Nem valószínű, hogy a NASA illetékeseinél létezett valaha is idegesebb emberfajta a Föld nevű bolygón, miután 1961-ben Kennedy elnök bejelentette, hogy még ugyanabban az évtizedben az emberiség kapitalista fele egy röpke kiruccanást tesz a Holdra. A feszkó érthető: a szitu kábé olyan, mintha a MÁV-nak egy szép napon azt mondanák, hogy pár év alatt építsen ki TGV-hálózatot az egész országban.
1961-ben senkinek nem lehetett még csak egy csíraállapotú ötletkezdeménye sem arról, hogy a Hold melyik részén van az optimális leszállóhely, illetve, létezik-e egyáltalán ilyen: a földi távcsövekkel lehetetlenség úgy „bezoomolni” a Holdra, hogy például a két méteres sziklák is kivehetők legyenek a felvételen. Az alábbi kép egy földi távcsővel készült, belátható, hogy ez a részletgazdagság legfeljebb csak arra jó, hogy megtudjuk: merre érdemes leszállóhelyek után kutakodni.
Oda kellett tehát menni.
A másik aggodalomra okot adó tényező természetesen az elvtársak voltak: a tőlük való paranoiás félelem hatékony hordozórakétának bizonyult az amerikai holdprogram számára a hatvanas években, és nagyrészt ez is tette végül lehetővé Kennedy elnök ígéretének beteljesülését.
Az amerikaiak meglehetősen lúzer pozícióban érezhették magukat: a szovjetek 1961-re ugyanis már kipipálták az első műholdat, másfél hónappal Kennedy bejelentése előtt túl voltak az első emberes űrrepülésen, és két évvel korábban – 1959-ben – már kacérkodtak a Holddal. Tapasztalataikról azonban akkor sem lehetett volna többet megtudni a leszállóhelyekről, ha történetesen nem a hidegháború kellős közepén, az amerikaiakkal rivalizáló ország lett volna a Szovjetunió.
Az elvtársak 1959-ben egymás után kétszer elsőztek. A Luna 1 lett az első mesterséges műhold, ami Nap körüli pályára állt, a Luna 2 pedig még ugyanebben az évben az első ember alkotta tárgyként jutott el a Holdig, és csapódott be abba. Ezzel a teljesítményével a szovjeteké lett az első holdi űrszemét is. Ennek az eseménynek magyar szemtanúja is volt Lovas Miklós személyében, aki ezidőtájt a Csillagászati Kutatóintézet egyik munkatársa volt. Ő így emlékszik vissza a történtekre:
"Azt lehetett tudni, hogy a sebessége iszonyatosan nagy volt. Úgyhogy bár azt nem lehetett remélni, hogy a becsapódást látjuk, de az általa kidobott port esetleg igen. Később kiderült, hogy valójában jó vastag porréteg volt ott, ahova becsapódott.
Vártuk az időpontot és felváltva néztük a Holdat. Éppen én voltam a soros amikor egy fekete folt jelent meg. (...) Az egész jelenség mintegy húsz perc alatt zajlott le. Közben persze egyre halványabb lett, valójában egy terjedő folt, ahogy a rajzon is látszik. Először eléggé feketének látszott, aztán szürkült és a vége felé már igen halvánnyá vált."
Bár elődje, a Luna 1 nem sokat árult el a holdfelszín sajátosságairól, figyelemreméltó tudományos adatokat szolgáltatott: kiderült, hogy a Holdnak nincs érzékelhető mágneses tere; a műhold elsőként mérte meg közvetlenül a napszelet, és kiderült az is, hogy rádiójelekkel fél millió kilométerről is szót lehet vele érteni.
Nem sokkal korábban ez is okozta a vesztét. A földi irányítóközpont hibájából ugyanis a hajtómű nem tervszerűen működött: ennek következtében az orosz álom - ez volt a beceneve - csúnyán "benézte" a Holdat, ami mellett úgy elhúzott, hogy végül a Nap körül keringő első műhold lett belőle. De így sem volt rossz teljesítmény tőle. Szívhatták is a NASA-nál a fogukat épp eleget miatta: a szovjetek ordas hibái is csak előnyükre válnak.
Mindezzel azért foglalkozunk, mert Pulink - és mindenki más, aki például a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében a Holdra készülődik - sokat tanult abból, ahogy a nagy elődök kiválasztották a leszállóhelyeket. Másrészt, holdjárónk is alkalmas lesz égi kísérőnk egy részének átfésülésére; felmenőink között tehát szovjet és amerikai ősöket egyaránt találunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!