A NASA mindent rövidít, válogatás nélkül, változó sikerrel. Közülük most a PSR rejtélyét oldjuk fel, mint pezsgőtablettát egy pohár vízben: Állandóan Árnyékos Terület (Permanently Shadowed Region). Vagy valami ilyesmi. Ez a fogalom olyan szervesen hozzátartozik geográfusaink legextrémebb úticél-tervének tálalásához, mint jó ebédhez a nóta.
A mai poszthoz azonban kénytelenek vagyunk beiktatni még egy csinos kis rövidítést: ez a LAMP. Azaz lámpa. Ennek viszont kifejezetten jót tesz a rövidítés, az eredetije ugyanis hátborzongató: Lyman Alpha Mapping Project. Ennek lefordításával viszont még csak nem is kísérletezünk.
A rövidítés ez esetben sokkal többet árul el a küldetésről, mint a négy szó egymás mellett: a jelenleg is a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter egyik alkatrészéről van szó, feladata az, hogy „megvilágítja” azokat a területeket, ahova a Nap nem süt. Mindezt persze nem lámpafénnyel teszi, hanem azzal, hogy remekül lát ultraviola fényben: ott is a legjobban 121,6 nanométeres hullámhossznál, ami pedig nem más, mint hidrogén Lyman-alpha vonala. Világos, nem?
A lényeg, hogy a LAMP által készített térkép alapján kiderült, hogy az örök árnyék birodalmában a talaj 1-2 százalékban is tartalmazhat vízjeget. Ezek a területek a Hold északi és déli pólusainál vannak, a vízjég pedig ezen belül is a hasadékokban, mély kráterekben, barlangokban keresendő. Ez tehát nem az Antarktisz, és valószínűleg a Föld édesvíz utánpótlását sem a Holdról fogja az emberiség megoldani.
Ezt a „vizet” ugyanis bányászni kell, az egész folyamat olyasmi lehet, mint az aranyásók élete: nagy marék holdkőzet drága kütyün "átmosva", és a végeredmény a belőle kinyert víz. Mindez nagyon jól jöhet egy holdbázis üzemeltetésekor, mivel a talált vízjég egyben talált pénz is: a vizet – vagy annak alkatrészeit, a hidrogén és az oxigént – nem a Földről kell drága pénzen eljuttatni a Holdra. A vízjeget ráadásul szét lehet bontani hidrogénre és oxigénre, amiből az űrhajósok számára belélegezhető levegőt lehet produkálni, de a Földre visszautazáshoz szükséges üzemanyag is előállítható a helyszínen.
(A fenti képet a Csandrajáan-1 indiai holdszonda készítette, a kék jelenti a víztartalmat.)
Mindezt miért mondjuk? Mert geográfusaink egy ilyen leszállóhellyel is meglepték mérnökeinket, ez pedig nem más, mint a Moretus-kráter. Ez is rajta van lehetséges célpontjaink listáján - a mély, sarki kráterek egyike: az alja a felszínhez képest öt kilométer mélyen van, a közepéből egy valamivel több, mint két kilométer magas hegy áll ki. Utóbbi azonban nem veszélyeztetné a küldetést: így is maradna elég hely pattogásra - az egyik lehetséges forgatókönyv szerint ugyanis egy légzsákban érkeznénk meg a Holdra.
A Moretus felszínén a Clementine-LIDAR űrszonda adatai alapján mély redők húzódnak, mint az elaludt lepedőn egy álmatlan éjszaka után, ezek potenciális holdi víz-lelőhelyek. A leszállóhelyeinkről Deák Márton által készített tanulmányban a Moretus-kráter a kilences sorszámot kapta, ide kattintva tekinthetők meg holdi célállomásaink teljes szépségükben.
Tulajdonképpen pöpec hely: jó messze van a napelemek megvilágítása szempontjából oly kívánatos holdi egyenlítőtől, ráadásul, egy gödör alján, ahol a hőmérséklet a mínusz 200 Celsius fokot pedzegeti.
Ha ide sikerülne leszállnunk, akkor mérnökeinket valószínűleg még életükben szentté avatnák – legalábbis, geográfusaink mindenképp. Nem kis kihívás ugyanis ide menni: a gödör alján nehéz kommunikálni a holdjáróval, és napfényből sincs sok, ami elég lúzer szitu egy napelemmel működő holdjáró számára.
"De hát ezt oldják meg a mérnökök" – összegezte egyik geográfusunk, majd hozzátette: "menő lenne mindenesetre nagyon". Menő bizony: ráadásul, az a csapat, amelyik vízjeget talál a Holdon, részesül a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny 4 millió dollár összértékű különdíjából is.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!