Ha még nem töltöttünk el két hetet egy kisautóba zárva, közelítő segédfogalmunk sem lehet arról, miken ment át Jim Lovell, amire az Apollo 13 parancsnoka lett belőle. Ha a balesetet szándékosan betervezték volna, akkor sem találhattak volna nála alkalmasabb palit a feladatra: Jim elsősorban múltja miatt volt képes arra, hogy élve hazahozza a legénységet a Földre. (Persze, sok minden más is közrejátszott az Apollo 13 szerencsés kimenetelében, ezeket a további posztokban vesszük sorra.)
Öreg róka volt. Jim volt az első asztronauta, aki négyszer járt az űrben, szerencsére az Apollo 13 ezek közül sorrendben a negyedik, és egyben utolsó útja volt, ami azt is jelentette, hogy addigra már rengeteg tapasztalat birtokába jutott. Szüksége is lett rá.
Jim egészen a hetvenes évek SkyLab programjáig csúcstartó volt az űrben eltöltött órák számát illetően. Ehhez a rekordhoz nagymértékben hozzájárult a Gemini 7 küldetés, amire Frank Borman kísérte el, aki a későbbi Apollo 8 küldetésben is vele volt.
Lovell a Gemini 7 és Borman társaságában közel két hetet időzött a világűrben, ez akkor az addigi lehosszabb űrben töltött idő duplája volt. Ha semmi mást nem csináltak volna, csak annyit, hogy két hétig egy konzerdoboz méretű helyen üldögélnek, már az is óriási teljesítmény lett volna. A fenti képen látható két ajtó alá kellett ugyanis behajtogatnia magát a kétfős legénységnek. Itt finoman szólva sem tánctér fogadta őket, egy űrhajósra kábé annyi hely jutott, amennyi egy autó első ülésén van: ha fel akart állni valamelyikük, az már űrsétának minősült. (A fenti kép szorult helyzetüket jól illusztrálja, a fotón a Gemini 12 legénysége látható egy életnagyságú modellben, jobbra Jim, mellette Buzz Aldrin: Lovell első útján, a Gemini 7-tel egy ilyenben húzott le két hetet.)
Lovell első útja azonban még korántsem kalandtúra volt, épp ellenkezőleg: állati unalmas volt, amit a NASA-val való kötélhúzás színesített olykor-olykor. A két férfi ugyanis ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy levetkőzzön.
A Gemini 7 egyik óriási eredménye az volt, hogy megszabadította a jövő asztronautáit ruháiktól, ettől kezdve az űrhajósok már földi körüli pályán is kibújhattak szkafanderükből.
Az űrrepülés történetében először nekik engedte meg a NASA, hogy valamelyikük egyáltalán levegye a szkafandert, bár ők már a második napon azt tervezték, hogy ezt egyidejűleg mindketten megteszik. A NASA-nál ezért az ötletért nem rajongtak különösebben, és azt a választ kapták, hogy kettejük közül egyiküknek mindig viselnie kell a ruhát. Borman lett a szerencsés, aki emiatt a következő 148 órát leginkább azzal töltötte, hogy úgy izzadt, mint egy ló.
A 148 óra elteltével a földi irányítás elrendelte, hogy cseréljenek, és Lovell vegye föl a meglehetősen kényelmetlen űrruhát: Borman vetkőzhetett. Újabb pár nap elteltével a NASA kegyet gyakorolt, mivel úgy tapasztalták, hogy kevés előny származik abból, ha a legénység a küldetés alatt állig be van öltözve, és pár nap múlva eltekintettek az addig kötelező viselettől.
A kéthetes küldetés 11. napján - háromnapos csúszást követően - kiruccant hozzájuk a Gemini 6A, a két űrhajó mindössze 30 centire megközelítette egymást. Ez volt gyakorlatilag az egyetlen akciójelenet a két hét során. Ezután nem sokkal több dolguk volt annál, minthogy körözzenek a Föld körül, ehhez azonban nem volt szükség aktív közreműködésükre, ment magától. Borman épp ezért Mark Twain önéletrajzi ihletésű Roughing It című könyvének olvasgatásával ütötte el az időt, Lovell pedig Walter D. Edmonds Dobszó a Mohawk mentén című könyvét vitte magával az útra. Már-már szinte örülhettek azoknak a műszaki problémáknak, amik az út végefelé jelentkeztek: a manőverező hajtóművek egy része nem akart működni, és az üzemanyagcellák is csak a szükséges energia egy részét állították elő.
Némiképp legyengülve, de jó hangulatban tértek vissza a kéthetes űrhakni végén, olyannyira, hogy még arra is maradt erejük, hogy poénkodjanak egyet a földi irányítással, rádión ugyanis bejelentették: megfontolják, összeházasodjanak-e, miután annyi időt húztak le együtt az űrben. Ennél jóval kevesebb időt - három napot - töltött el Lovell a második űrutazásán Aldrin társaságában a Gemini 12 fedélzetén, akkor a cselekmény már jóval pörgősebb volt. Lovell két Geminis küldetése végén már otthonosan érezhette magát Földi körüli pályán, azonban az Apollo 13 küldetéshez hasonló problémával Lovell első ízben harmadik küldetésén, az Apollo 8 útján találkozott először. Innen folytatjuk holnapi posztunkban.
Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai
Ha holdjáróval akarunk összefutni, Magyarországon rövidesen három helyszínen tehetjük meg. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne.
Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.
A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas.
Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak persze nem tennénk ki a jelenleg épülő második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!