstgázoszlop egészen a földig levezette a feszültséget. Ettől a mutatványtól mindhárom üzemanyagcella túlterhelésről kezdett el panaszkodni, majd "elszálltak": velük együtt sötétbe borult a parancsnoki modul műszereinek jó része is. Ami érthető. A villám ugyanis az asztronautákat szállító kabin tetejébe csapott bele, és egy pillanat alatt ropogósra grillezte a közvetlenül az űrhajósok alatt utazó műszaki egység üzemanyagcelláit, ami egyfajta áramfejlesztőként funkcionált: a beletöltött üzemanyagból vegyi reakció során elektromos energiát állított elő. A három üzemanyagcellát tehát a villám egy csapásra kivonta a forgalomból, így teljes egészében akksiról működött az űrhajósokat szállító parancsnoki modul - ez a rakéta legtetején található, ha a menekülőrakétát nem számítjuk. Az akksik azonban képtelenek voltak felnőni a feladathoz, az akadozó áramellátás következtében rövidesen gyakorlatilag az összes hibára figyelmeztető jelzőfény felvillant a műszerfalon.
Ha mindez még nem lett volna elég, a repülés 52. másodpercében ismét beütött a ménkű: ezzel a villámmal az űrhajó navigációs rendszerétől vettek búcsút az űrhajósok. Csőstűl jöttek az újabb hibajelzések: a telemetriai adatok, amelyek a rakéta helyzetéről adtak jelentést, finoman szólva összekuszálódtak.
Szerencsére, a Saturn V rakéta önálló navigációval is rendelkezett, amit az elektromos kisülés megkímélt: nem felejtette el úticélját, és továbbra is a Hold felé repült. A történet újabb pikáns, jellegzetesen Mr. Beanes eleme volt, hogy az elektromos rendszer elvesztését a gyakorlatok során egyszer sem szimulálták. A földi irányítás a „Reset” gomb megnyomását javasolta a legénységnek – ettől talán többen ódzkodnánk egy űrhajóba zárva, de az ötlet bevált: az üzemanyagcellák újraindításától szinte minden helyreállt, amikorra az Apollo 12 földkörüli pályára állt.
Az űrhajósok tehát már jobban érezhették magukat, de csak azért, mert nem tudták azt, amit a földi irányítás tudott: Houstonban ugyanis attól tartottak, hogy a villámcsapásoktól a parancsnoki modulban szunnyadó, ejtőernyőket tároló kamra ajtónyitó szerkezete idejekorán kipukkanhatott, ezáltal a Holdról való visszatérést követően már nem lett volna semmi, ami a Föld légkörébe visszaérve kiengedhette volna az ejtőernyőket. Ha ez megtörtént volna, akkor a parancsnoki modul fékezés nélkül csapódott volna bele a Csendes óceánba - és a legénység azonnal szörnyethalt volna. Mivel nem tudták, hogy pontosan hányadán is állnak az ejtőernyőkkel, a földi irányítás végül úgy döntött, hogy ezzel a lehetőséggel nem stresszelik az űrhajósokat. Már tudjuk: szerencsére, az ejtőernyők hibátlanul működtek. De előbb még el kellett jutni a Holdra.
Három nap múlva szintén viharos körülmények között érkeztek meg a Holdra, ez azonban már homokvihar volt, és önmaguknak okozták: a leszállóegység fékezőrakétái ugyanis oly mértékben felkavarták a holdport, hogy az Apollo missziók közül egyedül ők nem láttak semmit a felszínből a holdraszállást megelőző utolsó másodpercekben. Olyannyira nem, hogy sokáig az is kétséges volt, hogy a leszállóegység négy lába közül az egyik kráterbe vagy sziklára érkezik-e – ha igen, attól az egész leszállóegység felborulhat. És akkor annyi. Nem így történt, hiszen a sors úgy tervezte, hogy Mr. Bean kalandjai még távolról sem értek véget. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Van, amikor az internet egyszerűen túl kevésnek bizonyul, és három link után koppanunk egy nagyot a tűzfalon. Ugyanis a neten kábé ennyi helyen lehet egy-két információmorzsát találni a holdi motorbicikliről. A linkek közel egyharmadán – konkrétan tehát egy helyen – mások kesergését olvasgathatjuk, akik szintén ugyanezzel a kóros információhiánnyal szembesültek.
A probléma olyan súlyosnak bizonyult, hogy házi csillagászunk is csak tanácstalanul pingvinezett: hát ő sem tudja. Lássuk, mi az, amink van. A NASA egy helyen tesz említést a masináról – legalábbis, mi ennyit találtunk. És kerestük rendesen. Ebből lehet tudni, hogy a dolog nem hoax: a létezésén kívül annyi tudható meg az anyagból, hogy két kerekén pneumatikus gumi volt.
A világhálón ezen kívül létezik egy fotó is, ami gyaníthatóan már a tesztelési fázisban mutatja a holdrobogó prototípusát: a Holdra készülő motorbicikliket ugyanis a NASA-nál a levegőben is tesztelik. Az alábbi képet 1969 augusztusában lőtték egy KC-135 típusú repülőgép fedélzetén, a bicaj csökkentett gravitációs tesztjeire itt került sor: a holdi tömegvonzást, a földi gravitáció hatodát próbálták meg vegytisztán előállítani. Ilyen repülésekre a Pavlics Ferenc által konstruált holdautó esetében is sor került, különös tekintettel annak kerekeire. Ezekről következő posztjainkban még szólunk.
A motort arra az esetre építették, ha netán a holdautó mégsem készülne el az Apollo 15 küldetés idejére. Felmerült az is, hogy az elektromos canga az Apollo 20 szériafelszereltsége közé tartozott volna – leváltva, vagy esetleg kiegészítve a holdautót. Már tudjuk: az éles bevetés – ahogy az Apollo 20 misszió is – elmaradt, a bicaj a Földön ragadt.
Sokáig ez a fenti fotó volt közel s távol az egyetlen kép a neten a mociról. Egészen mostanáig: a holdmotorról az interneten fellelhető képek számát ezennel ünnepélyesen eggyel megnöveljük - ha sztahanovisták lennénk, azt is mondhatnánk, hogy 100 százalékkal. Ezt egyébként bárki megtehette volna, ha a NASA-hoz, vagy legalábbis az űrhivatalhoz közeli helyekhez fordul segítségért. Mint amilyen például a Retro Space Images. A válasz nem sokáig váratott magára, az eredmény pedig ez az alábbi kép a mociról, ami a járgány földi tesztelése során készült.
Létezik egy fórum, ahol az űrkutatásban jártas palik is megfordulnak, nem véletlen, hogy csillagászunk zsigerből az előbbi linket dobta be végső elkeseredésében a közösbe. Itt található ez a kis háromkerekű játékmotor is – az internet már csak ilyen: mit tegyünk, ha a „lunar”, azaz „holdi” hívószó benne van a nevében?
Ez a műanyag játék, bármilyen röhejes is, már elegendő volt egy vitaindítóhoz, jól mutatva, hogy egy Holdra szánt bármilyen kütyü esetében az alapkoncepción múlik minden. A NASA holdrobogójának prototípusát látva többen egyértelműen a háromkerekű műanyag játékmoci mellett szálltak síkra. A nem túl terjengős vita kitért arra is, hogy a páros keréknek elől, avagy hátul kellene lennie: a fórumozók a játékmocitól eltérően ezt elölre raknák, az egykereket pedig hátra. A háromkerekű koncepció tehát nyert, igaz, meglehetősen szűk körben.
Hasonló fenntartásokkal fogadták a NASA holdrobogós koncepcióját máshol is. Az általunk kért képet a Retro Space-es fiúk kirakták facebook-oldalukra is: a hozzászólók meglehetősen gyanakodva közelítettek a kétkerekűhöz, leginkább pedig egyáltalán nem tudták elképzelni, hogy ez mit is csinált volna a Holdon. Egyikük szerint "valószínűleg nagy móka lett volna - egészen addig, amíg olyan méretű kövekbe és kráterekbe nem ütközik, amilyeneken a holdautó túltette magát: egy-egy ilyen "találkozástól" elég rossz bőrbe került volna a motoros". Egy másik kommentelő szerint a Nyugalom tengerén akár még működhetett is volna, igaz, kizárólag csak ott: bármely másik leszállóhely környékén katasztrófát jósolt neki a hozzászóló: "Csak annyit mondhatok, hogy hál' Istennek a hidegfejűek győzedelmeskedtek, és a végén négykerekű jármű jutott el a Holdra." Ez mindent elárul.
Hasonló hidegfejűségre van szükség nálunk is, hiszen épp a hétvégén kezdik mérnökeink összeszerelni holdjárónk földi prototípusát, amivel tavasz végén már javában döngetünk majd. A tervek szerint a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézetben daraboljuk fel lézervágóval a napelemcelláinkat, és roverünk váztömegén is ezzel a módszerrel könnyítenénk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Nemzetközi Űrállomásról (ISS) még elmenekülni sem lehet hosszú ellenőrzőlisták átböngészése nélkül. Az alábbi képen Dan Burbank parancsnok és Anton Shkaplerov fedélzeti mérnök az ISS Zvezda-moduljában éppen áttekinti az evakuálás során követendő eljárást. Ennek során az űrállomás hatfős legénysége bevette magát a rendelkezésre álló két Szojuz űrhajó leszállóegységeibe: ezekkel érkezik a személyzet Bajkonurból a Nemzetközi Űrállomásra, és ezekkel is mennek haza. Mivel egy űrhajóban hárman férnek el, ezért a csapat kettévált. A két, háromtagú különítmény ezek után visszahúzódott a Szojuzokba, majd a zsilipet magukra zárva várták, hogy eltalálja-e az űrszemét a Nemzetközi Űrállomást, avagy sem.
Nem találta el, bár közel volt hozzá, erről korábban itt írtunk. A pár órája nyilvánosságra hozott képnek azonban egyéb tanulsága is van: a két űrhajós mögül Jurij Gagarin tekint ránk megértően a keleti kereszténység ikonosztázát idéző szentképek társaságából. (A fotót nagy felbontásban ide kattintva tanulmányozhatjátok.)
A Zvezda-modul neve alapján sem tagadhatná le orosz származását, ez a Nemzetközi Űrállomás egyik legrégibb eleme, köré épült az évek alatt mára focipálya méreteket öltő ISS. Bár az amerikai űrhajósok gyaníthatóan nem itt érzik magukat a legotthonosabban, kevés az esély arra, hogy létezik olyan szeglete a Nemzetközi Űrállomásnak, amit az amerikai asztronauták - orosz kollégáikhoz hasonlóan - a nyugati kereszténység jelképeivel tapétáztak volna ki. Valószínűtlen, hogy találnánk akár egy olyan falfelületet is, amiből vallási meggyőződésükre következtethetnénk. És, hogy erről még egy nyilvánosságnak szánt fotó vagy videó is készüljön? Kizárt!
Nem csak esztétikai okok miatt lehetünk ebben biztosak: ennek is előzménye van, gyökere egészen az Apollo 8 útjáig nyúlik vissza. Történt ugyanis, hogy a Holdat 1968 karácsonyán - fél évvel az Apollo 11 holdraszállása előtt - kerülte meg a három amerikai asztronauta - Bill Anders, Frank Borman és Jim Lovell.
A Hold körül lejtett kilencedik kör után a legénységen a napkelte közeledtével eluralkodott a karácsonyi hangulat, ami abban nyilvánult meg, hogy élő adásban részleteket olvastak fel a Teremtés Könyvéből. A meglehetősen konzervatív értékrendű NASA már a kezdetektől családbarát realityshownak tekintette a küldetéseket, és ebbe a szemléletbe karácsony előestéjén kiválóan illeszkedtek a bibliai idézetek.
Nem is lett volna az egészből semmi baj, ha a bibliolvasásra nem egy országszerte sugárzott rádióadásban került volna sor. Amit történetesen Madalyn Murray O’Hair ateista aktivista is hallgatott, aki ettől olyannyira nem került karácsonyi hangulatba, hogy inkább beperelte a komplett NASA-t: szerinte meg kell tiltani, hogy az Egyesült Államok űrhajósai – akik valamennyien a kormány alkalmazottai – nyilvános imaórákat tartsanak a világűrben. O’Hair perét végül a Legfelsőbb Bíróság illetékesség hiányában elutasította, ennek ellenére a NASA a továbbiakban tartóztatta űrhajósait vallási meggyőződésük nyilvános kifejezésétől.
Ennek jegyében Buzz Aldrin, az Apollo 11 űrhajósa - bár nem titkolta el holdraszállást követő úrvacsoráját, az ezt kísérő szentírási részeket már adáson kívül olvasta fel. (O’Hair tevékenysége vetett véget 1963-ban az Egyesült Államok állami iskoláiban folytatott bibliaolvasások kötelező gyakorlatának.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Főmérnökünkkel a napelemekről folytatott, órákig tartó csetelés igazából intellektuális zacskós szipuzásnak tekinthető, aminek során mérnöki alapdolgokról hallucinációk támadnak a bölcsész fejében. Egy-egy probléma elmagyarázása és megértése optimális esetben azt jelenti, hogy a problémát értő, és az azt nem értő felek kölcsönösen elindulnak egymás irányába a diskurzus során. Ordasat hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy a főmérnökünkkel rögtönzött többórás szeánszok alkalmával félúton szoktunk összetalálkozni. Az igazság az, hogy egy bölcsész az esetek többségében el sem indul a mérnöki agy felé: annak kell teljesen lejönni dedóba. Elképesztően nehezen fogtam fel, hogy két, nagyjából ugyanolyan méretű valami, hogy lehet egyszer cella, máskor meg napelem.
Történt ugyanis, hogy mindkettőből viszonylag jól állunk: van ugyebár az indexes cella meg a hong-kongi napelem. Az előbbit egy indexes olvasónktól kaptuk, az utóbbit pedig vettük. Sajna, a rendelést már leadtuk, amikor befutottak az indexes napelemcellák, de ez most részletkérdés.
Mindkét fajtából több példánnyal is rendelkezünk, ezek mindegyike tenyérnyi méretű: az alábbi képen balra az indexes cella, jobbra a hong-kongi napelem látható. Annyit még egy bölcsész is sejt a dologból, hogy a napelem cellákból áll - utóbbi tehát valami nagyobb egész alkotórésze. Akkor viszont miként lehet a kettő mérete közel azonos?
A két cucc között az óriási különbség az, hogy a hong-kongit némi túlzással már holnap elkezdhetnénk felpakolni holdjárónk földi prototípusának tetejére – ez ugyanis már egy komplett napelem, sok-sok cellával. Az indexesből pedig csak lesz napelem. Az ugyanis egyetlen cella. Mérnökeink most mégis az indexessel foglalkoznak, és ez csak látszólag ellentmondás.
Ahhoz, hogy roverünkön napelem legyen belőle, az indexes cellát először fel kell darabolni – elsősorban azért, hogy tápegységünkre közvetlen életveszélyt jelentő 5 Amperes áramerősségű delejt 0,5-1 Amper közé szelíditsük. Minél több részre szabdalunk ugyanis egy napelemcellát, annál kisebb lesz az egy-egy darabka által szolgáltatott áramerősség. Ha például kettétörjük, akkor az áramerősség is kábé feleződik, és így tovább. Egy cellából úgy lesz ugyanakkora méretű napelem, hogy először jól szétvágjuk, majd ezt követően a darabkákat „összeragasztjuk”. Ezt a „ragasztást” ezüst érintkezővel oldják meg - ez az a két fényes csík, amit mindkét példányon láthatunk: napelem gyártásnál ez kábé olyan, mint a Technokol.
A darabolást és a darabok összeforrasztását követően az elemeket kábelekkel össze is kell kötni, majd az egészet egy hordozó felületre rögzítik. Végül gondoskodni kell a cellák külső védelméről is. Az alábbi képen egyik hong-kongi napelemünk látható, megfigyelhető, hogy a két csík itt is megvan, de korántsem folytonos, hanem szaggatott. Itt jön a varázslat. Tessék megszámolni az alábbi kép bal oldalán a szaggatott vonalakat: 12 van belőlük, a védőfóliával takart részen szintén ugyanennyi. Ez bizony azt jelenti, hogy a hong-kongi napelem 24 cellából áll.
(Természetesen, egy cellát nem kell mindig feldarabolni, hogy napelem legyen belőle: ha az indexes tenyérnyi cellából 460-at sorba kötünk, akkor egy 1150 wattos 230 voltos napelemet kapunk, amit kitehetünk a ház tetejére. És az is napelem lesz, csak ugye roverünk esetében ettől a megoldástól a grandiózus méretek miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni. Ezért aztán szorgosan daraboljuk és forrasztgatjuk a cellákat.)
Nade. Ott tartottunk, hogy a hong-kongiak az igényeinkkel teljesen passzentos napelemeket gyártottak részünkre. A tenyérnyi cellát 24 részre tördelték, majd egy nyáklapon összeforrasztották a darabjait, és végül az egészre ráöntöttek egy átlátszó epoxi védőburkolatot. Emiatt - főleg a NYÁK-nak (Nyomtatott ÁramKör) köszönhetően - egy-egy napelem 34 grammot nyom. Ebből minimális üzemelésünkhöz alsó hangon 18 példány kellene, ami ugyebár 618 gramm. Mivel holdjárónk álomsúlya 10 kiló, kemény harcban állunk a grammokkal, épp ezért ennyi pluszt nem engedhetünk meg magunknak.
Ezzel szemben az ajándékba kapott indexes cellákkal mérnökeinknek az a célja, hogy olyan napelemeket csikarjanak ki belőlük, amik tulajdonsága nagyon hasonló lesz a hong-kongi példányokéhoz. Annyi lenne a különbség, hogy az ezekből megszülető napelemek súlya távol-keleti kollégáik súlyának mindössze csak a harmada lesz.
Mérnökeink feltett szándéka ugyanis, hogy megspórolják a nyáklemezt, és nem öntik ki az egészet epoxival - bár ez utóbbi nem sokat nyom a mérlegen. De akkor sem: minden egyes alkatrész esetében ugyanis gigászi küzdelmet folytatunk a grammokkal. Ráadásul, az idő is sürget minket, hiszen tavasz végére már javában terepezni szeretnénk holdjárónk földi prototípusával.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az űrszemét megfoghatatlan valami, és ez szó szerint értendő. Ráadásul egyre több lesz belőle. A helyzet komoly, és egyre inkább az lesz: ennek egyik kézenfogható bizonyítékaként a napokban evakuálni kellett a Nemzetközi Űrállomás (ISS) hatfős legénységét a Szojuz-űrhajókba - felkészülve a legrosszabbra, a bázis gyors elhagyására.
Az űrsiklóprogram tavalyi leállítását követően a személyzet orosz űrhajókkal érkezik meg földönkívüli munkahelyére; egy Szojuz átlagosan fél évet tölt az űrállomáshoz kötve, majd három asztronautát küldetésük végeztével hazafuvaroz a Földre. Az alábbi fotón látható is a két szállítóeszköz: az egyik szinte teljesen, a másiknak csak az alja lóg a képbe.
Az evakuálás során a hatfős legénység kettévált: egy Szojuzra három asztronauta jut, ők az űrhajó középső egységébe (Descent Module) húzódnak vissza. Bár a fölötte lévő Orbital-modul (az alábbi képen balra) tulajdonképpen lakótér, a visszatéréshez szükséges hőpajzzsal csak a három asztronauta befogadására alkalmas középső leszállóegység rendelkezik.
De mi is történt?
A Cosmos 2251 műhold egyik darabja vészes közelségben húzott el az űrállomás mellett: mintegy 11 és 14 kilométerre "hibázta el" az ISS-t, ami 27500 km/h sebességnél nem valami sok. Olyannyira nem, hogy senki nem tudta megmondani biztosan, hogy eltalálja-e az űrállomást. És ha eltalálja, akkor bizony menni kell, de gyorsan.
A darabka egy 2009. február 10-i ütközés során keletkezett, amikor a kikapcsolt, meditatív állapotban Föld körül keringő Cosmos 2251 szatellit és a működő Iridium 33 kommunikációs műhold összecsókolózott egymással. A baleset 2000 darabból álló űrszemétfelhőt hozott létre - és ezek csak a nagyobb példányok, amik pályája a Földről megfigyelhető. A két űrjármű ütközéséből keletkező darabok is az alacsony földkörüli pályán keringő, 20 ezer darabból álló űrszemétkészletet gazdagították.
A Nemzetközi Űrállomáson legutóbb 2011 nyarán került sor hasonló óvintézkedésre, az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban fordul elő ilyesmi. Az űrszemét ugyanis az ütközések miatt nagyobb ütemben szaporodik, mint amilyen ütemben a Föld légköre képes lenne elnyelni azt. Ebből kifolyólag a Földet gömbszerűen veszi körül a hulladék, ami egy idő után életveszélyes vállalkozássá teszi az űrrepüléseket. Ez a jelenség Kessler-szindróma néven ismeretes.
A Nemzetközi Űrállomás alapvetően kétféleképpen védekezhet az elszabadult törmelékek ellen. Az egyik lehetőség az, hogy szabályosan elugrik az űrszemét útjából - idén január 13-án például 54 másodpercre a Nemzetközi Űrállomás alá kellett "gyújtani", ami hajtóművével így mintegy 300 méterrel feljebb tornászta magát. Csak így tudták ugyanis elkerülni az említett karambolos Iridium-műhold egy másik, labdanagyságú darabkájával való csattanást: 1998 óta ez volt a 13. eset, amikor az űrállomásnak el kellett ugrania egy űrszemét útjából.
A másik alternatíva az, ami a napokban is történt: legénység behúzódik a Szojuzokba, magára zárja a zsilipet, és vár: ez a helyzet egy hajszálnyival sem lehet jobb annál, mint amikor a világháborúban a szőnyegbombázások elől a házak óvóhelyein kerestek menedéket az emberek. A Szojuzok igazából a Nemzetközi Űrállomás légópincéi.
És egyre gyakrabban kell használni őket. A Nemzetközi Űrállomás történetében ez volt a harmadik alkalom, amikor a személyzetnek be kellett fészkelnie magát az óvóhelyre. A mostani, 2012. március 24-i esetet megelőzően első ízben 2009. március 12-én, majd 2011. június 28-án kellett került sor hasonló riadóra.
Az Űrállomás történetében eddig hétszer értesítették arról a személyzetet, hogy vissza kell húzódniuk a Szojuzok menedékébe, de aztán mégsem kellett. Ilyenre 2008. szeptember 5-én, 2009. november 6-án, 2009. december 1-én, 2010. június 20-án, 2010. július 29-én, 2011. november 22-én és 2012. január 23-án került sor.
További hét alkalommal a földi irányítás csak fontolgatta, hogy elrendelje-e az űrállomáson a riadót: 2002. június 25-én, 2002. július 14-én, 2003. január 16-án, 2003. április 6-án, 2003. augusztus 19-én, 2008. július 12-én és 2009. november 2-án.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egyik indexes olvasónk napelemtáblák között éli életét, de nemrég úgy döntött, változtat ezen: kedvenc kegytárgyai egy részét elajándékozta nekünk, az alábbi kis csinos pakkot kaptuk tőle. A doboz tartalma jópár napelemcella volt. A laikus azt mondaná, mint az egyszeri szarka - szépen csillog, oszt néha letörölgetjük: ez így is van rendjén. Mérnökeink azonban mást gondolnak erről - ők ugyanis kis darabokra aprítják ezeket.
Összesen kilenc ilyen lapocska esik áldozatul nekik. Előző posztunkban azt vázoltuk, hogy egy-egy ilyen lapkát húde-optimális esetben 24 részre trancsíroznak szét mérnökeink, ami azt jelenti, hogy összesen 216 darabka lesz belőlük. Egyik forgatókönyvünk szerint ezeket három csokorban pakolnánk fel Pulink tetejére: egy-egy csokorba 72 kis lapka kerülne. Tehát lenne három, külön-külön soros kapcsolással összekötött cellacsokrétánk – a csokrokat aztán párhuzamosan is összekötnénk egymással. Azonban adósok vagyunk a brutális beavatkozás magyarázatával, amit előző posztunkban páran csalódottan szemünkre is vetettek. Miért is kell darabolni?
Nos. A műtéti beavatkozás előtti, érintetlen állapotban lévő cella 5 Amperes áramerősséget, és 0,5 Voltos feszültséget produkál. Röviden összefoglalva ezzel a tulajdonságaival nincs is sok baj, leszámítva azt, hogy ez a feszültség túl kevés, az áramerősség pedig túl sok nekünk.
Tápegységünk ugyanis fölöttébb finnyás: a 36 Volt feszültséget lájkolja leginkább, és legalább fél amper szükséges ahhoz, hogy egyáltalán tölteni tudjuk az akkut. Viszont a tápegységre zúduló áramerősség nem lehet több 1 Ampernél, különben megsérül az akksi, és konyec: a tápegyég elkezdi szaggatni a töltést, és nem éppen a leghatékonyabban használja ki az energiát.
Előző posztunkban leírtuk, miként lehet az áramerősséget megregulázni, és csökkenteni. Darabolással. Az áramerősség ugyanis a cellaméret függvénye: minél tovább daraboljuk a cuccot, annak arányában osztódik az egy darabka által kitermelt áramerősség is. Ha tehát kettévágjuk a cellát, akkor az egyik fele pont feleannyi áramerősséget szolgáltat majd: esetünkben 2,5 Ampert. Ezt a műveletet addig kell folytatni, amíg az áramerősség mértékét begyömöszöljük az említett 0,5-1 Amperes tartományba.
Főmérnökünk eredetijében mindez így hangzik:
"A celláknak túl nagy az áramuk, és túl kicsi a feszültségük. Nekünk 36 Volt kell, és max ~1 Amper. Ezek darabja 0.5 Volt és 5 Amper. Ha darabolom, akkor csökken az áramerősség, amit lead. Tehát ha eldarabolom, és a darabokat sorba kötöm, akkor a feszültséget tudom növelni, az áramot csökkenteni. Így 72 darab elég a 36 Volt, 0.5 Amper leadásához."
Honnan jött a 36 Volt, meg az 1 Amper? Eredetileg a tápegységet űrálló napelemekre tervezte villamosmérnök csapatunk, és azokhoz alakították ki a feszültség és az áramerősség értékeit. Mivel az űrálló cucc nem jött össze (elfogyott a $), és nem sikerült 30%-os "triple junction" cellákhoz hozzájutnunk, ezért ki kellett váltanunk azokat olcsóbb, rosszabb hatásfokú alternatívával, hogy legalább ki tudjuk próbálni a napelemes töltést tavasz végén esedékes földi tesztjeink során. Így lett monokristályos, 16%-os, kereskedelemben kapható szilíciumcellánk.
A poszt elején írtuk, hogy 72 celladarabkából álló csokraink vannak. A csokrétákon belül az egyes darabkákat sorosan kötjük össze egymással. A három csokrot pedig párhuzamosan. De minek?
Egy cella ugyanis könnyen árnyékba kerülhet: Pulinknak vannak lábai, meg van nyaka is - ezek mind-mind árnyékot vethetnek a napelemekkel borított hátára. Egy-egy csokor 72 cellából áll, amiket csokrétán belül soros kapcsolással kötnénk össze. A csokrokat azonban már párhuzamos kapcsolással boronálnánk össze.
Ha nem így tennénk, és csak 72 db 3x akkora cellánk lenne (1x72 egy csokor ugyebár), az azt jelentené hogy egész energiatermelésünk csütörtököt mondana, amint közülük egy is árnyékba kerülne. Ebben az esetben ez az egy nagy csokor gyorsan elhervadna: az árnyékolt cellánál ugyanis megszakad az áramkör - majd röviddel később főmérnökünk szíve is, ha emiatt az akksit nem tudnánk tölteni.
Ezzel szemben a párhuzamos kapcsolás előnye, hogy egyik csokor hervadása esetén még a másik kettő vidáman szállítja a kraftot akksinkba. Feltéve, hogy nem vetül árnyék a két csokor valamelyik cellájára. Ez azonban semmiképp nem lenne tragikus, mivel az akksi segítségével úgy tudja magát pozícionálni a rover, hogy a három csokor - vagy legalábbis kettő - zavartalanul sütkérezhessen: így amíg az egyik csokor 72 cellája kényszerpihenőt tart, a másik két csokor cellái szépen töltögetik az akksit.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Jelenleg kétféle napelem közül válogathatunk, egyikük sem űrálló. Ez a földi teszteknél nem is probléma. Főmérnökünk azonban kísértésbe jött, és jól körülnézett egy olyan cégnél, amelyik már űrképes napelemeket gyárt: olyanokat, amik műholdakra kerülnek. Ez a cég azonban rettentő elfoglalt, és nem ér rá ilyen kis csip-csup pulikkal szórakozni, amikor több ezer négyzetméter napelemet kell legyártaniuk mindenféle űrszondákra. Azért megmondták, hogy 28 héten belül akár már szállítanának is, de a minimum rendelés, amivel még foglakoznak az sajna 3000 dolcsi, de ha nem akarunk 500 $ adminisztrációs költséget fizetni, akkor 10000 $ értékben rendeljünk minimum. Mivel földi prototípusunkkal tavasz végére a tervek szerint már javában terepezni fogunk, ezért belátható, hogy ez nem járható út.
Maradt tehát két napelem, mindkettő megérkezett, az egyik Hong-Kongból, a másik egyik blogolvasónk felajánlásából. Van ugyanis olyan index-olvasó, akinél halomban állnak a napelemtáblák, és kaptunk tőle nem keveset, csak úgy, ajiba. Közülük így néz ki egy:
Ez tehát egy napelemcella. Mi is ez? Tulajdonképpen egy vékony alumíniumlemez, amin szilíciumchipet alakítottak ki. Kicsi, könnyű, vékony és törékeny. Nagyon. Ennek a tenyérnyi darabnak a vastagsága például 0,18 mm, tömege 3 gramm. Cella és cella között elektromos tulajdonságuk jelenti az egyik legnagyobb különbséget: ez a gyártásukhoz felhasznált anyagokból adódik.
Namármost: P=U*I. Főmérnökünk a legváratlanabb pilllanatokban próbál általános iskolás szinten rekedt fizikatudásomra appellállni: teljesítmény egyenlő a feszültség és az áramerősség szorzatával. Nézzük előbb az áramerősséget.
Az elektromos tulajdonság esetünkben azt jelenti, hogy a képen látható 125x125 mm-es cella 0.5 Voltot, és cirka 5 Ampert képes leadni; a fenti képlet értelmében tehát kábé 2,5 watt a teljesítménye. Az áramerősség a cellaméret függvénye: minél tovább daraboljuk a cuccot, annak arányában osztódik az egy egységre jutó áramerősség is. Ha a képen látható cellát kettétörjük, akkor egy darab már csak 2,5 Ampert képes produkálni, ha még tovább daraboljuk, úgy az egy egységre jutó áramerősség egyre kevesebb lesz. Optimális esetben nyolc darab lesz belőle, még optimálisabb esetben 16 darabra trancsírozzuk, húdeoptimális esetben pedig 24 darabra. Az, hogy végül hány darab lesz belőle, nagymértékben függ a darabolást végző szakember mazochista hajlamaitól - erről később még szó lesz. Ha például sikerül a tenyérnyi példányt 24 részre kaszabolni, akkor a kiindulási 5 Amper 24-ed részét produkálja egy darabka.
A másik, teljesítményt meghatározó tényező a feszültség, ami viszont az áramerősségnél sokkal inkább fényfüggő: gyakorlatilag a fényerővel kábé arányosan változik. Ha nincs semmi árnyék, akkor a legkisebb darabka is 0,5 Voltot képes leadni – ha 24 részre szabdaljuk a képen látható cellát, a feszültség attól még nem csökken huszonnegyedére.
Összefoglalva: ha elkezdjük feldarabolni ezt a tenyérnyi cellát, akkor a feszültség ugyanúgy viselkedik a legkisebb egységen is, a maximális áramerősség azonban osztódik a felület arányában. Következő posztunkban eláruljuk, miért is kell széttrancsírozni ezt a jópofa cellát - ha már egyszer ilyen szépen egyben van.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Hold egy adott pontján 14 napig tart a nappal, ugyanennyi ideig az éjszaka, a Marson viszont a Földön jól bejáratott 24 óránál kicsivel több percet lehet belezsúfolni egyetlen napba: 1,0275 földi napot. Azaz Jack Bauernek a vörös bolygón közel háromnegyed órával több ideje lenne egy küldetés abszolválására. Egy marsi napba ugyanis 24 óra 39 perc fér bele komfortosan.
Titokban arra gyanakszunk, hogy főmérnökünk már itt a Földön rég áttért a marsi időszámításra, ha másért nem, hát azért, mert ott van az általa fetisizált két ROVER. Így, csupa nagybetűvel. Korábban már írtunk arról, hogy főmérnökünket milyen bensőséges szálak fűzik a MER-ekhez – Mars Exploration Roverekhez – azaz a marsjárókhoz: a Spirithez és az Opportunityhez. Utóbbit Oppynak becézi – és minden oka megvan erre.
Oppy szolgálati idejét 3 hónaposra tervezték, a rover 2004. januárjában érkezett meg a Marsra. Most 2012. márciusa van, és még mindig kifogástalanul működik: eddig eredetileg tervezett élettartamának 32-szeresét teljesítette, ezzel gyakorlatilag a szocializmusban gyártott, rendkívül strapabíró Energomat mosógépeket is maga mögé utasította. Sőt, arányaiban már Mózesnél is sokkal hosszabb időt élt. A blog mostanában a por körül kavarog: ha nem a Holdon, akkor a Marson, hiszen sok mindent lehet tanulni a marsi küldetések robotjaitól, ráadásul rokoni kapcsolat is van a magyar holdjáró és a NASA marsjárói között - a motorok egy és ugyanazon gyártótól származnak. No de.
Önarcképet híres és kevésbé híres festők egyaránt szoktak készíteni önmagukról, egy marsjárótól az ilyesmi viszonylag szokatlan. Ráadásul kevés festő ábrázolta magát felülnézetből, Oppynak ez is sikerült az amerikai űrhivatal által nemrég nyilvánosságra hozott kép tanúsága szerint. A fotó realista ábrázolás: nagyjából az emberi szem is ilyennek látná a Marson szolgáló veterán robotot.
Jól látszik, hogy az Opportunity napelemtábláit mennyire beborította a por. Emiatt csökken az energiaellátása, és a marsi tél végéig a rover csak korlátozott helyváltoztató mozgásra képes – egészen addig, amíg a szél le nem takarítja a napelemeit. A felvételek az Opportunity 2111. és 2814. marsi napja között készültek, tehát nem kapkodta el a dolgot.
Ezt az önarcképet a panorámakamera által készített fotómozaikokból montírozták össze. Az Opportunity négy marsi telet nyomott már le a bolygó déli féltekéjén, azóta, hogy 2004. januárjában landolt. Az eltelt időben 34 kilométert tett meg: ilyen a hosszútávfutó magányossága. Ikertestvérénél, az időközben elakadt Spiritnél közelebb van az egyenlítőhöz, és mindeddig nem volt szüksége arra, hogy a korábbi teleket egy napsütötte lejtőn vészelje át. Mivel a napelemeken vastagabb a porborítás, így a rovert irányító csapat a Spirit áttelelésének stratégiájára tért át esetében is: Oppy jelenleg egy napsütötte, északra néző lejtőn dekkol, bizonyos Greeley Haven nevű helyen. Itt a nap a rover szemszögéből nézve viszonylag alacsony ívet jár be a bolygó északi égboltján – a rövid, téli nappali órák hónapjai még javában tartanak a Mars déli féltekéjén: arrafelé március 30-án van a napforduló, attól kezdve hosszabbodnak a nappalok.
Amikor az Opportunity nem önmagában gyönyörködik, aktív kutatómunkát végez, ez azonban alaposan eltér egy holdrobot mindennapjaitól. Némi képzavarral élve a vörös bolygó és a Hold között ég és föld a különbség. A Holdon ugyanis nincs légkör, emiatt nincs szél sem, ami ráhordhatná a port a napelemekre, majd időnként le is takarítaná onnan: csak egy leszállóegység fékezőrakétája vagy egy meteorbecsapódás kavarja fel a talajt - egy mozdulatlanul álldogáló tárgyra tehát csak így kerülhet holdpor. Egy holdjáró azonban optimális esetben mozog, így lehetőség van arra is, hogy a kerekei által felvert porral beborítsa önmagát, ami végzetes baki lehet egy napelemes rover esetében, mint amilyen például a miénk is lesz. Ami por rárakódik, azt semmi le nem fújja róla, épp ezért nagyon körültekintően kell tesztelni: erre csapatunk tavasz végére áll majd készen.
Feszes az időbeosztásunk, épp ezért egy bölcsész is néha indíttatást érez arra, hogy kedveskedjen a főmérnöknek a nehéz napokon. Ezt a linket és a fenti képet küldtem át neki, azzal a megjegyzéssel, hogy Oppy elég poros… Kisvártatva ezt kaptam vissza a Skype-os chatablakban:
[15:45:03] Főmérnök: Ééééés működik! [15:45:37] Főmérnök: Mondjuk nem olyan gyászos hőmérséklet tartományban, mint nekünk kell majd. Illetve van benne izotópos fűtés is. [15:46:08] Főmérnök: Deee, a Mars messzebb van a Naptól, mint a főd meg a hód, és kevesebb a napenergia ottan. [15:54:27] Főmérnök: A Mars távolságában a cellák kábé harmadannyi energiát tudnak összeszedni, mint a Föld környékén. [15:54:59] Főmérnök: Ergó akárhonnan nézem, háromszor annyi energiánk van ugyanakkora felületről, mint a MER-eknek. [15:55:06] Főmérnök: Porosan is. [15:55:29] Főmérnök: Mondjuk mi gonosz módon ki is fogjuk ezt használni, és harmadakkora felülettel is megyünk. [15:56:01] Főmérnök: Szerencsére nem lesz annyi műszerünk, és nem leszünk olyan nehezek, és nem kell akkora teljesítményű rádió sem. [15:56:20] Főmérnök: Úgyhogy kevesebb energiával beérjük. [15:56:53] Főmérnök: Szóval remélhetőleg képesek leszünk 500 métert megtenni. [15:58:59] Főmérnök: Na. De haggyá’ dolgozni.
Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tartani tudjuk a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A holdtalajnak minden földönkívülisége ellenére van egy zavarbaejtő földi tulajdonsága is, ennek rejtélye előtt a NASA kutatói sokáig tanácstalanul álltak: a földi talajhoz hasonlóan ugyanis a holdpor is kohézióval rendelkezik. Amíg azonban a földi talaj kohézióját a nedvesség idézi elő, addig a Holdon ennek lehetőségét bátran kizárhatjuk. De akkor mitől van?
A NASA számára már a hatvanas évek második felében végrehajtott Surveyor-küldetések óta ismert tény volt a kohézió létezése a Holdon, amit aztán az első Apollo-küldetések űrhajósai is megerősítettek. A nedvesség helyett tehát egy másik magyarázat után kellett nézni.
Bizonyos J. D. Halajian neki is látott a rejtély megmagyarázásának. Azt feltételezte, hogy vákuumban és magas hőmérsékleten a porszemcsék felszíne „tisztára fő” – ezt tisztatest hatásnak hívják. Arról van szó, hogy a holdpor szabálytalan méretű, a földi homokszemnél jóval kisebb méretű összetevőkből áll. Ezek felszíne jó rücskös, és kis mélyedésekkel, gödröcskékkel tarkított.
Ezeket a hajlatokat – földi körülmények között – azonnal kitöltené valami üledék-féleség, amitől aztán a szemcsék szépen kigömbölyödnének: ezáltal kevésbé tapadnának. A Földön azonban a nedvesség miatt ez nem probléma. A Holdon viszont a napos területeken könnyen 100 Celsius fok fölé szökken a hőmérséklet, ami garantálja, hogy a szemcséket ne vegye körül semmiféle üledék, gyakorlatilag kiégeti azokat. Marad tehát a szabálytalan alakú, rücskös felszínű nettó holdpor-szemcse. A kohéziót a Holdon az hozza létre, hogy a részecskék üledékmentes, szabálytalan alakjuk miatt puzzle-szerűen, mechanikusan összekapcsolódnak egymással. És voilá.
Halajian laboratóriumi körülmények között jutott erre az eredményre. A kísérletekre azért volt szükség, mert a NASA 1969-ben saját bevallása szerint szinte semmit nem tudott a holdporról. 1971-ben viszont már holdautóval akartak grasszálni a Holdon, a földi tesztekhez azonban olyan körülményeket kellett teremteni itt a Földön, ami minél inkább hasonlít a holdira. Az Apollo-program elején talajmérnökök és geográfusok egy csoportja nekilátott kiértékelni az űrhajósok által a Holdról hazahozott talajmintákat, hogy megállapítsák: milyennek kell lennie az optimális, mesterségesen létrehozott mű-holdpornak. Majd nekiláttak a nagyüzemi holdporgyártásnak: ötféle dublőrt hoztak létre, a négyes számú, LSS-4 (Lunar Soil Simulant-4) fedőnevű holdtalajimitáció olyan volt, amilyenre az Apollo 15 leszállóhelye környékén számítottak a kutatók.
Az Apollo 15 szállította az első holdautót a Holdra, a minél inkább valósághű földi tesztekre az űrhajósok biztonsága érdekében volt szükség: a NASA-nál az első két emberes holdraszállás óta pontosan tudták, hogy a Holdra érkező leszállóegységek fékezőrakétái úgy felkavarják a port, hogy megtörténhet: a landoló űrhajósok semmit nem látnak a holdfelszínből. A tesztekkel a többi között azt akarták megtudni, hogy ilyen mértékű tejfölt képesek-e létrehozni a holdautó mozgásban lévő kerekei. Egy autónál ugyanis nem hátrány, ha a sofőr látja, merre mennek.
A földi tesztekhez használatos talaj – az LSS-4 – tehát megvolt, már csak a megfelelő helyszínt kellett kiválasztani. A NASA-nak sikerült is előrukkolni egy elég extravagáns ötlettel, de erről következő posztunkban lesz szó.
Holdport ma már gyakorlatilag ipari méretekben gyártanak, többféle kiszerelésben, műanyagzacskókban kapható: egy 25 kilós zsák például csekélyke 650 dolcsit kóstál. Plusz szállítási költség, persze. Csapatunknak ez drága mulatság, ezért megpróbálunk olcsóbban holdporhoz jutni. A geográfusaink által eddig bevizsgált üvegzúzalék, mészkőpor-és-titokzatos-anyag-kombó, valamint az alumínium-hidroxid közül a legesélyesebb holdpor-jelöltünk épp az utóbbi, ráadásul, az alumínium-hidroxid kilóját mindössze 120 forintért mérik. Ezt a holdpor-utánzatot aztán egy terepasztalra öntjük, ennek megépítésén már javában dolgozunk: eddigi eredményeinkről épp a Texasban zajló Lunar and Planetary Science Conference-n számolnak be geográfusaink - az erre készült absztraktot ide kattintva nézhetitek meg.
Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tartani tudjuk a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két évvel az első emberes holdraszállás után, 1971 nyarán az Apollo 15 fedélzetén érkezett meg a Holdra a Pavlics Ferenc által tervezett első holdautó, a „moon buggy”. A NASA-nak 1969-ben már lehetett némi elképzelése a holdpor kellemetlen tulajdonságairól: az Apollo 12 űrhajósai a fékezőrakéták által felkavart portól konkrétan semmit nem láttak a felszínből leszállás közben, ami akár tragédiához is vezethetett volna.
A port a földi autók is felkavarják egy jó kis csapatás közben, ez a Holdon pláne így lehet. Nagyjából ennyit tudott a NASA is arról, hogy mi történik égi szomszédunkon egy kellemes sétakocsikázás közben. Egy 1971-ben készített tanulmányban a NASA beismeri, hogy két évvel korábban gyakorlatilag semmit nem tudtak arról, hogyan viselkedik a por a vákuumban. Azt meg főképp nem tudták, hogy mi van akkor, ha a légüres tér még csökkentett gravitációval is párosul. Márpedig a Holdon pont ilyesmi a szitu.
A NASA mérnökei a holdautóval kapcsolatban négy fő problémát vázoltak fel. Egyrészt a kerekek által felvert por lerakódhat az asztronauták „sisakrostélyára”, amit ormótlan kesztyűikkel lehetetlenség lett volna egy Toldi Miklós-szerű homok- és homloktörlő mozdulattal eltávolítani. Félő volt az is, hogy a holdautó által felkavart por eltakarhatja a kocsikázó űrhajósok útjában lévő akadályokat: egy sziklával való frontális ütközés víziója volt a legrémisztőbb dolog, ami a NASA mérnökeinek fantáziájában felsejlett. Ezenkívül a por a kijelzőkre is leülepedhet, amitől azokat nem lehetne látni, ráadásul a műszereket is károsíthatja – ez később be is igazolódott. A kerekek azonban nem csak port kavarhatnak fel, hanem kisebb-nagyobb kavicsokat is felkaphatnak a talajról, amit aztán az asztronautákhoz vághatnak: a mozgás közben ezek a kődarabkák olyan kezdősebességet kaphatnak, ami már komolyan megsebesítheti az űrhajósokat, az alkatrészekről, kerékfelfüggesztésekről nem is beszélve.
Az első holdraszállást követően már nem lehetett számolatlanul önteni a költségvetésből a pénzt az űrkutatásba. Épp ezért a mérnökök egy része a holdautó tömegét tartotta szem előtt, és rövidesen szinte élet-halál harc bontakozott ki a sárvédő körül: legyen-e a kerekek fölött sárvédő, avagy sem? A súlygyarapodás ellenzői mindent bevetettek annak érdekében, hogy ne legyen - egészen odáig elmentek, hogy megkérdőjelezték a holdpor, illetve az előbb felsorolt négy szempont fontosságát. A vitát végül a menedzsment döntötte el: vékony, pehelysúlyú üvegszálas sárvédőket terveztettek a holdautóra. A kérdés azonban továbbra is kérdés maradt: nem lehetett tudni, hogy ez hogyan működik a holdi gravitációval súlyosbított vákuumban, a nehézségi erő ugyanis hatoda a földinek. Tesztekre volt szükség ennek megállapításához, ráadásul olcsón és gyorsan.
A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny is az olcsó alternatíva megtalálásáról szól, ennek keretében világszerte 26 csapat épít holdjárókat. Egy magyar csapat van versenyben, ezek vagyunk mi, a Puli. Nekünk három teszthelyszín-jelöltünk van a "terepezésre": a gánti bauxitbánya, a Dunakeszi melletti homokbányát és a Kiskunsági Nemzeti Park területén a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidék(ld. a posztok végét). Utóbbi két helyszín viszonylag jól fel van szerelve homokkal, ami azért fontos, mert a Hold is ilyen - bár ott a szemcsék jóval kisebb méretűek. De dolgozunk egy terepasztal építésén is, ennek eddigi eredményeit be is mutatjuk a Texasban éppen most zajló Lunar and Planetary Science Conference-n - az erre készült absztraktot ide kattintva nézhetitek meg. Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tudjuk tartani a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Kennedy elnök 1961-es, holdraszállást beígérő beszédében az is benne volt, hogy az űrhajósokat élve vissza is kell hozni a Holdról. Természetesen, visszahozták őket. Enélkül most nem tudnánk, hogy a holdpor csípős szagú, ami így David Scottot a puskapor szagára emlékeztethette. Az Apollo-missziók általános tapasztalata az volt, hogy a holdpor elől nincs menekvés, az ugyanis a legkisebb repedésekbe is betalált: amikor például az Apollo 12 személyzete hazafelé jövet nekilátott levenni ruháit, rádöbbentek a fiúk, hogy nemcsak az a 34 kilónyi holdkőzet van a „csomagtartóban”, amit szánt szándékkal a Földre akartak hozni, hanem akaratlanul ők maguk is a minta részévé váltak.
A parancsnoki egységben (a képen ez a középen látható kúp) volt ugyan egy kis porszívó, ami elég limitált hatásfokkal próbálta megakadályozni a szemcsék átkerülését a Holdról érkező modulból (ez a középső kúptól jobbra lévő szögletes darab). A porból a parancsnoki modulba is jutott, így két társa holdraszállását az égitest körüli pályán végigizguló Richard F. Gordon is bőven kapott belőle.
A továbbiakban a legénység szem- és légúti irritációtól szenvedett egész hazaúton. A fedélzeten az 5 mikrométernél kisebb, toxikus részecskék jelenlétét a NASA a jövőben mindenképp megakadályozná, így az Apollo-program egyik nagy tanulsága, hogy figyelemmel kell kísérni a por koncentrációját a szkafandereken, a zsilipen, az űrhajósok holdi lakhelyén, az űrhajón belül. Egyszóval: mindenütt. És mindent meg kell tenni ellene.
Ez a felismerés már az Apollo 12 utáni missziók számára is adott volt, a holdportól a legváltozatosabb módon próbáltak megszabadulni: visszafújták a világűrbe, sőt még vízzel is mosdatták a leszállóegységet, ami valamit javított a helyzeten. De a porral való kalandok sorozata a NASA számára egyértelműen bebizonyította, hogy nagyon aprólékos házimunkára lesz szükség a jövőben: ahogy egyre többen vehetnek részt egy-egy küldetésben, és ahogy hosszabbodik a missziók időtartama, úgy okoz a holdpor is egyre nagyobb kihívást.
A NASA fő aggodalma kezdettől fogva az éles sziklák okozta sérülések voltak, az erősen kötődő mikroszemcsék nem várt hatásaira jóval kevésbé tudtak felkészülni. Előbbire inkább. A super béta űrruha külső borítása ugyanis nem volt eléggé ellenálló, így egy Chromel-R nevű anyagot szőttek az asztronauták Holdon használt csizmáiba és kesztyűibe, hiszen ezek voltak leginkább kitéve horzsolódásoknak. A csizmákat a talpukon, a kesztyűket pedig az ujjvégeken a horzsolásoknak ellenálló RTV-630 nevű szilikonnal is megerősítették.
Egy nejlonsörtés kefével is felszerelték az űrhajósokat, ezzel kellett űrruhájukat és napellenzőiket leporolni. Az előbbi módszerek jól beváltak a kavicsok és a nagyobb méretű szemcsék esetében, de a kisebbeknél nem bizonyultak valami nagyon hatékonynak. Mivel keféből csak egy volt a fedélzeten, a küldetés végefelé ez valószínűleg már annyi port vitt fel a szkafanderekre és az egyéb kozmikus kiegészítőkre, mint amennyit eltávolított róluk. Az űrhajósok nedves ecsettel is próbálkozhattak, ezzel valamivel jobb eredménnyel sikerült megtisztítani bőrüket és a holdsétán viselt cuccaikat. Az ecsetet azonban csak a leszállóegységben használhatták.
A holdséták között a szkafandert levették magukról az űrhajósok, viszont egyre rosszabb hatásfokkal sikerült utána ismét visszavenni magukra: a holdpor ezt sem kímélte. Az Apollo 12 űrhajósainak ruhája a normálisnál nagyobb mértékben eresztett. Pete Conrad szkafandere első alkalommal például nagyon passzentos egy darab volt, a holdséta végére azonban belső nyomása percenként 0,15 psi-val csökkent, ez a második holdséta végére 0,25 psi-ra ugrott. Mivel a biztonsági határ percenkénti 0,30 psi-veszteség, kérdéses, hogy egy harmadik séta kivitelezhető lett volna-e egyáltalán - már ha terveztek volna ilyesmit. (A psi - pound per square inch azaz font per négyzethüvelyk - a nyomás egy angolszász mértékegysége, azt jelenti, hogy egy négyzethüvelyk felületre mennyi súly nehezedik. Olyan mint a Pascal a nálunk használt SI rendszerben. 1 psi 6,89 KPa-nak felel meg.) A holdpor nem csak az emberek életét keseríti meg, egy robot számára is tartogathat kellemetlen meglepetéseket, pláne, ha napelemmel működik, amin aztán otthonosan megtelepedhetnek a porszemcsék. A többi közt ezt is meg kell előznünk, ha meg kívánjuk nyerni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt. És meg kívánjuk. Ennek érdekében pedig közkinccsé tesszük főmérnökünk üzenetét:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A holdportól nem elég, hogy semmit nem láttak a felszínből a leszállás előtti pillanatokban az Apollo 12 űrhajósai, de sebességmérőjük is megbolondult, mivel a fékezőrakéták által felkavart homokszemcsék bezavartak a készüléknek. Az Apollo 15 leszállóradarjának eredményeit is torzította a gomolygó holdpor - ráadásul épp akkor, amikor mindössze 9 méterre voltak a holdfelszíntől. Ezek miatt is szinte csodával határos, hogy a Holdat megjárt Apollo-küldetéseknek nem volt egyetlen halálos áldozata sem. A holdporral folytatott háborúnak a leszállás körüli anomáliák azonban csak a nyitányát képezték, a landolás után sem lett könnyebb a Holdon exploráló űrhajósok dolga.
A por gyorsan és hatékonyan betakart minden létező felületet, amivel csak kapcsolatba került, beleértve a csizmákat, a kesztyűket, a szerszámokat és a „kezeslábasokat”: elég csak visszagondolni azokra a felvételekre, amiken egyes űrhajósok úgy néznek ki, mintha az imént épp egy iszapbirkózáson vettek volna részt.
A földi reflexek persze a Holdon is működtek. Az űrhajósok körében például sztenderd gyakorlat lett, hogy a leszállóegységhez vezető lépcsőfokokon leütögették lábukról a csizmájukra tapadt holdpor egy részét – ahogy azt bármelyik jobbérzésű utas is tenné havas időben, mielőtt beülne az autóba. A holdpor minden egyes Apollo misszió során eltömített valamilyen alkatrészt – köztük a kamerákat és azt a porszívót, amit épp a por eltakarítására terveztek. Az űrhajósruhák zippzárai, a sisakok és a napellenzők mind-mind a por áldozatai lettek. A NASA szerint a holdpor egyik legkétségbeejtőbb tulajdonsága az volt, hogy az amortizáció mennyire gyorsan és visszafordíthatatlanul ment végbe: a problémák szinte azonnal jelentkeztek. Ezt az asztronauták mindegyike megtapasztalta, még azok is, akik az Apollo-küldetések során a legrövidebb időt töltötték a Hold felszínén.
A holdpor mindent kidörzsöl. Pete Conrad, az Apollo 12 űrhajósa megjegyezte, hogy az űrruha mindössze 8 óra holdfelszíni használatot követően viseltesebb volt, mint a Földön használt gyakorlóruhája 100 órányi nyúzás után. Az Apollo 16 Holdon használatos mérőeszközeinek kijelzőit úgy összekaristolta a holdpor, hogy például az általuk mutatott értékeket le sem tudták olvasni róluk. Harrison Schmitt összekarcolt napellenzője miatt bizonyos irányokba konkrétan nem látott ki a sisakjából. Amikor pedig az Apollo 17 asztronautái lyukat fúrtak a Holdba, kesztyűik annyira tönkrementek, hogy két holdsétát követően le kellett cserélniük azokat (ld. a fenti képet).
A holdpor jó szigetelőanyag, de ez a tulajdonsága is csak az asztronautáknak okozott keserű perceket: az Apollo 12 küldetés során a hőszabályzók felszínét ellepő holdpor miatt a hőmérséklet akár 20 Celsius fokkal is meghaladhatta a várt értékeket egyes műszerek esetében. Az Apollo 16 és 17 küldetések során (is) használt holdautók akksijainak hőmérséklete túllépte a megengedett üzemi értékeket a rájuk telepedő nagy mennyiségű holdpor miatt. Amit ráadásul le sem lehetett takarítani róluk. John Young ezen a ponton például kifakadt: sajnálta az akksik törölgetésével töltött időt – ez ugyanis nagyrészt teljesen hatástalannak bizonyult. Mindez meglepő fordulat volt, hiszen a földi tesztek teljesen más eredményt hoztak.
Az Apollo 16 és 17 küldetések kommunikációs berendezései és TV-kamerái is megsínylették a holdsétát: több kütyü teljesítménye romlott a nem megfelelő szellőzés miatt fellépő túlmelegedés következtében. A hősokkot az okozta, hogy a szellőzőket is eltömítette a holdpor. Nem kétséges, hogy a por holdjárónknak is tartogat kellemetlen meglepetéseket, mint ahogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny összes többi résztvevőjének is, legalábbis, azoknak, akik eljutnak a Holdra. Belátható, hogy a napelemek teljesítményét különösen kellemetlenül érintheti a ragaszkodó természetű homokféleség.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
"A holdpor az első számú akadály a Holdra való visszatérés útjában" – ezt John Young, az Apollo 16 űrhajósa nyilatkozta jóval a Holdra tett kiruccanását követően, már a XXI. században. Gene Cernan sem vélekedett másképp: „Azt hiszem, minden más fiziológiai vagy fizikai, esetleg mechanikai problémát le tudunk győzni – a por kivételével”.
Gene az Apollo 17 parancsnoka volt, jelentésében finoman szólva sem zengedezett ódákat a holdporról. Szerinte a holdfelszín felfedezésének egyik legnagyobb korlátja a por, illetve az, hogy a szemcsék mindenhez odatapadnak – függetlenül annak anyagától: legyen az bőr, szkafander, fém. Bármi. És a holdraszállás pillanatában durván elkezdődik az amortizáció. Például a holdautó viszonylag egyszerű, nagy toleranciaküszöbbel rendelkező mechanikus szerkezeteit a holdpor azonnal kikezdte. A harmadik kocsikázás végefelé az olyan egyszerű dolgok, mint amilyenek a raklap rögzítőkallantyúi, nem csak, hogy rosszul működtek, hanem teljesen használhatatlanokká váltak.
„Megpróbáltuk leütögetni róluk a port, letisztítani őket, de esélyünk sem volt. A por hatása a tükrökön, kamerákon és a checklisteken volt különösen látványos. Ezzel együtt kell élni, de közben folyamatos harcban vagyunk a porral az űrhajón kívül és belül is. Ha már benn vagy az űrhajóban - persze, miután már nagyjából leporoltad magad odakinn - elkezded levenni magadról a védőöltözetet, és egyszer csak azt veszed észre, hogy holdpor borítja a kezeid, az arcod, szabályosan porban sétálsz. Lehetsz akármilyen óvatos, az űrhajó minden egyes zegzugában és a bőr minden pórusában ott figyel majd a holdpor.”
A porprobléma már az első emberes küldetésnél jelentkezett, és ehhez még csak le sem kellett szállni a Holdra: az Apollo 11 fékezőrakétái a talajtól 30 méterre felkavarták a port, és ez a távolság csökkenésével csak egyre durvább lett – valóságos homokviharba csöppentek. Ez azért volt különösen ciki, mert Armstrong kézi vezérléssel volt kénytelen leszállni, miután kiderült, hogy eredetileg tervezett leszállóhelyük egy öles sziklamező kellős közepén volt, errefelé terelgette őket nyájasan a navigációs rendszerük.
Az Apollo 12 konkrétan "tejfölbe" landolt, a kavargó homokviharban gyakorlatilag semmit nem láttak – ez annyira durva volt, hogy a landolás előtti utolsó másodpercekben még az is kétséges volt, hogy a négylábú sámlira emlékeztető leszállóegység egyik lába esetleg nem egy sziklára, vagy épp egy kisebb kráterbe érkezett. Ha ez megtörténik, abba bele is halhattak volna. Az Apollo 12 precíziós landolást hajtott végre: mintegy 163 méterre szállt le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól, a Surveyor 3-tól. A küldetés egyik feladata annak megállapítása volt, hogy a huzamosabb Holdon tartózkodás milyen hatással van a járművekre, azok milyen ütemben pusztulnak a durva hőingadozások és a többi közt a Napból érkező sugárzás közepette. A legénység mindenesetre egy fehér színű robotra számított, ehhez képest a Surveyor 3 szoláriumbarnán fogadta őket. Ezt azonban le lehetett söpörni róla, mivel a robot színeváltozását a finom holdpor lerakódása okozta. Mint később kiderítették, épp az Apollo 12 fékezőrakétái által elindított porvihar takarta be tetőtől-talpig a Surveyort.
Az Apollo 14 leszállóhelyére már meredekebb pályán érkezett – és nem porzott annyira: már-már pezsgőt bontottak Houstonban, hogy megtalálták a hajtóművek által keltett homokvihar ellenszerét. De nem. Az Apollo 15 és 16 is pontosan ugyanígy lopakodott a landolási körzetbe, ők azonban a leszállás előtti kritikus másodpercekben ismét csak semmit nem láttak a felkavarodó portól. Az Apollo-17, az utolsó emberes küldetés, az Apollo 14-hez hasonló jó látási viszonyok között szállhatott le (ld. fenti kép): esetükben valószínűleg annyi történt, hogy egész egyszerűen kevesebb laza por borította az adott területet.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Pulis csapattagoknak ismerős lehet a szitu: állunk a buszmegállóban egy rég nem látott ismerőssel abból a kategóriából, akivel még képesek vagyunk akár beszélgetni is, de azért jöhetne már az a busz. Te mit csinálsz? Puli. Az egy holdjáró. Magyarok. Holdra. Igen, van a Masat is, de ez nem az. BKV-sztrájk idején pedig egészen odáig fajulhat a beszélgetés, hogy az anyagiak is szóba kerülnek. Hogyhát, két millió dolcsi körüli összeg egy kiló Holdra szállítása. Némi zavart csöndet követően jön a következő kérdés: És, amúgy mi van veled?
Kétmillió dollár ugyanis elképzelhetetlen mennyiségű pénz. És akkor még csak egy kiló Puliról beszélünk.
Igen, vannak bevételeink. Pénzhez jutunk például a jelenleg több mint 700 tagot számláló Kis Lépés Klubunk lelkes szurkolótábora révén is. Ebből azonban úgy önmagában nem jutunk el a Holdra; viszont a KLK-tagok nélkül el sem tudtunk volna indulni az odavezető úton, és a GLXP-nevezésen sem lettünk volna túl. Vannak olyan klubtagok is, akik nem kevés összeget utalnak át nekünk. Akiknek köszönet jár ezért, meg azoknak is, akik lehetőségeikhez mérten akár egy ezressel, vagy kétórai munkabérüknek megfelelő összeggel támogatnak minket. Válság van ugyanis, és ez senkinek nem tesz jót. A villanyszámlát pedig be kell fizetni.
Vannak szponzoraink is, akik nélkül már rég ellehetetlenültünk volna. A klubunkhoz hasonlóan mi is kis lépésekben haladunk, ez azonban nem kamu duma. Senki sem építi meg csípőből a tutit; mi sem hajtunk erre. Pulink fejlődésében voltak és lesznek is kritikus pillanatok – nem tudnánk letesztelni holdjárónkat a számítógép virtuális realitásában, ha például nem jutottunk volna hozzá egy olyan professzionális tervezőprogramhoz, ami képes akár offroad körülményeket is teremteni holdjárónk teszteléséhez, és mindezt úgy, hogy ehhez egyetlen valóságos csavarra nincs szükség. Szerencsére „csavarokból” sokkal jobban állunk.
Megkaptuk például felbecsülhetetlen értékű motorjainkat, amit az a cég adott nekünk, amelyik a többi közt matuzsálemi üzemidőt megélt Spirit és Opportunity marsjárókét is tervezte. Nem gyenge cucc. Mérnökeink már jó ideje gyötrik az I2 központi fedélzeti számítógépeit, amelyeket szintén felajánlásból kaptunk. Szponzorál minket egy alumíniumgyártással foglalkozó cég is, akik a rover akkurátusan megtervezett és letesztelt vázának állnak neki rövidesen, és ingyen legyártják részünkre. A napokban számoltunk be arról, hogy lett két kameránk is, igaz, még négyre szükségünk lenne. De a munka nem állhat meg, nem várhatunk rájuk sörbe tett kézzel, már csak azért sem, mert például a napokban kezdjük meg első napcelláink mérete vágását, és a legyártott nyákok is befutottak tegnap, mind egy szálig. Motordrive, Power Supply Unit, Constant Current Charge.
Szoftver ide vagy oda, a holdjárót le kell tesztelni a valóságban, földi körülmények között: ezt mi Iteráció 2-nek (I2) becézzük. Ez az oroszoknál és az amerikaiaknál sem történik másképp. A NASA pontosan így készíti a Holdra szánt kütyüit is: először megépítik a földi prototípust, ez azonban távolról sem az a példány, amit majd egyszer egy szép napon bepakolnak egy rakéta orrkúpjába. Ez a fotó például az amerikai űrhivatal következő generációs holdjáróját mutatja, éjszakai holdfényben. Tehát még egy jó ideig a Földön nyúzzák, és csak azután szabadítják rá a Holdra:
Tavasz végére földi prototípusunk megtestesüléséig kell eljutnunk – addigra meg kell építenünk azt a példányt, amit valóságos terepen – így a gánti bauxitbányában, és esetleg a Kiskunsági Nemzeti Park homokbuckáin – tesztelhetünk. Ríl lájf.
Tehát, kétmillió dollár. És kilónként. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny olyan, mint egy PC-s játék - különböző nehézségi szintjei vannak: ez tulajdonképpen egy logisztikai játék is, ahol a végére a főgonosz legyőzéséhez nagyon vastagnak kell lennie a bukszának. Nekünk most még nem feltétlenül kellenek űrálló alkatrészek (de van már ilyenünk is), hiszen első körben a Földön tesztelnénk Pulinkat. De egyre több kell belőlük, ahogy haladunk egyik szintről a másikra, és ezek bizony nem olcsók. Ez a 30 millió dollár összdíjazású logisztikai-stratégiai játék nekünk ötszintes, mint a kertvárosi panelek: most éppen a másodikon vagyunk, az ötödik fázisra – ami már a holdraszállás és a küldetés tényleges végrehajtása – optimista hangon 2013 végén, 2014 elején kerül sor. De az még odébb van.
Alapvetően persze nem csak felajánlásokra hajtunk, hanem van "saját lábunk" is, még ha nem is túl erős jelenleg, ezek kialakításához pénzmagra van szükségünk. Van három embrionális projektünk az újmagyarul spin-offnak hívott pályán, itt "seed money"-ra lenne szükségünk.
Zigótánál előrehaladottabb állapotban leledzik a Pulis bolt, aminek áruválasztéka még valóban nem egy nagykeráruházét idézi. Egyelőre konkrétan két termék közül lehet választani, innen pulis pólót és kártyát rendelni.
A póló nem csak jól néz ki, hordják is már jónéhányan; a kártya azonban többet jelent. A Puli Card Classic megvásárlója ugyanis nem csak a Google Lunar X PRIZE projektben való részvételünket támogatja: az EDC logó segítségével országosan már több mint 1000 üzletben, szolgáltatóhelyen, illetve webáruházban átlagosan mintegy 11 százalékkal olcsóbban is lehet vásárolni, egy éven át. Hamar megérheti az árát.
Földi prototípusunk tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülése érdekében sok Puli a hosszú hétvégéjét is bedobja a közösbe, tovább növelve a szerelemből betett munkaórák számát. Ami már eddig sem kevés, jóval 10.000 fölött van. Ez az önerőnk legnagyobb része. De továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, és kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. A többivel – egyelőre – meglennénk.
Minden támogatónknak farkcsóvás, nagy köszönet!Újabb poszttal hétfőn jelentkezünk legközelebb.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két Mr. Gorszkij került közelebbi kapcsolatba a NASA-val, egyikük sem szándékosan: az orális szexes történet városi legenda, de a másik valódi.
Neil Armstrongtól, az Apollo 11 űrhajósától egyszer egy újságíró sajtótájékoztatón állítólag megkérdezte: „Ki a fene ez a Gorszkij nevű pali, akiről a Holdon beszélt?” A legenda szerint ez volt az újságíró szerencsés napja, mivel a kérdés feltevésekor már halott volt az érintett. Azaz Mr. Gorszkij. Így Armstrong a következő, mindaddig eltitkolt kedves sztorival rukkolhatott elő: gyerekkorában egy haverral baseballt játszott, a labda azonban a szomszéd hálószobájának ablaka alatt landolt. A szomszédban Mrs. és Mr. Gorszkij lakott. Neil odarohant a labdáért, de közben óhatatlanul meghallotta Mrs. Gorszkij kiabálását, amit hites férjének címzett: „Orális szex! Ezt akarod?! Majd akkor, ha a szomszéd fiú a Holdon sétál.” A legenda szerint ezért hangzott el a Holdon az ominózus mondat: „Good luck, Mr. Gorsky!” azaz: „Sok szerencsét, Mr. Gorszkij!”
A történet cuki, amit némiképp beárnyékol az a tény, hogy nem igaz - bár ez keveseket zavar. A mondatnak a NASA rádióforgalmazásában nem lehet a nyomára akadni, és az amerikai űrhivatal is kategorikusan kijelentette: nem hangzott el semmi ilyesmi.
Sebaj. Van ugyanis egy másik Mr. Gorszkij, aki szintén csak közvetve került kapcsolatba a NASA-val, ráadásul jóval a halála után. Nézzük meg ezt az alábbi fotót: tegnapelőtt készült.
Hihető, ugye? Pedig hazudtunk. A fényképet 1910-ben Szergej Produkin Gorszkij készítette az általa szerkesztett masinával. A fényképezőgép három monokróm fotót készített egymás után, mindháromszor más-más színű szűrő volt a lencse előtt. Egyszer vörös, aztán zöld, végül kék. Minden bizonnyal Gorszkij készítette volna Tolsztoj facebookos profilképét is, ha akkor lett volna ilyesmi.
Amikor a fényképész megkereste az írót, levelében eljárását röviden részletezte: minden fotó elkészítése 1-3 másodpercig tart. Később, a Tolsztojjal társaságában eltöltött időről már úgy számolt be, hogy a fényképek készítésekor 6 másodpercig exponált. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a három fotó elkészüléséig az alanynak mozdulatlannak kellett maradnia: ha ez nem sikerült, akkor az egymásra vetített három kép elmosódott lett.
Az üveglapokra készített három negatív számára Gorszkij ugyanis egy speciális vetítőgépet is fabrikált, ami tulajdonképpen három az egyben konstrukció volt: mindegyik egy-egy színszűrővel volt ellátva, ezek mögé kerültek a nekik megfelelő „diák”: a kék mögé például a kék szűrővel készített üveglemezt csúsztatta be. Ezzel a módszerrel a három képet egymásra vetítette – de csak 2000-ben készítettek ezekről digitális fényképet a fentebb látható eredménnyel: a XXI. században egy munkanap alatt megvolt a három kép összeolvasása.
De hogy jön ehhez a NASA? Úgy, hogy a Spirit és az Opportunity marsjárók szemei ugyanilyen elven működnek: a monokróm CCD-kamera lencséje elé egy forgatható tárcsát szereltek, ami a színszűrőket váltogatja. A Marson azonban viszonylag kevés lehetőség adódik a portréfotózásra, így a bemozdulás lehetősége nem veszélyezteti a robot által készített fényképeket. (Ezt már ügyeletes csillagászunk sem hagyhatta szó nélkül: ugyanezt a módszert használják a csillagászatban is, mivel így a kamera összes pixele gyűjtheti a kósza fotonokat mindegyik színkomponenshez. Ezzel szemben a korábban bemutatott Bayer-szűrő esetében a megapixelek szét vannak osztva, és csak bizonyos hányaduk dolgozik egy adott szín rögzítésén. És ezzel a módszerrel az is elkerülhető, hogy az egymás melletti, különböző alapszínű pixelekből kelljen minden esetben szoftveresen kiszámolgatni, hogy mégis milyen volt az eredeti szín.)
A módszer kiválóan működik a Marson, és minden bizonnyal a Holdon sem okozna csalódást. Elvben tehát mi is használhatnánk holdjárónk építéséhez. Az ok, amiért mégsem fogjuk, roppant egyszerű: túl sok alkatrészből áll, ami felesleges kockázatot jelent, hiszen el is romolhat valamelyikük. Ráadásul, ezzel durván megnövelnénk Pulink tízkilósra kalibrált optimális testtömegét.
Az utóbbi posztokban kameránkról osztottunk meg bensőséges kulisszatitkokat. Ezekből kiderült, hogy két kameránk már megérkezett a hatból, a továbbiak beszerzését felajánlásokkal könnyíthetitek meg.
Földi prototípusunk tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülése érdekében segítségre, felajánlásra továbbra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Végre kiszabadultak kameráink a bürokrácia fogságából, így most a párkapcsolatnak azt a zsenge fázisát élik meg mérnökeink, aminek során kiderül: a két kamera hogy szereti leginkább a velük való együttlétet, illetve, ki kerekedik felül a végén. Reméljük, hogy mérnökeink.
A két kütyü hivatalos besorolását nem szeretjük gyakran ismételgetni itt a blogon, mivel ez legalább olyan hervasztó, mintha egy kétoldalas szerelmes levél második oldalának helyén egy gázszámla lenne. Minden fenntartásunk ellenére most mégis megtesszük, és nevén nevezzük őket: ezek ipari gépi látás kamerák.
A legtöbb színes digitális kamera sajátossága, hogy az érzékelőjén nem minden pixel érzékel minden színt, hanem egy "bayer maszknak" nevezett színszűrő minden egyes pixelbe csak a vörös, a zöld vagy a kék színű fotonokat engedi be. Általában 2x2 pixeles blokkokra osztva rendezik a színszűrőket úgy, hogy minden négyesben két zöld, egy vörös és egy kék szűrő kerüljön. Zöldből azért van kettő, mert az emberi szem erre a színre a legérzékenyebb, így ebből a színből lehet a legtöbb intenzitásinformációt kiszámolni.
Miután minden pixel értékét kiolvastuk, számos érdekesnél-érdekesebb, bonyolultabbnál-bonyolultabb algoritmus közül választhatunk tetszés szerint. Ezek segítségével a pixelekből nyert intenzitás és színinformációt szétosztjuk az érzékelő teljes felületén, és így a teljes felbontásnak megfelelő méretű színes képet kapunk. Minden algoritmus más és más környezetben teljesít jól, így mérnökeink most azzal kísérleteznek, hogy számunkra melyik lenne a legideálisabb.
Van tehát ez a két szemünk. Digitálisak ezek is, ráadásul nem olcsó mulatság egyik sem. Ez az oka annak, hogy jelenleg úgy tűnik: a fennmaradó két pár kamerát máshonnan kell beszereznünk - feltéve, hogy olvasóink közül nem alakul át valaki hirtelen szponzorrá. Egy korábbi posztunk kommentjében ugyanakkor egy érdeklődő megkérdezte, hogy gondoltunk-e már a mobilos kamerákra. A felvetés minimum jogos.
A kamerás telók fényképezőgépei elvben épp ideálisak lennének egy holdjáróba: utóbbi tervezésekor is elsődleges szempont, hogy minél kisebb helyen elférjenek a lehetőleg pillekönnyű cuccok. Még örülhetnénk is, hogy a mobiltelefonosok ezt megcsinálták helyettünk. Csakhogy.
A csillió megapixeles mobilos kamerák általában parasztvakításnak kiválóak. Jön az átlag júzer, kétmillió készülék közül kell választania. Ha az olyan műszaki paraméterektől eltekintünk, minthogy a telónak van-e Hello Kitty-s dizájnja, avagy nincs, egy átlag júzer az egészből mindössze ennyit lát: az egyiken 3, a másikon 5 megapixel felirat van. Melyiket veszi meg? Naná, hogy az 5 megapixeleset.
Azonban odáig jutottunk, hogy a gyártók által megadott műszaki specifikációknál már csak egy objektívabb dolog létezik: mégpedig a dizájn. A gyártók ugyanis érthető okokból fizikailag kisebb méretű érzékelőket, szenzorokat pakolnak a kamerás mobilokba. Az ezekkel készített kép minőségét leginkább a szenzor egy adott területére jutó pixelek száma határozza meg. Két azonos méretű érzékelő közül az a jobb minőségű, amelyikre kevesebb pixel jut, azaz pont az a nyerő, amelyiknek kisebb a megapixelszáma.
Minden azon múlik, hogy hány foton esik egy adott területre, a fényképezés ugyanis nem szól másról, mint a fotonok megszámlálásáról. Minél több pixelre érkezik meg ugyanaz a mennyiségű fény, annál nehezebb az egyes pixeleken megszámolni a fotonokat. És így keletkezik a zaj nevű csodajelenség, ami általános a mobilos képeken. Természetesen, ez nem csak a szenzor hibája, hanem az optikáé is, de van egy fizikai méret, ami alá nem érdemes menni egy pixellel. Szerencsére ez a probléma minket nem nagyon érint, mert napos időben fogunk nyílt terepen üzemelni.
Összefoglalva: ahhoz, hogy felhasználjunk egy mobiltelefonos kamera modult, mondjuk, a panoráma kamerához, ami a 'szép' képeket csinálja, először le kell bontanunk róla az optikát, építenünk kell rá egy nagyobb fényerejűt, aminek kisebb a látószöge, és lehetőleg fix, vagy nagy pontossággal fixálható a fókusztávolsága.
Utána gondoskodni kell arról, hogy kiolvassuk a szenzor adatait valamilyen elektronikával. Nagy kérdés, hogy a szenzort miként csatlakoztassuk a központi fedélzeti számítógépünkhöz, ahogy erről már korábban szóltunk.
Mint említettük, két kameránkon kívül még másik négyre is szükségünk lenne, ezek közös vonása, hogy holdjárónk földi prototípusának tavasz végefelé elkezdődő teszteléséhez kellenek. Noha most még nem muszáj, hogy űrállók legyenek, a 2013 végén, de leginkább 2014-ben esedékes holdraszállásunkig mindenképpen meg kell találni azt a típust, ami kibírja az extém körülményeket – így például a sugárzást (itt az elektronika játszik!) és a 100 Celsius fok fölötti hőmérsékletet. Mindenesetre megéri ezzel mókolni egy ideig, hiszen kamera, vagy legalábbis működőképes kamera nélkül nem lehet megnyerni a 20 millió dollár összdíjazású, a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt: feltétel ugyanis, hogy a Holdról videót sugározzunk a Földre. Ezért elkerülhetetlen, hogy már itt a Földön is a kamerák képe alapján tájékozódjunk és vezessük holdjárónkat - ez ugyanis merőben más élményt nyújt, mintha csak úgy mellette állnánk.
Mindettől függetlenül, ha valaki hozzánk vág néhány ilyen mobilos szenzort (minél nagyobb a felbontás, annál jobb, pont a széles látószög miatt), és segít illeszteni a rendszerünkhöz úgy, hogy teljes kontrollunk legyen a kamera felett, akkor elvileg változtatás nélkül fel tudjuk használni szigorúan navigációs célra ezeket, akár sztereóban is. A teljes kontroll esetünkben azt jelenti, hogy a kütyün nem kezd el automatikusan járni a fókusz, nem kezd el fehéregyensúlyt számolgatni, és nem kezd el fényerőt sem állítgatni. Mondunk neki paramétereket, az pedig visszadja a mért értékeket. Ennyi.
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra továbbra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
"Nyugtass meg, hogy nem ez a legkomolyabb tervezőprogramunk." Válasz: "A célnak megfelel, nem?" És tényleg. Végeselem-analízist valóban nem lehet vele csinálni, de a gépészek hirtelen felindulásból jött ötleteik megjelenítésére jól jön – ezért is honosítaná meg főmérnökünk. Nem mellesleg a nehéz felfogású bölcsésznek is könnyebb így mérnöki dolgokat magyarázni. Bevezettük a Lego Digital Designert.
Tényeg nem ezzel tervezünk holdjárót, becsszó – erre a célra kaptunk már egy pár millió forintot érő szoftvert, a Creo-t. Legózni viszont mindenki legózott már, az alkatrészek szinte az emberiség kollektív tudatalattijának részét képezik. És a három szabadsági fokot is elsőre felismerjük – mégha amúgy nem is tudjuk, hogy mi az.
Kábé öt perc alatt készült el legónyelven az utóbbi idők holdjárónkat ért egyik változását szemléltető ábra. Amivel legalább félóra magyarázást sikerült elkerülni. Főmérnöki jelmagyarázat is van hozzá, ilyenformán:
"A kék basszok akarnak lenni a kamerák. A piros a rover váza. (ez csak a rover lökhárítóját mutatja) A sárga a robotkar. A szürke meg a kar felső része. :) Amin a kamerák vannak. A fekete egy lego turntable, ami el tud fordulni."
Legutóbb még két sztereo kamerapárral hagytuk magára holdjárónkat, plusz a leszállóegységen is ott figyelt egy ugyanilyen kamerapár. Ez ugyebár 6 kamera, azaz 3 pár – még egy bölcsésznek is. A jó hír az, hogy most is ugyanennyi van betervezve belőlük – az alapkoncepció tehát stabilan tartja magát.
Két kamera már jóval korábban áldozatul esett a fogyókúrának, eredetileg a rover hátára és hasára is be volt tervezve egy-egy fixen rögzített példány, hogy lássuk például, miként viselkednek a kerekek. Velük már régóta nem számolunk. Eredetileg ugyanis úgy nézett ki a dolog, hogy elöl-hátul csak egy fel-le mozgatható sztereó kamerapár lett volna, alul-felül meg a már említett, diszkvalifikált halszemoptikás panorámakamerák foglaltak helyet.
Alternatív lehetőségként viszont már az elejétől ott volt a "robotkar" - ha ezen van a sztereó kamerapáros (a PACA), akkor a kar megfelelő mozgatásával ezekkel is be tudunk kandikálni a hasunk alá (borulás esetén persze a "hátunk" alá nézünk). Ezzel a megoldással tehát elhagyhatóvá válnak az alsó-felső szervízkamerák.
Tehát van a LACA (Lander Camera) – ez a leszállóegység kamerája, a RECA (Rear Camera) – ami holdjárónk hátsó fertályából kukkant kifelé, és van a PACA (Panoramic Camera). Ez utóbbinak a mozgathatóságát illusztráltuk itt a Lego Designer segítségével, legalábbis részben. Amit még itt sem látunk, az az, hogy maga a robotkar, ami a rover elején van, holdjárónk alá is be tud nézni. De ezt is megmutatjuk hamarosan - Pulink I2-ben való megvalósulása jó úton halad!
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ma délután jelenik meg a poszt a szokott fél tízes időpont helyett, ennek technikai oka van. Szó szerint. Reggel fél nyolckor ugyanis főmérnökünktől Skype-on kérdeztem egy banálisat, ami nyilván csak nekem nem volt az - legalábbis, azt gondoltam, hogy egy mérnök bruttó két mondatban megválaszolja. Nem így a főmérnökünk. Ő ugyanis akut grafomán, és én még mindig alábecsülöm a képességeit - két órával később pedig még mindig csak a válasz jött. Az eredeti kérdés mindössze ennyi volt: mi az ethernet hub?
Akkor már pontosan tudtam, hogy elbuktam az eredetileg tervezett posztot, amikor ezt a választ láttam kibontakozni a chatablakban: „Na. Rewind. Vissza a káposztához.” Főmérnökünk ugyanis szereti levezetni a dolgokat. Az ok, amiért ezt mégis meg kellett kérdeznem, egyébként belátható.
Nostehát. Pulinknak van egy központi idegrendszere – mostani, I2-es inkarnációját mifelénk FitPC-nek hívják. Ez a központi fedélzeti számítógép, magyarul core unit. És van ugyebár a látószervünk, a kamera. Az még bölcsészként is belátható, hogy a kettőt valamivel össze kell kötni, az axonok és dendritek még a távoli régmúltból derengenek is. Mindez mérnöknyelven: adatkapcsolat. Főmérnökünk néha kérdez, de ez igazából csak megtévesztés, nem arra való, hogy válaszoljak, retorikai fogás. Íme: „milyen adatkapcsolattal illesztesz valamit? Valszeg olyannal, amivel tudsz, és ami rendelkezésre áll.”
Mindezt most azért elemezzük ki, mert jól rávilágít arra a sakkjátszmára, amibe akkor csöppenünk, ha úgy fejlesztünk holdjárót, hogy közben nem vagyunk NASA, és fapadosan, „okosba” kell megoldani a dolgokat.
Ott kezdjük, hogy a FitPC-t felajánlásból kaptuk, ajiba. Erre a többi között Ethernettel és USB-vel is lehet csatlakozni, a wifit és a számomra értelmezhetetlen IR-t most hagyjuk, mert akkor jövő hét végére se menne ki a poszt. Történt annakidején, hogy szponzorációban beígérte a kamerákat egy forgalmazó cég. Ezek Ethernettel tudtak volna kapcsolódni a FitPC-hez, ehhez a mutatványhoz azonban egy elosztó – switch – is kellett volna, mivel csak egy Ethernet-bemenet van a nyomorulton. Színes az élet, a kamerát forgalmazó magyar cég csődbe ment, ezért kénytelenek voltunk újabbat keresni, erről korábban már írtunk.
Zsebbe nyúltunk, ami nem túl mély, mivel nem a MÁV éves költségvetéséből gazdálkodunk, hanem - legalábbis egyelőre - felajánlásokból, szponzorációból. A lényeg, hogy berendeltünk két kamerát egy másik gyártótól. Ez azonban csak USB-val képes kapcsolódni a FitPC-hez. Gond egy szál se, hiszen a FitPC-én hat USB2 bemenet van – ez pont olyan, amibe a pendrive-ot csúsztatjuk be oldalvást a számítógépünkbe.
Viszont. Az ajándékba kapott FitPC zabálja az energiát, tehát előbb-utóbb le kell cserélni, mivel ez a pazarlás megengedhetetlen luxus. És itt jön a sakkparti kínos része, mivel holdjárónk alkatrészei olyanok, mint egy jól felépített kártyavár elemei. Új Core Unit-ot az anyagiak miatt esetleg nem olyat választunk, amilyet akarunk, hanem olyat, amilyet kapunk. Vagy amilyet forrásainkból meg tudunk venni. Tehát fennáll a veszély, hogy csak olyan új gép lesz a láthatáron, ami nem kompatibilis az addig gondosan felépített rendszerrel - na, akkor megremegne a kártyavár.
Ha ugyanis abban történetesen nem lesz 6 USB-bemenet, akkor egy elosztót is be kell építeni, amire most sokan elkezdhetnek mosolyogni: nagy ügy, hány deka is egy olyan? Nem sok, de sokat jelenthet.
A verseny már tavasz végéig is a grammokért megy: a földi tesztelés megkezdéséig több mint három kilót kell leadnunk ahhoz, hogy elérjük ideális, tízkilós versenysúlyunkat. És ez csak a földi prototípus. Abban a későbbi verzióban viszont, ami majd elmegy a Holdra, még élesebb közelharcban leszünk a grammokkal. Nem olcsó ugyanis egy rakéta, még akkor sem, ha több csapat megosztozik rajta: kedvezményes áron, 2 millió dollárért mérik a holdraszállást. Kilónként.
De már most, az iteráció 2-ben sem engedhetjük meg magunknak a nagyvonalúságot; ennek megfelelően anorexiást megszégyenítő lelkesedéssel égetjük a súlyfölösleget. És, hogy mennyire? A végére itt egy példa: A szponzorációba beígért kamerák ethernet elosztóval együtt – ez az a bizonyos ethernet hub – veszélyesen közelítettek volna az egy kilóhoz. Egyetlen kamera 90 grammot tett ki, ehhez hozzá kell adni darabonként 80 grammnyi optikát. Plusz az ethernet elosztót, ami ugyebár a négy kamera zökkenőmentes csatlakoztatásához kellett volna.
A végül ténylegesen megrendelt kamerák mindegyike 37 grammot nyom, ezekhez 25 gramm optika jön. Ez már egészen jól hangzik, de még így is sok. Mindent elárul keserves fogyókúránkról az, amit főmérnökünk megjegyzésként fűzött hozzá ezekhez az első hallásra nem épp súlylökésre kitalált kütyükhöz: „És ez még faragható, mert a kamerát ki lehet szedni a házából. Ami még pár gramm.”
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Puli egyenesági felmenője a Teve. Ez egy kis botkerekű gyösz, amit nyugdíjazását követően reprezentációs célokra használunk – akárcsak a NASA az Apollo-program űrhajósait. Korábban azonban a szabadban is sokat kínoztuk - a többi közt azért, hogy lássuk, miként viselkedik. Múltidőben, hiszen most már az utódjával foglalatoskodunk gőzerővel. A Teve napi életritmusa aktív korában sem volt túl bonyolult, alapvetően négyfélét csinált: fejreállt, lebucskázott, terepezett, mászott. Ezek közül csak az első három okozott gondot.
Ha ugyanis fejreállt, elég nagy ütést kapott, és ezt az attrakciót gyakran megsínylették a lábai: törtek rendesen. Ha lebucskázott: dettó. Ezeknek a baleseteknek rugózással lehet elejét venni, a legegyszerűbb az, ha a láb rugózik. De ha a láb rugózik, akkor hajlik is. Ha hajlik, akkor romlik a terepmászó képesség, egy elhajló balettláb pedig nem előny egy akadály megmászásakor. Így tehát biztos volt már az első tapasztalatok alapján is, hogy az akkor még csak a következő - most a jelenlegi - fázisban, az Iteráció 2-ben, még sok variációt fogunk megnézni kerékügyben.
Pillanatnyi életszakaszunkban - az Iteráció 2-ben - ott tartunk, hogy tavasz végére el kell készülnünk újgenerációs holdjárónk földi prototípusával; a robot legtöbb alkatrésze azonban nem űrképes – ez azt jelenti, hogyha gonosz erők a Holdra juttatnák, a küldetés nyomban véget is érne. Például a sugárzás, az óriási, több mint 100 Celsius fokos hőség, vagy a nagy hőingadozás pikk-pakk kinyírná. Azonban vannak olyan testrészei Pulinknak, amelyekben már most is olyan anyagokat teszünk bele, amelyek – adott esetben kis mutációval - bírni fogják a gyűrődést, azaz űrképesek vagy közel vannak ehhez. Ilyen például az alumínium. Ennek használata ebben a fázisban már csak azért is praktikus, mert abban a kritikus alkatrészben is nem kevés szerepet játszik, amit szinte nem lehet eleget tesztelni: ez a kerék, ami nélkül ugye nem sok távlat maradna nekünk a Holdon. Az alumínium viszont törhet, tehát kellett valami rugós felfüggesztés, amikből kinőnek a merev lábak, a nem kevésbé merev kasztni és a lábak végén a kapaszkodók.
Pulink lábai ezért jégcsákányok lettek, ezeket egészítette ki a rover elején és végén egy-egy rugós felfüggesztés, valamint a főmérnöki idegösszeomlás, amikor kiderült, hogy így egyetlen kerék 2,5 kilós. A terv szerint ennél kevesebbet kell nyomnia a négy keréknek és a váznak együttesen. (Emlékezzünk, az egész rover nem lehet több, mint 10 kg, saját követelményrendszerünk szerint.) Faragni kell tehát a súlyából - ez nem a sufniban, hanem méregdrága szoftvereken történik. De van, amiből nem lehet faragni, mivel már fizikailag is megvan: ilyenek például a 3 kiló össztömegű motorok és áttételeik is.
A kerék tömege 750 grammra apadt, ez már egy totális újratervezés eredménye: néhány kitérő után megszületett ugyanis a "csövön karika koncept": karika rugózik, cső távtart. A probléma az volt vele, hogy össze-vissza nyeklett-nyaklott, illetve a terepmászásra csak kapaszkodókarmokkal - szakszóval: bütyikkel - lett volna képes. De legalább már jóval könnyebb volt, mint egy jégcsákány!
Ebből lett aztán az, amit a kör "elkörtésítésének" neveztünk el: a csövek végére egy körteszerűség került, ezek mindegyike kezdetben 90 grammot tett ki. Azaz kerekenként 450 grammnál járunk. Ehhez még hozzájön a kerékagy és a zártszelvény tömege, ezekkel együtt 750 gramm lett egy kerék komplett tömege. Jelentős megkönnyebbülés a jégcsákányhoz képest, de még mindig sok!
A koncepció megtartásával, további számolgatást követően egy körte tömegét 30 grammra sikerült "lealkudni", ezzel a kerék össztömegét fél kiló alá, 450 grammra tuszakolták vissza mérnökeink. És még nincs vége. Olyannyira nem, hogy a pszichoterror csak most kezdődik igazán, az eredmény külső szemlélőnek egyre kevésbé lesz látványos - minden leküzdendő grammban mérnökeink egy-egy jól megtermett sumó-birkózót látnak. Körülbelül annyi ideig is tart egy grammot kilökni a tervezőasztalról.
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Történt, hogy cefetül elhíztunk. Van ugyebár az ideális testtömeg, és van, amikor ennek a duplájára hízunk. Ha ez már megtörtént, akkor már nincs az a politikai korrektség, amivel ezt molettnek mondhatnánk. Dagadt holdjárónk plasztikai sebészei a gépészmérnökök. Igaz, ők is kajáltatták túl, és a Pulik lábra híznak.
Pár hónapja mutattuk meg Pulinkat, közvetlenül azelőtt, hogy betolták volna a műtőbe. Nemrégiben került ki onnan, az eredmény: a háj kétharmada eltűnt, egyharmada megmaradt. Most a kétharmad története következik.
Az egész a pulis időszámítás elején kezdődött, amikor a gépészmérnökök elkezdtek kereket tervezni holdjárónk alá. Ők viszont szeretik a dolgokat jó stabilra tervezni: ha már egyszer csinálják. Közben azért érezték, hogy akár baj is lehet ebből, már ami a tömeget illeti, ezért inkább kerülték az - egyelőre még virtuális - mérleget. Stabilitást a legfölsőbb szinteken - ez volt a jelszavuk. Amikor már úgy tűnt, hogy annyira stabil lett, mint egy oldalfekvés, akkor merészkedtek odáig, hogy meg is "mérjék”.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a család valamelyik hölgytagját megkérjük, hogy ugyan pár pillanatra szálljon már le a szobamérlegről, mert volna itt pár alkatrész, amit rádobnánk. Holdjárónk ugyanis tavasz végéig virtuális valóságban létezik csak. A mérés is ennek megfelelően történt.
Aranyfokozatú szponzorunk, az S&T Consulting jóvoltából ugyanis van egy pár millió forint értékű szoftver, amivel mindent lehet modellezni. Némi számolgatás után a gép dobott egy végeredményt, főmérnökünk pedig egy hátast. Kiderült ugyanis, hogy egyetlen ilyen szép, stabil kerék 2,5 kilós, ebből négy kell, ami azt jelentené, hogy csak a végtagok önmagukban kitennék holdjárónk teljes tervezett testtömegét.
A villamosmérnökök is készek ügyelni a biztonságra. Így bátorítva érezték magukat - kicsit talán gépész társaik látszólagos nagyvonalúsága miatt is -, és nekiálltak olyan akkumulátorok után nézni, mintha Pulink erős túlzással, de legalábbis a magyar származású Pavlics Ferenc híres holdautója akarna lenne – mind méretben, mind tömegben: ez 490 kilós volt, a Holdon hármat parkolt le belőle az utolsó három Apollo-misszió - küldetésenként egyet-egyet. A villanyászok - ahogy mifelénk hívják őket - aztán azért mégsem mentek ilyen messze, de két akksival – egy ugye nem elég, mert mi van, ha befuccsol? - csak eljutottak a három kiló közelébe. És a napelemekről meg az elektronikáról még nem is beszéltünk.
Ez az egész így persze cseppet sem fért össze azzal, amit az Iteráció 2 elején követelményként kőbe véstünk: "The Rover shall have a maximum mass of 10kg." Azaz holdjárónk maximális tömege 10 kiló lehet. Punktum. Tehát tenni kellett valamit – és persze tettünk is. Jelenleg ott tartunk, hogy a több mint húsz kilós puliból 13,5 kilósat sikerült csinálni, ami még mindig túlsúlyos, de most már legalább a molett szó jelentéstartományába cipőkanál nélkül is belefér. Következő posztunkban elmondjuk, hogyan sikerült ennyit leadni.
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két kifogást szoktunk kapni blogunkkal kapcsolatban. Az egyik az, hogy modoros. A másik az, hogy nem adunk ki minden technikai infót. Előbbire a blogger lecserélése, utóbbira az open source, azaz szabad felhasználású működés kínál alternatívát. Ebben a posztban az utóbbival foglalkozunk. Egyik versenytársunk ugyanis pont így képzelte el működését – egészen tavaly nyárig. Számukra akkor véget is ért a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny: C-BASE Open Moon volt a nevük, holdjárójuké pedig a C-rove. Ez leginkább egy csövetlen ágyúra emlékeztet, aminek egyik halmozottan hátrányos kereke ráadásul még defektet is kapott.
Voltak ott is geekok, és pont ugyanaz a probléma lépett fel náluk is, mint mindegyik open source projektnél: ami érdekes, azt mindenki csinálni akarja, a trágyahordást meg senki. Sajna, trágyahordásból van több: hogy építs meg egy holdjárót nulla pénzből az épp elérhető szponzorok segítségével? Például parafából. Mert történetesen olyan szponzor jelentkezett. (Ne higgyük, hogy ez csak egy gag - parafát az Apollo-k esetében is használtak a világűrben, például itt.)
Az open moon csapata 2011 januárjában jelentette be, hogy roverük lesz az első szabad forráskóddal fejlesztett hardver, ami elhagyhatja bolygónkat. Regisztráltak az OHANDA-nál (Open Source Hardware and Design Alliance), ez egy olyan kezdeményezés, ami összefogja a szabad felhasználású cuccok „fenntartható megosztását” – bármit is jelentsen ez. Ehhez a csapatnak több feltételnek kellett eleget tenni: a rovert bármilyen célra szabadon fel lehetett használni, szabadon lehetett tanulmányozni a rover működését, és tetszés szerint bárki változtathatott ezen. Ennek előfeltétele, hogy minden tervezéssel kapcsolatos információnak elérhetőnek kellett lennie, a változtatásokat pedig bárki szabadon megoszthatta a nagyérdeművel. Fél év múlva a C-base már be is fejezte pályafutását, amiben az is szerepet játszott, hogy a GLXP szigorított a versenyfeltételein, a valódi probléma azonban az lehetett, hogy ők épp a "trágyahordást" nem tudták megszervezni. Mint búcsúlevelükben írták: "Mi nem egy vállalat vagyunk. Csak egy halom open source evangélista".
Mi nem így működünk, ahogy a versenyben maradt többi csapat sem. Főmérnökünk rendszeresen olvassa a kommenteket, de prevenciós okokból direkt nincs indapass azonosítója - ez afféle önkéntes szájpóráz. Ha nem így lenne, akkor kíméletlenül osztaná a népet, vagy egy felhevült pillanatában üzleti titkokat írogatna ki magából. Ehelyett Skype-on osztja meg a kommentelőknek szánt reakcióit. Velem. Ugyanis grafomán. Legdurvábban a holdraszállást tagadó, visszatérő hozzászólásokon szokott kiakadni, akkor ilyen üzenetek érkeznek tőle – a kommentelőnek címezve: „Neked, öcsisajt, még akkor is kétségeid lesznek, ha a képedet beletöröljük a holdporba”. Szakmai kérdéseknél azonban hosszú monológok bontakoznak ki a képernyőn. Aztán jön a kérdés – igazából már csak udvariasságból: „Ezt kirakjam?” Mármint a blogra. Majd a válasz: „Ezt még kábé három hónapig kéne 10 embernek finomítani, hogy kirakhasd.” Ebben maradunk.
Paranoiásak lennénk? Lehet. A C-base kapitulálásával is huszonhat csapat maradt versenyben, közülük már csak egy van, a Frednet, amelyik open source elven működik. Büszkék is rá szlogenjük tanúsága szerint: "A GLXP-verseny első és egyetlen 100 százalékban nyílt forráskódot használó versenyzője".
Rajtuk kívül azonban mindenki más üzleti titkokon ül, igaz, ők sem árulnak el mindent magukról. Minden résztvevő lesi a versenytársak oldalát, hátha valamelyikük átáll a szó szerint nyílt forráskódú fejlesztésre, vagy legalábbis, bőbeszédűen nyilatkozik egyik-másik fejlesztésével kapcsolatban. A tét nem kevés, hiszen sokezer munkaóra van már holdjárónkban: ennek első, szemmel látható nyomai tavasz végén válnak nyilvánvalóvá, akkorra várható földi prototípusunk megtestesülése. Az egyik legnagyobb eredmény azonban az, hogy mérnökeink most már mindent dokumentálnak egy wikipédiához hasonló belső felületen: ennek megvalósítása ugyanis kezdetben erősen a sci-fi kategóriájába tartozott. A mérnöki megbeszéléséken már régóta nem világmegváltó ötletek szerepelnek napirenden: sokkal inkább kis alkatrészek mentális csiszolgatása a téma, ami szükséges, de kevésbé látványos folyamat. Na, ez a trágyahordás - legalábbis főmérnökünk szerint.
Persze, ettől még lehet nekünk segíteni. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Mindazonáltal, továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Új karakter jelent meg a színen a Hacktion tegnapi epizódjában: Maya, a gyönyörű matematikus lány. Tóth Eszter filmbéli szerepét azonban egyik hús-vér csapattagunkról formázták a sorozat alkotói, aki nem kevésbé gyönyörű (ld. alábbi fotót). De mit is csinál egy rakétamérnök a valóságban?
Például végeselem-analízist. Ez gyakorlatilag a csonkolásos gyilkossági kísérlet olyan szofisztikált formája, ami végeredményben az áldozatnak jót tesz. Mert amibe nem hal bele, attól ugyebár erősebbé válik. A kést szoftver és matematikai képletek helyettesítik, hiszen holdjárónk egyelőre csak digitálisan létezik. Tavasz végére azonban valóságosan is meglesz: két kamerát a hatból már meg is rendeltünk, gyülekeznek az alkatrészek. Fizikailag összerakni nem nehéz, ha már mindent tudunk arról, hogy mi hova kerül, milyen anyagból lesz, és az milyen erőket lesz képes elviselni. De miért csak most jutottunk el a holdjáró földi prototípusának összeszerelésig? Elmondjuk.
Ott tartottunk, hogy fogja ez a nő a virtuális holdjárót, és alkatrészeire szedi, mint vérszomjas kislány az elkapott legyet, hogy szirom és virág helyett ízeltlábai kitépegetésével csinálja végig a szeret-nem szeret játékot. Neki Barbie-baba is biztosan csak fej nélkül volt meg. Namármost, ezek az alkatrészek lehetnek hosszúkás, kerek alakúak, egyszóval: bármilyenek. Láncfűrész nélkül azonban még egy sorozatgyilkos sem az igazi: a daraboláshoz egy több millió forint értékű programot is kapott, amit arany szponzorunk, az S&T Consulting ajánlott fel részünkre. Az alkatrészeket a szoftver aztán nagyon sok kicsi szabályos darabkára tördeli - alapvető geometriai formákra. Ilyesmi népi motívumok jönnek így létre:
Majd következik az erőhatás, a Piedone-pofon. A gép pedig kiszámolja, hogyan reagálnak ezek a kis elemecskék erre a külső erőhatásra, majd összerakja az egész alkatrészt, és megjósolja, hogy az miként fog reagálni ugyanerre. Az igazi tudásban persze az a legszebb, hogy Maya valóságos megfelelője a folyamatot még egy behatárolt bölcsész számára is érzékelhetővé tudja tenni. Ami nem semmi.
„Azt lehet a módszerrel elemezni, hogyan bírják az alkatrészek például a terheléseket. A program egy-egy alkatrészt sok kis (nagyon sok, de véges számú – innen a véges-elem elnevezés – részre darabolja (rengeteg kék szögletes-szerű mozaikra). Ezek szabályos alakú darabkák, amik viselkedése könnyen megjósolható egy rakás matek képlet alapján. A program egyenként kiértékeli a darabkák viselkedését ezekkel a képletekkel, amiből aztán megjósolható, hogyan reagál pl. a terhelésre az egész alkatrész. Ennek végeredménye a szép színes ábra, meg a torzulás szemléltetése az eredeti állapothoz képest. Ezt a fajta elemzést egy csomó mindenre lehet használni, nem csak mechanikai, hanem például hőterhelés elemzésre is.”
Ehhez azonban nagy kapacitású számítógépekre van szükség, mivel a program áldásos tevékenysége révén tízezer, de akár százezer csomópont is keletkezhet: a gépnek az egyenleteket ezek mindegyikére végig kell számolgatnia.
„Megmondom neki, hogy x irányból érje egy y nagyságú erővektor. Nem egy összeszerelt micsodát bont le az alkatrészekre, hanem az alkatrészeket darabolja fel kis micsodákra - ez az alkatrész lehet akár egy fél méter hosszú, sima egyenes zártszelvény is. Az elemek a csomópontoknál kapcsolódnak - a közös részeknél, itt számolandók az egyenletek, hogy megtudjuk, miként mozdul el adott erő esetén a csomópont.”
Mi is mozdulunk erősen, az Iteráció 2 fizikailag is a megvalósulás küszöbén áll; ehhez például kamerából még legalább négyre van szükségünk, de másban is számítunk felajánlásokra. Tehát:
Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Sajnos, most még csak azon. Megérkezett két kameránk a hatból, mégsem láthatjuk őket, ugyanis túszul ejtette őket a bürokrácia, és kemény váltságdíjat kér értük: holdraszállás sincs tanulópénz nélkül. Amíg idáig eljutottunk az olyan, akár a kínai űrprogram: hosszú menetelés.
A történet tavaly tavasszal kezdődött, amikor mérnökeink dokumentálták, hogy a versenyfeltételek értelmében milyen kamerák jöhetnek egyáltalán számításba. Komoly irodalma van ugyanis az ilyesminek a Pulinál: ha ezt mind ki akarnánk nyomtatni, az minimum annyi fát emésztene fel, amennyit a Parlament környékén a napokban kivágtak.
A lényeg. Ahhoz, hogy labdába rúgjunk aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen, legalább 1280x720 pixel felbontású kamerákkal kell felvérteznünk magunkat, amikben lehetőleg minél jobb fizikai szenzor van, és még pillekönnyű is - minden egyéb jó tulajdonságuk mellett. A kritériumok összegyűjtése után mérnökeink kíméletlenül rászabadultak a netre, és összegyűjtötték az összes lehetséges gyártót és terméket.
Képbe került egy itthoni cég, velük tárgyaltunk, ígéretesek voltak, mint randin az első csók. Segíteni akartak nekünk, és ez mindig jó: szponzorációt ígértek. Optimális esetben ez azt jelentheti, hogy ingyen hozzánk vágják a kamerákat, kevésbé optimális esetben azt, hogy nagyon olcsón kapjuk meg azokat. A szóbanforgó terméket alaposan körülszaglászták mérnökeink, szakrálisan megjelölték: kell nekünk – röviddel később a forgalmazó cég már csődbe is ment. Na, nem miattunk. Ekkor már erősen a vége felé járt a nyár.
Válságban az igazi kihívás holdraszállni, mi beérnénk valamivel kevesebb válsággal is. Nem volt vesztenivalónk: közvetlenül a kamerákat gyártó céghez fordultunk, hátha. Hiszen mérnökeink a kutatómunka során nagyjából úgy belezúgtak a képalkotó eszközbe, mint a páciens a saját terapeutájába a pszichoanalízis során. Halálos szerelem. Jött is gyorsan a nemleges válasz. Illetve az, hogy a legjobb helyre fordultunk, csak tessék, csak tessék. Máris a miénk, feltéve, hogy kifizetjük érte az éppen aktuális piaci árat. Ez darabonként 450 eurót jelentett volna. Pénz viszont nem volt.
Egy másik, szintén megfelelő példányra már korábban, a mérnöki "piackutatás" közben ráakadtunk, csak az ingyenkamera szellemképe elhomályosította józan ítélőképességünket, ezért nem foglalkoztunk vele.
Közben telt az idő, Pulink Iteráció 2-es inkarnációját erősen fogyasztottuk, és természetesen a kamera kérdése is újra napirendre került - de pénzünk az újévben sem lett több. Úgyhogy zsebbe nyúlás következett. Csapatilag.
Főmérnökünk lesz, ami lesz alapon berendelte a két Firefly kamerát a hozzá tartozó optikával együtt, mégpedig egyenesen a kanadai gyártótól. Máshonnan ugyanis nem ment. Szerencsére, úgy tűnt, hogy a richmondi cégnek van EU-képviselete, az ilyesmi mindig megkönnyíti az ügyintézést. Sajnos, gyorsan kiderült, hogy mégsem ők számláznak, hanem a mama egyenesen Kanadából: jön a vám, jön az ÁFA.
A két kamera 685 dollárt – mintegy 150 ezer forintot – kóstál, ehhez jött még 100 dollár szállítási költség. (Rendeltünk még egy developer packot 25$-ért, meg két 5$-os micro lens holdert, ha túl drabális lenne a C-mount optika, a két kamera önmagában 650 dolcsi lett volna.) A napokban aztán egyszer csak megérkezett a várva várt csomag Magyarországra. Majd röviddel később egy levél is – utóbbi már kedves hazánkból, olyan, amire ebben a helyzetben még nem számítottunk. A lényege az, hogy kérnek egy nyilatkozatot arról, hogy a termék nem tartozik az 50/2004/III.23. kormányrendelet hatálya alá. Ez a kettős felhasználású termékek és technológiák külkereskedelmi forgalmának engedélyezéséről szól. Ami viszont arról szól, hogy Pulink látószerveit fel lehet-e használni katonai célra.
Azaz: vissza akarunk-e élni haditechnikai eszközzel, és arra a sorsra jutunk-e, mint az a honfitársunk, aki egy tollba épített kamerát rendelt be a netről. Lázas telefonálgatás kezdődött, főmérnökünknek előkészítettük a defibrillátort, és most várunk a nyáj mellé letámasztott pásztorbot módjára.
Időközben ugyanis kiderült, hogy még egy hajcsat rendelése esetén is szokás annak hadicélú felhasználásáról nyilatkozni, ez amolyan rutineljárás, amit azonban a szállítást bonyolító cég elfelejtett közölni velünk – viszont kiszámlázta az ügyintézési díjat, meg az ügyintézkedéshez szükséges időt, amíg kameráinkat tárolniuk kellett. Most ott tartunk, hogy a 150 ezer forint értékű kamerák ára bürokratikus extrával 250 ezer forintnál jár – ez az összeg 10 ezer forinttal kevesebb, mintha megvettük volna a szponzorációba ígért példányokat. De spóroltunk kameránként 53 gramm tömeget.
Kamerából még legalább négyre szükségünk van, de másban is számítunk felajánlásokra. Tehát:
Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Ápdéjt:Most kaptuk az infót, hogy a szállító cég mégsem számlázza ki a két kamera tárolását.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Abban semmi meglepő nincs, hogy a földön, illetve a föld fölött bukkanunk a NASA tevékenységére utaló jelekre. Kevesebben keresnénk ilyesmit a víz alatt – pedig létezik vízalatti űrállomás is, uszonyos űrhajósokkal. Florida délnyugati partjainál 20 méterrel az óceán felszíne alatt van ugyanis az Aquarius, az egyetlen állandóan üzemelő bentlakásos laboratórium – cirka 5 kilométerre Key Largotól. Itt döbbenti rá a NASA az űrhajósokat arra, hogy milyen lehet egy űrállomáson élni, sőt, vízalatti űrsétákra és holdjáró vezetésekre is sort kerítenek. Épp nyáron kezdődik az az egyhetes misszió, aminek célja egy aszteroida felszínén tapasztalható körülmények szimulálása.
A korallzátony idilli környezetébe épített vízalatti űrállomás meglehetősen hányatott sorsú. Eredetileg a Kalifornia közelében lévő Catalina-szigetekre akarták telepíteni, ebből később a Virgin-szigetek lettek. A Hugo tornádó 1989-ben csúnyán elbánt vele, ekkor kiemelték a tengerből, a nagyjavítást követően került 1992-ben jelenlegi floridai lakhelyére. Ami ugyebár szintén nem hurrikánmentességéről híresült el.
Két évvel később a Gordon hurrikán lelkiismeretes munkát végzett, emiatt a legénységnek ki is kellett menekülnie az Aquariusból, miután az egyik generátor kigyulladt. 1998-ban a Georges hurrikán kis híján teljesen elpusztította, de az ugyanebben az évben érkező Mitch sem tett túl sokat a vízalatti űrállomás állagmegóvása érdekében. 2005-ben a Rita hurrikán kicsit arrébb is lökte az Aquarius egyik végét. Ehhez képest a Nemzetközi Űrállomás kifejezetten ingerszegény környezet: az űrhajósok ennyi extraszolgáltatást 400 kilométerrel a Föld fölött keringve biztosan nem kapnak, víz alatt van az igazi kalandpark.
A hatfős legénység elszállásolására alkalmas kecóban a küldetések nem több hónapig, hanem átlagosan 10 napig tartanak – ez jó pár hónappal kevesebb annál, amit az asztronauták a Nemzetközi Űrállomáson töltenek. Igaz, az Aquariust benépesítő kutatók külön kasztba tartoznak: aquanautáknak hívják őket.
Az amerikai kutatókat nem érné meglepetésként az sem, ha egy földönkívüli tóban kellene történetesen alámerülni. A kanadai Pavilion tóban a NASA több szervezettel közösen búvárórákat vesz – ennek során az édesvízi életformák, különösen a mikrobák eredetét igyekszik feltárni.
Ezek felmenői alakultak ki a Földön elsőként. Meg vannak a valamivel később kialakult asztrobiológusok, akik a tóban úszkálva szintúgy színesítik annak élővilágát. A képen látható mélységi munkással, a DeepWorkerrel ezenkívül a víz alatt azt is modellezik, miként lehetne robottal leszállni például egy 2028-ban felénk vetődő kósza aszteroidára.
Víz alá mi nem szeretnénk menni. Viszont a tervek között szerepel, hogy holdjárónkat kinn felejtjük pár napra a nyári napon, és meglátjuk, hogyan boldogul magában. Ennek során azonban olyasmi jelenthet problémát, amivel a Holdon biztosan nem találkozunk: ez pedig a páralecsapódás. Vagy egy nyári zivatar. Ezekre is fel kell készítenünk Pulinkat, mivel jelenleg az Iteráció 2-nek hívott fejlődési szakaszunk vége felé járunk. Az ennek keretében tavasz végére megépülő holdjárót aztán rászabadítjuk a magyar tájra.
Három helyszín-jelöltünk van, közülük kettőt mutattunk be eddig: a gánti bauxitbányát, és a Dunakeszi melletti homokbányát. Utóbbinak azonban van egy kihívója a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez pedig a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidék. Elmondható, hogy mindkét helyszín viszonylag jól fel van szerelve homokkal, ami azért fontos, mert a Hold is ilyen - bár ott a szemcsék jóval kisebb méretűek. Ha a tesztek jól sikerülnek, belevágunk az űrképes modell fejlesztésébe, ami még mindig nem a Holdra megy, viszont megépítése után már nagyon közel vagyunk a tényleges holdjáró megszületéséhez. Kis lépésekben haladunk, most a többi között arra koncentrálunk, hogy a két természetes homokozó közül melyik legyen a befutó.
Az, hogy melyik fejlődési fázis mennyi ideig tart, sokban függ a támogatókedvtől. Holdraszállásunk ugyanis felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha nem Hawaii-on lenne, akkor minden bizonnyal egy óriási raktárban masírozna raklapnyi áruval az égig érő fémvázas sorok közt. Ez ugrik be ugyanis az alábbi képen látható holdtargonca láttán, amire a NASA jóvoltából még csinos kis utánfutó is került.
A fotó kétségtelen bizonyítéka annak, hogy azok, akik a kontinentális éghajlatú vidékekről Hawaii-ra áhítoznak, nem feltétlen csak pálmafák és bikinis csajok közé kerülhetnek. Hanem például a Holdra. Hawaii „Nagy Szigetén” található a Mauna Kea vulkán, ennek egyik oldalán konkrétan holdtájat alakított ki a NASA. A tetején több mint 4 ezer méteren, két csillagvizsgáló (Keck 1 és Keck 2) figyelmezteti az óvatlan turistákat az űr iránti felfokozott érdeklődés jelenlétére. Meg sok más is, a hegyet ugyanis alaposan ellátták obszervatóriumokkal. A totális turisztikai vágyromboló azonban ez alatt, a hegy alacsonyabb lankáin, egy holdi kráterre kísértetiesen emlékeztető helyen van.
Ez a kedves kis kütyü fúrógépével vizet keres Hawaii-on, illetve gyakorolja, hogy a művelet élesben lehetőleg olyan simán menjen majd a Holdon, mint a kúp a gyerek popsijába. A regolitvakond (Regolith Excavator) 2010-ben már ki is fúrt mindenféle oxigénben gazdag talajt - hasonlót ahhoz, ami egyébként égi kísérőnkön is van. Kiássa a tefrát - ez a vulkánok által kilövellt mindenfajta szilárd törmelékanyag gyűjtőneve - beadagolja egy másik kütyübe, ami jól megolvasztja és metánnal kezeli. Na, ebből lesz a víz, amire még egy jópofa elektrolízis is vár: ennek során szétválasztják egymástól a hidrogéneket és az oxigént. Utóbbit cseppfolyósítják, és a későbbi felhasználásig bedobozolják. A hidrogénnel a folyamat során leamortizált metánt felfrissítik, amit aztán vagy eltárolnak, vagy üzemanyagcella-kísérletekhez használnak fel.
A NASA azonban ambiciózus, ezért a Jupiter holdak hasonmásait sem felejtette el megkeresni a Földön. Különösen az Európáét. Előző posztunk egyik főszereplőjétől, a kanadai Haughton krátertől több mint ezer kilométerrel északabbra van egy bizonyos Ellesmere sziget.
Ez a kénpatakocskáival vívta ki az amerikai űrhivatal nagyfokú érdeklődését: a képen látható emberpéldány ugyanis nem egy részeg a szűzhavon, és nem is azt csinálja, ami első ránézésre eszünkbe juthatott. A sárga ugyanis nem hólyagtartalmat, hanem ként jelöl: afféle tájjellegű elszíneződés.
Az itt zajló kutatás a patak biológiáját, geológiáját és kémiáját elemzi, mivel a Föld nevű bolygón nagyon szokatlan dolgokat produkál ez a sziget: a víz kiszivárog a gleccserek felszínére, és elemi kén, gipsz valamint kalcium válik ki belőle. Ezek dizájnolták ilyen trükkösre a táj szín- és formavilágát. Ezenkívül időnként hidrogén-szulfidot is el-elszellent a patakocska.
A szokatlan kémiai összetétel, valamint az extrém hideg a száraz környezettel ötvözve hasonlót hoz létre a Földön, mint ami a Mars és az Európa hold jégpáncélja alatt lehet. Gyanítható ugyanis, hogy az akár mínusz 150 fokos hőmérséklet ellenére a két égitest mélységeit megkurkászva ott is találna az ember ilyesféle termálvízet, amiben csak úgy lubickol majd a nagybetűs élet.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy kis országnak is lehetnek értékes replikái - már ami az idegen égitesteket illeti. Ilyen például Gánt, ami kiköpött marsi táj. A Hunveyor 4 ezt rendeltetésszerűen annak is használta. Mi viszont Holdnak fogjuk, itt bandukol majd holdjárónk tavasz vége felé - aggódó mérnökeinkkel a nyomában. A külszíni fejtésű bauxitbánya sziklái ugyanis elsőosztályú terepasztalnak ígérkeznek - nagy lehetőség ez a sziklamászásra. A krátereket itt az ember hozta létre, de kis országban ne legyünk finnyásak: a bányafal így is közel 30 méter magas. Ilyen a mi második teszthelyszínünk. És ezen kívül még van egy, a Dunakeszi mellett található homokbányáról előző posztunkban írtunk.
Korábbi posztjainkban két mérnökünk és maga a főpuli is coming-outolt, ez most sem lesz másképp - ezúttal Rapai Tiboron, nemzetközi koordinátorunkon a sor. Aki szintén puli a javából; még a hardverközeli programozásba is besegít. A kérdés drámai: mit lehet csinálni a Holdon, és mi van ott, ami ennyire felizgatja a tudósokat?
Holdraszállásunk persze felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Legalább hat olyan slágergyanús pontja van a világnak, ahol a NASA a földönkívüli életformára gyúr – legyen szó emberes, vagy akár robotos küldetésről. Hazánkban is akad egy-két ilyen vidék, ezeken a magyar csapat holdjárójával lehet rövidesen jó eséllyel összefutni. Első rész.
Marsnak például a kanadai Devon sziget felel meg leginkább, ami egyben a világ legnagyobb lakatlan szigete - már ha a NASA rajta kóborló munkatársait nem számítjuk. Rajtuk kívül csak a Haughton-kráter található itt: ez egy 23 millió évvel ezelőtti meteor-becsapódáskor jött létre. A kutatók a Földön itt érezhetik leginkább a Marson magukat, bár van pár eltérés: nem olyan hideg, mint a marsi klíma, a légköri nyomás sem olyan alacsony, és a sugárzás mértéke is elmarad a Vörös bolygóétól. De legalább a mienk. A sziklás, sivatagos, sarkvidéki táj, valamint a hely geológiája a lehetséges marsi evolúcióba nyújthat betekintést a kutatók szerint. Itt vizsgálják a becsapódások Földre gyakorolt hatásait is, és a többi között az élet kialakulásának lehetőségét, a létezés korlátait az igen extrém körülmények között.
Van az a hely, ahol az asztronauták napszemüvegben, baseball-sapkában és pólóban vesznek részt holdsétákon. Ilyen az Arizonai sivatag. Itt fejleszti a NASA a Holdra szánt cuccokat is, így a többi között ismerős lehet az előző posztunkban bemutatott pöpec mezőgazdasági munkagép a háttérben. A száraz, poros helyszín, és a szélsőséges hőmérséklet-ingadozások teszik ezt a helyet ideálissá a kutatók számára. A világnak ezt a kedélyes szegletét még 1998-ban fedezte fel magának a NASA, azóta ide hurcibálja földi tesztelésre váró holdjáróit, de az űrhajósok szkafanderét is itt vizsgálják be, a kép készítésekor gyaníthatóan nem ez történt. Bár ki tudja?
A program rövidítése S-Patkányoknak felel meg: S, mint sivatagi. A D-RATS (Desert Research and Technology Studies) igazi ínyencséget tartogat a világvége teóriák kedvelői számára; Bruce Willis is itt kapna kiképzést, ha az Armageddonban látottak gyakorlati alkalmazására sor kerülne – ahogy egyébként azt a NASA ténylegesen tervezi is: ezen a helyen gyúrnak az 1999 RQ36 kódnevű aszteroida 2023-ban történő lerohanására, amiről rögtön mintát is szeretnének visszahozni a Földre. A NASA Osiris-Rex nevű Bruce Willis-imitátora a többi között itt tanul talajt fúrni.
Holdjárónkat rövidesen, tavasz végén sétáltatjuk meg – gyakorlatilag ugyanazt csináljuk vele, amit a NASA tesz a saját kreációival. Egyik lehetséges helyszínünk a Dunakeszi határában lévő homokbánya, ami hétfőtől péntekig 7 és 16 óra között van nyitva, bár nagy mennyiségű szállítás esetén ettől eltérhetnek. Kérdés, hogy egy holdjáró milyen mennyiségnek számít náluk.
A másik kérdés, hogy minek akar egy magyar csapat eljutni a Holdra. Ezt feszegeti az alábbi videóban Dr. Pacher Tibor főpuli, alapító csapatvezetőnk.
Holdraszállásunk persze felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Fűcsomók és murva közt bolyong a NASA újgenerációs holdjárója. Az amerikai űrhivatal kijelentette, hogy ez a légypofájú mezőgazdasági munkagép 2020-ban márpedig a Holdra kerül - ha törik, ha szakad.
Feladata több ezer kilométer feltérképezése lesz, a személyzet minimum félévente váltja majd egymást. Ebben a jól megtermett pickup kisteherautó méreteivel vetélkedő 12-kerekűben két asztronauta tölthet el bensőségesen két hetet. Az Elektromos Holdjáró (Lunar Electric Rover) – mert ez a neve – lenne a hippik álma, csak még pár virágmotívum hiányzik róla. Két hét alatt egyébként ezt is megoldhatják az űrhajósok, akik ebben aludhatnak is. Sőt, WC-re is mehetnek.
A cucc a 10 évre tervezett élettartama alatt minimális karbantartást igényel, viszont sziklákon és 40 fokos emelkedőkön lehet majd vele csapatni. A fejlesztésben egy off-road versenygépeket gyártó cég is részt vesz, a képen látható zord vidéken nyúzzák éppen az Apollo 15, 16 és 17 missziók által a Holdra hurcibált, és Pavlics Ferenc által tervezett holdautók erős fészliften átesett változatát. Mégpedig egy texasi sivatagban.
Persze, nem kell Texasba utazni, ha holdjáróval akarunk összefutni: Magyarországon rövidesen három helyszínen lehet Pulinkkal találkozni. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne. Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.
A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas. Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak nem tennénk ki a második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon.
Nem mi leszünk azonban az elsők, akiknek a külszíni fejtésű gánti bauxitbánya és a fülöpszállási homokdűnék eszébe jutottak, mint lehetséges helyszínek. A Hunveyor-4 terepgyakorlatait is itt tartották, igaz, akkor ugyanez a vidék kiváló marsi talajnak bizonyult. Hiába: kis országba multifunkciós helyszínek kellenek.
A tavasz végén kezdődő terepezés főszereplője azonban nem jut el a Holdra, mivel nem űrképes: ez a "holdjáró" ugyanis kizárólag földi teszteken vethető be. Gépészeti csoportvezetőnk erről árulkodik ebben a videóban.
Holdraszállásunk azonban felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ütős képpel indítunk. Megmutatjuk a Masat-1-et egy olyan kompromittáló helyzetben, amit legkevésbé sem várnánk egy magára kicsit is adó műholdtól: a fiatalkori lesifotón az első magyar szatellit ugyanis épp egy svéd áruházlánc műanyag termékébe zárva, drótokra, pókokra és szárítókötelekre szerelve függeszkedik a városkép fölött a BME „E” épületének tetején.
A kép tavaly nyáron készült, ekkor tesztelték a Masat és a tőle 10 kilométerre lévő Anna-hegyi kilátón elhelyezett vevőkészülék zökkenőmentes párbeszédét. Olvasóink közül pedig most emelje a billentyűzetét a magasba az, aki a kép láttán szemrebbenés nélkül kijelentené, hogy ez az izé kevesebb, mint fél év múlva már az űrben kering majd, ahol egyébként kiválóan bírja a gyűrődést.
Nos, mi is szeretnénk már a repülésre alkalmas Pulit tesztelni, de addig még hosszú az út. Ennek kezdetén, a Pulis időszámítás hajnalán volt a Teve. Volt más is, de most róla akarunk beszélni. Ez egy rover, amit bármikor a hónunk alá kaphatunk, tévében is meg lehet mutogatni, ráadásul még mozog is. Ami azért meglepő, mert nem csak a vörös szőnyegen való billegést kapta a sorstól osztályrészül. Stúdión kívül bántottuk is rendesen, olykor gonosz volt vele az a három mérnök, akiknek vezetői engedélyük volt rá. Mármint, a távirányítón keresztül. Ő az egyikük, aki ebben a videóban is nagyon okos dolgokat mond, a háttérben természetesen az elmaradhatatlan Tevével:
Ott tartottunk, hogy Tevénkre mutogatva elmondogathattuk: valami, ehhez nagyon hasonló lesz a Puli, de a kameraállványokat kedvesen kerülgető gyöszről senki nem gondolta komolyan, hogy egy-az-egyben megy a Holdra. Időközben azonban tévés celeb lett belőle. Szeretjük persze most is, hozzánk tartozik, de már nagyon látnánk helyette azt a másikat. A dolog odáig fajult, hogy a legutóbbi mérnöki megbeszélésen a Tevét például konkrétan leturmixgépezte valamelyik résztvevő - utalva kerekei és az említett háztartási eszköz közötti kétségtelen rokonságra.
Annak a várva várt másiknak a természetes élőhelye azonban eddig elsősorban a monitor volt: szponzoraink nagylelkű felajánlásából kapott virtuális kínpad-szoftvereken nyúzhattuk csak. Ami azért messze nem az igazi - hiányzik a sziklákon felhorzsolódó alumínium hangja, a végletekig felpörgő kerekek sikítása.
Most viszont kezd elérhető közelségbe kerülni ez az idilli állapot, így tavasz végére már meg is épülhet az a földi tesztelésre szánt holdjáró-modell, amit aztán vadul kínoznánk Magyarország különböző tájain. De erről következő posztunkban számolunk be. Addigis, van egy kívánságlistánk, ami begyorsíthatná a folyamatot. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
A Puli csapat – amely küldetését egy, a magyarságot összefogó projektté kívánja tenni – háláját fejezi ki minden egyéni támogatójának és mindazon cégeknek, akik lehetővé tették aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen való eddigi részvételünket; jó pár nemzetközi csapat kiesett már szponzor és támogatók híján a megmérettetésből.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ambivalens érzelmekkel küszködik a NASA: egyfelől félti a Holdon hátrahagyott tárgyi emlékeit a Holdra pottyanó új expedícióktól, másfelől viszont szeretné megtudni, van-e még egyáltalán féltenivalója odaát: mi maradt az általa műemléknek nyilvánított cuccokból?
Mi maradt például a Surveyorokból, az Apollo-k leszállóegységeiből és a holdautókból? Közel negyven év telt el ugyanis az utolsó emberes küldetés, az Apollo 17 óta, ez idő alatt pedig folyamatos sugárzás érte őket, méghozzá sztereóban: egyrészt a kozmikus sugárzás, ami a Naprendszeren túlról érkezik, másrészt a napszél. Ráadásul, 40 év alatt becsúszott egy két jópofa napkitörés is – az első épp az Apollo 16 és a 17 missziók között történt.
Állapotfelmérést egyszer végeztek – egyben először és utoljára, amikor az Apollo 12 űrhajósai a precíziós landolás gyakorlásakor, a Doppler radar segítségével a Surveyor 3-tól mintegy 150 méterre szálltak le. A két űrhajós második holdsétáján kereste fel a Holdra pár évvel korábban érkezett robotot. A NASA-nak oly fontos relikviákat persze a jelenleg is a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) már megnézte – ezekből a felvételekből azonban bajos lenne messzemenő következtetéseket levonni a takarólemezek állapotát illetően.
Ott tartunk, hogy igazából senki nem tudja, mi van a hátrahagyott tárgyakkal. Ez egy jövőbeni holdbázis építésekor felhasznált anyagok szempontjából nem utolsó szempont: miből készüljenek az alkatrészek? Kínos lenne ugyanis, ha egy indításkor kibicsaklana a sugárzás miatt meggyengült indítóállás a rakéta alól. Változó hevességgel bár, de jelenleg is egy holdbázis építését tervezgeti az USA. Utoljára nem is olyan régen George W. Bush beszélt ilyesmiről elnöksége idején. Idén pedig Newt Gingrich republikánus elnökjelölt tett erre utaló, félreérthetetlen kijelentéseket.
AGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny kiírása szerint az a csapat részesül a 4 millió dollár összértékű különdíjból, amelyik felkeres egy történelmi leszállóhelyet. A NASA ingerküszöbét ez a bejelentés minimum sípcsonton rúgta, ugyanis szakértői nagy sebességgel összeállítottak egy ajánlást. Ennek az a lényege, hogy leszállni ugyan csak több mint két kilométeres távolságban lehet a féltett műemlékeiktől, de a kis robot holdjárókkal – ilyen lesz a Puli is – az Apollo 11, valamint a 17 kivételével gyakorlatilag minden helyszínt egy méterre is meg lehet közelíteni. A NASA-val való egyeztetést követően pedig akár még hozzájuk is lehet érni.
A fokozott óvatosság abból adódik, hogy az érkező jármű által felvert holdpor, valamint biológiai szennyeződés is kerülhet a Holdon hagyott tereptárgyakra, ami „rombolja a történelmi hely tudományos értékét”. Ugyanakkor a NASA elismeri, hogy a műtárgy és a közeljövőben érkező holdjáró közti testi kapcsolatnak haszna is lehet – ennek során mérlegelni kell a műtárgy sérülésének kockázatát. No, ezért kell konzultálni az amerikai űrhivatallal.
A NASA-t a Holdon hagyott öt retroreflektor például különösen érdekli – és ez alól a szovjet Lunohodokra felszerelt példányok sem számítanak kivételnek. Az ajánlás írói egészen odáig elmennek, hogy elismerik: ezek aprólékos vizsgálata még a „tudományt is előre lendítheti”. A retroreflektorokról korábban már írtunk, ezek gyakorlatilag tükrök, amiket a Földről lézerrel meg lehet világítani, a fény térül-fordul, és ennek idejéből kiszámítható például, hogy mennyit távolodott tőlünk a Hold. Illetve kiderül, hogy ember és robot valóban járt a Holdon, ha már lerakta ezeket a micsodákat, mint Tisza a hordalékát.
Viszont furcsa dolgok történnek ezekkel a retroreflektorokkal: a kihelyezésük óta eltelt évtizedekben ugyanis a róluk a Földre visszapattanó fény ereje egyre gyengült. Csak közeli megfigyelésük derítheti ki, hogy ezt a porlerakódás, avagy a sugárzás károsodás okozta-e. Egy ilyen akció előtt tehát konzultálni kell a NASA-val, akik meg akarnak arról bizonyosodni, hogy mondjuk a rover kipörgő kerekei nem fogják végképp betemetni a tükröket az általuk felvert holdporral – ezáltal örökre eltüntetve a retroreflektorok még megmaradt csekélyke fényvisszaverő-képességét.
Amíg egy holdbázis létrehozásánál sem mellékes, hogy miből készülnek az alkatrészek, addig itt a Földön csapatunk is alkatrészekkel van elfoglalva. Kellene ugyanis pár dolog: egy-két felajánlástól már turbófokozatra kapcsolna Pulink egyedfejlődése. Holnapi posztunkban magunkról beszélünk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Képzeljünk el egy kutat. 10 méter átmérőjű káváján áthajolva látjuk, ahogy cirka 60 méter mély üzemanyag-oszlop lötybölődik ide-oda: ez sem az, amit Arany János a Toldi első sorainak írásakor maga elé képzelhetett. Lesarkítva ez a Saturn V első két rakétafokozata, amivel a 3000 tonnás monstrum a világűrbe húzódzkodott. Efölött a rakéta átmérője 4 méterre keskenyedett, ami még mindig kényelmesen kitöltené egy panellakás teljes életterét.
Itt kezdődött a harmadik rakétafokozat, amivel az Apollo-k egyáltalán a Holdig eljutottak. Posztunkban most folytatólagosan azt elemezzük, hogy miért lehet jó egy holdbázis, pláne, hogy ezzel egy amerikai elnök – George W. Bush – is foglalkozott, egy elnökjelölt pedig épp idén számolt be hasonló ambícióiról.
Előző posztunkban leírtuk, hogy a Hold környékére érve a Saturn V rakéta úgy elfogyott, mint egy szál cigi a kiéheztetett láncdohányos kezében. A 110 méteres jármű hossza 20 méterre apadt: ekkorra ugyanis már levált róla mindhárom rakétafokozat. Ami megmaradt belőle, azt a mellékelt ábra jól mutatja - leszámítva persze azt az orrán látható fura, hosszúkás képződményt, ami úgy fest, mintha egy fúrótorony és egy villámhárító fajtalankodásából született zabigyerek lenne. Ez a 10 méteres mentőrakéta – utóbbival menekülhettek volna el a bajba jutott űrhajósok, akik abban a gúlában üldögéltek, amiből ez az izé kinőtt. (Vészhelyzet híján a mentőtorony jóval korábban, még a második rakétafokozat hajtóműveinek begyújtását követő fél percben levált. Valószínűleg csak azért van az alábbi képen, mert a NASA még sokáig villantani akart vele a tudományos konferenciákon.) A gúla hivatalos neve parancsnoki egység (Command Module), ebben szorongott a három űrhajós, később csak ez tért vissza a Földre a küldetések végeztével: a kapszula. Alatta van a műszaki egység, ami gyakorlatilag egy újabb hajtóművet jelent (Service Module), ezzel navigáltak. A kettő együtt 11 méter hosszú, és így nézett ki: A fenti fotót persze nem az alienek készítették, hanem az a két űrhajós, amelyik a parancsnoki modulból átszuszakolta magát a holdkompba (Lunar Module), majd leválasztották magukat róla, hogy meginduljanak a Hold felszínére. Vagy esetleg épp visszatérőben voltak onnan.
Ez az egység tehát ott figyelt a maga 6,5 méteres magasságával a Saturn rakétából megmaradt rész alján – meglehetősen összecsomagolt állapotban; ennyi szállt le tehát a Holdra. Namármost, az élet bonyolult, ugyanis a holdkompnak is két része van, akárcsak a kártyában: alsó és fölső. Az alsó, fékezőrakétákkal felszerelt leszállóegység teteje egyben a felszállóegység is volt. Ez lőtte ki magát a holdkomp aljából, ahogy egy úszó löki el magát a medence falától. A két egység kettő az egyben kivitelben érkezett meg a Holdra, de csak a 10 tonnás aljzat maradt a mai napig a landolás helyén.
Ugyanis a mindössze 4 és fél tonnás felszállóegység, benne a két űrhajóssal, felemelkedett a talajról - konkrétabban tehát a leszállóegységről - és elzarándokolt a Hold körül keringő parancsnoki modulhoz. A két egység szétválása ezen a képen példásan megfigyelhető:
A parancsnoki modulba aztán szépen visszakászálódott a nagy egymásratalálást és dokkolást követően a két, Holdat megjárt űrhajós. Ezután leválasztották a fölöslegessé vált felszállóegységet, ami egy ideig még reménytelenül keringett a Hold körül, majd becsapódott abba. No, de miért is mondjuk el mindezt egy holdbázis kapcsán?
Azért, mert a Földről 45 tonna hasznos teher - parancsnoki modul (6 tonna), plusz a hajtómű (24 tonna), és a holdkomp (10+4,5 tonna) - Holdig cipeléséhez egy 3000 tonnás rakéta kellett, aminek mintegy 90 százalékát az üzemanyag alkotta. A Holdon azonban más játékszabályok vannak. Leginkább azért, mert arrafelé a gravitáció a földi egyhatoda, ráadásul légköri ellenállás sincs. Vákuum van, nagy.
Jóval könnyebb tehát a start. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a mintegy 4,5 tonnás felszállóegység tömegének mindössze a felét tette ki az üzemanyag - ennyi elég is volt a holdkörüli pályára álláshoz. Erős sarkítással elmondható, hogy az a 3000 tonnás Saturn V rakéta, ami a Földről 45 tonna hasznos teher Holdra juttatásához kellett, a Holdról indítva tömege felét, tehát cirka 1500 tonnát lett volna képes magával vinni.
Vagy másképp fogalmazva: amíg a Földről 1 tonna hasznos teher világűrbe cipeléséhez 9 tonna üzemanyag kell, a Holdon ehhez 1 tonna nafta is elég. Ez a körülmény is közrejátszik abban, hogy a holdbázis gondolata időnként fel-felbukkan a tervek között.
Pulink várható testtömege tízkilós lesz, megmozdításunkhoz tehát nem kell majd a Saturn V rakéta gigantikus ereje. Viszont a testsúly így is számít, hiszen minden kiló Holdra juttatása alsó hangon is kétmillió dollár - legalábbis, versenytársunk ajánlata szerint.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az Országház magassága a kupolánál 96 méter, vörös csillaggal a tetején is csak 3 méterrel volt magasabb. De még ezzel a szocialista csúcsdísszel együtt is több mint 10 méterrel elmaradt magassága a Saturn V rakétákétól. Ezek ugyanis gyakorlatilag 110 méter magas üzemanyagtartályoknak tekinthetők, tömegük üresen 177 tonna volt. Teljesen feltankolva viszont 2900 tonnát nyomtak. Plusz a szállítmány, ugyebár. Nem véletlen, hogy ők voltak a holdraszállás motorjai.
Előző posztunkban a republikánusok dédelgetett holdbázis-terveiről volt szó: kiderült, hogy elnökként már George W. Bush is ilyesmi huncutságon törte a fejét, most Newt Gingrich kampányában rántotta elő a holdbázis ötletét. A kérdés az, hogy utóbbinak van-e egyéb haszna – azon kívül persze, hogy a beígérésével esetleg az Egyesült Államok elnökei lehetünk. Vagy teljesen megőrültek az USA-ban a republikánusok? Megpróbálunk a végére járni a dolognak.
A legjobb megértés érdekében most szét kell trancsíroznunk egy Saturn V-öst – ugyebár ez vitte például az Apollo 11-et is a Holdra. Baloldalt van is róla kép, ezen haladunk most szépen alulról fölfelé, mint ámokfutásnak induló szem a női harisnyán.
A kép alja adott, az alsó piros vonalig tart az első rakétafokozat. Ez hivatott az indítóállástól számított 67 kilométeres magasságig röppenteni mindent, ami fölötte van, beleértve a három űrhajóst is. Az első fokozat kevesebb, mint 3 perc alatt tette meg ezt a távot, csúcssebessége 2,3 kilométer volt másodpercenként.
Kongóüresen 131 tonna, üzemanyaggal teletankolva 2300 tonnát nyomott, ami már rég kívül esik a vicc kategóriáján: erről sem a Kispolák ugrik be. Igazából elképzelhetetlen. Hogy mégis megpróbáljuk, annyit segítünk, hogy ez annyi, mint 23 mozdony összekasírozva – tekintve, hogy magassága 42, átmérője pedig 10 méter. És ez csak az alja, ami kiégés után először levált az építményről.
Sebaj. Ezt követően lépett ugyanis működésbe a második rakétafokozat, amit az ábrán a két piros vonal közötti, a valóságban 25 méteres területen található. No, ez se tápon nőtt fel: az üzemanyagtartály üresen és puskapor-szárazon 36 tonna – viszont 444 tonnányi üzemanyagot lehetett beletankolni. Előbb-utóbb ez is levált, mégpedig az alulról a második piros vonal környékén – átadva a stafétát a harmadik, 18 méter magas rakétafokozatnak - utóbbi tömege üresen 10 tonna, de feltöltve 119 tonna. Ez egy jól megtermett mozdony tömege. Ne feledjük azonban, hogy ekkor még mindig csak a Hold felé megyünk. A többi közt ez utóbbi állította Armstrongékat földkörüli parkolópályára, és ez adta meg nekik a kezdősebességet a Hold felé. Majd ez is levált. Az a kevés, ami ekkorra a rakétából megmaradt - tehát az alsó kék vonal fölötti rész -, elég volt a holdraszálláshoz és a Holdról való felszálláshoz, valamint a Földre való visszatéréshez is. Hogy lehetséges ez? Ennek talányával következő posztunkban foglalkozunk.
Örömmel jelentjük, hogy holdjárónk az utóbbi időben jópár kilót leadott magáról, így kezdi megközelíteni tízkilós versenysúlyát. Ez egyben azt is jelenti, hogy vészesen közeleg az idő, amikor elkezdhetjük törni-zúzni földi prototípusunkat. Természetesen, ezt nem hagyjuk szó nélkül.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az így létrehozott egyenetlen textúra jól illik a barátságtalan holdi környezet ábrázolásához. A poszt alján beillesztett másik kép már egy festmény részlete: a bal alsó sarokban jól kivehető egy lábnyom, a kis kerek alakzatok pedig a köralakú véső nyomai.
Valami hasonló önarcképet nekünk is kell majd produkálnunk a Holdon: a 
.jpg)
Az Országház magassága a kupolánál 96 méter, vörös csillaggal a tetején is csak 3 méterrel volt magasabb. De még ezzel a szocialista csúcsdísszel együtt is több mint 10 méterrel elmaradt magassága a