Másfél nap alatt hozzuk-e haza az Apollo 13 legénységét, úgy, hogy jó eséllyel felrobbannak, vagy tartson inkább négy-öt napig az út, kockáztatva, hogy útközben esetleg megfulladnak? A NASA az utóbbit választotta, pedig ez volt a járatlan út: soha korábban, sem később nem tettek ilyesmit. Dönteni viszont kellett, és ennek felelőssége Gene Kranzra és küldetésirányító csapatára hárult. De miért is ne a lehető leggyorsabban hozzunk vissza a Földre egy szerencsétlenül járt űrhajót?
Közvetlenül az oxigéntartály robbanása után a NASA-nál többen a gyors hazatérést javasolták Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint. A módszert (Direct Abort) már 1966-ban kidolgozták probléma esetére, ez a terv azzal számolt, hogy a műszaki egység az űrhajót egy éles kanyar közbeiktatásával hozza vissza. Woodfill szerint a baleset után egyesek épp ehhez az eljáráshoz kívántak nyúlni: az űrhajót pikk-pakk visszafordítják, így az nem kerüli meg a Holdat. Ezzel a módszerrel mintegy másfél nap alatt hazajutott volna a legénység. Ez volt a leggyorsabb út. A bibi az volt, hogy a hajtómű a sérült műszaki egységben volt, ráadásul közel ahhoz a területhez, ahol a robbanás történt. Senki nem tudta, hogy a balesetben a hajtómű megsérült-e.
A másik opció a Hold megkerülése volt az ún. szabad visszatérés pályáján, ezzel azonban négy-öt napig is eltarthatott a visszaút a Földre. Kérdéses volt, hogy vajon a legénység kibír-e ennyi időt?
Ennél a verziónál dönteni kellett, hogy a műszaki egység avagy a holdkomp hajtóművét használják-e arra, hogy a Földhöz vezető pályára állítsák a legénységet. Az erre tervezett hajtómű a műszaki egységben megsérülhetett, a holdkompot viszont nem erre tervezték. Normális esetben ugyanis az utóbbi fékezőrakétáit a Holdraszállás közben használta, és tervezésekor gondolatkísérletként sem merült fel, hogy egyszer uszály módjára tolja majd maga előtt az űrhajót egészen hazáig.
A holdkomp fékezőrakétáinak segítségével való visszatérés a Földre ismeretlen kockázatot rejtett, és mindeddig precedens nélküli volt. Mindezt könnyebb megérteni egy illusztrációval. Az alábbi, az Apollo 13 robbanás utáni állapotát bemutató rajzon a holdkomp leszállóegysége az a balra látható négylábú szerkezet. Ettől jobbra van a holdkomp sokszögletű felszállóegysége, ezzel érkezett volna vissza holdi flangálását követően a két űrhajós ahhoz a harmadik társukhoz, aki ezidő alatt abban a középtájt látható a gúlaidomban üldögélt, ami egész idő alatt a Hold körül keringett volna - akárcsak a többi, sikeres holdraszállással végződött küldetés esetében. A gúla a parancsnoki egység, mögötte pedig a ominózus műszaki egység látható, az ábrán jól láthatóan hiányzik a borítása: itt történt a robbanás.
A Holdig tehát ez a három egység jutott el, ami igazából kettő volt, ezek közül csak egyetlen egy, a parancsnoki modul tért vissza a Földre. Az Apollo 13 kényszerű újítása az volt, hogy ők a holdkomppal (a képen baloldalt) együtt érkeztek vissza a Földhöz, úgy ahogy az a fenti képen is látható. (A többi küldetés esetében a holdkomp leszállóegysége örök időkre a Holdon maradt, a felszállóegység pedig a parancsnoki modulhoz való dokkolást követően levált, és előbb-utóbb becsapódott a Holdba). Ez azonban járatlan út volt. Ha a holdkomp nem működik, vagy esetleg a fékezőrakéták indítása nem tökéletesen sikerül, a legénység becsapódhatott volna a Holdba.
Gene Kranz könyvében leírja, hogy inkább megérzés alapján döntött a megfordulás helyett a hosszabb út, a Hold megkerülése mellett - ahogy szintén ösztönére hallgatott akkor, amikor jobbnak látta békén hagyni a sérült műszaki egység hajtóműveit, és inkább a holdkomp fékezőrakétáinak használata mellett döntött.
Később Kranz elmondta, hogy rossz előérzete volt a műszaki egység hajtóművével kapcsolatban. Mindazonáltal a holdkomp leszállóegységébe épített fékezőrakéták használatában is volt rizikó. A rendszert ugyanis nem arra tervezték, hogy egynél több alkalommal beindítsák. Arra szolgált, hogy a holdkörüli pályáról leereszkedjen a Hold felszínére. És pont. Tervezésénél a mérnökök esze ágában sem volt, hogy pályakorrekcióra kell majd használni - arra, hogy az ún. szabad visszatérés pályára állítsa az űrhajót. Ahogy az sem ötlött fel bennük, hogy a holdkompnak képesnek kell lennie arra, hogy egy újabb gyújtás alkalmával nagyobb sebességre gyorsítsa az űrhajót, hogy az a legénység túlélése érdekében hamarabb visszaérhessen a Földre.
A holdkomp hajtóművének első használata az elvárásoknak megfelelő volt, a legénység megkerülte a Holdat, ráadásul ez az összes többi Apollo-küldetésnél nagyobb ívben sikerült nekik, így mindmáig ők azok, akik az emberiség történetében a legmesszebbre jutottak a Földtől. (Bár erről a rekordkísérletről menetközben talán örömmel lemondtak volna a fiúk.) A küldetésirányítás az első sikeres üzem után azonban egy második gyújtást fontolgatott.
Enélkül is földközelbe értek volna az indítástól számított kábé 153 óra elteltével. A számítások szerint azonban ezzel igencsak kicentizték volna a legénység életét, mivel így kevesebb mint egy órára elegendő tartalékuk maradt volna a túlélésre.
Sok vitát és számolást követően a küldetésirányítás mérnökei végül arra a következtetésre jutottak, hogy a holdkomp hajtóművei képesek lesznek megbirkózni a hazatérést némiképp meggyorsító második gyújtással. Így aztán be is indították őket, ezzel további 262 m/s-mal (közel ezer km/h-val) növelték az űrhajó sebességét – így az indítástól számított repülési időt 143 órára csökkentették, ami már jóval kecsegtetőbb volt a túlélés szempontjából.
De mi történt volna akkor, ha a holdkomp hajtóművei helyett a sérült műszaki egység gyújtásával kísérleteznek? Soha nem tudjuk meg biztosan, de Woodfill szerint a légkörbe lépés előtt a parancsnoki modulról leválasztott műszaki egységről készült fotó tanúsága szerint a hajtómű fúvókája enyhén eldeformálódott. A hajtómű ugyanis a felrobbant oxigéntartály tőszomszédságában volt: Woodfill szerint a katasztrófához elég lett volna egy kis szilánk, ami a robbanáskor kilyukasztotta a hajtómű falát.
Ha ez tényleg megtörtént, és így indítják be, annak olyan következményei lehettek volna, ami később a Challenger űrsikló tragédiájához vezetett: ők is felrobbantak volna.
Woodfill ezt a forgatókönyvet tartja valószínűnek. Szerinte a sérült műszaki egység hajtóművének indítását követően azonnal bejelzett volna az égéstér túl magas hőmérsékletére figyelmeztető biztonsági rendszer. „Használatával meteorszerű csíkot húzott volna az Apollo 13, és sosem ért volna vissza a Földre. Bár a sikeres gyújtás korábban visszajuttathatta volna a legénységet a Földre, használata túl veszélyesnek tűnt.”
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!