Sokféleképpen el lehet jutni a Holdra, de csak egy menthette meg az Apollo 13 legénységét Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint. Ez azonban korántsem volt egyértelmű a hatvanas évek elején.
Kezdetben sok tudós és mérnök nagy terveket dédelgetett magában óriási rakétákról, amik leginkább a sci-fi írók által megálmodott űrhajókhoz hasonlítottak: felszálltak a Földről, landoltak a Holdon, és utána képesek voltak a Hold felszínéről újból felszállni, hogy visszatérjenek a Földre. Mindezt azonban többé-kevésbé egyetlen, megbonthatatlan egységben képzelték el.
Más rakétamérnököknek más elképzeléseik voltak, és ez a különbség bizony nagy vitákhoz vezetett. A holdrautazást végül a kis holdkomp nyerte, amit végül az Apollo-programhoz használtak fel. Ez a választás később alapvető jelentőségűnek bizonyult az Apollo 13 legénységének megmentésében - és nem csak Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint.
Kezdetben három különböző módszer rivalizált egymással a holdraszállásért. Illetve négy.
Az elsőt közvetlen pálya módszernek hívták. Megvalósításához egy Nova-osztályú rakétát kívántak segítségül hívni: ez minden teketória nélkül egyenesen a Holdra repült volna, leszállt volna rajta, majd szépen visszajött volna onnan.
A második módszert földkörüli randevú technikának hívták, ami két nem túl nagy Saturn V rakétából állt volna össze, ezek Föld körüli pályán dokkoltak volna egymáshoz. A módszer lényege az, hogy az egyik rakéta földkörüli pályára állította volna az Apollot és annak személyzetét, míg egy másik rakéta vitte volna utánuk a Holdig és a visszatéréshez szükséges üzemanyagot. Az előbbi rakéta a földkörüli tankolást követően indult volna el a Holdra. Ennek a verziónak volt egy alfaja is, a wikipedia szerint ugyanis az Apollo-program keretében használt Saturn V rakéta kistestvérei - méretben feleakkorák lettek volna, mint a 110 méteres bátyuska - részletekben vitték volna fel a Holdra szánt űrhajó összetevőit, amiket aztán földkörüli pályán szereltek volna össze az asztronauták. Mintegy 10-15 darabból. A Gemini-program keretében az Agena céljárművel folytatott dokkolási kísérletek során igazából ezt az elképzelést ellenőrizte a NASA.
Létezett egy harmadik, Jerry Woodfill által nem említett módszer is: ennek során két űrhajót indítottak volna a Földről egymás után. Az első egy automatizált járgány lett volna, ami az üzemanyagot szállította volna a Holdra, így a később érkező embereket már egy komplett benzinkút fogadta volna, akik a szomszédos égitesten aztán szépen feltankolhattak volna a hazaútra. Fontos megjegyezni, hogy az előbbi három technika alkalmazásakor egy rakéta szállt volna a Holdra, és nem csak egy holdkomp.
A negyedik opció a Hold körüli randevú ötlete volt, ami egy Saturn V rakétát igényelt: ebben a koncepcióban a holdraszálló egység két különálló járműből állt volna – egyrészt a parancsnoki modul és a műszaki egység kombójából, másrészt pedig magából a holdkompból, ami megintcsak két részből állt. Mint tudjuk, végül is ez a megoldás valósult meg.
Ez a választás azonban korántsem volt magától értetődő - figyelmeztet Jerry Woodfill, a NASA mérnöke.
„Eleinte Wernher von Braun Nova-típusú rakétákat kívánt használni a közvetlen pálya megközelítéshez, és ezt támogatta Kennedy elnök tudományos tanácsadója is. De volt egy csoport a Langley Kutatóközpontban Dr. John Houbolt irányítása alatt, akik előrukkoltak a Hold körüli randevú tervével. És ezt elsőre majdnem mindenki figyelmen kívül hagyta.”
De Houbolt kitartott amellett, hogy az egyrakétás rendszer nem kivitelezhető. Egy NASA-interjúban elmondta, hogy mindez nem valósítható meg. Szerinte a Hold körüli randevú gondolatával meg kell barátkozni az energia jobb felhasználása érdekében.
Houbolt később arról is beszámolt, hogy két és fél éves heroikus küzdelemmel sikerült ötlete mellé felsorakoztatni a szakembereket, ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy ő és csapata birtokában volt mindazoknak a tényeknek és számoknak, amikkel megtámogathatták állításaikat.
Woodfill egyik kollégája, Bob Lacy, a NASA egyik korábbi mérnöke is részt vett azokon a megbeszéléseken, amiken eldőlt, melyik módszert használják a jövőben.
„Azt mesélte, hogy az egész hihetetlen volt. Egy tanácsteremben vitatkoztak a Langleyben a Holdutazás legjobb módszeréről. Az egyik oldal egy óriási rakéta indítása mellett foglalt állást. A másik csoport a két űrhajós-módszert támogatta. Mindkét csapat megingathatatlanul kitartott saját álláspontja mellett. Villámok csapkodtak a megbeszéléseken. Hogy enyhítse a helyzetet, valaki azt javasolta: Dobjunk föl egy érmét, hogy eldöntsük a vitát. Elhiszed ezt?”
Végül senki nem dobott fel semmilyen érmét, de a történet jól mutatja a vita hevességét.
A Holdért folytatott versenyben a Szovjetunió a Nova-típusú rakétakoncepciót tette magáévá. „A szovjetek a közvetlen pálya megközelítéssel nyomultak, amihez egy Nova-típusú rakétát akartak használni. Az N-1 rakéta első fokozata 30 hajtóműből állt, és herculesi erőt fejtett ki. Továbbá ez tűnt a legkevésbé összetettnek, és sokan úgy gondolták, hogy emiatt kevesebb időre van szükség a kifejlesztéséhez.”
Woodfill szerint a Nova-rakéta akár még a legjobb választás is lehetett volna, feltéve persze, hogy a 30 hajtómű közül egy sem adja meg magát az indításkor. „Ha ez megtörténik, attól kiegyensúlyozatlanná válhatott az egész konstrukció.”
1969-ben kétszer – egyik esetben csak hetekkel az Apollo 11 tervezett indítása előtt – a szovjet N-1 rakéta felszállás közben felrobbant. Az óriásrakéta túl komplikáltnak bizonyult, míg a Hold körüli randevú módszernek megvolt az a laza eleganciája, ami miatt ráadásul még gazdaságosabb is volt.
1961 novemberében Houbolt egy meglehetősen karcos hangvételű levelet írt a NASA egyik fejese, Robert C. Seamans részére. "Tényleg el akarunk menni a Holdra, vagy sem? Miért van az, hogy a Nova-koncepciót, a maga hatalmas méreteivel csont nélkül elfogadták, és egy űrrandit tartalmazó, amúgy jóval kevésbé grandiózus elképzelést pedig elutálnak, illetve háttérbe szorítanak? Elismerem, hogy ebben a stílusban levelezni nem éppen szokványos, de a tét épp elég nagy mindannyiunknak, hogy még ez is megengedhető legyen.”
A nyersesség végül kifizetődött, és Seamans közelebbről is szemügyre vette Houbolt tervét, majd meglepő módon rövidesen ez a terv lett a favorit – némi vitát követően.
Houbolt két külön, specializált járműre osztotta az űrhajót. Ez a terv kihasználta a Hold kis gravitációját, így a holdkompot meglehetősen kicsire és pehelysúlyúra lehetett építeni - csökkentve a tömeget, a felhasznált üzemanyag mennyiségét, és emiatt a Földről való elrugaszkodáshoz szükséges tolóerőt, ami a Saturn V startjához kellett, amikor a holdkomppal a fedélzetén megindult a szomszédos égitest felé.
Amikor az Apollo 13 műszaki egységében az oxigéntartály felrobbant, az Aquarius becenevű holdkomp váratlan szerephez jutott a három asztronauta életének megmentésében: mentőcsónakként használhatták, hogy a legénység biztonságban hazatérhessen a Földre.
Eredetileg a holdkompot arra tervezték, hogy két asztronauta számára 45 óráig biztosítsa az életben maradás feltételeit. A küldetésirányítás zsenialitásának köszönhetően ezt alaposan felsrófolták: a holdkompnak az Apollo 13 három asztronautájának biztonságos hazaszállításához 90 óráig kellett működnie. A többi megközelítés esetében szó nem volt holdkompról, így bármilyen, ehhez hasonló gikszer az űrhajósok halálát okozta volna.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!