Az arannyal már az ókori egyiptomiaknak is meggyűlt a bajuk, mivel viszonylag sok volt belőle. Ez csak akkor probléma, ha egyéb, kevésbé arisztokratikus, nemesi származású fémfajtából viszont konkrétan hiány van. Mondjuk olyanokból, amikből fegyvert is lehetne készíteni, és nem csak díszkardot. Egyiptom vesztét részben ez okozta.
Pulink táplálékpiramisának csúcsa arany- és gyémántborítású, csillog is rendesen, ahogy csak az egyiptomi piramisok teteje csilloghatott újkorában: itt arany és gyémántfokozatú szponzoraink számára tartjuk fenn a helyet. Gyémántfokozatú támogatónk ugyan még nincs, de aranyfokozatú már van. És szerencsére ez az arany egy komplett mérnöki fegyverarzenállal együtt érkezett. De vajon melyik az a magyarországi cég, amelyik 30 millió forint értékű adományt ajánl fel a magyar holdprojekt részére? Egy informatikai vállalat, amelyik legújabb generációs tervező szoftverek (CAD/CAM) licenszeivel, valamint a programok használatát mérnökeink számára megkönnyítő oktatásokkal sietett segítségünkre – mindezek összértéke jócskán meghaladja a 30 millió forintot. Ez a cég pedig az S&T Consulting Hungary Kft.
A felajánlásnak köszönhetően mérnökeink egy ideje már nagyon profi módon készítik holdjárónk terveit. A program ugyanis az egyedi alkatrészek tervezésétől kezdve a komplex rendszerek 3D-s megjelenítésén át, a holdjárónk szempontjából kritikus élethelyzetek szimulálásáig gyakorlatilag mindent tud.
A Pulinknak a Hold felé bakot tartó vállalatok 3 millió forint felett ezüst-, 30 millió forint felett aranyfokozatú támogatóinkká válnak. A lista tetején a gyémántszponzori cím található: ezt 300 millió forint feletti befizetőinknek tartogatjuk.
Hatásában ezek egyenértékűek azzal, mintha egy pillanatra a Földtől holdtávolságra kerülne a Jupiter: valósággal kiszippantaná Pulinkat az indítóállásról. És majd csak ezután tűnne el benne az egész Föld is, de ez most részletkérdés. Cserébe mi elröpítjük a támogató cégek logóját a Holdra úgy, hogy az járműveinken látható lesz – ezáltal pedig Holdon készített felvételeinken is. Ugyanez vonatkozik aranyfokozatú támogatóinkra is.
Mint mai példánkból is látszik, gyakorlatilag végtelen a lehetőségek száma, amivel Pulink boldoggá tehető. Tulajdonképpen az evolúció létrehozta az örömkutyát, ami a felajánlások minden formáját egyaránt nagyra értékeli - így azokat is, amikről korábbi posztjainkban - lásd itt és itt - írtunk.
Létezik a Kis Lépés Klubnak egy amolyan biznisz szakosztálya is, ez pedig nem más, mint az Indítóállás, amit kisebb költségvetésű cégeknek tartunk fenn. (Persze, a nagyobbacska büdzsével rendelkezőket sem tiltjuk ki innen.) A vállalatok, szervezetek nettó 10 ezer forintért pulipaneleket vásárolhatnak - minden egyes panel vitaminokban és nyomelemekben gazdag konzerv űrállatkánk számára, amitől a Hold felé fényesedik a szőre. Az 1001 pulipanelből még 920 rendelhető – senki ne érezze kirekesztve magát.
Az alapötlet az volt, hogy a kisebb cégeknél védőitalra, ásványvízre költött összegnek megfelelő értékű adományokkal lehessen feltölteni havi rendszerességgel Pulink ételes tálkáját. A magyar internet hőskorából a TeveFarm neve csenghet ismerősen, ahol makkos cipős menedzserek és lófarkas diákok futottak versenyt azért, hogy időben megtanítsák egy-egy új trükkre tevéjüket, illetve gondoskodjanak arról, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt a szegény pára.
Meglehetősen addiktív jelenségről van szó: van például egy cég, ami egy-két pulipanel bevásárlása után annyira rákapott a cuccra, hogy ezek után már semmi nem állíthatta meg, hogy egyre nagyobb adagokban „tolja” a Pulit. Így lett a Lunir Kft. az első ezüstfokozatú szponzorunk.
Ha a magyar virtus valamire rákattan, akkor azzal a lendülettel a Voyagereket is utolérné Pulink. Már ha a magyar jellemnek legalább nem lenne annyira része a kétkedés. Miután a cégeknek sikerül leküzdeniük azt az erős kísértést, hogy egy Örkény-egypercesben való szereplésre kaptak meghívást azzal, hogy a magyar holdprojektet támogassák, általában nagyon engedékenyek a Puli irányában. A Lunir Kft. például ezt így fogalmazta meg:
"Óhatatlanul fenntartásokkal kezeljük az ilyen és ehhez hasonló bejelentéseket. Egyik oldalról ott vannak a szenzációhajhász, bolhából elefántot kreáló közlések, amire a hírverseny kényszeríti a médiumokat, másik oldalról pedig a gyanakvás: hol lehet ebben a csapda, megint valami átverés, kinek állhat érdekében, túl szép, hogy igaz legyen - és még sorolhatnánk a felmerülő kétségeket. Magunk is efféle gondolatokkal kezdtük körüljárni ennek a csapatnak a kezdeményezését, akik közösségi támogatásra, céges szponzorokra támaszkodva hívják egy zászló alá a magyar kutatás-fejlesztés jeles alakjait, hogy a Google által szponzorált verseny keretében eljuttassák járművüket a Holdra. Az ismerkedés során aztán kétségeink elillantak, és elsőként váltunk a Puli ezüst fokozatú támogatójává, s impozáns helyet érdemeltünk ki a Puli szemléletes indítóállásán."
Pécel, Abony, Berettyóújfalu - ezek közös vonása, hogy 15 ezren laknak bennük, pontosan annyian, ahányan a Puli holdra juttatásához első körben kellenek. Pláne, ha feltételezzük, hogy minden lakos ezer forintot ad erre a célra. Ha többet, akkor kisebb lélekszámú település is elegendő.
De nem is kell többet adni egy ezresnél (vagy, mondjuk, saját kétórányi fizetésünknél): egy puli nem divatkutya, tisztában van azzal, hogy sokaknak az is rengeteg. Viszont a Puli holdrajuttatásának legnagyobb feladata igazából egy logisztikai játék: meg lehet-e szervezni azt az összefogást Magyarországon, amelynek segítségével űrállatkánk lépésről-lépésre - mondhatnánk iterációról-iterációra - egyre feljebb tud ugrándozni a Hold felé vezető úton?
Ennek a nagy legónak a legelső építőkockája nem más, mint maga a csapat – a csapattagok által már eddig beletett több mint 10.000 órányi szabadidő már önmagában nem kevés önerőt jelent!
"Csak" önerőből viszont legfeljebb akkor tudnánk a Holdig menni, ha pénzesemberünket mondjuk Paul Allen-nek, vagy Mark Zuckerberg-nek hívnák. Sajnos egyelőre még egyik eset sem áll fenn, tehát komplexebb módon kell megoldanunk a finanszírozást - hogy hogyan, ennek részleteibe megyünk bele itt, és még néhány következő posztunkban.
Tehát, amint mondtuk, önerő van - nem is csak az órák már most is derekas száma -, csak nem elég. A Puli viszont okos terelőkutya, azon is dolgozik, hogy kiderítse: létezik-e 15 ezer ember Magyarországon, akinek egyszeri ezer forintot megér az, hogy a magyar csapat jusson el a Holdra elsőként a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) keretében. És, ha létezik, össze tudja-e terelni őket Pulifalván.
Pulifalva online megfelelője a Kis Lépés Klub. Egyesek elképzelése szerint a mennyország lehet ilyen: meghatározott számú hely van benne: 15 ezer – se több, se kevesebb. A többség talán az ismerősök nagyobb száma és a bandázás lehetősége miatt úgy tűnik inkább a poklot részesíti előnyben, mivel mindeddig csak hatszázan vagyunk. De már ez is nagy örömmel tölt el bennünket, és ha látni lehetne a Puli szemét, akkor az nagyon hálás tekintetű lenne. És farkcsóválás helyett egy kiadós suta farrázás mindenképp jár a bátraknak:
2011.11.11-én: 582 KLK-tag
Viszont akárhonnan is nézzük, a hatszáz a tizenötezer mellett eléggé eltörpül - nem nagy a tülekedés a helyekért. Egyelőre.
A képlet egyébként roppant egyszerű: ha a 15 ezer magánszemélyt sem sikerül összeterelni, a Puli nagy valószínüséggel nem jut messzire. Viszont minél több támogatót tud maga köré gyüjteni, annál könnyebb lesz a nagykutyákat is bevonni, akik akár több tízmillió forintos szponzorációval segíthetnek nekünk. Ez nem sci-fi: létezik már ilyen.
Pulink épp ezért magával viszi majd névsorukat, ami - akárcsak Aldrin híres lábnyoma - örök időkre ott marad a Holdon. Legalábbis, az első meteor-becsapódásig mindenképp.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Általános iskolában a piszoár melletti csempére írta valaki - ha jól emlékszem, épp balról a második és a harmadik lehetőség közé – azt a mondást, ami feltételezhetően a tantestület egyik hímnemű, és a szünetet rendre felélő tagját célozta meg. Az alkoholos filccel írt rövid értekezés a mének elsődleges nemi jellegéről, és annak hosszáról szólt. Illetve arról, hogy még annak is van vége.
Ilyesféle deja vu-érzés kerített hatalmába, amikor mérnökeink megsúgták a hivatalos megnevezését annak a nyolc kamerának, amikkel karácsonyra készülve szeretnénk teleaggatni Pulink földi tesztelésre szánt béta-verzióját. Ilyesmi megfogalmazást ugyanis nem követünk el egy nyilvános blogon, pláne nem folytatólagosan: „Ipari gépi látás kamera”.
Maradunk tehát az ipari kamera fogalmi keretei között, egyúttal arra biztatva olvasóinkat, hogy lehetőleg ne egy emberölésre is alkalmas biztonsági kamera képe derengjen fel előttük. Jó nagy, és jó nehéz fémdobozokban.
Súlyproblémák persze így is vannak.
Miután mérnökeink egyből beleszaladtak egy 1100 dolláros optikába – darabja volt ennyi –, szépen lassan megtanulták a gyártók honlapjain a műszaki paraméterek melletti jobb felső csücsköt is bevonni látóterükbe. Tudniillik, az árat. Így jutottunk el ahhoz a lehetséges kamera-optika kombóhoz, amit egyenesen holdjárók földi tesztelésére rendelt az ég – bár erről valószínűleg még a gyártók sem tudnak.
A kamera kiválasztása sem véletlen-generátorral történt. A Puli szupertitkos belső felületén komoly irodalma van annak, hogyan kell ezt csinálni; ennek is módszertana van, ami azonban nem a lottósorsolás elvét követi. A hétlépcsős folyamat elején rögzíteni kell a célt: mit akarunk elérni? Ezek után mérnökeink összegyűjtik azokat a peremfeltételeket, amiknek meg kell felelni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) során.
A harmadik lépésben például idő- és költséghatékonysági számításokat végeznek, teljesítményt és energiafogyasztást számolnak, és csak ezután szabadulnak rá a netre, ahonnan az összes szóbajövő kamerát kiszemezgetik - mindegyikhez odaírják előnyeit és hátrányait is. Majd egy házi tehetségkutató verseny során minden terméket összevetnek az előzőleg felállított kritériumrendszerrel. Az így kapott eredményeket a fináléban párbajoztatják egymással, majd a kiszavazó-show végén javaslatot tesznek a győztes termékre.
A kritériumok között szerepelt a többi közt az is, hogy ideális esetben egyszerűen kezelhető interfész is van a kamerához (pl: Gigabit Ethernet) - utóbbi ezzel csatlakozik a központi számítógéphez. És nem árt az sem, ha a gyártó hozzánk vág egy drivert is. Az alábbi példány mindezen képességek és tulajdonságok birtokában van.
Ez a versenyző kameránként 90 grammot nyom, ehhez jön még az optika, ami darabonként további 25 grammal hizlalja pulink amúgy sem slank alkatát. (Jelenleg 10 kiló súlyfeleslege van.) Plusz a vezetékek. A földi tesztelésre szánt holdjárón és a leszállóegységen összesen 3 pár kamera lenne - és kellene további 1 pár tartaléknak.
Ez kameránként több mint 400 euróba kerül. És ez csak a Puli szeme, amit az Iteráció 2-ben meresztene ránk, itt a Földön. Ez a látószerv ugyanis nem "űrképes". Ahogy űrállatkánk sok más testrésze sem az. A következő fejlődési szakaszban, az Iteráció 3-ban kell minden egyes porcikáját holdállóvá tenni. Ha ez sikerült, az Iteráció 4-ben lesz startra kész a Repülő Puli.
Ehhez viszont segítségre van szükségünk, a jövő hét ünnepi hangulatában megsúgjuk, hogyan lehet minket támogatni, és minek örülne leginkább Pulink.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az egzotikus csengésű I2-es fázis egy meglehetősen fontos fejlődési stádium a Puli egyedfejlődésében, jelentősége talán csak a fallikus szakaszéval mérhető össze a kissrácok életében: mindent meghatároz, így azt is, hogy felnőttként melyik kézzel húzza majd le valaki a sliccét.
Az Iteráció 2-ről annyit mindenképpen tudni kell, hogy már jóval több mint az I1, de még nem éri el az I3-at. Most röviden csak annyit, hogy az I1 a főbb irányok kijelölésével és két egyszerű bemutató roverünk tervezésével és készítésével telt el, és hivatalos GLXP csapattá válásunkkal záródott.
Nadeszóval, az I2 lényege az, hogy még itt a Földön a komplett holdraszállás utáni történetet lejátsszuk egy szigorú forgatókönyv alapján, amit mérnökeink kedvéért hívhatunk akár protokollnak is. Ehhez jelenleg is készül egy terepasztal gödöllői bázisunkon, egy földi használatra szánt holdjáró, no meg egy - majdnem - komplett leszállóegység-modell is, ez utóbbi coming outjára a tervek szerint december 21-án kerül sor a Google Magyarország karácsonyi ünnepségén. Az I2-ben ennek a mérnökeink által szeretetteljesen csak "sámli"-nak becézett egységnek van talán a legkisebb szerepe, lehet, hogy ezért is készül el elsőként.
Funkcióját tekintve az elnökfeleségekre hasonlít: inkább reprezentációs feladatok várnak rá, és okosan kell néznie. Tehát, kamerák kellenek erre is, egész pontosan egy sztereo kamerapár. A másik két kamerapár a holdjárón figyel majd, egyik páros a holdjáró végében, a másik a tetején periszkópként ágaskodik ki Pulink hátából. Ez eddig összesen 3 pár kamera.
Korábbi posztunkban azonban említés szintjén utaltunk még egy kamerapárra. Ez a tartalék, aminek nyilvánvalóan csak a földi tesztelés során lehet jelentőségük. (Bár lenne a csapatból jelentkező arra, hogy kiugorjon a Holdra lecserélni az esetlegesen elromlott kamerákat. Ez azonban, sajna, nem opció.)
Összesen tehát nettó négy pár kamerával vágunk neki rövidesen holdjárónk földi tesztjeinek. Ilyesmikre persze nem csak nálunk van szükség. Ezen a nemrég közzétett képen például az Orion-rakéták vadiúj kapszuláját csapdossák lelkesen a vízhez: arra kíváncsiak, hogy a világűrből hazatérő újgenerációs asztronauták túlélhetik-e benne a vízre landolást.
Esetünkben a sikeres földi tesztek után nem az történik, hogy az egész cuccot összecsomagoljuk, mint a gyerekszobában széthajigált játékokat szokás a nap végén, átkötjük nemzetiszín pántlikával, és egy hirtelen felbuzdulást követően egyszer csak elindítjuk a Holdra.
Ezek a kamerák, meg még néhány más tartozéka az I2-nek, ugyanis nem bírják a világűrt. Ezt mifelénk mérnökeink úgy mondják, hogy nem „űrképesek”.
Egy valamirevaló űrképes kamera a földön használatos társaitól ugyanis több dologban eltér: bírja a rázkódást, a kozmikus sugárzást, a vákuumot és a nagy hőingadozásokat is. (Utóbbi kettővel egyébként még csak-csak megbirkózna egy földi kamera is, de a másik kettővel szemben mindenképp esélytelen. Ráadásul, sok ilyenben lesz majd része.)
Bölcsészként is végigcikázik a szürkeállományon a gondolat: minek minimum két szett kamera? Minek megvenni nyolcat a földi tesztelésre, és egy másik, hat darabos szettet a Holdra? Nem lenne egyszerűbb rögtön az űrképeset beszerezni?
De igen, az lenne. Viszont egy űrképes kamera valószínűleg már a NASA költségvetésében is külön soron szerepel. Nem árulunk el nagy titkot azzal, ha leírjuk: ezek bizony nem olcsók. És ezen a helyzeten a karácsonyi leértékelések sem sokat változtatnak. A marsjárók lencséinek átmérője például 8-12 milliméter közötti, ami egy átlagos testfelépítésű kontaktlencse méretének felel meg a NASA/JPL archívuma szerint. Az árkülönbséget azonban nem ez magyarázza: egy kompakt fényképezőgépben, vagy egy mobilban is ekkorák vannak. Azok azonban ritkán bírnának ki egy teljes marsi napot. Az éjszakáról már nem is beszélve. Íme:
Jelenleg azonban a földi kamerákra - meg egyebekre - kell a pénz, ugyanis még mi sem tudunk mindent barter szponzorációban megszerezni. Úgyhogy holnapi posztunkban megmutatjuk, milyen kamerákra hajtunk, amelyek beszerzésében aztán mindenki segíthet is a maga módján. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Sikeres ember a Holdról színes képet küld vissza a Földre. És HD-minőségben. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen résztvevő csapatok holdjárói által a földlakók számára továbbított fotóknak egy normál PC-s kép színfelbontását kell hozniuk. További feltétel, hogy a fotónak tisztának kell lennie: nem lehet pixeles, azaz „zajos”. A GLXP-nek ugyanis nem teszi meg az olyan kép, amin csak egy nagy szürke paca látható, igaz, az HD-felbontásban. Az igény végülis érthető. Olyan képet szeretnének kapni, amiből első ránézésre kiderül, hogy a Holdon készült, és nem pedig egy gasztroenterológiai rendelő archív felvételei közül adunk besztof válogatást. Ehhez jó optika, jó szenzor és jó felbontás kell. Meg egy jó csapat. Utóbbi megvan.
Pulink szemei két részből állnak majd: van ugyebár a kamera, és van az optika. Ha már a kamera megvan, a folyamat már egy önbeteljesítő jóslat erejével zúdul a nyakunkba. A kamera ugyanis megszabja a fényérzékelő terület méretét, ebből viszont adott, hogy milyen fókusztávolságú lencse kell a 0.3 milliradián/pixel GLXP követelmény teljesítéséhez. (Ez kábé azt jelenti, hogy mennyi mindennek kell beleférnie egyetlen icipici képpontba. Ha egy pixel 0.3 milliradián, akkor például egy 500 méterre lévő tárgyból 15 cm kerül egy pixelre.)
A GLXP nagyvonalúan a csapatokra bízza, hogyan érik el ezt: egy nagy felbontású kamerára szerelnek széles látószögű objektívet, avagy egy kisebb felbontásúra egy jobban fókuszáltat, aminek emiatt kisebb lesz a látómezeje. Bármelyik megoldást is választjuk, az optikától függ, hol lesz az a pont, ahonnan élesen látunk már a Holdon (is).
Mindenesetre jó minőségű és fix fókusztávolságú optikák kellenek. Az objektíven ugyanis nem lehet mozgatható alkatrész – emiatt aztán a zoom-objektívek és az élesség változtatására képes objektívek puszta említése is pánikreakciót vált ki szeretett mérnökeinkből.
Két okból is: egyrészt minden, ami mozog, meg is hibásodik, ezen alapigazság belátásához még csak ki sem kell menni az űrbe – elég csak visszaemlékezni első walkmanünkre. Másrészt a sztereo látáshoz fontos, hogy azok a kamera-paraméterek, amit egyszer mérnökeink beállítottak, ne változzon a későbbiekben sem. Ezt pedig legegyszerűbben úgy tudjuk elérni, ha nincs is semmi, ami változhatna.
A sztereokamerák - a három pár közül épp egy, a PACA nevű látszik a fenti képen - egyébként az élénk mélységélményhez kellenek, valamint egy-egy sziklától való távolságunk meghatározásához - ez azonban nem előírás. Csak hát mérnökeink szeretnék. És mivel közülük mindenki főállása mellett önszorgalomból pulizik, nem zárható ki, hogy a karácsonyi céges bulik évadában egyszer-egyszer elengedik magukat, emiatt aztán fokozott igényük támad a térbeli látásra.
A holdjárónak kétszer két pár sztereokamerája lesz, a leszállóegységnek egy pár. Holnapi posztunkban – olvasói kommentre is reagálva – leírjuk, hogy mi a helyzet rejtélyeskedő 7. és 8. kameránkkal, amikről ebben a posztunkban adtunk először halovány életjelet. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Minek hat kamera egy kis gyöszbe, amikor ezeket szét is oszthatnánk az ország különböző gasztroenterológiai rendelői között, és máris mennyi embertársunknak szereznénk boldog perceket. Úgyis közel a karácsony. Mégsem tehetjük.
A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) ugyanis két részből áll, egyik része sem ér kevesebbet a másiknál: mindkettőt teljesíteni kell; ha nem, akkor hiába mentünk el egészen a Holdig. Ezen a héten Pulink látásával foglalkozunk – és nem véletlenül. A küldetés egyik fele ugyanis egy masszív multimédiás gyakorlat – ehhez képest fél kilométert gurulni szinte gyerekjátéknak tűnhet. Persze, nem az.
A verseny követelményét lazább televíziós szakirányokon fél év alatt abszolválják, nekünk valamivel gyorsabban kell majd. A feltételek értelmében a Földre visszaküldött legalább 8 perc hosszúságú színes HD-videón a holdjáró mozgásának is jól kell látszania, és követelmény a fehéregyensúly megfelelő beállítása is - utóbbi azért kell, mert kínos lenne, ha mondjuk kék színben pompázna a holdtalaj. Vagy, ha épp kameránk közreműködésének köszönhetően derülne ki róla, hogy tényleg sajtból van. (A fehéregyensúlyt földi kameráknál is be kell állítani. Durván leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy megmutatjuk a kamerának: adott fényviszonyok között mit tekintsen fehérnek. Ha ez megvan, attól kezdve az összes többi szín is rendben lesz.) Persze, ha elég lassan haladunk, másodpercenként egyszer elég lesz kattintani, az így készített képek egymásutánja ugyanis egész tűrhető mozgásélményt eredményez majd a földlakók számára.
Csapatunkban kábé ekkorra nő meg ugrásszerűen a válások száma, minimum egy újraélesztő berendezés pedig biztosan elkel majd a földi irányítóközpontban, ahonnan mérnökeink az adást nézik majd.
A videó azonban még nem minden: készíteni kell egy 360 fokos panorámaképet is a leszállóhelyről - ezért a leszállóegység körbeforgatható sztereo kamerapárja lesz a felelős. De a feladat megoldható a holdjáró sztereo kamerapárjával is. Emlékeztetőül: előbbi a LACA, utóbbi a PACA névre hallgat. Az is feltétel, hogy a holdjárótól két kilométerre lévő holdhorizontnak is látszódnia kell a képen.
Szükséges továbbá még legalább egy kép a holdjáróról, amit értelemszerűen csak a LACA névre hallgató, a leszállóegységből kimeredő kamerapáros készíthet el, ezen a felvételen a GLXP logójának is jól láthatónak kell lennie. Tehát ennek:
Legalább ugyanennyi képet kellene összehozni a leszállóegységről is – ez esetben annyi választásunk van, hogy ezt a fotót a holdjáró hátsó fertályára fixen rögzített sztereo kamerapárral, a RECA-val, illetve a panorámafelvétel-felelős PACA-val is elkészíthetjük. (A kamerák neveinek dekódolása érdekében javasoljuk előző posztunk tanulmányozását is.)
Mindezekről persze tűéles kép kellene, és ezért nagyon nem mindegy, milyen kamerát választunk. A következő posztban erről szólunk. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A földi pulik két részből állnak: van egy egész jól megkülönböztethető fejük. És van az összes többi.
A földet súroló egybefüggő rasztaborítás miatt persze sohasem lehetünk egészen biztosak abban, hogy például vannak-e lábai egy pulinak. Ez egyébként a földi és a holdi pulikért egyaránt rajongó Pacher Márkus fotóján sem nyilvánvaló, holott meglehetősen ritka pillanatában kapta el kutyáját: röptetés közben.
A mi Pulink is ezt a kettős tagozódást követi, ha már a Földön is ilyen jól bevált: van egyszer a leszállóegység, amivel landol, és amiből ezután kimászik a holdjáró. Örökös kétkedésre adhat okot az is, hogy hány szeme van valójában egy földi pulinak. A választ egyértelműen persze mi sem tudjuk, de a holdi hasonmásénál valószínűleg csak kevesebb: a leszállóegységen ugyanis két kamera, a holdjárón pedig további négy kamera figyel majd.
Ez összesen három szempárt jelent, a kamerák ugyanis kettes elrendezésben lesznek - nyilván azért, hogy az örökkévalóságig hátralévő időben ne unatkozzanak, mivel Pulinkat csak az odaútra fizetnénk be. Meg így kapunk sztereoképet is, ami szintén nem baj: egyrészt a navigáció mellett 3D-méréseket is végezhetünk velük, másrészt akár tartaléknak is felfoghatók - ha az egyik elromlik, a másik még mindig jó lehet.
Egyébiránt annyira hihetetlenül költséghatékonyak vagyunk, hogy nálunk még a kamerák is kettesével kapnak keresztnevet. Két kamerája lesz ugyanis a leszállóegységnek, ezek együttesének emocionálisan túlfűtött mérnökeink a LACA nevet adták (LAnder CAmera). A pattogós leszállás után egy rúd nő ki a landerből, ennek tetején ülnek majd, mint két poszt-apokaliptikus tekintetű hightech sirály a hajó árbocán. Ezt a – népies nevén – póznát lehet majd távirányítással a tengelye körül forgatni, de a kamerapár is képes lesz a helyzetváltoztató mozgás egész repertoárjának bemutatására - így kívülről is megleshető a leszállóegységből kiszabaduló rover mozgása.
Helyváltoztatásra alapesetben a holdjáró további két pár kamerája lesz hivatott. Az egyik pár hátrafelé néz, mint az autók hátulján a tolatóradar, vagy a kettős kipufogó. A páros két tagja osztozik a sokat sejtető RECA (REar CAmera) néven. A másik két kamera - a LACA-hoz hasonlóan - szintén egy mozgatható rúd végén pihen, ahonnan gyakorlatilag bármerre képesek nézelődni. De ezek is mindig csak párban mozognak, mint az óvodások a zebrán. Utóbbiak is a mérnöki kreativitás újabb bizonyítékait szolgáltatják: a nemkülönben ígéretes PACA (PAnoramic CAmera) megtisztelő név birtokosai. Ezek után joggal merül fel a kérdés: minek ennyi kamera? (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Pulinak van egy domesztikált top-secret wikipediája, amolyan háztáji. Itt mérnökeink az okosságaikat tenyésztik: felsorolnak minden alternatívát, egy szimpatikusat kiválasztanak, a többit komposztálják, és a szerencséset ezek elfolyósodó teteméből feltáplálják. Ez tehát egy tenyészfarm. Végigböngészése mindenesetre legalább ugyanolyan reménytelen vállalkozás, mint az, amikor Józsi bácsi egy lájtos szombat délután nekiül, hogy kiolvassa a wikipediát.
Valahányszor azt hiszem, hogy mindent végigkattintottam rajta, hirtelen kapok egy linket, és egy olyan oldal jön be, ami látványra legalább annyira ismeretlen, mint az ősembernek a Hold túlsó oldala. Így született ez a sorozat is. És így fog sok más is.
Ezen a héten a Puli látásával foglalkozunk. A divat nem sokban változott az utóbbi negyven évben a rovernavigáció terén: kamerával tájékozódtak az oroszok is a Holdon ember nélküli küldetéseik alkalmával, de nincs ez másként a jelenlegi amerikai Mars-missziók esetében sem – a nemrég elindított Curiosity-t is olyan jól ellátták kamerákkal, hogy abból egy komplett Való Világ évadot helyben le lehetne forgatni. Pulinkkal sem törnénk meg ezt a trendet.
Persze, a Holdon való tájékozódásra használhatnánk lézeres távolságmérőt is, ami még pontosabb lenne a kameráknál, és alighanem jó hasznát vennénk akkor, ha a környező hegyek távolságát kellene lemérni. De nem kell, így ez csak fölösleges teher - pláne, ha akár cirka 2 millió dollárba kerülhet a Puli minden egyes kilójának Holdra juttatása.
Kamerára ugyanis mindenképp szükség van, tekintve, hogy a versenykiírás szerint elég sok fotót kell majd visszaküldeni a Földre. Ez ugyanis a sikeres küldetés egyik alapfeltétele. Ehhez jön hozzá a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny 4 millió dollár összértékű különdíja, amiből az a csapat részesülhet, amelyik holdjárójával történelmi emlékhelyeket fotóz le. Mint amilyenek például az Apollok leszállóhelyei is. Ennyi pénzért pedig már megéri japán turistát játszani a Holdon.
A kamerák képei alapján dől el, hogy Pulink a következő órákban merre fog portyázni. Mivel a kommunikáció a földi irányítás és a holdjáró között optimális esetben retúrjeggyel történik, helyből jó két és fél másodperces késésben vagyunk: a rádiójel ugyanis kicsit több mint egy másodperc alatt teszi meg a cirka 384 000 kilométeres utat - egyirányban. Ugyanennyi idő alatt megy visszafelé is a parancs, hogy mit is csináljon a rover. A többi idő arra kell, hogy nagykoponyáink eldöntsék: egy-egy izmosabb holdkövet melyik oldalról kerüljön ki holdjárónk. Emiatt aztán a roverek sosem lesznek a Holdon vagy a Marson az utcai gyorsulási versenyek száguldozó résztvevői. A kamerák tehát kritikus szerepet játszanak a küldetésben, épp ezért nagy becsben is tartják őket mérnökeink: holnapi posztunkban például már nevet is adunk nekik. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A NASA épp hogy nem titkolózni akar. Ha valakinek gyanús, hogy Pulink csak 75 méterre közelítheti meg az Apollo 11, és 225 méterre az Apollo 17 leszállóegységét, azt nyugtassa meg az a tény, hogy a másik négy, közbenső küldetés - Apollo 12, 14, 15, 16 - relikviáinak többsége mellé egy méterre oda lehet kushadni. Ez pedig már egy ember esetében is javában az intimzóna.
Ennek a ténynek azzal a következménnyel kellene járnia még az igazán hardcore konteósok számára is, hogy levonják a következtetést: a legrosszabb esetben számukra nem az Apollo 11-misszióval kezdődik az emberi holdraszállások története, hanem csak az eggyel későbbivel, az Apollo 12-vel. De ez már túl nagy ugrás lenne az emberiségnek.
Előző posztunkban kiderítettük, hogy a retroreflektorok részben a konteók ellen bevethető csapásmérő eszközök, amire amerikai és orosz kutatók egyaránt gondoltak. Földrajzi hely függvényében ez ilyesmi kérdés formájában manifesztálódhatott - a kívánt rész aláhúzandó: „Jó, jó, Szergej/John, de ki hiszi majd el nekünk, hogy tényleg ott jártunk?”
Erre Szergej és John a világ két átellenes pólusán kitalálta a retroreflektorokat, de valami elkerülte a figyelmüket: az összeesküvés-elméletek felszámolásához édeskevés, hogy időnként egyik-másik obszervatórium egy-egy öles lézersugarat kilő ezek valamelyikére. Hiszen a valamirevaló konteók lényege éppen az, hogy a csillagvizsgálók is benne vannak a buliban: csak rámondják, hogy van odaát a Holdon egy olyan izé, ami visszatükrözi a lézert.
Két megoldás maradt. Az egyik az, hogy a Földről állampolgári jogon mindenki vadul elkezd a Hold felé lézerezni, de ezt nem ajánljuk: valószínűleg még bőven a visszfény előtt megérkezne ugyanis a terrorelhárítás a pilóták zavarása miatt. Mostanában úgyis nagyon ki vannak hegyezve erre. Csak szólunk.
A másik lehetőség az, hogy Pulinkkal odamegyünk, és jól körbenézünk a Holdon: hátha a konteósok közül valaki elhiszi végre, hogy tényleg ott jártak az amerikaiak. Meg mi is.
Ehhez viszont szemekre van szükség. A Puli szemei számát tekintve most inkább egy nyár folyamán leharcolt, veterán pókhoz hasonlít – egy tisztaságmániás házvezetőnő lakásában. Hat szeme van ugyanis, ami kevesebb, mintha nyolc lenne, de azért így sem rossz. (Tartalékban azért van még két szem, bevetésre készen, mint a protézis a pohárban.)
A látásvizsgálat egy korai periódusából való az alábbi videó, amit nem a végleges kamerák egyike készített – szigorúan szemléltető jelleggel. Végleges kamera már csak azért sem készíthette, mert azok még a boltban vannak, bár mérnökeink már tudják, mi kell a viszonylag olcsó holdkamerához. Pénz. Úgyhogy most erre is kell valamennyi, a jövő héten pedig ennek jegyében a blogon kibeszéljük, milyen kamera lenne a legmegfelelőbb erre a célra.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az amerikaiak és az oroszok is számoltak az összeesküvés-elméleteket szövögető földlakókkal. Csak hát, alábecsülték képességeiket. Nem kicsit.
Egy valamire ugyanis nem gondoltak: ahhoz, hogy a Földön a holdraszállást illetően minden kételyt sikerüljön eloszlatni, minimum kétszer alufóliába kellene csomagolni az egész Holdat, de erre is csak legyintenének az igazán hardcore konteósok, mondván: „nem megmondtuk, hogy vannak ufók?!”
A holdraszállás tagadása egy viszonylag újkeletű XX. századi világvallás, ami a holdraszállással egyidős, és számos követőre tett szert. (Elterjedésében a misszionárius szerepét ez a 2001. februárjában sugárzott TV-műsor játszotta, ezt képkockánként itt szedték ízekre.) Ellenük pedig vajmi csekély védelmet nyújt az a pár négyzetméternyi retroreflektor, ami itt-ott heverészik a Holdon.
Retroreflektorozni egyébként ősi magyar szokás, és mint sok kutató életrajzából kiderül, ennek is legalább egyik felmenője magyar: 1946-ban Bay Zoltán traffizta le radarral a Holdat.
Működési elvük egyszerűbb, mint egy durr-defekt: az amerikaiak és a szovjetek is abból indultak ki, hogy amennyiben valamit megvilágítunk valamivel, mondjuk, lézerrel, annak fényét minden, önmagára egy kicsit is adó tükröződő felületnek illik visszaverni. A retroreflektor pedig pont ilyen.
Ezekből összesen öt van a Holdon, az ajánlás szerint közelükbe csak a kifejezetten példás magaviseletű holdjárók merészkedhetnek – azok is csak lapos kúszásban. Hirtelenkedő hebehurgyáknak ellenjavalt a megközelítésük, mivel egy óvatlan pillanatban kerekeikkel, vagy éppen botsáska lábaikkal felkavarhatják a legendásan finom szemcséjű holdport, aminek egy része – jobb dolga nem lévén – a retroreflektorokon pihen majd meg.
Ez csak annyiban zavaró, hogy utóbbiak még most is működnek, bár ez azért némi túlzás; jellegében valószínűleg a sokak által elképzelt álom-munkahelyre emlékeztet: csak fekszenek bele a világba, és ha lézerrel rájuk világítanak, akkor veszik a fáradtságot, és visszaverik a fényét. Ilyesmi azonban nem túl gyakran történik.
Ennek egyik oka például az lehet, hogy a kutatók a feladat nehézségi fokát – ti. a Földről lézerrel megvilágítani egy Holdon lévő retroreflektort – ahhoz hasonlítják, mintha egy puskagolyóval szeretnénk egy érmét eltalálni 3 kilométer távolságból. Nagyon sokáig a többi között a texasi McDonald obszervatóriumból próbálkoztak ezzel, valószínűleg innen származik a déli államhoz és a western-csizmás csillagászokhoz jól passzoló párhuzam is.
Hivatalosan a retroreflektorok fő célja a Föld-Hold távolság mérése, így tudjuk például, hogy évente közel négy centivel kerül tőlünk messzebb a Hold. De nem titkolt cél az is, hogy bolygónk összeesküvés-elméleteit gyártó lakóit megnyugtassák: igenis, járt ember a Holdon. Talán ezért van az, hogy a NASA ajánlásában nem csak az Apollo 11, 14 és 15, hanem a két szovjet Lunohod retroreflektorát is pártfogásába vette. (A képen ez az a kis nyitott, hatszögletű, leginkább egy lehajtott fedelű bonbon-dobozra emlékeztető valami. Találd el a Földről.)
Mindhiába. A Szovjetunió és az Egyesült Államok együttvéve is kevésnek bizonyult a holdraszállással kapcsolatos konteók felszámolására, hiszen ehhez valószínűleg a bolygó minden lakója számára ki kellett volna postázni egy lézerkardot. Marad az alufólia.
Vagy a konteók. Nincs választás: oda kell mennünk. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Blogunk utóbbi néhány posztjához érkezett kommentáradatban az egyesek által felvázolt konteókat biztosan nem képes alapjaiban megrázni az a tény, hogy az amerikai holdraszállások egyik perdöntő bizonyítéka éppen a Holdat szintúgy megjárt szovjetek hallgatása volt. Hiszen gondoljunk csak bele: az űrversenyben mekkora fegyvertény lehetett volna már, ha, mondjuk, kiderül, hogy az amerikaiak blöfföltek. Egy ekkora ziccert Hruscsov ki nem hagyott volna. Pedig kénytelen volt, mivel az amerikaiak tényleg ott voltak.
Persze, azóta már Európa, Kína, India és Japán is elmerészkedett odáig, de egyiküktől sem érkezett az amerikaiak holdi jelenlétét kérdésessé tévő bizonyíték. Vagy: az ötvenes évektől kezdve mindannyian úgy eltévedtek, de még itt a Földön, hogy a Hold helyett egy hollywoodi stúdió holddíszletei közt kötöttek ki. Esetleg Bollywoodban. Tanúkból az idők folyamán azonban csak egyre több lesz a Holdon, amelyek mind-mind megerősíthetik az amerikai holdraszállás tényét. Köztük lehet a mi Pulink is a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar résztvevőjeként.
Előző posztunkban szó volt arról, hogy az újonnan érkező holdjárók számára 75 méteres közelségből élvezhető az Apollo 11, míg az Apollo 17 ennél valamivel távolságtartóbb: csak 225 méterről vehető szemügyre. De azért ez sem rossz. Mindez a NASA által javasolt protokollban olvasható, amit műemlékei védelmében adott ki – különös tekintettel az előbbi két misszióra.
Ha azonban nem ragaszkodunk az embert elsőként és utolsóként Holdra juttató NASA-küldetések történelmi helyszíneihez, lehetőségeinket szinte végtelenre duzzasztja a napszél. Az Apollo-program alfája és omegája között ugyanis még találunk másik négy expedíciót – ezek relikviáit viszont egészen közelről körbe lehet szaglászni.
Az Apollo 12, valamint az ezt követő három misszió (Apollo 14, 15, 16) tárgyi emlékeihez ugyanis robot-karnyújtásnyi közelségbe lehet merészkedni. Bár leszállóegységeiket legfeljebb három méterről lehet csak megugatni, az összes többi relikvia esetében mindössze egy méter távolságtartást kér az űrhivatal. Ilyen távolságból a Földön már intimgyantázást is vállalnak, hát még fotózást.
Makrófotók tömegei várhatók tehát a holdjárókról, a mérőműszereket tartalmazó ALSEP-egységekről, a kőzetminták begyűjtési helyeiről, valamint az összes többi Holdon hagyott csecsebecséről, ideértve például az amerikai zászlót, a szerszámokat, valamint személyes kedvencünket: az erre-arra elhajigált vizeletgyűjtő tasakokat. Utóbbiak is műemlék-státusznak örvendenek, amit "kacsaként" emlegetett földi társaik csak ritkán érnek el a kórházi ágytáltartó polcain. De ugyancsak egy méterre megközelíthetők a Surveyorok maradványai is.
Ezeken a helyeken egyébként simán motocross-bajnokságot is rendezhetnénk, anélkül, hogy tekintettel kellene lennünk az űrhajósok lábnyomaira, vagy épp a holdjárók keréknyomaira. Úgy tűnik, a NASA inkább beáldozta a közbülső Apollo-missziók lelőhelyeit a versengő csapatok számára dühöngőnek, remélve, hogy cserébe legalább az első és az utolsó Apollo-küldetés leszállási helyét megkímélik majd.
Egy tabu azért még ezeken a helyszíneken is maradt a potenciális holdjövevények számára. Ez pedig nem más, mint a Föld-Hold távolság lézeres mérésére szolgáló kütyü, a retroreflektor. Erről következő posztunkban számolunk be részletesebben. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ebben a posztban végre kiszabadulunk a két kilométer sugarú körök vonzásából, és a határtalanság érzésével kezdjük meg menetelésünket a NASA Holdon hagyott legféltettebb kincsei felé. Egészen a következő határig.
Bár rendszeres olvasóinknak könnyen támadhat azaz érzése, hogy az egyik tiltott zóna a másikból úgy bukkan elő, mint a matrjoska babából az egyre kisebb méretű fabábuk, most ünnepélyesen megnyugtatunk minden aggódót: nincs tovább.
A múlt héten taglalt, a NASA által kijelölt két kilométer sugarú mágikus körök az újonnan a Holdra érkező csapatok leszállóegységei által keltett porvihar és törmelékeső elől hivatottak megmenekíteni az amerikai öntudat földöntúli Szabadság-szobrait. Ez ugyanis csúnya sebesüléseket okozhat a relikviákon, ahogy azt a NASA-nak is nem egyszer volt alkalma kipróbálni.
A Holdon két hely van, ahonnan legszívesebben még a világvégét is kitiltanák az amerikaiak. De a meteorokat mindenképp. Ez pedig nem más, mint az Apollo 11 és az Apollo 17 leszállóegységének környéke. Előbbi azért fontos, mert ember a Holdra ekkor lépett először, utóbbi meg azért, mert ekkor lépett utoljára. Követhető logika.
Ezért tűnik úgy, hogy az amerikai űrhivatal minimum eret vágott magán, amikor ajánlásában egészen elfogadható méretű újabb körökkel ajándékozta meg az emberiség Holdra kiruccanást fontolgató részét.
Ugyanis miután a két kilométer sugarú körön kívül leszállt a holdkomp, előbb-utóbb a holdjáró is kikászálódik belőle. Esetünkben ez lenne a mi kis Pulink. Űrállatkánk pedig a következő pillanatban már csaholva vágtázna át ezen a határon, és közelítené meg rohamosan az Apollo 11-et: 75 méterre lenne tőle, amikor visszarántaná a NASA képzeletbeli póráza: eddig és netovább. Lássuk be azonban, hogy a két kilométeres körhöz képest a 75 méter már jóval versenyképesebb opció.
Az Apollo 17 esetében ez a távolság kicsit nagyobb: ott az amerikai leszállóegységtől számított 225 méter sugarú körön belülre a NASA nem szeretné, ha bárki is bemenne. Ez a különbség azonban nem azért van, mert az űrhivatal többre tartja az utolsó küldetést az elsőnél, hanem mert az Apollo 17 utasai jóval nagyobb területen kószáltak a Holdon.
Ezen nyomok érintetlenségét kívánná a NASA megőrizni a jövő számára. Legalábbis, azt, ami az eltelt pár évtizedben megmaradt belőlük. De vajon mi a helyzet a többi műemlékkel? A következő posztban kiderítjük ezt is.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha van ember a Földön, akiről valószínűsíthető, hogy évi három születésnapja közül kettőn messzire elkerüli a környezetében fellelhető összes számítógépet, akkor az minden kétséget kizáróan csakis a jelenleg 82 éves Jim Lovell lehet. Ő az, aki látta a Télapót is. Aki egyesek szerint ufó.
Jim az Apollo 11 legénysége után talán a legismertebb űrhajós, aki népszerűségét leginkább az Apollo 13 küldetésnek - illetve annak túlélésének - köszönheti: ennek során valószínűleg sokkal intimebb kapcsolatba került a fedélzeti számítógéppel, mintsem szeretett volna. A sztori ismerős: sokat kellett számolnia rövid idő alatt, miután a szervízmodul oxigéntartálya felrobbant, és a Karl May könyvekből ismerős fordulattal magával vitte a fedélzeti számítógép áramellátásának javát, amit így a Föld légkörének megközelítéséig kikapcsolt állapotban nézegethettek csak. Ez volt Jim harmadik születésnapja.
De volt egy második is. Ez az incidens kevésbé ismert, mivel Jim (a kép bal szélén) eggyel korábbi útján történt, ami egyébként pont az Apollo 11 előtt kövezte ki az utat – ha már nagyon képzavarosak szeretnénk lenni. Ez pedig az Apollo 8 volt, aminek során szintúgy elkerülhetetlenné vált az iszapbirkózás a számítástechnikával.
Történt ugyanis, hogy Jim véletlenül kitörölt a számítógép memóriájából pár bitmorzsát, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy a Holdtól épp hazafelé tartó modult a skizofréniába kergesse. A fedélzeti számítógép ugyanis ettől kezdve rögeszmésen azt képzelte, hogy a kabin még mindig a földi indítóálláson várakozik a startra, épp ezért kétségbeesetten próbálta a modul helyzetét ennek megfelelően korrigálni, ami azért elég kudarcra ítélt vállalkozás valahol a Föld és a Hold között félúton.
Lovell ezt a feladatot is manuálisan oldotta meg, persze, csak azután, hogy egyáltalán rájött a hiba okára. Mindössze 10 perc alatt, a csillagok állásából számolta ki a helyes koordinátákat, ennél már csak az tartott tovább, amíg bepötyögte azokat a gépbe.
Ez egyébként röviddel azután történt, hogy a Hold háta mögül kibukkanva a Télapó létezéséről tájékoztatta a földlakókat, mihelyt helyreállt a rádiókapcsolat: „Tájékoztatunk mindenkit, van Télapó.” Erre a földi központ így reagált: „Vétel, ezt ti tudhatjátok a legjobban.”
Nem kizárt, hogy a számítógépes malőr is csak egy fanyar humorú meglepi volt a "leleplezett" Télapó részéről, akinek személyazonosságát egyesek megkérdőjelezik. Az ufóhívők ugyanis még most is kész tényként kezelik, hogy a NASA-nál ezidőtájt a földönkívüliek kódneve volt a "Télapó". Ha így is volt, az előzmények ismeretében kétséges, hogy a legénységnek elég ideje lett volna észrevenni őket.
És a beígért meglepi: most virtuálisan teletömködi Olvasóink okostelefonját a Mikulás: elkészült ugyanis az androidos Puli app - az alkalmazás ide kattintva letölthető.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A múlt héten végigfutottunk a NASA által javasolt négy kilométer átmérőjű mágikus körök mentén, amiket az űrhivatal az Apollo és a Surveyor missziók tárgyi emlékeinek védelme érdekében jelölt ki köréjük. A becsapódott holdszondák – például: Rangerek – körül ennél kisebb, mindössze egy kilométer átmérőjű kör kerülete jelzi a demarkációs zóna határát.
Mindez csak olaj volt a szűzre, legalábbis azoknak, akik megőrizték elméjük ártatlanságát a holdraszállást illetően, és megerősítette őket abban – ahogy egyes kommentekben olvasható – hogy ember még nem járt a Holdon. Máskülönben miért ne lehetne közelebb húzódni ezekhez a relikviákhoz, és kicsit körbeszaglászni őket űrkutyánk kifinomult szaglóreceptoraival?
A dolog úgy elfajult, hogy már a Puli facebook-oldalát is lájkolta a kétely, valaki például egészen odáig merészkedett, hogy megkérdezze: „mi van fent? papír makett???” És igen: ha csak két kilométerre lehetne megközelíteni a NASA szétdobált cuccait, az valóban gyanús lenne.
A Holdon ugyanis ez a két kilométer pont olyan, mintha a vörösboros kólával leöntött szőnyegre ráhúznánk egy második szőnyeget, ami épp csak képes eltakarni az alatta éktelenkedő foltot - kábé ez a távolság ameddig egy átlagos magasságú ember a Holdon állva ellát: ott ugyanis 1,8 kilométerre húzódik a horizont.
A holdjárók azonban ritkán nőnek ilyen magasra, inkább mélynövésűek: az amerikai műemlékekre nyíló kilátás szempontjából tehát még nyomorúságosabb helyzetben vannak. Felmerülhet, hogy a NASA esetleg valóban titkolni akar valamit. Feltéve, hogy a két, illetve fél kilométer sugarú körök által határolt demarkációs zónák nem csak a leszállóegységekre vonatkoznának. De csak azokra vonatkoznak.
A leszállóegységek pedig előbb-utóbb kinyílnak, mint a tavaszi virág, és szerencsés esetben kibújik belőlük tartalmuk: a holdjáró. Utóbbiakra azonban teljesen más játékszabályok vonatkoznak, amiket ezen a héten veszünk sorra, hogy megtudjuk: meg lehet-e mondjuk kurkászni az Apollo 11 egyik-másik elemét.
Előtte azonban december 6-i különszámunkban átnyújtjuk a Télapó létezésének első bizonyítékát. Aki egyesek szerint UFÓ. Meglepi is lesz.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A helyzet az, hogy a NASA már rég túl van mindazon, amitől a Holdon porosodó műemlékeit óvni próbálja. (Előzmények: itt és itt.) Az ajánlás, amivel két kilométeres sugarú demarkációs körön kívül szeretnék tartani az újabb expedíciókat - így a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny résztvevőit - javarészt épp saját, keserű emlékeiken alapul. A NASA-nál jobban ugyanis még senki nem zúzott le műemléket. Sajátot biztosan nem.
Azzal kezdődött, hogy az Apollo 12 leszállóegysége 155 méterre landolt a Surveyor 3-tól, ez utóbbiról később anyagmintát is vettek. A Surveyor ugyanis egy kráterben időzik – valamivel több mint 4 méterrel a felszín síkja alatt. Esetében ez azzal az örvendetes fejleménnyel járt, hogy pont fölötte húztak el az előző posztban vázolt részecskék, amiket az Apollo 12 fékezőrakétái indítottak pusztító útjukra landolás közben. Ennek ellenére a holdkomp úgy megszórta a Surveyort, ahogy a pubertás szokta a tinik arcát pattanásokkal.
Mindez pedig azt jelenti, hogy a száguldó, műemlékgyilkos porfelhőben egymással ütköző részecskék egyike-másika kiesett a „ringből” a Surveyor pechjére. Ennél nagyobb pechje már csak akkor lett volna, ha történetesen nem egy kráterben parkolna, és a gyilokfelhő teljesen beteríti: ez esetben a szemcsék - méretük és sebességük függvényében - mind rajtahagyták volna ujjlenyomatukat: mintha csak a szélvédőnket érő kőfelverődést tanulmányoznánk a régi ötös úton egy sódert szállító Kamaz mögött.
De van más is. Az Apollo 15 és 16 felszállása során egy felszínen hagyott lemez találta el kis híján a Holdra frissen telepített mérőműszereket. Az Apollo 11 és 12 missziók által hátrahagyott, épp a holdpor vizsgálatára készült kütyük napelemtáblái pedig az asztronauták távozását követően hol több, hol kevesebb fényhez jutottak - attól függően, hogy a Hold körül áramló, felkavart lelkiállapotú részecskék éppen merre jártak, és eltakarták-e őket.
A NASA mindezekből – és sok másból – arra a következtetésre jutott, hogy két kilométeres sugarú körök épp elég védelmet nyújtanak műemlékeik számára.
A Hold felszínének egy tetszőleges pontján álldogálva ugyanis körülbelül 1,8 kilométerre húzódik tőlünk a horizont. Tehát a két kilométer sugarú körön kívüli landolás esetén a porfelhő nehézsúlyú versenyzői a műkincsekig nem jutnak el, a pehelysúlyú részecskék pedig a Hold gömbformája miatt épp a féltett, bár eléggé megtépázott műemlékek fölött húznak majd el. A maradék kevésről meg még a NASA is úgy gondolja, hogy azt ossza be az Apollo 11. Valahogy így:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két okból foglalkozunk a Holdon hagyott amerikai műemlékek köré kijelölt két kilométer sugarú körökkel, amik a NASA ajánlása szerint tiltott zónának minősülnek. Ahogy a Fehér Ház is az: a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny résztvevőinek holdjáróit szállító leszállóegységek ezekbe a körökbe nem léphetnek/gurulhatnak/ugrándozhatnak be, sőt, át sem repülhetnek fölöttük. A Holdon több mint 40 van belőlük, igaz, átfedések akadnak.
Az egyik ok az, hogy sok minden megtudható a Holdról, ha kielemezzük, miért pont két kilométeres lett a körök sugara. A másik ok személyes: Miki, a főmérnökünk az egyik ilyen körhöz szeretne holdjárónk segítségével elzarándokolni.
Ebben a posztban az első okkal foglalkozunk, aminek megértéséhez előbb erősen magunk elé kell képzelni égi kísérőnket - összes, számunkra jó és rossz tulajdonságával együtt. Holdanatómia következik. A fékezőrakétákkal ellátott leszállóegység gyakorlatilag egy lapostányért formál maga körül, miközben a landolás során a talajhoz közelít. Ennek pereme - ahová puccos helyeken a petrezselyem-darabokat teszik - 3 fokos szöget zár be a vízszintessel. Ezért nem mélytányér. És homokból van, mégpedig olyan finom fajtából, ami miatt a továbbiakban nem hívhatjuk homoknak.
Egyrészt azért nem, mert mérnökeinknek minél kevesebb lehetőséget kell adni arra, hogy egy tengerpartra asszociáljanak - ez ugyanis csak fölösleges energiákat venne el tőlük, és megakadályozná őket a maradéktalan koncentrációban. Másrészt azért nem, mert a földi és a holdi homok mérete úgy aránylik egymáshoz, mint a Halloween-tök az elpöckölt cseresznyemaghoz.
Maradnánk tehát a szemcse fogalmánál. Szerencsére, ezekből is sokféle van. Méretüktől függően azonban ezek a landolás során 300 – 2000 m/s sebességre gyorsítanak, minél kisebbek, annál inkább: némelyek megkerülik az egész Holdat. Sőt, a legkisebbek elérhetik a szökési sebességet, ami a Holdon 2,37 km/s, majd akár Nap körüli pályára is állhatnak.
Mindezt egy hajtómű miatt.
A porszem méretű szemcsék – ezek már láthatóak, és magukban hordozzák egy porcica teljes genetikai állományát – legnagyobb sebessége megegyezik a hajtóműből kiáramló gáz sebességével: a Holdat azonban nem hagyják el.
Még kevésbé hagyják el az 1 és 10 centi átmérőjű kövek, amelyek így is 5 és 50 m/s sebességgel képesek tágulni a leszállóegység fékezőrakétái alól, hogy aztán másfél kilométerrel odébb fogjanak talajt. Minél kisebb a rakéták ereje, annál előbb "földet" érnek a holdkavicsok.
Ezek a szemcsék, kövek, kavicsok azonban gyilkos kombót képeznek a hajtóművek keltette porviharban: légkör híján ugyanis ezek a részecskék nem a rakéta alatt gomolyognak, hanem vad ámokfutásba kezdenek, aminek csak egy fal szabhat gátat. Vagy egy holdjármű.
Ettől félti a többi közt az Apollo küldetések tárgyi emlékeit a NASA. Viszont ahelyett, hogy műemlékvédelmi okokból megtiltanák mindenki másnak a holdraszállást, előálltak a két kilométer sugarú köreikkel. A következő posztban végképp kiderül, miért ennyi az annyi. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Van pár megkerülhetetlen eleme a holdraszállásnak: minden kétséget kizáróan ilyen a felszínre ereszkedés. Ez egyike az olyan eleve elrendelt dolgoknak, mint amilyen például a csirkepaprikás - elkészítése nem nélkülözheti az életellenes cselekményeket.
Az Apollo program 1972-es befejezése óta ember nem tért még vissza a történelmi helyszínekre, ami a NASA illetékesei számára egyben azt is jelenti, hogy egyre nagyobb az esély arra, hogy ez a továbbiakban ne így legyen. Ennek érdekében sokat tesz a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny azzal, hogy a 4 millió dollár összértékű különdíjból a műemlékeket meglátogató csapatoknak is félretesz valamennyit. Korábbi posztjainkban – itt és itt – jeleztük, hogy az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatala ettől a kilátástól nem lett vidámabb: nem szimplán megnyomta a pánikgombot, hanem teljes súlyával ráesett, és azóta is páros lábbal azon ugrál.
A magántőkéből megvalósítandó holdraszállás a NASA által kiadott ajánlás szerint meglehetősen sok rizikót is jelenthet számukra, mivel "helyrehozhatatlan károkat okozhat a történelmi, tudományos, oktatási jelentőséggel bíró" műemlékeikben. Épp ezért most földosztás utáni hangulat van a Holdon, ami egyre inkább egy körülkerített háztáji gazdaság jellegét idézi. A NASA ugyanis kijelölte a Tiltott Zónákat, elorozva ezt a lehetőséget Pulink elől – holott a kutyafélék közismerten jobbak ebben.
Mondhatni, nem cizellálták túl a dolgot. Az amerikaiak számára alapvetően kétféle védett terület létezik a Holdon: az egyik az, ahova emberekkel vagy emberek nélkül, de leszálltak. A másik pedig az, ahova embertelenül becsapódtak – többségében holdszondákkal. A két helyszín eltérő bánásmódban részesül.
Amerikai hivatal lévén, a NASA részéről persze kiemelt figyelmet kapnak az Apollo-missziók és a Surveyorok leszállási helyei. A koncepció viszont egyszerű, mint a bot vége. Képzeljünk el 2 kilométer sugarú köröket, mindegyik közepén egy-egy magára hagyott holdjáró árválkodik. Na, ezekbe a körökbe nem szabad bemerészkedniük a leszállóegységeknek. És fölöttük sem szabad átrepülniük. Nem kérdeztük, de valószínűleg alattuk sem kúszhat át Pulink egyik bohókás pillanatában. Sem sehol.
Az alábbi képen a tiltott zónát kékkel jelölték, mivel vörössel ideológiai okokból mégsem lehet. (Nem volt az a hidegháború olyan nagyon rég.) A kör két érintőjén egy-egy lehetséges pályaív látható. A három párhuzamos vonal közül a középső az optimális, a másik kettő pedig a córesz képi megjelenítése. De történjen bármi, ilyenkor sem lépheti át egyik leszállóegység sem a demarkációs vonalat.
Persze, egy becsapódás is lehet történelmi jelentőségű. Ezt bizonyítja a második kategóriába tartozó Rangerek esete is, bár ezeknél már kicsivel engedékenyebb a NASA. Itt csak a roncsoktól számított fél kilométer sugarú kör számít tiltottnak. De biztos, ami biztos: felettük sem lehet átrepülni. Tiszta Fehér Ház.
Azonban ez is kompromisszumnak tűnik, hiszen egy 100 kilométer sugarú kört is kijelölhettek volna tiltott zónaként, és máris mennyivel biztonságosabb hely lenne a Hold a hátrahagyott kütyük számára.
A NASA azonban erőforrásait és tapasztalatait nem kímélve nekilátott a számolásnak: úgy tűnik, komolyan készülnek Pulink érkezésére. Viszont egyelőre csak saját magukkal foglalkoznak, így például az oroszok Lunohod-2 leszállóegysége, a Luna-21 sorsa nem különösebben érdekli őket. Igaz, úgy tűnik, egyelőre az oroszokat sem.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Virtuális holdutazásunk második részében - itt az első - kiderítjük, hogy Pulink holdra szállását megtervező mérnökeinknek valójában nincs is könnyű dolga. Nem azt mondjuk, hogy már nincs elég hely a landolásra, de legalábbis nagyon oda kell figyelni rá.
Figyel a NASA is, miután a Google által szponzorált Lunar X PRIZE 30 millió dollár összdíjazású versenye már a soknullás költségvetésű projektekhez szokott hivatalnokok ingerküszöbét is megütötte. Sőt, bokán is rúgta. A versenyfeltételek szerint az erős nemzetközi mezőnyből elsőként holdraszálló egység elviszi a 20 millió dolláros fődíjat, de a különdíj összértéke sem annyi, amiből az átlagmagyar nyugdíjas a hónap vége előtt elmegy csirkefarhátat venni. (Ez azonban nem feltétlenül lottó ötös: siker esetén ebből a pénzből a befektetők részesedhetnek, valamint további fejlesztésekre költhetik a csapatok.)
A különdíjakra elkülönített 4 millió dollárból az a csapat részesülhet, amelyiknek sikerül vizet fakasztani a Holdon. Vagy túlél egy holdi éjszakát (ami elég hűs arrafelé). Vagy a Holdra szállt csapatok közül a legmesszebbre merészkedik – fél kilométer a minimum, amit mindenképp meg kell tenni a holdjáróknak a versenyfeltételek értelmében. Vagy az, amelyik történelmi leszállóhelyet látogat meg.
Ez utóbbi lehetett az, ami egyébként végképp kicsaphatta a NASA-nál a biztosítékot - az űrügynökségek közül elsőként ők kapcsoltak, igaz, nekik is van a legtöbb vesztenivalójuk: a Hold különböző pontján hat Apollo misszió vár türelmesen a párhuzamosok végtelenbeli találkozására. Vagy arra, hogy az egyik csapat landolóegysége rájuk szakadjon. A műemléknek nyilvánított helyeket fenyegető életveszélyt felismerve az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatalának kutatói fejvesztve nekiálltak tanácsokat osztogatni a leendő holdraszálló egységet tervező mérnököknek.
Puszta elővigyázatosságról van tehát szó, ami természetes: mindenki megpróbálná bokáját mielőbb biztonságban tudni, ha egy puli tűéles fogsora a tét.
A NASA ijedtségében nagyon jó munkát végzett. Ha rávetítjük a Holdra az emberiség jótékony hozzájárulása során az elmúlt évtizedekben odaszállított 170 tonna űrszemetet, valami hasonló látvány fogad, mint amit a derék veszprémiek láttak a harlekinkaticák idei inváziójakor.
Az alábbi exkluzív képen kék csillagok jelzik az Apollo-missziók helyét, feketék az ember nélküli holdraszálló egységekét, a piros csillagok az eleve kamikáze-akcióra tervezett műholdak becsapódási helyeit, a zöldek pedig azoknak – a többségében szondáknak – állítanak emléket, amelyek nem ott csapódtak be a Holdba, ahol kellett volna, illetve küldetésük tervezésekor az öngyilkosságnál azért valamivel vérmesebb reményeik voltak alkotóiknak felhasználásukat illetően. (Forrás: nasa.gov)
Bár a fenti képről meglehetősen macerás lenne leolvasni az egyes helyszíneket, az mindenesetre jól látszik, hogy nem egyről van szó. És nem is kettőről. Ráadásul, jó széles mozdulatokkal szórták szét ezeket az eltelt évtizedek a Holdon, akárcsak Sanyi bácsi a csirkéknek szánt kukoricát. És ez még csak az „érem” egyik oldala, a Hold másik oldalán is vannak memorandumok, csak kevesebb van belőlük.
Most megmutatjuk azokat a lehetséges helyszíneket, ahol a következő két évben űrállatkánk a legnagyobb valószínűség szerint felbukkan majd:
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Retteg a NASA a többi között a mi kis holdjáró pulinktól, ami 10 kilós tömegével szinte elvész majd a XX. század közepétől az ember által a Holdra juttatott 170 tonnányi mesterséges tárgy – ismertebb nevén: hulladék – között. Ide számítanak az Apollo-program holdi maradványai is, ezek közül az Apollo 11 és a 17 sorsa aggasztja leginkább az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatalát.
Épp ezért nemrég kiadtak egy irányelvet, amit melegen ajánlanak minden holdraszállást fontolgató egységnek. Így, nekünk, magyaroknak is.
A 67 oldalas szösszenet tanácsokat fogalmaz meg, amik betartásával a NASA szerint elkerülhető, hogy Pulink például épp Armstrong első lábnyomába trappoljon bele. Bár a dokumentum is elismeri magáról, hogy semmilyen kötelező ereje nincs, az előbb vázolt eset bekövetkezésekor nagyon sok Amerikában élő honfitársunk kényszerülne azonnali névváltoztatásra, de legalábbis magyar eredetének megtagadására. Arról nem is beszélve, hogy mi történne a Nyóckerrel…
Az előző posztunkban kivesézett lista is ennek az ajánlásnak képezi a mellékletét, ebből derül ki a többi között az, hogy a NASA-nak saját misszióival kapcsolatban is vannak fehér foltjai. Például nem tudják, hogy az Apollo 14 hány vizeletgyűjtő berendezést is hagyott hátra a Holdon.
Kit érdekel ez? – gondolhatnánk, amíg ki nem derül, hogy ezek is a NASA által műemléknek tekintett tárgyak hosszú sorát gyarapítják. Ahogy az elhajított konzervdobozok is. Amíg azonban a turistáknak egy földi erdőben büntetés jár ezért, addig a Holdon ez tudományos kísérletnek tekintendő.
A műemlékek listája nagy megkönnyebbülésünkre korántsem teljes, van remény, hogy értékes relikviákat gyarmatosíthatunk a Puli kerekeivel. Feszülten olvastuk a hosszú felsorolást, amiben a vizeletgyűjtő zacsikon és a fülhallgatón kívül sok minden megtalálható, két kivétellel.
Az Apollo 14 esetében például hiába keressük a legendás egyszemélyes golfmérkőzés tárgyi emlékeit. Történt ugyanis, hogy Alan Shepard űrhajós két golflabdát egy külön erre a célra hozott golfütővel jó alaposan megküldött a Hold felszínéről – ezek sincsenek rajta a listán. (Shepard fizikumának függvényében persze lehetséges, hogy még most is a Hold mikroholdjaivá válva keringenek valahol a világűrben.)
Legalább ilyen jó esélyekkel vágunk neki a Harrison "Jack" Schmitt űrhajós által az utolsó Apollo küldetés végén elhajított kalapács megkaparintásának is, ami önmagában egy igazi punk hőstettnek minősül, és olyan energiáról árulkodik, amihez fogható csak a Clash London Calling c. albumának borítóján gitárját zúzó Paul Simononban lehetett a felvétel készítésekor.
Schmitt aszondja: "Hadd dobjam el a kalapácsot! Hadd dobjam el a kalapácsot, légyszi!" Mire a válasz: "Go ahead, csak ne találd el a holdkompot (LM) vagy az ALSEP-et." (Ez utóbbi a Holdon hagyott mérőműszer-együttes neve.)
No, ez a kalapács sem számít műemléknek a NASA szerint: szabad préda. Kéne.
Ezen a héten holdraszállunk, legalábbis, itt a blogon, és megvizslatjuk a holdi etikettet: mit szabad, és mit nem. Hogyan kell elegánsan landolni?
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Többszöri próbálkozást követően sikeresen feltörtem a Puli tudás-oázisát, ezzel most el is dicsekszem, mint azt az a kolozsvári fiatalember tette, aki tavaly decemberben kicsit megkurkászta az adatokat a NASA szerverén. Mégse tartok attól, hogy hekkerként vezetőszíjon visznek el, mivel nekem ugyanez felhasználónév és jelszó igénybevételével sikerült csak. És így sem elsőre.
De így is rátaláltam arra a féltve őrzött adatra, az egyetlenre, amiben még a NASA sem biztos, tekintve, hogy ők maguk is kérdőjelet írtak a sor végi rubrikába. Készült ugyanis egy lista a Holdon hátrahagyott tárgyakról – egy nagyon hosszú lista.
Ez a kérdőjel az Apollo 14 küldetés tárgyi emlékeinek felsorolásánál ötlik látómezőnkbe. Mégpedig a vizeletgyűjtő berendezésnél. A NASA kedves szokása, hogy képes az élet egészen hétköznapi dolgait is bonyolult nevekkel illetni. Épp ezért angolul tudó olvasóink kedvéért megemlékezünk a „berendezés” eredetijéről: Urine Collection Assembly. Ami vicces, ennél már csak egy valami viccesebb; az ha még rövidítik is: Urine Collection Assy. Ez magyarul kábé ennyit tesz: „vizeletgyűjtő segges”.
Az örömszerzés egyébként az, amit legkevésbé várnánk egy kilométerhosszú listától a beható átböngészéshez szükséges többórányi agyhalálban eltöltött kábulatunkban. Az Apollo 14 előzményeit figyelembe véve azonban egyáltalán nem meglepő, hogy a NASA épp az emberi kiválasztó-szervrendszer működésével összefüggő, apró-cseprő ügyekben jött zavarba. Ez a misszió hajtotta végre ugyanis a „sikeres kudarcnak” ítélt Apollo 13 feladatait, elődje hányattatásai azonban valószínűleg kedvezőtlenül hatottak a legénység anyagcseréjére. Számolatlanul kellettek az űrkacsák.
Egy olyan listán, ami első pillantásra matekdolgozataim összesítésének tűnt – rengeteg benne az egyes és a kettes –, és amiben a leszálló egység 1 azaz egy darabot tesz ki, eleve vidám felfedezés egy hatos számjegy, ami kedves kunkoraival már-már bensőséges viszonyt kezdeményez a szemlélővel. Ennyi, vagy ennél kevesebb – ez a NASA bizonytalankodásának a tárgya – „vizeletgyűjtő berendezés” maradt a Holdon. "6 less ?"
A földlakók közül sokakat ez megjelenésében leginkább a katéterre (cső plusz szimpatikus tasak kombó) emlékeztet, amit épp az űrprogram fosztott meg a férfiak körében oly rettegett elsődleges funkciójától. Ráadásul, műemlék, aminek hosszútávú következményei vannak holdjárónkra nézve is. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A terv az, hogy holdjárónk jó két éven belül landol a Holdon. A srácok viszont már rég elszálltak. A Pulinak tíz kilót kell leadnia – pontosan annyit, amennyinek a fogyókúra végére lennie kéne. Jelenlegi, még a földi tesztelésére szánt holdjáró-prototípusunk azonban olyan mélyen belefeledkezett a növekedési spirálba, mint egy kilőtt repülő a dugóhúzóba. Most éppen 20 kiló felé jár...
Előző posztunkban odáig jutottunk elhájosodásunk retrospektív lelkiismeret-vizsgálatában, hogy túlsúlyos Pulink motorjai 3,1 kilót tesznek ki az ideálisnak tekintett 10 kilós össztömegből. Még szerencse, hogy vannak villamosmérnökeink is: hozzájárulásuk további négy kilót jelent a mérlegen. (Ebből rögtön három kilót nyomnak az akksik, egyet pedig a kábeleknek kell fenntartani.)
Bölcsészként saccolok egy merészet: ez eddig 7,1 kiló. Mi kell még egy holdjáróhoz? Váz, csapágyak, rugózás, kerekek, burkolat, napelemek, robotkar, egy 10 wattos rádió, meg egy nagy antenna. Mindennek bele kéne férnie a fennmaradó három kilóba. De nem fog.
A rovernek ugyanis vannak kerekei is, amikkel jelenleg úgy kapaszkodik az anyaföldbe, mint az ijedt rézusz, mielőtt betuszakolnák az űrkabinba a Mercury-program keretében. Nincs ezen mit szépíteni: a Puli jelenlegi inkarnációját négy súlyos kereke tartja a Föld nevű bolygón. A kerekek nagyon sok kultúrában a végtelent szimbolizálják, a karikagyűrű is kerek, sőt, a kerti csatornafedő teteje is ilyen. Számunkra azonban egyre inkább a kárhozat jele: minél nagyobbra dagad a kerék, annál nagyobb lesz a holdjárót érő rázkódás és a vibráció, emiatt aztán egyre erősebb váz és felfüggesztés kell majd űrkutyánkba. Amitől ismét csak nehezebb lesz.
Mars rover fából. Marsot felderíteni nem annyira alkalmas, viszont zseniális dohányzóasztalka lehet belőle.
Persze megvan az oka, amiért a rovert nem hurkapálcákból és balsafából rakják össze mérnökeink, bármennyire is divatosak ezen alapanyagok más területeken. A Pulinak ki kell bírnia majd egy rakéta dübörgését maga alatt, és lehetőleg épségben kell megérkeznie a Holdra. Oda ugyanis már nem szaladhatunk utána csavarhúzóval meg pillanatragasztóval, bármennyire is csábító lenne a lehetőség. Esetleg főmérnökünk, Miki egyik vadászgörényét küldhetjük utána szkafanderben, aromazáró csomagolásban - bár hozzájárulása így is kétséges: gyanús, hogy előbb szimatolná szét a Pulit, mint megjavítaná.
A túlbiztosítás egy hasznos, de könnyen elburjánzó folyamat. Legyen inkább két akksi. Legyenek inkább nagyobb kerekek. Egy ideig úgy tűnt, hogy holdjáró-prototípusunk átellenes végei galaxisokat megszégyenítő ütemben távolodnak egymástól a végtelenbe - félő volt, hogy előbb-utóbb egy kompakt családi gépkocsival találjuk szemben magunkat gödöllői bázisunkon. A mi autónkkal.
A lassú, ám annál sikertelenebb fogyókúra helyébe a gyomorgyűrű és a zsírleszívás lép. Meg sok-sok szike. Korábbi önmagunktól az alábbi képpel búcsúzunk. Ilyenek vagyunk voltunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Most már egészen biztos, hogy fitneszhetet tartunk a Pulinál, amit skype-os gyónások kísérnek. Elhájasodásunk megrendítő történetét próbáljuk feltárni, exkluzív önmarcangolásokkal és képekkel tűzdelve.
Pulinkat a természettől eltérő módon nem két szülő, hanem három csapat hozta össze: a gépészmérnökök, a villamosmérnökök és az informatikusok. Akarták, és lett. Azonban már a Gestalt-pszichológia óta tudjuk, hogy az egész több mint a részek összege. Esetünkben pontosan 10 kilóval.
Előző posztunkban kiderült, hogy legfeljebb 10 kilós lehet a Puli – ennyi a versenysúlya, kész, vége, pont. Ez valami olyasmi, mint a nők esetében a 90-60-90: mindenki ilyen akar lenni. Fejlődéstörténetünk rengeteg rokon vonást mutat az Ószövetségével, benne sok-sok kinyilatkoztatással. Ez is egy volt közülük. (Csak érzelgős mérnökeink követelménynek hívják.)
A kinyilatkoztatásokat pedig nem szokás megkérdőjelezni. Úgyhogy, ehhez a 10 kilós össztömeghez gépészeink még az idők kezdetén gyorsan meg is rendelték holdjárónk motorjait.
Ennél nagyobb baj, hogy ezeket időközben a gyártó már le is szállította. Örülünk is nekik, amennyire csak egy gyerek örülhet a szülők által még az év elején megrendelt pulcsinak, amit aztán karácsonyra megkapott. Újnak új, de máris kinőtte. A rendelés és a szállítás között eltelt időben ugyanis Pulink csendesen meghízott. A duplájára.
Vázolom a problémát: miközben holdjárónk legnagyobb részt még a tervezőasztal virtuális realitásában létezik, és így küzdötte fel magát 20 kilósra, korábbi 10 kilós testtömegére gyártott motorjai már nagyon is valóságosak. Olyannyira, hogy fénykép is van róluk:
Na, innen szép nyerni. Mivel a motorok elkészültek, a Puli túlméretes hurkáit kellene valahogy visszagyömöszölni az eredeti 10 kilós testre tervezett gatyamadzagon belülre, ami pillanatnyilag olyan vállalkozásnak tűnik, mintha a világ legkövérebb nője S-es farmert akarna felpróbálni.
Aber ein Puli 10 kilós muss sein!
A Puli teremtéstörténetében Éden Évát alakító gépészeink tehát simán igent mondtak a kísértésre: mielőtt még bármit is terveztek volna, kapásból kisajátítottak 3,1 kilót az akkor még javában fiktív űrkutyánkból. Pontosan ennyit nyomnak ugyanis a motorok és áttételeik. (Utóbbiak egyébként nem gyenge játékosok: testvéreik megjárták már a Marsot, és bírják az Antarktisz hidegét is. Ők tehát maradnak. Rajtuk kívül viszont minden más változik.)
Így történt, hogy kosarakkal indultunk neki a Tudás fája szüretelésének. Csak az, ami akkor még alma volt, mára ősbűnné érett. De helyrehozzuk - mondják gépészeink. És mi nagyon szeretjük őket. Persze, nem csak ezért.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egy életvidám földi kanpuli normális testtömege 13-15 kiló, a szukáké legfeljebb 13. Ebből jutottunk arra a következtetésre, hogy a mi holdjáró űrpulink valószínűleg kan. Ha a hierarchiában elfoglalt hely és a testsúly között van összefüggés, akkor azt is tudjuk, hogy alfa hím. De már ez sem magyarázza pulink súlygyarapodását. Eljött az első összeesküvés-elmélet ideje.
Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy VMH-szindrómás lett a Puli. Ez egy ritka sérülés, ami gyakran emberi beavatkozást sejtet: ha ugyanis az agy közepén elhelyezkedő ventromediális hipotalamusz természetes úton megsérül, akkor általában még napok múlva is agyvelődarabkákat takarít a környéken mindenki.
De ilyesmiről szó sincs. A pszichológus-társadalom által kifejlesztett mesterséges megbetegedésről viszont igen, aminek alanyai eddig szinte kizárólag patkányok közül kerültek ki. Eddig. Most először gondoljuk úgy, hogy holdjáró pulinkkal is valami hasonló galádság történhetett.
A módszer lényege, hogy gonosz lelkű bölcsészek szétroncsolják az agy említett részét, majd sürgősen beszereznek egy mázsamérleget. A delikvens ugyanis ettől kezdve nem nagyon csinál semmi mást az evésen kívül. Azt viszont nagyon. Ennek eredményét egyébként a pszichológiakönyvekben nagy szeretettel mutogatják is. Íme:
(Meg ne tévesszen senkit: a mérleg mutatója egyszer már körbefordult. Vagy kétszer. Vagy...) Az állatban ekkortájt lejátszódó folyamat egyébként nem túl bonyolult, erre utal az is, hogy még bölcsészek is képesek összefüggéseit belátni - valószínűleg ezért is ismételgetik a kísérletet unásig. A ventromediális hipotalamuszban található ugyanis a jóllakottság központja: ennek likvidálása esetén a nyomorult állat gyakorlatilag folyamatos késztetést érez az evésre, a telítődés legkisebb esélye nélkül.
A görög mitológiában sem ismeretlen, bár annál jóval explicitebb beavatkozást követően aztán nagyon rövid idő alatt megháromszorozódik az érintett jószág testtömege, amit ezt követően már csak szinten kell tartania. Erre azonban Pulink esetében már nem kerülhet sor, mivel a továbbiakban – ahogy legutóbbi posztunkban jeleztük – keménykezű fitneszedzőnő foglalkozik úszógumit növesztett holdjárónk aggasztó testtömegével. Nem is akármilyen.
Pulink személyi trénere úgy tűnik nem kedveli a csivavákat, magyarul sem ír ékezetes betűkkel, skype-os profilja szerint pedig még mindig Floridában időzik, ahol űrmérnöki diplomáját szerezte. Legutóbbi információnk szerint jelenleg nem a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodik. Bár, ki tudja. Az is elképzelhető, hogy már hazajött azután, hogy a CERN-ben részecske formát öltve megalázta a fénysebességet, bár ezt néhányan bizonyára kétségbe vonnák.
Most mindenesetre nyilvánosságra hozunk egy röpke részletet egy vele készített, aggódó hangvételű villáminterjúból. Holdjárónk egészségügyi állapotára vonatkozó helyzetjelentését természetesen ékezetek nélkül - ez csak a billentyűzet miatt lehet -, dőlt betűkkel szedve közöljük; kizárólag az olvasási élmény fokozása érdekében.
[A Puli] jelenleg az akksik es a motorok/kerekek kornyeken a legdagibb.. de folyamatosan szed fel magara. De fogyokurára kell fognunk, mert a kovetelmeny max. 10 kg-ot enged.
Itt sajnálkoztam egy keveset szegény űrállatkánk sanyarú sorsán és kilátásain, de sokáig nem lehetett:
hmm.. jobb lesz ugy neki is, hogy nem rogy ossze a sajat sulya alatt, mint azok a kis labda formajura tuletetett zsebkutyusok... Egy puli legyen formaban.
És tényleg. Ha jobban meggondoljuk...
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Füstölt pulyka, házi burgonya, kukorica, zöldbab, majd meggyes-áfonyás pite desszert gyanánt – ez volt a Hálaadásnapi menü a Nemzetközi Űrállomáson. Mindezt persze Dan Burbank kapitánynak is csak úgy sikerülhetett elsorolnia, hogy egyesével felolvasta a csomagolásra ragasztott címkéket.
Nem volt könnyű dolga: a füstölt pulyka említésénél a képernyőn elsőként tovaúszó alumínium tárgy – akárcsak az összes többi tétel a menün – hamarabb emlékeztet egy betonfalnak teljes sebességgel nekicsapódó autó rendszámtáblájára, mint a megboldogult szárnyas földi maradványaira (ld. a videó 55. másodpercétől). Az űrtáp és annak földi megfelelője közti hasonlóság kábé annyi, mint amennyi egy hús-vér nő és egy guminő között van – csak sokkal kevesebb: utóbbiaknak legalább a formája hasonlít egymásra, élvezeti értékről most ne beszéljünk.
Élvezeti értékről egyébként épp Pulink esetében beszélhetünk a legkevésbé. Bár az imént látott tárgyakat földi körülmények között még egy bottal sem mernénk megpiszkálni, kutyának meg végképp nem adnánk belőle; Pulink még ennél is rosszabbra számíthat.
Történt ugyanis, hogy holdjárónk elhízott.
Valószínűleg szokása szerint épp az egyik számítógép képernyőjén hűsölt, amikor valamelyik mérnökünk elbóbiskolt: ujja ránehezedett az egérre, és már kész is volt a baj. Egy elhízott terelőkutya önmagában is ellentmondás, egy holdjáró esetében azonban egyenesen drámai következményei vannak. Elég, ha arra gondolunk, hogy egy kiló puli Holdra juttatását közel 2 millió USA-dollárért mérik - ebben az árban már benne van a Nagycsarnok korabeli hangulatát idéző erős alku is.
Bár az még egyáltalán nem tisztázott, hogy holdjárónk hordozórakéta segítségével keveredik-e ki a világűrbe, a fogyókúra semmiképp sem árt. Úgyhogy Pulink már személyi trénert is kapott, ami miatt most egész csapatunk féltékeny rá: elvégre aerospace diplomával nem sok fitneszedzőt lehet Magyarországon találni. Pláne, nem nőben. Pláne, nem ilyen nőben.
(Az adventi készülődés jegyében holnap előállunk első összeesküvés-elméletünkkel, amit, természetesen, díszcsomagolásban nyújtunk át olvasóinknak.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Milyen lenne a Hold, ha Isten punkzenét hallgatott volna a harmadik napon? Hát ilyen. Most megmutatjuk a végtelent lapraszerelt kivitelben, amiben a Hold mindössze negyven négyzetmétert foglal el, és csak kétdimenziós.
Mózes első könyve szerint Isten a harmadik napon teremtette a Napot, a Holdat és a csillagokat. Bár a teremtés ezen korai szakaszában még nem voltak sem emberek, sem angyalok, mi nem kis erőfeszítés árán megelőlegeztük őket: hárman három órát dolgoztak gödöllői főhadiszállásunkon, köztük egy kékfarmeres fekete angyallal. Leleplező videónkon ő is látható, igaz, legtöbbször csak hátulról - szégyenlős Holdunk is pont így tartogatja sötét oldalát pajzsként a világűr mélyéből hozzánk érkező kíváncsiskodó tekintetű alienek felé. De így is gyönyörű.
A gyorsított felvétel ellenére is érzékelhető a vajúdás, ami a Világtojás megszülését kísérte. Sajnos, azt nem tudjuk, hogy hármójuk közül végül ki hozta a világra, mert mindannyian rettenetesen sokat guggoltak. De bárki volt is, megszenvedett érte. Az viszont tisztán látszik, amint az 52. másodpercben kigyullad a Nap fénye, ezzel a mitikus homályt a nem kevésbé titokzatos Nazca-vonalak látványa váltja fel, ami háromezer év múlva valószínűleg cáfolhatatlan bizonyítéka lesz a földönkívüli civilizáció létezésének. És egyúttal a szigszalag feltalálásának is.
A Puli modern teremtésmítoszában az Úr lelke a beton - és szerencsére nem a vizek - fölött lebeg, ami jó: még mindig nem áztunk be. Az optimális helykihasználásra törekvő teremtés jóval bonyolultabb folyamat az eredetinél, amikor akadálytalanul csak úgy tágul minden a végtelen felé. Ezt bárki tudhatja, aki már próbálkozott ilyesmivel. Ráadásul, nem áll rendelkezésünkre több milliárd év sem.
Univerzumunk végtelen terjeszkedésének a videón látható hosszanti főfal, valamint az azzal átellenes oldalon egy autószerelő-műhely naprendszere szab határt, innen a teremtés kényszerű helygazdaságos jellege.
Kisebb helyen rövidebb idő alatt teremteni - ez szemmel láthatóan óriási feszkót jelent a résztvevőknek, ami időnként dezorientált viselkedésükben nyilvánul meg. Megelőlegezett adventi angyalunk is mintha többször szabadon sodródna az egyiptomi elsőszülöttek életét kioltó ószövetségi halálangyal zord szerepköre, valamint az angyali üdvözlet ettől gyökeresen eltérő hangulatvilága között.
A feszültség levezetésére a videó jobb oldalára, tehát a világmindenség középpontjába húzódnak vissza – bizonyítva, hogy ilyen sokszorosan megnehezített körülmények között sokkal gyakrabban kell megpihenni; és nem elég csak a hetedik napon. Bennfentes információk alapján azt is tudjuk, hogy időnként alufóliába csomagolt szalámis zsömle-áldozatokat mutattak be az isteneknek, erre azonban szakrális jellege miatt a kamera látóterén kívül került sor.
Azok kedvéért, akik a fentiekből egy kukkot sem értenek, eláruljuk, hogy videónk a holdmakett alapozási munkálatainak első lépéseit örökíti meg: éppen a holdkráterek leendő helyét jelöljük ki. Ezeken tesztelik majd kiválónál is kiválóbb mérnökeink a magyar holdjárót, amit a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny keretében a valóságos Holdra szeretnénk száműzni.
Aláfestő zenének már csak ezért is a Ramones himnikus hangvételű, alkalomhoz illő oratóriumát választottuk. Mert Holdat teremteni sokféleképpen lehet, de punk zenére lehet csak igazán.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az azért előfordul, hogy egy poszt írása közben időnként elgurul a gyógyszer. De csak nagyon ritkán kerül kartávolságon kívülre. Pedig most érzem, valami ilyesminek kellene történnie. Bajkonurból ugyanis a napokban indítottak útjára három űrhajóst – egy amerikait és két oroszt – a Nemzetközi Űrállomás felé. De nem ez a lényeg.
Hanem az alábbi kép, ami gyakorlatilag az USÁ-ban is készülhetett volna. Egy részletét leszámítva. Hát persze: a szőnyeg. Nem ismerős egy kicsit? Mondjuk, a nagyi vidéki házának nappalijából? Ugye, dereng? Ne tévesszen meg senkit: az exponálás előtt nyilván arrébb zavarták azt az egy-két udvarról betévedt csirkét.
Ezen a képen Dan Burbank, a Nemzetközi Űrállomás leendő kapitánya mintha csak cowboyosat játszana: felpattan a rodeógépre - igaz, az ET-filmből kölcsönzött statiszták segítségével -, és a következő pillanatban western-kalapját meglengetve hujjong, ráadásképpen pedig teszkógazdaságos nejlonzacsiból készült sarkantyújával ösztönzi vad vágtára szilaj paripáját. Minden bizonnyal így is történt, csak az erről készült fotót még nem hozták nyilvánosságra.
Bevallom, ha asztronauta lennék, én is inkább Bajkonurból, mintsem egy kivégzőkabin vidámságát idéző, sterilszürke NASA-komplexumból szeretnék föld körüli futamra indulni. Természetesen, csak azután, hogy megkóstoltam Tánya asszony aprósüteményét, amit a szomszéd faluból trojkával egy hét alatt hozott el egészen idáig.
Nem mindegy, milyen körülmények előzik meg az indítást, hiszen benne van a pakliban, hogy ez lesz az utolsó. Gyanítom, hogy az alábbi képen két társával látható Dan Burbank kapitány is hallott kósza pletykákat az utóbbi időben gyengélkedő orosz hordozórakétákról. De a halálfélelmet tükröző arckifejezést valahogy nem így képzelem el. A Golgota is mennyivel barátságosabb hely lehetett volna, mondjuk, egy ilyen szőnyeggel:
A Puli számára ezek a képek nagyon szimpatikusak, és nem elsősorban azért, mert kölyökkorában a legnagyobb valószínűséggel pont egy ugyanilyen szőnyegre piszkított. Hanem azért, mert a Puli mindennapjait is ugyanilyen barátságos csapatmunka jellemzi. Egyszóval, a szőnyeg nálunk sem hiányzik. Csak nálunk ilyen (ld. a kép bal oldalán büszkeségünket, a szívecskés támlájú félig-széket):
Egy biztos: ha az űrkutatásról Kusturica egyszer filmet forgatna, bizton állíthatjuk, hogy Bajkonurba menne. Vagy a Puli Űrművekhez, Gödöllőre.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egy kétórás mérnöki megbeszélés roppant hasznos időtöltés egy bölcsész számára. Pláne, ha néma üzemmódban vesz azon részt: ebben a formájában ugyanis a skype-os telefonkonferencia leginkább ahhoz a háttérrádiózáshoz hasonlítható, aminek során Kati néni például egy komplett csirkét feldolgoz a konyhában.
A magamfajta pedig ezalatt megírja ezt a blogposztot, feladja a csekkeket, és biztos lehet abban, hogy amikor két és fél óra múlva visszaér a gép elé, még mindig javában tart a megbeszélés. Ennél csak egy dologban lehettem biztosabb. Abban, hogy távollétem senkinek nem tűnik fel.
Menekülésen kívül mást úgysem tehettem volna.
A mérnökökkel eltöltött első percekben az érzékek úgy kifáradnak, mint a túlterhelt szaglóhámsejtek a vizeletszagú éjszakai járaton, miközben értelmetlen alanyú félmondatok jutnak el kétségbeesett agyamig. Úgymint: „elindítja az embedded rendszert, és kommunikál”, „Matyi csinálhatná az egyik nyákot, valaki más a kameradrive-ot”. Szerencsére, happyendnek tűnik a dolog, mivel „egy buszon lesznek rajta”.
A lényeg, hogy a katatón depresszió tüneteinek jelentkezése előtt kell elérni a szökési sebességet, amivel a mérnöki megbeszélés leginkább mentális futóhomokra emlékeztető gravitációs mezeje leküzdhető. Na, erre ürügy a bevásárlás.
Ennek viszont az a rizikója mindenképp megvan, hogy nem tudható: két és fél óra múlva mire érkezik vissza az ember. Még bosszantóbb, ha épp ekkor egy evidensnek vett miniszterelnöki idézetre tesz valaki homályos, implicit utalást, hiszen ezekből rögvest kettő is ismeretes a kortárs Magyarországon: Az egyik klasszikus ez: „Na és?!”. A másik pedig ez: „Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon.”
És ami azt illeti, a magyar holdjáró sikere szempontjából nagyon nem mindegy, hogy mérnökeink melyikre is célozgatnak. Én az utóbbira tippelek.
A megbeszélés távollétemben ugyanis nagy ívet futott be - túl nagyot is - ami egy Hold-projekt esetében minimum nem meglepő. Az viszont már igen, hogy röpke egy óra leforgása alatt eljutottak oda, hogy a gödöllői frissen megnyitott helyszínünk helyett egy IFA platóján akarják berendezni a holdjáró tesztelésére szolgáló holdtájat. Amiből már csak az IFA hiányzik.
A fenti végkifejletet eredményező gondolatmenetet bevásárlószatyorral a kézben persze nem könnyű lekövetni. Mégis ennek rekonstruálására van a legnagyobb esélyem: makettet már láttam, igaz, nem a Holdét. Lejtőt is láttam. A két szót külön-külön és együtt is értem.
A kiindulási alaphelyzet az lehetett, hogy a fejlődés embrionális stádiumában leledző holdmakettünkbe be kell építeni egy változtatható dőlésszögű emelkedőt, így a holdjárót különböző meredekségű lejtőn lehet majd tesztelni. Sima ügy.
Eddig rendben is volnánk. A baj akkor következik, amikor kiderül, hogy ehhez alsó hangon is 3 tonnát kellene megemelni - ennyi lesz ugyanis a szigorúan titkos recept alapján készülő holdpor-imitáció teljes tömege. Valószínűleg, ezen a kritikus ponton kérdezhette meg az egyik résztvevő az egybegyűltektől, hogy mégis mivel képzelik holdtáj-kabriónkat átalakítgatni.
Talán a teherautó-emelőt javasló mérnök az egészet csak viccnek szánta. Ha igen, talán már meg is bánta. Mindenesetre, sokáig komolyan úgy tűnt, hogy a magyar űrprojekt egy IFA platójára költözik. Vagy az IFA platója költözik be gödöllői főhadiszállásunkra. Még szerencsére, hogy a műszakiak is rendelkeznek az emberszabásúakra oly jellemző szabad asszociációs készséggel: úgy követték egymást az egyre vadabb ötletek, ahogy a bélféreg újabb és újabb szelvényei következnek egymás után – ez a végére már azzal fenyegetett, hogy minden maradék energiát kiszív a nyomorult űr-ebből. Ilyen ötletekkel, mint ez itt: „ha az IFA körbe-körbe megy, akkor növekvő G-t is tudunk produkálni”.
Az utolsó félórában vált világossá: a Holdra az utunk csakis egy bontón át vezethet. Ennek a felismerésnek állít emléket az alábbi klip, amit mérnökeink a megbeszélés végén kértek, miután egyesével visszaszállingóztak az IFA platójáról a realitásba. Maradunk Gödöllőn.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Nyílt titok, hogy a Puli levlistáján „heti rendszeres mérnöki és tudományos megbeszélés” címmel megjelenő program igazából egy vallás. A skype pedig a vallásgyakorlás helyszíne. Kultikus kegyhely. (Ha a vallásos párhuzam valamiért nem tetszik, akkor beszélhetünk a Holdra önkéntes száműzetést fontolgató szabadkőműves mozgalomról.)
A szerda este tehát a pulik (értsd: a magyar holdkomp kifejlesztésén munkálkodó csapattagok) számára valami olyasmi, mint a zsidóknak a szombat, a keresztényeknek pedig a vasárnap: kihagyhatatlan. A két órás vallásgyakorlás - telefonkonferencia - azonban mindig hosszabbra nyúlik a tervezettnél, ez tovább erősíti a párhuzamot az említett egyházak istentiszteleteivel.
Alapvetően három programpontja van a szertartásnak, úgymint:
1. Beszámolók, mi történt a héten 2. Egyebek 3. Feladatok meghatározása, kiosztása
A fenti napirend alkalmanként annyit változik, mint Mózes tízparancsolata az utóbbi ezer évben: semmit. Ha lenne is változás, az leginkább csak egy elütés lehetne, de már ez is olyan jelentőségre tenne szert, amihez a kereszténység kétezer éves történetében csak a II. Vatikáni Zsinat fogható.
De nincs benne még ennyi változatosság sem, hiszen a meghívót kedvenc mérnökeink szerkesztik. Leginkább a Ctrl-C és a Ctrl-V billentyű-kombinációkkal. Bár a beavatottak előtt köztudott, hogy a szertartásra szerda este 7 és 9 között kerül sor – mindig akkor van – , az eseményről hétről-hétre érkezik meghívó. Ez kábé olyan, mintha a vallását rendszeresen gyakorló derék katolikus minden héten kapna egy levelet a plébániától, melyben értesítik, hogy vasárnap este hatkor lesz a szentmise.
A Puli – ez most a holdjárót jelöli – földi élőhelyét a holdtalajra átváltoztató alchimisták hétkor már javában gyülekeznek, bár késések itt is előfordulnak. Az ebből adódó zaklatott lelkiállapotra azonban a szertartást bemutató főpap skype-os profilképe azonnal kifejti megnyugtató hatását: a fonott karosszékben összekulcsolt kézzel üldögélő szürke mackós főmérnökről azonnal a plüss-Buddha reinkarnációja ugrik be, aki az internetet arra használja, hogy a nirvánából üzenjen követőinek.
A skype-os szentélybe beavatatlanok – értsd: bölcsészek – nem léphetnek be, vagy ha mégis, akkor egy onlájn üvegfal mögül nézhetik a szertartást. Én például csak kikapcsolt mikrofonnal vehetek részt a szertartáson, ami érthető óvintézkedés: fölösleges kérdéseimmel csak megzavarnám a tudományos áhítatot.
A szeánsz alatt reménytelenül elavultnak, és a középkorból hátramaradt tárgyi emléknek érzem magam, miközben annyit tudok meg, mint átlagparaszt a latin nyelvű szentmiséből, ahol ráadásul az egész papság háttal állt neki. Röpködnek a technicus terminusok, a műszaki varázsszavak. Az időnként kialakuló okkult csöndben pedig szinte hallom a hetvenes években kilőtt Voyager-űrszondák süvítését, ami nyilvánvaló ellentmondás, hiszen a légüres térben nem süvít semmi.
Különben sem mernék én zavarkodni. Sejtem, hogy a történelem előtti idők modernkori megjelenési formája, az általában feketébe öltöző Puliistennő – a görög mitológia Hekaté néven említi – azonnal kitépné mellkasomból még dobogó szívemet, majd az ókori egyiptomi vallásból ismert Ammut módjára felfalná azt.
Ő vezeti egyébként a meeting jegyzőkönyvét.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Elemi erővel csapott le főmérnökünk az alábbi cikkre, amit gyanútlanul jóváhagyásra küldtem át neki: mégiscsak ő a műszaki. Nos, egy pillanat alatt úgy szétszedte az egészet, mint bulimiás sólyom a galambot, ha rájön a zabálás. Két pillanattal később már csak zavartan pislogtam, mint amikor a hetes buszon a mellettünk álló vadidegen hirtelen a lábfétisről kezd el nekünk beszélni.
Persze, eddig is tudtam, hogy vigyázni kell a mérnökökkel, de aki az Opportunity rovert Oppy-nak becézi, az egész biztosan más szörnyűségekre is képes. Úgyhogy, most akciósan kaptok két cikket egy kattintásért – az eredeti cikkbe ágyazva, dőlt betűkkel megtaláljátok főmérnökünk skype-os megjegyzéseit.
A cikk apropóját az alábbi, NASA által készített videó adta, ezzel kezdődött minden:
Majd a cikk:
Két újdonsággal mindenképpen számolhatnak a marslakók jövő augusztusban, ekkorra ér a Marsra a Curiosity, amit a tervek szerint idén november 25-én indítanak útjára: a korábbi Spirit és Opportunity roverektől eltérően, a Curiosity kétszer nagyobb náluk, ötször nehezebb, és a belezsúfolt mérőműszerek a másik két roverben található kütyük össztömegének tizenötszörösét teszi ki.
A másik szembetűnő változás, hogy nincsenek napelemtáblái. A másik két rovernek voltak, de nem sokáig vették hasznukat, mivel nagyon hamar ellepte felületüket a marsi por. Ez különösen a rövid, téli napokon okozott működésükben fennakadást, amikor a NASA küldetésirányító-termében simán le lehetett volna forgatni egy-egy Duracell-nyuszis reklámot, amint a kutatók csüggedten nézik a lemerült telepek állapotjelentéseit a monitorokon.
[12:56:57] Szedd ki azt, hogy nem sokáig vették hasznukat a napelemeknek. [12:57:11] Az Oppy még mindig azokkal megy, és köszöni, k.rva jól van. [12:57:21] Össz baja az öregségből adódó fogkopás. [12:57:38] Sajnos szerencsétlennek a sok fúrástól kicsorbult a fúrója. [12:58:06] Bocs, oda vagyok a jól megcsinált cuccokért. [12:58:10] És ez a két tragacs az.
Az energiaellátásról ezúttal egy speciális plutónium-dioxidot rejtő panel gondoskodik: a rádióizotópok bomlása során hő termelődik, amit aztán a rover elektromossággá alakít, így a küldetés tervezett egy éve alatt a Curiosity folyamatosan 110 wattos teljesítménnyel garázdálkodik.
Pontosabban abból, ami ebből megmarad, tekintve, hogy teljesítményének jó részét a kőzet- és talajminták kiértékelését végző energiavámpír viszi el; a roverbe ugyanis egy komplett laboratórium is beszorult.
A Curiosity tekinthető az első melegvérű teremtménynek is a Marson, mivel a rádióizotópok által megtermelt hő az egész rovert melegen tartja, mint az embert a vérkeringése. Ezzel a Földről a vörös bolygóra küldött roverek evolúciójában olyan áttörés következik be, amihez csak az emlősök megjelenése fogható. Valószínűleg azért még megtűri a robotevolúció hüllőnek megfelelő szintjén megrekedt Spiritet és Opportunity-t.
[12:58:47] Nem írnám, hogy a Curiosity lesz az első melegvérű. [12:59:18] Valóban a hulladékhővel fűtenek is, de már a Sojourner is tartalmazott izotópokat a doboz fűtésére.
Erre már csak azért is nagy esély van, mivel autómérete ellenére, a rover inkább a kőzet- és talajminták, semmint a kilométerek gyűjtésére szakosodik. Autóhoz mérten az évi 25-30 kilométeres távolság megtétele még a vasárnapi vezetők körében is igencsak figyelemreméltó rekordkísérletnek számít.
Hasonlóság is van két elődjével, kábé annyi, mint amennyire az ember hasonlít a cerkófhoz: a Curiositynek is a táj feltérképezése a feladata, ahogy az is, hogy közelebbről megvizsgálja az útjába kerülő kőzeteket.
* * *
Főmérnökünk tanácsára az eredeti cikket szerencsére megmutattam Lacának, a csapat egyik csillagászának is. Tőle ez jött vissza:
[13:17:40] hát a cerkóf helyett lehetne párhuzam [13:18:04] hogy a Curiosity olyan az Oppynak, mint ők voltak a Sojournerhez képest
Közbevetésemre, hogy a cerkófot talán többen megértik, ez a válasz érkezett:
[13:19:47] igaz, akkor meg azt a végére, hogy az Opportunity is így érezhette magát a Sojournerhez képest...
Nekem már csak egy kérdésem maradt: hova kerültem?! :_)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Akár szexinek is nevezhetnénk azt a megoldást, amivel a NASA „kíváncsisága” 2012 augusztusában kielégülhet a Marson. A fékezőrakétákkal lelassított egységről ugyanis az utolsó pillanatban derül ki (ld. mellékelt videó), hogy igazából miniszoknya: ekkor villant egyet, ám bugyi helyett egy harisnyatartós fűző pántjaira függesztett autó válik láthatóvá. Ez pedig nem más, mint a szexuális konnotációkkal súlyosan terhelt Curiosity.
A miniszoknya ezután lassú, körkörös csípőmozgásokkal közelít a talaj felé, amíg az autó kerekei talajt nem érnek. Ekkor a miniszoknya lerepül róla, majd rakétái segítségével diszkréten félrevonul valami távoli helyre.
Ahol öngyilkos lesz.
A módszer, ami bármikor megállná a helyét egy új autómodell bemutatóján, a magyar holdkomp leszállása esetén is alkalmazható lenne. Mégsem fogjuk használni.
Az űrsztriptíz kétségkívül nagyon látványos, ám a Holdon viszonylag kevés nézővel kellene beérnünk. Emellett megvalósítása "rohadt bonyolult", ahogy azt főmérnökünk érzékletesen megvilágította előttem. A Curiosity ugyanis voltaképpen egy hajtóművekre szerelt komplett daruval érkezik meg a Marsra.
Komoly technológia kell ahhoz, hogy a miniszoknya alól kikandikáló fűző pántjai ne kuszálódjanak össze, ami – lássuk be – földi viszonyok között is problémás lehet egy első randin. Pláne, a Holddal.
Alapvetően két dolog hiányzik ahhoz, hogy a Curiosity landolási koncepcióját a Puli sikerrel felhasználja holdraszállása során: pár milliárd dollár és kábé ezer tapasztalt szakember. Ennyit azonban még a Vidámpark elvarázsolt kastélyának tükörtermében sem lennénk képesek csatasorba állítani.
És persze az sem mindegy, ha a miniszoknya pántjaival együtt épp a műemlékké nyilvánított Apollo 11-et találná meg a Holdon hara-kiri céljából, amiért az amerikaiak valószínűleg örök időkig hálásak lennének nekünk, magyaroknak.
Ez kábé ugyanolyan lenne, mintha egy restaurátor eltüntetné Mona Lisa arcáról azt a világhírű, sok millió dollárra biztosított mosolyt. Nem véletlen, hogy nincs túljelentkezés erre a feladatra sem.
(A landolással kapcsolatos kérdésekre későbbi posztokban természetesen még visszatérünk. Sokszor.)
A Google által szponzorált Lunar X Prize versenyen induló magyar csapat egy, a Google Maps által nem létezőnek minősített helyszínen kezdte meg működését Gödöllőn. November 11-én, Márton-napon volt a megnyitó.
Ezen a képen az látható, ahogy valami magasabb rendező elvnek – esetleg éppen az Überpulinak – sikerült egy pillanatra egy helyre összeterelni a pulikat. Ritka csoportkép.
Felajánlásból lett birodalmunk bejárata felett ékeskedő logónk. A lenyugvó napot földkörüli pályájáról naponta tizenhatszor láthatja majd a magyar holdkomp, mielőtt elindul a Hold felé.
Ez egyelőre még nem holdkőzet. Felajánlásból lett a pulitáp is.
Amikor az önkéntes munkaerő viszonylag nagy számban egy helyre koncentrálódik, és a feladatok még nem differenciálódtak kellőképpen, mindenki kötelességének érzi, hogy csináljon valamit.
Asztalt vinni köztudottan nehéz, különben is macerás, a kaja elfogyasztása épp elég rizikófaktort jelent az ofisöl pulis pólókra nézve. Kár a kockázatot még a terítéssel is fokozni. Úgyhogy, marad a fényképezőgép állandó kattogtatása, ami remek pótcselekvés, hiszen mindenkinek „épp most” tele van a keze.
A fényképezőgéppel grasszáló pulik látványa ekképpen dekódolható: „Bocs, segítenék, de látod: épp dolgozom”. (Ha a több gigányi képanyagot, ami a megnyitón másodpercenként hirtelen elkészült, a Holdon is meg tudjuk ismételni holdkompunkkal, 20 millió dollárt kapunk a Google-től.) Jelenleg egyelőre még csak a földi fotókból válogathatunk. Igaz, azt legalább kéjes örömmel tesszük...
Egy elégedett, Márton-napi töltött puli:
Egy hasonlóan elégedett, kávéval töltött puli:
Puli töltés közben:
Mivel a megnyitón felbukkanó kamerák, fényképezőgépek darabszáma megközelítette a földkörüli pályán keringő űrszemét mennyiségét, egyesek tiltakozni próbáltak.
Ez itt épp egy gyenge kísérlet a hárításra. A tiltakozás teljesen szimbolikus, ha a másik oldalról legalább öt gép vakuzik egyszerre az arcunkba. Képünkön valószínűleg a világegyetem egyik legszexibb pulija látható, floridai aerospace diplomával – ez utóbbi nem látszik a fotón.
A titkok kamrája felé vezető ösvényen. Balra, a fal mögött valószínűleg nehézvíz-tározó, a csövek igazából a valódi részecskegyorsítóhoz tartoznak. Ehhez képest a CERN csak egy gyenge utánzat.
A titkok kamrájának bejárata:
Itt senki nem kapott pénzt azért, hogy eljöjjön. Ezen a képen épp Tibor látható a Holdról nézve. (A kép jobb alsó felén a fehér vonal által határolt részen épül meg a holdtáj, amin a holdkompot teszteljük majd.) Tibor és „holdudvara” (a kép közepén világos ingben Simonyi Tamás)
Megláttuk ezt a képet, és azonnal könnybe lábadt a szemünk. Nem tehettünk ellene, valószínűleg ez a Szózat alábbi soraihoz készült illusztráció: „S a sírt, hol nemzet süllyed el/Népek veszik körül/S az ember millióinak/Szemében gyászkönny ül”...
A fotó egyik lehetséges értelmezése szerint az egybegyűltek épp holdraszálló egységünk földi maradványai előtt tisztelegnek, mielőtt még egyáltalán összeszereltük volna. Mi ez, ha nem megható?
A tudomány csábítása. Nehéz ellenállni. Valószínűleg így lehetnek ezzel mérnökeink is, mert fotóik sorozatszámából ítélve itt-ott egy-egy kép hiányzik. Hiába, néha nekik is bepárosodhat a szemük, megremeghet a kezük. Érző lények, jó tudni.
Űrkutatók, amint leszedik az abroszt. Annyira evilági, hétköznapi feladat, mégis megoldották. Büszkék is vagyunk rájuk.
Egy nagyobbacska lakás alapterülete közfalak nélkül: ide kell begyömöszölni azt, aminek az USÁ-ban Pasadena és az Arizonai sivatag együttesen ad otthont. Igaz, ez némiképp kisebb, de legalább a miénk. A magyar űrnarancs megnyitóján jártunk. Gödöllőn.
Pasadena közelében van a Sugárhajtási Laboratórium (Jet Propulsion Laboratory, JPL), ahol a többi között a marsrovereket is építették, és ahol a tesztelésükhöz használt sivatagi homokterem is található. (A babonásabbak számára jó ómen lehet, hogy a kaliforniai JPL-t is egy magyar kutató, bizonyos Kármán Tódor alapította.) Íme:
A hetvenes évek holdkompjait az Arizonai sivatagban tesztelték - eleinte nagylelkűen ezt a funkciót is ellátja műhelyünk. Bár a tervek szerint a Puli a későbbiekben kimerészkedik valódi terepre is, ideje legnagyobb részét mégis ezen a cirka 40 négyzetméteres, völgyes-dombos, kráteres terepasztalon tölti majd, aminek üres helyén a megnyitóra érkezett vendégek jó része kényelmesen elfért.
Ez persze nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen mérnökeink vadul védik territóriumukat; szerencsére ezt nem az állatvilágban oly elterjedt módon teszik: a területet az orr nyálkahártyáját kevésbé igénybevevő, fehér ragasztószalaggal jelölték meg.
Az így kialakított téglalapon kívül, nagyjából a terem közepéről Tibor átfűtötten hűtötte az egybegyűlteket, amikor a kevesebb, mint mínusz 200 Celsius fokos hőmérséklet megtapasztalására biztatta a „Holdon” rekedt vendégeket, akik egyből azt is megtudhatták, hogy ilyen hideg még a Plútón sincs.
Talán épp ezért zsúfolódtak össze inkább Tibor háta mögött a már-már szinte naprendszerként funkcionáló terem átellenes végében a csapattagok. Itt két kisebb, az előbbi módon megjelölt terület terpeszkedik, a kettőt egy fal mellé tolt asztal választja el egymástól.
Az ajtótól távolabbiban egy „L”-betű jelöli azt a helyet, amit magyarul „S” betűvel kellene jelölni. Mivel ezt ragasztószalaggal macerás kirakni, valószínűleg ezért esett a választás az angol iniciáléra – bizonyítva, hogy mérnökeink mindenkor az optimális megoldásra törekszenek.
A „Lander” – magyarul Sámli – territóriumon a leszállóegység ölt majd testet, ez hivatott a Pulit a Hold felszínére juttatni, utóbbi a landolást követően gördül ki belőle. Ezen a helyen egyelőre alumíniumcsövek artikulálatlan halmaza fetreng: igen nagy fantáziára vall, ha valaki ennyiből el tudja képzelni, hogy bármi kiguruljon belőle. Pláne, a Holdon. Pedig ki fog, és akkor szerencsés esetben akár ilyen is lehet:
Tartalma az a Puli lesz – ez maga a holdjáró – aminek földi állomáshelyét a mérnökök az asztal másik oldalán egy felragasztott „R”-betűvel jelezték. Világos, mint a beton: R, azaz Rover. (Folyt. köv.)
A magyar űrprojekt profiljába a catering úgy illeszthető be, mint Bud Spencer az űrprogramba, ennek ellenére szükség van rá. És elsősorban nem a szponzorok miatt, hanem mert vicces.
A Puli Space csapatának életében ugyanis a november 11-e igen jelentős dátum, mivel ezen a napon lesz a megnyitója a Gödöllői Ipari Park által felajánlott műhelycsarnoknak, amit rövidesen holdtájnak rendezünk be: itt aztán kedvünkre nyúzhatjuk, tesztelhetjük holdkompunkat. Egyszóval, enélkül olyanok lennénk, mint a NASA Kennedy Space Center nélkül. Vagy mint Geronazzo Mária száj nélkül. És még folytathatnánk.
De nem tesszük, inkább az örökzöld levlistáról idézgetünk. Attól szórakoztatóbb úgysincs. Eleve örömteli látni, ahogy a holdkomp tervezésében elmerült mérnökarcok egyszer csak felbuknak a realitás felszínére, mint a zombik Romero filmjeiben, és elkezdenek logisztikázni valami számukra túl kézenfekvő, evilági ügy megvalósítása érdekében. Mint amilyen a tányérok, vagy a csapattagok Gödöllőre szállítása.
A mérnöki szervezés laikusként onnan ismerhető fel, hogy a forgalmi szerint ötszemélyes, de valójában csak négy személy elszállítására alkalmas autó köré tömegek csoportosulnak, míg más autók töküresen indulnak el.
Egyébként az én bűnöm annyi, hogy elkényelmesedtem. Gödöllő Budapestről valóban nem a Föld-Hold távolsággal vetekszik, de: ha már a csapattagok közül valaki felajánlotta az autóját, illik kihasználni, különben legközelebb fel sem ajánlja.
A legdemokratikusabb persze Zoli volt, aki az elsők között bizonyította önzetlenségét. Örök hála. Megadta koordinátáit is: hol találkozunk, mikor, és azt is, hogy hány személy befogadására alkalmas az autó. Így kezdődött:
"Én megyek Pestről Gödöllőre, kocsival, 4 fő befér."
Mérnökagya azonban nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy még egy csavart belevigyen a dologba. Ettől kezdve a csapat bölcsésztagjai számára egycsapásra követhetetlenné vált a történet, és a középiskolás matekórák szöveges feladatainak fülledt erotikáját kezdte idézni, ahol minden nekifutásra más-más eredmény jött ki. A gonosz ziccer ugyanis így szólt:
"Matyival már megbeszéltem a 14 órát az Árkád (Örs vezér tér) utáni első benzinkútnál kifelé a Kerepesin. Lehet még csatlakozni."
Azt a sztereotípiákból jól tudjuk, hogy a mérnökök belterjesek (a legkegyetlenebb humoruk is nekik van), de a kaszton kívüliek ilyen övön aluli módon való távoltartására azért – valljuk be – nem lehettünk felkészülve. Mi, bölcsészek.
Mindenesetre én jelentkeztem, de a biztonság kedvéért indulás előtt kétszer is megnéztem, hogy nálam van-e a bérletem. Még szerencsére, hogy elkértem Zoli mobilszámát, amit azonban mindeddig senki nem vett fel.
Épp ezért most az a gyanúm, hogy szimulációs gyakorlaton veszek részt, és mérnökeink a megnyitó apropóját felhasználva valójában azt a nem kívánt helyzetet modellezik, amikor esetleg megszakad majd a rádiókapcsolat a Holdon lévő kompunkkal.
Örs vezér tere, jelentkezz! Hahó!
(Update: A poszt megjelenését követő másodpercekben Zoli felhívott. Ezek szerint telepatikusan vezérelt holdkompunk lesz. Wáú!)
Az oroszok fátuma, hogy nem sikerül eljutniuk a Marsra. Pont. Valószínűleg ez már a világmindenség kezdetekor elrendeltetett, ezzel örök időkre föld körüli pályára kárhoztatva az orosz űrprogramot. Ennek fejében kaphatták Gagarint.
A Mars holdja felé indított legutóbbi űrszonda mindenesetre jó úton jár ahhoz, hogy pár napon belül űrszemétként csatlakozzon társaihoz az oroszok elfuserált kísérleteinek űrbéli mauzóleumában, ahol a kudarcok tárgyi emlékei úgy szállingóznak a Föld körül, mint a szerelem halottjai Dante Isteni színjátékában.
A Phobosz felé indított szonda a hordozórakétáról ugyan sikeresen levált, de ezt követően nem indult be az a fokozat, ami elröpítette volna a cuccot földkörüli pályájáról a Marsig. Ahogy 1996-ban sem történt ez másképp.
Az orosz űrhivatal, a Roszkozmosz azzal mosakszik, hogy kevés a pénz. Ami viszont nekik kevés, abból egy magyar űrprojekt már légi- bocsánat, űrhidat létesítene a Föld és a Hold között.
Egy magyarországi űrprojektet magántőkéből finanszírozni – ez a Google Lunar X PRIZE verseny teljesítésének egyik feltétele – azért tud különösen nyomasztó lenni, mert tisztában vagy vele, hogy minden, ami kell hozzá, az Magyarországon van. Még a pénz is.
A kérdés, hogy időben megtalálod-e az alkatrészeket, annak érdekében, hogy a versenytársak előtt leszállhass a Holdra.
Szerencsére egy fehérvári cég elérkezettnek látta az időt arra, hogy a többi között 111 présgépét a magyar holdraszállás szolgálatába állítsa. Füzes István, a vállalat termelésvezetője talált rá a Puli Space nem kicsit hálás csapatára. Emiatt aztán a jövőben Ferrarik, Porschék, Audik, Aston Martinok és BMW-k alkatrészei, úgymint küszöbök, törésálló ötvözetből készült lökhárítók, motorfelfüggesztések, csomagtér fedelek épülhetnek be a magyar holdkompba. Pontosabban az, ami közös bennük: ez pedig az alapanyaguk, az alumíniumötvözet.
És a magyar holdjáróba nem kevés kell ebből; a becslések szerint teljes tömegének 25-30 százalékát teszi majd ki.
A NASA találhatta meg Kádár János felsőtestét, amit 2007. május 2-ra virradó éjjel loptak el máig ismeretlen tettesek a Fiumei úti sírkertből. Azóta sem lett meg, egészen mostanáig. A többi között a Szocialista Munka Hőse és a Szovjetunió Hőse kitüntető címek birtokosa derék feletti része Robonaut 2 néven kapott új személyazonosságot, jelenleg a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén szolgálja tágabb értelemben vett népét.
Bár márciusban kicsomagolták dobozából, október közepén mozdult meg először, igaz, mindezt vasökölbe szorított munkáskézzel tette, amit a megváltozott ideológiai környezet számlájára írhatunk, de vehetünk az eltökéltség jelének is. A Nemzetközi Lenin-békedíj tulajdonosa abnormális zörejek nélkül, jól teljesített, amint az el is várható tőle.
Persze, a biztonság kedvéért a NASA szakemberei azért beleépítettek egy vészleállító gombot, ha esetleg megrohannák a tudatalatti emlékek, és kitörne az osztályharc az űrállomás fedélzetén. A gomb megnyomásával először csak lelassulnak a mozdulatai, majd bő egy perc elteltével kapcsol ki teljesen – így jelenítve meg szimbolikusan a Kádár éra utolsó három évtizedét.
A tesztek célja, hogy a súlytalansághoz idomítsák Robonaut 2 mozdulatait, tekintve, hogy eredeti beállításait földi gravitáció mellett programozták bele. Október közepén a karkörzést leszámítva gyakorlatilag minden lehetséges karmozdulatát lecsekkolták, az erről készült videó így leginkább fizioterápiás kezelésre emlékeztet.
Az ujjak kiegyenesítésére, az első fejmozdulatokra, valamint az egyes karmozdulatok hatósugarának megállapítására a napokban került sor. A Központi Bizottság hosszú ülésein edződött felsőtest a tesztek harmadik órájában mondta be az unalmast, valószínűleg ez már neki is sok volt.
Ezzel elmaradt a várva várt kézfogó Mike Fossummal, a Nemzetközi Űrállomás jelenlegi kapitányával: Robonaut 2 részéről érthető ez a visszafogottság, ha figyelembe vesszük a több mint három évtizedes szocialista múltat, valamint az ezt követő közel két évtizedes földalatti mozgalomban való részvételt.
A teszteket a NASA közlése szerint későbbi időpontban folytatják.
A legvalószínűbb forgatókönyv mégiscsak az lehetett, hogy a Shenzhou-8 napokban történt fellövését végignéző NASA-szakemberek jó részét az esemény után röviddel már le is százalékolták, a CIA pedig egy új módszerrel gazdagodott - már ami a kínai űrprogramban való részvételt fontolgató amerikai mérnökök jobb belátásra térítését illeti.
A módszer lényege az, hogy az elektrokonvulzív sokkterápia és vízbefojtásos vallatás kombó szüneteiben az alábbi videót vetítik le nekik, amit a delikvenseknek kipeckelt szemekkel, tévé elé kötözve kell majd végignézniük. Eközben valaki közelről a fülükbe suttogja tört angolsággal: Divine Land. Isteni ország. (Ez Kína egyik neve szabad fordításban, pontos jelentését lesz még időnk alaposabban is megtanulni. Nem mellesleg ezt a nevet viseli űrprogramjuk is, ami várhatóan 2012-ben már embert szállít a Mennyei Palota-1-hez: utóbbi a szintén kínai fejlesztésű űrállomás neve - célratörő megfogalmazásban.)
Az USÁ-ból való szökési sebesség mihamarabbi elérését fontolgató amerikai mérnökök számára tehát ezzel a videóval nyílik igazán szélesre az orwelli 101-es szoba ajtaja: megtapasztalhatják, amint valóra válik legiszonyúbb rémálmuk.
A houston-i irányítóterem startok előtti, pörgős, mégis békés hangulatú, a különböző rendszerek felkészültségi fokát firtató körkérdéseihez szokott néző már a videó elején arcába kap egy baseball-sapkás diktátorfazont. Utóbbit csak a visszaszámlálás utolsó másodperceiben láthatjuk, addig bizonyára egészen más elfoglaltsága akadt: valószínűleg személyesen lőtte főbe a mérnökcsapat egy részét.
Kétség nem fér hozzá, tudatában van történelmi küldetésének: annak, hogy épp a világegyetem hajtókájára készül felhímezni a "Made in China" feliratot.
A videó folytatása nem kevésbé lehet sokkoló a NASA renitenskedő szakemberei számára. A rakétát az indítóálláson tartó narancssárga rögzítőkarok ugyanis szétnyílnak, mégpedig oly módon, ami azonnal a nagyszülők rozsdás, kétszárnyú kertkapuját idézi gyerekkorunkból: szinte halljuk is olajozatlan nyekkenésüket, mikor elérik végpontjukat, ahonnan kedvesen ki-be lengedeznek még egy ideig - hosszú pillanatokra bizonytalanságban hagyva minket affelől, hogy visszacsapódnak-e végül a rakétára. A magyar tévénéző mindenesetre helyzeti előnyben van: legutoljára Pom-Pom csinált ilyesmit azon a bizonyos nagy, hosszú ágon.
A Szojuz-rakéták felépítésére hajazó, de azoknál méretesebb "Picur" pedig mindezek ellenére elindult, mitöbb azóta már dokkolt is a Mennyei Palotán. És egyébként ez az, ami igazán számít.
Az űrkutatásban ugyanazt sokféleképpen el lehet érni, és távolról sem csak egyetlen módja létezik a megvalósításnak. És amíg az amerikai kutatók szörnyülködnek a látottakon, a narancssárga karok lengedezését mi, magyarok vehetjük bíztató integetésnek is: a magyar Holdraszálló egység kifejlesztésén dolgozó PuliSpace-nek is ilyesmi kompromisszumok árán kell megtalálnia az utat a világűrbe. Ennek bemutatásáról szól ez a blog.
November 3-án a Puli fátyolos fájdalomcsimbókokkal a szemében emlékezik meg az első űrkutyáról, ami egyben az első földkörüli pályára állított földi életforma volt - amennyiben nem számítjuk a Szputnyik-1-re az orosz fejlesztőmérnökök által rátüsszentett bacilusokat. Lajka kutya vesztét a Nagy Októberi okozta. Ezen belül is személyesen Hruscsov.
A Szovjetunió akkori vezetője ugyanis az említett Szputnyik-1 1957. október 4-i sikeres startját követő egyik ünnepi fogadás keretében azt találta mondani, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére illő lenne még egy műholdat pályára állítani.
A mérnökök lesápadtak, ingnyakukat köldökig kigombolták, de a közeli dátum miatt az így is túl szorosnak bizonyult: röpke négy hét alatt dobták össze a Szputnyik-2-t, ami az egyik legdrágább gyártási folyamat lehetett a modernkori történelemben, tekintve, hogy minden munkás mellett egy mérnök állt, aki gőzerővel magyarázta, mit, hogyan kell csinálniuk.
De ez mind nem számít, ha egy nőstény keverék-terrierrel a Szovjetunió megsemmisítő erejű ideológiai csapást mérhet a gaz imperialistákra. Ettől kezdve Lajka sorsa nagymérvű hasonlóságot mutat a Puliéval: a visszatérés esetében sem szerepelt az opciók között. Nehéz ugyanis visszatérésnek nevezni, amikor a nyomorult eb közel fél év világűrben töltött idő után a légkörbe érve a Szputnyik-2-vel együtt szénné égett.
Lajka tehát így hamvasztást kapott, de addig teteme több mint két és félezerszer elrepült az Egyesült Államok fölött, szellemkutyaként kísértve a szovjetektől rettegő amerikaiakat. Az eb jelentékeny idejű űrutazásából azonban mindössze öt óra hosszat volt életben: a kabin hőmérséklete a rendszer hibájából annyira felforrósodott, hogy az állat – más lehetősége nem lévén – ezt a kiutat választotta.
A Szputnyik-2 startját megelőző kapkodásról szóló beszámolókat olvasgatva már az is csoda, hogy a moszkvai kóbor kutya egyáltalán a világűrbe eljutott. Ennek tényét azonban úgy tűnik, ő maga másként értékelte: az indítás alatt konkrétan szívrohamot kapott. Miközben a start előtti pulzusa 103 volt, a legnagyobb terhelés idején ez az érték 240-re ugrott, és csak három óra múlva érte el újra az indítás előtti szintjét.
Lajkának az ezt követő két órában aztán olyannyira sikerült megnyugodnia, hogy a szovjet űrkutatók kénytelenek voltak a kegyes halál meséjével előállni, amit csak 2002-ben cáfolt meg a Szputnyik-2 egyik közreműködő tudósa: hosszú évtizedekig már-már állatvédő-aktivistaként tekinthettünk a szovjet kutatókra. Állításuk szerint ugyanis közel egy hétig húzta még az eb, és végül az ételébe kevert méreg miatt szenvedett ki a szocialista karriermodell négylábú képviselője.
(Folyt.köv.)
Maradnánk tehát a szemcse fogalmánál. Szerencsére, ezekből is sokféle van. Méretüktől függően azonban ezek a landolás során 300 – 2000 m/s sebességre gyorsítanak, minél kisebbek, annál inkább: némelyek megkerülik az egész Holdat. Sőt, a legkisebbek elérhetik a szökési sebességet, ami a Holdon 2,37 km/s, majd akár Nap körüli pályára is állhatnak.
A NASA kedves szokása, hogy képes az élet egészen hétköznapi dolgait is bonyolult nevekkel illetni. Épp ezért angolul tudó olvasóink kedvéért megemlékezünk a „berendezés” eredetijéről: Urine Collection Assembly. Ami vicces, ennél már csak egy valami viccesebb; az ha még rövidítik is: Urine Collection Assy. Ez magyarul kábé ennyit tesz: „vizeletgyűjtő segges”.
A Szovjetunió akkori vezetője ugyanis az említett Szputnyik-1 1957. október 4-i sikeres startját követő egyik ünnepi fogadás keretében azt találta mondani, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére illő lenne még egy műholdat pályára állítani.