"A holdpor az első számú akadály a Holdra való visszatérés útjában" – ezt John Young, az Apollo 16 űrhajósa nyilatkozta jóval a Holdra tett kiruccanását követően, már a XXI. században. Gene Cernan sem vélekedett másképp: „Azt hiszem, minden más fiziológiai vagy fizikai, esetleg mechanikai problémát le tudunk győzni – a por kivételével”.
Gene az Apollo 17 parancsnoka volt, jelentésében finoman szólva sem zengedezett ódákat a holdporról. Szerinte a holdfelszín felfedezésének egyik legnagyobb korlátja a por, illetve az, hogy a szemcsék mindenhez odatapadnak – függetlenül annak anyagától: legyen az bőr, szkafander, fém. Bármi. És a holdraszállás pillanatában durván elkezdődik az amortizáció.
Például a holdautó viszonylag egyszerű, nagy toleranciaküszöbbel rendelkező mechanikus szerkezeteit a holdpor azonnal kikezdte. A harmadik kocsikázás végefelé az olyan egyszerű dolgok, mint amilyenek a raklap rögzítőkallantyúi, nem csak, hogy rosszul működtek, hanem teljesen használhatatlanokká váltak.
„Megpróbáltuk leütögetni róluk a port, letisztítani őket, de esélyünk sem volt. A por hatása a tükrökön, kamerákon és a checklisteken volt különösen látványos. Ezzel együtt kell élni, de közben folyamatos harcban vagyunk a porral az űrhajón kívül és belül is. Ha már benn vagy az űrhajóban - persze, miután már nagyjából leporoltad magad odakinn - elkezded levenni magadról a védőöltözetet, és egyszer csak azt veszed észre, hogy holdpor borítja a kezeid, az arcod, szabályosan porban sétálsz. Lehetsz akármilyen óvatos, az űrhajó minden egyes zegzugában és a bőr minden pórusában ott figyel majd a holdpor.”
A porprobléma már az első emberes küldetésnél jelentkezett, és ehhez még csak le sem kellett szállni a Holdra: az Apollo 11 fékezőrakétái a talajtól 30 méterre felkavarták a port, és ez a távolság csökkenésével csak egyre durvább lett – valóságos homokviharba csöppentek. Ez azért volt különösen ciki, mert Armstrong kézi vezérléssel volt kénytelen leszállni, miután kiderült, hogy eredetileg tervezett leszállóhelyük egy öles sziklamező kellős közepén volt, errefelé terelgette őket nyájasan a navigációs rendszerük.
Az Apollo 12 konkrétan "tejfölbe" landolt, a kavargó homokviharban gyakorlatilag semmit nem láttak – ez annyira durva volt, hogy a landolás előtti utolsó másodpercekben még az is kétséges volt, hogy a négylábú sámlira emlékeztető leszállóegység egyik lába esetleg nem egy sziklára, vagy épp egy kisebb kráterbe érkezett. Ha ez megtörténik, abba bele is halhattak volna. Az Apollo 12 precíziós landolást hajtott végre: mintegy 163 méterre szállt le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól, a Surveyor 3-tól. A küldetés egyik feladata annak megállapítása volt, hogy a huzamosabb Holdon tartózkodás milyen hatással van a járművekre, azok milyen ütemben pusztulnak a durva hőingadozások és a többi közt a Napból érkező sugárzás közepette. A legénység mindenesetre egy fehér színű robotra számított, ehhez képest a Surveyor 3 szoláriumbarnán fogadta őket. Ezt azonban le lehetett söpörni róla, mivel a robot színeváltozását a finom holdpor lerakódása okozta. Mint később kiderítették, épp az Apollo 12 fékezőrakétái által elindított porvihar takarta be tetőtől-talpig a Surveyort.
Az Apollo 14 leszállóhelyére már meredekebb pályán érkezett – és nem porzott annyira: már-már pezsgőt bontottak Houstonban, hogy megtalálták a hajtóművek által keltett homokvihar ellenszerét. De nem. Az Apollo 15 és 16 is pontosan ugyanígy lopakodott a landolási körzetbe, ők azonban a leszállás előtti kritikus másodpercekben ismét csak semmit nem láttak a felkavarodó portól.
Az Apollo-17, az utolsó emberes küldetés, az Apollo 14-hez hasonló jó látási viszonyok között szállhatott le (ld. fenti kép): esetükben valószínűleg annyi történt, hogy egész egyszerűen kevesebb laza por borította az adott területet.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!