A tudomány jelenlegi állása szerint egzakt módon levezethető, miként került víz a Holdra: a jó ég tudja.
A holdi víz, pontosabban vízjég jelenlétére négy elmélet közül válogathatunk kedvünkre, de ez valószínűleg bármikor tetszés szerint kiegészíthető újabbakkal. Soroljuk.
Az egyes számú elmélet szerint már a kezdetek óta volt víz a Holdon, amit persze nem egzotikus tengerek és pálmafás tengerpartok formájában kell elképzelni. A víz ugyanis az égitest belsejében koncentrálódott, mint a csoki az amerikai töltött fánkban. Ezt aztán ősi vulkánok passzírozták a felszínre valamikor a Hold tüzes ifjúkorában, amikor még forró volt a magja. A víz tehát vulkanikus büfizések során került lassanként a felszínre, ahol azonnal megfagyott, és azóta is ilyen állapotban van.
A kettes számú elmélet szerint a víz egyfajta házi tenyésztés eredménye a Holdon, amihez persze szükség volt a Napra is. A napszéllel ugyanis a pozitív töltésű hidrogén ionok, a protonok elérték a Holdat, majd a holdtalaj oxigénben gazdag ásványaival reakcióba léptek. És ebből lett a víz. Az elmélet kritizálói szerint ezzel a módszerrel csak nagyon lassan mehetett végbe a folyamat, ezt azonban letromfolták az elmélet harcos alkotói: ha az eltelt évmilliárdok alatt csupán napi egy vízmolekula jött is létre a Holdon, az már egészen baráti mennyiségű vizet eredményezhetett napjainkra. Nem szimpi az ötlet? Sebaj, van másik.
A hármas számú elmélet szerint üstökösök és aszteroidák voltak a holdi víz hivatalos beszállítói. A kutatók egy része nem kevesebbet állít, mint hogy a holdi víz a vizet tartalmazó üstökösök és aszteroidákból származik, amikor azok a messze régmúltban a Holdba csapódtak be. Bár ennek ereje a vízmolekulák legtöbbjét úgy kihajíthatta a világűrbe, mint egy ütközés a bólogató kutyát a kétütemű Wartburg kalaptartójáról, néhány nehézkesebb molekulát így is foglyul ejthetett a Hold gravitációja.
Az alapötlet szerint ilyen becsapódások alkalmával vízpor-felhő alakult ki a felszín közelében. Ennek egy része a holdi sarkvidékre vetődött, ahol az örökké árnyékos területeken, a kráterek belsejében lévő dermesztő hideg örökre rabosította a molekulákat: a klíma errefelé túl fagyos ahhoz, hogy a jég gázzá alakuljon, ezért aztán az idők végezetéig ott is maradhat.
Szerencsére, választható egy negyedik elmélet is, ami igazság szerint rögtön kettő: szerintük a holdi víz földi eredetű. A két teóriának van egy közös halmaza, ugyanis mindkettő feltételezi, hogy a Földről akkor fröccsenhetett a víz a Holdra, amikor még a két égitest évmilliárdokkal korábban sokkal közelebb volt egymáshoz.
Az egyik verzió szerint a Föld kialakulása után nem sokkal még hiányzott a mágneses mező, vagy legalábbis nagyon gyenge volt, így a napszél simán átsodorhatta a vízmolekulákat bolygónk légköréből, és lerakhatta a Holdon.
A másik elmélet szerint elképzelhető, hogy katasztrofális erejű aszteroida vagy üstökös csapódott a Földbe, és ennek hatására lökődött ki a tengervíz az űrbe, a Holdra pedig akkor került, amikor az keringése során átment ezen vízpor-felhőn, amint az a földi lányokkal történik Húsvéthétfőn.
Egyvalami biztos: víz van a Holdon. És ez nem találgatás. Az előző posztunkban vázolt LCROSS-misszió (lásd fenti kép) leletei alapján a kutatók arra következtetnek, hogy csak abban az egy Cabeus-kráterben, ahova szándékosan csapódott be a NASA, mintegy 1500 olimpiai úszómedence feltöltéséhez elegendő víz van.
Valószínűleg víz van a holdi déli sark környékén található Moretus-kráterben is, ami az egyik lehetséges holdi célpontunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!