Két ugyanolyan oxigéntartály volt az Apollo 13 műszaki egységében, az egyik kívül, a borítás alatt, a másik belül. Ha a "csapágyas", külső tartály került volna belülre, az Apollo 13 legénysége nem élhette volna túl a küldetést.
Az Apollo 13 balesetének története valójában az indítást megelőző években kezdődött. Ahogy Jim Lovell "Lost Moon" című könyvében leírta, a baleset emberi hibák és műszaki anomáliák összessége miatt következett be. De ha a véletlenek kicsivel is másképp alakultak volna, nem menekülhetett volna meg a legénység. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint a személyzet megmenekülése a kettes számú oxigéntartály műszaki egységben elfoglalt helyének köszönhető. Az alábbi skiccen ez a műszaki egység látható, a kép tetején látható részhez rögzült a parancsnoki modul hőpajzsa, kicsivel feljebb az űrhajósok ültek - a műszaki egységnek háttal. Középen látható a küldetés során felrobbant ominózus kettes számú oxigéntartály (Oxygen Tank 2).
A NASA által a balesetről készített jelentést is átnyálazva Woodfill arra következtetésre jutott, hogy a legénység meghalt volna, ha a hibás kettes számú oxigéntartály nem a műszaki egység külső borításához közel kapott volna helyet, hanem mondjuk, a modul belsejében - ahol például, a másik oxigéntartály volt. A kettes tartály helyzete ugyanis nagymértékben összefüggött a robbanás okozta kár mértékével. Ha a másik, az egyes számú oxigéntartály sérült volna meg, a robbanás esetén nem lett volna lehetőség a mentésre.
Az oxigéntartályok különleges körültekintéssel szigetelt gömbök voltak, ezekben tárolták a folyékony oxigént - egy cső és egy fűtőszál vezetett át rajtuk középtájt. 
Az Apollo 13 kettes számú tartályát eredetileg az Apollo 10-be építették be, de valamit meg változtatni rajta, ezért aztán kiszerelték. A tartályt azonban véletlenül "megütötték", és az ettől megsérült – ezt akkor nem tekintették nagy problémának.
A tartályokat ugyanis a műszaki egységben egy "polcra" szerelték (ld. a fenti képet), és két csavarral rögzítették a helyükre. A kiszerelés közben azonban, figyelmetlenségből csak az egyik csavart távolították el a polcból, azon az oldalán, ami a kettes számú tartályt tartotta. Amikor megemelték a polcot, az egyes tank a helyén marad, míg a kettes megindult felfelé, nekikoccanva a fölötte lévő, üzemanyagcellákat rögzítő szintnek.
A műszaki egységben sem volt tánctér, a "kilengés" mindössze öt centis lehetett, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ütés hatására elmozduljon a lazán rögzített töltőcső a tartály belsejében. Az "ütődött" tartály helyett egy másikat kapott az Apollo 10, viszont az eltávolított tanknak csak a külsejét vizsgálták meg. A belsejét senki nem nézte át, így észrevétlen maradt a töltőcsövet ért kár. A sérült tartályt aztán beszerelték az Apollo 13 műszaki egységébe 1968. november 22-én.
Sajnos volt még egy probléma a tartállyal, ami az előbb leírt sérülés nélkül talán sosem okozott volna gondot. Az oxigéntartályokat eredetileg arra tervezték, hogy 28 Voltos váltóáramról üzemeljenek. 1965-ben azonban elrendelték, hogy meg kell felelniük a Kennedy Space Center 65 Voltos földi betáplálásának is. Ezért aztán minden alkatrészt ennek megfelelően átalakítottak – az egyetlen kivétel a fűtőelem kapcsolói voltak, ezeken átsiklott a mérnökök figyelme. A kapcsolókat úgy tervezték, hogy akkor lépjenek működésbe, és kapcsolják le a fűtést, amikor a tartály hőmérsékletete eléri a 26 Celsius fokot. (A tartályban általában -74 és -174 Celsius fok közötti hőmérséklet volt.)
Egy repülés előtti tesztelés során a kettes tartályból nem megfelelően jött ki az oxigén, feltételezhetően a sérült cső miatt. A fűtést általában csak nagyon rövid időre kapcsolták be, épp csak annyira, hogy a tartály belsejét enyhén megmelengessék: a magasabb hőmérséklet ugyanis megnövelte a tartályban a nyomást, amitől a cseppfolyós oxigén „nem ülepedett le”. A földi próba alkalmával úgy határoztak, hogy „felforralják” a tartályban maradt oxigént, hátha úgy lesznek szívesek kijönni belőle az oxigénatomok: nyolc órán át 65 Voltos árammal fűtötték. Ettől valószínűleg megsérültek azok a kapcsolók, amiket eredetileg csak 28 voltos feszültségre terveztek. (Miután a tartály leengedése végül sikerült, mindenki – beleértve az Apollo 13 három űrhajósát is – egyszeri, átmeneti hibának minősítette az esetet, és megkockáztatták az indulást. Ha nem így tesznek, akkor hónapokat csúszott volna a küldetés, ami így utólag, valószínűleg nem lett volna olyan nagy baj.)
Az Apollo 13 balesetét kivizsgáló bizottság később arra a következtetésre jutott, hogy a kapcsolók vélhetően megolvadtak és besültek, ezért nem léptek működésbe, és ezért nem állították le a fűtést, amikor a hőmérséklet elérte a 26 Celsius fokot. Így történhetett meg, hogy a tartály hőmérséklete 538 Celsius fokra emelkedett. A tartály belsejében lévő hőmérőt viszont arra tervezték, hogy csak 26,6 Celsius fokig mérjen, így az extrém túlfűtést nem vette észre senki. A nagy hő hatására aztán tényleg kiment a tartályból az utolsó oxigénmolekula is, de emiatt a tank belsejében súlyosan megsérült az elektromos kábelek teflonszigetelése.
Amikor a tartályokat behelyezték az Apollo 13 űrhajójába, a megsérült kettes tank a műszaki egység külső részébe került.
„Mivel a szikra, ami berobbantotta a kettes tartályban lévő oxigént, a tank tetején keletkezett, a tartály úgy viselkedett, mint egy termosz dugója. Kívül volt, ezért amikor felrobbant, csak a műszaki egység oldalát takaró lemez négyméteres darabját röpítette az űrbe. Az oxigéntartályokat rögzítő polc ezesetben megakadályozta, hogy a robbanás repeszei a hidrogéntartályokat is eltalálják. De ha mindez a modul belsejében található egyes tankkal történt volna meg, nagy valószínűséggel minden másképp alakult volna" - állítja Woodfill.
Abban az esetben ugyanis, ha a sérült tartály a műszaki egység belsejébe kerül, a robbanás erejétől a másik oxigéntartály is felrobbant volna, ettől pedig a pusztítás ereje fényévekkel nagyobb lett volna.
A belső tartály robbanása utat tört volna magának a tartópolcon át az alattuk található törékeny hidrogéntartályok irányába. Woodfill szerint az illékony hidrogéngáz az oxigénnel keveredve egészen biztosan elpusztította volna az egész űrhajót. "Természetesen, ezesetben a legénység azonnal meghalt volna. És semmi nyomunk, adatunk nem lenne arról, mi is történt az Apollo 13-mal" - állítja Woodfill.
Az egyes számú oxigéntartály került belülre, a sérült tartály pedig kívülre. Woodfill szerint 50 százalék volt az esélye annak, hogy mindez fordítva történjen, és a későbbiekben felrobbanó tartályt ne kívülre, hanem a műszaki egység belsejébe szereljék. Az oxigéntartályok szerencsés elrendezése jelentősen közrejátszott az Apollo 13 megmenekülésében.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!