Ma már a NASA is tud örülni Jurij Éjszakájának, amikor az első ember az űrben történetesen egy szovjet volt: Gagarin fenyegetően az USA fölé tornyosult, olyannyira, hogy röviddel később Kennedy elnök gyorsan bejelentette: még a hatvanas évek vége előtt Uncle Sam holdraszáll. Azt tudjuk, hogy az ígéret teljesült, az viszont kevéssé ismert, hogy mi lett a sorsa annak a kollégának, aki a nyolcvanas évek elején kitalálta, hogy többszöri halasztás után az első űrsikló startja végül épp erre a napra essen. Azaz április 12-re.
A csúszás oka hátborzongató: a startot több mint két évvel hátráltatták a hőpajzs körüli problémák miatt - ez a késlekedés pont elég volt ahhoz, hogy a Skylabot sem tudták az űrsiklóval megmenteni, 1979-ben lezuhant. Mindennél beszédesebb azonban, ha eláruljuk az első űrsikló nevét: Columbiának hívták. Igen, ez ugyanaz a Columbia, amelyik 2003-ban visszatérés közben felrobbant - vesztét a hőpajzs hiányossága okozta. A hőálló csempék bő húsz éven át potyogtak róla.
Az űrsikló fedélzetén tehát április 12-én indult útnak a Holdat megjárt John Young és Bob Crippen – előbbinek ez az ötödik űrutazása volt, utóbbinak csak az első. Ez nagyjából le is jön az alábbi képről, rossz nyelvek szerint az újonc (a fotón balra) átizzadt pólójából és arckifejezéséből nem a melegre lehet következtetni, hanem arra, hogy bizony telefutott a gatya. Ennek egyébként lett is volna alapja, hisz ez volt az első - és mindezidáig egyetlen - eset, hogy űrhajót mindenféle tesztrepülés nélkül, rögtön legénységgel próbálták ki.
Az AP hírügynökség a repülés másnapján közölt cikkében megbízható, közelebbről meg nem nevezett forrásra hivatkozva ezt írta: a hőpajzs csempéi, amik a Columbia űrsikló alját megvédik a légkörbe lépés során kialakuló óriási hőtől, szemmel láthatóan jó állapotban vannak, habár az űrsikló felső részén néhány hővédő panel károsodhatott.
Ez azonban nem teljesen így volt. Csak később, a landolást követő alapos vizsgálat során derült ki, hogy a két szilárd hajtóanyagú rakéta gyújtása során túlnyomás alakult ki, ennek következtében pedig 16 hőálló cserép azonnal megvált az űrsiklótól, 148 pedig megrongálódott.
Az odafent keringő űrsikló külsejét a Földről figyelték meg: a légierő űrszondák megfigyelésére hivatott hawaii támaszpontja rázoomolt az űrsikló hasára, és nagyfelbontású fotókat készített róla a NASA számára.
Bár a fenti, meg nem nevezett forrás arról számolt be, hogy a vizsgálat szerint nem sérült meg a hőpajzs, ebben a NASA már akkor sem volt biztos: az űrhivatal szerint az időjárás miatt Hawaii-ból csak homályos képeket sikerült készíteni az űrsiklóról.
A sajtóosztály azonban tette a dolgát. Az amerikai űrügynökség szóvivője szerint „nincs ok az aggodalomra”. És arra az újságírói kérdésre, hogy okozhatnak-e a hiányzó csempék visszatéréskor jelentős problémát, ezt válaszolta: „Ha a jelentős problémát úgy határozzuk meg, hogy a személyzet élete veszélyben van, akkor ez még közelében sincs a jelentős problémának”.
Az indítást követő napon tartott sajtótájékoztatón is az hangzott el, hogy az űrsikló startjáról készített fotók elemzésekor semmilyen károsodást nem vettek észre a visszatéréskor oly kritikus hasi hőpajzson. A NASA szerint a hőpajzs sérülése nem veszélyezteti a küldetést.
Szókimondóbb volt azonban Jim Smith, a NASA űrsiklók hővédelméért felelős szakija. Szerinte a hőpajzs nélkül is még mindig van pár centi szigetelőréteg a hajtóműveken, ami megvédi őket a légkörbeérést kísérő hőtől. Ugyanakkor hozzátette: „vannak helyek, ahol a szerkezet elég vékony ahhoz, hogy akár egy hőálló csempe elvesztése is megolvassza a visszatérő gépet”.
Erről 2003-ban, a Columbia tragédiájakor sajnos megbizonyosodhattunk, bár a katasztrófában a "jégnek" legalább akkora szerepe volt, mint a Titanic esetében (erről következő posztunkban lesz szó). Nem sokon múlott azonban, hogy a Columbia első útja nem lett rögtön az utolsó is egyben. A hőálló csempék leválását okozó túlnyomás miatt ugyanis deformálódott a farokrész is, és a gép főhajtóművének síkja alá hajlott – a megengedhető mértéknél jóval lejjebb került. Ettől már komolyan károsodhatott volna a hidraulikus rendszer, ami a gép irányításához szükséges, épp ezért a biztonságos légkörbe lépés elképzelhetetlen nélküle: az űrsikló ugyanis a nyeletlen fejsze és a vitorlázógép szerelemgyereke - már ami a leszállást illeti.
John Young a landolást követően állítólag azt mondta, hogy amennyiben menetközben tudatában lettek volna ennek, megfelelő magasságra érve azonnal sorsára hagyták volna az űrsiklót – ez egyben azt is jelentette volna, hogy a Columbia már az első útján megsemmisül. Ha ez megtörténik, talán most hét asztronautával kevesebb hősi halottja lenne az Egyesült Államoknak – ennyien haltak szörnyet a Columbia kilenc évvel ezelőtti visszatérésekor, az űrsikló 28. küldetésén. Ki tudja?
Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai
Bölcsészaggyal elképesztően nehezen fogtam fel, hogy két, nagyjából ugyanolyan méretű valami, hogy lehet egyszer cella, máskor meg napelem.
Történt ugyanis, hogy mindkettőből viszonylag jól állunk: van ugyebár az indexes cella meg a hong-kongi napelem. Az előbbit egy indexes olvasónktól kaptuk, az utóbbit pedig vettük. Sajna, a rendelést már leadtuk, amikor befutottak az indexes napelemcellák, de ez most részletkérdés.
Mindkét fajtából több példánnyal is rendelkezünk, ezek mindegyike tenyérnyi méretű: az alábbi képen balra az indexes cella, jobbra a hong-kongi napelem látható. Annyit még egy bölcsész is sejt a dologból, hogy a napelem cellákból áll - utóbbi tehát valami nagyobb egész alkotórésze. Akkor viszont miként lehet a kettő mérete közel azonos?
A két cucc között az óriási különbség az, hogy a hong-kongit némi túlzással már holnap elkezdhetnénk felpakolni holdjárónk földi prototípusának tetejére – ez ugyanis már egy komplett napelem, sok-sok cellával. Az indexesből pedig csak lesz napelem. Az ugyanis egyetlen cella. Mérnökeink most mégis az indexessel foglalkoznak, és ez csak látszólag ellentmondás.
Ahhoz, hogy roverünkön napelem legyen belőle, az indexes cellát először fel kell darabolni – elsősorban azért, hogy tápegységünkre közvetlen életveszélyt jelentő 5 Amperes áramerősségű delejt 0,5-1 Amper közé szelíditsük. Minél több részre szabdalunk ugyanis egy napelemcellát, annál kisebb lesz az egy-egy darabka által szolgáltatott áramerősség. Ha például kettétörjük, akkor az áramerősség is kábé feleződik, és így tovább.
Egy cellából úgy lesz ugyanakkora méretű napelem, hogy először jól szétvágjuk, majd ezt követően a darabkákat „összeragasztjuk”. Ezt a „ragasztást” ezüst érintkezővel oldják meg - ez az a két fényes csík, amit mindkét példányon láthatunk: napelem gyártásnál ez kábé olyan, mint a Technokol.
A darabolást és a darabok összeforrasztását követően az elemeket kábelekkel össze is kell kötni, majd az egészet egy hordozó felületre rögzítik. Végül gondoskodni kell a cellák külső védelméről is. Az alábbi képen egyik hong-kongi napelemünk látható, megfigyelhető, hogy a két csík itt is megvan, de korántsem folytonos, hanem szaggatott. Itt jön a varázslat. Tessék megszámolni az alábbi kép bal oldalán a szaggatott vonalakat: 12 van belőlük, a védőfóliával takart részen szintén ugyanennyi. Ez bizony azt jelenti, hogy a hong-kongi napelem 24 cellából áll.
(Természetesen, egy cellát nem kell mindig feldarabolni, hogy napelem legyen belőle: ha az indexes tenyérnyi cellából 460-at sorba kötünk, akkor egy 1150 wattos 230 voltos napelemet kapunk, amit kitehetünk a ház tetejére. És az is napelem lesz, csak ugye roverünk esetében ettől a megoldástól a grandiózus méretek miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni. Ezért aztán szorgosan daraboljuk és forrasztgatjuk a cellákat.)
Nade. Ott tartottunk, hogy a hong-kongiak az igényeinkkel teljesen passzentos napelemeket gyártottak részünkre. A tenyérnyi cellát 24 részre tördelték, majd egy nyáklapon összeforrasztották a darabjait, és végül az egészre ráöntöttek egy átlátszó epoxi védőburkolatot. Emiatt - főleg a NYÁK-nak (Nyomtatott ÁramKör) köszönhetően - egy-egy napelem 34 grammot nyom. Ebből minimális üzemelésünkhöz alsó hangon 18 példány kellene, ami ugyebár 618 gramm. Mivel holdjárónk álomsúlya 10 kiló, kemény harcban állunk a grammokkal, épp ezért ennyi pluszt nem engedhetünk meg magunknak.
Ezzel szemben az ajándékba kapott indexes cellákkal mérnökeinknek az a célja, hogy olyan napelemeket csikarjanak ki belőlük, amik tulajdonsága nagyon hasonló lesz a hong-kongi példányokéhoz. Annyi lenne a különbség, hogy az ezekből megszülető napelemek súlya távol-keleti kollégáik súlyának mindössze csak a harmada lesz.
Mérnökeink feltett szándéka ugyanis, hogy megspórolják a nyáklemezt, és nem öntik ki az egészet epoxival - bár ez utóbbi nem sokat nyom a mérlegen. De akkor sem: minden egyes alkatrész esetében ugyanis gigászi küzdelmet folytatunk a grammokkal. Ráadásul, az idő is sürget minket, hiszen tavasz végére már javában terepezni szeretnénk holdjárónk földi prototípusával.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!