"Este 9 óra 8 perc volt. Lenéztem a konzolra, mivel párszor felvillant, majd megszólalt a vészjelző" – így kezdődött a NASA történetének legjólsikerültebb balesete, az Apollo 13-é. Jerry Woodfill ekkor 27 éves volt, és mérnökként dolgozott a NASA-nál. Így emlékszik vissza a történtekre: "Kezdetben azt hittem, hogy valami gond van a riasztórendszerrel, vagy a műszerekkel, de aztán a fülhallgatón Jack Swigert hangját hallottam: Houston, problémánk adódott. Ezt röviddel később Jim Lovell is megismételte."
Jerry azt a vészjelző berendezést tartotta szemmel, aminek a fejlesztésében ő maga is részt vett. Az Apollo 13 balesetével abba a punnyadt csöndbe robbant bele, ami az irányítóteremben volt: a földi személyzet legszívesebben már sírt volna az unalomtól, annyira nem történt semmi. Ekkor azonban minden megváltozott.
Woodfill hiteles forrás. A többi NASA-csapattaghoz hasonlóan sokkal részletesebben ismerte a parancsnoki hajó és a leszállóegység működését, mint ahogy az munkakörétől elvárható lett volna, ez a tudás vértezte őt fel bármilyen probléma megoldására, ami csak felmerülhetett a küldetések során. Hangsúlyozza, hogy nem küldetésirányító volt, a velük szomszédos helyiségben, a Johnson Űrközpont küldetésértékelő szobájában üldögélt társaival együtt. "Nem voltunk frekventált csoport, a háttérben dolgoztunk, feladatunk a küldetés támogatása volt. Nem repülésirányítók voltunk, hanem szakértők."
Az összes többi, szinte ujjgyakorlatnak tekinthető Apollo-küldetés során nem játszottak túl nagy szerepet, azonban az Apollo 13 balesete miatt erőteljesen kibontakozhattak. Woodfill hajlamos lebecsülni a küldetésértékelők és önmaga szerepét. Mint mondja, csoportjuk 1970-es évekbeli szerepének összehasonlítása a küldetésirányítókéval olyan merészség lenne, mintha a Queen Maryt legalábbis egy hétvégi vitorlással akarnánk összevetni. "Ehhez hasonlóan hozzájárulásom a mentés sikeréhez még kevésbé hasonlítható össze Gene Kranz és Glen Lunney feladatával." Ez azonban túlzott szerénység, Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka Lost Moon című könyvének 11. fejezetében részletezi, mennyire fontosak is voltak a küldetésértékelő szobában üldögélő emberek.
De mi történt? Az, amit senki nem akarna megtapasztalni: a Hold közelében felrobbant a két oxigéntartály egyike, eközben megsérült a másik tartály is, ahonnan aztán szép csendesen szivárgott az oxigén a világűrbe.
Nem szeretnénk elveszni a baleset okainak műszaki részleteiben, amúgyis fölösleges lenne bemásolni ide a wikipediát, ott szépen le van írva a sztori. A következmények azonban nem kevésbé izgalmasak. Azt nem kell ecsetelni, miért kínos, ha az űrben elmegy az oxigén: az üzemanyagcellák is munka nélkül maradtak, ezek a többi közt oxigénből állítanak elő elektromos áramot, amivel a fedélzeti számítógép is megy. Tehát, oxigénhiánytól nem csak megfulladni lehet, hanem áramszünet is prímán előállítható vele. Szerencsére, az oxigéntartály nem a személyzettel egy légtérben volt, hanem a műszaki egységben, erről részletesebben a későbbiekben még szó lesz: ezért nem halt meg ott helyben a teljes személyzet. Bár ez sem sokon múlt.
Woodfill nemcsak jelen volt a baleset bekövetkezésekor, hanem az azóta eltelt pár évtizedben részletekbe menően beleásta magát az Apollo 13-mal kapcsolatban fellelhető minden dokumentumba; ezek és saját tapasztalatai alapján osztályozta a córeszt, majd mindennek eredményeképp előrukkolt azzal a 13 dologgal, ami megmentette az Apollo 13-at. Mi ezt a listát az elmúlt napokban kiegészítettük James Lovell parancsnok személyével, aki - Apollo 8-as megpróbáltatásainak köszönhetően - ekkor már nagyon strapabíró volt.
Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai
Egyik geográfusunk épp ma tart előadást Berlinben, azon a konferencián, amin a többi között a NASA egy-két fejese is részt vesz. Csapattagunk bemutatja a Nagy Holdszimulátor tervét, dolgozunk ugyanis egy terepasztalon is, ami változtatható meredekségével kiváló lehetőséget nyújt a holdjáró-modellek tesztelésére. Megmutatjuk:
Első pillantásra egy pohár- és szappantartókkal erősen felszerelt ülőkádra hasonlít, valójában nem az. Hat kráter kapott rajta helyet, és mint a képről is látszik, a legnagyobb - a kád ülőkéje - az I-es számú. Nem kicsi. A sugara 250 centi, mélysége pedig 80 centi. A legkisebb a VI-os, ennek mindössze 30 centi a sugara, és 10 centi mély. Látható, hogy az I-es kráter egy pallóban folytatódik, ebben az a trükk, hogy meredekségét módosíthatóra tervezzük. A terepasztalon reményeink szerint nem csak holdjárónkat lehet kiválóan tesztelni, hanem mások is - például a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyben résztvevő csapatok is - igénybe vehetnék. Ez azonban nem csak egy csupasz fémlap: felszínét a szintén fejlesztés alatt álló holdpor-utánzatunkkal szórnánk tele, így a terepasztal a holdtáj legjellegzetesebb sajátosságait tartogatná a rajta bukdácsoló holdjáró-jelöltek számára.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!