A helyzet az, hogy a szuperhold távolról sem volt olyan szuper, pontosabban egy árnyalattal sem volt kevésbé szuper ahhoz képest, amilyen a Hold máskor szokott lenni. Az emberrel az egyik fő gond az, hogy a Hold „mezei” és „szuper” állapota közötti különbség észleléséhez legalább két holdnak kellene egyidejűleg egymás mellett lennie az égen: a jelenség akkor lenne az igazi, ha a Holdat kevésbé szuper, szokványos formájában is láthatnánk. Hogy legyen mihez viszonyítani. 
Másrészt pont a viszonyítás felelős azért, hogy a horizont közelében akár mindennap "szuperholdat" láthatunk. Ez azonban agyunk tevékeny közreműködésének köszönhető - erre a poszt végén térünk vissza.
Legalább két pszichológiai jelenség játszik velünk. Az egyik. Ha elég határozottan állítják, hogy az, ami látunk, nagyobb ahhoz képest, amit látni szoktunk, elhisszük. Ezzel az emberek többsége így van, még akkor is, ha a Holdnál jóval egzaktabb dologról van szó: ha például összezárnak minket egy olyan csoporttal, ahol rajtunk kívül mindenki más kellő határozottsággal állítja a rövidebb vonalról, hogy az a hosszabb, egy idő után mi is elfogadjuk. Ez a csoporthatás.
A szuperhold jelenség egyébként egzakt dolog: évente általában egyszer van ilyen, idén erre a május 5-ről 6-ra virradó éjszaka került sor. Ekkor a Hold mintegy 30 ezer kilométerrel volt közelebb a Földhöz, így égi kísérőnk bolygónktól való távolsága alig több mint 350 ezer kilométerre apadt. Emiatt 14 százalékkal tényleg megnő a mérete a földlakók számára, és 30 százalékkal fényesebb az idén esedékes többi teliholdnál. A szuperhold annyira valóságos, hogy a tengerekre is hatást gyakorol, mégha ez nem is túl sok: pár centivel magasabban tetőzik ilyenkor a tenger dagály idején, helyi földrajzi tényezők miatt a különbség akár 15 centi is lehet; ez még mindig nem az, amit cunaminak mondanánk.
Viszont. Akár szuperhold van, akár nem, a horizont környékén mindig "nagyobb" a Hold. Ez azonban csak látszólagos: saját agyunk csap be minket galád módon, bár a Holdat puffadásra hajlamosító mentális tényező még nem pontosan tisztázott. Igazság szerint ilyenkor még messzebb van tőlünk a Hold szűk 1 földsugárnyival - ez kábé másfél százaléka a teljes távolságnak.
Valószínűleg olyasmi történik a fejünkben, amit a fenti ábra is szemléltet: a fekete-fehér "csempéken" álló piros golyók azonos méretűek, mégis kisebbnek látjuk a kép alján a hozzánk közelebb lévőt, és nagyobbnak a tetején lévőt. (A képre kattintva bátran játszhatunk is velük, és tesztelhetjük perceptuális konstanciáinkat.) Ilyen lineáris perspektívában látjuk szabad szemmel a világot, nem kizárt, hogy ennek esik a Hold is áldozatul. Ha nem így lenne, akkor az előbbi képen pont egyformának látnánk a két golyóbist. Persze, nem csak a szomszédos égitesttel kivételez agyunk: a lenyugvó vagy a felkelő napot is nagyobbnak észleljük.
A fentiek miatt tehát nem csak az év egy kitüntetett szuperhold-napján, hanem gyakorlatilag minden alkalommal 30-50 százalékkal nagyobbnak látjuk a Holdat akkor, amikor az a horizonton ül. Erről a holdillúzióról már az időszámításunk előtti 4. században is értekeztek, és rengeteg publikáció jelent meg erről – jellemzően bő kétezer évvel később. Egyes elméletek szerint azért látjuk ekkor a Holdat nagyobbnak, mert agyunk a táj jellegzetességeihez - pl. fákhoz és más tereptárgyakhoz - viszonyít. Amikor a Hold delel, azaz zeniten van, támpont nélkül marad agyunk, így kénytelen a Holdat akkorának láttatni velünk, amekkora az valójában.
Az tehát a nagy helyzet, hogy a szuperhold idején a Hold tényleg nagyobb, mivel égi kísérőnk ilyenkor fizikailag tényleg közelebb van hozzánk, ebből azonban leginkább csak nagy fényességét érzékeljük szemünkkel. A Holdat azonban egy átlagos éjszakán is nagyobbnak látjuk, ha a horizonton van - ezzel agyunk észlelési mechanizmusa ajándékoz meg minket. Ha tehát lekéstük a hétvégi szuperholdat, vagy nem voltunk elégedettek a méreteivel, nincs probléma: a következő holdkelte lehet, hogy nem okoz majd csalódást.
A hétvégi szuperholdat nem hagyhattuk szó nélkül, következő posztjainkban - ígéretünkhöz híven - Al Shepard beszámolójából közlünk részleteket, aki első amerikaiként 1961. május 5-én ruccant ki a világűrbe.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!