1972. december 14-én, negyven éve hagyta el az utolsó ember a Holdat: Gene Cernan-nak hívták [ld. a fenti képet], ő volt az Apollo 17 parancsnoka. A San Francisco Chronicle interjút készített vele a kerek évforduló alkalmából.
Riporter: Neil Armstrong és Buzz Aldrin küldetése előtt Ön az Apollo-10-essel nagyon közel került a holdraszálláshoz.
Cernan: Valóban közel voltam hozzá, de azért nagyon sok múlik a felszínig hátralevő utolsó 14 000 méter megtételén. De senki nem veheti el tőlem azt az érzést, amikor végül az Apollo-17 küldetés során a Holdra léptem. Az emberek meg szokták kérdezni, hogy mennyi ideig marad ott a lábnyomom a Holdon, amire az a válaszom, hogy örökre – akárcsak a lányom nevének kezdőbetűi, amit a Hold homokjába írtam.
R.: Talán utolsó lépeseinek nagyobb jelentősége van. Mire gondolt, amikor a Holdról a létrán visszament a holdkompba?.
Cernan: Visszanéztem a Földre, láttam teljes pompájában – én csak úgy hívom, hogy Isten tornácán ülve néztem haza – majd lenéztem az utolsó lábnyomomra, és rádöbbentem: „Hé, soha többé nem jövök erre”.
Szabályosan hezitáltam, megkérdeztem önmagamtól, hogy vajon miben rejlik az eltelt három nap jelentősége – és nem csak számomra, hanem az utánam érkezők számára is. És nem csak műszaki, hanem filozófiai és lelki értelemben is. Akkor sem tudtam a választ a kérdésemre, és most sem tudom.
R.: Sokféle vélemény van arról, hogy előbb a Holdra kellene visszatérni, vagy esetleg rögtön a Mars felé vegyük az irányt...
Cernan: Elsőként szerintem vissza kell menni a Holdra, és ott létrehozni egy bázist, amíg nem rendelkezünk fejlettebb meghajtással. Hogy el akarnék-e utazni a Marsra? Igen, de nem szeretnék kilenc hónapig csak odafelé utazni, hogy aztán újabb 18 hónapig a hazatérésnek kedvező bolygóállásra várjak.
A kémiai anyagokon alapuló meghajtás a múlté, ez a Holdon kívül más úticélok esetében nem alkalmazható. Egy három napos utazás azért még kibírható. Olyan meghajtásra van szükség, amivel, teszem azt, 60 nap alatt eljuthatunk a Marsig, tetszés szerinti ideig ott vagyunk, és akkor jövünk vissza, amikor csak akarunk.
R.: Érezhetően frusztrált a NASA-val kapcsolatban. Nyilván örömmel nyugtázná, ha folytatódnának a holdutazások. De mit gondol a saját útjáról – mit csinált volna másképpen?
Cernan: Lencséjével felfelé fordítva a Holdon hagytam Hasselblad fényképezőgépemet. Mégpedig azért, hogy amikor egy napon majd valaki visszajön ide, megállapíthassa, mennyire károsítja az üveget a kozmikus sugárzás.
Így aztán nem készült fénykép az utolsó lépésemről. Milyen butaság! Nem okosabb lett volna, ha magammal viszem a kamerát, megcsinálom a képet, kiveszem belőle a filmet, majd (a súlykorlátozás miatt) elhajítom a gépet? Magamban azonban örökre lefotóztam azt az utolsó lábnyomot.
Gene Cernan utolsó lábnyoma ugyan nincs megörökítve, ehelyett viszont megmutatjuk az utolsó fényképfelvételt - pontosabban annak egy részletét - amit ember készített a Holdon:
Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.
Mindenkit várunk - Go Puli Go!
.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu