Amikor a NASA Mr. Beanjével a fedélzetén, meglehetősen viharvert vitorlákkal befutott az Apollo 12 vitorlás klippere a Hold "Viharok óceánja" nevű szárazdokkjába, már túl volt két villámcsapáson és egy meglehetősen talányos landoláson - Alan Beannek és társának, Pete Conradnak fogalma nem volt arról, hova szállnak le: leszállóegységük fékezőrakétái által rögtönzött homokviharban annyit sem láttak a felszínből, amennyit magyar kisnyugdíjas hó végén szokott az előző nyugdíjából. Konkrétan semmit. Ráadásul, az utolsó métereken a sebességmérőjük is csütörtököt mondott.
Ehhez képest a Hold körül magányosan keringő Richard Gordon igazán páholyban érezhette magát. No, de leszálltak. A küldetés egyik legfontosabb része a Surveyor 3 meglátogatása volt, ennek érdekében első ízben Doppler-radar segítségével ők hajtottak végre precíziós landolást a Holdon a robot közelében. A leszállóegységből azonban nem láttak rá a Surveyorra, és mindaddig nem tudták eldönteni, jó helyen vannak-e, amíg ki nem szálltak belőle. Ehhez az első holdsétán meg kellett kerülni a holdkompot. Később kiderült, hogy 200 méteren belül szálltak le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól.
Az első holdséta azonban másról is elhíresült: ennek során Mr. Bean a rossz nyelvek szerint az egész Apollo programot elintézte. Az Apollo 12 Armstrongék fekete-fehér kamerája helyett színeset vitt magával, hogy még élvezetesebbé tegyék a dollármilliárdokba kerülő holdsétát az adófizetők számára. 
Bean első megnyilvánulásával ezt tönkre is tette, amivel a világtörténelem legnagyobb értékű űrszemetét hozta létre egyetlen szempillantás alatt: egy Apollo-küldetésre jutó fejlesztési költség nyilván alacsonyabb lett volna, ha a számláló nem állt volna meg az Apollo 17-nél. De megállt, és ennek okát sokan Mr. Bean malőrjének tulajdonítják.
Az első, közel négyórás holdséta egyik legelső feladata a színes tévéadáshoz kifejlesztett kamera felállítása volt. Miközben Alan ennek összeszerelésével bajlódott, a kamerát véletlenül a Nap felé fordította - ennek következtében a fényérzékelő hősi halált halt, és rögvest kiégett. Ezzel a közvetítés esélye is elfüstölt.
Az élő életképek nélkül maradt amerikaiak figyelme ezután visszafordíthatatlanul elfordult Holdon sétálgató honfitársaiktól, és egyre többen kezdték bírálni az Apollo-programot: a közvélemény fokozatosan a folytatólagos holdraszállások ellen fordult.
Akik ezért holdkövet vetnének Mr. Beanre, ne tegyék: elképesztő pszichikai nyomás lehet a szomszédos égitesten tartózkodni, és Földfelkeltét nézegetni. Olyannyira, hogy az első három, Holdat megjárt Apollo - 11, 12, 14 - legénysége például szemhunyásnyit sem tudott aludni, hiába volt a kötelező pihi a program része. Beanben a malőr valószínűleg olyan mély nyomokat hagyott, hogy azóta is színes képeket festeget a Holdról - erről és a hatvanas évek egyik legnagyobbnak ígérkező médiahackjéről következő posztunkban számolunk be.
Persze, társa, Pete Conrad parancsnok (ld. fenti kép) is megérte a pénzét. Pete valamivel mélyebb növésű volt, mint Neil Armstrong, aki pár hónappal előttük, az Apollo 11 parancsnokaként elsőként lépett a Holdra, miközben emlékezetes mondatát elmondta. Erre, valamint a köztük lévő méretbeli különbségre utalt Conrad, amikor a következő szavakkal lépett az égitestre: "Hopplá, a mindenit, ez lehet, hogy kis lépés volt Neilnek, de nekem nagy." Mindez nem volt véletlen: Conrad előzőleg 500 dolcsiban fogadott Oriana Fallacival, hogy ezeket a szavakat mondja majd a Holdra lépéskor. A riporternő ugyanis azt gyanította, hogy a NASA előírta Armstrongnak is, hogy mit kell mondani ilyen esetben. Ezt akarta megcáfolni Conrad, aki később arról is beszámolt, hogy a fogadás nyerteseként a pénzt sosem kapta meg.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!