A Holdon nem, legfeljebb csak hírként vert fel nagy port, hogy a NASA vizet keresve 2009-ben becsapódik a Holdba. Emiatt aztán rengetegen várták a szabad ég alatt kockásra fagyva a pillanatot – valószínűleg arra számítva, hogy valóságos cunami indul majd a Földre, és a Holdból olyan vízsugár tör elő, amilyen a videóklipekben az utcai tűzoltócsapból szokott, ha nekimegy egy autó. Nos, ez elmaradt.
A Földön rengetegen szerettek volna olyasmit látni, amilyet Lovas Miklós látott a szovjet Luna 2 becsapódásakor 1959-ben: egy sötét, lassan eloszló porfelhőt a Holdon, valahol a déli sark környékén, a holdszonda becsapódási helyén. És mindezt ráadásul kétszer.
A 2009-ben debütáló LCROSS ugyanis egy kétrészes szett volt, akárcsak a női fürdőruha: a bugyinak a több mint kéttonnás Centaur rakétafokozat felelt meg, ez 10 ezer km/h sebességgel vágódott be a Cabeus-kráterbe.
A melltartó pedig a kamerákkal és spektrométerekkel gazdagon ellátott, valamivel több mint 600 kilós, kisautó méretű pásztorműhold (Shepherding Satellite) volt, ami négy perccel később ért a Centaur becsapódási helyére: itt felvételeket készített a rakéta által felvert törmelékről. Majd ez is lezuhant a Holdra, és ezzel a kettős halállal a NASA sok lírai operát kenterbe vert.
A NASA nagy visszatérése a Holdra azonban korántsem kapta meg azt a médiafigyelmet, amit jogosnak gondolnánk abban az esetben, ha valaki vizet talál a Holdon. Merthogy ez történt.
Elképzelhető a teleszkópok végére odafagyott emberek – így a média – csalódottsága, ha már a küldetés egyik fejese, Anthony Colaprete is így nyilatkozott: „Láttunk egy krátert. Láttunk egy villanást. Valaminek történnie kellett a kettő között.”
Mondta ezt úgy, hogy a földi nagyteljesítményű teleszkópok – így a kaliforniai Palomar Obszervatórium – de még a Hubble űrtávcső is a Holdra fixált. A képekből első pillantásra úgy tűnt: elmaradt a teátrális látványosság.
Az űrkutatásban azonban általában az történik, hogy okos emberek csinálnak valamit, amiről hosszú hónapok múlva, az adatelemzés végére derül csak ki, hogy tulajdonképpen mi is volt. Az LCROSS 2009. október elején csapódott be a Holdba, és csak egy hónappal később mondták el, mi történt. Ez már messze kívül esett a sajtó tűréshatárán, akik valószínűleg olyasmire számítottak, hogy a Holdat pásztázó kamerájuk lencséjére is jut majd a holdi vízcseppekből. Valóban, a hatvanas években szinte rögtön érkezett az eredmény, ami akkoriban még csak egy fotó volt, szó sem volt színképelemzésről.
A küldetés után cirka egy hónappal az előbb idézett Anthony Colaprete már ezt mondta: „Igen, valóban találtunk vizet. És nem is keveset”.
A becsapódó rakéta egy 18 és 30 méter átmérőjű lyukat ütött, és 100 liternyi vizet dobott ki a Holdból. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, mint a töredezett hajú lány esetét az ideális samponnal – ahogy az a reklámban látható: a vízcseppek nem felhőben szálltak a képernyő szélei felé egy üdvözült mosoly közepette. Ennek egyik oka az, hogy meglehetősen hüvi van arrafelé: mínusz 220 Celsius fok.
A vízlelet a becsapódást megörökítő felvételek elemzésekor vált nyilvánvalóvá, miután azokat képkockánként analizálták. A felverődő por színeváltozásaiból vízmolekulákra lehetett következtetni. Az UV-kameraképekből egy-egy hidrogén- és oxigénatomból álló hidroxil-molekulákra ismertek rá, amik eredetileg vízmolekulák lehettek – ezeket a becsapódás ereje szakíthatta szét.
Nos, ezen a környéken van a geográfusaink által kiszemelt Moretus-kráter is, amit előző posztunkban mutattunk be, mint lehetséges úticélunkat. Az LCROSS egy új fejezet prológusát jelentette az amerikaiak számára, akik érdeklődését ismét felcsigázta a Holdon talált "víz". De ez hogy került oda? A következő posztból kiderül.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!