gopuligo összes cikke

Kalandunk a wifi-lyuk környékén

A wifi-lyuk olyasmi, mint amilyen a szem esetében a vakfolt. A lényeg ugyanaz: wifi-lyukra futva minden kapcsolatunk megszakad a roverrel. De azért haladtunk :-)

"Képregény" február 11-ről

Nem bírtuk megállni, hogy ne feliratozzuk Tarlós István főpolgármester úr február 11-i látogatásán készült fotókat

Az első éles bevetés

Február 11-én került sor első éles bevetésünkre a szaharai sivatagban a MARS2013 szimulációs terepgyakorlat keretében.

Marokkóból, szeretettel

Ma volt a sajtótájékoztatónk, amin bejelentettük, hogy február 11-én kezdődik a MARS2013 terepgyakorlat Marokkóban. A ránk váró eseményeket képekben próbáljuk most elmondani, hiszen a tudósítás itt már megjelent. A fenti és az utolsó képet holdjárónk földi prototípusa készítette Marokkóban.

Szóval. A budapesti Városházáról ők irányítják...

...közelebbről ők (a két legfontosabb ember: a küldetésigazgató és roversofőr)...

...ezt a robotot (a Pulit)...

...itt (valahol Marokkóban)...

...ami, persze, nem teljesen veszélytelen...

...de azért tud gyönyörű is lenni:

 

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

A Telenor Magyarország Zrt. pedig telekommunikációs eszközökkel sietett a csapat segítségére. Ezek közül különösen a két laptop és az 5 db LTE szélessávú mobil internet kulcsfontosságú, mivel a két laptopot a küldetésigazgató és a rover irányítója használja. A vezetékes Internet vagy áramkimaradás esetén (esetleg vészhelyzetben pl. tűz) az LTE kapcsolat segítségével sem szakad meg a kapcsolat az irányítás és a robot között.

Űrképes Puli: de miből?

Amikor holdjárónkról beszélünk, mindig hangsúlyozzuk, hogy jelenleg egy földi tesztelésre szánt prototípuson dolgozunk, amit rövidesen például Marokkóban nyúznak majd az osztrákok - mérnökeink aktív részvétele mellett. Ez azonban többségében nem űrkompatibilis anyagokból készült. De milyennek kellene lennie ahhoz, hogy a világűrt, később pedig a Holdat is kibírja?

Alapvetően két részre kell osztani a problémát: az egyik az eszköz építése során felhasznált anyagok, a másik az eszköz tömege. Az utóbbival kezdjük. Rögtön szögezzük le: attól, hogy valami hatalmas és nehéz, még simán túlélheti a világűr és a Hold viszontagságait, hiszen elsődlegesen az anyagválasztás határozza meg, hogy képes lesz-e elviselni ezeket a mostoha körülményeket. Tehát a Szabadság szobor - némi módosítással - akár már holnap indulhatna is a Holdra. Amiért erre mégsem kerül sor, az a tömege: rengetegbe kerülne ugyanis a világűrbe juttatni. Az űrbe szánt szerkezetek kivétel nélkül a lehető legkönnyebb anyagok felhasználásával készülnek. Bár a szerkezet kibírja a világűrt, a megrendelő pénztárcája nem bírja ki, amíg az eszköz eljut odáig. Egy kilogram cucc alacsony Föld körüli pályára juttatása alsó hangon minimum 10-15 000 USD.

Ez alapján már rögtön érthetővé is válik, miért kell elkeseredett küzdelmet folytatni a súlyfölösleg ellen. Az említett szobrot tehát jó eséllyel át kellene építeni, könnyebb anyagok felhasználásával. Itt jutunk el a második problémához: attól, hogy valami könnyebb, minimum olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mintha acélból lenne. Sőt.

Csak egy példa, amire egyik mérnökünk hívta fel a figyelmet, amikor ezt a dokumentumot belinkelte a levelezőlistánkba. Tegyük fel, hogy csatlakozót szeretnénk vásárolni. Ahhoz, hogy csatlakozónk űrképes legyen, anyagából először is el kell távolítani a gázokat. A műanyagból és gumiból készült anyagok ugyanis hajlamosak gázmolekulákat kibocsátani magukból. Például a jellegzetes "újautó-szagot" a polimerek gőzölgése okozza. Hő hatására és vákuumban ez a folyamat felgyorsul. Egy űrhajóban a polimerekből kiszabaduló gázok beszennyezhetik az optikák felszínét, károsíthatják a műszereket, emiatt pedig kevésbé hatékonyak lesznek.
De hogyan mérjük meg egy adott anyag kipárolgásának mértékét?
Az űriparban létezik egy bevett ellenőrzési eljárás - az ASTM E 595 - a polimerek kipárolgási tulajdonságainak meghatározására. Adott anyagból készült apró mintákat 125 Celsius fokra hevítenek 5 x 10-5 torr vákuumban. A vizsgálat kezdetén és végén mért tömeg különbsége nem haladhatja meg az 1,00%-ot. A teszt során a kigőzölgő gázok egy hűtött felületen kicsapódnak. Ennek mennyiségét is megmérik, és ez nem lehet több, mint a minta eredeti tömegének 0,10%-a.
A flourszilikont tartalmazó gumialkatrészek meghaladják a NASA által meghatározott szintet, de a fent ismertetett eljárással a kipárolgás elfogadható szintre csökkenthető. Az anyag kisütése olcsó, ráadásul jobb eredményekkel jár, mint a költséges vákuumos-hevítéses eljárás. Minél magasabb a hőmérséklet a sütőben, annál eredményesebb sikerül anyagunkat megszabadulni az illékony gázoktól. A NASA három szintet határozott meg: (1) a létező legnagyobb megbízhatóság, (2) magas megbízhatóság és (3) normál megbízhatóság, az első két esetben van szükség további vizsgálatokra.
De visszatérve a Szabadság-szoborhoz. Az űrképes szerkezetek esetében a cél a tömeg minimalizálása a szükségesen elégséges szilárdsági követelmények mellett. Az űriparra hatványozottan igaz ez, ahol a high-tech ötvözetek egész tárházát használják, a NASA-nál vagy az ESA-nál dolgozó tervezőmérnök titánból, magnéziumból, alumínium-anyagokból válogathat, amit a periódusos rendszer mindenféle egzotikus fémeivel ötvöznek.
(És ez hasonílt a repülőgépgyártásban tetten érhető követelményekhez, ami erősen leegyszerűsítve ez: tudjuk, hogy el fog törni a csavar mondjuk 300 felszállás után a repülőgépem hajtóművében, de sebaj: 250 felszállásonként majd szétszedem a gépet, és kicserélem egy újra. Cserébe sok tömeget lehet spórolni.)

Az első mechanikai megmérettetésre már a start alkalmával sor kerül, hiszen indításkor már eleve magas G terhelést kell a szállítmánynak kibírnia.
A régebbi rakéta-hajtóművek rendszerint kicsit "pulzáltak" is, a Saturn V esetében például komoly hosszanti lengések, rezgések jelentkeztek, ami teljesen megszokott volt. A lényeg, hogy a szerkezet kibírja ki ezt a "lüktető terhelést".
[Persze, ez igaz volt a Saturn V előtt fejlesztett szerkezetekre is, olyannyira, hogy Deke Slayton, az asztronauták főnöke ezt írta róluk könyvében: "Magával a Titan gyorsítórakétával is akadtak problémák. A Redstone-t, az Atlast és a Titant nukleáris fegyverek célba juttatására fejlesztették ki, amik azért picivel kevesebb törődést igényeltek, mint az asztronauták. A gyorsítórakéták felszállás közben annyira rázkódtak, hogy ettől nemcsak az űrhajósok fogai koccanhattak össze, hanem az űrhajó is megsérülhetett. Megbízhatóságuk is hagyott kívánnivalót maga után. (Szerintem azért, mert ha már száz nukleáris rakétát kilövünk az oroszokra, öt vagy tíz meghibásodása igazából nem oszt, nem szoroz.) Így a tervezetthez képest hosszabb ideig tartott, mire a Titan II emberes repülésre alkalmassá vált (simábban repült és biztonságosabb lett)."]

A következő, jelentős mechanikus behatásra egy Holdra érkezéskor szembesülünk: napfényben a szerkezet akár +125 °C fokra is felmelegedhet, árnyékban viszont -150 °C fokra lehűl. A szerkezet egyes pontjai között pár méteren belül fellépő több száz Celsius fokos hőmérséklet-különbség hőtágulást és nagy belső feszültségeket eredményez, ez az űrbéli konstrukciótól függően durva nyíró, hajlító, húzó igénybevételt jelent. Az ismétlődő hőterhelések pedig a fémek termikus kifáradását, elöregedését okozhatják. (Mindenki láthatott már a nyári kánikulában villamossínt felpöndörödni méter magasra, pedig a locsoló autó azt még vízzel is szokta permetezni.)

Mivel az űrben locsolással hűteni elég bajos lenne, a hőleadás csak hősugárzás útján mehet végbe, ami nem túl hatékony, így három dolgot lehet tenni.
Ad 1: Fogjuk az egész űrben lebegő szerkezetünket, és időnként forgatunk rajta 90°-ot. Így mindig más és más oldalát éri a napsugárzás, lehet játszani a szerkezeten belüli hőeloszlással.
Ad 2: Másik módszer, belső hőcserélőt használni, és kipárologtatni a hűtőközegünket, pl. folyékony ammóniát.
Ad 3: Harmadsorban olyan fémes anyagokat építünk be, amik elég jól elviselik még ezt a nagy hőterhelést is.

Ilyenek az alumíniumok, amik szilícium, mangán, króm, titán, cink hozzáötvözésével és hőkezeléssel elérhető, hogy egy átlagos szerkezeti acéllal egyenértékű szakítószilárdsággal bírjon, harmadannyi tömeg mellett. Az ilyen sorozatú alumínium termékek nemzetközi szabvány szerinti jelölése EN AW 6000, 7000. Viszonylag olcsók, egyszerűen előállíthatók, megmunkálásukkal nincs gond, jól forgácsolhatók, lemez, profil, kovácsolt darab formájában előállíthatók. Hegesztésük a nagy ötvözőtartalmuk miatt már annál macerásabb, de megoldható lézeres, vagy vákuumos plazmahegesztéssel.

Szóba jöhet a titán, ami hiába a földkéreg negyedik leggyakoribb fémje, mégis nagyon drága. Sűrűsége az alumínium duplája, réz, molibdén, vanádium, cirkónium, hafnium ötvözéssel szívós, nagy szilárdságú, jó kúszásállóságú anyagok állítható elő belőle. Az így készült anyagokat is hőkezelik tulajdonságaik javítása érdekében. Egy komolyabb titánötvözet esetében az edzés során nem ritka a másodpercenkénti 1000°C-os hűtési ráta sem! A titán hőálló, korrózióálló tulajdonságai miatt sem elhanyagolható. [Az alábbi képen plazma-hegesztés látható:]
A következő, Iteráció 3-asnak becézett Pulinak már teljes egészében űrképesnek kell lennie, ami a fent leírtak értelmében nem egyszerű vállalkozás: túl kell élnie a start megpróbáltatásait, a 400 ezer kilométeres utazást, aminek során ki lesz szolgáltatva az űr vákuumának és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak. Célállomásán ugyancsak vákuum fogadja, csak itt még a nagyon finom szemcséjű, ám durva holdpor is súlyosbítja a helyzetet. A kozmikus sugárzás elektronikai berendezésekre gyakorolt "jótékony" hatásáról pedig még nem is beszéltünk. (Ezt igyekszünk bepótolni, lévén sorozatunk következő részében az űrképes elektronika fejlesztésével foglalkozunk majd.)

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A "mi" holdautónk

Az autógyárak között sem sok olyat találunk, amelyik büszke lenne arra, hogy mindössze hatan dicsérik az általa gyártott típust, pláne úgy, hogy ez a hat ember egyúttal a felhasználók száz százalékát jelenti. Ilyen azonban a holdjáró, amiből jelenleg három példány álldogál a Holdon: az Apollo-15, 16, és 17-es is vitt magával egyet-egyet. A három, jelenleg is a Holdon várakozó holdjáró (Lunar Roving Vehicle, LRV) magyar származású konstruktőre, Pavlics Ferenc ma ünnepli születésnapját.

A holdjárót röpke 17 hónap alatt tervezték és építették meg, ami rekordidőnek számít, ha összehasonlítjuk az Apollo-programban használatos többi ketyerével. A három holdjáróval összesen hat asztronauta utazott 90 kilométert a Hold felszínén. Használatukkal megduplázódott a felfedezésre fordítható idő, ráadásul az asztronauták által begyűjthető kőzetminták súlya is kapásból megkétszereződött. Ezzel csúcsra járt az Apollo-program és bőségesen megtérült a holdjáró fejlesztésére fordított 38 millió dollár.

A holdjáró igazából egy elektromos autó volt. Gene Cernan, aki utolsónak járt a Holdon, ezt mondta róla: „az elnök kiszakított egy évtizedet a XXI. századból, és az 1960-as, 70-es évek helyére tette”.
1963-ban még csak alig  egy év telt el a Gemini-programból, amikor a német származású Wernher von Braun, a Saturn V rakéta atyja határozottan kijelentette az asztronauták között még újoncnak számító Gene Cernannek, hogy az űrhajós egy napon vezetni fog a Holdon. Gene Cernan ezt nem hitte el, de még egy évtized sem kellett hozzá, és Cernan pontosan ezt tette. A holdjáró mellett csak hetekkel az első emberes holdraszállás előtt, 1969. derekán kötelelezte el magát a NASA.
A járműnek hihetetlenül könnyűnek kellett lennie, együléses fűnyírónál nem lehetett nagyobb a súlya, ugyanakkor saját tömegének dupláját kellett elbírnia: két utasát, az életfenntartó berendezést, a szerszámokat, a kőzetmintákat, és a kutatáshoz szükséges felszereléseket. Összehasonlításképp egy átlagos családi autó mindössze saját tömegének harmadát, jobb esetben felét képes elszállítani. Ráadásul a holdjárót még össze is kellett csomagolni, hogy beférjen a holdkomp oldalán lévő szűkös tárolóhelyre. Könnyen kezelhetőnek kellett lennie, hogy a szkafanderes asztronauták sűrű programjuk közepette minden erőfeszítés nélkül, gyorsan üzembe állíthassák. Emellett túl kellett élnie a start megpróbáltatásait, a 400 ezer kilométeres utazást, aminek során ki volt szolgáltatva az űr vákuumának és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak. Célállomásán ugyancsak vákuum fogadta, csak itt még a nagyon finom szemcséjű, ám durva holdpor is súlyosbította a helyzetet. A felfüggesztéseknek és a kerekeknek a holdi gravitációban kellett üzemelniük, ami a földi hatoda, emellett a legváltozatosabb terepviszonyokkal is meg kellett birkózniuk.
 
Az első holdjáró még időben elkészült ahhoz, hogy 1971 nyarán magával vihesse az Apollo-15. Dave Scott és Jim Irwin négyszer messzebbre távolodhatott el vele a holdkomptól, mint amilyen messzire a korábbi küldetések legénységei eljutottak. Tizennyolc órát töltöttek a leszállóegységen kívül, és az akkoriban legősibbnek számító kőzeteket gyűjtötték be útjuk során. Minden egyes Apollo-küldetés során újabb sebességrekord dőlt meg. Charlie Duke és John Young az Apollo-16 küldetése során, 1972 áprilisában új sebességrekordot állított fel, amikor 17 kilométeres óránkénti sebességet ért el lejtmenetben. Ezt a rekordot az Apollo-17 18 km/h-ra javította.
Gene Cernan egy másik rekordot is megdöntött, amikor az LRV-3 20,2 kilométert tett meg egyetlen nap leforgása alatt, így az utolsó holdjáró összesen 34,8 kilométert futott. Ezt 1973 áprilisában az ember nélküli szovjet robot, a Lunohod-2 döntötte meg.

A három holdjáró együttesen 89,3 kilométert tett meg. Pár mellékes problémától eltekintve hibátlanul működtek: az első kerék kormányzásának átmeneti hibáját azzal orvosolták, hogy hátsókerék kormányzásra váltottak. Ezen kívül csak egy sárvédő tört el, amit Cernan ott helyben egy ragasztószalag és térkép segítségével meg is javított.
Amikor Gene utoljára leparkolt vele a Taurus Littrow völgyben 1972. december 14-én, ezekkel a szavakkal hagyta a sorsára: „Egyike a legjobb kis masináknak, amit valaha csak vezettem.”

Dave Scott, az Apollo-15 parancsnoka így emlékezik vissza a történtekre:
„1969. decemberében engem bíztak meg az ötödik holdraszálló küldetés, az Apollo-15 parancsnoki feladataival. Az Apollo-15 egy  ún. „H”-típusú küldetésnek indult az Apollo-12, 13 és 14 mintájára: két felfedező körút várt ránk, aminek során közel 1 kilométerre sétálhatunk el a holdkomptól. Az Apollo-12 tartalékos parancsnokaként már nagyon vártam az új fejlesztésű háttáskát, illetve azt, hogy az előzetes tervek szerint Davy Rille-i (Davy-rianás) leszállóhelyünkre érkezzünk. A fejlesztésnek köszönhetően Jim Irwinnel megduplázhattuk volna holdsétánk időtartamát, és kétszer olyan messzire távolodhattunk el a holdkomptól, miközben felfedezzük a Hold egyik legfontosabb jellegzetességét, a nagy kanyont. Viszont korlátozott volna minket az a körülmény, hogy csak annyi cuccot vihetünk magunkkal, amennyit mi magunk elbírunk: szerszámokat az odaúton, kőzetmintákat a visszaúton.

Négy hónappal később, 1970. áprilisában, épp amikor felkészülésünk magas fordulatszámra kapcsolt volna, az Apollo-program hirtelen megtorpant történetének legdrámaibb és legveszélyesebb eseménye miatt: kishíján elvesztettük az Apollo-13-at. A legénység látványos megmenekülését követően megkérdőjeleződött a folytatás. Vállaljuk-e a további kockázatokat? Vagy hagyjuk abba az Apollo-programot, és legyünk boldogok a már elért sikerekkel? Esetleg folytatnunk kellene? Akkoriban már javában terveztek egy holdjárót, az Apollo viszont nagy bajban volt: a program csúszott, túllépte a költségvetést, és az alapvető elvárásokat sem teljesítette. Komolyan felmerült az Apollo-program leállítása.

De aztán két hónappal később, 1970 augusztusában a NASA merész lépésre szánta el magát. Az Apollo-13 kis híján katasztrófába torkolló küldetése után, a közvélemény egyre kisebb támogatása és a rohamosan apadó költségvetés ellenére a NASA végül úgy döntött, hogy kihagyja az utolsó „H”-típusú küldetést, elvégzi az átfogó „rendszerfrissítést” (ez a berendezést, a szoftvert, a tudományos feladatokat érintette), és áttér az ún. „J”-típusú küldetésre. Elhatározták, hogy három „J”-típusú küldetést indítanak a Hold tudományos szempontból legizgalmasabb területeire, amik geológiai képződményekben és ásványi anyagokban különösen gazdagnak ígérkeztek. Ugyanakkor számos küldetésre lett volna szükség az összes lelőhely felkereséséhez - hacsak nem gyorsítják meg valahogy az asztronauták mozgását. Erre a feladatra a holdjáró tűnt a legpraktikusabb megoldásnak. Emiatt aztán a H-ról a J-konfigurációra átállás nélkülözhetetlen eleme lett a holdjáró.
Egy hónap múlva, 1970. szeptember 2-án az Apollo 15-öt újragondolták, és "J"-típusú küldetéssé alakították, ami az első holdjárót is magával viszi majd. Ezzel a Hold tudományos célú felfedezése előtt szélesre tárult a kapu, és az Apollo-15 úticéljául olyan vidéket jelöltek ki, ahol egyedülálló geológiai képződmények voltak, amiket a holdjáróval már fel lehetett fedezni. Bár mindez hatalmas mérnöki kihívás volt, kevesebb, mint 11 hónap múlva már az LRV-1-et a Hadley Apenninek vidékén vezettük, ami a holdprogram felfedezésekben leginkább bővelkedő területe volt.”

(Felhasznált irodalom: "Lunar Rover - Owners' Workshop Manual")

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Marson át a Holdra!

Nemsokára kezdődik az Austrian Space Forum ok által szervezett MARS2013 küldetés. I2.0-ás fedőnevű Pulink már a marokkói sivatagban van.

Mentős a Marson

"Semmi sem lehetetlen" - ez a mottója Christoph Ragonig küldetésigazgatónak, ami örömteli: több munkatársával egyetemben ugyanis ő utasítja majd holdjárónk földi prototípusát a pár nap múlva kezdődő MARS2013 terepgyakorlaton. Mai posztunkban a küldetés során egyszerűen csak TELJHATALMÚ FŐNÖKNEK becézhető Christophfal készített interjút közöljük magyarul:

AZ ŰR ÉS A MARS2013

Hogyan került először kapcsolatba az űrkutatással, a csillagászattal?
A mentőszolgálatnál dolgoztam, és láttam, amint épp az Aouda.X szkafander egyik első tesztjére került sor a Sillufer 3a épület tetején (itt van a Vöröskereszt innsbrucki központja).

Mikor hallott először az Osztrák Űrfórumról?
Amikor odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, mi történik ezzel az ezüstszínű ruhával a szomszédos épület tetején. Mivel ekkor már nagyon jól ismertem Gernot Grömert (az ÖWF elnökét) a Vöröskeresztből, egyenes út vezetett a kíváncsi kérdésektől az aktív részvételhez.

Hogyan szerzett tudomást a MARS2013 küldetésről?
Gernot mesélt róla, még a tervezési fázisban.

Miért döntött úgy, hogy részt akar venni?
Ha nem mi, és nem most válaszolunk egy emberes Mars Küldetés kapcsán felmerülő kérdésekre, akkor ki fog? 2012-ben részt vettem a „RioTinto Küldetésen” Spanyolországban, attól kezdve a MARS2013-ban való részvételi szándékom sem volt kérdéses.

Mi volt az első benyomása, amikor csatlakozott az ÖWF csapatához?
Lelkes és színes egyéniségek érkeznek a világ minden pontjáról, eltérő tapasztalatokkal a hátuk mögött (az egyetemi oktatótól a diákig), de közös céljuk egy megbízható kutatási platform létrehozása, aminek révén egy lépéssel közelebb kerülünk a marsutazáshoz.

Mi a célja a küldetés során?
Vezetői pozíciómat elsősorban arra szeretném használni, hogy élvezetes, de szakmai tapasztalatokban is gazdag élményekkel lássam el a résztvevőket.

MUNKA, MAGÁNÉLET ÉS CSALÁD

Mivel foglalkozom:
Egészségügyi mérnökként a lineáris részecskegyorsítókkal (sugárterápia) foglalkozom, informatikát tanulok (részidőben), rohammentős vagyok, az Innsbrucki Vöröskereszt ügyvezetője.

Egy átlagos napom így néz ki:
Kávéval indul a nap. Megnézem az emaileimet, átfutom a világ híreit, majd először az irodába vagy a kórházba megyek, hogy ellenőrizzem, simán mennek-e a dolgok, illetve, hogy lépést tartsak az elkerülhetetlen papírmunkával. Abban az esetben, ha a gyorsítókkal minden rendben van, szakdolgozati témámon dolgozok. A munkahelyemen gyorsan kell reagálnom a vészhelyzetekre, ami azzal jár, hogy a mobilom nélkülözhetetlen társam. Összességében egy átlagos napon lehet, hogy semmi nem történik, más napokon viszont elszabadulhat a pokol. Az utóbbi években fejlesztettem ki azt a képességemet, hogy a nyugalmas időközökben feltöltsem magam energiával, amire sürgős helyzetben nagy szükségem lesz. Minden nap más. Esténként barátokra, az ÖWF-re és a Vöröskeresztre marad időm.

Így töltöm a szabadidőmet:
Jelenlegi életemet tanulmányaim befejezése és a lakásfelújítás határozza meg, ahova barátnőmmel költözöm be. Eltekintve ezektől az időszakos elfoglaltságoktól, rengeteg időt eltöltök az ÖWF-fel és a Vöröskereszttel, Utóbbi időben rákaptam a síelésre is.

Családi állapot:
Kapcsolatban.

Barátaim így jellemeznének:
Jó alaptermészetű ember, akinek mindig van egy jó kis történet a tarsolyában, de néha mogorva is tud lenni (mégha csak rövid ideig is) – különösen a kávé hiányában. Nyugodt a stresszes helyzetben, műszaki – és nem művészi – értelemben kreatív.

MAGAMRÓL

Számomra fontos dolgok:
Család, barátok, őszinteség

Ami kiborít:
Az intrikák, az áskálódás, és kikészít, ha tudta nélkül döntenek valaki sorsáról.

Amit soha nem tennék:
Kizárt, hogy egy hónapra a marokkói sivatagba utazzak… ;)

A pihenéshez feltétlenül szükségem van:
Egy heverőre.

Ami megváltoztatta az életem:
A mentőszolgálatnál eltöltött több mint 15 év tapasztalom. Emiatt az életre más nézőpontból tekintek, és megtanított arra, hogy értékeljem azt, amim van.

Mi a legszokatlanabb / legnagyobb kihívást jelentő / legizgalmasabb / legijesztőbb/ legviccesebb dolog, amivel valaha találkozott?
Szokatlan és egyben nagyon érdekes volt, ahogy a „RioTinto Küldetés” során egy rakás idegen között mindössze egy hét alatt barátság szövődött.

CÉL(OK) ÉS MOTTÓ

Amit meg szeretnék tanulni, vagy el szeretnék érni:
Eljátszani a „Sultans of Swing” c. számot gitáron…

A mottóm, amivel azonosulni tudok:
Semmi sem lehetetlen."

Eközben természetesen a Puli küldetésirányító részlege gőzerővel pallérozza magát elméleti és gyakorlati, rovervezetői képzések során. Jó hír, hogy mérnökeink már a Marokkóban vendégszereplő Puli ikertestvérével gyakorolhattak, amit az utóbbi pár hét során építettek meg. Az is örvendetes, hogy a hétvégi gyakorlati oktatáson a rover merítette le jobban a stábot, nem pedig fordítva. A budapesti Mission Control Center-ben másfél órás műszakokban dolgoznak majd mérnökeink, ez is épp elég lesz, ugyanis a rover vezetése nagy koncentrációt és körültekintést igényel.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Egy űreb testrészei: a Puli teste

Mi tartja össze a Pulit? Vázak, a profilól a 3D nyomtatásig.

GLXP: villantott a chilei és a román csapat

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyben megmaradt mindössze 23 csapat közül a chileiek egy aprócska holdrobottal, a Dandelionnal kerültek nemrég a figyelem középpontjába: a fejlesztés ugyanis a finisbe ért. Ezzel ők lehetnek az első csapat, amelyik elkészül űrképes holdjárójával. Az AngelicvM egyetemekkel működik együtt: a Puerto Monnt-ban található Austral de Chile egyetemen készül a holdjáró, míg a Concepción egyetem fejleszti a hajtóművet, amit a holdkörüli pályán használnak majd. Így néz ki egy majdnem-kész holdjáró:
„A fejlesztések befejező fázisában vagyunk a robottal, ami teljes mértékben megfelel a világűr követelményeinek” – mondta Mauricio Henriquez az Austral de Chile egyetemen a roverfelelős szakember, aki hozzátette, hogy a robot 2014 közepén indulhat is Holdra. A Dandelion gyakorlatilag önmaga tükörképe: az alja – legalábbis szemre és kívülről nézve – teljesen megegyezik a tetejével, a hátát és a hasát is napelem borítja. Így ha a robot netán egy hátast dobna a Holdon, elméletileg akkor sem ütne be a krach, mivel gyakorlatilag teljesen mindegy, melyik oldala van felül.

Más kérdés, hogy a nagyon ragaszkodó természetű, elektrosztatikusan iszonyatosan töltött holdport ezek a lábak mennyire kavarják majd fel. Ez azért lehet veszélyes, mert a holdi homok előszeretettel tapad például a rover napelemeire (amit onnan már csak smirglivel lehetne leszedni, ez ugyebár sem a napelemek károsodása, sem a smirglit tartó kéz hiánya miatt nem elképzelhető). A rover berendezéseit károsító felverődő holdpor lehetősége egyébként valószínűleg minden csapat mérnökeinek visszatérő rémálma. Épp ezért valószínűleg a chileiek is óvatosan közlekednek majd a robottal a szomszéd égitesten, talán még az alábbi videóban látható sebességnél is lassabban (igaz, a Holdon talán nem kell ennyire aggódni a robot mellett elhúzó autó gonosz árnyéka miatt, ami a nézőkben egy pillanatra szorongást okozhat: kétségkívül nem veszélytelen, ha egy parkolóban próbáljuk ki fejlesztésünk gyümölcsét.)

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a rover turmixkerekei nitinolból készültek, ami egy nikkel és titánium fémötvözet. Ez a szuperelasztikus anyag „emlékszik” eredeti alakjára: egy adott hőmérsékleten deformálódik, majd visszanyeri régi formáját, ha az átalakuláshoz szükséges hőmérséklet fölé melegedik.

Az ország előretörését jelzi, hogy a Google Lunar X PRIZE verseny megmaradt résztvevőinek következő éves találkozójára is náluk kerül sor idén áprilisban. A chilei főváros a szervezőnek jelentkezett görögöket és japánokat ütötte ki, amit Jennifer Sisemore, az X PRIZE Alapítvány munkatársa a Chilét a csillagászathoz fűző erős szálakkal magyarázott. A cikkből az is kiderül, hogy Santiago de Chile felkeresésén kívül az Atacama sivatag is célpont lehet a versenytársak számára: ez ugyanis elsősorban a roverek teszteléséhez nyújt kiváló terepet.

Az utóbbi idők térségünket felkavaró hírét a románok szolgáltatták. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen román csapata egy 1,1 millió dolláros szerződést hozott tető alá az Európai Űrügynökséggel. Az ExoMars-programban való együttműködés során az ARCA egy ballon segítségével felviszi az ESA Marsra szánt tesztjárművét, amit 30 kilométeres magasságból leejtenek a Fekete-tenger fölött. A több mint féltonnás cucc szabadon esik, míg el nem éri a 0,8 MACH sebességet. Ekkor kinyitja az ejtőernyőit, amit így repülés közben lehet tanulmányozni a szimulált marsi légköri viszonyok között. A repülési adatokat a DTV az ARCA Repülésirányítási Központjának továbbítja. A román csapat az együttműködés során két ballont és tesztjárművet épít, bár a feladatuk az ejtőernyő tesztelése lesz.

Az ESA ExoMars programja nem meglepő módon a Mars bolygó felfedezését tűzte ki célul. A küldetés a terv szerint 2016 januárjában indul útnak egy Proton-rakéta közreműködésével. Az űrhajó egy keringő- és egy leszállóegységből áll majd. Az előbbi neve a Trace Gas Orbiter, utóbbié pedig az EDM lesz (Entry, Descent and Landing Demonstrator Module). Az utazás körülbelül kilenc hónapig tart majd, ahogy a NASA Curiosity marsjárója esetében is történt.
Három nappal az érkezés előtt az EDM leválik az Orbiterről, és belép a Mars atmoszférájában. Egy ejtőernyő segítségével lassítja magát, hogy aztán fékezőrakéták segítségével puhán leszálljon a marsi talajra. Ezzel gyakorlatilag kiderülhet, hogy az európaiak meg tudják-e meg tudják-e tenni azt a csodát, ami a NASA-n kívül még soha, senkinek sem sikerült: épségben leszállni a Marsra.

Az Orbiter először elliptikus pályára áll a Mars körül, majd bele-bele kóstolva a Mars légkörébe végül a felszíntől 400 kilométer magasan körpályára vált, ahol méréseket végez. Mint kiváló házi csillagászunk írja a blogján: "A keringőegység fő tudományos feladata a nevének megfelelően a légkörben nyomokban jelen lévő gázok, elsősorban a metán meg egy csomó más (formaldehid, metanol, vízgőz, stb.) gyakoriságának, eloszlásának és változásainak feltérképezése lesz. A metánt ugyanis valaminek folyamatosan pótolnia kell, és egyelőre nem tudni, hogy geokémiai (vulkanikus, hidrotermális) vagy pedig biológiai folyamatok biztosítják-e. A légkör vizsgálata mellett persze folytatja a korábbi orbiterek, mint a Mars Reconnaissance Orbiter munkáját a felszín térképezésével. A tudományos munka mellett a másik fontos feladata az adatkapcsolat biztosítása lesz a felszínen dolgozó landerek, roverek és a Föld között, a tervek szerint 2022-ig."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Egy űreb testrészei - A Puli lába

Végeselem modell, megfogási kényszer, körte rugóelem – csupa riasztó kifejezés egy bölcsész számára. A lényeg, hogy ez mind holdjárónk földi prototípusának kerekéről szól, aminek megjelenése kétségkívül nem túl szokványos. Meg is mutatjuk: 

A mérnökök készítettek egy összefoglalót az ún. bárdkerékkel kapcsolatban (ezek láthatók itt fent, mindjárt terepi környezetben Gánton, ha valakinek esetleg nem lenne első látásra egyértelmű). A reménysugár a tanulmány végefelé csillan meg: „Egy kis összefoglalás, csak a jobb megértés végett, dióhéjban. Akit untat, nyugodtan lapozhat.” Ez az, pont ez kell a bölcsésznek, ahol a mérnökök unatkoznak, hátha most sikerül felfogni. Kár, hogy ezt a pislákoló reményt egy jellemző mondat a kompozitokról azonnal porrá zúzza: „A mátrix anyag egy hosszú szénláncokból álló polimer, amelynek mechanikai viselkedése időfüggő, ez kúszást és feszültség-relaxációt okoz.”

A bölcsész itt már valóban intellektuális laposkúszásban van, ennek ellenére nem teljesen reménytelen a helyzet. A fenti bekezdés a "kompozit anyagok végeselemes modellalkotása" című, nem túl sok jót ígérő fejezetcím alól került a posztba. Korábban foglalkoztunk már a végeselem analízissel. Ennek lényege, hogy még a rover (vagy repülőgép, űrhajó, tank, BKV-busz, stb.) megépítése előtt számítógépen kipróbáljuk, milyen terhelést bír majd el a cucc, ha majd megépítik. A mérnökagy sajátossága, hogy megdöbbentően érthetően képes fogalmazni, ez történt akkor is, amikor a csapat legszexibb rakétamérnökét kérdeztem még egy korábbi poszt elkészítése kapcsán:

„Azt lehet a módszerrel elemezni, hogyan bírják az alkatrészek például a terheléseket. A program egy-egy alkatrészt sok kis (nagyon sok, de véges számú) – innen a véges-elem elnevezés – részre darabolja (rengeteg kék szögletes-szerű mozaikra). Ezek szabályos alakú darabkák, amik viselkedése könnyen megjósolható egy rakás matek képlet alapján.
A program egyenként kiértékeli a darabkák viselkedését ezekkel a képletekkel, amiből aztán megjósolható, hogyan reagál pl. a terhelésre az egész alkatrész. Ennek végeredménye a szép színes ábra, meg a torzulás szemléltetése az eredeti állapothoz képest.”

Ehhez azonban nagy kapacitású számítógépekre van szükség, mivel a program áldásos tevékenysége révén tízezer, de akár százezer csomópont is keletkezhet: a gépnek az egyenleteket ezek mindegyikére végig kell számolgatnia. (Ez egy több millió forint értékű programmal történik, amit aranyfokozatú szponzorunk, az S&T Consulting ajánlott fel részünkre.)
 „Megmondom neki, hogy x irányból érje egy y nagyságú erővektor. (...) Az elemek a csomópontoknál kapcsolódnak - a közös részeknél, itt számolandók az egyenletek, hogy megtudjuk, miként mozdul el adott erő esetén a csomópont.”

A tanulmány egyik magyar mondatát sajnos az utolsó oldalon találjuk meg. „A puding próbája az evés. A végeselemes modelleké pedig a valós darabbal történő összehasonlítás.” Ez azt jelenti, hogy a korábban csak virtuálisan létező modellt, megépítjük, majd a tengelyre helyezett különböző súlyokkal a földhöz is csapkodjuk. Jelentjük, hogy ez meg is történt. Itt a bizonyíték:

A poszt másik gyanús eredetű szava kétségkívül a kompozit – ami ráadásul összefügg a végeselem-analízissel, sőt, a pudingevéssel is. Ugyanis a kerekünk kompozitból készült, ami korábban ugyanúgy átesett a végeselem-analízisen, és szintén fényesen szerepelt a hús-vér teszteken. Szerencsére, olykor-olykor hímnemű mérnökeink is képesek közérthetően fogalmazni:

„A mi Pulink is azért kapott ilyen rugalmas anyagot, hogy egy esetleges hanyatt billenéskor ezzel csillapítsuk a tengelyeket terhelő erőt. Ugyanis a súlycsökkentés miatt (ugyebár 10 kg-ban maximáltuk az össztömeget) nem terveztünk lengéscsillapítást a roverbe, így az I2 roverben a vészhelyzeti lengéscsillapítást a lábak végzik, lábaknak meg mindenképpen kell lenniük, tehát plusz súllyal nem járnak.”

A szénszál kompozit alapanyaga a szénszálszövet és a műgyanta. A szénszálszövetet 5-10 mikrométer átmérőjű szénszálból szövik különböző mintákban. A ZOLTEK ZRT-től egy vastagabb szövésű, merőleges szálirányút, és egy vékonyabb szövésű párhuzamos szálirányút kaptunk, ahogy a csatolt képeken is látható.

A szénszálas kompozit előnye, hogy nagyon könnyű, és szálirányban meglehetősen nagy szakítószilárdsággal rendelkezik.
De itt nem áll ám meg a tudomány, mert a szénszálat tovább lehet – és a mi esetünkben kell is erősíteni – kevlárral (alias aramid). A kevlár egyik kevéssé jó, és a mi földi prototípusos Pulink szempontjából kifejezetten rossz tulajdonsága, hogy nagyon érzékeny az UV sugárzásra. Ezért a kevlárszövetet minden esetben a több szénszálrétegből összeállított körterugók középső rétegeibe kerül.

A gyártás első lépéseként készíteni kell egy szerszámot, ami a késztermék alakját kell, hogy felvegye. Erre jön a szénszál szövet, mely ezután megkapja a műgyanta réteget: ezt az eljárást nevezik laminálásnak. A lamináláshoz a gyantát és egyéb kötő anyagokat, jópár négyzetméter kevlárt – valamint egy bazi drága kevlár ollót (mert nem eshet ám neki az egyszeri mérnökember egy sima IKEA-s szabó ollóval, kb. azonnal ki is csorbulna) pedig a NOVIA Kft-től kaptuk.
Azonban itt még mindig lehet a műszaki élvezeteket fokozni, pláne ha űrképes szénszálszövetet állítana elő a jó munkásember! Először is buborék- és zárványmentesen kell gyártani, mivel a lamináláskor bekerülő oxigénbuborékok odafent a vákuum hatására szépen kipukkannának. Ilyenkor az ún. vákuum-injektálási eljárást alkalmazzák, ekkor zárt szerszámban készül a kompozit darab:  alul nyomják befelé a gyantát, felül pedig elszívják a levegőt, a gyantagőzöket.
Másik megoldás a szén-szén kompozit, amelyet speciális gyantákkal, argon védőgázos kemencékben állítanak elő. Ezek előnye, hogy a hőmérséklet növekedésével nő (!) a szilárdságuk, az 1000°C-ot még lazán bírják! Persze ott már bevonatolásra is szükség van, nem is a hő, hanem az oxigén ellen, mert 350-400°C környékétől az oxigén jelenlétében ugyanis elkezd szublimálni, elégni. De ez működőképes technológia, a Scaled Composites SpaceShip-je nagyrészt hőtükörrel bevont szénszál-epoxi kompozitból készült, plusz még egy rakás gyártási trükkel.
A Puli lába, keréktárcsája és burkolata is szénszál alapú anyagból készült. Szénszálas kompozitból készülnek még kerékpárvázak, hajók, síbotok is, sőt Oscar Pistorius és több paralimpikon versenyző művégtagja is!

Köszönjük a Zoltek Zrt.-nek és a NOVIA Kft.-nek, hogy az általuk gyártott vagy forgalmazott termékekkel támogatták a Puli holdjáró földi prototípusának megépítését!

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Vigyázz, kész ... MARS!

Rövidesen elkezdődnek a felkészítő tanfolyamok a MARS2013 szimulációs terepgyakorlat, pár csapattagnak még rover-vezetői engedélyt is kell szereznie.

Bolygóközi internettel navigáló holdjárók?!

Némiképp átvariáltuk blogunkat, az index is megújult, mi miért ne tennénk? Ahogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny kezd egyre élesebbé válni (az utóbbi időben két-két csapat is egymásba olvadt, ezzel a résztvevők számát 23-ra csökkentve), nagyobb nyomatékot akarunk adni a Puli Space híreinek.

Alapjáraton hétfőnként beszélünk magunkról, csapatunk híreiről. Hiszen van történés bőven: január 20-ig mérnökeinknek el kell készíteniük holdjárónk földi prototípusának újabb változatát. Lévén az eredeti épp úton van a marokkói sivatagba, ahol február elején az osztrák sógorok által szervezett MARS2013 keretében éles megmérettetésen vesz részt. A kedd, a csütörtök és a szombat az asztronautáké marad: egy ideig még Michael Collins, az Apollo-11 parancsnoki egység pilótájának visszaemlékezéseiből közlünk - az eddigieknél arányosan hosszabb - részleteket, hogy olvasóink közül senki ne érezze magát megrövidítve. Vasárnaponként kerül sor az Apollo-programban a navigációhoz használt csillagokhoz tartozó csillagképek bemutatására. A fentiekből következően már csak a szerda és a péntek maradt üresen, ezeken a napokon általában holdrobotok, roverek bemutatására, GLXP-hírekre, aktuális, űr-, illetve holdkutatással kapcsolatos termésre számíthatnak olvasóink. Ilyenekre tehát, mint az alábbi (elvégre szerda van):  A címben feltett kérdésre a válasz egyszerű igen. Történt ugyanis, hogy a nemrég hazatért Sunita Williams (a legutóbbi, 33-as expedíció parancsnoka volt) egy NASA által fejlesztett laptop segítségével egy LEGO-robotot vezetett, miközben mintegy négyszáz kilométer magasan, 27500 kilométeres óránkénti sebességgel száguldozott a Föld körül a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén.

Még 2012. májusában képeztek ki két asztronautát a rover vezetésére, Williams mellett Chris Hadfield volt a másik tanuló – ő jelenleg is a Nemzetközi Űrállomáson teljesít szolgálatot.
A kísérletben az USA egyik egyeteméről küldték fel az ISS-en lévő notebook-ra a Mocup nevű tesztrover irányításához szükséges indítóscriptet.
A METERON projekt (Multi-purpose End-To-End Robotic Operations Network) keretében megépített robot a bolygóközi internetes toszogatás hatására a németországi Darmstadtban lévő ESA-központban előregurult, sőt, még fotókat is készített. A rover érdekessége, hogy a LEGO Mindstorms készletből készült, ilyenből építette meg. és nyerte meg a Puli Space által támogatott soproni Hungarobots csapat a 2012 Google Lunar X PRIZE LEGO Mindstorms Challenge-t. Az ötfős gimnazista csapat (szakmai vezetőjük egyben a Puli Space tagja), egy egyedülálló videót készített a Holdon hagyott, ember alkotta eszközök jövőjéről, majd bebiztosította első helyét egy összetett LEGO robot építésével, amely egy komplex Hold Küldetés szimulációját végezte el. (További részleteket itt olvashattok.)

A rover mellett fontos megismerni a NASA és az Európai Űrügynökség által sikeresen kifejlesztett bolygóközi internet lényegét is. A kísérletben a NASA roppant egyszerű névvel megáldott Megszakítás-toleráló Kapcsolat (Disruption Tolerant Networking, DTN) protokollját használták az üzenetek továbbítására, és bizony kiderült, hogy egy nap a földi internethez hasonló kommunikáció jöhet létre űreszközök és más bolygón leledző hátországuk között.

A NASA közmondásosan „egyszerű” névválasztása azonban ezúttal sokat elárul a cucc lényegéről. Legegyszerűbb, ha a mi pórias internetünkkel hasonlítjuk össze a továbbiakban is. A földi internet lelke az Internet Protokoll (IP), ennek megfelelője bolygóközi viszonylatunkban a BP, úgymint Batyu Protokoll (az angol eredetiben Bundle Protocol). Az IP egy folyamatos, két pont közötti útvonal létét feltételezi a júzer és egy távoli rendszer között, ezzel szemben a DTN felkészül arra az eshetőségre is, ha a kapcsolat megszakadna, vagy hibák csúsznának be: az adatok a hálózaton pontról-pontról „ugrálnak”.
Mintha csak egy hegyi patak egyik kövéről a másikra akarnánk átugrani relatíve száraz lábbal: a partról átugrunk az első kőre, a következőn azonban a patak közepén időnként átcsobog a víz, így várunk. Majd ugrunk. És így tovább.

Miközben tehát a következő állomással létesített kapcsolatra várunk, az adatbatyukat átmenetileg tárolja a hálózat, és akkor mennek tovább, amikor a következő állomás elérhetővé válik. A jövőben akár a Nemzetközi Űrállomásról, de akár még az Enterprise űrhajóról is várhatják, hogy például "rálássanak" egy másik bolygó vagy holdja(i) körül keringő műholdra.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy kisvállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Tíz csapat már nincs a holdversenyben

A Moon Express (ME) a Dynetics-szel megegyezve felvásárolta a Rocket City Space Pioneers (RCSP) csapatát, ezzel ismét eggyel csökkent a résztvevők létszáma: már csak összesen 23 csapat vesz részt a Google által szponzorált Lunar X PRIZE holdversenyben; az ME és az RCSP eddig a mezőny két önálló versenyzője volt. Ezt megelőzően, tavaly novemberben másik két csapat állt össze: az izraeli SpaceIL és a Man szigeten bejegyzett Odyssey Moon. Akkor a Lunar X PRIZE versenyzőinek száma huszonötről huszonnégyre olvadt.

A Dynetics - az RCSP eddigi fő szponzora - és az ME között létrejött megállapodással - mint írják - az utóbbi újabb lendületet kapott a kereskedelmi célú holdutazásokhoz, és az RCSP által eddig elvégzett munka folytatásához.
A továbbiakban az RCSP csapatvezetője, Tim Pickens [ld. a fenti képen] lesz a ME hajtóművét fejlesztő csapat főmérnöke. Pickens díjnyertes rakétamérnök, aki korábban Burt Rutan SpaceShipOne repülőgépének hajtóművét tervező csoportot vezette. Talán dereng, hogy a SpaceShipOne 2004-ben megnyerte a 10 millió dollár díjazású Ansari X PRIZE-t.
Már az is eldőlt, hogy a csapat leszállóegységének a "Spirit of Alabama" nevet adják, így kívánnak ugyanis tisztelegni az alabamai Huntsville és Alabama állam amerikai űrprogramban betöltött felbecsülhetetlen szerepe előtt. Felmerül a kérdés: miért ez a nagy tisztelgés Alabama előtt?

A választ Alan Shepard, az első amerikai asztronauta könyvében is megtaláljuk: "A jövő Huntsville-től alig tizenöt kilométerrel nyugatra sejlett fel, a Redstone Arsenalban – ez egy sivár épületegyüttes volt az alabamai 72-es autópálya mentén, az észak-alabamai agyagbuckák és a magas fenyők sűrűjében, amik egészen a Tennessee folyóig nyújtózkodtak. Itt került robbanótöltet a tüzérségi gránátokba, bombákba, és más fegyverekbe, amik révén Amerika magabiztosan megnyerte a II. Világháborút. A háborút követően aztán beszüntették a Redstone Arsenalban folytatott tevékenységet. A Szárazföldi Erők bezárta a létesítményt, és Huntsville nyugalmas hétköznapjai ismét visszatértek.

Öt évvel később, 1950-ben aztán az arzenál ismét megelevenedett: mérnökök, műszakiak, specialisták, tudósok és a szükséges személyzet százával érkezett ide. Köztük volt az a 118 férfi is, akik családjukkal együtt Európa közepéről jöttek. Ők voltak a hírhedt Harmadik Birodalom legértékesebb rakétacsapata.
A lepukkant állapotban lévő Redstone Arsenalba jöttek dolgozni, Huntsville-ben laktak, és céljuk egy olyan rakétakutató laboratórium megépítése volt, ami átrepíti a nyugati világot a huszadik század második felébe.

Hitler legkiválóbb emberei voltak, akiket az Egyesült Államok kormánya toborzott egy olyan országban, ahol pár röpke éve még alabamai fiatalemberek harcoltak és haltak meg. Valamennyien német állampolgárok voltak, akiknek felajánlották az amerikai állampolgárságot, és egy új otthon lehetőségét a vidéki Alabama csöndes, gyapotültetvényekkel tűzdelt tájain. Ők tervezték, építették, tesztelték és indították a Birodalom halálos rakétáit, köztük a V-1-esekkel és a V-2-esekkel, amiknek robbanóerejétől a Blitz során egész London rettegett.

Ezeket a tudósokat és mérnököket az Egyesült Államok nagy hatótávolságú rakétáinak megtervezésével, megépítésével, tesztelésével és indításával bízták meg. Huntsville-be érkezve biztosak voltak abban, hogy képesek lesznek múltbeli teljesítményüket felülmúlni.
Senki nem vonta kétségbe szakértelmüket. Az amerikai hadseregnek nem volt tapasztalata a rakétákkal kapcsolatban, így ezeket a németeket tekintették a legyőzött Harmadik Birodalom legértékesebb zsákmányának. Az Egyesült Államok Szárazföldi Erők égisze alatt zajló Paperclip Művelet keretében toborozták azokat a rakéta-, atom- és repülőgép-specialistákat, akiket aztán Amerikába lehet hozni, hogy a továbbiakban is egy csapatként dolgozzanak.
A német tudóscsapatot egy dinamikus, tiszteletet parancsoló egyéniség vezette, aki egyben briliáns hajtómű-mérnök is volt: Dr. Wernher von Braunnak hívták [ld. a fenti képen]. Látnok volt, aki ifjúkora óta a világűr felfedezésére induló rakéták fejlesztéséről álmodott. Társai közül sokan osztották jövőképét, és a háború előtti időkben sorra alakultak a rakétaklubok Berlinben. A háború kitörésével ezeket a mérnököket Adolf Hitler céljait szolgáló pusztító fegyverek építésére kényszerítették. Amikor von Braun első V-2 rakétája becsapódott Londonba, az eseményt ezekkel a szavakkal kommentálta kollégáinak: „A rakéta hibátlanul működött, leszámítva, hogy rossz bolygót talált el.”"

Akárcsak a nagy elődök esetében, a most egyesült két csapatról is lerí, hogy távolról sem kispályás versenyzőkről van szó. Olyannyira nem, hogy 2010-ben a ME-t és a RCSP/Dynetics-t is együttműködő partnerének választotta a NASA, a szerződés egyenként 10 millió dollárról szólt.
A most összebútorozó két csapatot a 30 millió dollár összdíjazású Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyt élmezőnyébe sorolják. Mindketten 2010-ben szálltak be a versenybe, az RCSP a nagy múltú Huntsville térségében egy konzorciumot hozott létre, aminek keretében a Dynetics és partnerei a leszállóegység prototípusának hajtóművét fejlesztik.

A másik csapatot, a Moon Expresst a Forbes 2011-ben beválogatta azon tizenöt cég közé, amik nevét érdemes megjegyezni. A vállalat egy sor robotos küldetés indítását tervezi a Holdra a Föld javát szolgáló kutatások és kereskedelmi célú fejlesztések céljából, és ennek érdekében együttműködési megállapodást kötött a NASA-val egy leszállóegység kifejlesztésére.

A Moon Express-t 2010-ben két másik vállalattal együtt kiválasztotta a NASA, utóbbi a vállalat Holddal kapcsolatos dédelgetett terveibe való betekintésért és hozzáférésért 30 millió dollárt fizet az ún. Innovative Lunar Demonstration Data programja keretében.

Az ME és a RCSP egyesülésével tehát 23 csapat maradt versenyben, tíz csapat azonban ezt már nem mondhatja el magáról: fúziók, kiesés következében a  résztvevők száma ennyivel csökkent a kezdetek óta. A fentiek jól mutatják, milyen erős mezőnyben kell a magyar holdjárót fejlesztő Puli Space csapatának helyt állnia.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Emigráns holdjáró

Péntekre ígért újdonsült csillagképes sorozatunk szombatra csúszik, mivel egy előre tervezett, jelentős fordulat következett be csapatunk életében, amiről frissiben be is számolunk: holdjárónk I2-jelzésű földi prototípusa ugyanis emigrált. Egy nagy fehér autó parkolt le főhadiszállásunk, a Colabs előtt, aminek csomagterébe az egyiptomi matrjoska-szerű temetkezési technikákat szinte megszégyenítő szarkofág került: kis dobozt a nagyobba, majd a nagyobbat a még nagyobba. A dobozok legmélyén most épp téli álmát alussza holdjárónk földi prototípusa. Tegnap indult és még aznap meg is érkezett Innsbruckba, ahol rövidesen az Osztrák Űrfórum (ÖWF) munkatársai sok más robot társaságában konténerbe pakolják, majd irány Marokkó.
Ahogy arról korábban beszámoltunk – legutóbb itt – februárban holdjárónk földi prototípusa a MARS2013 szimulációs terepteszten vesz részt Észak-Afrikában, így kerül a csizma az asztalra, illetve a holdjáró a szaharai "marsi" tájra. Noha a nehéz búcsú után úgy tűnhet, hogy most aztán eljött a nagy pihenés ideje, ez nem így van. Láblógatásra nem sok idő marad, hiszen hamarosan itt vannak a februári éles „futások“, ehhez csiszoljuk a Mission Control folyamatokat, sok gyakorlással kell felkészülni a bevetésre. Michael Collins után szabadon: „A marokkói bevetés közben ugyanis nem lesz velünk egyetlen oktató sem, aki rácsapna a kezünkre, ha valamit rosszul csinálunk: élesben, hibázás esetén nincs második esélyünk.“És közben már készül is a 2. rover, amelyet az egyszerűség kedvéért az I2.5 jelzéssel láttunk el.A marokkói út bizonyos szempontból már a holdutazás kisebb próbájának is tekinthető, például hőmérsékleti szempontból: a Puli ugyanis közel egy hónapos utazása alatt gyakorlatilag ki lesz szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének. Az őt szállító konténer az innsbrucki hidegtől kezdve a tengeri út viszontagságain át a sivatagi meleget is meg fogja tapasztalni: -10-től +40-ig bármi lehet.  Dolog tehát van bőven, a fontosabb történésekről természetesen rendre beszámolunk. Addig is pár fotót mellékelünk a csomagolási munkálatokról, illetve a Puli marokkói utazásának kezdetéről.

A szállítódobozokat a Pakflatt Ltd. ajánlotta fel részünkre:A Puli holdjárót a marokkói sivatagba juttató „rakéta” első fokozata, a Bautrans Kft. egyik járműve volt.
Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.
Mindenkit várunk - Go Puli Go!
.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Boldog karácsonyt és új évet minden olvasónknak!

Puli Mémeskút

Irány Marokkó!

Egy nappal azután, hogy lejárt a legújabb világvége-hoax szavatossága, úgy tűnik, hogy az elmúlt héten valóban volt legalább két gyanús történés.

Az egyik esemény csapatunk életében volt, pontosabban még van is: egyfajta zombiapokalipszis, ez mérnökeinket sújtja, akik az utóbbi napokban munkahelyeiken valószínűleg már jövő évi szabadságukat is felélték, csakhogy éjt nappallá téve felkészítsék a Pulit a jövő év elején várható marokkói Mars-túrára. Ezzel kapcsolatban egy sajtóközleményt is kiadtunk:

"Budapest, 2012. december 21. A Puli Space csapat földi szimulációs tesztrovere sikeresen teljesített Innsbruckban az ÖWF (Osztrák Űrfórum) MARS2013 szimulációs program főpróbáján, így jövő februárban ott lesz a marokkói sivatagban is.

A MARS2013 főpróba résztvevői. Innsbruck, 2012. dec. 7-10. (c) ÖWF (Katja Zanella-Kux)

A MARS2013 szimulációs terepteszt a jövőbeni emberes Mars-missziókhoz gyűjt tapasztalatokat még itt a Földön. A projektet az Osztrák Űrfórum (ÖWF) szervezi; az éles küldetés 2013. február 1-28. között zajlik majd a Marsra több szempontból is hasonlító marokkói sivatagban. A hónap során számos kísérletet fognak elvégezni a résztvevők, a marsi szimulációs szkafander és a benne lévő űrhajós egészségi állapotának és munkaképességének vizsgálatától kezdve különféle robotfelderítők és roverek tesztelésén át a helyszín tudományos vizsgálatáig és vészhelyzetek szimulálásáig.

A sivatagi megmérettetés előtt egy kosztümös főpróbára került sor december 7-10. között Innsbruckban. Itt mindenki megismerkedett a februári program részletes menetével, a helyszínen rendelkezésre álló infrastruktúrával, a biztonsági követelményekkel, és a helyszínen követendő protokollokkal. Emellett a berendezésekre egy próbafutás is várt – a szimuláció szimulációja. Ennek keretében a Puli Space tesztrovere sikeresen teljesített: fotózott, telemetriai adatokat továbbított a Küldetésirányításnak, és akadályokon is átmászott.

Az ÖWF MARS2013 projektje 20 országból közel 100 résztvevőt mozgat meg. Jelenleg a csapatok mérnökei az utolsó simításokat végzik az eszközökön, amelyeknek 2012. december 27-én 20 óráig kell megérkezniük Innsbruckba, ahonnan konténerben közúton és hajón teszik meg a marokkói sivatagig az utat. A csapatoknak 2013. február elején lesz még lehetősége a helyszínen ellenőrizni kísérleti berendezéseiket, mielőtt átadják a küldetés legénységének, akik teljes helyszíni izolációban, egy marsi küldetés valóságának megfelelően hajtják végre majd a feladatokat.

 D. Schildhammer (balra) és C. Gautsch (jobbra), "MARS2013 Analóg-Asztronauták" (c) ÖWF (Katja Zanella-Kux)

Bár a Puli nem a Marsra, hanem a Holdra készül, a marokkói környezet nagyon jó alkalom a csapat mérnökei számára, hogy a rover stabilitását és megbízhatóságát teszteljék. A csapattagok itthonról irányítják majd a rovert, a helyszínről küldött képek segítségével fogják feltérképezni a környezetét és meghatározni az útvonalát – épp, ahogy a Hold esetében is tervezik.

A Puli holdjárót a sivatagba juttató „rakéta” első fokozata, a Bautrans Kft. egyik járműve lesz, amely december 27-én viszi Innsbruckba a Pakflatt Ltd. által készített biztonsági szállító dobozban elhelyezett Pulit.

Dr. Pacher Tibor, a Puli Space csapat vezetője elmondta, hogy a marokkói projektben való részvétel nemcsak technikai elismerés a csapat eredményeinek, hanem a csapattagok önkéntesen végzett munkáját is tovább motiválja.

A földi tesztrover további fejlesztéséhez, teszteléséhez, illetve a már űrbéli viszonyokra is felkészített következő prototípus fejlesztéséhez továbbra is nagy szüksége van a Pulinak támogatókra. A Puli Hold-misszióját és ismeretterjesztéssel kapcsolatos elképzeléseit bárki támogathatja a legkisebb, ezer forintos felajánlással a Kis Lépés Klub tagságával, komolyabb felajánlással pedig a Puli Indítóállás közösség tagjaként, vagy egyéb szponzoráció formájában."

A Puli holdjárót a marokkói sivatagba juttató „rakéta” első fokozata, a Bautrans Kft. egyik járműve lesz

Visszatérve a hét eseményeire, a hét elején nagy port vert fel a NASA azzal, hogy a diákok által elkeresztelt GRAIL-szondákat (Ebb-et és Flow-t) jól belecsapkodta a Holdba. A két holdszonda becsapódási helyét az idén elhunyt Sally Ride-ról nevezték el: ő koordinálta a GRAIL keretében futó MoonKAM programot, egyben Sally volt az első amerikai űrhajósnő.

De hogyan tovább? A Universe Today cikke szerint, ha hosszútávon be szeretnénk rendezkedni a Holdon, a legégetőbb kérdést a holdpor jelenti, amit még sokat kell vizsgálgatni, hiszen valószínűleg ez jelenti a legnagyobb veszélyt a Holdon kószáló emberek számára. A Holdpor méretét tekintve olyan, mint a hintőpor, de a hasonlóság a hintőporral ezzel véget is ér: nem szeretnénk kisbabák fenekét beszórni vele, mivel a holdi homok iszonyatosan karistol. Ez teszi a lencsék és tömítések ősi ellenségévé, nem beszélve az ember egészségét veszélyeztető hatására: könnyű belélegezni, és nagyon hamar irritációt okoz.

Ennek tanulmányozására a NASA a LADEE (Lunar Atmosphere and Dust Environment Explorer) bevetésére készül, ez tanulmányozza majd behatóan a holdi környezetet, azon belül is a holdport. A cuccot három fő berendezéssel szerelik fel: egy semleges tömegspektrométerrel, egy UV-látható fényű spektrométerrel és a Lunar Dust Experimenttel. Utóbbi feladata felől nem sok kétséget hagy elnevezése: a Hold körül keringve begyűjti és elemzi égi kísérőnk extrém ritka exoszférájában keringő porszemeket. Az alábbi képen a LADEE látható, és igen: némiképp hasonlít az Apollo-programban használt parancsnoki és műszaki egységhez.

Ha minden jól megy, 2013 augusztusában már meg is kezdheti 160 naposra tervezett küldetését. (Minderről honlapunkon olvashattok bővebben, Molnár László házi csillagászunk jóvoltából.)

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

NASA Johnson Style

Magyar diákok világversenyt nyertek

A mai posztban hatalmas sikerről számolunk be. A poszt első fele a hivatalos, a vége informális. De a lényeg az, hogy a Puli csapat által segített diákcsoport, a HungaroBots megnyerte az idén 3. alkalommal megrendezett LEGO Mindstorms Challenge (röviden Moonbots 2012) világversenyt, amit az X PRIZE Alapítvány és a LEGO közösen szervezett. A megmérettetést 18 éven aluli diákoknak rendezték, amelyre a világ minden tájáról jelentkeztek. Végül 5 kontinens 22 országának 147 csapata jelentkezett, köztük a soproni gimnázium diákjai, név szerint: Bodnár László, Németh Áron, Sléber Botond, Soós Bálint, Wesely Norbert, A Puli Space csapatából Deák Márton volt a csapatkapitányuk. Így néznek ki:
A nevezéssel együtt az első forduló keretében a versenyzőknek ismeretterjesztő videóesszét kellett készíteni a Holdon hagyott berendezések várható jövőjével kapcsolatban. A HungaroBots csapat tudományos oldalról közelítette meg a témát, amely nagy népszerűségnek örvendett; a versenyző csapatok videói közül az övékét nézték meg legtöbbször.

A második fordulót – egyben a döntőt – a nemzetközi zsűri online közvetítés során követhette nyomon. Ebben a megmérettetésben a csapatoknak egy számítógép-vezérelt, komplex LEGO-robot megépítése volt a feladata, amelynek képesnek kellett lennie egy élethű Hold-felszín terepasztalon manőverezni és feladatokat végrehajtani minden külső beavatkozás nélkül. Ezt az akadályt is sikeresen vették, a HungaroBots csapata remekül helyt állt a rendkívül komplex, de realisztikus holdküldetés-szimuláció során. Az eredményt a zsűri végül a fődíjjal jutalmazta, ami egy 4 napos Hawaii-i utazás, valamint több NASA-intézményben való körbevezetés.

„Nagyon nagy kihívás volt részt venni egy ilyen nagy volumenű nemzetközi versenyben magyarként, négy hónapnyi megfeszített munka áll a csapat mögött. Reméljük, hogy ennek kapcsán többen felfigyelnek ránk.” – mondta Wesely Norbert, a csapat egyik mérnöke. „A verseny többirányú ismereteket követelt meg, így nagy nyeremény mellett komplex tudást is sikerült elsajátítanunk”. – fűzte hozzá Sléber Botond. Soós Bálint a videó elkészítését tartotta az egyik legfontosabb feladatnak: „A videó készítése során sok mindent megtanultunk, ami fontos lehet a jövőnkben.”

Deák Márton, a csapat kapitánya a fődíj kapcsán elmondta: „Egy igen rangos nemzetközi versenyről van szó, ahol a világ minden részéből jelentkező fiatalok között csak a kreativitás döntött. A MoonBots-ot először nyerte meg európai – ráadásul magyar – csapat, ez mindenképpen remek eredmény! A fiúk keményen dolgoztak a sikerért, és megmutatták, hogy történjen bármi, a magyar ifjúság szürkeállományára mindig lehet számítani!”

Chanda Gonzales, az X-Prize alapítvány oktatási igazgatója a csapat számára az alábbi üzenettel kommentálta az eseményt:  „Congratulations!!!! We are so happy that your team won the Grand PRIZE in the 2012 MoonBots Challenge. You guys did an amazing job!”

Eddig a hivatalos rész. Deák Mártonnal szerencsére sikerült fesztelenebb hangvételben is beszélgetni, találkozásukról, a próbákról is beszélt. Ideális interjúalany, mivel csak ennyit kellett írni a skype-on: "No, mesélj." Ez olyan jól sikerült, hogy hiba lenne bármit is megváltoztatni benne, úgyhogy, íme, a végeredmény:

"Eltés minőségemben voltam egy Budapesten rendezett nemzetközi konferencián (Workshop on Mars), aminek a témája elsősorban a Mars, illetve Európa részvétele a Mars jövőbeli kutatásában volt. Itt az egyik szünetben (ami gyakorlatilag arról szól, hogy rossz öltönyös idősebb urak beszélgetnek mindenféle szakmai dologról) tűnt fel ez az egészen fiatalokból álló, jólöltözött csapat, akiknél volt egy halom legó. Odamentem megnézni, hogy mi ez.

A soproni csapat volt ott a Rosetta (üstökös)-leszállóegység modelljükkel. Nekem egyből hihetetlenül megtetszett a dolog, úgyhogy odarángattam pár külföldi kutatót (elsősorban Agustin Chicarrot, az ESA egyik mars-fejesét), hogy nézzék meg ők is. Ebből az lett, hogy a srácok nagyon izgulva elkezdtek angolul beszélni a műszerről, egészen nagy érdeklődést kiváltva. Számot cseréltünk, aztán mindenki ment a dolgára;
innen egy darabig ismert a sztori (felkerestem őket, hogy nem akarnak-e részt venni a versenyben)

A verseny közben pedig volt egy elég húzós forgatásos napunk. Ugye az első feladat egy ismeretterjesztő video elkészítése volt. Reggel elmentem Sopronba, ekkor még egyszer bemutatkoztunk egymásnak, rendeltünk egy halom pizzát aztán - bár egyeztettünk korábban emailben - lényegében ekkor találtuk ki, hogy miről szóljon a videó. Innentől kezdve a nap arról szólt, hogy forgatás, tanárnővel néha összeveszés, srácok random eltűntek legoautót építeni. Nagyjából tizedik nekifutásra sikerült felmondani rendesen a videóanyagot. Aztán még azt is felvették később újra, mert valami gubanc volt a fileokkal. Teljesen fel voltak pörögve, hogy itt most forgatás van.
Végül annyi nyersanyagunk lett, hogy nem csak a versenyvideó született meg belőle, hanem egy másik is.

Aztán lényegében estig pizzazabálós forgatás volt néha egy-egy eltűnő gyerekkel, akit legozva találtunk meg. Szerintem ők amúgy álmukban is legoznak. Este szakadó esőben taxi a vasútállomásig, aztán irány haza.

Nyáron fent voltak Pesten, úgyhogy akkorra is lebeszéltem egy találkozót. A terv pedig az volt, hogy bemegyünk megnézni a Pulit, illetve Pathy Miki ránéz a prototípusukra (mert ők mindenhova az aktuális prototípussal jártak). Úgyhogy bementünk colabsba, Miki kedélyesen beszélt nekik egy kicsit a Puliról, meg mérnökösre vették a figurát, és jöttek az olyan furcsa szavak, mint psu meg motordriver. A srácok nagyon élvezték a dolgot, később pedig megfordult a dolog, és ők beszéltek Mikinek a terepasztal-tervről, meg a saját lego-roverükről. Egészen érdekes volt Miki arcán egy hatéves mosolyát látni. Ugyanis teljesen rákattant a legora, meg az egész versenyre. Pár órát ment a vita a súlyeloszlásról.

A verseny vége fele csaknem minden nap lógtak az órákról (tanári engedéllyel), és a terepasztalt meg a robotot építették. Minden tanár elengedte őket a versenyre való készülés miatt, aminek most isszák meg a levét, mert rengeteg pótolnivalójuk van. Ráadásul ez a félév már beleszámít az érettségibe is ugye.
A dolog úgy nézett ki, hogy ők a suli egyik termében voltak a terepasztallal meg a roverrel, amíg a többiek rendesen órákra jártak. Este 8 fele meg általában ki lettek hajítva a suliból - különösen az utolsó két hét telt el így
eközben persze naponta áttervezték az egészet, mert valami nem volt jó: úgyhogy igazából a döntő előtt 1 órával sem volt még kész a rover."

A srácok összesen mintegy 1500 munkaórát tettek bele a projektbe, kezdetben napi 2-3 órát, a végefelé napi 8-9 órát is dolgoztak megfeszített tempóban. A Puli csapata hazánkban már tavaly is terjesztette az igét a MoonBots-ról; az idei szerencsés találkozás eredménye lett ez a fényes HungaroBots siker.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,841 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,677 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Eltelt negyven év

1972. december 14-én, negyven éve hagyta el az utolsó ember a Holdat: Gene Cernan-nak hívták [ld. a fenti képet], ő volt az Apollo 17 parancsnoka. A San Francisco Chronicle interjút készített vele a kerek évforduló alkalmából.

Riporter: Neil Armstrong és Buzz Aldrin küldetése előtt Ön az Apollo-10-essel nagyon közel került a holdraszálláshoz.

Cernan: Valóban közel voltam hozzá, de azért nagyon sok múlik a felszínig hátralevő utolsó 14 000 méter megtételén. De senki nem veheti el tőlem azt az érzést, amikor végül az Apollo-17 küldetés során a Holdra léptem. Az emberek meg szokták kérdezni, hogy mennyi ideig marad ott a lábnyomom a Holdon, amire az a válaszom, hogy örökre – akárcsak a lányom nevének kezdőbetűi, amit a Hold homokjába írtam.

R.: Talán utolsó lépeseinek nagyobb jelentősége van. Mire gondolt, amikor a Holdról a létrán visszament a holdkompba?.

Cernan: Visszanéztem a Földre, láttam teljes pompájában – én csak úgy hívom, hogy Isten tornácán ülve néztem haza – majd lenéztem az utolsó lábnyomomra, és rádöbbentem: „Hé, soha többé nem jövök erre”.
Szabályosan hezitáltam, megkérdeztem önmagamtól, hogy vajon miben rejlik az eltelt három nap jelentősége – és nem csak számomra, hanem az utánam érkezők számára is. És nem csak műszaki, hanem filozófiai és lelki értelemben is. Akkor sem tudtam a választ a kérdésemre, és most sem tudom.

R.: Sokféle vélemény van arról, hogy előbb a Holdra kellene visszatérni, vagy esetleg rögtön a Mars felé vegyük az irányt...

Cernan: Elsőként szerintem vissza kell menni a Holdra, és ott létrehozni egy bázist, amíg nem rendelkezünk fejlettebb meghajtással. Hogy el akarnék-e utazni a Marsra? Igen, de nem szeretnék kilenc hónapig csak odafelé utazni, hogy aztán újabb 18 hónapig a hazatérésnek kedvező bolygóállásra várjak.
A kémiai anyagokon alapuló meghajtás a múlté, ez a Holdon kívül más úticélok esetében nem alkalmazható. Egy három napos utazás azért még kibírható. Olyan meghajtásra van szükség, amivel, teszem azt, 60 nap alatt eljuthatunk a Marsig, tetszés szerinti ideig ott vagyunk, és akkor jövünk vissza, amikor csak akarunk.

R.: Érezhetően frusztrált a NASA-val kapcsolatban. Nyilván örömmel nyugtázná, ha folytatódnának a holdutazások. De mit gondol a saját útjáról – mit csinált volna másképpen?

Cernan: Lencséjével felfelé fordítva a Holdon hagytam Hasselblad fényképezőgépemet. Mégpedig azért, hogy amikor egy napon majd valaki visszajön ide, megállapíthassa, mennyire károsítja az üveget a kozmikus sugárzás.
Így aztán nem készült fénykép az utolsó lépésemről. Milyen butaság! Nem okosabb lett volna, ha magammal viszem a kamerát, megcsinálom a képet, kiveszem belőle a filmet, majd (a súlykorlátozás miatt) elhajítom a gépet? Magamban azonban örökre lefotóztam azt az utolsó lábnyomot.

Gene Cernan utolsó lábnyoma ugyan nincs megörökítve, ehelyett viszont megmutatjuk az utolsó fényképfelvételt - pontosabban annak egy részletét - amit ember készített a Holdon:

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Kosztümös próba Innsbruckban

Bréking nyúz: Holdjárónk földi prototípusa szerencsésen megérkezett Innsbruckba, ahol a MARS2013 program kosztümös próbájára kerül sor (ld. korábbi posztjainkat itt és itt). Pulink évvégén ugyanis megindul Marokkóba, ahol végre marsjárókkal szocializálódhat egy kicsit. Holdjárónk életében ez egy mérföldkő, minimum egy érettségi vizsgához, de inkább a Műszaki Egyetemen szokásos felezőbulikhoz hasonló hangulatú esemény. A csomagolásról természetesen képünk is van, itt már a Puli spéci utazóládikájában látható egy fáradságos munkával megszerzett, elégedett mérnökhas társaságában: Pulinkat hárman kísérték el Ausztriába, és már az első napon túl is vannak, amiről egyik mérnökünk számolt be abban a pár percben, amíg az osztrákok a net közelébe engedték beszélőre:

"Itt a profizmus találkozott a fanatizmussal, és ezek a srácok nem hagynak minket élni. A tegnapi nap 14 órás munkanap volt, ma sem lesz kevesebb." Kiderült, hogy a marokkói utazásra elég zord körülmények között kerül majd sor: "Szállítás nem lesz temperált körülmények között, december 30-án indul a konténer Innsbruckból, és szabad ég alatt utazik Marokkóig. Amilyen hőmérséklet lesz odakinn, olyanban lesz a rover is. (Tegnap éjjel is kint hagytuk a mínuszban, kíváncsi vagyok, hogy indul ma.)

Dec. 12-ig pontos lista kell arról, hogy mi lesz a szállító-konténerben, erre a vámügyintézés miatt van szükség. Ami belekerül, annak vissza is kell jönnie. Mondtak egy példát is, hogy emiatt WC-papírt nem érdemes beletenni a konténerbe...  (...) Éjszaka pl. a tervek szerint nem lesz áram a táborban, nem járatják a generátort."

A továbbiakban folytatjuk szombati GLXP-sorozatunkat a Google által szponzorált Lunar X PRIZE blogján jóvoltából, aminek újabb epizódját kíséreljük meg összefoglalni - és igen: a minket annyira érintő hőmérsékleti kérdésekről is szó van benne.

Az űrbéli missziók során a napenergia a leggyakrabban használt energiaforrás. A folyamat gyakorlatilag ugyanúgy történik, mint a földi napelempanelek esetében: az így kapott energia a megvilágított felület és a fény beesési szögével arányosan alakul. A holdi egyenlítő környékén (és a holdi nappal közepe felé) a fény egyenesen fölülről érkezik, míg a pólusokon az egységeknek a napelemeknek merőlegesnek kell lenniük a felszínre, pont úgy, ahogy ezt az Astrobotic Polaris rovere is demonstrálja.
A másik lehetőség a rádióizotópos hőtermelő-egységek használata, ilyenek vannak például a Marson kószáló Curiosity-n is. Ezek a radioaktív bomlás során termelődő hőt alakítják át villamos energiává. A jármű így függetlenedik a napsütéstől, ezért a 14 napig tartó holdi éjszaka sem jelent számára gondot, egyik hátrányuk viszont, hogy ezek a kütyük a napelemeknél sokkalta nehezebbek.

A Holdon a hőmérséklet napközben 100 Celsius fok körül alakul, a holdi éjszaka során azonban -150 Celsius fokra is lehűlhet, ami komoly kihívás elé állítja egy-egy űrjármű alkatrészeinek tervezőit, hiszen nagyon nem mindegy, milyen anyagokból készítünk például  holdjárót.
A hőátadás háromféleképpen lehetséges: hővezetéssel, hőáramlással és hősugárzással. A Földön a hővezetés és a hőáramlás az elsődleges, de légkör híján a világűrben a hősugárzás a legjellemzőbb. Ennek mértéke az űreszköz anyagának hőelnyelő képességén múlik, vagyis azon, hogy mennyi hőt képes elnyelni a jármű, illetve mennyit ad le a környezetének. Épp ezért nem mindegy milyen anyagokat használunk.
Például a fehér festés a látható fény tartományában csökkenti a jármű hőelnyelő képességet, ugyanakkor az infravörös tartományban erőteljesen sugározza a hőt, ami kellemesebb környezetet teremt a szerkezet számára: több hő távozik az űrbe, mint amennyit a napsugárzás következtében elnyel. A megfelelő anyagok kiválasztása a passzív hőszabályozás alfája. Természetesen, van aktív temperálás is, ilyen például a folyadékhűtés, de ennek már van energiaigénye.

A sugárzásnak persze létezik egy másik, hőátadástól eltérő formája is. A Napból érkező részecskék ionizáló hatásuk miatt károsíthatják a földlakók Holdra, vagy világűrbe telepített robotjait. A Föld mágneses tere a sugárzás nagy részétől megvéd minket: mindössze nagyon kevés ilyen részecske éri el a felszínt. A Hold viszont általában a Föld mágneses terén kívül kering, és mivel nem rendelkezik saját mágneses mezővel, a Napból érkező részecskék folyamatosan bombázzák a felszínét. Ezek a részecskék sok galibát okozhatnak, de a robotos küldetéseket érintő legnagyobb veszélyt az adatvesztés jelenti. A sugárzás ugyanis megzavarhatja a szenzorokat, emiatt aztán a készülékek hamis adatokat kezdenek mérni. Megfelelő anyagok használatával meg lehet óvni a műszereket ezektől az adatgyilkos részecskéktől, de léteznek olyan számítógépes programok is, amik felismerik, ha összekuszálódtak az adatsorok. A valóságban a kettő kombinációját használják a földönkívüli küldetések alkalmával.

A részecskéknél csöppet nagyobb gondot okoz a holdpor: ez az, ami a tervezőket a legnagyobb kihívások elé állítja. Mivel a Holdnak nincs légköre, kis meteoritok sok milliárd éve akadálytalanul csapódnak a felszínébe. A folyamatos ütközések hatására a Hold felszínét borító kőzet finom porrá bomlott, ezek nagyon apró, éles részecskékből állnak. Az ezzel kapcsolatos első tapasztalatokat az amerikai Apollo-küldetések szolgáltatták: a por miatt például megsérült az űrhajósok szkafandere. A robotos küldetések alkalmával mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a por a csuklók, illetve mozgó alkatrészek közelébe kerüljön. A holdporral nem csak ez a gond. A nagy energiájú napszél részecskéi ionizálják a Hold felszínét, emiatt az magas elektrosztatikus töltéssel rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amint hozzáér valami a holdfelszínhez, szinte biztosra vehető, hogy a következő pillanatban holdpor tapad rá minden oldalról.

A következő nagy kihívás a kommunikáció. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE holdversenyén résztvevő csapatok robotjainak HD-videókat, fényképeket és adatokat kell visszaküldeniük a Földre, de internet-szolgáltató híján ez nem egyszerű feladat.
A Holdon állomásozó egység esetében az adatcsere inkább ahhoz hasonlíít, ahogy például egy földkörüli pályán keringő műholddal kommunikálunk, A Mars a nagy távolság miatt kevéssé jó példa: egy marsi rover irányításához szükséges információ esetenként 45 perc alatt ér körbe (Föld-Mars-Föld), a Hold esetében azonban ez a kör mintegy három másodperc alatt lefut. Ehhez a Holdon lévő egységnek antennákkal kell rendelkeznie, illetve legalább egy földi állomás is szükségeltetik, ami majd veszi a jármű antennái által sugárzott jeleket. Az adatmennyiséget az antenna teljesítménye és a mérete határozza meg. Bár kétségkívül kívánatos a hömpölygő adatfolyam, kompromisszumot kell kötni, hogy az űreszköz teljes energiaszükséglete ne legyen túl magas.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Holdutazás Innsbruckon át

"Nem az úticél a lényeg, hanem az utazás" – ezzel kezdődik a Google által szponzorált Lunar X PRIZE blogján futó sorozat, ami a következő mondatában azonnal beismeri, hogy ez nem teljesen igaz a jelenleg 24 csapatból – és igen: köztük a magyar Puliból – álló mezőnyre. Ugyanis mindkettő számít. A cikk szerint olyan szerkezeteket építeni nehéz feladat, amik a Holdon is működőképesek maradnak, de a rakomány biztonságos holdfelszínre juttatása sem kisebb kihívás. Eddig összesen tizenkilencszer hajtott végre az emberiség sima - azaz nem becsapódásszerű - landolást a Holdon, ezeket a kísérleteket a szovjet Lunák foglalják szépen keretbe. Az első leszálló egység a Luna 9 volt, ami 1966. január 31-én landolt a szomszédos égitesten, az utolsó pedig a szintén szovjet Luna 24: utóbbi 1976. augusztus 14-én hozta ezt össze. A kettő között természetesen megtaláljuk az amerikai Apollo-küldetéseket, illetve az azokat megelőző Surveyoros landolásokat is.
A cikk számunkra oly kedves ívet vesz ezután. Hát, igen, a Saturn V, amiről más posztjainkban itt-ott már Michael Collins, az Apollo 11 asztronautája is mesélt. A Saturn V 2,3 millió kilót nyomott – ennyi kellett a 45000 kiló hasznos teher Holdra juttatásához: az első rakétafokozat öt F1-hajtóművének mindegyike másodpercenként több mint három tonna üzemanyagot kortyolgatott el. A GLXP blogja azonban megnyugtat minket, hogy ilyen monstrumra azért nem lesz szükségük a modern holdverseny résztvevőinek.
A holdutazást öt részre lehet osztani, ezek mindegyikének sikerülnie kell ahhoz, ha át akarunk ruccanni a szomszédba. Úgymint: a start, a Hold megközelítése, holdkörüli pályára állás, majd innen a felszínre ereszkedés, és végül a landolás - megannyi hibalehetőség.

Az első lépcső a rakomány – például egy holdjáró – világűrbe juttatása. Az egyik lehetőség, hogy megépítjük saját rakétánkat. Ez elég sci-finek hangzik, pláne Magyarországon, de már nem kell a tengerentúlra mutogatni, ha példálózni akarunk: a román ARCA a szomszédban épp a Super Haas nevű rakétáját fejleszti, ami a GLXP-versenyzők közt is szinte egyedülálló vállalkozás, bár a Synergy Moon csapatán belül az Interorbital Systems is foglalkozik ilyesmivel.

A többiek azonban inkább egy már létező rakétát keresnek maguknak.
A Moon Express ezzel kapcsolatban olyasmiről beszél, hogy már lestoppoltak maguknak egyet, csak még nem rukkolnak elő a pontos részletekkel, ketten viszont már találtak is egyet-egyet: a Barcelona Moon csapata a kínai, mintegy 30 méter magas Hosszú Menetelés 2C-típusú rakéta segítségével szakadna el a földfelszíntől, az Astrobotic pedig az űrkutatásban kifejezetten szexi hangzású SpaceX, a kínainál kétszer magasabb rakétájába cuccolna be; ez a Falcon 9. (A SpaceX a Nemzetközi Űrállomás immár hivatalos szállítója, igaz, egyelőre még „csak” rakománnyal látja el a földkörüli legénységet. Tervben van az emberes küldetés is, ez jelen pillanatban orosz Szojuzokkal történik.)
Az Astrobotic-nak egyébként szüksége is lesz a raktérre, mivel gyakorlatilag egy személyautó méretű holdjárót kíván elvinni a Holdra: a mi kis Pulink egészen eltörpül a Polaris mellett. Ez egyébként jó dolog, mivel a Falcon 9 méretes orrkúpjába tokmányába így legalább a Pulink is beférhet. Az Astrobotic ugyanis szívesen fogadna társbérlőket holdutazásához.

Ehhez mondjuk mindenképp szükség lesz egy holdkompatibilis roverre is. Most tehát sikeresen be kell fejeznünk az Iteráció 2-t, ami esetünkben a Puli földi teszteléshez használt prototípusát jelenti. Akárcsak a pszichológiai szakaszelméletek esetében, egyik szakaszból a következőbe csak akkor lép tovább a delikvens, ha azt kellőképpen abszolválta. A Pulinál ezt a pillanatot a sikeres tesztelés fémjelzi, a többi között ezért is utaltuk be földi holdjárónkat egy jó kis marokkói élményutazásra. Robotunk azonban nem pihenni megy: az osztrák szervezésű MARS2013 (ld. korábbi posztunkat) hatalmas nyúzópróba minden gép számára - kábé olyasmi, mint az autóknak a Párizs-Dakar. Ennek előkészületeként Pulink a jövő héten pár mérnök társaságában Innsbruckba látogat: a nemzetközi mezőny itt mindent megtud az afrikai küldetésről, amire aztán 2013 elején kerül sor. Osztrák különítményünk december 6-án indul, addig is mindenféle ellenőrzőlistákkal bajlódunk, és természetesen: terepen nyúzzuk a Pulit. Innsbruck Marokkó előszobájának tekinthető, Marokkó teljesítése után pedig holdkutyánk felsőbb osztályba léphet.

De visszatérve az eredeti cikkhez: egy frissen fejlesztett rakéta esetében az első tíz start során még manapság is 7-15 százalék a meghibásodás esélye. Természetesen, egy holdutazáshoz nem elég pusztán kilökni a rakományt a világűrbe: el is kell jutnia a szomszédba. Ebben a fázisban a legtrükkösebb rész, hogy a startnak kedvező időben a Hold szinte biztosan nem a megfelelő helyen tartózkodik, így az űrhajó parkolópályára áll: addig köröz a Föld körül, amíg a szomszédunk jó helyre nem kerül. Amikor ez végre bekövetkezik, begyújtja hajtóműveit, és optimális esetben a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával cirka három nap alatt el is jut oda.
A holdutazás következő trükkös része, hogy sebességünk nem lehet sem túl gyors, sem túl lassú: előbbi esetben egyszerűen elszáguldunk a Hold mellett, utóbb viszont minden különösebb ceremónia nélkül becsapódunk a felszínébe. Egyik sem ideális egy sima-landolást fontolgató csapat számára. Ezért ismét be kell izzítani a hajtóműveket, hogy Hold körüli pályára álljunk. Nehezíti a dolgot, hogy bizonyos esetekben elveszítjük a kapcsolatot az űrhajóval, például, amikor a Hold Földdel ellentétes, másik oldala fölött repül éppen. Ekkorra már mintegy 385 ezer kilométert utaztunk. Természetesen, a holdraszálláshoz is előbb le kell fékeznünk, majd szép lassan megközelíthetjük a felszínt.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Szokatlan dolgok

Valószínűleg mi már eléggé hozzáedződtünk újgenerációs holdjárónk látványához, ezért nem tűnik számunkra annyira szokatlan látványnak a négykerekű Puli masírozása a pszeudo-holdi környezetben, amit például a dunakeszi homokbánya biztosít jótékonyan számára. Alábbi videónk láttán azonban a Google által szponzorált Lunar X PRIZE hivatalos blogja holdjárónk földi prototípusát minimum szokatlannak minősítette, miközben heti összefoglalóját nemrég csapatunk híreivel kezdte. (Az asztronauták történeteiért idelátogató olvasók kedvéért jelezzük, hogy a sorozat hétfőn folytatódik.)

Számunkra persze más a szokatlan. Ilyen például a román csapat, akik jelenleg gőzerővel betonoznak, ők ugyanis afféle kelet-európai Cape Canaveralt építenek éppen. Az ARCA formáció holdjáró-terveiről nem sok újdonság szivárgott ki, azt viszont tudni lehet, hogy leginkább rakétafejlesztésben utaznak: az Executor hajtómű-tesztjének nyitányaként vágtak bele az építkezésbe - a betonpad 83 tonnát nyom majd, ha elkészül, és 21 méter magas lesz. Maga a rakéta tengerszinten 21 tonna tolóerőt fejt ki, ehhez mérten építik a megfelelő vasbeton-alapot.

A tengerentúlon hatalmas méretekben gondolkoznak – legalábbis számunkra szokatlanul nagyban: a jelenleg a Marson szolgáló Curiosity is egy személyautó méretével vetekszik, az Astrobotic Technology sem adta alább. Videójukban a Polaris nevű szörnyeteg alváza egy rámpán hajt fel-le, majd rákerül a „felépítmény” is.

Az amerikai csapat két fejlesztési iránnyal is próbálkozik: az autóiparban sem ritka, hogy két különböző típus ugyanolyan alapokra épül. Az egyik a Lunar Excavation Project – az alvázra ezesetben kotrógép kerül, ami viszonylag nagymennyiségű regolitot képes összeszedni. De mit ér egy taliga regolit a Holdon? A csapat a jelek szerint a szorgosan összegyűjtött kőzetmintát a Földre is el kívánja juttatni.
A B-verzió esetén kotrógép helyett optikai szenzorok és antennák kerülnének az alvázra. Ez vélhetően a minimálprojekt, mivel ezzel a felszereltséggel gyakorlatilag a holdverseny alapfeltételének tesznek eleget: videókat sugároznak a Földre, miközben legalább fél kilométert gurulnak járművükkel.

November 20-21-én a nápolyi miniszteri csúcson eldőlt, hogy az Európai Űrügynökség (ESA) cirka 500 millió euróból mégsem akar leszállni a Holdra. A Barcelona Moon Team korábban nem is annyira titokban azt remélte, hogy küldetésük az ESA által dédelgetett európai projekt kísérleti platformja lesz. Ezesetben a Barcelona Moon Team olyasmivé kezdett volna válni, mint amilyen a SpaceX a NASA életében, persze, ők nem rakétákkal foglalkoznak. A csapat esélyei így sem rosszak, hiszen velük dolgozik a GMV, egy űriparban ténykedő vállalat is. (Az ESA jövőjéről itt olvashattok egy frankó összeállítást házi csillagászunk blogján.)

A spanyoloknál amúgy is pörgős az élet. Korábban beszámoltunk arról, hogy megállapodtak a kínai Great Wall Industrial Corporation-nel, utóbbi egy Hosszú Menetelés rakétával juttatná az űrbe a csapat holdjáróját – a tervek szerint 2014-ben. A Barcelona Moon Team meghívására nemrég egy kínai delegáció érkezett Spanyolországba: a küldöttség tagjai között több, űriparban utazó fontos kínai intézet képviselője is jelen volt. Ha már így összejöttek, ellátogattak a Spanyol Nemzeti Űrtechnológiai Intézetbe is, melynek vezetésével egy komolyabb együttműködés lehetőségéről tárgyaltak.

A legfrissebb hír azonban az, hogy a versenyben résztvevő csapatok száma eggyel csökkent, ezúttal azonban nem egy újabb résztvevő dobta be a törülközőt a vízválasztónak tekintett idei évben, hanem két csapat állt össze: az izraeli SpaceIL és a Man szigeten bejegyzett Odyssey Moon. Ezzel a lépéssel a Lunar X PRIZE versenyzőinek száma az eddigi huszonötről huszonnégyre olvadt.
Nehéz hirtelen képbe kerülni arról, hogy a versenyzők miben mesterkednek, épp ezért hiánypótló az alábbi videó, ami az idei, csapatok számára szervezett csúcstalálkozón készült, és igen: Dr. Pacher Tibor főpulink és a Puli is látható benne pár másodperc erejéig – utóbbi éppen lépcsőzés közben:

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,784 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,672 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Holdfoglaló élőben

Ezen a hétvégén kerül sor a MoonBots döntőjére, a legorobotok intergigantikus holdfoglalójára. A verseny döntőjébe huszonkét ország 147 csapata közül mindössze harmincan jutottak be, és a HungaroBots csapata egyetlen magyar résztvevőként köztük van. A csapatot a soproni Széchenyi István Gimnázium diákjai alkotják, akik a Puli Space csapat csimbókos védőszárnyai alatt fogták magukat, és beneveztek a MoonBots versenyre. Ahogy korábban már beszámoltunk róla, ez igazából egy legorobotok számára kiírt háromfordulós megmérettetés, aminek ezen a hétvégén kerül sor a döntőjére.

Az első két fordulót abszolváló csapatoknak a többi közt meg kellett építeniük korábbi esszéjükben felvázolt holdtáj-makettjüket, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot is be kellett programozniuk. A verseny egyik feladata egy játék koncepciójának megalkotása, ezt mutatják be a srácok a verseny keretében.

A soproni csapat terve szerint a holdtáj-maketten a robot meglátogatja az Apollo-program során hátramaradt holdi relikviák valamelyikét: feltérképezik a helyet, felfedezik az ott álldogáló leszállóegységet és a holdautót – ebből sejthető, hogy a magyar diákok fantáziáját inkább az Apollo 15, 16 vagy 17 misszió mozgatta meg, a program történetében elsőként ugyanis az Apollo 15 vitte magával az egyébként magyar származású Pavlics Ferenc által tervezett holdautót.

Az amerikaiak a valóságban első körben valószínűleg frászt kapnának egy ilyen forgatókönyv láttán: igazi horror-elemekben bővelkedik ugyanis a HungaroBots hétvégi programja. Robotjukkal be kell cserkészni a gyanútlan holdautót, le kell szerelni a kameráját, majd egy lejárt szavatosságúnak minősített retroreflektor társaságában a történelmi szajréval már vissza is lehet vonulni a Bázisra. (A valóságban ezeket anyatigrisként védelmezi a NASA, illetve az Egyesült Államok.)

A robot első feladata, hogy elhagyja a Bázist, kipakolja a zászlót, majd átvág a Hegyháton. (Ezt a versenyben egy rámpa jelenti, egyik oldalon kell felmenni, át a hegygerincen, majd a túloldalon, egy másik rámpán le. Ld. a képet.) Ezután a távirányítású rover lerakja az általa hozott zsírúj retroreflektort, majd visszakaptat a rámpán, és éjszakázik egyet.
Valószínűleg ezen a hétvégén kerül sor a történelem legnagyobb óraátállítására: mintegy tizennégy földi napot – azaz egyetlen holdi éjszakát – ugrunk át másodpercek alatt. Azután ugyanis, hogy a két rámpa közti Hegyhátra megérkezik a robot, pár másodpercre elhalványulnak a fények: ez jelenti a holdi éjszakát.

A HungaroBots terve - ami egy bárki által játszható játék koncepciója is egyben - nagyon territoriális, mivel második zászlóval is készülnek, ezt az Apollo-leszállóegység környékén kell majd elhelyezni. A szofisztikált terület-megjelölés után sor kerülhet az első mintavételre, amit az Apollo-s holdautó megkörnyékezése követ, ahol megtörténik a korábban jelzett "kameranyesés". Ezután újabb mintavétel színesíti a programot - hogy ki ne essünk a gyakorlatból: ezúttal Hélium-3 és vízmolekulákat kell begyűjteniük a robotoknak. Ha ez sikerült, nem marad más dolguk, mint felcuccolni az Apollo-program régi retroreflektorát, majd irány a Bázis.

Ebben a játékban minden pontokért megy. A soproni srácok természetesen szeretnék megmutatni, hogy ők maguk is össze tudják hozni az általuk célként kitűzött 360 pontot. Egy új retroreflektor elhelyezéséért például 20 pont jár, a kamera-amputálásért viszont 40. A Helium-3 és vízminták minden egyes molekulájáért súlyos bónuszok járnak. Egy zászló sikeres kitűzése 15 pontot hoz a konyhára (ebből ugyebár kettő van), és további 20 pont jár akkor, ha a csapatok az interneten élőben közvetítik a robotra szerelt kamera képét. A magyar HungaroBots sem mond le erről a 20 pontról, akciójukat ide kattintva lehet figyelemmel kísérni az interneten november 10-én 18 órától, személyesen pedig a mosonmagyaróvári FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpontban lehet drukkolni a magyar srácoknak. Ilyesmit láthatunk majd a hétvégén: némiképp elmarad a Die Hard-sorozat akciójeleneteitől, de izgalmakból azért nem lesz hiány:

Google-holdverseny: T-3 év

Öt évvel és egy hónappal ezelőtt Los Angeles belvárosában jelentette be a Google és az X PRIZE Alapítvány a Google Lunar X PRIZE versenyt. A cél röviden összefoglalható: egy 90 százalékban magánpénzből fejlesztett robotot eljuttatni a Holdra, aminek legalább fél kilométert meg kell tennie, miközben képeket és videókat is sugároz a Földre. (Az Apollo-asztronauták történeteiről szóló sorozatunkat hétfőn folytatjuk.)
Amikor a versenyt meghirdették - írja a The Space Review - még úgy volt, hogy 20 millió dollár ütheti annak a csapatnak a markát, amelyik 2012 végéig eleget tesz a fenti feltételeknek, ez az összeg ezután 15 millió dollárra olvad, hogy újabb két év elteltével aztán nullára redukálódjon.  
Ezeket a határidőket már módosították: a The Space Review szerint egyetlen csapat esetében sem reális, hogy a következő három hónapban elinduljanak a Holdra. A határidőt ezért 2015 végéig hosszabbították meg, és az első díj összege csak akkor esik 15 millió dollárra, ha egy ország kormánya által finanszírozott misszió az első csapat előtt leszáll a Holdra. A cikk szerint viszont a következő hónapokban dől el, mely csapatoknak van egyáltalán esélyük a versenyben maradásra.

"Az idei nagyon érdekes évnek ígérkezik. Ez ugyanis az első abból a két „rázós évből”, amikor a csapatok szembesülnek a realitással, és a folytatás mellett döntenek, vagy felismerik, hogy eljutottak határaikig" – mondta Alex Hall, a GLXP főigazgatója.
Hall elmondta, hogy a GLXP csapatok között végzett közvéleménykutatásból az derült ki, hogy a csapatok 46 százalékának még az általuk a projekt teljesítéséhez szükségesnek tartott pénz negyedét sem sikerült összegyűjteniük.
Azt azonban elismerte, hogy a csapatok egyre realistábban látják a világot: a csapatok valamivel több mint harmada jelezte, hogy amennyiben idén nem tudják előteremteni a megfelelő forrásokat, mérlegelik egy másik csapattal való fúzió lehetőségét, vagy a verseny feladását.

A verseny élmezőnyébe tartozik az Astrobotic Technology, akik tavaly állapodtak meg a SpaceX-szel, és így helyet kaptak egy Falcon 9-es hordozórakéta orrkúpjában: ők 2015 októberében indulnának a Holdra vízjeget keresni. A másik ígéretes csapat a Barcelona Moon Team, akik idén hoztak tető alá egy szerződést a China Great Wall Industry Corporation-nel, ők roverüket egy Hosszú Menetelés 2C rakétára bíznák.

A cikk is figyelmeztet arra, hogy a meglévő startszerződés önmagában nem garantálja a sikert. A Moon Express például nagyon komoly szürkeállománnyal rendelkezik: csapattagjai összesen több mint ötven NASA, illetve nemzetközi űrmisszióban vettek részt.
Will Pomerantz, az X PRIZE Alapítvány űrprojektekért felelős korábbi igazgatója szerint szkeptikusok az Ansari X PRIZE verseny idején is akadtak - olyanok, akik nem hitték, hogy lesz, akinek sikerül majd magánpénzből emberes űrugrást végrehajtani. A versenyt épp nyolc évvel ezelőtt nyerte meg a SpaceShipOne. Ugye, képről így már ismerős?

Visszatérve a GLXP-re, a versenyben maradt huszonöt csapat egyikeként stratégiánk az, hogy kis lépésekben haladjunk, ami jelen helyzetben azt jelenti, hogy a Holdra jutás mikéntjével teljes gőzzel csak akkor foglalkozik majd a csapat, ha annak eljön az ideje; most a különböző lehetőségek szondázását végezzük. Jelenleg viszont legfontosabb feladatunk holdjárónk koncepciójának alapos tesztelése, amelynek első terepi fejezetére pont egy hete sort is kerítettünk Gánton.

Ez egyben felkészülés a MARS2013 projektre, ahol a lehető legszigorúbb tesztelésnek vetik alá a Pulit, illetve holdjárónk földi prototípusát. Erre garancia, hogy az Európai Űrügynökség egykori repülésigazgatója vezeti a missziót, aminek lényege, hogy tökéletesen olyan körülményeket teremtenek, mintha a roverek máris a Marson lennének: magukra lesznek hagyva, nem lehet odarohanni hozzájuk, ha például elakadnak, hogy ilyen banális példát említsünk. A marokkói küldetésen összesen 18 programot hajtanak végre, és november 30-án lesz az utolsó telekonferencia a december 7-10. között innsbrucki főpróba előtt. Ezt követően a Puli – többi kísérleti társával együtt – a jövő év elején egy hónapra Marokkóba költözik.

De visszatérve Gántra. Nagy tanulság, hogy a rover több mint 40 fokos meredekségű lejtőn is képes felmenni, ugyanakkor voltak problémák is. Egészen biztos, hogy a kerék koncepcióján még dolgozni kell – sok más mellett. Egy-egy hevesebb megmozdulás alkalmával például előfordult, hogy homokkal szórta meg a tetejére szerelt napelemeket, ami az elektrosztatikusan töltött holdpor esetében egészen biztosan nem lenne nyerő.
A fentiekből következően december elejére a rover összes gyermekbetegségét ki kell javítania mérnökeinknek, és további tesztelésekre is sor kerül.

Pulinkkal egyébként lehetett már találkozni a Tudományok éjszakáján a Planetáriumban, és Pozsonyban is bemutatkoztunk. Ez a hétvége sem lesz Pulimentes, az érdeklődök a Talpra mAGYarok! rendezvényén október 13-14-én találkozhatnak velünk.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Holdrobot a Marson?

Nyilván a NASA valamelyik marsjárója által készített panorámaképek egyike. De nem, a por és a szikla nem ott van: Marokkóban mindkettőt egy helyen, csomagban megkaphatjuk.

Király L. Norbi és a Puli

Ma Pulis napot tartunk. Az asztronauták történeteiért idelátogató olvasók kedvéért megjegyezzük, hogy sorozatunk holnap folytatódik. Az utóbbi időben nem beszéltünk a magyar csapat által fejlesztett holdjáró földi tesztelésre szánt prototípusáról, ami azonban ettől függetlenül örvendetesen fejlődik. A 30 millió dollár összdíjazású, Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapataként elkészített rovert megmutattuk Király L. Norbertnek is, aki ugyan nem tetováltatná magára a holdjárót, de sikeres holdraszállás esetén egy posztert mindenképp kirakna a Puliról. Elmondta azt is, hogy szerinte holdjárónkhoz Ozzy Osbourne egyik száma passzol a leginkább. A robot és Norbi már találkozott egymással, az eseményről fotó is készült.

Hamarosan megszületik Király L. Norbert kisfia; az énekes úgy tervezi, hogy szüléskor a felesége mellett lesz. Hogy ehhez kellően edzett legyen, Norbit a hatvanas évek elején, az első asztronauták kiválasztásakor használt egyik módszernek vetettük alá. A leendő Mercury-űrhajósoknak húsz dolgot kellett leírniuk önmagukról: azt, hogy kinek tartják magukat, kicsodák is ők valójában. "Te ki vagy?" – hangzott a kérdés, amire húsz rövid tőmondatban kellett válaszolni: „Én … vagyok”.
Az űrhajósok többsége meglehetősen kínban volt már a teszt végefelé. Norbival a feléig jutottunk el, bár a nyolcadiknál kis híján abbahagytuk: a nyolcas ugyanis a szerencseszáma. Villáminterjúnkban - egy próba szünetében - ezt az eredményt kaptuk:

Király Norbi vagyok,
boldog vagyok,
próbán vagyok,
nagyon jó az együttes, amiben vagyok,
férfi vagyok,
a szabad ég alatt cigizni vagyok,
kicsit bolond vagyok,
pimasz vagyok,
pofátlan vagyok,
szomjas vagyok.

Mennyit számít szerinted, ha valaki olyan ország állampolgárának születik, amely országnak már van valamije egy idegen égitesten?
Az abszolút pozitív dolog, büszke tudsz lenni rá, hogy igen, ezt a mi országunk csinálta.

Mennyire hangzik számodra abszurdnak, hogy magyar robot kerüljön egy idegen égitestre, mondjuk, a Holdra, ahol egyébként már három autó álldogál, aminek kifejlesztéséhez a magyar szürkeállománynak is köze volt?
Miért lenne abszurd, abszolút nem abszurd: nagyon nagy, pozitív dolog. Én mondjuk először azt hittem a Puliról, hogy egy kutyaformájú dolgot akartok felküldeni a Holdra.

Már személyesen is találkoztatok, nem volt csalódás, hogy mégsem kutyaformájú?
Nem csalódtam, azt leszámítva, hogy tényleg arra készültem, hogy valami puliformájú valamivel fogok majd találkozni. Meglepődtem, mert nem egy többméteres tárgy; ott van előtted a Puli, és alapvetően két dolog jut eszedbe: ad. 1., nehogy baja essen, ad. 2., milyen zseniális emberek élnek itt, hogy ilyen pici cuccba ennyi mindent bele tudnak tenni.

Ha jól emlékszem a fotókról, a nyakad jobb oldala még üres, odatetováltatnád Armstrong első mondatát, amit a holdra lépéskor mondott?
Mindig csodáltam az asztronautákat, de annyira azért nem érzem magaménak a témát...

Tetkóval kapcsolatos B-kérdés: Ha eljutunk a Holdra, a Puli-robotot magadra tetováltatnád? Persze, nem ragaszkodunk a méretarányos megjelenítéshez...
Azt mondjuk, nem hiszem, de ha kapnék egy posztert, azt mindenképp kitenném.

Melyik égitestet, vagy csillagképet mutatod meg először a fiadnak?
A Holdat, az Esthajnalcsillagot, és az egyetlen csillagképet, amit ismerek: a Göncölszekeret.
Azt tudtad, hogy az Esthajnalcsillag igazából a Vénusz?
Ne már! Ezt nem tudtam, csak azt, hogy ez az, ami a legfényesebben ragyog. Legalább majd azt is elmondhatom a fiamnak, hogy még ezt se tudta az apja.

Szerinted milyen zene passzol a Pulihoz a leginkább? Úgy elsőre, ami eszedbe jut…
Mondjuk, Ozzy Osbourne: Let me hear you scream. Abban el tudnám képzelni, mert pókok vannak a klipjében, illetve Ozzy maga is egy pókot játszik benne. Ez a robot olyan pókszerű, én erre asszociálok.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Eltemették Neil Armstrongot

Neil Armstrong augusztus 25-én hunyt el. Családja közleményéből: " Miközben egy nagyon jó ember elvesztését gyászoljuk, egyúttal figyelemre méltó életét is ünnepeljük, amelyről reméljük, hogy a világon mindenütt példaként szolgál a fiatalok számára: kemény munkával meg lehet valósítani álmaikat, akarjanak felfedezők lenni, akik folyton határaikat feszegetik, és akik önmagukat háttérbe szorítva képesek olyan ügyet szolgálni, ami túlmutat rajtuk."

Láss Armstrong szemével!

Ironikus módon Armstrongról az egyik legjobb kép saját, Aldrinról készített portréja lett, akinek sisakrostélyában ő tükröződik. A Holdon Neil Armstrong készítette a fényképek többségét, emiatt aztán legtöbbször csak egy árnyék látszik belőle. Viszont rekonstruálni lehet, hogy a leszállóhelyen milyennek látta a Holdat.

„Úgy alakult, hogy én voltam ott”

Neil Armstrong saját teljesíményét elbagatellizálta, golfozás közben pedig egy robbanás sem tudta elvonni a figyelmét. Ez a munkájára is állt. „Amikor vele dolgoztam, csak a munkára koncentrált. Sosem fecsegett… Csöndes ember volt, akit teljesen magával ragadott az, amin éppen dolgozott.”

Neil Armstrong, a farmer

Miután visszatért a Holdról, Neil Armstrong marhavásárokon licitált, füvet nyírt és ötéveseknek magyarázott asztrofizikát. Interjút nem adott, teljesen hétköznapi életet akart élni. Milyen ember volt Neil Armstrong?

A Sas örökre leszállt

"Az ember mindig addig ment, ameddig képes volt elmenni. Ez ilyen egyszerű." Neil Armstrong augusztus 25-én meghalt. 82 éves volt. "Mindazoktól, akik nem tudják, miként fejezhetnék ki Neil iránti tiszteletüket, egy nagyon egyszerű dolgot kérünk. Tiszteljék őt példamutató szolgálatáért, teljesítményéért, szerénységéért. Ha pedig legközelebb a tiszta éjszakai égbolt alatt sétálnak, és a Hold rájuk mosolyog, gondoljanak Neil Armstrongra, és kacsintsanak neki."

The Joe Show

Bruttó három nap alatt két történelmi jelentőségű eseményre is sor kerül az űrben, az egyiket TV-n és rádión is figyelemmel kísérhetjük, a másikat csak rádión. Utóbbi lesz előbb. Sikerült mindenkit összezavarni?

Kezdjük azzal, ami a csapból is folyik: magyar idő szerint augusztus 6-án reggel fél nyolc körül landol a Curiosity a Marson. New Yorkban a Times Square-en egész biztosan élőben közvetítenék a légkörbelépést is, ez azonban most nem lehetséges, mivel képek helyett legfeljebb telemetriai adatokat közvetít a Mars körül egy évtizede keringő Odyssey-műhold; nemrég még ez is kétségesnek látszott. A NASA érthető okokból minél gyorsabban szeretne részleteket megtudni a tavaly novemberben útnak indított 2,5 milliárd dollár - és közvetve a saját - sorsáról. A "hét perc rettegés" - a NASA így aposztrofálja a marsjáró légkörbelépésétől a landolásig szükséges időt - kimeneteléről az első bitek a leszállást követő cirka negyedóra múlva érkeznek meg a Földre fénysebességgel - igen: a Mars ilyen messze van tőlünk. Ezért aztán a Times Square-en jobb híján a fejüket vakaró küldetésirányítók mimikai izmainak torzulásait lehet majd az óriás kivetítőn nagyfelbontásban - és élőben - megfigyelni. Ha beégés lesz, az minden bizonnyal szélesvásznú lesz. (Mi mindenesetre a Curiosity sikerének drukkolunk.)

A másik reményteli eseményről már kevesebbet hallani. A Joe Show olyan, mintha a Nemzetközi Űrállomás megpróbálná visszalopni a show-t a Curiosity-től, és ez most szó szerint értendő. Pénteken első alkalommal szolgáltat zenét a Föld körül keringő Nemzetközi Űrállomás, Joe Acaba asztronauta ekkor engedi szabadjára a benne szunnyadó DJ-t egy kétórás zenei blokk erejéig.

A műsort a NASA internetes rádióállomása, a Third Rock Radio közvetíti majd a földlakók számára. Joe Acaba a hetvenes években indított, jelenleg épp a naprendszer határán billegő Voyager űrszondákon a földönkívüliek megtévesztésére elhelyezett aranylemez zenei tartalmából válogat. Ezen kívül az űrsiklók ébresztőzenéiből is kóstolót kapunk. Mindkettő kifejtős.

A Voyager-1 és a Voyager-2 fedélzetén is megtalálható egy-egy példány abból az aranyból készült hanglemezből, amin az emberiség kultúráját próbálták összefoglalni. Acaba 27 felvétel közül válogathat, az elkövetők között klasszikus és népzenei irányultságúak egyaránt vannak. És igen: Mick Jagger "Satisfaction" című slágere nincs köztük. Mi a Varázsfuvolára tippelünk, de lehet, hogy Beethoven is becsúszik. A Voyagerek "aranylemezei" egyben a földi viszonyokat is hűen reprezentálják, mivel tartalmukat ősi szokás szerint cenzúrázták. Így történhetett, hogy a férfi és a női testet az elsődleges nemi jellegek nélkül tekinthetik meg az érdeklődő földönkívüliek - kábé olyan részletességgel, ahogy azt a mosdók piktogramjain láthatjuk. Erről a vizuális élményről azonban valószínűleg kénytelenek leszünk lemondani - mint jeleztük, csak rádióközvetítésról van szó.

Az űrsiklók legénységének ébresztésére használt dalokkal már egy komplett rádióadót is meg lehetne alapozni. Bár az űrsikló-küldetések számozása nem könnyen átlátható, az utolsó űrsikló-repülésre egy éve került sor, ez a 135. volt (STS-135). Mivel az űrsiklók átlagosan közel 10 napot töltöttek a világűrben - ebben a pár napostól a több mint két hetes küldetésekig minden benne van -, küldetésenként átlag tízszer kellett az asztronautákat ébreszteni. Ez már elég jelentékeny mennyiségű zene ahhoz, hogy ne kelljen aggódnunk: Acabának lesz miből szemezgetnie.

A zenei ébresztések során a számokból mintegy kétperces részleteket játszottak be az űrhajósoknak. Persze, a Mercury- és Gemini-programban is volt, amikor a földi irányítás zenével szórakoztatta az asztronautákat, de csak az Apollo 10 útján vált szokássá a zenei ébresztés. Ennek rögtön ellentmond, hogy az Apollo 11 utasai földi hírekre és a sportrovatra ébredtek. A Holdon viszont csak az Apollo 15 küldetésétől kezdve volt jelentősége az ébresztőnek, egészen addig ugyanis az űrhajósok a szomszédos égitesten képtelenek voltak elaludni.

Joe Acaba magyar idő szerint 2012. augusztus 3-án (pénteken) 22 órakor bontakozik ki DJ minőségében, két órás adását itt lehet majd hallgatni, az űrzenei blokkban elhangzó számokra a pdf-fájl 11. oldalától kezdve lehet tippelgetni.

Bréking: A soproni Széchenyi István Gimnázium leendő mérnökei és programozói továbbjutottak a MoonBots verseny első fordulójából. Csapatvezetőjük Deák Márton, aki egyben a Puli egyik kiváló geográfusa. Gratulálunk nekik! Két esszét és egy videót kellett készíteniük július 18-ig. Az egyik esszét arról kellett írni, milyennek képzelik az általuk - továbbjutás esetén - megépítendő holdtájat, és miből építenék azt (legóból, kőből, homokból, vagy esetleg digitálisan készítenék el.) A másik esszében arra kellett válaszolni, hogy mi történne, ha ingyen hozzájuk vágnának egy Lego Mindstorms robotot, valamint a holdtáj megépítéséhez szükséges kellékeket: hol mutatnák be kreációjukat? A négyperces videóban pedig azt kellett ecsetelniük, hogy miért érdekli őket a Google Lunar X PRIZE verseny, illetve, hogy miért olyan vonzóak számukra az emberiség által a Holdon hátrahagyott cuccok (pl. Apollo-leszállóegységek).

A háromfordulós verseny második etapja augusztus elején indul. A kölyökpuliknak most a többi közt meg kell építeniük az esszében felvázolt holdtáj-makettet, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot - utóbbit természetesen, be is kell programozniuk. A harmadik lépésben következik a coming-out: a kiválasztott helyszínen bemutatják robotjukat; ez azonban nem elég: a jeles eseményt az interneten élőben is közvetíteniük kell.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

HungaroBots

Beneveztek! A soproni Széchenyi István Gimnázium leendő mérnökei és programozói határidőre leadták jelentkezésüket a MoonBots versenyre. Két esszét és egy videót kellett elkészíteniük július 18-ig (három nappal meghosszabbították a verseny kiírói a nevezés határidejét.) Az egyik esszét arról kellett írni, milyennek képzelik az általuk - továbbjutás esetén - megépítendő holdtájat, és miből építenék azt (legóból, kőből, homokból, vagy esetleg digitálisan készítenék el.) A másik esszében arra kellett válaszolni, hogy mi történne, ha ingyen hozzájuk vágnának egy Lego Mindstorms robotot, valamint a holdtáj megépítéséhez szükséges kellékeket: hol mutatnák be kreációjukat? A négyperces videóban pedig azt kellett ecsetelniük, hogy miért érdekli őket a Google Lunar X PRIZE verseny, illetve, hogy miért olyan vonzóak számukra az emberiség által a Holdon hátrahagyott cuccok (pl. Apollo-leszállóegységek).

A háromfordulós verseny második etapja augusztus elején indul. Az előző körből továbbjutó csapatoknak a többi közt meg kell építeniük az esszében felvázolt holdtáj-makettet, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot - utóbbit természetesen, be is kell programozniuk. Erre szeptember 15-e a határidő. A harmadik lépésben következik a coming-out: a kiválasztott helyszínen bemutatják robotjukat; ez azonban nem elég: a jeles eseményt az interneten élőben is közvetíteniük kell.

A fenti képen az öt soproni kölyökpuli látható, balról a harmadik az összefont karú kakukktojás: Deák Mártonnak hívják, ő a HungaroBots csapatvezetője, aki egyben előretolt bástyánk, tekintve, hogy egyben ő a Puli csapat egyik geográfusa is. Ezt írta:

"Az idei egy GLXP által támogatott verseny, épp ezért mi más lehetne a cél, mint egy működő holdjáró megépítése. Ez egyben tulajdonképpen a LEGO által kiírt éves legorobot verseny, amiből több is van, de ez foglalkozik kifejezetten számítógépvezérelt, komplex legó-robotokkal.

Három magyar csapatnak fogadták el a jelentkezését, ebből a 100% pulis a HungaroBots, akikről lényegében szó van (lásd itt és itt). Külön ajánlom a videót, nagyon pofás lett.

(A másik két csapat közül az egyik kecskeméti, ők végső soron szintén kapcsolódnak a Pulihoz, a másik egy szentendrei csapat. De most koncentráljunk a soproni HungaroBots csapatra.)

Az MTA-n találkoztam velük egy marsos konferencián (Workshop on Mars - Connecting Planetary Scientists in Europe), ahol bemutatták a Rosetta leszállóegység-modellüket, amit legóból építettek. Ők is tervezték, nagyon pöpec: laptopról vezérelhető, légkör-összetételt mér, hőmérsékletet, beáll magától északi irányba - minden, amit akarsz. Ott a helyszínen dumáltam velük, és megpróbáltam őket összehozni a jelenlévő külföldi szakmai celebekkel, és elérhetőséget cseréltünk. Majd amikor megláttam a moonbots kiírást, egyből eszembe jutottak.

Felkerestem őket, tetszett nekik az ötlet. Skypeoltunk, és arra jutottunk, hogy érdemes belevágni, ezért kb. két hete leutaztam Sopronba, hogy elkészítsük a bemutatkozó videóhoz a nyersanyagot. A nap jól telt, pizzázós-pörgős-videózós módon. Kiderült, hogy a tanárnő aki őket ezerrel nyomja (Lang Ágota, matek-fizika-számtech) indította el a pályáján Bacsárdi Lászlót is, aki jelenleg a MANT főtitkára. Szóval a suliból is megkaptak minden segítséget, majd pörgős két hét alatt megcsináltuk a nevezéshez szükséges feladatokat (3 esszé + 1 videó, ezeket a honlapon megtalálod), és magyar idő szerint 18-án éjfélkor megtörtént a nevezés is."

Háztáji Puli

Holdszkenner

A budapesti Városmajori Gimnázium diákjai készítettek Magyarországon elsőként műholdas fényképeket a Hold felszínéről, illetve ők tanulmányozták behatóan holdjárónk potenciális leszállóhelyeit. Persze, nem arról van szó, hogy a menzáról sikerült Holdkörüli pályára állítani egy műholdat: a Puli csapat ismeretterjesztő szakkörének résztvevői Rapai Tibor vezetésével a NASA két műholdjára „csatlakoztak rá”.

Ebb és Flow - eleve diákok nevezték el azt a két mosógép nagyságú műholdat, ami a Hold körül poláris pályán, északról déli irányba kering, miközben a szomszédos égitest komótosan elfordul alatta. A NASA két ikerműholdja tavaly szeptemberben startolt, célja, hogy feltérképezze a Hold gravitációs terét és belső szerkezetét.
Házi csillagászunk például ebben a cikkében így hozza a témát egy bölcsész felfogóképességének közelébe: "A GRAIL a Föld gravitációs „egyenetlenségeit” vizsgáló GRACE által már kipróbált elvet követi, vagyis a két űrszonda az egymás közti távolságot méri nagy pontossággal. Ha ugyanis egy tömegkoncentráció felett haladnak el, előbb a páros vezető tagja fog kicsit előresietni, majd a hátsó tag kicsit lemaradni a másikhoz képest a lokálisan nagyobb gravitációs erő hatására. Persze ezek az eltérések igen aprók a Hold átlagos gravitációs teréhez képest, ezért igen pontos méréseket kell végezni."

Mindemellett a holdszondák vadul fotózzák a nebulók által megadott helyszíneket. Az első amerikai űrhajósnő, Sally Ride szárnyai alatt futó GRAIL-projekt remek lehetőséget kínál arra, hogy hétköznapi halandók intim, egyben interaktív módon bekapcsolódjanak egy NASA-projektbe.

A diákok egy segédszoftver segítségével kiválasztják azt a holdrészletet, amiről fényképet szeretnének készíteni, majd megadják a koordinátákat, a NASA pedig leszállítja nekik a kért felvételt, amit azon melegében készített a két szonda valamelyike. Mindezt a MoonKAM (Moon Knowledge Acquired by Middle school students) berendezései teszik lehetővé.
Ezzel a módszerrel a Városmajori Gimnázium diákjai már tucatnyi felvételt készített a Holdról, a képeken a pár kilométer nagyságú területek alapos tanulmányozására is lehetőség van.
A projekt első fordulója hozzávetőlegesen 80 napig tartott, de augusztustól várható a folytatás. Természetesen, az ismeretterjesztés mellett az is célunk, hogy 9 potenciális leszállóhelyünkről közelképeket készítsünk küldetésünk számára.

Nagyon esélyesnek tűnik a fenti GRAIL-felvételen látható leszállóhely: ez nem más, mint a Hold déli pólusa környékén található Moretus-kráter. A leszállóhelyeinkről Deák Márton által készített tanulmányban a Moretus-kráter a kilences sorszámot kapta, ide kattintva tekinthetők meg holdi célállomásaink teljes szépségükben. Kánikulában erre a pontra amúgyis szívesen gondolunk, mivel a kráter redőiben a hőmérséklet a mínusz 200 Celsius fokot is elérheti - ezzel egyike Naprendszerünk leghűsebb helyeinek.

A Moretus-kráter ugyanis a mély, sarki kráterek egyike: az alja a felszínhez képest öt kilométer mélyen van, a közepéből egy valamivel több, mint két kilométer magas hegy áll ki. Felszínén mély redők húzódnak, mint az elaludt lepedőn egy álmatlan éjszaka után, ezek potenciális holdi víz-lelőhelyek. Ez egyben azt is jelenti, hogy más kutatóexpedíciók célállomása is lehet, a többi közt talán épp a kínaiak is a környékre vetődnek 2020-ig.
Az már igaz, hogy jó messze van a napelemek megvilágítása szempontjából oly kívánatos holdi egyenlítőtől, ráadásul, egy gödör alján, így ezen a helyen az akksiknak komolyan ki kell tenniük majd magukért.

Holdjárónk földi prototípusának akksijait - meg úgy az egész Pulit - nem éppen szokványos helyszínen teszteltük: viszonylag kevés rover koptathatta eddig valamelyik budapesti lépcsőház lépcsőfokait, most erre a hiánypótló tevékenységre is sor került egyik földi bázisunkon, a belvárosi főhadiszállásunknak számító CoLabs épületében. Íme a bizonyíték. Holdjáró nekigyűrkőzik:

És belelendül:

Ezúton mellékeljük Colabs-os szponzorunk, barátaink felhívását: "A kezdő startupok augusztus 21-ig jelentkezhetnek a Colabs őszi Seed Programjába, melynek keretében a legígéretesebb hazai projektek 2 és 6 millió forint közötti induló befektetést kapnak. A kiválasztott csapatok egy 5+12 hétes intenzív program keretében tapasztalt szakemberek és sikeres vállalkozók mentorálása mellett teljeskörű termék- és cégfejlesztési támogatást valamint ingyenes irodahasználati lehetőséget kapnak, hogy felépítsék terméküket."

Teve.Rulez!

Olyan ez, mint a hekk feje - minden nyaralás egyik legnagyobb bűnügyi rejtélye: igazából még senki nem látta. A mérnökök ugyanilyen féltve rejtegetik a Pulit is, ami azonban szépen fejlődött. Szerencsére, ez nem súlyban értendő. Eredetileg tízkilósra tervezett holdjárónk az utóbbi hónapokban gyakorlatilag 20 kilósról 12 kilósra fogyott, és extrém bevetéseken vesz részt - a többi közt például egy budapesti lépcsőházban masírozik fel és alá: egy 45 fokos emelkedőn gond nélkül felmegy. Mindez csak azért tekinthető extrémnek, mert Pulink gyakorlatilag a fenekével tolatva halad előre: egyelőre ugyanis csak a hátsó fertályát láttuk el egy pár kamerával.

Intenzív fogyókúrájának köszönhetően remélhetően egyre kapósabb lesz, és rövidesen végleg kiszorítja kistestvérét, a Tevét, aki korábban beharangozott - egyébként jól megérdemelt - nyugdíjaséveit még mindig nem kezdhette meg. A Teve, ami minden látszólagos ellentmondástól eltekintve a Puli egyik felmenőjének tekinthető, most egy zenekarba ásta be magát megnyerő külsejével. A zenekart Emil.RuleZ!-nek hívják.

Tevénk személyesen találkozott Hajós Andrással is, akitől igazából félnie kellene. Hogy miért? Kiderül Hazadi Mátyás alábbi beszámolójából, ő nyerte meg ugyanis csapatunkból a nemes feladatot, hogy a forgatásra elvigye a kis robotot.

"Délután érkeztem meg az Emil.RuleZ!-hez a Pannonia Studióba. Már ott volt a roverünk, amit addigra odaszállítottak. Szépen kipakoltam, majd megjárattam a teremben egy kicsit. Hegyi György fogadott, és a stúdióban dolgozó emberek is megcsodálták, milyen szép roverünk van. Örültek neki nagyon, meg figyelmeztettek, hogy jön nemsokára a Hajós András, lehetőleg majd akkor nagyon meneküljek vele, mert hajlamos rálépni, és összetörni dolgokat. :)

Időközben viszont megjött az énekes kissrác is, neki is megmutattam a rovert, meg átadtam neki a szép "Pulit a Holdra"-pólót. Aztán megérkezett az Emil.RuleZ! többi tagja is, és miután mindenki bemutatkozott mindenkinek, rövid gyakorlás után elkezdődtek a hangfelvételek. Amikor pedig ez is megvolt, a Puli Teveroverrel csináltak az énekléshez videófelvételt, amiben az énekes srác tartja a kezében a rovert. Ez lesz majd elvileg a végleges klipben is. Hajósnak támadt egy remek ötlete: miközben tartotta a srác, az ének közben szépen lassan a rover kerekei is forogtak, úgyhogy nagyon csodás felvételünk lesz. :)

Ezek után már a gyerekkórussal készítettek hangfelvételeket, meg egyesével énekeltek a gyerekek rövid részleteket a dalból, és azokat vették fel. Majd csináltunk pár médiafotót is.
Egyébként mindenki végig nagyon jó fej volt, Hegyi Gyuri meg is jegyezte: nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy a kezében foghatja a rovert."

Eddig tart villanyászunk beszámolója. Az már egyszer tény, hogy a Pulinak sok mindent be kell hoznia: a kistesó számos tévészereplésen van túl, rutinosan mozgott a Hacktion című filmsorozat egy-két epizódjában is, és még sztárallűröket sem vettünk rajta észre. Bár a publicitás terén a Teve mellett eltörpül a Puli, méretügyileg pont az ellenkezője igaz: a két szerkezet úgy aránylik egymáshoz, mint egy Atlas rakéta a Saturn V-öshöz. A végleges formáját mostanság elnyerő holdjárót Hajós Andrásnak bizony már nem sikerülne ilyen laza csuklómozdulattal megtartani. Bár ki tudja.

Csütörtöki posztunkban még több információ kerül a holdvilágra, és egy aktfotót is közlünk a termetes jószágról. A napokban szinte karnyújtásnyira kerülünk attól, hogy befejezzük Iteráció 2-nek becézett fejlődési szakaszunkat: ennek során egy földi tesztelésre alkalmas prototípust készítünk el, ami sajnos, még nem indulhat a Holdra, viszont földi körülmények között durva teszteknek néz elébe, az már biztos.

A vörös Hold

Nem csak következtetni lehet arra, hogy Kína űrprogramja a Hold felé tendál, tudják ezt ők maguk is. Kína sajátos módon emlékezett meg Kennedy elnök holdraszállást ígérő beszédének ötvenedik évfordulójáról. 2011-ben ők is bejelentették, hogy még az évtized vége előtt Holdra szállnak. Egészen pontosan 2020-ig. Az amerikaiaknak is pont ennyi idejük állt rendelkezésre a hatvanas években, igaz, ők még ekkor abban sem lehettek biztosak, hogy a Holdra le lehet-e szállni egyáltalán, illetve, hogy nem nyeli el a holdpor egy az egyben az egész hóbelevancot. A Kínaiak tehát jobb helyzetben vannak, ahogy erről korábbi posztunkban is elmélkedtünk már.

A bejelentés egy évvel azután történt, hogy Obama visszafaragta a NASA költségvetését, és kihúzta az újbóli holdraszállást a tervek közül. Elképzelhető, hogy rövidesen visszakerül, mivel úgy hírlik, hogy a Hold gyarmatosítása is a kínai célok között szerepelhet.

A "vörösre mázolt" Hold lehetősége egészen biztosan nem nyerné meg az amerikaiak többségének tetszését, az elnökválasztási kampányból már rég kiesett Newt Gingrich idei nagy pechje, hogy ötletére még nem volt fogékony a közvélemény. A következő választásokon azonban egy holdbázissal – ezt akarta ugyanis Gingrich – akár még választást is lehetne nyerni. Pláne, ha akkor a kínaiak már a Hold körül legyeskednek majd.

A kínaiak holdbázist szeretnének létrehozni, az angolszász sajtó pedig már most spekulál. 1967. januárjában hirdették ki a Világűr egyezményt, amit az űrkutatásban potens országok egytől-egyik aláírták, sőt, ratifikálták is. A dátum nem véletlen: az egyezmény két és fél évvel az amerikai holdraszállás előtt jött létre az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között ekkor - pláne korábban - nem lehetett megjósolni, hogy kik lépnek elsőként a szomszédos égitestre. Mivel az USA és a Szovjetunió nagyon sokáig fej fej mellett haladt az űrversenyben, mindkét nagyhatalom érdekében állt minden olyan szerződés megkötése, ami a másik felet korlátozhatta.

Az egyeztmény alapvetően a tömegpusztító fegyverek világűrbe telepítését tiltja, és emellett leszögezi, hogy az űr „szabadon kutatható mindenki által, és nem vonható egyetlen állam szuverenitása alá sem”. Ezt az egyezményt azóta már Kína is aláírta. Azonban nincs olyan egyezmény, amit ne lehetne felmondani.

A szuverenitás kérdését a nemzetközi jog általában a lakosok belátására bízza. Mivel mindezidáig még senki nem létesített állandó holdbázist, holdpopulációról sem igazán lehetett beszélni. A kínai ötlet megvalósulása esetén ez a helyzet alapjaiban változna meg. A Holdon tartósan letelepedő kolónia ugyanis simán kinyilváníthatja, hogy az általuk benépesített szimpatikus „földdarabka” lehetne mondjuk kínai territórium. Majd bevezetik a népköztársaságot. A 19. és a 20. században még ennyi sem kellett: számos lakatlan csendes-óceáni szigetecske egy egyszerű zászlófelvonást követően máris az Egyesült Államok tulajdonába került.

Ha a kínaiak annektálják a Holdat, vagy legalábbis egy részét, attól tuti visszhangzik majd a világegyetem hozzánk közelebbi fele. A Hold bekebelezéséről nyilvánosan sosem beszéltek a kínai vezető körök. Ha azonban ez megtörténne, előfordulhatna, hogy egyik ország a másik után kezdene területeket kisajátítani a Holdon - ezzel egyben legitimálva a kínai föld holdszerzést. A 19 század óta először ismét beköszönthet a gyarmatosítás kora.
És, hogy ez miért lenne jó Kínának? Elemzők szerint az ország minden lehetőséget megragad arra, hogy a nemzetközi ügyekbe beavatkozzon, ha csak csöppnyi lehetőséget lát arra, hogy növelje befolyását. Ezzel az üzenettel Kína gyakorlatilag bejelentené nagyhatalommá válását.

A presztizs növelésen kívül persze másra is jó a Hold – például lehet bányászni is rajta, mégpedig a földi körülmények között oly ritkásan előforduló fémfajtákat, épp ezért az állandó holdbázis létrehozása mögött nem csekély gazdasági megfontolás is húzódhat, ráadásul nyolc éven belül minden megvalósíthatónak tűnik.

Ha másért nem, hát azért, mert Japán - Kína fő riválisa - is holdmissziókat dédelget magában: ők azonban inkább robotokkal "rohannák le" égi kísérőnket. Furcsa mód ezt a japánok is pont 2020-ig akarnák összehozni.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Kőfelverődés az űrben

„Nem tudjuk pontosan, valójában mennyi meteorit záporozik a földre, amíg nem létesítünk űrállomásokat ott, ahol a meteoritok még eredeti méretükben megfigyelhetők.” Tegnapi posztunkban a Földet első amerikaiként megkerülő John Glenntől idéztük ezt a részletet. A hatvanas évek eleje óta sok minden megváltozott, azóta lett már űrállomás is. A napokban azonban a meteoritok megfigyelése túlontúl közvetlenre sikeredett.

Az autó szélvédőjén idegesítő látvány a kőfelverődés nyoma, az űrben ez valószínűleg nem csak esztétikai okokból idegesítene minket. A napokban a Nemzetközi Űrállomás egyik ablakába csapódott be egy kisméretű meteorit, vagy űrszemét-darabka.
Mivel ez egy lövedék sebességének a sokszorosával történt, a NASA most épp azt elemzi, hogy a sérülés mennyire veszélyezteti a jelenleg hattagú legénységet.

Dizájnkonyha? Szó nincs róla. Az alábbi képen a Nemzetközi Űrállomás Föld felé néző kupolája látható, ez egyike a bázis legellentmondásosabb elemeinek.

Az ablakok kérdésköre már a hatvanas évek eleje óta vita tárgya az űrhajósok és a mérnökök között: előbbiek ragaszkodnak hozzá, utóbbiak tartanak tőle. A Mercury-programban résztvevő hét asztronauta egységesen kitartott amellett, hogy az űrhajók kabinjára nagy ablakok kellenek, ez ugyanis megkönnyíti számukra a tájékozódást. Bár ezek nem készültek el Alan Shepard, az első amerikai asztronauta repülésének idejére, így ő kénytelen volt beérni kis kukucskáló-nyílásokkal, de a második emberes repülés alkalmával Gus Grissom már tökéletes panorámában gyönyörködhetett.

Nem véletlen valószínűleg, hogy a Nemzetközi Űrállomás mindenkori legénysége számára az ablakokat a többi közt John Young asztronauta harcolta ki – ő volt az első, aki hatszor járt a világűrben, ebből egy útja a Holdra vezetett: csak tudja, mire van szükség odafenn. Földön és űrben azóta is áldják a nevét: az űrhajósok általában a Kupolában pihennek, innen nézelődnek lefelé, a Föld nevű bolygóra, és a netet bejáró, lélegzetelállító videókat is innen veszik fel.

A Nemzetközi Űrállomás Kupolájának hét ablaka van, ezek mindegyikét egy-egy űrálló, kevlárral is megerősített zsalugáter védi: már csak a muskátlik hiányoznak az alpesi idillhez. A sérült ablak serpenyőkre is emlékeztető zsaluját azonnal becsukták, és ez így is marad amíg meg nem érkezik a NASA-tól a kiértékelés eredményre.
Hasonló meglepetések bármikor előfordulhatnak, mivel az amerikai űrhivatal csak a nagyobb darabkák útját követi figyelemmel. Cseresznyénél kisebb méretű űrszemétből több százezer darabból álló kollekció kering a Föld körül – ezek jellemzően műholdak összeütközésekor keletkeztek. Rajtuk kívül persze még ugyanilyen méretű meteoritok is el találhatják az Űrállomást.

Jobbik eset, ha a meteoritok az űrállomást találják el: a kupola ablakai speciális üvegből készülnek, amiket nem könnyű átütni. Azonban halálos következménnyel is járhat, ha egy hasonló méretű meteorit történetesen űrséta közben talál el egy asztronautát. Ennek veszélye leselkedett az Apollo-program holdraszálló asztronautáira is, és úgy tűnik, rövidesen kínai kollégáiknak is szembe kell ezzel nézniük. Kína hold-ambícióiról holnapi posztunkban lesz szó.

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

De mit akar Kína?

Indíthatnánk persze másik közhellyel is, de minek, ha ez is megteszi: a történelem ismétli önmagát. Az Egyesült Államokra napjainkban az ötvenes évek köszöntöttek. Fejük fölött ismét önálló életet él a világűr – legalábbis, abban az értelemben, hogy van valami, ami nem áll amerikai ellenőrzés alatt. Ez a zavaró valami pedig a kínai űrprogram.

Legutóbb az ötvenes évek végefelé lehetett ilyen érzésük az amerikaiaknak, pedig akkor még csak egy kis gyösz keringett a fejük fölött, amit kisvártatva egy bizonyos Lajka nevű kutya követett - igaz, szegény pára nem húzta sokáig odafenn. A kínai űrprogram persze abban mindenképp hasonlít szovjet elődjéhez, hogy ezúttal is ők „provokálnak”. (Az űrversenybe is a szovjetek lovallták bele a nagy nyugati ellenlábast, mégpedig akkor, amikor Hruscsov ráérzett a tengerentúli pánik édeskés ízére, amihez elég volt bármelyik amerikai újságot fellapozniuk.)

A kínaiak tuladonképpen most önmagukkal állnak űrversenyben, amit kérdéses, hogy az USA meddig fog hagyni: elképzelhető, hogy a kínai űrprogram „kitermel” egy újabb Kennedy elnököt, aki ezúttal az évtized vége előtt a Marsot programozza be a NASA GPS-én a desztinációk közé? Tudjuk: akció-reakció, szó szót követ.
Az már látszik, hogy Kínának ambíciózus tervei vannak, ezt nem nehéz kitalálni. Ha nem így lenne, puszta pénzkidobás lenne az önálló űrállomás létrehozása. Elég lenne, ha bedobnák a közösbe az űrprogramjukra szánt pénz egy részét, és akkor máris lenne egy kínai modul a Nemzetközi Űrállomáson. Meg kínai taikonauták, meg hawaii.

De nem ezt teszik, és éppen ez az, ami árulkodó. A hatvanas évek eleje óta sem fejlődött annyit a technika, hogy bizonyos lépéseket meg lehetne spórolni. Illetve: a technika rengeteget fejlődött azóta, de annyit azért nem, hogy az ellenőrzést meg lehetne spórolni. Egy hősi halott ugyanis nem tesz jót egyetlen nyilvánosság előtt zajló űrprogramnak sem. Márpedig a kínai az ilyen – ebben is eltér a szovjetekétől. Vannak kötelező elemek, amiket be kell tartani: olyasmi ez, mint a szobatisztaságra nevelés.

Ha holnaptól Magyarország történetesen embert akarna juttatni a Holdra, valószínűleg elsőként egy személyzet nélküli kabint állítana Föld körüli pályára. Ha ez sikerült, ugyanezt megismételhetné – ezúttal már emberek is lennének a fedélzeten. Opcionálisan persze a két fázis közé iktatható egy-egy kisállatos szőrmókos küldetés, de ennek igazából csak PR-értéke lenne, ráadásul az állatvédők is tiltakoznának. Úgyhogy, marad az ember.
Ezzel a főemlőssel aztán gyakorolni kellene egy kicsit a manőverezést, a dokkolást, majd az egészet lehetne előlről kezdeni az eddigi kísérletekhez használt rakétánál nagyságrendileg nagyobb, erősebb holdrakétával.

Lényegében ezt csinálták az ameikaiak a hatvanas években, persze, nagyon sarkítva: a Mercury-program keretében jókat keringtek a Föld körül, a Gemini-programban már küldetésenként két asztronauta vett részt: még tovább tartózkodtak a világűrben, aztán gyakorolták az űrsétát, és egy kicsit dokkolgattak is. Gyakorlatilag ekkorra már mindent kipróbáltak, ami a holdraszálláshoz kellett. Majd következett az Apollo-program, ahol egy kicsit ismerkedtek a cuccal, dokkoltak egy keveset, majd nekilódultak a Holdnak.

Magyarországnak ma könnyebb dolga lenne. Kínának meg még pénze is van rá. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a tavalyi volt az első év, amikor Kína megelőzte az Egyesült Államokat a rakétaindításokban: míg az USA 18 rakétát indított a világűrbe 2011-ben, addig Kína 19-et. És ma már még egy Magyarországnak sem kellene végigcsinálni az egész Mercury, Gemini-programot. Elég lenne a rövidített kiadás, egyfajta gyorstalpaló. Ma ugyanis egy teljesen átlagos képességű gyerek megmondja azt, amire a hatvanas évek elején még dollármilliók mentek el: egészen egyszerűen azért, mert senki nem tudta, hogy túlélhető-e a világűr. És ha igen, akkor mennyi ideig.

Ezekbe a kezdeti kételyekbe nyújt betekintést John Glenn visszaemlékezése, aki első amerikaiként kerülte meg a Földet. Erről szombati és hétfői posztunkban olvashattok majd.

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Samtelenség

Sokat elárul az első amerikai asztronauták lelkiállapotáról az a tény, hogy egyikük egy vadászgépen is képes volt elaludni - repülés közben. Az eset Gus Grissommal történt, aki a szundikálás előtt átadta a gép irányítását Sam Beddingfieldnek - utóbbi volt felelős Gus űrutazásának idején az űrhajó tömegéért és egyensúlyáért, a mentőrakétáért, a fékezőrakétákért, a kabint a hordozórakétáról leválasztó kis rakétákért, a fékezőernyőért és a főernyőért, a pirotechnikai eszközökért, beleértve az ajtópántokat lerobbantó tölteteket. Gyakorlatilag mindenért.
Sam küldte Alan Shepardnek, az első amerikai űrhajósnak a zsírkrétákat, hogy el ne unja magát 15 perces űrugrásán, ugyanilyen megfontolásból Gus Grissomot keresztrejtvénnyel lepte meg a start előtti órákban, hogy kicsit oldja a feszkót. Grissommal való közös kalandját is ő mesélte el, ezt az alábbiakban kíséreljük meg lefordítani. Sam Beddingfield 2012. június 13-án, 78 éves korában halt meg.

"1957-ben találkoztam először Gus Grissommal a Wright Patterson Légibázison. Mindketten repülőgépek tesztelésével foglalkoztunk. Én repülőmérnök voltam, Gus pedig vadászpilóta, mégpedig a berepülő pilóták egyike. Számos tesztútjára elkísértem.
A legemlékezetesebbre az utolsó közös utunk sikeredett. Az volt a feladatunk, hogy megfigyeljük egy B-47-es sugárhajtású bombázó repülését. Először mi szálltunk fel egy kétüléses F-100F géppel, Gusnál vezette a gépet, ő ült az első ülésben. A B-47-es azonban műszaki problémák miatt mégsem szállt fel. [Az alábbi képen baloldalt Gus Grissom, a jobb szélen Sam Beddingfield látható.]

Amikor a B-47-es tesztelését törölték, Gus egy javaslattal állt elő. „Lássuk, mit gondolsz azokról a módosításokról, amiket ezen a gépen csináltak: miért nem próbálod ki, és nézed meg magad, hogy tetszenek-e?”
Így aztán átvettem az irányítást, bekapcsoltam az utánégetőt, és kipróbáltam pár rutinmanővert. Közel egy óra hosszat vezettem a gépet, Gus csak egy-két megjegyzést tett a repülés alatt, de az idő nagy részében hallgatott.

A repülés végefelé, Gus már több mint 15 perce nem szólalt meg. Láttam, hogy az üzemanyagszint rohamosan csökken, de Gus csak nem mondott semmit. Végül, amikor 400 literre apadt, megszólaltam: „Hé, ember, 400 literen az üzemanyag.” Nem kaptam választ. Így párszor erőteljesen megrángattam a botkormányt balról-jobbra, ettől a gép egyik oldaláról a másikra fordult. Ez ébresztette fel Gust. Ugyanis elaludt.
„Hol vagyunk?” – kérdezte.
„Azt hiszem, hogy a bázis felé tartunk, de nem vagyok benne biztos. 400 literen az üzemanyag” – feleltem.
Gus higgadtan csak ennyit mondott: „Átvettem.”

Gus a rádiót a megfelelő frekvenciára állította, majd azt mondta: „Patt Tower, itt a Drumhead 5.” Ez volt Gus hívójele Wright Pattersonban. „Készen állunk a landolásra.”
A toronyból ezt felelték: „Sehol nem látunk téged.”
„Nemsokára fogtok” – felelte Gus. Ekkor még több mint 10 és fél ezer méter magasan voltunk.

Meredek zuhanórepülésbe kezdtünk, majd normál leszállópályára álltunk, és kisvártatva tökéletesen landoltunk, annyi üzemanyaggal, ami épp arra volt elég, hogy a gép visszaguruljon a helyére.

Visszagondolva persze tudom, mekkora veszélyben voltam, de akkor nem aggódtam: maximálisan megbíztam Gus képességeiben – ezt ő váltotta ki belőlem. Pilótaként nagyon jól időzített, minden körülmények között pontosan tudta, mit kell tennie, és azt is, hogyan hajtsa végre a manővert."

Sam tagja volt annak a bizottságnak, ami kivizsgálta Gus balesetét, erről korábban írtunk. Emllékeztetőül annyit, hogy a Liberty Bell 7 útján minden simán ment egészen a vízreszállásig. Ekkor - a mai napig ismeretlen okból - aktiválódtak a kabin ajtópántjait leválasztó robbanótöltetek; a detonátorról egészen a balesetig úgy hitték, hogy azt csak az űrhajós hozhatja szántszándékkal működésbe. Ajtó híján a víz akadálytalanul ömlött be a kabinba, amiből Grissom gyorsan kimenekült, igaz, később kis híján belefulladt a tengerbe. A nagy kapkodásban ugyanis nyitva felejtett szkafanderén egy szelepet: ezen keresztül szökött a levegő az űrruhából - mindeddig ez a levegő tartotta a felszínen az űrhajóst. Gus majdnem vízbe fulladt. Szerencsére őt még idejében kimentették, a kabin azonban az Atlanti-óceán fenekére merült.

Sam a történtek kivizsgálásáról ezt írta: „Gus mindvégig kitartott amellett, hogy nem ő hozta működésbe az ajtót lerobbantó detonátort. Egy belső vizsgálatra került sor, ami megállapította, hogy az ajtó valóban magától robbant le. A detonátor aktiválásához ugyanis nagyon erős ütésre volt szükség - megelőzendő, hogy véletlenül működésbe lépjen. Aki már robbantott le ilyen ajtót, az tudja, hogy az ütés nyoma megmarad a kéz hátoldalán – Gusnak nem volt semmi ilyen sérülés a kezén, miután kimentették a vízből. (…) Három vagy négy különböző lehetőséget találtunk arra, az ajtó miként robbanhatott le magától. Jól ismertem Gust, és biztos voltam benne, hogy megmondaná nekem, ha az ajtót manuálisan robbantotta volna le.”

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Intergalaktikus peterakó Szegeden

Május van, ilyenkor a medve már rég kibújt az agyoncsépelt közhelyek legaljáról, viszont Oppy, a marsjáró csak nemrég ébredt fel négyhónapos téli álmából a Marson, és már közel négy métert arrébb is gurult telelőhelyéről. Ahol igazából nem is aludt - ugyanis egyhelyben álldogált, és a tőle robotkarnyújtásnyira lévő marsi sziklákat babrálta: több mint tucatnyi kövön végzett ez idő alatt vizsgálatokat.

Viszont jó hír, hogy a májust a földi életformák egyike-másika meg épp azzal tölti, hogy diszkrét marsi invázióra készül. Május 12-én kezdődik ugyanis a 7. Magyarok a Marson feszt Szegeden. Az eseményre több mint 30 csapat nevezett be, ráadásul ezek egyikének Pulis kötődése is van. Kopiás Péter a marsbányász egylet (Mars Mining Corporation) tagja, a többi közt ő nevezte el az általa tervezett négykerekű ős-Pulit Tevének - amit a tervek alapján akkortájt akár még fel is lehetett volna fújni. A Puli egyedfejlődésének ebben a viszonylag korai fázisában még javában a tevekorszakát élte: ekkor még ágasbogas kerekei voltak, plusz a szerkezetet szükség esetén egy "nyakkal" is meg lehetett spékelni, ennek végén üldögéltek a kamerák. Mindez oldalnézetből egy tevére emlékeztette Pétert, aki ezzel fényesen rácáfolt arra a közhiedelemre, hogy tudatmódosulást csak tudatmódosító szerekkel lehet elérni - későbbi életrajzírók kedvéért leszögezzük: Péter semmi ilyesmit nem használ, még az alkoholt is kerüli. Tudatmódosítókról tehát szó sincs - elég csak mérnöknek születni.

És ha már így történt, nincs mit tenni: Péter és brigádja már hetedik éve vívja csatáját egy tornateremben berendezett Marson. Az általuk tervezett és épített marsjárónak egyelőre még nincs neve, a verseny végére viszont esélyes, hogy a "Rough Ride" lesz a befutó, ugyanis meglehetősen kemények a "léptei": egy hisztis kisgyerek sem képes ilyen profizmussal a földhöz csapkodni magát. Íme:

Ezt a marsi tornatermet idén – a keretmese szerint – egy intergalaktikus peterakó tartja rettegésben, az üvegházhatás ehhez képest smafu. A világot fenyegető pókszerű izé ugyanis unos-untalan lepetézik, emiatt egyszer majd egészen biztosan kihal az emberiség. Szerencsére, vannak robotok, amik álcázással akár még be is csaphatják a Nagy Intergalaktikust.
A peterakó ugyanis minden forgó mozgással haladó [ez mérnöknyelven kábé kereket jelenthet, csak az a szó már biztosan derogál érzékeny fülüknek] robotot automatikusan ellenségnek tekint, idén tehát ezt leszámítva minden más mozgásmintával próbálkozhatnak a résztvevők.

Az emberiséget oly hűségesen, évezredeken át kísérgető kerékkoncepció száműzésével Péter alapvetően háromféle lehetőségre számít. Lesznek pókszerű robotok, valószínűleg páros számú lábbal, lehetnek kétlábú, humanoid típusú robotok, csak fel ne boruljanak, mert akkor vége a sztorinak. A harmadik csoportot gazdagítja Péter csapata is: ők a forgómozgást alakítják át járássá.

Amikor ránéztem az alábbi tervrajzra, rögtön megállapítottam, hogy a középső 108 pontos übermezőbe kell eljutniuk a csapatoknak. De nem, pontosabban, nem csak oda. Péter szerint a versenyt úgy kell elképzelni, mint egy focipályát, ahol 11 kapu van: mindegyikbe lehet gólt lőni, de a torna megnyeréséhez mindegyikbe be is kell lőni egyet. A 11 "kapura rúgásra" kábé negyedórájuk van a csapatoknak.

A verseny időre megy, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk: a gyakorlatban az a robot lesz a gyorsabb, amelyik egyetlen paranccsal a lehető legkomplexebb feladatok megoldására képes. A kütyük ugyanis nem holmi távirányítós kisautók fészliftjével készülnek; szoftveresen irányítják őket: minél többet halad emberi beavatkozás nélkül, annál kevesebb ideig kell a robotnak a mérnökök döntésére várnia. Ideális esetben tehát akár be is programozhatnák a tervrajz alapján az egész pályát, legalábbis elvben: mivel egyszerre négy csapat versenyzik egymással, kicsi az esélye annak, hogy nem kell majd soha közbeavatkozni.

Ráadásul, a csapatok által gépeiknek adott parancsokat 15 másodperccel késleltetik a tornateremben - a rádiójelnek is ennyi ideig tartana eljutni a Földtől a Marsig. A robotoknak azonban nem csak mozogniuk kell – ez annyira alap, hogy ezért önmagában még pont sem jár. Pedig ez sem egyszerű, hiszen „műholdkép” alapján tájékozódhatnak: a tornaterem plafonjáról egy webkamera figyel, ez alapján alkothat egy-egy csapat képet - szó szerint - önmaga és a másik három csapat, valamint a peték helyzetéről. De ezzel a felvétellel is meg kell küzdeniük: a "műholdképet" készítő webkamerán például halszemoptika is lehet, ezt a fotót egy, a csapatok által fejlesztett szoftver "torzítja vissza" eredetire, hogy azt a robot egy másik szoftvere hasznosíthassa a tájékozódás során.

A verseny lényegét egyszerűbb megérteni, ha idézünk az intergalaktikus játékszabályzatból: „Egy példa: 72 pontos a célterület. A "B" csapat lerakott egy labdát, az 72 pont. Jön "C" csapat, és ő is lerakja a labdát: ez neki is 72 pont. A forduló végén kettejük labdája csak 36-36 pontot ér, ezért "C" csapat elemi érdeke, hogy "B" csapat labdáját eltüntesse a célterületről megszerezve a teljes 72 pontot.  Felvenni csak saját labdát lehet, a többiekét egyéb mechanikai módon kell szükség esetén eltávolítani.”

A verseny egyik legizgalmasabb része azonban minden bizonnyal a kipakolás lesz, Péter szerint ilyenkor nagy a kíváncsiskodás, megy az "ipari kémkedés". Ilyenkor jönnek a homlokracsapkodós pillanatok: "hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe?!" Ekkor derül ki például, hogy amíg az egyik csapat 3 hétig szívott egy probléma megoldásával, azon egy másik brigád - például pillanatragasztó közbeiktatásával - két pillanat alatt átlendült.
A petéket egyébként nehézsúlyú ping-pong labdák helyettesítik, hogy azért a közönség is tüsszenthessen néha, ha már olyan nagyon muszáj neki. Hogy ennek lehetőségét még tovább csökkentsék, a játékot interneten is közvetítik, az élő adáshoz kattints ide! Természetesen, a Puli hevesen drukkol azért, hogy sikeres legyen Kopiás Péter és a marsbányászok mai bevetése.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Szuperhold

A helyzet az, hogy a szuperhold távolról sem volt olyan szuper, pontosabban egy árnyalattal sem volt kevésbé szuper ahhoz képest, amilyen a Hold máskor szokott lenni. Az emberrel az egyik fő gond az, hogy a Hold „mezei” és „szuper” állapota közötti különbség észleléséhez legalább két holdnak kellene egyidejűleg egymás mellett lennie az égen: a jelenség akkor lenne az igazi, ha a Holdat kevésbé szuper, szokványos formájában is láthatnánk. Hogy legyen mihez viszonyítani.

Másrészt pont a viszonyítás felelős azért, hogy a horizont közelében akár mindennap "szuperholdat" láthatunk. Ez azonban agyunk tevékeny közreműködésének köszönhető - erre a poszt végén térünk vissza.

Legalább két pszichológiai jelenség játszik velünk. Az egyik. Ha elég határozottan állítják, hogy az, ami látunk, nagyobb ahhoz képest, amit látni szoktunk, elhisszük. Ezzel az emberek többsége így van, még akkor is, ha a Holdnál jóval egzaktabb dologról van szó: ha például összezárnak minket egy olyan csoporttal, ahol rajtunk kívül mindenki más kellő határozottsággal állítja a rövidebb vonalról, hogy az a hosszabb, egy idő után mi is elfogadjuk. Ez a csoporthatás.

A szuperhold jelenség egyébként egzakt dolog: évente általában egyszer van ilyen, idén erre a május 5-ről 6-ra virradó éjszaka került sor. Ekkor a Hold mintegy 30 ezer kilométerrel volt közelebb a Földhöz, így égi kísérőnk bolygónktól való távolsága alig több mint 350 ezer kilométerre apadt. Emiatt 14 százalékkal tényleg megnő a mérete a földlakók számára, és 30 százalékkal fényesebb az idén esedékes többi teliholdnál. A szuperhold annyira valóságos, hogy a tengerekre is hatást gyakorol, mégha ez nem is túl sok: pár centivel magasabban tetőzik ilyenkor a tenger dagály idején, helyi földrajzi tényezők miatt a különbség akár 15 centi is lehet; ez még mindig nem az, amit cunaminak mondanánk.

Viszont. Akár szuperhold van, akár nem, a horizont környékén mindig "nagyobb" a Hold. Ez azonban csak látszólagos: saját agyunk csap be minket galád módon, bár a Holdat puffadásra hajlamosító mentális tényező még nem pontosan tisztázott. Igazság szerint ilyenkor még messzebb van tőlünk a Hold szűk 1 földsugárnyival - ez kábé másfél százaléka a teljes távolságnak.
Valószínűleg olyasmi történik a fejünkben, amit a fenti ábra is szemléltet: a fekete-fehér "csempéken" álló piros golyók azonos méretűek, mégis kisebbnek látjuk a kép alján a hozzánk közelebb lévőt, és nagyobbnak a tetején lévőt. (A képre kattintva bátran játszhatunk is velük, és tesztelhetjük perceptuális konstanciáinkat.) Ilyen lineáris perspektívában látjuk szabad szemmel a világot, nem kizárt, hogy ennek esik a Hold is áldozatul. Ha nem így lenne, akkor az előbbi képen pont egyformának látnánk a két golyóbist. Persze, nem csak a szomszédos égitesttel kivételez agyunk: a lenyugvó vagy a felkelő napot is nagyobbnak észleljük.

A fentiek miatt tehát nem csak az év egy kitüntetett szuperhold-napján, hanem gyakorlatilag minden alkalommal 30-50 százalékkal nagyobbnak látjuk a Holdat akkor, amikor az a horizonton ül. Erről a holdillúzióról már az időszámításunk előtti 4. században is értekeztek, és rengeteg publikáció jelent meg erről – jellemzően bő kétezer évvel később. Egyes elméletek szerint azért látjuk ekkor a Holdat nagyobbnak, mert agyunk a táj jellegzetességeihez - pl. fákhoz és más tereptárgyakhoz - viszonyít. Amikor a Hold delel, azaz zeniten van, támpont nélkül marad agyunk, így kénytelen a Holdat akkorának láttatni velünk, amekkora az valójában.

Az tehát a nagy helyzet, hogy a szuperhold idején a Hold tényleg nagyobb, mivel égi kísérőnk ilyenkor fizikailag tényleg közelebb van hozzánk, ebből azonban leginkább csak nagy fényességét érzékeljük szemünkkel. A Holdat azonban egy átlagos éjszakán is nagyobbnak látjuk, ha a horizonton van - ezzel agyunk észlelési mechanizmusa ajándékoz meg minket. Ha tehát lekéstük a hétvégi szuperholdat, vagy nem voltunk elégedettek a méreteivel, nincs probléma: a következő holdkelte lehet, hogy nem okoz majd csalódást.

A hétvégi szuperholdat nem hagyhattuk szó nélkül, következő posztjainkban - ígéretünkhöz híven - Al Shepard beszámolójából közlünk részleteket, aki első amerikaiként 1961. május 5-én ruccant ki a világűrbe.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Számkivetve

Két film is készült az Apollo 13-ról: az egyik 25 évvel a baleset után, a másik azonban még az űrhajó balesete előtt. Az előbbi a sokak által ismert 1995-ös film Tom Hanks főszereplésével, utóbbi a Marooned címet viselte, és olyan arcok játszottak benne, mint Gregory Peck és Gene Hackman. A film alapjául Martin Caidin azonos című regénye szolgált, amit még 1964-ben  írt.

A filmet 1970 elején a NASA repülésirányítóinak is levetítették. A többi közt egy Art Campos nevű legény is megnézte 1970. április 13-án, aki később elmondta, hogy a filmben vázolt problémán gondolkodott, miközben a vetítésről hazafelé tartott, sőt, ezzel is aludt el otthon az ágyban.

Pár óra múlva Campos egy telefonhívásra ébredt, amiben tudatták vele, hogy az Apollo 13 balesetet szenvedett, és azonnal be kell jönnie a munkahelyére. Ki kellett dolgoznia, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó parancsnoki egységében lévő akksikat miként lehet újratölteni.

Ezeket a korábbi és későbbi missziók során kizárólag a hazatérés utolsó fázisában, a légkörbelépés előtt kezdték el használni.
Az Apollo 13 parancsnoki moduljában azonban áramszünet volt a robbanást követően. A fedélzeti számítógépet viszont be kellett kapcsolni arra az időre, amíg a navigációs adatokat kimásolják belőle, és átmentik a holdkomp agyába, ami végül mentőcsónak módjára egészen a Földig fuvarozta a sérült űrhajót. Erre az időre a szükséges áramot épp a fenti légkörbelépésre szolgáló akksikból nyerték, azonban félő volt, hogy használatuk miatt épp a légkörbelépésre nem marad majd bennük elég kraft.

Valahogy tehát "után kellett tölteni" ezeket az akksikat. Campost ennek megoldására rendelték be a baleset éjjelén, és miközben úton volt a 45-ös épülethez, ahol a Küldetésértékelők dolgoztak, beugrott előző esti filmélménye, valamint egy eljárás, amit egy évvel korábban eszelt ki arra, hogy miként is lehetne a lemerült akksikat újratölteni a holdkomp óriási akkumulátorainak segítségével.

Munkahelyére érve Campos azonnal nekilátott az eljárás leírásának, míg társai a Küldetésértékelő szobában a parancsnoki egység és a holdkomp kapcsolási rajzait böngészték. Végül rábukkantak egy kis drótra, ami a két jármű között húzódott. Eredetileg ezt azért tervezték be még évekkel korábban, hogy a holdkomp egyes alkatrészeit melegen tartsák addig, amíg azt be nem üzemeli a Hold felé utazó legénység.
 
Megtalálták tehát a drótot, de fogalmuk sem volt arról, hogy az eljárás működik-e majd – emlékszik vissza Jerry Woodfill, aki a probléma megoldásán dolgozó villamosmérnökök mellett üldögélt a Küldetésértékelő szobában. Attól tartottak ugyanis, hogy az áram rossz irányba, tehát a holdkomp felé indul majd el, ahelyett, hogy épp a holdkompból jönne a delej a parancsnoki egység akksijaiba.

És tényleg. Woodfill szerint a földi szimulátorokon nem is működött a dolog. A szimulátor számítógépe ugyanis nem engedte meg ezt, de nem volt más alternatíva. Vesztenivalójuk sem volt, amúgy sem tehettek mást, mint hogy kipróbálták, az űrben működik-e a dolog. Ott működött.
 
"Komolyan azt gondolom, hogy a „Marooned” című film volt a megoldás kulcsa, és a látottak hatására ugrott be Art Camposnak ez a drót. Ezzel a baleset előtt forgatott film is hozzájárult az Apollo 13 tényleges megmeneküléséhez" - állítja Jerry Woodfill, aki szerint 13 véletlen játszott közre a legénység megmenekülésében. Woodfill szerint a film ezek egyike volt.

A fentieken kívül voltak még további hasonlóságok is az Apollo 13 tényleges drámája és a "Marooned" című film között.
Ilyen volt például a földi szimulátorok használata - ugyanígy próbáltak a valóságban is modellezni a problémák megoldását. A filmben a Gregory Peck által játszott küldetésirányító elrendelte, hogy a NASA minden erőforrását be kell vetni a mentés érdekében, és hogy az alvállalkozókat is maximálisan be kell vonni a probléma megoldásába – ez hasonlóképp történt a valóságban is. A filmbéli, valamint a Chris Kraft által a valóságban levezényelt sajtótájékoztatók légköre szintén nagyon hasonló volt.
A Marooned űrhajósai is tévesen azt gondolták, hogy egy meteor találta el őket, ugyanígy az Apollo 13 asztronautái a robbanást követően is eleinte ilyesmire gyanakodtak. A filmben is egy hurrikán fenyegette a mentőakciót, ahogy az Apollo 13 esetében is ez történt. Sőt, a filmbeli meterológusok ugyanúgy rosszul jósolták meg a vihar útját, mint hús-vér társaik az Apollo 13 küldetés végefelé.
A filmben és a valóságban is Jimnek hívták a parancsnokot, és a Maroonedban is az Apollo 13-hoz nagyon hasonló módon próbáltak úrrá lenni a készletek apadásán; továbbá az orvosok is ugyanúgy aggódtak a legénység kialvatlansága miatt. A filmbéli személyzetnek is azt javasolta a földi irányítás, hogy kapcsoljanak le kettőt a rendelkezésre álló három üzemanyagcella közül. Ezek voltak az Apollo 13 áramszolgáltatói, a balesetet követően a valóságban is ugyanúgy egy cellát használtak, mint a filmben, amíg az le nem állt. (Az üzemanyagcellák a többi közt oxigénből állítottak elő áramot: mivel az egyik oxigéntartály felrobbant, a másik pedig eresztett, így lassan elfogyott az áramtermeléshez szükséges „üzemanyag”.)

Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka és felesége, Marilyn Lovell egy későbbi interjúban erről az 1969-es filmről is beszélt. A pár elmondta, hogy Lovell feleségének a Marooned konkrétan rémálmokat okozott. Ezzel kapcsolatos negatív emlékei ihlették a Tom Hanks-féle Apollo 13 hatvanas évek filmes technikáit idéző álomjeleneteit.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A tartályok helyzete

Két ugyanolyan oxigéntartály volt az Apollo 13 műszaki egységében, az egyik kívül, a borítás alatt, a másik belül. Ha a "csapágyas", külső tartály került volna belülre, az Apollo 13 legénysége nem élhette volna túl a küldetést.

Az Apollo 13 balesetének története valójában az indítást megelőző években kezdődött. Ahogy Jim Lovell "Lost Moon" című könyvében leírta, a baleset emberi hibák és műszaki anomáliák összessége miatt következett be. De ha a véletlenek kicsivel is másképp alakultak volna, nem menekülhetett volna meg a legénység. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint a személyzet megmenekülése a kettes számú oxigéntartály műszaki egységben elfoglalt helyének köszönhető. Az alábbi skiccen ez a műszaki egység látható, a kép tetején látható részhez rögzült a parancsnoki modul hőpajzsa, kicsivel feljebb az űrhajósok ültek - a műszaki egységnek háttal. Középen látható a küldetés során felrobbant ominózus kettes számú oxigéntartály (Oxygen Tank 2).

A NASA által a balesetről készített jelentést is átnyálazva Woodfill arra következtetésre jutott, hogy a legénység meghalt volna, ha a hibás kettes számú oxigéntartály nem a műszaki egység külső borításához közel kapott volna helyet, hanem mondjuk, a modul belsejében - ahol például, a másik oxigéntartály volt. A kettes tartály helyzete ugyanis nagymértékben összefüggött a robbanás okozta kár mértékével. Ha a másik, az egyes számú oxigéntartály sérült volna meg, a robbanás esetén nem lett volna lehetőség a mentésre.

Az oxigéntartályok különleges körültekintéssel szigetelt gömbök voltak, ezekben tárolták a folyékony oxigént - egy cső és egy fűtőszál vezetett át rajtuk középtájt. Az Apollo 13 kettes számú tartályát eredetileg az Apollo 10-be építették be, de valamit meg változtatni rajta, ezért aztán kiszerelték. A tartályt azonban véletlenül "megütötték", és az ettől megsérült – ezt akkor nem tekintették nagy problémának.

A tartályokat ugyanis a műszaki egységben egy "polcra" szerelték (ld. a fenti képet), és két csavarral rögzítették a helyükre. A kiszerelés közben azonban, figyelmetlenségből csak az egyik csavart távolították el a polcból, azon az oldalán, ami a kettes számú tartályt tartotta. Amikor megemelték a polcot, az egyes tank a helyén marad, míg a kettes megindult felfelé, nekikoccanva a fölötte lévő, üzemanyagcellákat rögzítő szintnek.

A műszaki egységben sem volt tánctér, a "kilengés" mindössze öt centis lehetett, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ütés hatására elmozduljon a lazán rögzített töltőcső a tartály belsejében. Az "ütődött" tartály helyett egy másikat kapott az Apollo 10, viszont az eltávolított tanknak csak a külsejét vizsgálták meg. A belsejét senki nem nézte át, így észrevétlen maradt a töltőcsövet ért kár. A sérült tartályt aztán beszerelték az Apollo 13 műszaki egységébe 1968. november 22-én.

Sajnos volt még egy probléma a tartállyal, ami az előbb leírt sérülés nélkül talán sosem okozott volna gondot. Az oxigéntartályokat eredetileg arra tervezték, hogy 28 Voltos váltóáramról üzemeljenek. 1965-ben azonban elrendelték, hogy meg kell felelniük a Kennedy Space Center 65 Voltos földi betáplálásának is. Ezért aztán minden alkatrészt ennek megfelelően átalakítottak – az egyetlen kivétel a fűtőelem kapcsolói voltak, ezeken átsiklott a mérnökök figyelme. A kapcsolókat úgy tervezték, hogy akkor lépjenek működésbe, és kapcsolják le a fűtést, amikor a tartály hőmérsékletete eléri a 26 Celsius fokot. (A tartályban általában -74 és -174 Celsius fok közötti hőmérséklet volt.)

Egy repülés előtti tesztelés során a kettes tartályból nem megfelelően jött ki az oxigén, feltételezhetően a sérült cső miatt. A fűtést általában csak nagyon rövid időre kapcsolták be, épp csak annyira, hogy a tartály belsejét enyhén megmelengessék: a magasabb hőmérséklet ugyanis megnövelte a tartályban a nyomást, amitől a cseppfolyós oxigén „nem ülepedett le”. A földi próba alkalmával úgy határoztak, hogy „felforralják” a tartályban maradt oxigént, hátha úgy lesznek szívesek kijönni belőle az oxigénatomok: nyolc órán át 65 Voltos árammal fűtötték. Ettől valószínűleg megsérültek azok a kapcsolók, amiket eredetileg csak 28 voltos feszültségre terveztek. (Miután a tartály leengedése végül sikerült, mindenki – beleértve az Apollo 13 három űrhajósát is – egyszeri, átmeneti hibának minősítette az esetet, és megkockáztatták az indulást. Ha nem így tesznek, akkor hónapokat csúszott volna a küldetés, ami így utólag, valószínűleg nem lett volna olyan nagy baj.)

Az Apollo 13 balesetét kivizsgáló bizottság később arra a következtetésre jutott, hogy a kapcsolók vélhetően megolvadtak és besültek, ezért nem léptek működésbe, és ezért nem állították le a fűtést, amikor a hőmérséklet elérte a 26 Celsius fokot. Így történhetett meg, hogy a tartály hőmérséklete 538 Celsius fokra emelkedett. A tartály belsejében lévő hőmérőt viszont arra tervezték, hogy csak 26,6 Celsius fokig mérjen, így az extrém túlfűtést nem vette észre senki. A nagy hő hatására aztán tényleg kiment a tartályból az utolsó oxigénmolekula is, de emiatt a tank belsejében súlyosan megsérült az elektromos kábelek teflonszigetelése.
Amikor a tartályokat behelyezték az Apollo 13 űrhajójába, a megsérült kettes tank a műszaki egység külső részébe került.
„Mivel a szikra, ami berobbantotta a kettes tartályban lévő oxigént, a tank tetején keletkezett, a tartály úgy viselkedett, mint egy termosz dugója. Kívül volt, ezért amikor felrobbant, csak a műszaki egység oldalát takaró lemez négyméteres darabját röpítette az űrbe. Az oxigéntartályokat rögzítő polc ezesetben megakadályozta, hogy a robbanás repeszei a hidrogéntartályokat is eltalálják. De ha mindez a modul belsejében található egyes tankkal történt volna meg, nagy valószínűséggel minden másképp alakult volna" - állítja Woodfill.

Abban az esetben ugyanis, ha a sérült tartály a műszaki egység belsejébe kerül, a robbanás erejétől a másik oxigéntartály is felrobbant volna, ettől pedig a pusztítás ereje fényévekkel nagyobb lett volna.

A belső tartály robbanása utat tört volna magának a tartópolcon át az alattuk található törékeny hidrogéntartályok irányába. Woodfill szerint az illékony hidrogéngáz az oxigénnel keveredve egészen biztosan elpusztította volna az egész űrhajót. "Természetesen, ezesetben a legénység azonnal meghalt volna. És semmi nyomunk, adatunk nem lenne arról, mi is történt az Apollo 13-mal" - állítja Woodfill.

Az egyes számú oxigéntartály került belülre, a sérült tartály pedig kívülre. Woodfill szerint 50 százalék volt az esélye annak, hogy mindez fordítva történjen, és a későbbiekben felrobbanó tartályt ne kívülre, hanem a műszaki egység belsejébe szereljék. Az oxigéntartályok szerencsés elrendezése jelentősen közrejátszott az Apollo 13 megmenekülésében.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Terminátor a Földön

Az Apollo 13 oxigéntartályának robbanása gyorsan leamortizálta az űrhajót, ettől kezdve a cél a továbbiakban nem a holdraszállás, hanem a nettó életmentés volt. De egyre több probléma merült fel a baljós küldetés során. Az űrhajó megfelelő pályán tartása óriási kihívás volt a küldetésirányításnak, leginkább azonban a legénység küzdött vele: az életük múlt rajta.

Alapjáraton az űrhajó parancsnoki egységének számítógépei végezték a többi közt a navigációt, de a műszaki egységben történt robbanás miatt az áramszolgáltatás szünetelt, így a navigáció sem működött. Meg úgy általában semmi. A holdkomp leszállóegységében lévő akksikra támaszkodhattak, ezek korlátozott kapacitása miatt azonban kénytelenek voltak spórolni az árammal. Így hát navigáció nélkül utaztak a Föld felé. Az asztronauták a csillagok pozíciója alapján tájolták magukat a "fedélzeti szextánssal" - hasonlóan ahhoz, ahogy az ősi tengerészek is navigáltak. A Nappal együtt 37 csillagot választott ki a NASA, ezek alapján határozták meg az űrhajó pontos helyét.

A csillagok alapján tájékozódni azonban korántsem volt egyszerű. Az oxigéntartály felrobbanása miatt az Apollo 13 törmelékfelhőben utazott. Jim Lovell parancsnok és legénysége így nehezen tudta megkülönböztetni a csillagokat azoktól a fényes darabkáktól, amik a napfényben körülöttük csillogtak. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint "nem lehet úgy navigálni, hogy közben nem látod a csillagokat rendesen".

A NASA-nak szerencsére volt erre az esetre is forgatókönyve egy előrelátó beszállítónak köszönhetően, Jerry szerint ez is hozzájárult az Apollo 13 megmeneküléséhez. A navigációnak ez a vadiúj módját korábban csak egyszer próbálták ki – az Apollo 8 esetében. És az, aki akkor használta ugyanaz a Jim Lovell volt, aki történetesen épp az Apollo 13 parancsnoka volt.
A TRW - ez a cég szállította be a navigációs rendszereket és eljárásokat – egyik alkalmazottja, aki egyébként Jerry cimborája volt, előrukkolt egy meglehetősen szokatlan ötlettel. „Ez a pali a barátom és a szomszédom, az ő elmondása alapján tudom, hogy milyen tervvel rukkolt elő az Apollo-űrhajósok csillagalapú navigációjával kapcsolatban. Mert mi van akkor, ha a csillagok nem látszanak? - tette fel a kérdést Woodfill. "Namármost ez nagyon valószínűtlen volt, mivel az űrben nincsen felhő, köd vagy füst, ami megakadályozná, hogy a csillagokat lássák az asztronauták. De a gondolat csak nem hagyta nyugodni. Rövidesen elő is állt a megoldással. Miért ne használnánk a Föld terminátorvonalát?”

A terminátor az a vonal, ami elválasztja a nappalt és az éjszakát itt a Földön: az űrből látszik igazán szépen, amikor egyik oldalán már süt a nap, a másikon azonban még sötét éjszaka van. Jól néz ki, de még jobb, hogy segítségével élve vissza lehetett hozni az Apollo 13 legénységét.
Jerry Woodfill haverja számolásba kezdett, majd egy számítógépes programot írt hipotézise ellenőrzésére. A javaslatot a NASA navigációs kütyükkel foglalkozó bizottságának elküldte, ők jóvá is hagyták a technikát, így az bekerülhetett a földi irányítás központi számítógépeibe. Ott is porosodott az Apollo 8 küldetéséig.

Lovell ezen az útján navigátori minőségben utazott a Holdhoz az Apollo 8 fedélzetén. Akkor csillagmegfigyelések alapján készült fel a Földre való visszatérésre, a koordinátákat be is pötyögte az Apollo meglehetősen egyszerű számítógépébe a kijelző és a billentyűzet segítségével. Ahelyett azonban, hogy entert (ENTR) ütött volna, véletlenül megnyomta a szomszédos törlés (CLR) gombot, amivel az űrhajó pozíciójára vonatkozó összes adatot kiütötte a gépből. Ez korántsem volt fatális hiba, viszont kiváló alkalmat teremtett a terminátorvonal alapján való navigáció kipróbálására.
Jerry szerint „Lovell konzultált a küldetésirányítással, hogy megismételje-e a szextánssal a csillag megfigyelését, ekkor valakinek beugrott az az ötlet, hogy ennél soha jobb lehetőség nem lesz a tartalék navi kipróbálására: használják a Föld terminátorvonalát. És működött. De aztán mindenki megfeledkezett róla, amíg… na meddig?"

Egészen az Apollo 13 küldetésig; ennek fedélzetén újra megtaláljuk Jim Lovellt, aki ezúttal az űrhajó parancsnoka volt. Az Apollo 13 legénysége tájékozódási pontnak a Napot használta, ami alapján prímán lehetett is vezérelni az űrhajót, és meggyőződhettek arról, hogy jó pályán haladnak-e, miközben a holdkomp fékezőrakétáival pályakorrekciókat hajtottak végre.

De ahogy egyre közelebb értek a Földhöz, úgy lettek egyre gondterheltebbek a légkörbelépésért és navigációért felelős szakik is, mivel a pályaelemzésből az derült ki, hogy az űrhajó túl laposan érkezik:  ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az Apollo 13 a lehető legjobb úton járt ahhoz, hogy a Föld légkörét elérve örökre lepattanjon a világűrbe. Úgy tűnt, mintha valami mindig lefújta volna az űrhajót a pályájáról. Később jöttek rá, hogy mi is volt az. A holdkomp leszállóegységének hűtése volt ludas. Mivel még egyetlen ilyen leszállóegység sem tért vissza földközelbe, a "titokzatos széllel" az űrhajósok sosem szembesülhettek az atmoszférába való belépést megelőzően.

Újra be kellett gyújtani a hajtóműveket, de a navitól nem várhattak segítséget, mivel, mint írtuk, a parancsnoki egység komplett vezérlőrendszerét energiatakarékossági okokból lekapcsolták: a fedélzeti számítógép működtetése túl sok elektromos áramot zabált volna fel. Az áramszünet azonban Jerry Woodfill szerint nem feltétlen jelent problémát.

„Halálbiztos megközelítés esetén, nincs szükség áramra. Egyszerűen megfelelő irányba kell állítani az űrhajót, be kell indítani a hajtóműveket, majd le kell állítani annyi idő múltán, amit a küldetésirányítás megszab.” Ehhez egy biztos támpont kellett, és itt jött be a képbe a híres terminátorvonal.
A Föld megközelítése közben a három űrhajós három különböző dolgot csinált, amit kiválóan lehet repülőgépekkel is érzékeltetni - ezért a két fenti ábra. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, Lovell az ablak mellett ülve a terminátorvonal segítségével próbálta meg "egyenesben" tartani a gépet, és irányította az űrhajó függőleges tengely körüli (legyező irányú) elforgatását (ld. balra). Konyhanyelven szólva tehát oldalirányban, balra-jobbra kormányzott úgy, hogy az ablakon lévő skálát rajta tartotta a terminátorvonalon. Így megvolt a Föld forgástengelye, és a továbbiakban ehhez viszonyíthatott. Haise azt ellenőrizte, hogy mekkorát bólintson a gép (ld. jobbra), Swigert pedig az eltelt időt mérte Omega Speedmaster órájával.

A terminátor tehát egy biztos vonal volt (olyasmi, mint a horizont), ehhez viszonyíthatták helyzetüket, és ez volt az, ami Jim Lovell és társai életét megmentette.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Unortodox hazaút

Másfél nap alatt hozzuk-e haza az Apollo 13 legénységét, úgy, hogy jó eséllyel felrobbannak, vagy tartson inkább négy-öt napig az út, kockáztatva, hogy útközben esetleg megfulladnak? A NASA az utóbbit választotta, pedig ez volt a járatlan út: soha korábban, sem később nem tettek ilyesmit. Dönteni viszont kellett, és ennek felelőssége Gene Kranzra és küldetésirányító csapatára hárult. De miért is ne a lehető leggyorsabban hozzunk vissza a Földre egy szerencsétlenül járt űrhajót?

Közvetlenül az oxigéntartály robbanása után a NASA-nál többen a gyors hazatérést javasolták Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint. A módszert (Direct Abort) már 1966-ban kidolgozták probléma esetére, ez a terv azzal számolt, hogy a műszaki egység az űrhajót egy éles kanyar közbeiktatásával hozza vissza. Woodfill szerint a baleset után egyesek épp ehhez az eljáráshoz kívántak nyúlni: az űrhajót pikk-pakk visszafordítják, így az nem kerüli meg a Holdat. Ezzel a módszerrel mintegy másfél nap alatt hazajutott volna a legénység. Ez volt a leggyorsabb út. A bibi az volt, hogy a hajtómű a sérült műszaki egységben volt, ráadásul közel ahhoz a területhez, ahol a robbanás történt. Senki nem tudta, hogy a balesetben a hajtómű megsérült-e.

A másik opció a Hold megkerülése volt az ún. szabad visszatérés pályáján, ezzel azonban négy-öt napig is eltarthatott a visszaút a Földre. Kérdéses volt, hogy vajon a legénység kibír-e ennyi időt?
Ennél a verziónál dönteni kellett, hogy a műszaki egység avagy a holdkomp hajtóművét használják-e arra, hogy a Földhöz vezető pályára állítsák a legénységet. Az erre tervezett hajtómű a műszaki egységben megsérülhetett, a holdkompot viszont nem erre tervezték. Normális esetben ugyanis az utóbbi fékezőrakétáit a Holdraszállás közben használta, és tervezésekor gondolatkísérletként sem merült fel, hogy egyszer uszály módjára tolja majd maga előtt az űrhajót egészen hazáig.

A holdkomp fékezőrakétáinak segítségével való visszatérés a Földre ismeretlen kockázatot rejtett, és mindeddig precedens nélküli volt. Mindezt könnyebb megérteni egy illusztrációval. Az alábbi, az Apollo 13 robbanás utáni állapotát bemutató rajzon a holdkomp leszállóegysége az a balra látható négylábú szerkezet. Ettől jobbra van a holdkomp sokszögletű felszállóegysége, ezzel érkezett volna vissza holdi flangálását követően a két űrhajós ahhoz a harmadik társukhoz, aki ezidő alatt abban a középtájt látható a gúlaidomban üldögélt, ami egész idő alatt a Hold körül keringett volna - akárcsak a többi, sikeres holdraszállással végződött küldetés esetében. A gúla a parancsnoki egység, mögötte pedig a ominózus műszaki egység látható, az ábrán jól láthatóan hiányzik a borítása: itt történt a robbanás.

A Holdig tehát ez a három egység jutott el, ami igazából kettő volt, ezek közül csak egyetlen egy, a parancsnoki modul tért vissza a Földre. Az Apollo 13 kényszerű újítása az volt, hogy ők a holdkomppal (a képen baloldalt) együtt érkeztek vissza a Földhöz, úgy ahogy az a fenti képen is látható. (A többi küldetés esetében a holdkomp leszállóegysége örök időkre a Holdon maradt, a felszállóegység pedig a parancsnoki modulhoz való dokkolást követően levált, és előbb-utóbb becsapódott a Holdba). Ez azonban járatlan út volt. Ha a holdkomp nem működik, vagy esetleg a fékezőrakéták indítása nem tökéletesen sikerül, a legénység becsapódhatott volna a Holdba.

Gene Kranz könyvében leírja, hogy inkább megérzés alapján döntött a megfordulás helyett a hosszabb út, a Hold megkerülése mellett - ahogy szintén ösztönére hallgatott akkor, amikor jobbnak látta békén hagyni a sérült műszaki egység hajtóműveit, és inkább a holdkomp fékezőrakétáinak használata mellett döntött.

Később Kranz elmondta, hogy rossz előérzete volt a műszaki egység hajtóművével kapcsolatban. Mindazonáltal a holdkomp leszállóegységébe épített fékezőrakéták használatában is volt rizikó. A rendszert ugyanis nem arra tervezték, hogy egynél több alkalommal beindítsák. Arra szolgált, hogy a holdkörüli pályáról leereszkedjen a Hold felszínére. És pont. Tervezésénél a mérnökök esze ágában sem volt, hogy pályakorrekcióra kell majd használni - arra, hogy az ún. szabad visszatérés pályára állítsa az űrhajót. Ahogy az sem ötlött fel bennük, hogy a holdkompnak képesnek kell lennie arra, hogy egy újabb gyújtás alkalmával nagyobb sebességre gyorsítsa az űrhajót, hogy az a legénység túlélése érdekében hamarabb visszaérhessen a Földre.

A holdkomp hajtóművének első használata az elvárásoknak megfelelő volt, a legénység megkerülte a Holdat, ráadásul ez az összes többi Apollo-küldetésnél nagyobb ívben sikerült nekik, így mindmáig ők azok, akik az emberiség történetében a legmesszebbre jutottak a Földtől. (Bár erről a rekordkísérletről menetközben talán örömmel lemondtak volna a fiúk.) A küldetésirányítás az első sikeres üzem után azonban egy második gyújtást fontolgatott.

Enélkül is földközelbe értek volna az indítástól számított kábé 153 óra elteltével. A számítások szerint azonban ezzel igencsak kicentizték volna a legénység életét, mivel így kevesebb mint egy órára elegendő tartalékuk maradt volna a túlélésre.
Sok vitát és számolást követően a küldetésirányítás mérnökei végül arra a következtetésre jutottak, hogy a holdkomp hajtóművei képesek lesznek megbirkózni a hazatérést némiképp meggyorsító második gyújtással. Így aztán be is indították őket, ezzel további 262 m/s-mal (közel ezer km/h-val) növelték az űrhajó sebességét – így az indítástól számított repülési időt 143 órára csökkentették, ami már jóval kecsegtetőbb volt a túlélés szempontjából.

De mi történt volna akkor, ha a holdkomp hajtóművei helyett a sérült műszaki egység gyújtásával kísérleteznek? Soha nem tudjuk meg biztosan, de Woodfill szerint a légkörbe lépés előtt a parancsnoki modulról leválasztott műszaki egységről készült fotó tanúsága szerint a hajtómű fúvókája enyhén eldeformálódott. A hajtómű ugyanis a felrobbant oxigéntartály tőszomszédságában volt: Woodfill szerint a katasztrófához elég lett volna egy kis szilánk, ami a robbanáskor kilyukasztotta a hajtómű falát.

Ha ez tényleg megtörtént, és így indítják be, annak olyan következményei lehettek volna, ami később a Challenger űrsikló tragédiájához vezetett: ők is felrobbantak volna.
Woodfill ezt a forgatókönyvet tartja valószínűnek. Szerinte a sérült műszaki egység hajtóművének indítását követően azonnal bejelzett volna az égéstér túl magas hőmérsékletére figyelmeztető biztonsági rendszer. „Használatával meteorszerű csíkot húzott volna az Apollo 13, és sosem ért volna vissza a Földre. Bár a sikeres gyújtás korábban visszajuttathatta volna a legénységet a Földre, használata túl veszélyesnek tűnt.”

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A hőpajzs nem sérült meg

„Az egyik fele teljesen hiányzik” - ezt rádiózta hitetlenkedő hangon Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka a földi küldetésirányításnak, amikor először meglátta azt a négy méteres lyukat, ami a műszaki egység oldalán éktelenkedett. A legénység a Föld légkörébe való belépés előtt kabinjukról leválasztotta a megtépázott egységet, aminek oxigéntartálya még a Hold környékén robbant fel: akkor szembesültek a sérülés mértékével. Mindazonáltal a helyzet alakulhatott volna még nyomorúságosabban is. Például akkor, ha a parancsnoki modul hőpajzsa is megsérült volna a balesetben. A baj azonban nem járt volna magában: Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint, ha az oxigéntartály robbanása nem a műszaki egység oldalfalát szakítja le, leválaszthatta – sőt: le kellett volna választania – a parancsnoki modult a műszaki egységről. (Könnyebb megérteni mindezt, ha tisztában vagy az űrhajó felépítésével, szemléltető ábráért kattints ide, képért és leírásért pedig klikk ide!)

A földi visszatérésre készülődő Apollo 13 legénysége által a műszaki egységről a leválasztás után készített fotókról kiderült, hogy nem csak a modul egyik oldalát szakította le a felrobbanó oxigéntartály, hanem a robbanás a nagynyereségű antennát is megrongálta (ld. alábbi kép). Ez azt jelenti, hogy a detonáció miatt a világűrbe szanaszét repkedő darabok sok mindent eltaláltak. Egyáltalán nem volt biztos, hogy például a hőpajzs sérülés nélkül megúszta a kalandot.

Ezt azonban a parancsnoki egységből készített fotókból nem állapíthatták meg, tekintve, hogy a hőpajzs gyakorlatilag az űrhajósok háta mögötti fal volt. Ha megsérült volna a robbanásban, akkor hiábavaló lett volna a legénység megmentésére tett összes addigi erőfeszítés, mivel a légkörbelépés során menthetetlenül elégtek volna a kabinnal együtt.

"A műszaki egység belsejét úgy tervezték, hogy középen egy 9 x 4 méteres, hosszanti folyosó volt. Ebben a gázok, folyadékok vagy részecskék szabadon mozoghattak az alagutat a két végén lezáró főhajtőmű és a hőpajzs között. Mivel az "alagút" egyik végét közvetlenül a parancsnoki modul alját borító hőpajzs zárta le, a kettes számú oxigéntartály robbanásakor keletkező repeszek ezt is kikezdhették."

Woodfill szerint tehát a Küldetésirányítás aggodalma egyáltalán nem volt alaptalan: a felrobbant tartály szilánkjai súlyos károkat okozhattak volna a műszaki egység egyik végén található hőpajzsban, valamint a főhajtóműben. Utóbbi nem is lett volna akkora probléma, hiszen a holdkomp - eredetileg holdraszállásra szánt - fékezőrakétáival tolta őket haza, a Föld felé: a robbanás után a műszaki egység tehát csak amolyan ballaszt volt. Viszont hőpajzsból csak ez az egy volt, és ennek sérülésmentesnek kellett maradnia ahhoz, hogy a kapszula, és benne a legénység túlélje a Föld légkörébe való visszatérést.
Mint később kiderült, szerencsére nem sérült meg, hiszen a legénység túlélte a küldetést. Történt azonban más, csodával határos dolog is.

Ez pedig az volt, hogy a parancsnoki modult és a műszaki egységet nem szakította szét egymástól az oxigéntartály robbanása, ami olyan erejű volt, hogy az egész külső burkolatot kihajította a világűrbe.

Woodfill szerint a műszaki egység oldalpaneljének leszakításához négyzetcentinként 16,5 Newton kellett. Ennél jóval kisebb erőre volt azonban szükség a műszaki egységre a hőpajzsával illeszkedő parancsnoki modul leválasztásához: négyzetcentiméterenként mindössze 6,8 Newton. Csak találgatni lehet, hogy a robbanás ereje miért a külső, jóval ellenállóbb burkolatot szakította le, és miért maradt egyben a parancsnoki és a műszaki egység kettőse.

Az űrben ugyanis nincs légnyomás, így kizárólag a szerkezetek mechanikai rögzítésén múlik két egység egybenmaradása, vagy szétválása.
Az oxigéntartály robbanásának ereje rögtön az oldalpanelt érte, és mivel kiszakította azt, tudjuk, hogy meghaladta a külső burkolat letépéséhez szükséges négyzetcentinkénti 16,5 Newtont. Ennyi erő tehát minimum keletkezett a detonáció során, ami simán leválaszthatta volna a jóval kevésbé ellenálló rögzítéssel bíró parancsnoki egységet a műszaki modulról.

Mégsem ez történt. De vajon miért?

„Szemmel láthatóan a másik oxigéntartály és a többi, a robbanás közelében lévő szerkezet elnyelte a hirtelen megnövekedett nyomást, mielőtt az elérhette volna a két egység csatlakozási helyét. Ha azonban a felrobbant kettes számú oxigéntartályból kirepülő repeszdarab kilyukasztotta volna a szomszédos tartályok valamelyikét, valószínűleg egy második robbanásra is sor került volna, ami már jócskán megnövelte volna a szerkezeteket érő nyomást. Ez esetben, természetesen a két egység szétvált volna egymástól, vagy a hőpajzsot érte volna végzetes sérülés.”

Egyesek szerint nem volt fontos, hogy a műszaki egység leválik-e a parancsnokiról – elvégre az működésképtelensége miatt eleve csak „ballaszt” volt. Azonban más problémák is jelentkezhettek volna, ha a két egység leszakad egymásról, legalábbis ezt állapította meg az Apollo 13 baleseti jegyzőkönyve. A hőpajzs ugyanis nem csak egy repesztalálat miatt károsodhat, hanem attól is, ha túl hosszú ideig éri a kozmosz hidege.

És ez még nem minden. 

A két egység idő előtti szétválása esetén még az űrhajó irányíthatóságával is gondok lettek volna, ha a holdkomp a rácsatlakoztatott parancsnoki egységgel túl korán magára marad. Ezen kívül a műszaki egység robbanást követő azonnali leválása azt is jelentette volna, hogy a szétválás pillanatában búcsút mondhattak volna az üzemanyagcellákban megmaradt energiának is. Emiatt a parancsnoki modul akksijaira jóval nagyobb terhelés jutott volna.

Ezeket normál esetben csak a légkörbelépés előtt kapcsolták be, nélkülük azonban nem lehetett élve megúszni a Földre érkezést. Az Apollo 13 esetében azért kellett hozzájuk nyúlni, hogy a parancsnoki modul fedélzeti számítógépében tárolt repülési adatokat a legénység átmenthesse a holdkompéba. Az akciót követően a holdkompból áthozott akkukkal gyakorlatilag gyorstöltőre rakták a parancsnoki egység kritikus akkumulátorait, így biztosítva, hogy legyen bennük elég kraft a légkörbe lépés idejére. Ha azonban a robbanás leszakította volna a parancsnoki és a műszaki egységet egymásról, már közel sem lett volna olyan biztos, hogy a telepeket sikerült-e volna a holdkompéval "utántölteni".

A műszaki egység végül elégett. A légkörbe lépés előtt leválasztották a parancsnoki modulról, ami aztán a holdkomphoz hasonlóan belépett az atmoszférába, és hőpajzs híján gyorsan elkokszolt. Emiatt persze senki nem tudta mérnöki szempontból felboncolni az űrhajónak ezt az ominózus darabját.
"Számomra egyrészt a csodával határos, hogy a hőpajzs nem sérült meg a robbanásban, másrészt, hogy a két egység csatlakozása kibírta a szétszakításához szükséges erőnél jóval nagyobb robbanási energiát." - állítja Jerry Woodfill, aki szerint ezek a körülmények is hozzájárultak az Apollo 13 megmeneküléséhez.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A zsilipajtó

Egy olyan apróság, mint egy rakoncátlan zsilipajtó, az űrben életeket menthet, pláne, ha valamiért nem lehet becsukni. Az Apollo 13 legénységének megmeneküléséhez a NASA egyik mérnöke szerint ez is hozzájárult. Amikor az oxigéntartály felrobbant az Apollo 13 parancsnoki moduljához kapcsolt műszaki egységben, az asztronautáknak gőze sem volt arról, hogy igazából mi történhetett. Ezzel a földi irányítás is így volt - erősíti meg Jerry Woodfill, aki szerint az is közrejátszott abban, hogy a legénység túlélte a balesetet, hogy a parancsnoki modul és a holdkomp közti zsilipajtót nem sikerült becsukniuk.

Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka először azt hitte, hogy Fred Haise poénkodik ismét, és egy nyomáskiegyenlítő szelep működtetésével próbálja a frászt ráhozni a legénység többi tagjára – merő viccből: az ad ki ugyanis magából hasonló durranó hangokat. Ilyesmit már csinált a repülés korábbi szakaszában, ilyesmikkel szórakoztatták egymást az akkor már szinte rutinszámba menő utazás alatt az űrhajósok. Érthető: szinte sírtak az unalomtól.

Amikor azonban Lovell meglátta a Haise arcára kiülő meglepetést, és ezzel egyidejűleg az összes vészjelző-lámpa karácsonyfaégők módjára működésbe lépett, Jim következő gondolata az volt, hogy az Aquarius nevű holdkomp külsején történhetett valami.

Jim Lovell ezek után már csak arra gondolhatott, hogy a holdkompot egy meteor találta el. Ekkor azt mondta Jack Swigertnek, hogy gyorsan csukja be a parancsnoki modul és a holdkomp közötti zsilipajtót, hogy legalább a parancsnoki modulból ne szökjön ki az oxigén.
Swigert háromszor is megpróbálta bezárni a zsilipajtót, de mindhiába. Lovell kétszer esett neki, de az csak nem záródott. Ekkor Lovell már sejtette: ha az űrhajó borítását átütötte volna egy meteor, már egy kósza oxigénmolekula sem lenne a kabinban. De semmi ilyesmi nem történt. Így a személyzet tárva nyitva hagyta az ajtót, és figyelmük az oxigéntartályok csökkenő nyomását jelző mérőműszerek felé fordult. Majd Lovell kinézett az ablakon, és egy felhőt pillantott meg, ami elég szokatlan jelenség a világűrben. Akkor döbbent rá, hogy ezt a kozmoszba szivárgó oxigén okozhatja.

A túlélésükben közrejátszott, hogy ismét mázlijuk volt. Egyrészt az Apollo 13 személyzete az utazás viszonylag korai szakaszában már összenyitotta a parancsnoki modul és a holdkomp közötti ominózus zsilipajtót, majd be is üzemelték a holdkompot - így jóval előrébb jártak a Holdra való leszállás előkészítésében - legalábbis a korábbi küldetésekhez képest. Másrészt óriási mákjuk volt, hogy nem sikerült becsukni a zsilipajtót.

Woodfill szerint a holdkomp szokásosnál korábbi üzembehelyezésével, valamint azzal, hogy nem sikerült bezárniuk a zsilipajtót, és ezért nem kellett bíbelődniük annak újbóli kinyitásával, sok időt megspóroltak - ez pedig szorult helyzetükben kritikus tényező volt.
„Egyesek szerint a leszállóegység beüzemelése nem visz el sok időt, szerintem viszont igen: ha lezárták volna az átjárót, és csak utána kezdték volna el kutatni a robbanás valódi okát, azzal sok idő ment volna fel, hiszen utána a zsilipajtót újra fel kellett volna nyitniuk, majd be kellett volna üzemelniük a holdkompot".

De miért voltak olyan fontosak az így megspórolt másodpercek?
A műszaki egységben található három üzemanyagcella a többi között az űrhajó áramszolgáltatója, az általuk termelt áramról működtek a parancsnoki modul műszerei. Az üzemanyagcellák működéséhez oxigén is kellett, ami az oxigéntartály robbanását követően elég visszafogott mennyiségben állt rendelkezésre: „Természetesen, a kettes számú oxigéntartály egyből elszállt a robbanás pillanatában, és közben az egyes tartály tömítését is megsértette, így az oxigén innen is az űrbe szivárgott. Oxigén nélkül nem kaphatók munkára az üzemanyagcellák és ha az üzemanyagcellák bedobták a törölközőt, abból már a legénység sejthette, hogy nem szállhatnak le a Holdra. A következő kérdés az volt, hogy vajon életben tudnak-e maradni.”

Eközben odaát, a holdkompban minden rendszer pöpecül működött, és nem tellett sok időbe, amire a legénység és a földi irányítás rájött arra, hogy az Aquariust akár mentőcsónakként is használhatnák: ez azt jelenti, hogy a parancsnoki és műszaki modul együttesét a holdkomp tolja egészen a Földig.

No de. A Földhöz való visszaevickélés összes navigációs paramétere a parancsnoki egység fedélzeti számítógépében volt, ezek nélkül nem lehet az űrhajót visszaterelni a Földre. Ebből következően a parancsnoki egység agyában elraktározott adatokat át kellett vinni a holdkomp "szürkeállományába". Mivel nem jött áram az üzemanyagcellákból, a parancsnoki egységet minimum az adatok kimentéséig üzemben kellett tartaniuk – ezt a légkörbelépéshez szükséges akksikkal tették.
Ezeket az akkukat azonban nem erre tervezték: a legénység csak a visszatérés legutolsó fázisában használta őket, emiatt csak pár óra hosszat tudtak üzemelni - normál helyzetben addig, amíg a legénység leválasztja a parancsnoki modulról a műszaki egységet, és belép a légkörbe. Mégpedig ezzel a kapszulával, ami nem más, mint a hőpajzssal felszerelt parancsnoki egység:

Az Apollo 13 előtt soha fel nem merült, hogy a Föld légkörébe való belépés előkészületei előtt használják ezeket az akksikat – mondta Woodfill. De ez most vészhelyzet volt. Ha azonban ezek az akksik lemerülnek, az az egyik legrosszabb dolog lett volna, ami csak történhetett volna. A legénység olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak bírt, hogy átmentse a navigációs paramétereket a parancsnoki modulból a holdkompba, de minden késlekedéssel vagy újabb problémával nőtt a valószínűsége, hogy lemerítik a légkörbelépéshez oly nélkülözhetetlen akksikat. Ezek nélkül nem élhették volna túl a visszatérést.
"Az az idő, amit megspóroltak azzal, hogy nem kellett a zsilipajtó újranyitásával bíbelődniük, arra volt jó, hogy a holdkompról áthozott vészakksikkal a parancsnoki egység kritikus akkumulátorait feltöltsék annyira, hogy épp elég kraft legyen bennük a visszatérésre”.

Érdekes, hogy akkor, amikor a zsilipajtónak működnie kellett, szabályszerűen működött is. Erre akkor volt égető szükség, amikor a légkörbe érés előtt le kellett választani a parancsnoki egységről a holdkompot: a zsilipajtó ekkor már simán bezáródott. De a robbanás pillanataiban a túlélésüket annak is köszönhették, hogy ezt nem sikerült bezárniuk, ezért tudtak olyan gyorsan átcuccolni a holdkompra. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint a zsilipajtó azon dolgok közé tartozott, ami segített megmenteni az Apollo 13 legénységének életét. Amikor ugyanis az űrhajósok be akarták zárni a zsilipajtót, valójában "megpróbálták lezárni a megmenekülésükhöz vezető egyetlen lehetséges utat.” Ez, szerencsére, nem sikerült.

Háztáji Puli

Holdjárónk négykerék-meghajtású, így minden kerekünkre jut egy motor.
Ahhoz, hogy motorjainkat számítógépvezérléssel használni tudjuk, kell némi vezérlő áramkör. Ez a motordriver, ami annyira okos, hogy még a környékén lévő hőszenzorokat is képes kezelni.
Egy bölcsész számára mindig meghatározó élmény, amikor akkorát tágul a horizontja, hogy kiderül: az IC nem csak a közösségi közelekedéssel függ össze, hanem például a roverünkkel is. Úgymint Integrated Circuit. Azaz Integrált áramkör.
Azok az IC-k, amikről most szó lesz, az IC-k nagy családján belül a feszültségstabilizátor IC-k családjába tartoznak rendszertanilag. A chipek (mert azok) közös jellemzője, hogy rengeteg lábuk van, amivel az alattuk lévő NYÁK-ba (Nyomtatott ÁramKör) kapaszkodnak. Ezekre a lábakra mérnökeink megfelelő drótokat kötögetnek, viszont ez most nem jött össze maradéktalanul. A napokban két IC-t sikerült elégetnünk. Hiába, a mérnök is csak ember, és a késő éjszakába nyúló forrasztások alkalmával akár meg is botolhat a sok lábban. A holdraszállást is csapatmunkában csináljuk, de a hibákat is: váltásban, „osztott üzemmódban” dolgoznak mérnökeink, így nagyobb a hibalehetőség is.
Főmérnöki tolmácsolásban mindez így hangzik: „Elterveződött a nyák, és egyik lábra, amire földet kellett volna kötni, rá lett kötve a betáp. Ennek következtében először vörösen izzott, majd kijött belőle a füst. Mert mint az közismert az összes IC, füsttel működik.Ha kijön belőle a füst, akkor nem működik tovább. Sőt, ez igaz minden elektromos alkatrészre.”
Úgyhogy, most az elfüstölt IC-ket próbáljuk beszerezni. Úgy tűnik, ilyesmiket máshonnan nem is érdemes rendelni, csak Németországból. Ott ugyanis negyedannyiért mérik, mint idehaza, és jövő hétre már meg is érkezik a két alkatrész.
Villamosmérnökből jelenleg hiány van a csapatban: ez, valamint a szoros határidők is közrejátszottak abban, hogy a NYÁK-terv nem tudott elég ellenőrzésen átesni. Úgyhogy, ha villamosmérnök vagy, bátran dobj egy emailt nekünk!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!