Ma délután jelenik meg a poszt a szokott fél tízes időpont helyett, ennek technikai oka van. Szó szerint. Reggel fél nyolckor ugyanis főmérnökünktől Skype-on kérdeztem egy banálisat, ami nyilván csak nekem nem volt az - legalábbis, azt gondoltam, hogy egy mérnök bruttó két mondatban megválaszolja. Nem így a főmérnökünk. Ő ugyanis akut grafomán, és én még mindig alábecsülöm a képességeit - két órával később pedig még mindig csak a válasz jött. Az eredeti kérdés mindössze ennyi volt: mi az ethernet hub?
Akkor már pontosan tudtam, hogy elbuktam az eredetileg tervezett posztot, amikor ezt a választ láttam kibontakozni a chatablakban: „Na. Rewind. Vissza a káposztához.”
Főmérnökünk ugyanis szereti levezetni a dolgokat. Az ok, amiért ezt mégis meg kellett kérdeznem, egyébként belátható.
Nostehát. Pulinknak van egy központi idegrendszere – mostani, I2-es inkarnációját mifelénk FitPC-nek hívják. Ez a központi fedélzeti számítógép, magyarul core unit. És van ugyebár a látószervünk, a kamera. Az még bölcsészként is belátható, hogy a kettőt valamivel össze kell kötni, az axonok és dendritek még a távoli régmúltból derengenek is. Mindez mérnöknyelven: adatkapcsolat.
Főmérnökünk néha kérdez, de ez igazából csak megtévesztés, nem arra való, hogy válaszoljak, retorikai fogás. Íme: „milyen adatkapcsolattal illesztesz valamit? Valszeg olyannal, amivel tudsz, és ami rendelkezésre áll.”
Mindezt most azért elemezzük ki, mert jól rávilágít arra a sakkjátszmára, amibe akkor csöppenünk, ha úgy fejlesztünk holdjárót, hogy közben nem vagyunk NASA, és fapadosan, „okosba” kell megoldani a dolgokat.
Ott kezdjük, hogy a FitPC-t felajánlásból kaptuk, ajiba. Erre a többi között Ethernettel és USB-vel is lehet csatlakozni, a wifit és a számomra értelmezhetetlen IR-t most hagyjuk, mert akkor jövő hét végére se menne ki a poszt. 
Történt annakidején, hogy szponzorációban beígérte a kamerákat egy forgalmazó cég. Ezek Ethernettel tudtak volna kapcsolódni a FitPC-hez, ehhez a mutatványhoz azonban egy elosztó – switch – is kellett volna, mivel csak egy Ethernet-bemenet van a nyomorulton.
Színes az élet, a kamerát forgalmazó magyar cég csődbe ment, ezért kénytelenek voltunk újabbat keresni, erről korábban már írtunk.
Zsebbe nyúltunk, ami nem túl mély, mivel nem a MÁV éves költségvetéséből gazdálkodunk, hanem - legalábbis egyelőre - felajánlásokból, szponzorációból. A lényeg, hogy berendeltünk két kamerát egy másik gyártótól. Ez azonban csak USB-val képes kapcsolódni a FitPC-hez.
Gond egy szál se, hiszen a FitPC-én hat USB2 bemenet van – ez pont olyan, amibe a pendrive-ot csúsztatjuk be oldalvást a számítógépünkbe.
Viszont. Az ajándékba kapott FitPC zabálja az energiát, tehát előbb-utóbb le kell cserélni, mivel ez a pazarlás megengedhetetlen luxus.
És itt jön a sakkparti kínos része, mivel holdjárónk alkatrészei olyanok, mint egy jól felépített kártyavár elemei. Új Core Unit-ot az anyagiak miatt esetleg nem olyat választunk, amilyet akarunk, hanem olyat, amilyet kapunk. Vagy amilyet forrásainkból meg tudunk venni. Tehát fennáll a veszély, hogy csak olyan új gép lesz a láthatáron, ami nem kompatibilis az addig gondosan felépített rendszerrel - na, akkor megremegne a kártyavár.
Ha ugyanis abban történetesen nem lesz 6 USB-bemenet, akkor egy elosztót is be kell építeni, amire most sokan elkezdhetnek mosolyogni: nagy ügy, hány deka is egy olyan? Nem sok, de sokat jelenthet.
A verseny már tavasz végéig is a grammokért megy: a földi tesztelés megkezdéséig több mint három kilót kell leadnunk ahhoz, hogy elérjük ideális, tízkilós versenysúlyunkat. És ez csak a földi prototípus.
Abban a későbbi verzióban viszont, ami majd elmegy a Holdra, még élesebb közelharcban leszünk a grammokkal. Nem olcsó ugyanis egy rakéta, még akkor sem, ha több csapat megosztozik rajta: kedvezményes áron, 2 millió dollárért mérik a holdraszállást. Kilónként.
De már most, az iteráció 2-ben sem engedhetjük meg magunknak a nagyvonalúságot; ennek megfelelően anorexiást megszégyenítő lelkesedéssel égetjük a súlyfölösleget. És, hogy mennyire? A végére itt egy példa:
A szponzorációba beígért kamerák ethernet elosztóval együtt – ez az a bizonyos ethernet hub – veszélyesen közelítettek volna az egy kilóhoz. Egyetlen kamera 90 grammot tett ki, ehhez hozzá kell adni darabonként 80 grammnyi optikát. Plusz az ethernet elosztót, ami ugyebár a négy kamera zökkenőmentes csatlakoztatásához kellett volna.
A végül ténylegesen megrendelt kamerák mindegyike 37 grammot nyom, ezekhez 25 gramm optika jön. Ez már egészen jól hangzik, de még így is sok.
Mindent elárul keserves fogyókúránkról az, amit főmérnökünk megjegyzésként fűzött hozzá ezekhez az első hallásra nem épp súlylökésre kitalált kütyükhöz: „És ez még faragható, mert a kamerát ki lehet szedni a házából. Ami még pár gramm.”
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!