Hajtóműleállásra ritkán gondolnánk szerencsés fordulatként, pláne, nem úgy, ami még meg is menthetné a legénység életét. Az Apollo 13 esetében mégis ez történt. Miközben a kettes számú oxigéntartály egy beépített időzített bomba volt a Holdra tartó asztronauták alatt, ami végül a Hold közelében fel is robbant, akadt más is, ami bőven megölhette volna a három űrhajóst, azelőtt, hogy egyáltalán Föld körüli pályára értek volna: ez pedig a Saturn V rakéta volt. 
A fenti kép bal oldalán található rakéta a Saturn V, a holdutazások hivatalos szállítója. Ennek vörösre színezett mezője a második rakétafokozat, ami felszállás közben bibis lett. Nem is akárhogy. A második fokozat alján - az elsőhöz hasonlóan (ez van a vörös színezés alatt) - szintén öt hajtóművet találunk, ezek közül a középső két perccel korábban állt le, mint kellett volna. Szerencsére. A leállás nem okozott problémát, mivel a maradék négy hajtómű képes volt kompenzálni a kiesését azzal, hogy négy percet túlóráztak: a tervezethez képest ugyanis ennyivel működtek hosszabb ideig. De, hogy miért is állt le a hajtómű az mindmáig rejtély. Az viszont tény, hogy ezzel a középső hajtómű jelentékeny mértékben hozzájárult a legénység túléléséhez. Ha ugyanis nem áll le, a Holdig sem jutnak el a fiúk, mert jó eséllyel még itt a Földön felrobbannak.
„Egy katasztrofális hibának kellett volna bekövetkeznie, és minden bizonnyal be is következett volna, ha csak a hajtómű leállását szabályozó rendszer nem viselkedik olyan furán. Azonban még a NASA Apollo 13 balesetről készített beszámolója sem kellő súllyal foglalkozik ezzel a kérdéssel” - állítja Jerry Woodfill, a NASA mérnöke, aki szerint a hajtóműleállás egyike volt annak a 13 szerencsés körülménynek, ami miatt az Apollo 13 legénysége túlélhette a küldetést.
Amikor a központi hajtómű leállt, az érthető okokból sem a legénységet, sem a földi irányítást nem villanyozta fel. A küldetést követően Jim Lovell parancsnok azt mondta, hogy amikor NASA engedélyt adott a repülés folytatására, „mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. OK, túl vagyunk a kötelező gikszeren, és úgy gondoltuk, hogy ettől kezdve sima utunk lesz” - könyvelték el magukban.
Woodfill elmondta, hogy a küldetésirányítás gyors értékelése szerint a problémát az okozta, hogy egy amúgy jelentéktelen elektromos jel kimaradt, és ez okozta a hajtómű idő előtti leállását. De valójában nem ez volt a probléma.
A hajtómű ún. pogózásba kezdett, itt azonban ne a zenei fesztiválok első sorait képzeljük magunk elé, hanem ezt. Erről a problémáról a NASA is tudott: a hajtómű gyakorlatilag rázott, mint a rossznyavalya; ez olyan lehetett, mintha egy mosógép tetejére ülnénk, centrifugálás közben - azzal a különbséggel, hogy esetünkben másodpercenként tizenhatszor ugrik kábé 75 centi magasra. A pogózás kiküszöbölése be is volt tervezve az Apollo 14 küldetésre, de az időhiány miatt erre nem kerülhetett sor az Apollo 13-at magasba emelő Saturn V rakéta esetében.
„Ahogy egy figyelmetlenség okozta az Apollo 13 egyik oxigéntartályának robbanását, amikor a fűtőelem elektromos rendszerét elmulasztották 65 Voltosra áttervezni, és ezáltal időzített bombává vált, ugyanúgy mulasztást követett el a NASA akkor is, amikor egy ismert, és súlyos rakétahibát nem javított ki, ami tönkretehette volna az Apollo 13 küldetést” - állítja a NASA mérnöke.
A Saturn V rakéta második fokozata öt J-2 hajtóműből állt, ezek mindegyike 4500 kN tolóerőt biztosított, így állt össze a holdutazáshoz szükséges 22500 kN tolóerő. (Összehasonlításképp, a legerősebb Jumbo Jet maximális tolóereje 1200 kN - ebben már mind a négy hajtóműve benne van.)
Ott tartottunk, hogy a középső hajtómű pogózni kezdett, amíg a hajtómű le nem állt. A korábbi Apollo-repülések során az indítások alkalmával történtek ilyesmik. A jelenség úgy jön létre, hogy az üzemanyagcsövek és a rakéta szerkezete egyszerre berezonál egy bizonyos frekvencián. A rezonancia hajlamos volt felerősödni a pogózás minden egyes rángásával. Olyan pusztító volt ez a jelenség, hogy az embert nem szállító Apollo 6 küldetés során egy komplett takarólemezt kirepített a világűrbe.
„A rezgés olyan mint egy légkalapács, és az Apollo 6-on olyan szörnyű volt, hogy a rakéta egyik paneljét is leszakította, és ezzel a teljes küldetést veszélybe sodorta. Az Apollo 6 pályáját köralakúra tervezték, de a második rakétafokozatban fellépő pogó-hatás miatt ebből elnyújtott kör lett: ahelyett, hogy nagyjából azonos magasságba került volna, a földkörüli pályájának magassága a földfelszínhez képest 96 és 296 kilométer között váltakozott.”
A wikipedia szerint az Apollo 6-nak 190 kilométer magas körpályára kellett volna állnia, ehelyett 173 és 360 kilométer között váltakozott pályájának magassága.
Woodfill szerint, ha az Apollo 13 hasonló módon áll pályára, az elég rossz lett volna, de a legénység ebbe még nem halt volna bele. Ugyanakkor az Apollo 13-mal teljesen más volt a helyzet, mint az Apollo 6 esetében.
Az Apollo 6 ugyanis egy holdkomp-makettet vitt magával, aminek szerényebb volt a súlya, mint a valóságosnak - így annak is, amit az Apollo 13 cipelt az űrbe. Az Apollo 13 többlettömegével azonban a pogózás egycsapásra sokkal intenzívebb lett. Egy, a küldetésről készített jelentés szerint a hajtóművet 68 g terhelés mellett 16 hertz vibráció érte, ami 76 mm-rel eldeformálta a hajtóműkeretet.
Woodfill szerint, a középső hajtómű leállása kifejezetten jót tett a küldetésnek, ha ugyanis még egy-két másodperccel tovább üzemel, akkor a rezgéshullámok elpusztíthatták volna az egész űrhajót. „A hajtómű vízszintesen háromnegyed métereket ugrált, másodpercenként tizenhatszor: ezzel gyakorlatilag egy kéttonnás légkalapáccsá alakult, ami hatalmas erővel sújtott le a környező szerkezetre.”
De mi állította le a hajtóművet?
„Ez a mai napig nem teljesen tisztázott, de köze lehetett ahhoz, hogy megbolondult a hajtómű nyomásérzékelője, emiatt aztán túl alacsony nyomást észlelt a szenzor” – mondta Woodfill, aki átnyálazta a küldetésről készült jelentést, az azonban a kiváltó okok részletes elemzését nem tartalmazta.
„Habár a hajtóművet egy alacsony nyomást érzékelő szenzor állította le, a hajtómű rendesen működött. Az érzékelőnek semmi köze nem volt a pogózáshoz. Megmagyarázhatatlan okból, de olyasmi történt, mintha valami kiszívta volna a nyomást, emiatt aztán a szenzor leállította a hajtóművet. De azt senki nem tudja, hogy pontosan miért.”
Woodfill szerint azok, akik később tanulmányozták a felszállás közben kialakult helyzetet, elmondták, hogy összességében szerencse, hogy az érzékelő lekapcsolta a hajtóművet. „Valami közbeavatkozott, ami miatt leállt a hajtómű, mielőtt még utat vágott volna magának a törékeny üzemanyagtartályokhoz. Ha ez megtörténik, az minden bizonnyal darabokra szedte volna szét az Apollo 13 űrhajóját.”
A hajtómű szerencsés leállása ismét egy olyan fordulat volt, ami még itt a Földön megmentette a három űrhajós életét.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!