Minden jel szerint exhibicionista kedvében van a mi Napunk: január 23-án nagyenergiájú, főleg protonokból, valamint elektronokból álló felhőt indított útjára, ez 2005 óta a legerősebb napkitörés, ami óránként valamivel több, mint másfél millió kilométert tesz meg – hipp-hopp ideért hozzánk. Az ennél komótosabban mozgó részecskék a következő napokban futnak be.
Előző posztunkban szóltunk az amerikai Lunar Orbiter űrszondákról. Első képviselőjük 1968-ban indult útjára, a többi négyet a NASA cirka másfél év leforgása alatt dobálta utána: mindegyikük holdkörüli pályára állt.
A holdfelszín részletgazdag fotózása mellett feladatuk volt a földi irányítás megnyugtatása is: az Apollok felépítése rövidtávon elegendő védelmet nyújt majd az átlagos, vagy annál kicsit erősebb Napból érkező sugárzás ellen is. (Ez akkortájt még elég ismeretlen terület volt, hisz csak 1959-ben mérte meg közvetlenül is a napszelet a szovjet Luna 1.)
Nem véletlen azonban, hogy az Apollo-missziók előtt ilyesmiken kattogott a kutatók agya: 1972-ben az utolsó előtti emberes holdküldetés, az Apollo 16, épphogy csak visszasurrant a Földre, és máris beindult egy heveny napkitörés. Mi lett volna, ha útközben éri őket? Kissé meglepő módon nagyjából semmi, mivel az Apollo parancsnoki kabinjának alumíniumfala, akárcsak egy kapucnis esőkabát, szinte teljesen megvédte volna őket az űrbéli zivatartól.
A mi Napunkból érkező protonoknak ugyanis viszonylag könnyű útját állni, barikádnak némi alumínium vagy műanyag is megteszi. Már az Apolloknak is hatékony védelmi vonalaik voltak, a Nemzetközi Űrállomásnak pedig még ennél is hatékonyabb van – ez a gyakorlatban is kiderült.
Csakhogy nem kizárólag a Nap felől érkeznek sugarak, hanem a Naprendszerünkön túlról is. Ez a kozmikus sugárzás óriási energiával rendelkező szubatomi részecskékből áll, amiket felrobbanó csillagok, és óriási fekete lyukak körül forrongó anyagkorongok öklendeznek fel magukból. Ezekhez képest a napkitörések csak ártatlan tekintetű kiscicák.
A kozmikus sugarakat ugyanis a tudomány jelen állása szerint nem lehet sehonnan kizárni, mivel nagy részük minden általunk ismert védővonalon áthatol. Szinte akadálytalanul hasítanak át az űrjárművek falán: legyen az földközeli pályán, a Holdon, vagy épp esetleg úton a Mars felé. Az asztronautákat elérő részecskék károsítják a szöveteket, mellékhatásként széttöredezhet a DNS, ami egy idő után például rákot is okozhat.
Egyetlen ismert védekezés van velük szemben - leszámítva persze, egy bolygó légkörét: ez pedig épp egy erős napkitörés.
A napszél mennyisége ugyanis erőteljesen képes befolyásolni a minket érő kozmikus sugárzás nagyságát. A hiperaktív Nap ilyenkor úgy kisöpri ezeket a kozmikus részecskéket a Naprendszer belső tartományából, mint a belvárosokból a szmogot szokta az erős északi szél. Ez történt például a 2005-ös nagy napkitörés után is. Emiatt aztán a jövőben a többi között a Holdra induló emberes küldetések indítását elképzelhető, hogy pont olyan időszakokra időzítik majd, mint amilyen ez a mostani is. 
Persze, egy bökkenő azért van: a landolás után a napkitörés végéig szobafogság várna a Hold felszínén, a leszállóegységben dekkoló űrhajósokra, mivel egy holdsétán már ezek a jóképű protonok is durván károsítanák az emberi szöveteket, az űrruhák ugyanis kábé annyira hasznosak ilyen esetben, mint a strandpapucs a hóesésben. És már így is eléggé ormótlanok.
Pulink, illetve a magyar holdjárót szállító jármű valószínűleg nem hálálna meg egy napkitörést, megfelelő szigetelés híján ugyanis bármely műhold is időlegesen skizofrénné válhat. A Holdraszállás előtti pillanatokban ez biztos, hogy nem növelné esélyeinket a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny megnyerésére. Egyik versenytársunk, a Frednet épp most kötött együttműködési megállapodást az ISE-vel olyan fejlesztésekről, amikkel minimálisra lehet csökkenteni a napviharok okozta károsodást az űreszközparkban.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!