Egyik indexes olvasónk napelemtáblák között éli életét, de nemrég úgy döntött, változtat ezen: kedvenc kegytárgyai egy részét elajándékozta nekünk, az alábbi kis csinos pakkot kaptuk tőle. A doboz tartalma jópár napelemcella volt. A laikus azt mondaná, mint az egyszeri szarka - szépen csillog, oszt néha letörölgetjük: ez így is van rendjén. Mérnökeink azonban mást gondolnak erről - ők ugyanis kis darabokra aprítják ezeket.
Összesen kilenc ilyen lapocska esik áldozatul nekik. Előző posztunkban azt vázoltuk, hogy egy-egy ilyen lapkát húde-optimális esetben 24 részre trancsíroznak szét mérnökeink, ami azt jelenti, hogy összesen 216 darabka lesz belőlük. Egyik forgatókönyvünk szerint ezeket három csokorban pakolnánk fel Pulink tetejére: egy-egy csokorba 72 kis lapka kerülne. Tehát lenne három, külön-külön soros kapcsolással összekötött cellacsokrétánk – a csokrokat aztán párhuzamosan is összekötnénk egymással. Azonban adósok vagyunk a brutális beavatkozás magyarázatával, amit előző posztunkban páran csalódottan szemünkre is vetettek. Miért is kell darabolni?
Nos. A műtéti beavatkozás előtti, érintetlen állapotban lévő cella 5 Amperes áramerősséget, és 0,5 Voltos feszültséget produkál. Röviden összefoglalva ezzel a tulajdonságaival nincs is sok baj, leszámítva azt, hogy ez a feszültség túl kevés, az áramerősség pedig túl sok nekünk.
Tápegységünk ugyanis fölöttébb finnyás: a 36 Volt feszültséget lájkolja leginkább, és legalább fél amper szükséges ahhoz, hogy egyáltalán tölteni tudjuk az akkut. Viszont a tápegységre zúduló áramerősség nem lehet több 1 Ampernél, különben megsérül az akksi, és konyec: a tápegyég elkezdi szaggatni a töltést, és nem éppen a leghatékonyabban használja ki az energiát.
Előző posztunkban leírtuk, miként lehet az áramerősséget megregulázni, és csökkenteni. Darabolással. Az áramerősség ugyanis a cellaméret függvénye: minél tovább daraboljuk a cuccot, annak arányában osztódik az egy darabka által kitermelt áramerősség is. Ha tehát kettévágjuk a cellát, akkor az egyik fele pont feleannyi áramerősséget szolgáltat majd: esetünkben 2,5 Ampert. Ezt a műveletet addig kell folytatni, amíg az áramerősség mértékét begyömöszöljük az említett 0,5-1 Amperes tartományba.
Főmérnökünk eredetijében mindez így hangzik:
"A celláknak túl nagy az áramuk, és túl kicsi a feszültségük. Nekünk 36 Volt kell, és max ~1 Amper. Ezek darabja 0.5 Volt és 5 Amper. Ha darabolom, akkor csökken az áramerősség, amit lead. Tehát ha eldarabolom, és a darabokat sorba kötöm, akkor a feszültséget tudom növelni, az áramot csökkenteni. Így 72 darab elég a 36 Volt, 0.5 Amper leadásához."
Honnan jött a 36 Volt, meg az 1 Amper? Eredetileg a tápegységet űrálló napelemekre tervezte villamosmérnök csapatunk, és azokhoz alakították ki a feszültség és az áramerősség értékeit. Mivel az űrálló cucc nem jött össze (elfogyott a $), és nem sikerült 30%-os "triple junction" cellákhoz hozzájutnunk, ezért ki kellett váltanunk azokat olcsóbb, rosszabb hatásfokú alternatívával, hogy legalább ki tudjuk próbálni a napelemes töltést tavasz végén esedékes földi tesztjeink során. Így lett monokristályos, 16%-os, kereskedelemben kapható szilíciumcellánk.
A poszt elején írtuk, hogy 72 celladarabkából álló csokraink vannak. A csokrétákon belül az egyes darabkákat sorosan kötjük össze egymással. A három csokrot pedig párhuzamosan. De minek?
Egy cella ugyanis könnyen árnyékba kerülhet: Pulinknak vannak lábai, meg van nyaka is - ezek mind-mind árnyékot vethetnek a napelemekkel borított hátára. Egy-egy csokor 72 cellából áll, amiket csokrétán belül soros kapcsolással kötnénk össze. A csokrokat azonban már párhuzamos kapcsolással boronálnánk össze.
Ha nem így tennénk, és csak 72 db 3x akkora cellánk lenne (1x72 egy csokor ugyebár), az azt jelentené hogy egész energiatermelésünk csütörtököt mondana, amint közülük egy is árnyékba kerülne. Ebben az esetben ez az egy nagy csokor gyorsan elhervadna: az árnyékolt cellánál ugyanis megszakad az áramkör - majd röviddel később főmérnökünk szíve is, ha emiatt az akksit nem tudnánk tölteni.
Ezzel szemben a párhuzamos kapcsolás előnye, hogy egyik csokor hervadása esetén még a másik kettő vidáman szállítja a kraftot akksinkba. Feltéve, hogy nem vetül árnyék a két csokor valamelyik cellájára. Ez azonban semmiképp nem lenne tragikus, mivel az akksi segítségével úgy tudja magát pozícionálni a rover, hogy a három csokor - vagy legalábbis kettő - zavartalanul sütkérezhessen: így amíg az egyik csokor 72 cellája kényszerpihenőt tart, a másik két csokor cellái szépen töltögetik az akksit.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Jelenleg kétféle napelem közül válogathatunk, egyikük sem űrálló. Ez a földi teszteknél nem is probléma. Főmérnökünk azonban kísértésbe jött, és jól körülnézett egy olyan cégnél, amelyik már űrképes napelemeket gyárt: olyanokat, amik műholdakra kerülnek. Ez a cég azonban rettentő elfoglalt, és nem ér rá ilyen kis csip-csup pulikkal szórakozni, amikor több ezer négyzetméter napelemet kell legyártaniuk mindenféle űrszondákra. Azért megmondták, hogy 28 héten belül akár már szállítanának is, de a minimum rendelés, amivel még foglakoznak az sajna 3000 dolcsi, de ha nem akarunk 500 $ adminisztrációs költséget fizetni, akkor 10000 $ értékben rendeljünk minimum. Mivel földi prototípusunkkal tavasz végére a tervek szerint már javában terepezni fogunk, ezért belátható, hogy ez nem járható út.
Maradt tehát két napelem, mindkettő megérkezett, az egyik Hong-Kongból, a másik egyik blogolvasónk felajánlásából. Van ugyanis olyan index-olvasó, akinél halomban állnak a napelemtáblák, és kaptunk tőle nem keveset, csak úgy, ajiba. Közülük így néz ki egy:
Ez tehát egy napelemcella. Mi is ez? Tulajdonképpen egy vékony alumíniumlemez, amin szilíciumchipet alakítottak ki. Kicsi, könnyű, vékony és törékeny. Nagyon. Ennek a tenyérnyi darabnak a vastagsága például 0,18 mm, tömege 3 gramm. Cella és cella között elektromos tulajdonságuk jelenti az egyik legnagyobb különbséget: ez a gyártásukhoz felhasznált anyagokból adódik.
Namármost: P=U*I. Főmérnökünk a legváratlanabb pilllanatokban próbál általános iskolás szinten rekedt fizikatudásomra appellállni: teljesítmény egyenlő a feszültség és az áramerősség szorzatával. Nézzük előbb az áramerősséget.
Az elektromos tulajdonság esetünkben azt jelenti, hogy a képen látható 125x125 mm-es cella 0.5 Voltot, és cirka 5 Ampert képes leadni; a fenti képlet értelmében tehát kábé 2,5 watt a teljesítménye. Az áramerősség a cellaméret függvénye: minél tovább daraboljuk a cuccot, annak arányában osztódik az egy egységre jutó áramerősség is. Ha a képen látható cellát kettétörjük, akkor egy darab már csak 2,5 Ampert képes produkálni, ha még tovább daraboljuk, úgy az egy egységre jutó áramerősség egyre kevesebb lesz. Optimális esetben nyolc darab lesz belőle, még optimálisabb esetben 16 darabra trancsírozzuk, húdeoptimális esetben pedig 24 darabra. Az, hogy végül hány darab lesz belőle, nagymértékben függ a darabolást végző szakember mazochista hajlamaitól - erről később még szó lesz. Ha például sikerül a tenyérnyi példányt 24 részre kaszabolni, akkor a kiindulási 5 Amper 24-ed részét produkálja egy darabka.
A másik, teljesítményt meghatározó tényező a feszültség, ami viszont az áramerősségnél sokkal inkább fényfüggő: gyakorlatilag a fényerővel kábé arányosan változik. Ha nincs semmi árnyék, akkor a legkisebb darabka is 0,5 Voltot képes leadni – ha 24 részre szabdaljuk a képen látható cellát, a feszültség attól még nem csökken huszonnegyedére.
Összefoglalva: ha elkezdjük feldarabolni ezt a tenyérnyi cellát, akkor a feszültség ugyanúgy viselkedik a legkisebb egységen is, a maximális áramerősség azonban osztódik a felület arányában. Következő posztunkban eláruljuk, miért is kell széttrancsírozni ezt a jópofa cellát - ha már egyszer ilyen szépen egyben van.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Hold egy adott pontján 14 napig tart a nappal, ugyanennyi ideig az éjszaka, a Marson viszont a Földön jól bejáratott 24 óránál kicsivel több percet lehet belezsúfolni egyetlen napba: 1,0275 földi napot. Azaz Jack Bauernek a vörös bolygón közel háromnegyed órával több ideje lenne egy küldetés abszolválására. Egy marsi napba ugyanis 24 óra 39 perc fér bele komfortosan.
Titokban arra gyanakszunk, hogy főmérnökünk már itt a Földön rég áttért a marsi időszámításra, ha másért nem, hát azért, mert ott van az általa fetisizált két ROVER. Így, csupa nagybetűvel. Korábban már írtunk arról, hogy főmérnökünket milyen bensőséges szálak fűzik a MER-ekhez – Mars Exploration Roverekhez – azaz a marsjárókhoz: a Spirithez és az Opportunityhez. Utóbbit Oppynak becézi – és minden oka megvan erre.
Oppy szolgálati idejét 3 hónaposra tervezték, a rover 2004. januárjában érkezett meg a Marsra. Most 2012. márciusa van, és még mindig kifogástalanul működik: eddig eredetileg tervezett élettartamának 32-szeresét teljesítette, ezzel gyakorlatilag a szocializmusban gyártott, rendkívül strapabíró Energomat mosógépeket is maga mögé utasította. Sőt, arányaiban már Mózesnél is sokkal hosszabb időt élt. A blog mostanában a por körül kavarog: ha nem a Holdon, akkor a Marson, hiszen sok mindent lehet tanulni a marsi küldetések robotjaitól, ráadásul rokoni kapcsolat is van a magyar holdjáró és a NASA marsjárói között - a motorok egy és ugyanazon gyártótól származnak. No de.
Önarcképet híres és kevésbé híres festők egyaránt szoktak készíteni önmagukról, egy marsjárótól az ilyesmi viszonylag szokatlan. Ráadásul kevés festő ábrázolta magát felülnézetből, Oppynak ez is sikerült az amerikai űrhivatal által nemrég nyilvánosságra hozott kép tanúsága szerint. A fotó realista ábrázolás: nagyjából az emberi szem is ilyennek látná a Marson szolgáló veterán robotot.
Jól látszik, hogy az Opportunity napelemtábláit mennyire beborította a por. Emiatt csökken az energiaellátása, és a marsi tél végéig a rover csak korlátozott helyváltoztató mozgásra képes – egészen addig, amíg a szél le nem takarítja a napelemeit. A felvételek az Opportunity 2111. és 2814. marsi napja között készültek, tehát nem kapkodta el a dolgot.
Ezt az önarcképet a panorámakamera által készített fotómozaikokból montírozták össze. Az Opportunity négy marsi telet nyomott már le a bolygó déli féltekéjén, azóta, hogy 2004. januárjában landolt. Az eltelt időben 34 kilométert tett meg: ilyen a hosszútávfutó magányossága. Ikertestvérénél, az időközben elakadt Spiritnél közelebb van az egyenlítőhöz, és mindeddig nem volt szüksége arra, hogy a korábbi teleket egy napsütötte lejtőn vészelje át. Mivel a napelemeken vastagabb a porborítás, így a rovert irányító csapat a Spirit áttelelésének stratégiájára tért át esetében is: Oppy jelenleg egy napsütötte, északra néző lejtőn dekkol, bizonyos Greeley Haven nevű helyen. Itt a nap a rover szemszögéből nézve viszonylag alacsony ívet jár be a bolygó északi égboltján – a rövid, téli nappali órák hónapjai még javában tartanak a Mars déli féltekéjén: arrafelé március 30-án van a napforduló, attól kezdve hosszabbodnak a nappalok.
Amikor az Opportunity nem önmagában gyönyörködik, aktív kutatómunkát végez, ez azonban alaposan eltér egy holdrobot mindennapjaitól. Némi képzavarral élve a vörös bolygó és a Hold között ég és föld a különbség. A Holdon ugyanis nincs légkör, emiatt nincs szél sem, ami ráhordhatná a port a napelemekre, majd időnként le is takarítaná onnan: csak egy leszállóegység fékezőrakétája vagy egy meteorbecsapódás kavarja fel a talajt - egy mozdulatlanul álldogáló tárgyra tehát csak így kerülhet holdpor. Egy holdjáró azonban optimális esetben mozog, így lehetőség van arra is, hogy a kerekei által felvert porral beborítsa önmagát, ami végzetes baki lehet egy napelemes rover esetében, mint amilyen például a miénk is lesz. Ami por rárakódik, azt semmi le nem fújja róla, épp ezért nagyon körültekintően kell tesztelni: erre csapatunk tavasz végére áll majd készen.
Feszes az időbeosztásunk, épp ezért egy bölcsész is néha indíttatást érez arra, hogy kedveskedjen a főmérnöknek a nehéz napokon. Ezt a linket és a fenti képet küldtem át neki, azzal a megjegyzéssel, hogy Oppy elég poros… Kisvártatva ezt kaptam vissza a Skype-os chatablakban:
[15:45:03] Főmérnök: Ééééés működik! [15:45:37] Főmérnök: Mondjuk nem olyan gyászos hőmérséklet tartományban, mint nekünk kell majd. Illetve van benne izotópos fűtés is. [15:46:08] Főmérnök: Deee, a Mars messzebb van a Naptól, mint a főd meg a hód, és kevesebb a napenergia ottan. [15:54:27] Főmérnök: A Mars távolságában a cellák kábé harmadannyi energiát tudnak összeszedni, mint a Föld környékén. [15:54:59] Főmérnök: Ergó akárhonnan nézem, háromszor annyi energiánk van ugyanakkora felületről, mint a MER-eknek. [15:55:06] Főmérnök: Porosan is. [15:55:29] Főmérnök: Mondjuk mi gonosz módon ki is fogjuk ezt használni, és harmadakkora felülettel is megyünk. [15:56:01] Főmérnök: Szerencsére nem lesz annyi műszerünk, és nem leszünk olyan nehezek, és nem kell akkora teljesítményű rádió sem. [15:56:20] Főmérnök: Úgyhogy kevesebb energiával beérjük. [15:56:53] Főmérnök: Szóval remélhetőleg képesek leszünk 500 métert megtenni. [15:58:59] Főmérnök: Na. De haggyá’ dolgozni.
Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tartani tudjuk a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A holdtalajnak minden földönkívülisége ellenére van egy zavarbaejtő földi tulajdonsága is, ennek rejtélye előtt a NASA kutatói sokáig tanácstalanul álltak: a földi talajhoz hasonlóan ugyanis a holdpor is kohézióval rendelkezik. Amíg azonban a földi talaj kohézióját a nedvesség idézi elő, addig a Holdon ennek lehetőségét bátran kizárhatjuk. De akkor mitől van?
A NASA számára már a hatvanas évek második felében végrehajtott Surveyor-küldetések óta ismert tény volt a kohézió létezése a Holdon, amit aztán az első Apollo-küldetések űrhajósai is megerősítettek. A nedvesség helyett tehát egy másik magyarázat után kellett nézni.
Bizonyos J. D. Halajian neki is látott a rejtély megmagyarázásának. Azt feltételezte, hogy vákuumban és magas hőmérsékleten a porszemcsék felszíne „tisztára fő” – ezt tisztatest hatásnak hívják. Arról van szó, hogy a holdpor szabálytalan méretű, a földi homokszemnél jóval kisebb méretű összetevőkből áll. Ezek felszíne jó rücskös, és kis mélyedésekkel, gödröcskékkel tarkított.
Ezeket a hajlatokat – földi körülmények között – azonnal kitöltené valami üledék-féleség, amitől aztán a szemcsék szépen kigömbölyödnének: ezáltal kevésbé tapadnának. A Földön azonban a nedvesség miatt ez nem probléma. A Holdon viszont a napos területeken könnyen 100 Celsius fok fölé szökken a hőmérséklet, ami garantálja, hogy a szemcséket ne vegye körül semmiféle üledék, gyakorlatilag kiégeti azokat. Marad tehát a szabálytalan alakú, rücskös felszínű nettó holdpor-szemcse. A kohéziót a Holdon az hozza létre, hogy a részecskék üledékmentes, szabálytalan alakjuk miatt puzzle-szerűen, mechanikusan összekapcsolódnak egymással. És voilá.
Halajian laboratóriumi körülmények között jutott erre az eredményre. A kísérletekre azért volt szükség, mert a NASA 1969-ben saját bevallása szerint szinte semmit nem tudott a holdporról. 1971-ben viszont már holdautóval akartak grasszálni a Holdon, a földi tesztekhez azonban olyan körülményeket kellett teremteni itt a Földön, ami minél inkább hasonlít a holdira. Az Apollo-program elején talajmérnökök és geográfusok egy csoportja nekilátott kiértékelni az űrhajósok által a Holdról hazahozott talajmintákat, hogy megállapítsák: milyennek kell lennie az optimális, mesterségesen létrehozott mű-holdpornak. Majd nekiláttak a nagyüzemi holdporgyártásnak: ötféle dublőrt hoztak létre, a négyes számú, LSS-4 (Lunar Soil Simulant-4) fedőnevű holdtalajimitáció olyan volt, amilyenre az Apollo 15 leszállóhelye környékén számítottak a kutatók.
Az Apollo 15 szállította az első holdautót a Holdra, a minél inkább valósághű földi tesztekre az űrhajósok biztonsága érdekében volt szükség: a NASA-nál az első két emberes holdraszállás óta pontosan tudták, hogy a Holdra érkező leszállóegységek fékezőrakétái úgy felkavarják a port, hogy megtörténhet: a landoló űrhajósok semmit nem látnak a holdfelszínből. A tesztekkel a többi között azt akarták megtudni, hogy ilyen mértékű tejfölt képesek-e létrehozni a holdautó mozgásban lévő kerekei. Egy autónál ugyanis nem hátrány, ha a sofőr látja, merre mennek.
A földi tesztekhez használatos talaj – az LSS-4 – tehát megvolt, már csak a megfelelő helyszínt kellett kiválasztani. A NASA-nak sikerült is előrukkolni egy elég extravagáns ötlettel, de erről következő posztunkban lesz szó.
Holdport ma már gyakorlatilag ipari méretekben gyártanak, többféle kiszerelésben, műanyagzacskókban kapható: egy 25 kilós zsák például csekélyke 650 dolcsit kóstál. Plusz szállítási költség, persze. Csapatunknak ez drága mulatság, ezért megpróbálunk olcsóbban holdporhoz jutni. A geográfusaink által eddig bevizsgált üvegzúzalék, mészkőpor-és-titokzatos-anyag-kombó, valamint az alumínium-hidroxid közül a legesélyesebb holdpor-jelöltünk épp az utóbbi, ráadásul, az alumínium-hidroxid kilóját mindössze 120 forintért mérik. Ezt a holdpor-utánzatot aztán egy terepasztalra öntjük, ennek megépítésén már javában dolgozunk: eddigi eredményeinkről épp a Texasban zajló Lunar and Planetary Science Conference-n számolnak be geográfusaink - az erre készült absztraktot ide kattintva nézhetitek meg.
Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tartani tudjuk a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két évvel az első emberes holdraszállás után, 1971 nyarán az Apollo 15 fedélzetén érkezett meg a Holdra a Pavlics Ferenc által tervezett első holdautó, a „moon buggy”. A NASA-nak 1969-ben már lehetett némi elképzelése a holdpor kellemetlen tulajdonságairól: az Apollo 12 űrhajósai a fékezőrakéták által felkavart portól konkrétan semmit nem láttak a felszínből leszállás közben, ami akár tragédiához is vezethetett volna.
A port a földi autók is felkavarják egy jó kis csapatás közben, ez a Holdon pláne így lehet. Nagyjából ennyit tudott a NASA is arról, hogy mi történik égi szomszédunkon egy kellemes sétakocsikázás közben. Egy 1971-ben készített tanulmányban a NASA beismeri, hogy két évvel korábban gyakorlatilag semmit nem tudtak arról, hogyan viselkedik a por a vákuumban. Azt meg főképp nem tudták, hogy mi van akkor, ha a légüres tér még csökkentett gravitációval is párosul. Márpedig a Holdon pont ilyesmi a szitu.
A NASA mérnökei a holdautóval kapcsolatban négy fő problémát vázoltak fel. Egyrészt a kerekek által felvert por lerakódhat az asztronauták „sisakrostélyára”, amit ormótlan kesztyűikkel lehetetlenség lett volna egy Toldi Miklós-szerű homok- és homloktörlő mozdulattal eltávolítani. Félő volt az is, hogy a holdautó által felkavart por eltakarhatja a kocsikázó űrhajósok útjában lévő akadályokat: egy sziklával való frontális ütközés víziója volt a legrémisztőbb dolog, ami a NASA mérnökeinek fantáziájában felsejlett. Ezenkívül a por a kijelzőkre is leülepedhet, amitől azokat nem lehetne látni, ráadásul a műszereket is károsíthatja – ez később be is igazolódott. A kerekek azonban nem csak port kavarhatnak fel, hanem kisebb-nagyobb kavicsokat is felkaphatnak a talajról, amit aztán az asztronautákhoz vághatnak: a mozgás közben ezek a kődarabkák olyan kezdősebességet kaphatnak, ami már komolyan megsebesítheti az űrhajósokat, az alkatrészekről, kerékfelfüggesztésekről nem is beszélve.
Az első holdraszállást követően már nem lehetett számolatlanul önteni a költségvetésből a pénzt az űrkutatásba. Épp ezért a mérnökök egy része a holdautó tömegét tartotta szem előtt, és rövidesen szinte élet-halál harc bontakozott ki a sárvédő körül: legyen-e a kerekek fölött sárvédő, avagy sem? A súlygyarapodás ellenzői mindent bevetettek annak érdekében, hogy ne legyen - egészen odáig elmentek, hogy megkérdőjelezték a holdpor, illetve az előbb felsorolt négy szempont fontosságát. A vitát végül a menedzsment döntötte el: vékony, pehelysúlyú üvegszálas sárvédőket terveztettek a holdautóra. A kérdés azonban továbbra is kérdés maradt: nem lehetett tudni, hogy ez hogyan működik a holdi gravitációval súlyosbított vákuumban, a nehézségi erő ugyanis hatoda a földinek. Tesztekre volt szükség ennek megállapításához, ráadásul olcsón és gyorsan.
A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny is az olcsó alternatíva megtalálásáról szól, ennek keretében világszerte 26 csapat épít holdjárókat. Egy magyar csapat van versenyben, ezek vagyunk mi, a Puli. Nekünk három teszthelyszín-jelöltünk van a "terepezésre": a gánti bauxitbánya, a Dunakeszi melletti homokbányát és a Kiskunsági Nemzeti Park területén a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidék(ld. a posztok végét). Utóbbi két helyszín viszonylag jól fel van szerelve homokkal, ami azért fontos, mert a Hold is ilyen - bár ott a szemcsék jóval kisebb méretűek. De dolgozunk egy terepasztal építésén is, ennek eddigi eredményeit be is mutatjuk a Texasban éppen most zajló Lunar and Planetary Science Conference-n - az erre készült absztraktot ide kattintva nézhetitek meg. Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tudjuk tartani a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Kennedy elnök 1961-es, holdraszállást beígérő beszédében az is benne volt, hogy az űrhajósokat élve vissza is kell hozni a Holdról. Természetesen, visszahozták őket. Enélkül most nem tudnánk, hogy a holdpor csípős szagú, ami így David Scottot a puskapor szagára emlékeztethette. Az Apollo-missziók általános tapasztalata az volt, hogy a holdpor elől nincs menekvés, az ugyanis a legkisebb repedésekbe is betalált: amikor például az Apollo 12 személyzete hazafelé jövet nekilátott levenni ruháit, rádöbbentek a fiúk, hogy nemcsak az a 34 kilónyi holdkőzet van a „csomagtartóban”, amit szánt szándékkal a Földre akartak hozni, hanem akaratlanul ők maguk is a minta részévé váltak.
A parancsnoki egységben (a képen ez a középen látható kúp) volt ugyan egy kis porszívó, ami elég limitált hatásfokkal próbálta megakadályozni a szemcsék átkerülését a Holdról érkező modulból (ez a középső kúptól jobbra lévő szögletes darab). A porból a parancsnoki modulba is jutott, így két társa holdraszállását az égitest körüli pályán végigizguló Richard F. Gordon is bőven kapott belőle.
A továbbiakban a legénység szem- és légúti irritációtól szenvedett egész hazaúton. A fedélzeten az 5 mikrométernél kisebb, toxikus részecskék jelenlétét a NASA a jövőben mindenképp megakadályozná, így az Apollo-program egyik nagy tanulsága, hogy figyelemmel kell kísérni a por koncentrációját a szkafandereken, a zsilipen, az űrhajósok holdi lakhelyén, az űrhajón belül. Egyszóval: mindenütt. És mindent meg kell tenni ellene.
Ez a felismerés már az Apollo 12 utáni missziók számára is adott volt, a holdportól a legváltozatosabb módon próbáltak megszabadulni: visszafújták a világűrbe, sőt még vízzel is mosdatták a leszállóegységet, ami valamit javított a helyzeten. De a porral való kalandok sorozata a NASA számára egyértelműen bebizonyította, hogy nagyon aprólékos házimunkára lesz szükség a jövőben: ahogy egyre többen vehetnek részt egy-egy küldetésben, és ahogy hosszabbodik a missziók időtartama, úgy okoz a holdpor is egyre nagyobb kihívást.
A NASA fő aggodalma kezdettől fogva az éles sziklák okozta sérülések voltak, az erősen kötődő mikroszemcsék nem várt hatásaira jóval kevésbé tudtak felkészülni. Előbbire inkább. A super béta űrruha külső borítása ugyanis nem volt eléggé ellenálló, így egy Chromel-R nevű anyagot szőttek az asztronauták Holdon használt csizmáiba és kesztyűibe, hiszen ezek voltak leginkább kitéve horzsolódásoknak. A csizmákat a talpukon, a kesztyűket pedig az ujjvégeken a horzsolásoknak ellenálló RTV-630 nevű szilikonnal is megerősítették.
Egy nejlonsörtés kefével is felszerelték az űrhajósokat, ezzel kellett űrruhájukat és napellenzőiket leporolni. Az előbbi módszerek jól beváltak a kavicsok és a nagyobb méretű szemcsék esetében, de a kisebbeknél nem bizonyultak valami nagyon hatékonynak. Mivel keféből csak egy volt a fedélzeten, a küldetés végefelé ez valószínűleg már annyi port vitt fel a szkafanderekre és az egyéb kozmikus kiegészítőkre, mint amennyit eltávolított róluk. Az űrhajósok nedves ecsettel is próbálkozhattak, ezzel valamivel jobb eredménnyel sikerült megtisztítani bőrüket és a holdsétán viselt cuccaikat. Az ecsetet azonban csak a leszállóegységben használhatták.
A holdséták között a szkafandert levették magukról az űrhajósok, viszont egyre rosszabb hatásfokkal sikerült utána ismét visszavenni magukra: a holdpor ezt sem kímélte. Az Apollo 12 űrhajósainak ruhája a normálisnál nagyobb mértékben eresztett. Pete Conrad szkafandere első alkalommal például nagyon passzentos egy darab volt, a holdséta végére azonban belső nyomása percenként 0,15 psi-val csökkent, ez a második holdséta végére 0,25 psi-ra ugrott. Mivel a biztonsági határ percenkénti 0,30 psi-veszteség, kérdéses, hogy egy harmadik séta kivitelezhető lett volna-e egyáltalán - már ha terveztek volna ilyesmit. (A psi - pound per square inch azaz font per négyzethüvelyk - a nyomás egy angolszász mértékegysége, azt jelenti, hogy egy négyzethüvelyk felületre mennyi súly nehezedik. Olyan mint a Pascal a nálunk használt SI rendszerben. 1 psi 6,89 KPa-nak felel meg.) A holdpor nem csak az emberek életét keseríti meg, egy robot számára is tartogathat kellemetlen meglepetéseket, pláne, ha napelemmel működik, amin aztán otthonosan megtelepedhetnek a porszemcsék. A többi közt ezt is meg kell előznünk, ha meg kívánjuk nyerni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt. És meg kívánjuk. Ennek érdekében pedig közkinccsé tesszük főmérnökünk üzenetét:
"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :) A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A holdportól nem elég, hogy semmit nem láttak a felszínből a leszállás előtti pillanatokban az Apollo 12 űrhajósai, de sebességmérőjük is megbolondult, mivel a fékezőrakéták által felkavart homokszemcsék bezavartak a készüléknek. Az Apollo 15 leszállóradarjának eredményeit is torzította a gomolygó holdpor - ráadásul épp akkor, amikor mindössze 9 méterre voltak a holdfelszíntől. Ezek miatt is szinte csodával határos, hogy a Holdat megjárt Apollo-küldetéseknek nem volt egyetlen halálos áldozata sem. A holdporral folytatott háborúnak a leszállás körüli anomáliák azonban csak a nyitányát képezték, a landolás után sem lett könnyebb a Holdon exploráló űrhajósok dolga.
A por gyorsan és hatékonyan betakart minden létező felületet, amivel csak kapcsolatba került, beleértve a csizmákat, a kesztyűket, a szerszámokat és a „kezeslábasokat”: elég csak visszagondolni azokra a felvételekre, amiken egyes űrhajósok úgy néznek ki, mintha az imént épp egy iszapbirkózáson vettek volna részt.
A földi reflexek persze a Holdon is működtek. Az űrhajósok körében például sztenderd gyakorlat lett, hogy a leszállóegységhez vezető lépcsőfokokon leütögették lábukról a csizmájukra tapadt holdpor egy részét – ahogy azt bármelyik jobbérzésű utas is tenné havas időben, mielőtt beülne az autóba. A holdpor minden egyes Apollo misszió során eltömített valamilyen alkatrészt – köztük a kamerákat és azt a porszívót, amit épp a por eltakarítására terveztek. Az űrhajósruhák zippzárai, a sisakok és a napellenzők mind-mind a por áldozatai lettek. A NASA szerint a holdpor egyik legkétségbeejtőbb tulajdonsága az volt, hogy az amortizáció mennyire gyorsan és visszafordíthatatlanul ment végbe: a problémák szinte azonnal jelentkeztek. Ezt az asztronauták mindegyike megtapasztalta, még azok is, akik az Apollo-küldetések során a legrövidebb időt töltötték a Hold felszínén.
A holdpor mindent kidörzsöl. Pete Conrad, az Apollo 12 űrhajósa megjegyezte, hogy az űrruha mindössze 8 óra holdfelszíni használatot követően viseltesebb volt, mint a Földön használt gyakorlóruhája 100 órányi nyúzás után. Az Apollo 16 Holdon használatos mérőeszközeinek kijelzőit úgy összekaristolta a holdpor, hogy például az általuk mutatott értékeket le sem tudták olvasni róluk. Harrison Schmitt összekarcolt napellenzője miatt bizonyos irányokba konkrétan nem látott ki a sisakjából. Amikor pedig az Apollo 17 asztronautái lyukat fúrtak a Holdba, kesztyűik annyira tönkrementek, hogy két holdsétát követően le kellett cserélniük azokat (ld. a fenti képet).
A holdpor jó szigetelőanyag, de ez a tulajdonsága is csak az asztronautáknak okozott keserű perceket: az Apollo 12 küldetés során a hőszabályzók felszínét ellepő holdpor miatt a hőmérséklet akár 20 Celsius fokkal is meghaladhatta a várt értékeket egyes műszerek esetében. Az Apollo 16 és 17 küldetések során (is) használt holdautók akksijainak hőmérséklete túllépte a megengedett üzemi értékeket a rájuk telepedő nagy mennyiségű holdpor miatt. Amit ráadásul le sem lehetett takarítani róluk. John Young ezen a ponton például kifakadt: sajnálta az akksik törölgetésével töltött időt – ez ugyanis nagyrészt teljesen hatástalannak bizonyult. Mindez meglepő fordulat volt, hiszen a földi tesztek teljesen más eredményt hoztak.
Az Apollo 16 és 17 küldetések kommunikációs berendezései és TV-kamerái is megsínylették a holdsétát: több kütyü teljesítménye romlott a nem megfelelő szellőzés miatt fellépő túlmelegedés következtében. A hősokkot az okozta, hogy a szellőzőket is eltömítette a holdpor. Nem kétséges, hogy a por holdjárónknak is tartogat kellemetlen meglepetéseket, mint ahogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny összes többi résztvevőjének is, legalábbis, azoknak, akik eljutnak a Holdra. Belátható, hogy a napelemek teljesítményét különösen kellemetlenül érintheti a ragaszkodó természetű homokféleség.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
"A holdpor az első számú akadály a Holdra való visszatérés útjában" – ezt John Young, az Apollo 16 űrhajósa nyilatkozta jóval a Holdra tett kiruccanását követően, már a XXI. században. Gene Cernan sem vélekedett másképp: „Azt hiszem, minden más fiziológiai vagy fizikai, esetleg mechanikai problémát le tudunk győzni – a por kivételével”.
Gene az Apollo 17 parancsnoka volt, jelentésében finoman szólva sem zengedezett ódákat a holdporról. Szerinte a holdfelszín felfedezésének egyik legnagyobb korlátja a por, illetve az, hogy a szemcsék mindenhez odatapadnak – függetlenül annak anyagától: legyen az bőr, szkafander, fém. Bármi. És a holdraszállás pillanatában durván elkezdődik az amortizáció. Például a holdautó viszonylag egyszerű, nagy toleranciaküszöbbel rendelkező mechanikus szerkezeteit a holdpor azonnal kikezdte. A harmadik kocsikázás végefelé az olyan egyszerű dolgok, mint amilyenek a raklap rögzítőkallantyúi, nem csak, hogy rosszul működtek, hanem teljesen használhatatlanokká váltak.
„Megpróbáltuk leütögetni róluk a port, letisztítani őket, de esélyünk sem volt. A por hatása a tükrökön, kamerákon és a checklisteken volt különösen látványos. Ezzel együtt kell élni, de közben folyamatos harcban vagyunk a porral az űrhajón kívül és belül is. Ha már benn vagy az űrhajóban - persze, miután már nagyjából leporoltad magad odakinn - elkezded levenni magadról a védőöltözetet, és egyszer csak azt veszed észre, hogy holdpor borítja a kezeid, az arcod, szabályosan porban sétálsz. Lehetsz akármilyen óvatos, az űrhajó minden egyes zegzugában és a bőr minden pórusában ott figyel majd a holdpor.”
A porprobléma már az első emberes küldetésnél jelentkezett, és ehhez még csak le sem kellett szállni a Holdra: az Apollo 11 fékezőrakétái a talajtól 30 méterre felkavarták a port, és ez a távolság csökkenésével csak egyre durvább lett – valóságos homokviharba csöppentek. Ez azért volt különösen ciki, mert Armstrong kézi vezérléssel volt kénytelen leszállni, miután kiderült, hogy eredetileg tervezett leszállóhelyük egy öles sziklamező kellős közepén volt, errefelé terelgette őket nyájasan a navigációs rendszerük.
Az Apollo 12 konkrétan "tejfölbe" landolt, a kavargó homokviharban gyakorlatilag semmit nem láttak – ez annyira durva volt, hogy a landolás előtti utolsó másodpercekben még az is kétséges volt, hogy a négylábú sámlira emlékeztető leszállóegység egyik lába esetleg nem egy sziklára, vagy épp egy kisebb kráterbe érkezett. Ha ez megtörténik, abba bele is halhattak volna. Az Apollo 12 precíziós landolást hajtott végre: mintegy 163 méterre szállt le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól, a Surveyor 3-tól. A küldetés egyik feladata annak megállapítása volt, hogy a huzamosabb Holdon tartózkodás milyen hatással van a járművekre, azok milyen ütemben pusztulnak a durva hőingadozások és a többi közt a Napból érkező sugárzás közepette. A legénység mindenesetre egy fehér színű robotra számított, ehhez képest a Surveyor 3 szoláriumbarnán fogadta őket. Ezt azonban le lehetett söpörni róla, mivel a robot színeváltozását a finom holdpor lerakódása okozta. Mint később kiderítették, épp az Apollo 12 fékezőrakétái által elindított porvihar takarta be tetőtől-talpig a Surveyort.
Az Apollo 14 leszállóhelyére már meredekebb pályán érkezett – és nem porzott annyira: már-már pezsgőt bontottak Houstonban, hogy megtalálták a hajtóművek által keltett homokvihar ellenszerét. De nem. Az Apollo 15 és 16 is pontosan ugyanígy lopakodott a landolási körzetbe, ők azonban a leszállás előtti kritikus másodpercekben ismét csak semmit nem láttak a felkavarodó portól. Az Apollo-17, az utolsó emberes küldetés, az Apollo 14-hez hasonló jó látási viszonyok között szállhatott le (ld. fenti kép): esetükben valószínűleg annyi történt, hogy egész egyszerűen kevesebb laza por borította az adott területet.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Pulis csapattagoknak ismerős lehet a szitu: állunk a buszmegállóban egy rég nem látott ismerőssel abból a kategóriából, akivel még képesek vagyunk akár beszélgetni is, de azért jöhetne már az a busz. Te mit csinálsz? Puli. Az egy holdjáró. Magyarok. Holdra. Igen, van a Masat is, de ez nem az. BKV-sztrájk idején pedig egészen odáig fajulhat a beszélgetés, hogy az anyagiak is szóba kerülnek. Hogyhát, két millió dolcsi körüli összeg egy kiló Holdra szállítása. Némi zavart csöndet követően jön a következő kérdés: És, amúgy mi van veled?
Kétmillió dollár ugyanis elképzelhetetlen mennyiségű pénz. És akkor még csak egy kiló Puliról beszélünk.
Igen, vannak bevételeink. Pénzhez jutunk például a jelenleg több mint 700 tagot számláló Kis Lépés Klubunk lelkes szurkolótábora révén is. Ebből azonban úgy önmagában nem jutunk el a Holdra; viszont a KLK-tagok nélkül el sem tudtunk volna indulni az odavezető úton, és a GLXP-nevezésen sem lettünk volna túl. Vannak olyan klubtagok is, akik nem kevés összeget utalnak át nekünk. Akiknek köszönet jár ezért, meg azoknak is, akik lehetőségeikhez mérten akár egy ezressel, vagy kétórai munkabérüknek megfelelő összeggel támogatnak minket. Válság van ugyanis, és ez senkinek nem tesz jót. A villanyszámlát pedig be kell fizetni.
Vannak szponzoraink is, akik nélkül már rég ellehetetlenültünk volna. A klubunkhoz hasonlóan mi is kis lépésekben haladunk, ez azonban nem kamu duma. Senki sem építi meg csípőből a tutit; mi sem hajtunk erre. Pulink fejlődésében voltak és lesznek is kritikus pillanatok – nem tudnánk letesztelni holdjárónkat a számítógép virtuális realitásában, ha például nem jutottunk volna hozzá egy olyan professzionális tervezőprogramhoz, ami képes akár offroad körülményeket is teremteni holdjárónk teszteléséhez, és mindezt úgy, hogy ehhez egyetlen valóságos csavarra nincs szükség. Szerencsére „csavarokból” sokkal jobban állunk.
Megkaptuk például felbecsülhetetlen értékű motorjainkat, amit az a cég adott nekünk, amelyik a többi közt matuzsálemi üzemidőt megélt Spirit és Opportunity marsjárókét is tervezte. Nem gyenge cucc. Mérnökeink már jó ideje gyötrik az I2 központi fedélzeti számítógépeit, amelyeket szintén felajánlásból kaptunk. Szponzorál minket egy alumíniumgyártással foglalkozó cég is, akik a rover akkurátusan megtervezett és letesztelt vázának állnak neki rövidesen, és ingyen legyártják részünkre. A napokban számoltunk be arról, hogy lett két kameránk is, igaz, még négyre szükségünk lenne. De a munka nem állhat meg, nem várhatunk rájuk sörbe tett kézzel, már csak azért sem, mert például a napokban kezdjük meg első napcelláink mérete vágását, és a legyártott nyákok is befutottak tegnap, mind egy szálig. Motordrive, Power Supply Unit, Constant Current Charge.
Szoftver ide vagy oda, a holdjárót le kell tesztelni a valóságban, földi körülmények között: ezt mi Iteráció 2-nek (I2) becézzük. Ez az oroszoknál és az amerikaiaknál sem történik másképp. A NASA pontosan így készíti a Holdra szánt kütyüit is: először megépítik a földi prototípust, ez azonban távolról sem az a példány, amit majd egyszer egy szép napon bepakolnak egy rakéta orrkúpjába. Ez a fotó például az amerikai űrhivatal következő generációs holdjáróját mutatja, éjszakai holdfényben. Tehát még egy jó ideig a Földön nyúzzák, és csak azután szabadítják rá a Holdra:
Tavasz végére földi prototípusunk megtestesüléséig kell eljutnunk – addigra meg kell építenünk azt a példányt, amit valóságos terepen – így a gánti bauxitbányában, és esetleg a Kiskunsági Nemzeti Park homokbuckáin – tesztelhetünk. Ríl lájf.
Tehát, kétmillió dollár. És kilónként. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny olyan, mint egy PC-s játék - különböző nehézségi szintjei vannak: ez tulajdonképpen egy logisztikai játék is, ahol a végére a főgonosz legyőzéséhez nagyon vastagnak kell lennie a bukszának. Nekünk most még nem feltétlenül kellenek űrálló alkatrészek (de van már ilyenünk is), hiszen első körben a Földön tesztelnénk Pulinkat. De egyre több kell belőlük, ahogy haladunk egyik szintről a másikra, és ezek bizony nem olcsók. Ez a 30 millió dollár összdíjazású logisztikai-stratégiai játék nekünk ötszintes, mint a kertvárosi panelek: most éppen a másodikon vagyunk, az ötödik fázisra – ami már a holdraszállás és a küldetés tényleges végrehajtása – optimista hangon 2013 végén, 2014 elején kerül sor. De az még odébb van.
Alapvetően persze nem csak felajánlásokra hajtunk, hanem van "saját lábunk" is, még ha nem is túl erős jelenleg, ezek kialakításához pénzmagra van szükségünk. Van három embrionális projektünk az újmagyarul spin-offnak hívott pályán, itt "seed money"-ra lenne szükségünk.
Zigótánál előrehaladottabb állapotban leledzik a Pulis bolt, aminek áruválasztéka még valóban nem egy nagykeráruházét idézi. Egyelőre konkrétan két termék közül lehet választani, innen pulis pólót és kártyát rendelni.
A póló nem csak jól néz ki, hordják is már jónéhányan; a kártya azonban többet jelent. A Puli Card Classic megvásárlója ugyanis nem csak a Google Lunar X PRIZE projektben való részvételünket támogatja: az EDC logó segítségével országosan már több mint 1000 üzletben, szolgáltatóhelyen, illetve webáruházban átlagosan mintegy 11 százalékkal olcsóbban is lehet vásárolni, egy éven át. Hamar megérheti az árát.
Földi prototípusunk tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülése érdekében sok Puli a hosszú hétvégéjét is bedobja a közösbe, tovább növelve a szerelemből betett munkaórák számát. Ami már eddig sem kevés, jóval 10.000 fölött van. Ez az önerőnk legnagyobb része. De továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, és kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. A többivel – egyelőre – meglennénk.
Minden támogatónknak farkcsóvás, nagy köszönet!Újabb poszttal hétfőn jelentkezünk legközelebb.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két Mr. Gorszkij került közelebbi kapcsolatba a NASA-val, egyikük sem szándékosan: az orális szexes történet városi legenda, de a másik valódi.
Neil Armstrongtól, az Apollo 11 űrhajósától egyszer egy újságíró sajtótájékoztatón állítólag megkérdezte: „Ki a fene ez a Gorszkij nevű pali, akiről a Holdon beszélt?” A legenda szerint ez volt az újságíró szerencsés napja, mivel a kérdés feltevésekor már halott volt az érintett. Azaz Mr. Gorszkij. Így Armstrong a következő, mindaddig eltitkolt kedves sztorival rukkolhatott elő: gyerekkorában egy haverral baseballt játszott, a labda azonban a szomszéd hálószobájának ablaka alatt landolt. A szomszédban Mrs. és Mr. Gorszkij lakott. Neil odarohant a labdáért, de közben óhatatlanul meghallotta Mrs. Gorszkij kiabálását, amit hites férjének címzett: „Orális szex! Ezt akarod?! Majd akkor, ha a szomszéd fiú a Holdon sétál.” A legenda szerint ezért hangzott el a Holdon az ominózus mondat: „Good luck, Mr. Gorsky!” azaz: „Sok szerencsét, Mr. Gorszkij!”
A történet cuki, amit némiképp beárnyékol az a tény, hogy nem igaz - bár ez keveseket zavar. A mondatnak a NASA rádióforgalmazásában nem lehet a nyomára akadni, és az amerikai űrhivatal is kategorikusan kijelentette: nem hangzott el semmi ilyesmi.
Sebaj. Van ugyanis egy másik Mr. Gorszkij, aki szintén csak közvetve került kapcsolatba a NASA-val, ráadásul jóval a halála után. Nézzük meg ezt az alábbi fotót: tegnapelőtt készült.
Hihető, ugye? Pedig hazudtunk. A fényképet 1910-ben Szergej Produkin Gorszkij készítette az általa szerkesztett masinával. A fényképezőgép három monokróm fotót készített egymás után, mindháromszor más-más színű szűrő volt a lencse előtt. Egyszer vörös, aztán zöld, végül kék. Minden bizonnyal Gorszkij készítette volna Tolsztoj facebookos profilképét is, ha akkor lett volna ilyesmi.
Amikor a fényképész megkereste az írót, levelében eljárását röviden részletezte: minden fotó elkészítése 1-3 másodpercig tart. Később, a Tolsztojjal társaságában eltöltött időről már úgy számolt be, hogy a fényképek készítésekor 6 másodpercig exponált. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a három fotó elkészüléséig az alanynak mozdulatlannak kellett maradnia: ha ez nem sikerült, akkor az egymásra vetített három kép elmosódott lett.
Az üveglapokra készített három negatív számára Gorszkij ugyanis egy speciális vetítőgépet is fabrikált, ami tulajdonképpen három az egyben konstrukció volt: mindegyik egy-egy színszűrővel volt ellátva, ezek mögé kerültek a nekik megfelelő „diák”: a kék mögé például a kék szűrővel készített üveglemezt csúsztatta be. Ezzel a módszerrel a három képet egymásra vetítette – de csak 2000-ben készítettek ezekről digitális fényképet a fentebb látható eredménnyel: a XXI. században egy munkanap alatt megvolt a három kép összeolvasása.
De hogy jön ehhez a NASA? Úgy, hogy a Spirit és az Opportunity marsjárók szemei ugyanilyen elven működnek: a monokróm CCD-kamera lencséje elé egy forgatható tárcsát szereltek, ami a színszűrőket váltogatja. A Marson azonban viszonylag kevés lehetőség adódik a portréfotózásra, így a bemozdulás lehetősége nem veszélyezteti a robot által készített fényképeket. (Ezt már ügyeletes csillagászunk sem hagyhatta szó nélkül: ugyanezt a módszert használják a csillagászatban is, mivel így a kamera összes pixele gyűjtheti a kósza fotonokat mindegyik színkomponenshez. Ezzel szemben a korábban bemutatott Bayer-szűrő esetében a megapixelek szét vannak osztva, és csak bizonyos hányaduk dolgozik egy adott szín rögzítésén. És ezzel a módszerrel az is elkerülhető, hogy az egymás melletti, különböző alapszínű pixelekből kelljen minden esetben szoftveresen kiszámolgatni, hogy mégis milyen volt az eredeti szín.)
A módszer kiválóan működik a Marson, és minden bizonnyal a Holdon sem okozna csalódást. Elvben tehát mi is használhatnánk holdjárónk építéséhez. Az ok, amiért mégsem fogjuk, roppant egyszerű: túl sok alkatrészből áll, ami felesleges kockázatot jelent, hiszen el is romolhat valamelyikük. Ráadásul, ezzel durván megnövelnénk Pulink tízkilósra kalibrált optimális testtömegét.
Az utóbbi posztokban kameránkról osztottunk meg bensőséges kulisszatitkokat. Ezekből kiderült, hogy két kameránk már megérkezett a hatból, a továbbiak beszerzését felajánlásokkal könnyíthetitek meg.
Földi prototípusunk tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülése érdekében segítségre, felajánlásra továbbra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Végre kiszabadultak kameráink a bürokrácia fogságából, így most a párkapcsolatnak azt a zsenge fázisát élik meg mérnökeink, aminek során kiderül: a két kamera hogy szereti leginkább a velük való együttlétet, illetve, ki kerekedik felül a végén. Reméljük, hogy mérnökeink.
A két kütyü hivatalos besorolását nem szeretjük gyakran ismételgetni itt a blogon, mivel ez legalább olyan hervasztó, mintha egy kétoldalas szerelmes levél második oldalának helyén egy gázszámla lenne. Minden fenntartásunk ellenére most mégis megtesszük, és nevén nevezzük őket: ezek ipari gépi látás kamerák.
A legtöbb színes digitális kamera sajátossága, hogy az érzékelőjén nem minden pixel érzékel minden színt, hanem egy "bayer maszknak" nevezett színszűrő minden egyes pixelbe csak a vörös, a zöld vagy a kék színű fotonokat engedi be. Általában 2x2 pixeles blokkokra osztva rendezik a színszűrőket úgy, hogy minden négyesben két zöld, egy vörös és egy kék szűrő kerüljön. Zöldből azért van kettő, mert az emberi szem erre a színre a legérzékenyebb, így ebből a színből lehet a legtöbb intenzitásinformációt kiszámolni.
Miután minden pixel értékét kiolvastuk, számos érdekesnél-érdekesebb, bonyolultabbnál-bonyolultabb algoritmus közül választhatunk tetszés szerint. Ezek segítségével a pixelekből nyert intenzitás és színinformációt szétosztjuk az érzékelő teljes felületén, és így a teljes felbontásnak megfelelő méretű színes képet kapunk. Minden algoritmus más és más környezetben teljesít jól, így mérnökeink most azzal kísérleteznek, hogy számunkra melyik lenne a legideálisabb.
Van tehát ez a két szemünk. Digitálisak ezek is, ráadásul nem olcsó mulatság egyik sem. Ez az oka annak, hogy jelenleg úgy tűnik: a fennmaradó két pár kamerát máshonnan kell beszereznünk - feltéve, hogy olvasóink közül nem alakul át valaki hirtelen szponzorrá. Egy korábbi posztunk kommentjében ugyanakkor egy érdeklődő megkérdezte, hogy gondoltunk-e már a mobilos kamerákra. A felvetés minimum jogos.
A kamerás telók fényképezőgépei elvben épp ideálisak lennének egy holdjáróba: utóbbi tervezésekor is elsődleges szempont, hogy minél kisebb helyen elférjenek a lehetőleg pillekönnyű cuccok. Még örülhetnénk is, hogy a mobiltelefonosok ezt megcsinálták helyettünk. Csakhogy.
A csillió megapixeles mobilos kamerák általában parasztvakításnak kiválóak. Jön az átlag júzer, kétmillió készülék közül kell választania. Ha az olyan műszaki paraméterektől eltekintünk, minthogy a telónak van-e Hello Kitty-s dizájnja, avagy nincs, egy átlag júzer az egészből mindössze ennyit lát: az egyiken 3, a másikon 5 megapixel felirat van. Melyiket veszi meg? Naná, hogy az 5 megapixeleset.
Azonban odáig jutottunk, hogy a gyártók által megadott műszaki specifikációknál már csak egy objektívabb dolog létezik: mégpedig a dizájn. A gyártók ugyanis érthető okokból fizikailag kisebb méretű érzékelőket, szenzorokat pakolnak a kamerás mobilokba. Az ezekkel készített kép minőségét leginkább a szenzor egy adott területére jutó pixelek száma határozza meg. Két azonos méretű érzékelő közül az a jobb minőségű, amelyikre kevesebb pixel jut, azaz pont az a nyerő, amelyiknek kisebb a megapixelszáma.
Minden azon múlik, hogy hány foton esik egy adott területre, a fényképezés ugyanis nem szól másról, mint a fotonok megszámlálásáról. Minél több pixelre érkezik meg ugyanaz a mennyiségű fény, annál nehezebb az egyes pixeleken megszámolni a fotonokat. És így keletkezik a zaj nevű csodajelenség, ami általános a mobilos képeken. Természetesen, ez nem csak a szenzor hibája, hanem az optikáé is, de van egy fizikai méret, ami alá nem érdemes menni egy pixellel. Szerencsére ez a probléma minket nem nagyon érint, mert napos időben fogunk nyílt terepen üzemelni.
Összefoglalva: ahhoz, hogy felhasználjunk egy mobiltelefonos kamera modult, mondjuk, a panoráma kamerához, ami a 'szép' képeket csinálja, először le kell bontanunk róla az optikát, építenünk kell rá egy nagyobb fényerejűt, aminek kisebb a látószöge, és lehetőleg fix, vagy nagy pontossággal fixálható a fókusztávolsága.
Utána gondoskodni kell arról, hogy kiolvassuk a szenzor adatait valamilyen elektronikával. Nagy kérdés, hogy a szenzort miként csatlakoztassuk a központi fedélzeti számítógépünkhöz, ahogy erről már korábban szóltunk.
Mint említettük, két kameránkon kívül még másik négyre is szükségünk lenne, ezek közös vonása, hogy holdjárónk földi prototípusának tavasz végefelé elkezdődő teszteléséhez kellenek. Noha most még nem muszáj, hogy űrállók legyenek, a 2013 végén, de leginkább 2014-ben esedékes holdraszállásunkig mindenképpen meg kell találni azt a típust, ami kibírja az extém körülményeket – így például a sugárzást (itt az elektronika játszik!) és a 100 Celsius fok fölötti hőmérsékletet. Mindenesetre megéri ezzel mókolni egy ideig, hiszen kamera, vagy legalábbis működőképes kamera nélkül nem lehet megnyerni a 20 millió dollár összdíjazású, a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt: feltétel ugyanis, hogy a Holdról videót sugározzunk a Földre. Ezért elkerülhetetlen, hogy már itt a Földön is a kamerák képe alapján tájékozódjunk és vezessük holdjárónkat - ez ugyanis merőben más élményt nyújt, mintha csak úgy mellette állnánk.
Mindettől függetlenül, ha valaki hozzánk vág néhány ilyen mobilos szenzort (minél nagyobb a felbontás, annál jobb, pont a széles látószög miatt), és segít illeszteni a rendszerünkhöz úgy, hogy teljes kontrollunk legyen a kamera felett, akkor elvileg változtatás nélkül fel tudjuk használni szigorúan navigációs célra ezeket, akár sztereóban is. A teljes kontroll esetünkben azt jelenti, hogy a kütyün nem kezd el automatikusan járni a fókusz, nem kezd el fehéregyensúlyt számolgatni, és nem kezd el fényerőt sem állítgatni. Mondunk neki paramétereket, az pedig visszadja a mért értékeket. Ennyi.
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra továbbra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
"Nyugtass meg, hogy nem ez a legkomolyabb tervezőprogramunk." Válasz: "A célnak megfelel, nem?" És tényleg. Végeselem-analízist valóban nem lehet vele csinálni, de a gépészek hirtelen felindulásból jött ötleteik megjelenítésére jól jön – ezért is honosítaná meg főmérnökünk. Nem mellesleg a nehéz felfogású bölcsésznek is könnyebb így mérnöki dolgokat magyarázni. Bevezettük a Lego Digital Designert.
Tényeg nem ezzel tervezünk holdjárót, becsszó – erre a célra kaptunk már egy pár millió forintot érő szoftvert, a Creo-t. Legózni viszont mindenki legózott már, az alkatrészek szinte az emberiség kollektív tudatalattijának részét képezik. És a három szabadsági fokot is elsőre felismerjük – mégha amúgy nem is tudjuk, hogy mi az.
Kábé öt perc alatt készült el legónyelven az utóbbi idők holdjárónkat ért egyik változását szemléltető ábra. Amivel legalább félóra magyarázást sikerült elkerülni. Főmérnöki jelmagyarázat is van hozzá, ilyenformán:
"A kék basszok akarnak lenni a kamerák. A piros a rover váza. (ez csak a rover lökhárítóját mutatja) A sárga a robotkar. A szürke meg a kar felső része. :) Amin a kamerák vannak. A fekete egy lego turntable, ami el tud fordulni."
Legutóbb még két sztereo kamerapárral hagytuk magára holdjárónkat, plusz a leszállóegységen is ott figyelt egy ugyanilyen kamerapár. Ez ugyebár 6 kamera, azaz 3 pár – még egy bölcsésznek is. A jó hír az, hogy most is ugyanennyi van betervezve belőlük – az alapkoncepció tehát stabilan tartja magát.
Két kamera már jóval korábban áldozatul esett a fogyókúrának, eredetileg a rover hátára és hasára is be volt tervezve egy-egy fixen rögzített példány, hogy lássuk például, miként viselkednek a kerekek. Velük már régóta nem számolunk. Eredetileg ugyanis úgy nézett ki a dolog, hogy elöl-hátul csak egy fel-le mozgatható sztereó kamerapár lett volna, alul-felül meg a már említett, diszkvalifikált halszemoptikás panorámakamerák foglaltak helyet.
Alternatív lehetőségként viszont már az elejétől ott volt a "robotkar" - ha ezen van a sztereó kamerapáros (a PACA), akkor a kar megfelelő mozgatásával ezekkel is be tudunk kandikálni a hasunk alá (borulás esetén persze a "hátunk" alá nézünk). Ezzel a megoldással tehát elhagyhatóvá válnak az alsó-felső szervízkamerák.
Tehát van a LACA (Lander Camera) – ez a leszállóegység kamerája, a RECA (Rear Camera) – ami holdjárónk hátsó fertályából kukkant kifelé, és van a PACA (Panoramic Camera). Ez utóbbinak a mozgathatóságát illusztráltuk itt a Lego Designer segítségével, legalábbis részben. Amit még itt sem látunk, az az, hogy maga a robotkar, ami a rover elején van, holdjárónk alá is be tud nézni. De ezt is megmutatjuk hamarosan - Pulink I2-ben való megvalósulása jó úton halad!
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ma délután jelenik meg a poszt a szokott fél tízes időpont helyett, ennek technikai oka van. Szó szerint. Reggel fél nyolckor ugyanis főmérnökünktől Skype-on kérdeztem egy banálisat, ami nyilván csak nekem nem volt az - legalábbis, azt gondoltam, hogy egy mérnök bruttó két mondatban megválaszolja. Nem így a főmérnökünk. Ő ugyanis akut grafomán, és én még mindig alábecsülöm a képességeit - két órával később pedig még mindig csak a válasz jött. Az eredeti kérdés mindössze ennyi volt: mi az ethernet hub?
Akkor már pontosan tudtam, hogy elbuktam az eredetileg tervezett posztot, amikor ezt a választ láttam kibontakozni a chatablakban: „Na. Rewind. Vissza a káposztához.” Főmérnökünk ugyanis szereti levezetni a dolgokat. Az ok, amiért ezt mégis meg kellett kérdeznem, egyébként belátható.
Nostehát. Pulinknak van egy központi idegrendszere – mostani, I2-es inkarnációját mifelénk FitPC-nek hívják. Ez a központi fedélzeti számítógép, magyarul core unit. És van ugyebár a látószervünk, a kamera. Az még bölcsészként is belátható, hogy a kettőt valamivel össze kell kötni, az axonok és dendritek még a távoli régmúltból derengenek is. Mindez mérnöknyelven: adatkapcsolat. Főmérnökünk néha kérdez, de ez igazából csak megtévesztés, nem arra való, hogy válaszoljak, retorikai fogás. Íme: „milyen adatkapcsolattal illesztesz valamit? Valszeg olyannal, amivel tudsz, és ami rendelkezésre áll.”
Mindezt most azért elemezzük ki, mert jól rávilágít arra a sakkjátszmára, amibe akkor csöppenünk, ha úgy fejlesztünk holdjárót, hogy közben nem vagyunk NASA, és fapadosan, „okosba” kell megoldani a dolgokat.
Ott kezdjük, hogy a FitPC-t felajánlásból kaptuk, ajiba. Erre a többi között Ethernettel és USB-vel is lehet csatlakozni, a wifit és a számomra értelmezhetetlen IR-t most hagyjuk, mert akkor jövő hét végére se menne ki a poszt. Történt annakidején, hogy szponzorációban beígérte a kamerákat egy forgalmazó cég. Ezek Ethernettel tudtak volna kapcsolódni a FitPC-hez, ehhez a mutatványhoz azonban egy elosztó – switch – is kellett volna, mivel csak egy Ethernet-bemenet van a nyomorulton. Színes az élet, a kamerát forgalmazó magyar cég csődbe ment, ezért kénytelenek voltunk újabbat keresni, erről korábban már írtunk.
Zsebbe nyúltunk, ami nem túl mély, mivel nem a MÁV éves költségvetéséből gazdálkodunk, hanem - legalábbis egyelőre - felajánlásokból, szponzorációból. A lényeg, hogy berendeltünk két kamerát egy másik gyártótól. Ez azonban csak USB-val képes kapcsolódni a FitPC-hez. Gond egy szál se, hiszen a FitPC-én hat USB2 bemenet van – ez pont olyan, amibe a pendrive-ot csúsztatjuk be oldalvást a számítógépünkbe.
Viszont. Az ajándékba kapott FitPC zabálja az energiát, tehát előbb-utóbb le kell cserélni, mivel ez a pazarlás megengedhetetlen luxus. És itt jön a sakkparti kínos része, mivel holdjárónk alkatrészei olyanok, mint egy jól felépített kártyavár elemei. Új Core Unit-ot az anyagiak miatt esetleg nem olyat választunk, amilyet akarunk, hanem olyat, amilyet kapunk. Vagy amilyet forrásainkból meg tudunk venni. Tehát fennáll a veszély, hogy csak olyan új gép lesz a láthatáron, ami nem kompatibilis az addig gondosan felépített rendszerrel - na, akkor megremegne a kártyavár.
Ha ugyanis abban történetesen nem lesz 6 USB-bemenet, akkor egy elosztót is be kell építeni, amire most sokan elkezdhetnek mosolyogni: nagy ügy, hány deka is egy olyan? Nem sok, de sokat jelenthet.
A verseny már tavasz végéig is a grammokért megy: a földi tesztelés megkezdéséig több mint három kilót kell leadnunk ahhoz, hogy elérjük ideális, tízkilós versenysúlyunkat. És ez csak a földi prototípus. Abban a későbbi verzióban viszont, ami majd elmegy a Holdra, még élesebb közelharcban leszünk a grammokkal. Nem olcsó ugyanis egy rakéta, még akkor sem, ha több csapat megosztozik rajta: kedvezményes áron, 2 millió dollárért mérik a holdraszállást. Kilónként.
De már most, az iteráció 2-ben sem engedhetjük meg magunknak a nagyvonalúságot; ennek megfelelően anorexiást megszégyenítő lelkesedéssel égetjük a súlyfölösleget. És, hogy mennyire? A végére itt egy példa: A szponzorációba beígért kamerák ethernet elosztóval együtt – ez az a bizonyos ethernet hub – veszélyesen közelítettek volna az egy kilóhoz. Egyetlen kamera 90 grammot tett ki, ehhez hozzá kell adni darabonként 80 grammnyi optikát. Plusz az ethernet elosztót, ami ugyebár a négy kamera zökkenőmentes csatlakoztatásához kellett volna.
A végül ténylegesen megrendelt kamerák mindegyike 37 grammot nyom, ezekhez 25 gramm optika jön. Ez már egészen jól hangzik, de még így is sok. Mindent elárul keserves fogyókúránkról az, amit főmérnökünk megjegyzésként fűzött hozzá ezekhez az első hallásra nem épp súlylökésre kitalált kütyükhöz: „És ez még faragható, mert a kamerát ki lehet szedni a házából. Ami még pár gramm.”
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Puli egyenesági felmenője a Teve. Ez egy kis botkerekű gyösz, amit nyugdíjazását követően reprezentációs célokra használunk – akárcsak a NASA az Apollo-program űrhajósait. Korábban azonban a szabadban is sokat kínoztuk - a többi közt azért, hogy lássuk, miként viselkedik. Múltidőben, hiszen most már az utódjával foglalatoskodunk gőzerővel. A Teve napi életritmusa aktív korában sem volt túl bonyolult, alapvetően négyfélét csinált: fejreállt, lebucskázott, terepezett, mászott. Ezek közül csak az első három okozott gondot.
Ha ugyanis fejreállt, elég nagy ütést kapott, és ezt az attrakciót gyakran megsínylették a lábai: törtek rendesen. Ha lebucskázott: dettó. Ezeknek a baleseteknek rugózással lehet elejét venni, a legegyszerűbb az, ha a láb rugózik. De ha a láb rugózik, akkor hajlik is. Ha hajlik, akkor romlik a terepmászó képesség, egy elhajló balettláb pedig nem előny egy akadály megmászásakor. Így tehát biztos volt már az első tapasztalatok alapján is, hogy az akkor még csak a következő - most a jelenlegi - fázisban, az Iteráció 2-ben, még sok variációt fogunk megnézni kerékügyben.
Pillanatnyi életszakaszunkban - az Iteráció 2-ben - ott tartunk, hogy tavasz végére el kell készülnünk újgenerációs holdjárónk földi prototípusával; a robot legtöbb alkatrésze azonban nem űrképes – ez azt jelenti, hogyha gonosz erők a Holdra juttatnák, a küldetés nyomban véget is érne. Például a sugárzás, az óriási, több mint 100 Celsius fokos hőség, vagy a nagy hőingadozás pikk-pakk kinyírná. Azonban vannak olyan testrészei Pulinknak, amelyekben már most is olyan anyagokat teszünk bele, amelyek – adott esetben kis mutációval - bírni fogják a gyűrődést, azaz űrképesek vagy közel vannak ehhez. Ilyen például az alumínium. Ennek használata ebben a fázisban már csak azért is praktikus, mert abban a kritikus alkatrészben is nem kevés szerepet játszik, amit szinte nem lehet eleget tesztelni: ez a kerék, ami nélkül ugye nem sok távlat maradna nekünk a Holdon. Az alumínium viszont törhet, tehát kellett valami rugós felfüggesztés, amikből kinőnek a merev lábak, a nem kevésbé merev kasztni és a lábak végén a kapaszkodók.
Pulink lábai ezért jégcsákányok lettek, ezeket egészítette ki a rover elején és végén egy-egy rugós felfüggesztés, valamint a főmérnöki idegösszeomlás, amikor kiderült, hogy így egyetlen kerék 2,5 kilós. A terv szerint ennél kevesebbet kell nyomnia a négy keréknek és a váznak együttesen. (Emlékezzünk, az egész rover nem lehet több, mint 10 kg, saját követelményrendszerünk szerint.) Faragni kell tehát a súlyából - ez nem a sufniban, hanem méregdrága szoftvereken történik. De van, amiből nem lehet faragni, mivel már fizikailag is megvan: ilyenek például a 3 kiló össztömegű motorok és áttételeik is.
A kerék tömege 750 grammra apadt, ez már egy totális újratervezés eredménye: néhány kitérő után megszületett ugyanis a "csövön karika koncept": karika rugózik, cső távtart. A probléma az volt vele, hogy össze-vissza nyeklett-nyaklott, illetve a terepmászásra csak kapaszkodókarmokkal - szakszóval: bütyikkel - lett volna képes. De legalább már jóval könnyebb volt, mint egy jégcsákány!
Ebből lett aztán az, amit a kör "elkörtésítésének" neveztünk el: a csövek végére egy körteszerűség került, ezek mindegyike kezdetben 90 grammot tett ki. Azaz kerekenként 450 grammnál járunk. Ehhez még hozzájön a kerékagy és a zártszelvény tömege, ezekkel együtt 750 gramm lett egy kerék komplett tömege. Jelentős megkönnyebbülés a jégcsákányhoz képest, de még mindig sok!
A koncepció megtartásával, további számolgatást követően egy körte tömegét 30 grammra sikerült "lealkudni", ezzel a kerék össztömegét fél kiló alá, 450 grammra tuszakolták vissza mérnökeink. És még nincs vége. Olyannyira nem, hogy a pszichoterror csak most kezdődik igazán, az eredmény külső szemlélőnek egyre kevésbé lesz látványos - minden leküzdendő grammban mérnökeink egy-egy jól megtermett sumó-birkózót látnak. Körülbelül annyi ideig is tart egy grammot kilökni a tervezőasztalról.
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Történt, hogy cefetül elhíztunk. Van ugyebár az ideális testtömeg, és van, amikor ennek a duplájára hízunk. Ha ez már megtörtént, akkor már nincs az a politikai korrektség, amivel ezt molettnek mondhatnánk. Dagadt holdjárónk plasztikai sebészei a gépészmérnökök. Igaz, ők is kajáltatták túl, és a Pulik lábra híznak.
Pár hónapja mutattuk meg Pulinkat, közvetlenül azelőtt, hogy betolták volna a műtőbe. Nemrégiben került ki onnan, az eredmény: a háj kétharmada eltűnt, egyharmada megmaradt. Most a kétharmad története következik.
Az egész a pulis időszámítás elején kezdődött, amikor a gépészmérnökök elkezdtek kereket tervezni holdjárónk alá. Ők viszont szeretik a dolgokat jó stabilra tervezni: ha már egyszer csinálják. Közben azért érezték, hogy akár baj is lehet ebből, már ami a tömeget illeti, ezért inkább kerülték az - egyelőre még virtuális - mérleget. Stabilitást a legfölsőbb szinteken - ez volt a jelszavuk. Amikor már úgy tűnt, hogy annyira stabil lett, mint egy oldalfekvés, akkor merészkedtek odáig, hogy meg is "mérjék”.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a család valamelyik hölgytagját megkérjük, hogy ugyan pár pillanatra szálljon már le a szobamérlegről, mert volna itt pár alkatrész, amit rádobnánk. Holdjárónk ugyanis tavasz végéig virtuális valóságban létezik csak. A mérés is ennek megfelelően történt.
Aranyfokozatú szponzorunk, az S&T Consulting jóvoltából ugyanis van egy pár millió forint értékű szoftver, amivel mindent lehet modellezni. Némi számolgatás után a gép dobott egy végeredményt, főmérnökünk pedig egy hátast. Kiderült ugyanis, hogy egyetlen ilyen szép, stabil kerék 2,5 kilós, ebből négy kell, ami azt jelentené, hogy csak a végtagok önmagukban kitennék holdjárónk teljes tervezett testtömegét.
A villamosmérnökök is készek ügyelni a biztonságra. Így bátorítva érezték magukat - kicsit talán gépész társaik látszólagos nagyvonalúsága miatt is -, és nekiálltak olyan akkumulátorok után nézni, mintha Pulink erős túlzással, de legalábbis a magyar származású Pavlics Ferenc híres holdautója akarna lenne – mind méretben, mind tömegben: ez 490 kilós volt, a Holdon hármat parkolt le belőle az utolsó három Apollo-misszió - küldetésenként egyet-egyet. A villanyászok - ahogy mifelénk hívják őket - aztán azért mégsem mentek ilyen messze, de két akksival – egy ugye nem elég, mert mi van, ha befuccsol? - csak eljutottak a három kiló közelébe. És a napelemekről meg az elektronikáról még nem is beszéltünk.
Ez az egész így persze cseppet sem fért össze azzal, amit az Iteráció 2 elején követelményként kőbe véstünk: "The Rover shall have a maximum mass of 10kg." Azaz holdjárónk maximális tömege 10 kiló lehet. Punktum. Tehát tenni kellett valamit – és persze tettünk is. Jelenleg ott tartunk, hogy a több mint húsz kilós puliból 13,5 kilósat sikerült csinálni, ami még mindig túlsúlyos, de most már legalább a molett szó jelentéstartományába cipőkanál nélkül is belefér. Következő posztunkban elmondjuk, hogyan sikerült ennyit leadni.
Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két kifogást szoktunk kapni blogunkkal kapcsolatban. Az egyik az, hogy modoros. A másik az, hogy nem adunk ki minden technikai infót. Előbbire a blogger lecserélése, utóbbira az open source, azaz szabad felhasználású működés kínál alternatívát. Ebben a posztban az utóbbival foglalkozunk. Egyik versenytársunk ugyanis pont így képzelte el működését – egészen tavaly nyárig. Számukra akkor véget is ért a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny: C-BASE Open Moon volt a nevük, holdjárójuké pedig a C-rove. Ez leginkább egy csövetlen ágyúra emlékeztet, aminek egyik halmozottan hátrányos kereke ráadásul még defektet is kapott.
Voltak ott is geekok, és pont ugyanaz a probléma lépett fel náluk is, mint mindegyik open source projektnél: ami érdekes, azt mindenki csinálni akarja, a trágyahordást meg senki. Sajna, trágyahordásból van több: hogy építs meg egy holdjárót nulla pénzből az épp elérhető szponzorok segítségével? Például parafából. Mert történetesen olyan szponzor jelentkezett. (Ne higgyük, hogy ez csak egy gag - parafát az Apollo-k esetében is használtak a világűrben, például itt.)
Az open moon csapata 2011 januárjában jelentette be, hogy roverük lesz az első szabad forráskóddal fejlesztett hardver, ami elhagyhatja bolygónkat. Regisztráltak az OHANDA-nál (Open Source Hardware and Design Alliance), ez egy olyan kezdeményezés, ami összefogja a szabad felhasználású cuccok „fenntartható megosztását” – bármit is jelentsen ez. Ehhez a csapatnak több feltételnek kellett eleget tenni: a rovert bármilyen célra szabadon fel lehetett használni, szabadon lehetett tanulmányozni a rover működését, és tetszés szerint bárki változtathatott ezen. Ennek előfeltétele, hogy minden tervezéssel kapcsolatos információnak elérhetőnek kellett lennie, a változtatásokat pedig bárki szabadon megoszthatta a nagyérdeművel. Fél év múlva a C-base már be is fejezte pályafutását, amiben az is szerepet játszott, hogy a GLXP szigorított a versenyfeltételein, a valódi probléma azonban az lehetett, hogy ők épp a "trágyahordást" nem tudták megszervezni. Mint búcsúlevelükben írták: "Mi nem egy vállalat vagyunk. Csak egy halom open source evangélista".
Mi nem így működünk, ahogy a versenyben maradt többi csapat sem. Főmérnökünk rendszeresen olvassa a kommenteket, de prevenciós okokból direkt nincs indapass azonosítója - ez afféle önkéntes szájpóráz. Ha nem így lenne, akkor kíméletlenül osztaná a népet, vagy egy felhevült pillanatában üzleti titkokat írogatna ki magából. Ehelyett Skype-on osztja meg a kommentelőknek szánt reakcióit. Velem. Ugyanis grafomán. Legdurvábban a holdraszállást tagadó, visszatérő hozzászólásokon szokott kiakadni, akkor ilyen üzenetek érkeznek tőle – a kommentelőnek címezve: „Neked, öcsisajt, még akkor is kétségeid lesznek, ha a képedet beletöröljük a holdporba”. Szakmai kérdéseknél azonban hosszú monológok bontakoznak ki a képernyőn. Aztán jön a kérdés – igazából már csak udvariasságból: „Ezt kirakjam?” Mármint a blogra. Majd a válasz: „Ezt még kábé három hónapig kéne 10 embernek finomítani, hogy kirakhasd.” Ebben maradunk.
Paranoiásak lennénk? Lehet. A C-base kapitulálásával is huszonhat csapat maradt versenyben, közülük már csak egy van, a Frednet, amelyik open source elven működik. Büszkék is rá szlogenjük tanúsága szerint: "A GLXP-verseny első és egyetlen 100 százalékban nyílt forráskódot használó versenyzője".
Rajtuk kívül azonban mindenki más üzleti titkokon ül, igaz, ők sem árulnak el mindent magukról. Minden résztvevő lesi a versenytársak oldalát, hátha valamelyikük átáll a szó szerint nyílt forráskódú fejlesztésre, vagy legalábbis, bőbeszédűen nyilatkozik egyik-másik fejlesztésével kapcsolatban. A tét nem kevés, hiszen sokezer munkaóra van már holdjárónkban: ennek első, szemmel látható nyomai tavasz végén válnak nyilvánvalóvá, akkorra várható földi prototípusunk megtestesülése. Az egyik legnagyobb eredmény azonban az, hogy mérnökeink most már mindent dokumentálnak egy wikipédiához hasonló belső felületen: ennek megvalósítása ugyanis kezdetben erősen a sci-fi kategóriájába tartozott. A mérnöki megbeszéléséken már régóta nem világmegváltó ötletek szerepelnek napirenden: sokkal inkább kis alkatrészek mentális csiszolgatása a téma, ami szükséges, de kevésbé látványos folyamat. Na, ez a trágyahordás - legalábbis főmérnökünk szerint.
Persze, ettől még lehet nekünk segíteni. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Mindazonáltal, továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Új karakter jelent meg a színen a Hacktion tegnapi epizódjában: Maya, a gyönyörű matematikus lány. Tóth Eszter filmbéli szerepét azonban egyik hús-vér csapattagunkról formázták a sorozat alkotói, aki nem kevésbé gyönyörű (ld. alábbi fotót). De mit is csinál egy rakétamérnök a valóságban?
Például végeselem-analízist. Ez gyakorlatilag a csonkolásos gyilkossági kísérlet olyan szofisztikált formája, ami végeredményben az áldozatnak jót tesz. Mert amibe nem hal bele, attól ugyebár erősebbé válik. A kést szoftver és matematikai képletek helyettesítik, hiszen holdjárónk egyelőre csak digitálisan létezik. Tavasz végére azonban valóságosan is meglesz: két kamerát a hatból már meg is rendeltünk, gyülekeznek az alkatrészek. Fizikailag összerakni nem nehéz, ha már mindent tudunk arról, hogy mi hova kerül, milyen anyagból lesz, és az milyen erőket lesz képes elviselni. De miért csak most jutottunk el a holdjáró földi prototípusának összeszerelésig? Elmondjuk.
Ott tartottunk, hogy fogja ez a nő a virtuális holdjárót, és alkatrészeire szedi, mint vérszomjas kislány az elkapott legyet, hogy szirom és virág helyett ízeltlábai kitépegetésével csinálja végig a szeret-nem szeret játékot. Neki Barbie-baba is biztosan csak fej nélkül volt meg. Namármost, ezek az alkatrészek lehetnek hosszúkás, kerek alakúak, egyszóval: bármilyenek. Láncfűrész nélkül azonban még egy sorozatgyilkos sem az igazi: a daraboláshoz egy több millió forint értékű programot is kapott, amit arany szponzorunk, az S&T Consulting ajánlott fel részünkre. Az alkatrészeket a szoftver aztán nagyon sok kicsi szabályos darabkára tördeli - alapvető geometriai formákra. Ilyesmi népi motívumok jönnek így létre:
Majd következik az erőhatás, a Piedone-pofon. A gép pedig kiszámolja, hogyan reagálnak ezek a kis elemecskék erre a külső erőhatásra, majd összerakja az egész alkatrészt, és megjósolja, hogy az miként fog reagálni ugyanerre. Az igazi tudásban persze az a legszebb, hogy Maya valóságos megfelelője a folyamatot még egy behatárolt bölcsész számára is érzékelhetővé tudja tenni. Ami nem semmi.
„Azt lehet a módszerrel elemezni, hogyan bírják az alkatrészek például a terheléseket. A program egy-egy alkatrészt sok kis (nagyon sok, de véges számú – innen a véges-elem elnevezés – részre darabolja (rengeteg kék szögletes-szerű mozaikra). Ezek szabályos alakú darabkák, amik viselkedése könnyen megjósolható egy rakás matek képlet alapján. A program egyenként kiértékeli a darabkák viselkedését ezekkel a képletekkel, amiből aztán megjósolható, hogyan reagál pl. a terhelésre az egész alkatrész. Ennek végeredménye a szép színes ábra, meg a torzulás szemléltetése az eredeti állapothoz képest. Ezt a fajta elemzést egy csomó mindenre lehet használni, nem csak mechanikai, hanem például hőterhelés elemzésre is.”
Ehhez azonban nagy kapacitású számítógépekre van szükség, mivel a program áldásos tevékenysége révén tízezer, de akár százezer csomópont is keletkezhet: a gépnek az egyenleteket ezek mindegyikére végig kell számolgatnia.
„Megmondom neki, hogy x irányból érje egy y nagyságú erővektor. Nem egy összeszerelt micsodát bont le az alkatrészekre, hanem az alkatrészeket darabolja fel kis micsodákra - ez az alkatrész lehet akár egy fél méter hosszú, sima egyenes zártszelvény is. Az elemek a csomópontoknál kapcsolódnak - a közös részeknél, itt számolandók az egyenletek, hogy megtudjuk, miként mozdul el adott erő esetén a csomópont.”
Mi is mozdulunk erősen, az Iteráció 2 fizikailag is a megvalósulás küszöbén áll; ehhez például kamerából még legalább négyre van szükségünk, de másban is számítunk felajánlásokra. Tehát:
Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Sajnos, most még csak azon. Megérkezett két kameránk a hatból, mégsem láthatjuk őket, ugyanis túszul ejtette őket a bürokrácia, és kemény váltságdíjat kér értük: holdraszállás sincs tanulópénz nélkül. Amíg idáig eljutottunk az olyan, akár a kínai űrprogram: hosszú menetelés.
A történet tavaly tavasszal kezdődött, amikor mérnökeink dokumentálták, hogy a versenyfeltételek értelmében milyen kamerák jöhetnek egyáltalán számításba. Komoly irodalma van ugyanis az ilyesminek a Pulinál: ha ezt mind ki akarnánk nyomtatni, az minimum annyi fát emésztene fel, amennyit a Parlament környékén a napokban kivágtak.
A lényeg. Ahhoz, hogy labdába rúgjunk aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen, legalább 1280x720 pixel felbontású kamerákkal kell felvérteznünk magunkat, amikben lehetőleg minél jobb fizikai szenzor van, és még pillekönnyű is - minden egyéb jó tulajdonságuk mellett. A kritériumok összegyűjtése után mérnökeink kíméletlenül rászabadultak a netre, és összegyűjtötték az összes lehetséges gyártót és terméket.
Képbe került egy itthoni cég, velük tárgyaltunk, ígéretesek voltak, mint randin az első csók. Segíteni akartak nekünk, és ez mindig jó: szponzorációt ígértek. Optimális esetben ez azt jelentheti, hogy ingyen hozzánk vágják a kamerákat, kevésbé optimális esetben azt, hogy nagyon olcsón kapjuk meg azokat. A szóbanforgó terméket alaposan körülszaglászták mérnökeink, szakrálisan megjelölték: kell nekünk – röviddel később a forgalmazó cég már csődbe is ment. Na, nem miattunk. Ekkor már erősen a vége felé járt a nyár.
Válságban az igazi kihívás holdraszállni, mi beérnénk valamivel kevesebb válsággal is. Nem volt vesztenivalónk: közvetlenül a kamerákat gyártó céghez fordultunk, hátha. Hiszen mérnökeink a kutatómunka során nagyjából úgy belezúgtak a képalkotó eszközbe, mint a páciens a saját terapeutájába a pszichoanalízis során. Halálos szerelem. Jött is gyorsan a nemleges válasz. Illetve az, hogy a legjobb helyre fordultunk, csak tessék, csak tessék. Máris a miénk, feltéve, hogy kifizetjük érte az éppen aktuális piaci árat. Ez darabonként 450 eurót jelentett volna. Pénz viszont nem volt.
Egy másik, szintén megfelelő példányra már korábban, a mérnöki "piackutatás" közben ráakadtunk, csak az ingyenkamera szellemképe elhomályosította józan ítélőképességünket, ezért nem foglalkoztunk vele.
Közben telt az idő, Pulink Iteráció 2-es inkarnációját erősen fogyasztottuk, és természetesen a kamera kérdése is újra napirendre került - de pénzünk az újévben sem lett több. Úgyhogy zsebbe nyúlás következett. Csapatilag.
Főmérnökünk lesz, ami lesz alapon berendelte a két Firefly kamerát a hozzá tartozó optikával együtt, mégpedig egyenesen a kanadai gyártótól. Máshonnan ugyanis nem ment. Szerencsére, úgy tűnt, hogy a richmondi cégnek van EU-képviselete, az ilyesmi mindig megkönnyíti az ügyintézést. Sajnos, gyorsan kiderült, hogy mégsem ők számláznak, hanem a mama egyenesen Kanadából: jön a vám, jön az ÁFA.
A két kamera 685 dollárt – mintegy 150 ezer forintot – kóstál, ehhez jött még 100 dollár szállítási költség. (Rendeltünk még egy developer packot 25$-ért, meg két 5$-os micro lens holdert, ha túl drabális lenne a C-mount optika, a két kamera önmagában 650 dolcsi lett volna.) A napokban aztán egyszer csak megérkezett a várva várt csomag Magyarországra. Majd röviddel később egy levél is – utóbbi már kedves hazánkból, olyan, amire ebben a helyzetben még nem számítottunk. A lényege az, hogy kérnek egy nyilatkozatot arról, hogy a termék nem tartozik az 50/2004/III.23. kormányrendelet hatálya alá. Ez a kettős felhasználású termékek és technológiák külkereskedelmi forgalmának engedélyezéséről szól. Ami viszont arról szól, hogy Pulink látószerveit fel lehet-e használni katonai célra.
Azaz: vissza akarunk-e élni haditechnikai eszközzel, és arra a sorsra jutunk-e, mint az a honfitársunk, aki egy tollba épített kamerát rendelt be a netről. Lázas telefonálgatás kezdődött, főmérnökünknek előkészítettük a defibrillátort, és most várunk a nyáj mellé letámasztott pásztorbot módjára.
Időközben ugyanis kiderült, hogy még egy hajcsat rendelése esetén is szokás annak hadicélú felhasználásáról nyilatkozni, ez amolyan rutineljárás, amit azonban a szállítást bonyolító cég elfelejtett közölni velünk – viszont kiszámlázta az ügyintézési díjat, meg az ügyintézkedéshez szükséges időt, amíg kameráinkat tárolniuk kellett. Most ott tartunk, hogy a 150 ezer forint értékű kamerák ára bürokratikus extrával 250 ezer forintnál jár – ez az összeg 10 ezer forinttal kevesebb, mintha megvettük volna a szponzorációba ígért példányokat. De spóroltunk kameránként 53 gramm tömeget.
Kamerából még legalább négyre szükségünk van, de másban is számítunk felajánlásokra. Tehát:
Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Ápdéjt:Most kaptuk az infót, hogy a szállító cég mégsem számlázza ki a két kamera tárolását.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Abban semmi meglepő nincs, hogy a földön, illetve a föld fölött bukkanunk a NASA tevékenységére utaló jelekre. Kevesebben keresnénk ilyesmit a víz alatt – pedig létezik vízalatti űrállomás is, uszonyos űrhajósokkal. Florida délnyugati partjainál 20 méterrel az óceán felszíne alatt van ugyanis az Aquarius, az egyetlen állandóan üzemelő bentlakásos laboratórium – cirka 5 kilométerre Key Largotól. Itt döbbenti rá a NASA az űrhajósokat arra, hogy milyen lehet egy űrállomáson élni, sőt, vízalatti űrsétákra és holdjáró vezetésekre is sort kerítenek. Épp nyáron kezdődik az az egyhetes misszió, aminek célja egy aszteroida felszínén tapasztalható körülmények szimulálása.
A korallzátony idilli környezetébe épített vízalatti űrállomás meglehetősen hányatott sorsú. Eredetileg a Kalifornia közelében lévő Catalina-szigetekre akarták telepíteni, ebből később a Virgin-szigetek lettek. A Hugo tornádó 1989-ben csúnyán elbánt vele, ekkor kiemelték a tengerből, a nagyjavítást követően került 1992-ben jelenlegi floridai lakhelyére. Ami ugyebár szintén nem hurrikánmentességéről híresült el.
Két évvel később a Gordon hurrikán lelkiismeretes munkát végzett, emiatt a legénységnek ki is kellett menekülnie az Aquariusból, miután az egyik generátor kigyulladt. 1998-ban a Georges hurrikán kis híján teljesen elpusztította, de az ugyanebben az évben érkező Mitch sem tett túl sokat a vízalatti űrállomás állagmegóvása érdekében. 2005-ben a Rita hurrikán kicsit arrébb is lökte az Aquarius egyik végét. Ehhez képest a Nemzetközi Űrállomás kifejezetten ingerszegény környezet: az űrhajósok ennyi extraszolgáltatást 400 kilométerrel a Föld fölött keringve biztosan nem kapnak, víz alatt van az igazi kalandpark.
A hatfős legénység elszállásolására alkalmas kecóban a küldetések nem több hónapig, hanem átlagosan 10 napig tartanak – ez jó pár hónappal kevesebb annál, amit az asztronauták a Nemzetközi Űrállomáson töltenek. Igaz, az Aquariust benépesítő kutatók külön kasztba tartoznak: aquanautáknak hívják őket.
Az amerikai kutatókat nem érné meglepetésként az sem, ha egy földönkívüli tóban kellene történetesen alámerülni. A kanadai Pavilion tóban a NASA több szervezettel közösen búvárórákat vesz – ennek során az édesvízi életformák, különösen a mikrobák eredetét igyekszik feltárni.
Ezek felmenői alakultak ki a Földön elsőként. Meg vannak a valamivel később kialakult asztrobiológusok, akik a tóban úszkálva szintúgy színesítik annak élővilágát. A képen látható mélységi munkással, a DeepWorkerrel ezenkívül a víz alatt azt is modellezik, miként lehetne robottal leszállni például egy 2028-ban felénk vetődő kósza aszteroidára.
Víz alá mi nem szeretnénk menni. Viszont a tervek között szerepel, hogy holdjárónkat kinn felejtjük pár napra a nyári napon, és meglátjuk, hogyan boldogul magában. Ennek során azonban olyasmi jelenthet problémát, amivel a Holdon biztosan nem találkozunk: ez pedig a páralecsapódás. Vagy egy nyári zivatar. Ezekre is fel kell készítenünk Pulinkat, mivel jelenleg az Iteráció 2-nek hívott fejlődési szakaszunk vége felé járunk. Az ennek keretében tavasz végére megépülő holdjárót aztán rászabadítjuk a magyar tájra.
Három helyszín-jelöltünk van, közülük kettőt mutattunk be eddig: a gánti bauxitbányát, és a Dunakeszi melletti homokbányát. Utóbbinak azonban van egy kihívója a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez pedig a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidék. Elmondható, hogy mindkét helyszín viszonylag jól fel van szerelve homokkal, ami azért fontos, mert a Hold is ilyen - bár ott a szemcsék jóval kisebb méretűek. Ha a tesztek jól sikerülnek, belevágunk az űrképes modell fejlesztésébe, ami még mindig nem a Holdra megy, viszont megépítése után már nagyon közel vagyunk a tényleges holdjáró megszületéséhez. Kis lépésekben haladunk, most a többi között arra koncentrálunk, hogy a két természetes homokozó közül melyik legyen a befutó.
Az, hogy melyik fejlődési fázis mennyi ideig tart, sokban függ a támogatókedvtől. Holdraszállásunk ugyanis felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha nem Hawaii-on lenne, akkor minden bizonnyal egy óriási raktárban masírozna raklapnyi áruval az égig érő fémvázas sorok közt. Ez ugrik be ugyanis az alábbi képen látható holdtargonca láttán, amire a NASA jóvoltából még csinos kis utánfutó is került.
A fotó kétségtelen bizonyítéka annak, hogy azok, akik a kontinentális éghajlatú vidékekről Hawaii-ra áhítoznak, nem feltétlen csak pálmafák és bikinis csajok közé kerülhetnek. Hanem például a Holdra. Hawaii „Nagy Szigetén” található a Mauna Kea vulkán, ennek egyik oldalán konkrétan holdtájat alakított ki a NASA. A tetején több mint 4 ezer méteren, két csillagvizsgáló (Keck 1 és Keck 2) figyelmezteti az óvatlan turistákat az űr iránti felfokozott érdeklődés jelenlétére. Meg sok más is, a hegyet ugyanis alaposan ellátták obszervatóriumokkal. A totális turisztikai vágyromboló azonban ez alatt, a hegy alacsonyabb lankáin, egy holdi kráterre kísértetiesen emlékeztető helyen van.
Ez a kedves kis kütyü fúrógépével vizet keres Hawaii-on, illetve gyakorolja, hogy a művelet élesben lehetőleg olyan simán menjen majd a Holdon, mint a kúp a gyerek popsijába. A regolitvakond (Regolith Excavator) 2010-ben már ki is fúrt mindenféle oxigénben gazdag talajt - hasonlót ahhoz, ami egyébként égi kísérőnkön is van. Kiássa a tefrát - ez a vulkánok által kilövellt mindenfajta szilárd törmelékanyag gyűjtőneve - beadagolja egy másik kütyübe, ami jól megolvasztja és metánnal kezeli. Na, ebből lesz a víz, amire még egy jópofa elektrolízis is vár: ennek során szétválasztják egymástól a hidrogéneket és az oxigént. Utóbbit cseppfolyósítják, és a későbbi felhasználásig bedobozolják. A hidrogénnel a folyamat során leamortizált metánt felfrissítik, amit aztán vagy eltárolnak, vagy üzemanyagcella-kísérletekhez használnak fel.
A NASA azonban ambiciózus, ezért a Jupiter holdak hasonmásait sem felejtette el megkeresni a Földön. Különösen az Európáét. Előző posztunk egyik főszereplőjétől, a kanadai Haughton krátertől több mint ezer kilométerrel északabbra van egy bizonyos Ellesmere sziget.
Ez a kénpatakocskáival vívta ki az amerikai űrhivatal nagyfokú érdeklődését: a képen látható emberpéldány ugyanis nem egy részeg a szűzhavon, és nem is azt csinálja, ami első ránézésre eszünkbe juthatott. A sárga ugyanis nem hólyagtartalmat, hanem ként jelöl: afféle tájjellegű elszíneződés.
Az itt zajló kutatás a patak biológiáját, geológiáját és kémiáját elemzi, mivel a Föld nevű bolygón nagyon szokatlan dolgokat produkál ez a sziget: a víz kiszivárog a gleccserek felszínére, és elemi kén, gipsz valamint kalcium válik ki belőle. Ezek dizájnolták ilyen trükkösre a táj szín- és formavilágát. Ezenkívül időnként hidrogén-szulfidot is el-elszellent a patakocska.
A szokatlan kémiai összetétel, valamint az extrém hideg a száraz környezettel ötvözve hasonlót hoz létre a Földön, mint ami a Mars és az Európa hold jégpáncélja alatt lehet. Gyanítható ugyanis, hogy az akár mínusz 150 fokos hőmérséklet ellenére a két égitest mélységeit megkurkászva ott is találna az ember ilyesféle termálvízet, amiben csak úgy lubickol majd a nagybetűs élet.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy kis országnak is lehetnek értékes replikái - már ami az idegen égitesteket illeti. Ilyen például Gánt, ami kiköpött marsi táj. A Hunveyor 4 ezt rendeltetésszerűen annak is használta. Mi viszont Holdnak fogjuk, itt bandukol majd holdjárónk tavasz vége felé - aggódó mérnökeinkkel a nyomában. A külszíni fejtésű bauxitbánya sziklái ugyanis elsőosztályú terepasztalnak ígérkeznek - nagy lehetőség ez a sziklamászásra. A krátereket itt az ember hozta létre, de kis országban ne legyünk finnyásak: a bányafal így is közel 30 méter magas. Ilyen a mi második teszthelyszínünk. És ezen kívül még van egy, a Dunakeszi mellett található homokbányáról előző posztunkban írtunk.
Korábbi posztjainkban két mérnökünk és maga a főpuli is coming-outolt, ez most sem lesz másképp - ezúttal Rapai Tiboron, nemzetközi koordinátorunkon a sor. Aki szintén puli a javából; még a hardverközeli programozásba is besegít. A kérdés drámai: mit lehet csinálni a Holdon, és mi van ott, ami ennyire felizgatja a tudósokat?
Holdraszállásunk persze felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Legalább hat olyan slágergyanús pontja van a világnak, ahol a NASA a földönkívüli életformára gyúr – legyen szó emberes, vagy akár robotos küldetésről. Hazánkban is akad egy-két ilyen vidék, ezeken a magyar csapat holdjárójával lehet rövidesen jó eséllyel összefutni. Első rész.
Marsnak például a kanadai Devon sziget felel meg leginkább, ami egyben a világ legnagyobb lakatlan szigete - már ha a NASA rajta kóborló munkatársait nem számítjuk. Rajtuk kívül csak a Haughton-kráter található itt: ez egy 23 millió évvel ezelőtti meteor-becsapódáskor jött létre. A kutatók a Földön itt érezhetik leginkább a Marson magukat, bár van pár eltérés: nem olyan hideg, mint a marsi klíma, a légköri nyomás sem olyan alacsony, és a sugárzás mértéke is elmarad a Vörös bolygóétól. De legalább a mienk. A sziklás, sivatagos, sarkvidéki táj, valamint a hely geológiája a lehetséges marsi evolúcióba nyújthat betekintést a kutatók szerint. Itt vizsgálják a becsapódások Földre gyakorolt hatásait is, és a többi között az élet kialakulásának lehetőségét, a létezés korlátait az igen extrém körülmények között.
Van az a hely, ahol az asztronauták napszemüvegben, baseball-sapkában és pólóban vesznek részt holdsétákon. Ilyen az Arizonai sivatag. Itt fejleszti a NASA a Holdra szánt cuccokat is, így a többi között ismerős lehet az előző posztunkban bemutatott pöpec mezőgazdasági munkagép a háttérben. A száraz, poros helyszín, és a szélsőséges hőmérséklet-ingadozások teszik ezt a helyet ideálissá a kutatók számára. A világnak ezt a kedélyes szegletét még 1998-ban fedezte fel magának a NASA, azóta ide hurcibálja földi tesztelésre váró holdjáróit, de az űrhajósok szkafanderét is itt vizsgálják be, a kép készítésekor gyaníthatóan nem ez történt. Bár ki tudja?
A program rövidítése S-Patkányoknak felel meg: S, mint sivatagi. A D-RATS (Desert Research and Technology Studies) igazi ínyencséget tartogat a világvége teóriák kedvelői számára; Bruce Willis is itt kapna kiképzést, ha az Armageddonban látottak gyakorlati alkalmazására sor kerülne – ahogy egyébként azt a NASA ténylegesen tervezi is: ezen a helyen gyúrnak az 1999 RQ36 kódnevű aszteroida 2023-ban történő lerohanására, amiről rögtön mintát is szeretnének visszahozni a Földre. A NASA Osiris-Rex nevű Bruce Willis-imitátora a többi között itt tanul talajt fúrni.
Holdjárónkat rövidesen, tavasz végén sétáltatjuk meg – gyakorlatilag ugyanazt csináljuk vele, amit a NASA tesz a saját kreációival. Egyik lehetséges helyszínünk a Dunakeszi határában lévő homokbánya, ami hétfőtől péntekig 7 és 16 óra között van nyitva, bár nagy mennyiségű szállítás esetén ettől eltérhetnek. Kérdés, hogy egy holdjáró milyen mennyiségnek számít náluk.
A másik kérdés, hogy minek akar egy magyar csapat eljutni a Holdra. Ezt feszegeti az alábbi videóban Dr. Pacher Tibor főpuli, alapító csapatvezetőnk.
Holdraszállásunk persze felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Fűcsomók és murva közt bolyong a NASA újgenerációs holdjárója. Az amerikai űrhivatal kijelentette, hogy ez a légypofájú mezőgazdasági munkagép 2020-ban márpedig a Holdra kerül - ha törik, ha szakad.
Feladata több ezer kilométer feltérképezése lesz, a személyzet minimum félévente váltja majd egymást. Ebben a jól megtermett pickup kisteherautó méreteivel vetélkedő 12-kerekűben két asztronauta tölthet el bensőségesen két hetet. Az Elektromos Holdjáró (Lunar Electric Rover) – mert ez a neve – lenne a hippik álma, csak még pár virágmotívum hiányzik róla. Két hét alatt egyébként ezt is megoldhatják az űrhajósok, akik ebben aludhatnak is. Sőt, WC-re is mehetnek.
A cucc a 10 évre tervezett élettartama alatt minimális karbantartást igényel, viszont sziklákon és 40 fokos emelkedőkön lehet majd vele csapatni. A fejlesztésben egy off-road versenygépeket gyártó cég is részt vesz, a képen látható zord vidéken nyúzzák éppen az Apollo 15, 16 és 17 missziók által a Holdra hurcibált, és Pavlics Ferenc által tervezett holdautók erős fészliften átesett változatát. Mégpedig egy texasi sivatagban.
Persze, nem kell Texasba utazni, ha holdjáróval akarunk összefutni: Magyarországon rövidesen három helyszínen lehet Pulinkkal találkozni. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne. Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.
A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas. Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak nem tennénk ki a második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon.
Nem mi leszünk azonban az elsők, akiknek a külszíni fejtésű gánti bauxitbánya és a fülöpszállási homokdűnék eszébe jutottak, mint lehetséges helyszínek. A Hunveyor-4 terepgyakorlatait is itt tartották, igaz, akkor ugyanez a vidék kiváló marsi talajnak bizonyult. Hiába: kis országba multifunkciós helyszínek kellenek.
A tavasz végén kezdődő terepezés főszereplője azonban nem jut el a Holdra, mivel nem űrképes: ez a "holdjáró" ugyanis kizárólag földi teszteken vethető be. Gépészeti csoportvezetőnk erről árulkodik ebben a videóban.
Holdraszállásunk azonban felgyorsítható. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ütős képpel indítunk. Megmutatjuk a Masat-1-et egy olyan kompromittáló helyzetben, amit legkevésbé sem várnánk egy magára kicsit is adó műholdtól: a fiatalkori lesifotón az első magyar szatellit ugyanis épp egy svéd áruházlánc műanyag termékébe zárva, drótokra, pókokra és szárítókötelekre szerelve függeszkedik a városkép fölött a BME „E” épületének tetején.
A kép tavaly nyáron készült, ekkor tesztelték a Masat és a tőle 10 kilométerre lévő Anna-hegyi kilátón elhelyezett vevőkészülék zökkenőmentes párbeszédét. Olvasóink közül pedig most emelje a billentyűzetét a magasba az, aki a kép láttán szemrebbenés nélkül kijelentené, hogy ez az izé kevesebb, mint fél év múlva már az űrben kering majd, ahol egyébként kiválóan bírja a gyűrődést.
Nos, mi is szeretnénk már a repülésre alkalmas Pulit tesztelni, de addig még hosszú az út. Ennek kezdetén, a Pulis időszámítás hajnalán volt a Teve. Volt más is, de most róla akarunk beszélni. Ez egy rover, amit bármikor a hónunk alá kaphatunk, tévében is meg lehet mutogatni, ráadásul még mozog is. Ami azért meglepő, mert nem csak a vörös szőnyegen való billegést kapta a sorstól osztályrészül. Stúdión kívül bántottuk is rendesen, olykor gonosz volt vele az a három mérnök, akiknek vezetői engedélyük volt rá. Mármint, a távirányítón keresztül. Ő az egyikük, aki ebben a videóban is nagyon okos dolgokat mond, a háttérben természetesen az elmaradhatatlan Tevével:
Ott tartottunk, hogy Tevénkre mutogatva elmondogathattuk: valami, ehhez nagyon hasonló lesz a Puli, de a kameraállványokat kedvesen kerülgető gyöszről senki nem gondolta komolyan, hogy egy-az-egyben megy a Holdra. Időközben azonban tévés celeb lett belőle. Szeretjük persze most is, hozzánk tartozik, de már nagyon látnánk helyette azt a másikat. A dolog odáig fajult, hogy a legutóbbi mérnöki megbeszélésen a Tevét például konkrétan leturmixgépezte valamelyik résztvevő - utalva kerekei és az említett háztartási eszköz közötti kétségtelen rokonságra.
Annak a várva várt másiknak a természetes élőhelye azonban eddig elsősorban a monitor volt: szponzoraink nagylelkű felajánlásából kapott virtuális kínpad-szoftvereken nyúzhattuk csak. Ami azért messze nem az igazi - hiányzik a sziklákon felhorzsolódó alumínium hangja, a végletekig felpörgő kerekek sikítása.
Most viszont kezd elérhető közelségbe kerülni ez az idilli állapot, így tavasz végére már meg is épülhet az a földi tesztelésre szánt holdjáró-modell, amit aztán vadul kínoznánk Magyarország különböző tájain. De erről következő posztunkban számolunk be. Addigis, van egy kívánságlistánk, ami begyorsíthatná a folyamatot. Felajánlásokra is számítunk. Úgymint:
Nagyon jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, Pulink látószervéről itt olvashattok részletesebben. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.
A Puli csapat – amely küldetését egy, a magyarságot összefogó projektté kívánja tenni – háláját fejezi ki minden egyéni támogatójának és mindazon cégeknek, akik lehetővé tették aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen való eddigi részvételünket; jó pár nemzetközi csapat kiesett már szponzor és támogatók híján a megmérettetésből.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ambivalens érzelmekkel küszködik a NASA: egyfelől félti a Holdon hátrahagyott tárgyi emlékeit a Holdra pottyanó új expedícióktól, másfelől viszont szeretné megtudni, van-e még egyáltalán féltenivalója odaát: mi maradt az általa műemléknek nyilvánított cuccokból?
Mi maradt például a Surveyorokból, az Apollo-k leszállóegységeiből és a holdautókból? Közel negyven év telt el ugyanis az utolsó emberes küldetés, az Apollo 17 óta, ez idő alatt pedig folyamatos sugárzás érte őket, méghozzá sztereóban: egyrészt a kozmikus sugárzás, ami a Naprendszeren túlról érkezik, másrészt a napszél. Ráadásul, 40 év alatt becsúszott egy két jópofa napkitörés is – az első épp az Apollo 16 és a 17 missziók között történt.
Állapotfelmérést egyszer végeztek – egyben először és utoljára, amikor az Apollo 12 űrhajósai a precíziós landolás gyakorlásakor, a Doppler radar segítségével a Surveyor 3-tól mintegy 150 méterre szálltak le. A két űrhajós második holdsétáján kereste fel a Holdra pár évvel korábban érkezett robotot. A NASA-nak oly fontos relikviákat persze a jelenleg is a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) már megnézte – ezekből a felvételekből azonban bajos lenne messzemenő következtetéseket levonni a takarólemezek állapotát illetően.
Ott tartunk, hogy igazából senki nem tudja, mi van a hátrahagyott tárgyakkal. Ez egy jövőbeni holdbázis építésekor felhasznált anyagok szempontjából nem utolsó szempont: miből készüljenek az alkatrészek? Kínos lenne ugyanis, ha egy indításkor kibicsaklana a sugárzás miatt meggyengült indítóállás a rakéta alól. Változó hevességgel bár, de jelenleg is egy holdbázis építését tervezgeti az USA. Utoljára nem is olyan régen George W. Bush beszélt ilyesmiről elnöksége idején. Idén pedig Newt Gingrich republikánus elnökjelölt tett erre utaló, félreérthetetlen kijelentéseket.
AGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny kiírása szerint az a csapat részesül a 4 millió dollár összértékű különdíjból, amelyik felkeres egy történelmi leszállóhelyet. A NASA ingerküszöbét ez a bejelentés minimum sípcsonton rúgta, ugyanis szakértői nagy sebességgel összeállítottak egy ajánlást. Ennek az a lényege, hogy leszállni ugyan csak több mint két kilométeres távolságban lehet a féltett műemlékeiktől, de a kis robot holdjárókkal – ilyen lesz a Puli is – az Apollo 11, valamint a 17 kivételével gyakorlatilag minden helyszínt egy méterre is meg lehet közelíteni. A NASA-val való egyeztetést követően pedig akár még hozzájuk is lehet érni.
A fokozott óvatosság abból adódik, hogy az érkező jármű által felvert holdpor, valamint biológiai szennyeződés is kerülhet a Holdon hagyott tereptárgyakra, ami „rombolja a történelmi hely tudományos értékét”. Ugyanakkor a NASA elismeri, hogy a műtárgy és a közeljövőben érkező holdjáró közti testi kapcsolatnak haszna is lehet – ennek során mérlegelni kell a műtárgy sérülésének kockázatát. No, ezért kell konzultálni az amerikai űrhivatallal.
A NASA-t a Holdon hagyott öt retroreflektor például különösen érdekli – és ez alól a szovjet Lunohodokra felszerelt példányok sem számítanak kivételnek. Az ajánlás írói egészen odáig elmennek, hogy elismerik: ezek aprólékos vizsgálata még a „tudományt is előre lendítheti”. A retroreflektorokról korábban már írtunk, ezek gyakorlatilag tükrök, amiket a Földről lézerrel meg lehet világítani, a fény térül-fordul, és ennek idejéből kiszámítható például, hogy mennyit távolodott tőlünk a Hold. Illetve kiderül, hogy ember és robot valóban járt a Holdon, ha már lerakta ezeket a micsodákat, mint Tisza a hordalékát.
Viszont furcsa dolgok történnek ezekkel a retroreflektorokkal: a kihelyezésük óta eltelt évtizedekben ugyanis a róluk a Földre visszapattanó fény ereje egyre gyengült. Csak közeli megfigyelésük derítheti ki, hogy ezt a porlerakódás, avagy a sugárzás károsodás okozta-e. Egy ilyen akció előtt tehát konzultálni kell a NASA-val, akik meg akarnak arról bizonyosodni, hogy mondjuk a rover kipörgő kerekei nem fogják végképp betemetni a tükröket az általuk felvert holdporral – ezáltal örökre eltüntetve a retroreflektorok még megmaradt csekélyke fényvisszaverő-képességét.
Amíg egy holdbázis létrehozásánál sem mellékes, hogy miből készülnek az alkatrészek, addig itt a Földön csapatunk is alkatrészekkel van elfoglalva. Kellene ugyanis pár dolog: egy-két felajánlástól már turbófokozatra kapcsolna Pulink egyedfejlődése. Holnapi posztunkban magunkról beszélünk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Képzeljünk el egy kutat. 10 méter átmérőjű káváján áthajolva látjuk, ahogy cirka 60 méter mély üzemanyag-oszlop lötybölődik ide-oda: ez sem az, amit Arany János a Toldi első sorainak írásakor maga elé képzelhetett. Lesarkítva ez a Saturn V első két rakétafokozata, amivel a 3000 tonnás monstrum a világűrbe húzódzkodott. Efölött a rakéta átmérője 4 méterre keskenyedett, ami még mindig kényelmesen kitöltené egy panellakás teljes életterét.
Itt kezdődött a harmadik rakétafokozat, amivel az Apollo-k egyáltalán a Holdig eljutottak. Posztunkban most folytatólagosan azt elemezzük, hogy miért lehet jó egy holdbázis, pláne, hogy ezzel egy amerikai elnök – George W. Bush – is foglalkozott, egy elnökjelölt pedig épp idén számolt be hasonló ambícióiról.
Előző posztunkban leírtuk, hogy a Hold környékére érve a Saturn V rakéta úgy elfogyott, mint egy szál cigi a kiéheztetett láncdohányos kezében. A 110 méteres jármű hossza 20 méterre apadt: ekkorra ugyanis már levált róla mindhárom rakétafokozat. Ami megmaradt belőle, azt a mellékelt ábra jól mutatja - leszámítva persze azt az orrán látható fura, hosszúkás képződményt, ami úgy fest, mintha egy fúrótorony és egy villámhárító fajtalankodásából született zabigyerek lenne. Ez a 10 méteres mentőrakéta – utóbbival menekülhettek volna el a bajba jutott űrhajósok, akik abban a gúlában üldögéltek, amiből ez az izé kinőtt. (Vészhelyzet híján a mentőtorony jóval korábban, még a második rakétafokozat hajtóműveinek begyújtását követő fél percben levált. Valószínűleg csak azért van az alábbi képen, mert a NASA még sokáig villantani akart vele a tudományos konferenciákon.) A gúla hivatalos neve parancsnoki egység (Command Module), ebben szorongott a három űrhajós, később csak ez tért vissza a Földre a küldetések végeztével: a kapszula. Alatta van a műszaki egység, ami gyakorlatilag egy újabb hajtóművet jelent (Service Module), ezzel navigáltak. A kettő együtt 11 méter hosszú, és így nézett ki: A fenti fotót persze nem az alienek készítették, hanem az a két űrhajós, amelyik a parancsnoki modulból átszuszakolta magát a holdkompba (Lunar Module), majd leválasztották magukat róla, hogy meginduljanak a Hold felszínére. Vagy esetleg épp visszatérőben voltak onnan.
Ez az egység tehát ott figyelt a maga 6,5 méteres magasságával a Saturn rakétából megmaradt rész alján – meglehetősen összecsomagolt állapotban; ennyi szállt le tehát a Holdra. Namármost, az élet bonyolult, ugyanis a holdkompnak is két része van, akárcsak a kártyában: alsó és fölső. Az alsó, fékezőrakétákkal felszerelt leszállóegység teteje egyben a felszállóegység is volt. Ez lőtte ki magát a holdkomp aljából, ahogy egy úszó löki el magát a medence falától. A két egység kettő az egyben kivitelben érkezett meg a Holdra, de csak a 10 tonnás aljzat maradt a mai napig a landolás helyén.
Ugyanis a mindössze 4 és fél tonnás felszállóegység, benne a két űrhajóssal, felemelkedett a talajról - konkrétabban tehát a leszállóegységről - és elzarándokolt a Hold körül keringő parancsnoki modulhoz. A két egység szétválása ezen a képen példásan megfigyelhető:
A parancsnoki modulba aztán szépen visszakászálódott a nagy egymásratalálást és dokkolást követően a két, Holdat megjárt űrhajós. Ezután leválasztották a fölöslegessé vált felszállóegységet, ami egy ideig még reménytelenül keringett a Hold körül, majd becsapódott abba. No, de miért is mondjuk el mindezt egy holdbázis kapcsán?
Azért, mert a Földről 45 tonna hasznos teher - parancsnoki modul (6 tonna), plusz a hajtómű (24 tonna), és a holdkomp (10+4,5 tonna) - Holdig cipeléséhez egy 3000 tonnás rakéta kellett, aminek mintegy 90 százalékát az üzemanyag alkotta. A Holdon azonban más játékszabályok vannak. Leginkább azért, mert arrafelé a gravitáció a földi egyhatoda, ráadásul légköri ellenállás sincs. Vákuum van, nagy.
Jóval könnyebb tehát a start. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a mintegy 4,5 tonnás felszállóegység tömegének mindössze a felét tette ki az üzemanyag - ennyi elég is volt a holdkörüli pályára álláshoz. Erős sarkítással elmondható, hogy az a 3000 tonnás Saturn V rakéta, ami a Földről 45 tonna hasznos teher Holdra juttatásához kellett, a Holdról indítva tömege felét, tehát cirka 1500 tonnát lett volna képes magával vinni.
Vagy másképp fogalmazva: amíg a Földről 1 tonna hasznos teher világűrbe cipeléséhez 9 tonna üzemanyag kell, a Holdon ehhez 1 tonna nafta is elég. Ez a körülmény is közrejátszik abban, hogy a holdbázis gondolata időnként fel-felbukkan a tervek között.
Pulink várható testtömege tízkilós lesz, megmozdításunkhoz tehát nem kell majd a Saturn V rakéta gigantikus ereje. Viszont a testsúly így is számít, hiszen minden kiló Holdra juttatása alsó hangon is kétmillió dollár - legalábbis, versenytársunk ajánlata szerint.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az Országház magassága a kupolánál 96 méter, vörös csillaggal a tetején is csak 3 méterrel volt magasabb. De még ezzel a szocialista csúcsdísszel együtt is több mint 10 méterrel elmaradt magassága a Saturn V rakétákétól. Ezek ugyanis gyakorlatilag 110 méter magas üzemanyagtartályoknak tekinthetők, tömegük üresen 177 tonna volt. Teljesen feltankolva viszont 2900 tonnát nyomtak. Plusz a szállítmány, ugyebár. Nem véletlen, hogy ők voltak a holdraszállás motorjai.
Előző posztunkban a republikánusok dédelgetett holdbázis-terveiről volt szó: kiderült, hogy elnökként már George W. Bush is ilyesmi huncutságon törte a fejét, most Newt Gingrich kampányában rántotta elő a holdbázis ötletét. A kérdés az, hogy utóbbinak van-e egyéb haszna – azon kívül persze, hogy a beígérésével esetleg az Egyesült Államok elnökei lehetünk. Vagy teljesen megőrültek az USA-ban a republikánusok? Megpróbálunk a végére járni a dolognak.
A legjobb megértés érdekében most szét kell trancsíroznunk egy Saturn V-öst – ugyebár ez vitte például az Apollo 11-et is a Holdra. Baloldalt van is róla kép, ezen haladunk most szépen alulról fölfelé, mint ámokfutásnak induló szem a női harisnyán.
A kép alja adott, az alsó piros vonalig tart az első rakétafokozat. Ez hivatott az indítóállástól számított 67 kilométeres magasságig röppenteni mindent, ami fölötte van, beleértve a három űrhajóst is. Az első fokozat kevesebb, mint 3 perc alatt tette meg ezt a távot, csúcssebessége 2,3 kilométer volt másodpercenként.
Kongóüresen 131 tonna, üzemanyaggal teletankolva 2300 tonnát nyomott, ami már rég kívül esik a vicc kategóriáján: erről sem a Kispolák ugrik be. Igazából elképzelhetetlen. Hogy mégis megpróbáljuk, annyit segítünk, hogy ez annyi, mint 23 mozdony összekasírozva – tekintve, hogy magassága 42, átmérője pedig 10 méter. És ez csak az alja, ami kiégés után először levált az építményről.
Sebaj. Ezt követően lépett ugyanis működésbe a második rakétafokozat, amit az ábrán a két piros vonal közötti, a valóságban 25 méteres területen található. No, ez se tápon nőtt fel: az üzemanyagtartály üresen és puskapor-szárazon 36 tonna – viszont 444 tonnányi üzemanyagot lehetett beletankolni. Előbb-utóbb ez is levált, mégpedig az alulról a második piros vonal környékén – átadva a stafétát a harmadik, 18 méter magas rakétafokozatnak - utóbbi tömege üresen 10 tonna, de feltöltve 119 tonna. Ez egy jól megtermett mozdony tömege. Ne feledjük azonban, hogy ekkor még mindig csak a Hold felé megyünk. A többi közt ez utóbbi állította Armstrongékat földkörüli parkolópályára, és ez adta meg nekik a kezdősebességet a Hold felé. Majd ez is levált. Az a kevés, ami ekkorra a rakétából megmaradt - tehát az alsó kék vonal fölötti rész -, elég volt a holdraszálláshoz és a Holdról való felszálláshoz, valamint a Földre való visszatéréshez is. Hogy lehetséges ez? Ennek talányával következő posztunkban foglalkozunk.
Örömmel jelentjük, hogy holdjárónk az utóbbi időben jópár kilót leadott magáról, így kezdi megközelíteni tízkilós versenysúlyát. Ez egyben azt is jelenti, hogy vészesen közeleg az idő, amikor elkezdhetjük törni-zúzni földi prototípusunkat. Természetesen, ezt nem hagyjuk szó nélkül.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Trendi a csillagokat is leígérni egy elnökválasztási kampányban, ezt az irányvonalat az USA-ban jelenleg Newt Gingrich képviseli. A konzervatív jelölt állandó bungalót ígér a Holdra a második elnöki ciklusa végére – ennek azonban némileg levon az értékéből az a körülmény, hogy ezt a vállalását floridai közönség előtt tette a floridai „űrparton”. Ezen a vidéken pedig pont ezekkel a szavakkal lehet csak igazán kényeztetni a választópolgárokat; innen ugyanis ezrek mentek el a NASA-tól az utolsó, 2011. júliusi űrsikló-küldetést követően.
A holdbázist a tervek szerint a többi között kutatásra, turizmusra használnák, Gingrich a NASA költségvetésében a kereskedelmi partnercégek számára fenntartott pénzek 10 százalékát különítené el erre a célra.
Az elvágyódás az idegen égitestekre kezdetben ősi demokrata szokás volt (ld. Kennedy és Johnson), később azonban a konzervatívok eltanulták tőlük. Ezen belül is a Bush-família szerzett elévülhetetlen érdemeket: úgy tűnik, ez amolyan családi vonás náluk. Igaz, ők beiktatott elnökként gondolkodtak ilyesmiken, és így nem lett terveikből semmi.
Az idősebb George Bush nem aprózta el a dolgot, ő rögtön a Marsra küldött volna embereket, a misszióról azonban egy cirka 400-500 milliárd dolláros árcédula fityegett, ami a Kongresszust fölöttébb elbátortalanította: a dologból nem lett semmi. Ifjabb Bush, a Dábljú, a papa tervén sokat csiszolgatott, ez olyannyira jól sikerült neki, hogy egy holdbázis is becsúszott: kábé olyasmi, amilyet most Gingrich pedzeget.
2004 elején ugyanis Bush elnök gondolt egyet, és azt javasolta, hogy egy új űrjárművet kellene kifejleszteni, ami képes lehet az amerikaiakat 2015-ig visszaröpíteni a Holdra, ahol aztán hosszútávra tábort is verhetnének: ez a holdbázis szolgált volna ugródeszkaként a Mars és az azon túli égitestek felé induló küldetések számára. Bush eredeti elképzelése szerint az űrsiklóflotta 2010-ben ment volna nyugdíjba, erre egy év csúszással, 2011 nyarán tényleg sor került. Nagyjából ennyi is valósult meg Bush grandiózus tervéből. Meg a Crew Exploration Vehicle, az „Emberes Felfedező Jármű” - utóbbit azonban már Orion néven törzskönyvezték a NASA-nál. Ezen a néven fut azóta is.
A terv szerint legkésőbb 2008-ban már egy ember nélküli robot térképezte volna fel a holdtájat - ezzel gyakorlatilag a Surveyorok XXI. századi reinkarnációjává vált volna. Az amerikai elnökök nem szeretik a robotokat: ahogy Kennedy szerint sem, úgy Bush szerint sem válthatók ki robotokkal az emberek, amikor a világűr felfedezéséről van szó. „Az emberiség tudási iránti szomjúságát nem lehet kielégíteni egy mégoly élénk fényképpel vagy a legalaposabb mérési eredményekkel sem. Oda kell menni, meg kell vizsgálnunk és meg kell érintenünk mindent.”
E célból kellett volna a NASA-nak 2008-ra kifejleszteni és felépíteni a már említett vadiúj „Emberes Felfedező Járművet”. Az űrsikló-korszak után ez szállította volna az űrhajósokat a Nemzetközi Űrállomásra. A fő célja azonban az lett volna, hogy a földkörüli pályán túlra – így például a holdbázison keresztül a Marsra is – szállítson asztronautákat.
Bush egy szerény mértékű növekedést kezdeményezett az amerikai űrhivatal kiadási során az új vállalkozás első szakaszára - ez valamivel több mint öt évre egymilliárd dollárt jelentett volna. Ezenkívül az elnök javasolta, hogy a szövetségi büdzséből 11 milliárd dollárt más NASA-programok rovására irányítsanak át a Constellation-program céljaira.
Az előirányzott költségvetés azonban épp csak az alapokra lett volna elég, a teljes kibontakozásához tíz, de leginkább százmilliárd dollár kellett volna. Ezt valószínűleg Bush-nak is elmondhatták, aki reményét fejezte ki, hogy más országok is beszállnak majd a projektbe. Elsősorban valószínűleg Oroszországra gondolhatott, mivel így folytatta: "amit ma vázolok, az nem egy verseny, hanem felfedezés. Megkérem a többi nemzetet, hogy az együttműködés és a barátság szellemében legyen társunk ezen az utazáson".
Bár a 2020 utáni teendőkre az elnök nem tért ki, annyi mindenesetre kiderült, hogy a kezdeményezés megvalósítása több mint 150 milliárd dollárt kóstált volna addigra. A tervnek a demokraták nekiestek, mondván: épp elég probléma vár megoldásra itt, a Földön is. A demokraták szenátora, Bill Nelson, aki maga is repült 1986-ban egy űrsiklón, kétségesnek tartotta, hogy 1 milliárd dolláros extraforrásból bármi ilyesmit össze lehetne hozni. Mint mondta: „Ennyiből 2014-re nem jutsz el a Holdra”.
A republikánus hátország persze jóval engedékenyebb volt, közülük Dana Rohrabacher kaliforniai képviselő érvelési technikája figyelemreméltó: "Amerika nem marad a világ legjólétibb országa, és nem marad szabad, hacsak az USA nem marad a világ technológiai vezetője. És nem őrizhetjük meg a technológiában elért vezető szerepünket, ha nem vezetünk az űrkutatás terén".
George W. Bush végül a Hold helyett Afganisztánban bontakozott ki, ez azonban mit sem változtatott azon, hogy az amerikai közvélemény az utóbbi időben egy percre sem maradt holdraszállás - vagy legalábbis annak meglebegtetése - nélkül. Így fokozatosan előtérbe kerültek azok a törekvések, amik ezt olcsóbban valósítanák meg. Így dördülhetett el a startpisztoly aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen is, ennek résztvevőjeként a magyar csapat azon dolgozik, hogy "jóárasítsa" a Holdutazást. És persze azon, hogy a Pulival elsőként landoljunk a Holdon.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az már igaz, hogy az emberiség minden különösebb gond nélkül, szinte már zavaróan hosszú ideig megvolt holdraszállás nélkül. Aztán az ötvenes években egyszer csak tarthatatlanná vált ez az állapot a politikusok számára. Előző posztunkban arról írtunk, hogy az űrkutatás iránt elhivatott Kennedy elnök főtanácsadója, Jerome Wiesner is fölöslegesnek tartotta az emberes küldetéseket, ennek ellenére az Egyesült Államok vezetője 1961-ben mégis beígérte a holdraszállást. Ezt a lépését azonban egy Szovjetunióban élő ember provokálta ki, és az bizony nem Hruscsov volt.
A Föld túloldalán ugyanis Kennedy kollégája korántsem volt ennyire elhivatott, legalábbis kezdetben. Nyikita Hruscsovot ekkortájt mindennél jobban érdekelte az interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése, ezen kívül minden más szinte teljesen másodlagos volt. Viszont örök szabály, hogy verseny akkor van, ha legalább ketten részt vesznek benne. Hruscsovnak azonban volt egy másik fegyvere is. Szergej Pavlovics Koroljovnak hívták. Illetve nem hívták, hiszen neve említése nélkül nemes egyszerűséggel csak "Főkonstruktőrként" hivatkoztak rá a szovjet források.
Az USA „pechje” az volt, hogy a Szovjetunióban egyesek nem voltak légmentesen elzárva az imperalizmus hazugságaitól: szabadon olvasgathatták a nyugati sajtót. Koroljov és csapata így tudta meg, hogy az USA 1957-ben a Nemzetközi Geofizikai Év keretében egy műhold indítását tervezi. Erre berontott Hruscsovhoz, és meggyőzte, hogy a Szovjetuniónak kellene gyorsan elsőzni egyet. Hruscsovot tehát meg kellett győzni. A másik fontos körülmény, hogy meg is lehetett győzni. Miután ez sikerült, az első Szputnyikot kevesebb, mint egy hónap alatt dobták össze: nem volt túlkomplikálva – gyakorlatilag egy polírozott fémgömb volt, jeladóval, hőmérőkkel és akksikkal megszórva.
A küldetés 1957. október 4-i sikerétől – és leginkább a bepánikolt angolszász sajtóvisszhangtól – azonban Hruscsov gyorsan vérszemet kapott, és ráérzett az űrverseny édeskesernyés ízére. Olyannyira, hogy a következő küldetést már ő maga javasolta a Nagy Októberi évfordulójára. A Szputnyik-1-et megelőző hektikus munkát valószínűleg így fordíthatta le magában: „ja, ha egy műhold összerakása ennyi, akkor biztos nem kell több idő a következőre sem”. Ez lett a Szputynik-2 sikere – és Lajka kutya veszte.
Azt, hogy amerikaiak szállhattak le emberrel elsőként a Holdra, nem kis részben a szovjet belpolitikai változások eredményezték: Hruscsovot 1964-ben távolították el a politikából, 1966-ban pedig Koroljov meghalt. Az USA furcsamód pont ebben az évben volt képes valamelyest befogni a Szovjetuniót: a hatvanas évek elején még közel egy év volt a lemaradásuk, ennyi idő telt el Gagarin és az amerikai John Glenn Földet megkerülő űrrepülései között. Ez az előny 1966-ra közel félévre apadt: az év elején szállt le a Luna 9 a Holdra, és csak nyáron futott be az első amerikai holdraszálló robot, a Surveyor-1.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy igazából Koroljov lengette meg a vöröscsillagos posztót Kennedy számára, aki tudta, hogy a sok szovjet elsőzést csak egy igazán nagy gurítással lehet semlegesíteni. Ebből lett a holdraszállás. Az amerikai politikától azonban a Hold később sem függetlenedett, erről lesz szó következő posztunkban. Kétségtelen, hogy szomszédos égitestünk felszínen tartása miatt írták ki aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt is, az ezen résztvevő 26 csapat közül a Puli képviseli a magyar kutatókat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Amerikára nagyon sokáig nem találtak volna rá, ha elődeink is úgy álltak volna hozzá a felfedezéshez, ahogy azt az Egyesült Államok elnöki főtanácsadói javasolták a hatvanas évek elején az űrkutatással kapcsolatban. Ha rajtuk múlott volna, az Apollo-11 ma merő fikció lenne: „Méghogy a Sas leszállt? Ne röhögtess már! Miféle Sas?” Ideje belátni: ha Kennedy elnök a tanácsadóira hallgat, akkor nagy valószínűséggel elmaradt volna a holdraszállás.
Emlékezetes Kennedy elnök 1961-ben mondott beszéde, amikor kijelentette, hogy még a hatvanas években amerikait kell eljuttatni a Holdra – és vissza is hozni onnan. Ezidőtájt az előbbi mondat első felében vállalt ígéret némi fejtörés árán csak-csak teljesíthető lett volna; az évtized hátralevő része a mondat végéről szólt. Az űrhajósoknak élve kell visszajönniük.
Az Egyesült Államok elnökének vágyakozása a „drámai eredmények” után nem feltétlenül egyezett a kor legbefolyásosabb tudósainak űrkutatásról alkotott véleményével. Sőt, még a saját tanácsadóinak véleményével sem.
Sem Eisenhower, sem Kennedy tudós tanácsadói nem hitték ugyanis, hogy bárminemű eredmény származhat az emberes űrutazásokból. Miután James R. Killian, Eisenhower elnök kutatásokért felelős főtanácsadója 1960-ban otthagyta a Fehér Házat, nyíltan helytelenítette azt a törekvést, hogy az USA űrprogramját a Szovjetunióéval állítsák párhuzamba, és szorgalmazta, hogy az Egyesült Államok mielőbb határozza meg céljait, amit aztán a maga ütemében teljesíthet. Javasolta, hogy az USA „presztízsokokból ne merüljön bele mindenféle költséges űrversenybe”.
Ez alatt Killian az emberes űrrepülést értette: „Sok józan gondolkodású állampolgár meggyőződése, hogy a valóban izgalmas űrbéli felfedezések jobban megvalósíthatók műszerekkel, mint emberek részvételével”. Nézeteit sok kutató osztotta, köztük Jerome Wiesner is, aki az elnöki tanácsadó testületnek egészen a kezdetek óta tagja volt – és később Kennedy elsődleges tanácsadójává vált.
A jeles tudósok azonban nem ismerték fel, vagy legalábbis nem akarták felismerni, hogy álláspontjukat az emberek nagy többsége se nem érti, se nem osztja. Kennedy is közéjük tartozott.
Ő tehát felvette az kesztyűt, és ezzel elindult az űrverseny, amiben a pénz igazából egyik oldalon sem számított: tudjuk, hogy sok pénzből le lehet szállni a Holdra. De kevesebből meg lehet-e vajon ugyanezt csinálni? Ezt hivatott kideríteni aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny, amiben a Puli csapata képviseli a magyarokat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ötven éve kerülte meg a Földet John Glenn, ezzel ő lett az első amerikai Gagarin. De nem az első amerikai az űrben. Előtte ugyanis két honfitársa már járt a világűrben, igaz, jóval rövidebb ideig: az első amerikai Alan B. Shepard volt, aki kevesebb, mint egy hónappal Gagarin után ment ki a világűrbe, később ő lett a Hold első golfozója is, amikor az Apollo 14 misszió keretében poénkodott egyet.
Shepard útja ballisztikus pályán vezetett a világűrbe a Freedom 7 fedélzetén, ahol mindössze 15 percet tartózkodott: 187 kilométeres magasságig jutott, ez igazából egy űrugrásnak tekinthető. Shephard nem kerülte meg a Földet. Szintén nem tett semmi ilyesmit a második amerikai sem. Ő Gus Grissom volt, aki 190 kilométeres magasságba szökkent a Liberty Bell 7-tel, és kabinjában kábé 480 kilométert tett meg tokkal-vonóval. Később tragikus körülmények között két társával együtt bennégett az Apollo-1 kabinjában, az indítóálláson.
Őket követte tehát John Glenn, aki kevesebb, mint egy évvel Gagarin után első amerikaiként kerülte meg a Földet, igaz, ő rögvest háromszor is, így visszamenőlegesen kárpótolta az amerikaiakat az előző két út rövidségéért: Gagarin ugyanis csak egy kört tett meg a világűrben.
Ezen a fényképen a két John egymás mellett látható: Kennedy és Glenn. Utóbbi útja sokat lendített azon, hogy az előbbi által a holdraszállással kapcsolatban tett ígéret beteljesüljön. Mégpedig azért, mert a két korábbi űrrepülést a NASA-nál sokan zsákutcának tekintették, ahogy az emberes űrexpedíciókat általában: szemükben a Mercury nem volt több egy szűk űreszköznél, amiből legszívesebben még a levegőt is kiszívták volna, olyan csekély volt a teherbírása. Egyszóval nem volt vonzó a kísérletező kedvű kutatóknak. Habár a Mercury küldetések során az űrhajósok elvégeztek pár kísérletet, a kutatók nagy része szívesen helyettesítette volna őket különböző mérőműszerekkel. Szemükben ugyanis a emberes küldetések roppant felelőssége nem állt arányban hasznosságukkal. A két, egymással szöges ellentétben álló nézőpont két hivatalhoz kapcsolódott: az egyik az Űrtudományok Hivatala, a másik az Emberes Űrrepülés Hivatala volt. Lehet találgatni, melyik, mit képviselt. Namármost, ez a két hivatal űrkutatás helyett inkább az egymással való kötélhúzásból vette ki derekasan a részét.
Az első küldetések igazi haszna nem tudományos volt, hanem inkább az, hogy összehozták egymással az emberes küldetésben nem túl nagy fantáziát látó kutatókat és az emberes küldetésen teljes erőbedobással dolgozó mérnököket. John útját követően ugyanis megtalálták egymást a telefonkönyvben, kezdték komolyan venni egymást és Kennedy ígéretét: mit kellene, és lehetne csinálni a Holdon?
Talán ennyi idő után már nehéz elhinni, hogy John Glenn és társai nélkül valószínűleg mi sem a Holdra készülődnénk: ha sem az oroszok, sem az amerikaiak nem szálltak volna le a Holdra, aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt - ami a holdraszállást "jóárasítását", olcsóbbá tételét célozza - valószínűleg nem is létezne. Mint láttuk ugyanis, az Apollo-küldetést épp John Glennt követően kezdte komolyan venni a NASA.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A tudomány jelenlegi állása szerint egzakt módon levezethető, miként került víz a Holdra: a jó ég tudja. A holdi víz, pontosabban vízjég jelenlétére négy elmélet közül válogathatunk kedvünkre, de ez valószínűleg bármikor tetszés szerint kiegészíthető újabbakkal. Soroljuk. Az egyes számú elmélet szerint már a kezdetek óta volt víz a Holdon, amit persze nem egzotikus tengerek és pálmafás tengerpartok formájában kell elképzelni. A víz ugyanis az égitest belsejében koncentrálódott, mint a csoki az amerikai töltött fánkban. Ezt aztán ősi vulkánok passzírozták a felszínre valamikor a Hold tüzes ifjúkorában, amikor még forró volt a magja. A víz tehát vulkanikus büfizések során került lassanként a felszínre, ahol azonnal megfagyott, és azóta is ilyen állapotban van.
A kettes számú elmélet szerint a víz egyfajta házi tenyésztés eredménye a Holdon, amihez persze szükség volt a Napra is. A napszéllel ugyanis a pozitív töltésű hidrogén ionok, a protonok elérték a Holdat, majd a holdtalaj oxigénben gazdag ásványaival reakcióba léptek. És ebből lett a víz. Az elmélet kritizálói szerint ezzel a módszerrel csak nagyon lassan mehetett végbe a folyamat, ezt azonban letromfolták az elmélet harcos alkotói: ha az eltelt évmilliárdok alatt csupán napi egy vízmolekula jött is létre a Holdon, az már egészen baráti mennyiségű vizet eredményezhetett napjainkra. Nem szimpi az ötlet? Sebaj, van másik.
A hármas számú elmélet szerint üstökösök és aszteroidák voltak a holdi víz hivatalos beszállítói. A kutatók egy része nem kevesebbet állít, mint hogy a holdi víz a vizet tartalmazó üstökösök és aszteroidákból származik, amikor azok a messze régmúltban a Holdba csapódtak be. Bár ennek ereje a vízmolekulák legtöbbjét úgy kihajíthatta a világűrbe, mint egy ütközés a bólogató kutyát a kétütemű Wartburg kalaptartójáról, néhány nehézkesebb molekulát így is foglyul ejthetett a Hold gravitációja. Az alapötlet szerint ilyen becsapódások alkalmával vízpor-felhő alakult ki a felszín közelében. Ennek egy része a holdi sarkvidékre vetődött, ahol az örökké árnyékos területeken, a kráterek belsejében lévő dermesztő hideg örökre rabosította a molekulákat: a klíma errefelé túl fagyos ahhoz, hogy a jég gázzá alakuljon, ezért aztán az idők végezetéig ott is maradhat.
Szerencsére, választható egy negyedik elmélet is, ami igazság szerint rögtön kettő: szerintük a holdi víz földi eredetű. A két teóriának van egy közös halmaza, ugyanis mindkettő feltételezi, hogy a Földről akkor fröccsenhetett a víz a Holdra, amikor még a két égitest évmilliárdokkal korábban sokkal közelebb volt egymáshoz. Az egyik verzió szerint a Föld kialakulása után nem sokkal még hiányzott a mágneses mező, vagy legalábbis nagyon gyenge volt, így a napszél simán átsodorhatta a vízmolekulákat bolygónk légköréből, és lerakhatta a Holdon. A másik elmélet szerint elképzelhető, hogy katasztrofális erejű aszteroida vagy üstökös csapódott a Földbe, és ennek hatására lökődött ki a tengervíz az űrbe, a Holdra pedig akkor került, amikor az keringése során átment ezen vízpor-felhőn, amint az a földi lányokkal történik Húsvéthétfőn.
Egyvalami biztos: víz van a Holdon. És ez nem találgatás. Az előző posztunkban vázolt LCROSS-misszió (lásd fenti kép) leletei alapján a kutatók arra következtetnek, hogy csak abban az egy Cabeus-kráterben, ahova szándékosan csapódott be a NASA, mintegy 1500 olimpiai úszómedence feltöltéséhez elegendő víz van. Valószínűleg víz van a holdi déli sark környékén található Moretus-kráterben is, ami az egyik lehetséges holdi célpontunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Holdon nem, legfeljebb csak hírként vert fel nagy port, hogy a NASA vizet keresve 2009-ben becsapódik a Holdba. Emiatt aztán rengetegen várták a szabad ég alatt kockásra fagyva a pillanatot – valószínűleg arra számítva, hogy valóságos cunami indul majd a Földre, és a Holdból olyan vízsugár tör elő, amilyen a videóklipekben az utcai tűzoltócsapból szokott, ha nekimegy egy autó. Nos, ez elmaradt.
A Földön rengetegen szerettek volna olyasmit látni, amilyet Lovas Miklós látott a szovjet Luna 2 becsapódásakor 1959-ben: egy sötét, lassan eloszló porfelhőt a Holdon, valahol a déli sark környékén, a holdszonda becsapódási helyén. És mindezt ráadásul kétszer. A 2009-ben debütáló LCROSS ugyanis egy kétrészes szett volt, akárcsak a női fürdőruha: a bugyinak a több mint kéttonnás Centaur rakétafokozat felelt meg, ez 10 ezer km/h sebességgel vágódott be a Cabeus-kráterbe. A melltartó pedig a kamerákkal és spektrométerekkel gazdagon ellátott, valamivel több mint 600 kilós, kisautó méretű pásztorműhold (Shepherding Satellite) volt, ami négy perccel később ért a Centaur becsapódási helyére: itt felvételeket készített a rakéta által felvert törmelékről. Majd ez is lezuhant a Holdra, és ezzel a kettős halállal a NASA sok lírai operát kenterbe vert.
A NASA nagy visszatérése a Holdra azonban korántsem kapta meg azt a médiafigyelmet, amit jogosnak gondolnánk abban az esetben, ha valaki vizet talál a Holdon. Merthogy ez történt. Elképzelhető a teleszkópok végére odafagyott emberek – így a média – csalódottsága, ha már a küldetés egyik fejese, Anthony Colaprete is így nyilatkozott: „Láttunk egy krátert. Láttunk egy villanást. Valaminek történnie kellett a kettő között.” Mondta ezt úgy, hogy a földi nagyteljesítményű teleszkópok – így a kaliforniai Palomar Obszervatórium – de még a Hubble űrtávcső is a Holdra fixált. A képekből első pillantásra úgy tűnt: elmaradt a teátrális látványosság.
Az űrkutatásban azonban általában az történik, hogy okos emberek csinálnak valamit, amiről hosszú hónapok múlva, az adatelemzés végére derül csak ki, hogy tulajdonképpen mi is volt. Az LCROSS 2009. október elején csapódott be a Holdba, és csak egy hónappal később mondták el, mi történt. Ez már messze kívül esett a sajtó tűréshatárán, akik valószínűleg olyasmire számítottak, hogy a Holdat pásztázó kamerájuk lencséjére is jut majd a holdi vízcseppekből. Valóban, a hatvanas években szinte rögtön érkezett az eredmény, ami akkoriban még csak egy fotó volt, szó sem volt színképelemzésről.
A küldetés után cirka egy hónappal az előbb idézett Anthony Colaprete már ezt mondta: „Igen, valóban találtunk vizet. És nem is keveset”. A becsapódó rakéta egy 18 és 30 méter átmérőjű lyukat ütött, és 100 liternyi vizet dobott ki a Holdból. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, mint a töredezett hajú lány esetét az ideális samponnal – ahogy az a reklámban látható: a vízcseppek nem felhőben szálltak a képernyő szélei felé egy üdvözült mosoly közepette. Ennek egyik oka az, hogy meglehetősen hüvi van arrafelé: mínusz 220 Celsius fok.
A vízlelet a becsapódást megörökítő felvételek elemzésekor vált nyilvánvalóvá, miután azokat képkockánként analizálták. A felverődő por színeváltozásaiból vízmolekulákra lehetett következtetni. Az UV-kameraképekből egy-egy hidrogén- és oxigénatomból álló hidroxil-molekulákra ismertek rá, amik eredetileg vízmolekulák lehettek – ezeket a becsapódás ereje szakíthatta szét.
Nos, ezen a környéken van a geográfusaink által kiszemelt Moretus-kráter is, amit előző posztunkban mutattunk be, mint lehetséges úticélunkat. Az LCROSS egy új fejezet prológusát jelentette az amerikaiak számára, akik érdeklődését ismét felcsigázta a Holdon talált "víz". De ez hogy került oda? A következő posztból kiderül.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A NASA mindent rövidít, válogatás nélkül, változó sikerrel. Közülük most a PSR rejtélyét oldjuk fel, mint pezsgőtablettát egy pohár vízben: Állandóan Árnyékos Terület (Permanently Shadowed Region). Vagy valami ilyesmi. Ez a fogalom olyan szervesen hozzátartozik geográfusaink legextrémebb úticél-tervének tálalásához, mint jó ebédhez a nóta.
A mai poszthoz azonban kénytelenek vagyunk beiktatni még egy csinos kis rövidítést: ez a LAMP. Azaz lámpa. Ennek viszont kifejezetten jót tesz a rövidítés, az eredetije ugyanis hátborzongató: Lyman Alpha Mapping Project. Ennek lefordításával viszont még csak nem is kísérletezünk. A rövidítés ez esetben sokkal többet árul el a küldetésről, mint a négy szó egymás mellett: a jelenleg is a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter egyik alkatrészéről van szó, feladata az, hogy „megvilágítja” azokat a területeket, ahova a Nap nem süt. Mindezt persze nem lámpafénnyel teszi, hanem azzal, hogy remekül lát ultraviola fényben: ott is a legjobban 121,6 nanométeres hullámhossznál, ami pedig nem más, mint hidrogén Lyman-alpha vonala. Világos, nem?
A lényeg, hogy a LAMP által készített térkép alapján kiderült, hogy az örök árnyék birodalmában a talaj 1-2 százalékban is tartalmazhat vízjeget. Ezek a területek a Hold északi és déli pólusainál vannak, a vízjég pedig ezen belül is a hasadékokban, mély kráterekben, barlangokban keresendő. Ez tehát nem az Antarktisz, és valószínűleg a Föld édesvíz utánpótlását sem a Holdról fogja az emberiség megoldani.
Ezt a „vizet” ugyanis bányászni kell, az egész folyamat olyasmi lehet, mint az aranyásók élete: nagy marék holdkőzet drága kütyün "átmosva", és a végeredmény a belőle kinyert víz. Mindez nagyon jól jöhet egy holdbázis üzemeltetésekor, mivel a talált vízjég egyben talált pénz is: a vizet – vagy annak alkatrészeit, a hidrogén és az oxigént – nem a Földről kell drága pénzen eljuttatni a Holdra. A vízjeget ráadásul szét lehet bontani hidrogénre és oxigénre, amiből az űrhajósok számára belélegezhető levegőt lehet produkálni, de a Földre visszautazáshoz szükséges üzemanyag is előállítható a helyszínen.
(A fenti képet a Csandrajáan-1 indiai holdszonda készítette, a kék jelenti a víztartalmat.)
Mindezt miért mondjuk? Mert geográfusaink egy ilyen leszállóhellyel is meglepték mérnökeinket, ez pedig nem más, mint a Moretus-kráter. Ez is rajta van lehetséges célpontjaink listáján - a mély, sarki kráterek egyike: az alja a felszínhez képest öt kilométer mélyen van, a közepéből egy valamivel több, mint két kilométer magas hegy áll ki. Utóbbi azonban nem veszélyeztetné a küldetést: így is maradna elég hely pattogásra - az egyik lehetséges forgatókönyv szerint ugyanis egy légzsákban érkeznénk meg a Holdra.
A Moretus felszínén a Clementine-LIDAR űrszonda adatai alapján mély redők húzódnak, mint az elaludt lepedőn egy álmatlan éjszaka után, ezek potenciális holdi víz-lelőhelyek. A leszállóhelyeinkről Deák Márton által készített tanulmányban a Moretus-kráter a kilences sorszámot kapta, ide kattintva tekinthetők meg holdi célállomásaink teljes szépségükben. Tulajdonképpen pöpec hely: jó messze van a napelemek megvilágítása szempontjából oly kívánatos holdi egyenlítőtől, ráadásul, egy gödör alján, ahol a hőmérséklet a mínusz 200 Celsius fokot pedzegeti. Ha ide sikerülne leszállnunk, akkor mérnökeinket valószínűleg még életükben szentté avatnák – legalábbis, geográfusaink mindenképp. Nem kis kihívás ugyanis ide menni: a gödör alján nehéz kommunikálni a holdjáróval, és napfényből sincs sok, ami elég lúzer szitu egy napelemmel működő holdjáró számára. "De hát ezt oldják meg a mérnökök" – összegezte egyik geográfusunk, majd hozzátette: "menő lenne mindenesetre nagyon". Menő bizony: ráadásul, az a csapat, amelyik vízjeget talál a Holdon, részesül aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny 4 millió dollár összértékű különdíjából is.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egy óriáskígyó kifeszített bőrére hasonlít leginkább ez a Holdról készült kép, ilyennek valószínűleg még soha nem láttuk. De nem is biztos, hogy ez olyan nagy baj. A kép egy geográfusaink által készített tanulmány részét képezi, a szakmabeliek valószínűleg már csak ilyenre gerjednek: egy mezei holdportréval már nem lehet nagyot vakítani semmilyen konferencián. Itt van tehát ez a kiterített rondaság, amiből úgy állnak ki leszállóhely-jelöltjeink, mint apró gombostűk a felboncolt egérből a gimis bioszóra végére. Kilenc helyszínünk van, közülük három a legbiztonságosabb, ha az ember történetesen holdra akar szállni egy robottal – ezekről előző posztunkban volt szó.
Alapvetően minimum több száz kilométer átmérőjű ifi krátereket néztek ki szeretett holdjárónknak geográfusaink – zsenge, pár száz millió éves példányokat. Ezeken vannak ugyanis a legkisebb számban további kráterek: felszínüket csak 30 százalékban borítják kisebb kráterek. Fontosabb adalék, hogy leszállóhelyeink 15 százalékát borítják 5 méteres vagy annál valamivel nagyobb átmérőjű kráterek. Minél kisebb ugyanis egy kráter, annál meredekebb a pereme, így előfordulhat, hogy örökre elnyelik Pulinkat. Ennek a lehetőségétől, persze, rettegünk is. Reméljük, hogy a 15 százalékba nem esünk bele - szó szerint. Egyik jelöltünk, a Platón-kráter például így fest a Lunar Reconnaissance Orbiter felvétele alapján:
Mint arról már szóltunk, az egyenlítőközeli kráterek a legbiztonságosabbak: a kilencből hat leszállóhely azonban egyáltalán nem itt található. A Puli landolása szempontjából eggyel nagyobb veszélyességi fokozatúnak tekinthető a Mare Humboldtianum – a Humboldt-tenger. Ez az egyenlítőnél található kráterektől annyiban tér el, hogy messze van tőlük, és félig-meddig már túloldalinak számít – de még pont rálátna egy földi adóállomás: ez a földi irányítóközponttal való zavartalan kommunikáció miatt fontos.
Az extrémsportok pedig csak most következnek: a Thomson-kráter és a magyar vonatkozású Kármán-kráter meglátogatása már olyan nehézségű, mint egy jól kivitelezett hátra szaltó az óriás műlesiklón. Mindkét helyszín ugyanis a Hold Földről nem látható oldalán van. Épp ezért önmagában szenzációszámba menne, ha sikerülne oda leszállni, hiszen ez még senkinek sem sikerült. A Hold túloldalára érkezni azért is érdekes lenne, mert errefelé sok hélium-3 izotóp van – ebből lehet cirka félszáz év múlva a földi fúziós reaktorok elsőszámú üzemanyaga. Az izotóp a holdporban kötött állapotban leledzik, és a nagyon intenzív napsugárzás hozza létre.
És ha mindez nem lenne elég. A Thomson-kráterben bizonyítottan barlang is található, ettől pedig egy geográfus azért jön nagyon könnyen tűzbe, mert a felszín alatti kőzetek nincsenek kitéve a sugárzásnak, ezért ott a Hold sokkal „eredetibb” állapotát lehetne megvizslatni. A jövőben a barlangokban jó eséllyel holdbázisok is létesülhetnek majd, hiszen a sugárzás ellen az űrhajósok számára is kiváló védelmet nyújtanak.
A két, Földről nem látható holdkráterhez azonban keringőegység is kell, hiszen a földi adóállomás egyáltalán nem látna rá holdjárónkra: az utóbbi jeleit - egyfajta átjátszó-állomásként - a keringőegység továbbítaná Pulinknak.
Épp ezért a Hold túloldalára tett kiruccanás mérnöki szempontból már durván az extrémsportok közé tartozik, de geográfusaink kiszemeltek ennél nyaktörőbb leszállóhelyet is számukra. Erről következő posztunkban lesz szó.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Masat óriási sikere után visszaszállingóznak mérnökeink is a Puli realitásába. Nyálelválasztásuk visszaesik a normál üzemi szintre, kiveszik szájukból a pavlovi nyálsipolyokat is: van még munka bőven, és ez nem kis részben geográfusaink miatt van így. Ők ugyanis több alternatívát vázoltak fel. Vannak biztonságosabb leszállóhelyek, és vannak kevésbé olyanok. Utóbbiak viszont annál izgibbek, már-már tudományos erogén zónáknak tekintendők a Holdon. Tuti biztos pedig tuti nincs.
Ha biztonságosabb leszállóhelyre vágyunk, akkor a holdi egyenlítő környékére kell landolni, illetve az arrafelé található nagy kiterjedésű, ámde lapos kráterek valamelyikébe. Kilenc leszállóhely-jelöltünk van, közülük három felel meg ennek a feltételnek. És azt is tudjuk, mikor kell oda érkezni.
Kezdjük az utóbbival. A Hold bármely pontjára is megyünk, egyben biztosak lehetünk: bárhova is érkezzünk, a nap 14 földi napig süt majd, ezután újabb 14 napig sötét lesz - hiszen a Hold is forog a saját tengelye körül. Egyetlen holdnap tehát 14 földi napig tart, ezen belül értelmezendő a "déli napsütés" is: akárcsak a Földön, ez is pont a nappali periódus felénél következik be, tehát a ciklus 7. napján. És mikor süt a nap pontosan merőlegesen? Az egyenlítőnél délben. A Holdon sincs ez másképp: a legbiztonságosabb úticél a Holdon is deréktájékon keresendő. Persze, igy se lenne tutibiztos a sikeres landolás, de kétségkívül növelné az esélyeket.
A mérnök olyan, hogy ha tehetné, legszívesebben áttervezné a Holdat egy kiadós holdraszállás előtt: gyakorlatilag csak a minimum több száz kilométer átmérőjű kráterek maradnának meg az egyenlítő környékén, ezek belsejét azonban tükörsimára suvickolnák. A Puli ugyanis a közhiedelemmel ellentétben egy fényevő állat: egy napelem a szája, ezen keresztül táplálkozik, és nyeri az energiát. Szájszerv ilyenekből is lehet (forrás: spectrolab.com):
Ebből következően a landoláskor a napsütéses időszak elejét kellene megcsípnünk, a vége semmiképp sem játszik: holdjárónk előbb-utóbb kajás lesz - hiába töltjük akksijait még a holdraszállás előtt csordultig tele. A telepeknek ugyanis van egy rendkívül bosszantó, hülye szokásuk: előbb-utóbb lemerülnek, ezért a holdjáró bizonyos időnként egy Holdra disszidált gyíkra hasonlít majd leginkább: csak ül egy kövön, és töltődik.
Emiatt egy napelemes holdjáró egyik legnagyobb természetes ellensége az árnyék. Egy kistermetű, pár méter átmérőjű kráter alján ebből van a legtöbb - legszívesebben ezért radíroznák le ezeket mérnökeink a Hold felszínéről. Sajnos, ők se képesek mindenre, így a holdraszállásig ezek a kráterek rettegett veszélyforrások maradnak. Ha egy ilyenbe belepottyanunk, nagyon gyorsan ki akarnánk belőle mászni, az erőlködéstől azonban pikk-pakk lemerülnek az akksik. Az egyenlítőhöz közeledve természetesen nem a napsütés intenzitása nő, hanem annak a valószínűsége csökken, hogy egy kisméretű kráter pereme árnyékot vessen Pulink napelemeire - és ezáltal az egész küldetésre. A fény tápértéke mindenhol ugyanannyi: durván erős. Kilenc leszállóhely-jelöltünkből három van a holdi egyenlítő közelében: az Aristarchus, a Mare Cognitum és a Mare Humorum. Ezek mindegyike olyan lapos, amilyennek a Földet a geocentrikus világnézet szerint elképzelték.
Pechünkre ezekben is vannak pár méteres, mély kráterek. Ha a leghorrorisztikusabb forgatókönyv alapján pont egy ilyenbe csusszanunk bele, a holdi egyenlítőn lesz a legtöbb esélyünk a túlélésre: délben ugyanis - mivel pont merőlegesen süt a nap - a kráter legalja is fényárban úszik. Tehát egyszer-kétszer biztosan fel tudnánk szorult helyzetünkben is töltődni, és nekifuthatnánk a kráter falának. Ezek a pár méter átmérőjű kis kráterek mérnökeink és geográfusaink számára olyanok, mint Freddy az Elm utcából: rémálmaik netovábbja.
Persze, az árnyék a Holdon többet jelent annál, minthogy egyszerűen nem süt a nap: ezeken a helyeken ugyanis eszméletlen hideg van, a hőmérséklet akár mínusz 150 Celsius fok is lehet. Cserébe a napos területeken plusz 120 fokot kell elviselni. Erre a teljesítményre azonban nem képes bármelyik napelem. A világűrben - légkör híján - a napsugárzás intenzitása 200-szorosa a földinek: óriási a fény tápértéke. Ezt azonban nem akármi képes elviselni. Ami meg igen, az bizony drága: háromezer dollár alatti megrendelés esetén szinte még a telefont sem veszik fel.
Jelenleg több jelöltünk is van jövendőbeli napelemünkre, például rögtön itt van egy közülük.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A legbizonytalanabb feladat egy holdraszállás megtervezésekor a leszállóhely kiválasztása – ahogy az Apollo-k esetében is az volt. E tekintetben a világ nem sokat változott azóta. Pláne igaz ez akkor, ha fapados áron kívánunk eljutni a Holdra. És mi így akarunk.
Földi körülmények között sok mindent előre le lehet tesztelni: barátnőt, holdjárót, vagy akár egy műholdat is – utóbbihoz elég egy összkomfortos laboratórium; holdjárónk földi prototípusával például mi is rövidesen kimegyünk csapatni egyet Magyarország különböző pontjaira. Egyet nem lehet szimulálni: a holdraszállást. Arról, hogy ez mennyire így van, már az első Holdra landoló ember alkotta szerkezet, a Luna 9 is meggyőződhetett: elég féloldalas képek érkeztek tőle, mivel történetesen egy kráter peremére landolt. Az Apollo 11 űrhajósai pedig kis híján belehaltak a leszállásba: nem sok híja volt, hogy nem egy sziklamező kellős közepére futott be a Sas.
Geográfusaink valószínűleg ezzel nagyon is tisztában vannak: számukra már jó ideje az egyedüli valóságshowt a NASA jelenleg is Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) szondájának képei jelentik, ahogy valószínűleg a Playboy is régóta a múlté az alsó fiókban.
A fapados holdmisszióknál, mint amilyen ugyebár a miénk, a leszállást is kevesebb pénzből kell összehozni, és ezáltal kockázatosabb megoldásokat kénytelenek mérnökeink bevállalni. Mivel azonban a Puli nem egy szuicid állat, szeretnénk, ha a kalandot azért túlélné - a biztonságos érkezéshez nagy síkságok kellenek: ez lecsökkenti a lehetséges leszállóhelyek számát. Hiába, no, kell a hely a légzsákkal való pattogáshoz. A landolás esetünkben ugyanis nem lesz millimétermunka, akár több tíz kilométeres pontatlansággal is történhet majd. Ezért aztán olyan területek jöhettek csak számításba, ahol a felszín nagy területen hasonló képet mutat: azaz alföldet minden mennyiségben – a párszáz kilométer átmérőjűtől a több ezer kilométeresig.
Ahogy előző posztunkban erről beszámoltunk, egészen pontosan kilencre sikerült redukálni a többszáz lehetséges helyszínt. Látnivaló nincs sok rajtuk, ellenben attól még fölöttébb érdekesek. De ha már a Playboyt szóba hoztuk. Kedvenc geográfusunkkal a Skype-on folytatott kráteres interjú hirtelen fordulatot vett, amikor szóba került egyik lehetséges leszállóhely-jelöltünk: a Schiller-kráter. Egyszer csak aszongya ez a derék ember:
16:12:21 Geográfus: elég fura alakja van 16:12:24 Geográfus: megnyúlt 16:12:28 Geográfus: egy oldalirányú becsapódás alakította ki 16:12:45 Geográfus: egyébként van még tőle délre két kis kráter, azokkal együtt egész pénisszerű.
Valljuk be, felkészületlenül ért az információ. Ez az, amire a poszt írásakor, uzsi közben legkevésbé sem számít még egy bölcsész sem: nehéz hirtelen feldolgozni, hogy a körültekintő tervezés eredményeként egy hím nemi szervbe készülünk belelandolni. És ezt csak így lazán bele az arcunkba. Nem lehet véletlen, hogy a wikipedián is csak egy homályos képet találni róla - talán azért, hogy mégse kelljen kirakniuk a 18-as karikát:
A krátereket elnevező csillagász keresztapák egyébként sajátos humorérzékről tettek tanúságot, amikor ezt a hímsoviniszta beütésű, eléggé exhibicionista hajlamú krátert Julius Schillerről nevezték el. A 16. és a 17. század fordulóján élt jámbor, német ügyvéd ugyanis halála évében némi segítséggel bár, de kiadott egy csillagászati atlaszt. Ebben a korábbi pogány elnevezésű csillagképeket bibliai eredetűekkel fészliftelte. Így népesítették be az újszövetségi karakterek az északi égövet, az ószövetségiek pedig a délit. De ne feledjük: a Schiller-kráter csupán egy helyszín a kilencből. Leszállóhelyeink "szennyesét" a következő posztokban szorgosan tovább teregetjük.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Gombóc Artúr a csokikról beszélt úgy, ahogy geográfusaink beszélnek csámcsogva a holdkráterekről. Mert ezekből is van kicsi, nagy és közepes. De nem minden jöhet válogatás nélkül - pláne nem akkor, amikor egy Holdraszállás lehetséges leszállóhelyeit kell kijelölni.
Geográfusaink kedvencei azok a kráterek, amiket a friss, szinte még gőzölgő bazaltos öntet úgy borít be, mint a Télapót a csokimáz. A gőzölgés persze nyilvánvaló túlzás, de ne feledjük, hogy egy geográfusnak egészen más elképzelései vannak a ropogósfrissről: nekik gyakorlatilag kemencemelegnek számít egy több tízmillió éves képződmény is – pékségben például képtelenség lenne zavarba hozni őket.
Egy ilyen fiatalkorú, szinte tini kráter legkönnyebben arról azonosítható, hogy nincs rajta sok újabb, kisebb kráter – pár pattanást leszámítva, persze. Kész hasonlatuk is van erre, persze, animizmussal vegyítve, ami már a NASA rovereit becenéven illető mérnökeink jóvoltából ismerős lehet: „Szokás mondani, hogy a kráter olyan, mint a ránc az embereken: minél több van belőle, annál idősebb a felszín.” Arrafelé pedig nem divat a botox.
Egyszóval ilyen ráncmentes és bazaltmázzal borított területek a mare-k, a holdi tengerek: ezek valójában kegyetlen nagy kráterek. Átmérőjük olyan változatosságot mutat, mint annak idején a Domus áruválasztéka: a párszáz kilométerestől a több ezer kilométeresig minden méret megtalálható köztük. A méret pedig igenis számít: ősi szabály ugyanis, hogy minél nagyobb a kráter, annál lankásabb a pereme.
Ezeken belül azért itt-ott lehet pár tíz kilométeres kráter, ami leszállás szempontjából még szintén belefér. És vannak a fél méteres-három méter átmérőjű kráterek. Na, ezeket kell messzire elkerülnünk.
A geográfusaink által kiszemelt kilenc leszállóhely többsége sztenderd mare, a többi meg nagyon hasonló hozzájuk - elég, ha csak meghallják azt a szót, hogy landolás, és máris sorolják ezeket:
A fentiek olyan kötelező asszociációk náluk, mint amilyen a turistának az Eiffel-torony, ha párizsi kiruccanást tervez. Látnivalóban azonban nem bővelkednek leszállóhely-jelöltjeink. Nincs itt semmi érdekes, tessék továbbhaladni: csak a nagy síkság. Petőfi Sándor minden bizonnyal otthonosan érezné magát itt. Mind a kilenc ugyanis olyan, mint az Alföld. Pont, amire szükségünk van.
A Pulinak ugyanis az egyik jelenlegi leszállási forgatókönyv szerint nagy mozgásigénye lesz, ami egy holdi terelőkutya esetében érthető is: légzsákban érkezik, pattog még pár kilométert a Holdraszállást követően – kábé úgy, mint azt a Luna 9 is tette. Egy-egy szikla, vagy árok azonban könnyen véget vethet az önfeledt ugrabugrának, amit mi fölöttébb sajnálnánk, hiszen ezzel számunkra aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny példátlan gyorsasággal be is fejeződne. Természetesen, következő posztunkban egészen intim részleteket közlünk egyes, listánkon szereplő kráterekről.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
El tudunk képzelni egy olyan szervezetet, aminek valamivel több mint 10 ezer tagja van, és közülük mindenki kivétel nélkül PhD-fokozattal rendelkezik? Márpedig van ilyen, és Nemzetközi Csillagászati Uniónak (IAU) hívják. Kétség nem fér hozzá: ez a csillagászat ENSZ-e. Azt is tudjuk róluk, hogy 87 százalékuk pasi – a nők arányát a nagyon erős késztetés ellenére csak azért sem írjuk le. Ez az IAU valami olyasmi, mint egy tudományos maffia: közülük kerülnek ki ugyanis a keresztapák. A "keresztapák társasága" - ami hivatalosan az IAU egyik bizottsága – már több száz holdkráternek adott így nevet.
A Nemzetközi Csillagászati Unió 1919-ben, tehát mindössze pár évvel korábban jött létre, mint a Szovjetunió. Mindenesetre eddigi ténykedésük során 16 magyart juttattak ki a Holdra - jóval többet, mint az utóbbi.
Igaz, csak névleg. A kiválasztottak között van vegyész, geológus szakújságíró és jezsuita szerzetes is. Közös bennük, hogy a PhD-s csillagász keresztapák róluk neveztek el egy-egy szimpatikus holdkrátert. A 17. magyar viszont önerőből ment utánuk. Megérdemlik a felsorolást, természetesen, szigorúan ABC-sorrendben, csak hogy ne legyen sértődés:
Békésy György (Nobel-díjas biofizikus), Bolyai János (matematikus, „a geometria Kopernikusza”), Eötvös Loránd (fizikus, a torziós inga névadója), Fényi Gyula (jezsuita szerzetes, tanár, csillagász), Hell Miksa (csillagász, matematikus, fizikus), Hevesy György (Nobel-díjas magyar vegyész), Héderváry Péter (geológus, szakújságíró, író), Izsák Imre (matematikus, fizikus, csillagász, égi mechanikus), Kármán Tódor (a szuperszonikus meghajtás atyja, „az amerikai űrrepülés védőszentje”, a Föld-légkör és a világűr határának névadója – Kármán-vonal), Neumann János (matematikus, a mai számítógép egyik atyja, kisbolygó is őrzi a nevét), Petzval József (mérnök, matematikus, egyetemi tanár, feltaláló), Segner János András (természettudós, matematikus, orvos, fizikus, egyetemi tanár), Szilárd Leó (fizikus), Weinek László (fizikus, matematikus, csillagász), Zách János (csillagász, geodéta), Zsigmondy Richárd (Nobel-díjas kémikus)
A 17. magyar az a Pavlics Ferenc, aki az Apollo 15, 16, 17 küldetéshez tervezett egy príma kis kompakt kabriót, ez lett az asztronauták holdautója: a moon buggy. Három készült belőlük, ezek azóta is ott porosodnak a Holdon. A holdautó teljes tömege 210 kiló, ennyi szerepel a forgalmijában, valamint az is, hogy közel 500 kilónyi cuccos szállítására méretezték, ami figyelemreméltó, hiszen a négykerék meghajtású autó félelmetes, 1 lóerős teljesítményre volt képes. Ez jól érzékelteti, hogy mennyire más terepre kell számítania annak, aki hozzánk hasonlóan a Holdra készülődik. Akár Balozsameggyesről. Ugyanakkor reméljük, hogy Pavlics Ferenc nevét még jó ideig nem viseli egyetlen kráter sem, mivel a Holdon a névadás szakasztott úgy történik, mint a földi közterületek esetében: élő emberek nevét nem kapják meg. És igen: Hello Kitty kráter sincs a Holdon.
Hell Miksának viszont egy csinos, 31 kilométer átmérőjű példány jutott. A 18. századi csillagászról elnevezett kráternek nagyon szokatlan a szerkezete: a peremétől koncentrikus körök vezetnek a középpontjába. A névadásnál valószínűleg a keresztapák és keresztanyák nem egykönnyen tudták magukat túltenni vezetékneve angol jelentésén. Ami maga a pokol. Számukra valószínűleg Dante „Isteni színjátéka” volt talán a mérvadó szempont. Szerencsére a bugyros kráter a Földről is megfigyelhető, ami újabb kedves figyelmesség a csillagászoktól.
Weinek László és Izsák Imre, a két matematikus osztozik a legkisebb, magyar tudósok számára kiosztott kráteren, igaz, előbbi a Hold Földről megfigyelhető oldalán, utóbbi pedig a „sötét oldalon” kapott egy-egy sajátbejáratú 30 kilométer átmérőjű kráterecskét.
Neumann János neve ugyanakkor egy 107 kilométer átmérőjű kráterre volt elég, a rekorder pedig Kármán Tódor, aki a magyarok közül a legnagyobbat, egy 210 kilométer átmérőjű kráterhez „adta a nevét”, igaz, ez a Földről nem látható. Ez utóbbi azonban erősen mozgatja geológusaink fantáziáját, erről a következő posztban lesz szó.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
1966 volt az az év, amikor az amerikaiak a kozmikus háttérsugárzásban is az Internacionálé dallamát vélték felfedezni. Ebben az esztendőben tudtunk meg egy alapvető dolgot a Holdról: le lehet rá szállni. A NASA különbejáratú pechje volt, hogy ezt a felismerést a szovjetek tették. A Holdon ugyanis alapvetően kétféle terület létezik: leszállásra alkalmas és leszállásra alkalmatlan. Ez a nem túl bonyolult felosztás a Luna 9 leszállásáig korántsem volt egyértelmű. A tudományos körökben közkeletű félelem szerint ugyanis a landolást követően a leszállóegység egészen egyszerűen elmerül a rendkívül finom szemcséjű holdporban. 1966-ban aztán kiderült, hogy mégsem.
A szovjetek kísérletei a Hold meghódítására alapvetően a próba-szerencse elvet követték, ami 1966-ban februárjában nagyon bejött nekik, és sok mindent megtanítottak a NASA-nak. Igaz, nem önszántukból, bár a gyanakodó BBC szerint az elvtársak nagyon is az orránál fogva vezették a nyugatot.
Történt ugyanis, hogy a szovjet hatóságok ismeretlen okból nem hozták azonnal nyilvánosságra a Luna 9 felvételeit. Ehelyett a Jodrell Bank Obszervatórium, ami egyben a nyugati világ figyelő szeme volt a szovjet űrprogramon, felismerte, hogy a holdrobot által használt jelformátum ugyanaz, mint amit az újságok használtak abban az időben fényképeik küldözgetésére. Nosza, nem kellett ennél több, a Daily Expressnél már ki is tépték a falból a készüléket, és rohantak vele az Obszervatóriumhoz, hogy a kütyü segítségével dekódolják a Luna 9 által a Földre sugárzott jeleket. Az így kapott képet pedig másnap leközölték. A BBC persze már akkor is arra gyanakodott, hogy az elvtársak eleve számoltak a brit Jodrell Bank Obszervatóriummal, és szántszándékkal úgy szerelték fel az űrjárművet, hogy az imperialista nyugat képes legyen a Holdról érkező jelek vételére.
Akárhogy is történt, a felfedezés ismét rendkívül kínos volt a NASA-nak: nekik csak júniusban sikerült ugyanezt a mutatványt megismételniük az első Surveyorral. Egyértelmű volt, hogy a robot sikeres landolása már az ember holdraszállását készíti elő. Ami – szovjet emberről lévén szó – nem tette sokkal barátságosabbá az amerikai űrhivatalon már az ötvenes évek vége óta nyelvét köszörülő angolszász sajtót. Meggyőződésük volt, hogy a következő lépés a szovjet emberes holdraszállás lesz.
Valószínűleg a NASA a történtek hatására kapcsolt még ebben az évben turbófokozatra – erről korábban itt írtunk. A Szovjetunió az űrversenyben ismét elsőzött egy jó nagyot, a Luna 9 volt ugyanis az első emberalkotta tárgy, ami egy idegen égitesten túlélt egy landolást: a 99 kilós szerkezet egy légzsákban több mint 50 km/h sebességgel érkezett meg a Holdra. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez már a 12. kísérlete volt az oroszoknak, a számozás azonban sajátos elvtársias logika szerint alakult: a meghiúsult küldetések egyszerűen nem kaptak Luna-sorszámot, ez a kiváltság csak a sikeresnek minősített missziók részére járt.
A Luna 9 három nap leforgása alatt összesen kilenc fotót - köztük öt panorámaképet - továbbított a Földre, legfontosabb eredményét – amit nem sokkal utána az amerikaiak is megerősítettek a Surveyor 1-gyel – mi is hasznosítani szeretnénk a magyar holdjáró leszállásakor: azt, hogy Pulink nem merül el a futóhomokszerű holdporban.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egy frissen kifejlesztett rakéta első útjára általában kedvezményesen lehet feliratkozni: ezért repülhet a Masat nyolc társával - hat CubeSattal és két további műholddal - együtt ingyenesen a világűrbe az Európai Űrügynökség rakétájának első útján - jelenlegi állás szerint február 13-án. A tapasztalat szerint ugyanis a rakétára bízott rakomány elsőzés közben sokszor egészen máshova érkezik meg, mint ahova kellene. Az első magyar műholdat is tartalmazó vadonatúj Vega rakéta összeszerelése közben az alábbi videón jól láthatóak az egymásra épülő rakétafokozatok, az első érkezik meg leghamarabb - ez is válik majd le róla legelőször. Feltéve, hogy minden rendben megy. Erre, persze, nincs garancia.
Ha a Masat történetesen az amerikai SpaceX Falcon 1 típusú rakétájának első útjára nevezett volna be, csúnyán elvesztettük volna. Sőt, ez történt volna a második és a harmadik nekifutás alkalmával is. 2006. márciusában jött el ugyanis a Falcon 1 életében az a bizonyos első alkalom, a Falcon 1-nek azonban akkor nem jött ki a lépés, másodpercekkel az indítóállás elhagyása után elrepedt az üzemanyagcső, a rakéta le is zuhant. Egy évvel később sem alakultak sokkal jobban a dolgok: akkor stabilizációs problémák miatt a szenzorok sürgős szükségét érezték, hogy automatikusan leállítsák az első fokozat hajtóműveit. Nem volt nyerő ötlet. A harmadik kísérlet előtt felülvizsgálták a rakéta hűtőrendszerét, olyannyira, hogy a végeredmény egy teljesen új verzió lett: ez másfél évébe, és nem kevés dollárjába fájt az amerikai privátcégnek. Ez is okozta a vesztét: a hűtőrendszer reformjából megmaradó üzemanyag-fölösleg miatt pár másodperccel tovább működött a hajtómű - az első rakétafokozat a leválást követően nekiütközött a rakományt tartalmazó másodiknak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a NASA két cuccosa is elenyészett a rakétával együtt, köztük a NanoSail D napvitorlással. Utóbbi tehát csak a művészi fantáziában tudott kibontakozni, mígnem tavaly újra megépítették, ekkor azonban már sikeresen pályára is állt. Valahogy így:
További példákért sem kell túl messzire mennünk. Az Európai Űrügynökség nehézgyalogságát alkotó Ariane 5-nek 1996-ban volt az első útja, ez azonban szintén nem tartott sokáig: az indítást követő 37. másodpercben a rakéta öngyilkos lett – ezt az irányító szoftver hibája okozta, amit a rakétasorozat korábbi tagjából, az Ariane 4-ből vettek át gyakorlatilag copy-paste-tel, egy az egyben: tették mindezt annak ellenére, hogy erre a szoftverre semmi szükség nem lett volna, mivel az Ariane 5-ös életritmusa teljesen eltér elődjétől. A második tesztkör hivatalosan csak részben minősült kudarcnak, a végeredményt tekintve azonban teljesen: a rakéták „kipufogócsöve”, a fúvóka hibája miatt idő előtt állt le az első fokozat. Bár ezután a második fokozat hibátlanul beindult, a rakéta nem jutott el a kijelölt földkörüli pályára.
Előző posztunkban írtunk arról, hogy a Masat első jelöltje eredetileg az indiai PSLV volt, azonban ennek bevezetése sem sikeredett éppenséggel felhőtlenre: az indiai rakéta első útja sem hozott átütő sikert 1993 szeptemberében. Indításkor váratlan heves rázkódás keletkezett a második fokozat leválásakor – ennek következtében földkörüli pálya alatt fejeződött be a rakéta karrierje. Ez azonban nem volt elég: bemondta az unalmast a fékezőrakéták egyike is, amit eredetileg arra terveztek, hogy a kiégett második rakétafokozatot lelassítsa, így távolítva el azt a harmadik fokozattól. Bár ettől még folytathatta volna az útját, a kegyelemdöfést a fedélzeti számítógép hibája adta meg a rakétának, ami így 700 másodperccel az indítás után végül a Bengáli-öböl vízében fejezte be pályafutását.
Mindezt nem azért írjuk, mert a fenti rakéták gonoszlelkűek: az indiai rakéta a többi között a Csandrajáan-1 műholdat is eljuttatta Hold körüli pályájára – az első kudarc után egymás után aratta a sikereket. A SpaceX is nagyon beindult, ők már a Falcon 9-cel a Nemzetközi Űrállomással való randira készülődnek nagy erőkkel - ennek az első útja például hibátlan volt. Természetesen, az Ariane 5-nek sincs már oka a szerénykedésre. Csak hát, az első, az mindig kicsit meghatározó. És általában rizikós is. Mi, a Pulinál nagyon reméljük, hogy a Masattal megpakolt Vega rakéta kísérleti útja problémamentes lesz, és az első magyar műhold sikeresen túléli a társaságában töltött izgalmas perceket.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A MaSat-1 egy olyan tárgy, ami maximálisan alkalmas a mérnöki gondolkodást övező sztereotípia maradéktalan megjelenítésére: ez ugyanis egy tízcentis kocka. Se több, se kevesebb. Ebből adódik a kategóriába tartozó műholdak angol gyűjtőneve is, a CubeSat. Egykilós kiszerelésben készül, ezzel tömege mintegy tizede lesz holdjárónkénak. De így sem könnyű a világűrbe juttatni, a BME csapata is megjárta a maga Canossáját. 2007 májusában indult el az Európai Űrügynökség (ESA) CubeSat-programja, ami lehetővé tette, hogy oktatási célú rakomány is kerüljön az ESA által frissen kifejlesztett Vega hordozórakéta fedélzetére, amikor első útjára indul majd. Ehhez képest 2008. februárjában jelentették be, hogy kilenc egyetem CubeSatját ingyen és bérmentve kiviszik a világűrbe. Nosza, lehetett pályázni.
Ekkor már a MaSat-1 javában jegyben járt a PSLV-hordozórakétával, az indiaiakkal 2009. augusztusában írták alá a felbocsátási szerződést. A megállapodás értelmében a magyar műhold indiai segédlettel 700 kilométeres magasságon napszinkron pályára került volna – kétszer olyan magasan, mint a Nemzetközi Űrállomás. A PSLV startja azonban egyre csak csúszott, kiderült, hogy a szerződésben rögzített paraméterekkel 2011-ben egyáltalán nem lesz start. Márpedig az űrkutatás nagy igazsága, hogy hordozórakéta helyváltoztató mozgása, ha csak naptáron történik, nem az igazi. Úgyhogy másfelé is kellett nézelődni. Így jött szóba az az alternatíva, hogy egy orosz Szojuz-hordozórakéta röptesse ki őket, ez azonban magasabb startköltséget jelentett volna. Az ingyeneshez képest mindenképp, ráadásul az oroszokkal 2012 harmadik negyedévében lehetett volna csak rajtolni.
A magyar csapat gyakorlatilag az utolsó pillanatban esett be az Európai Űrügynökség ajtaján: a Vega hordozórakéta első útjára toborzott műholdak pályáztatása ekkor már véget ért, a BME a MaSattal tartalék-műholdnak jelentkezett. Ez pontosan azt jelenti, amit elsőre gondolunk: akkor repülhet, ha egy korábbi sikeres pályázó műholdja nem készül el a kiírt határidőre. Erre tavaly októberben került sor, ekkor még a csapat nem is álmodhatott arról, hogy a 2012 elején elhagyja a Földet a Masat.
2011 októberében már ismert volt, hogy az Európai Űrügynökség legalább hat CubeSatot kíván indítani az új fejlesztésű Vega-hordozó tetején 2012 januárban. Az első három műhold 2011 októberében már az Űrügynökség tisztaszobájában volt, ezeket november 9-én újabb három követte. Szerencsére, köztük volt a MaSat is. Aztán befutott még egy hetedik kocka is - de ez már a magyar műhold utazási esélyeit nem érintette.
A magyar csapat tagjai november 17-én vettek könnyes búcsút a ténylegesen elrepülő MaSat példányától. Közben kiderült a start remélhetőleg pontos dátuma is: az eredeti február 9-i indítást február 13-ra módosította az Európai Űrügynökség. A Puli teljes csapata nagyon drukkol a MaSatnak, hiszen ez lesz az első magyar műhold az égen - amit remélhetően az első magyar holdjáró követ majd.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Iteráció 2. Nem túl izgi, nemde? Az űrkutatás egy olyan társasjáték, amiben a mérnökök kifejezéstelen tekintetű szóparavánok mögé rejtik a külvilág elől az izgató lényeget, mindössze egy-egy apró szúette kukkolónyílást hagyva a bölcsész számára. Aki más lehetősége nem lévén, kétségbeesésében úgy ráfekszik erre, hogy egyszer csak eldől a spanyolfal. És remélhetően nem egy mérnök lesz mögötte.
Ott tartottunk, hogy hangzásra az Iteráció 2 a világ legunalmasabb dolgainak egyike. Pedig nem az, és ezt megpróbáljuk most érzékeltetni is. Mégpedig a NASA-val. Az amerikai űrhivatal számos párhuzamosan futó projektjeinek egyike az Athlete. Az Atléta. Ez lényegében egy kéttonnás, hatlábú mutáns pók, amivel most minden elképzelhetőt megcsinálnak: a padlóhoz csapdossák, lábánál fogva lengetik, egyszóval szívatják rendesen. Nos, ez mindössze egy földi tesztelésre szánt modell. Ha aztán a szadista mérnökök már eleget csapkodták a földhöz, akkor készítenek belőle egy kétszer akkora böhöm állatot: az megy majd a Holdra. Meg a Marsra, esetleg egy aszteroidára is.
Az idei első félévben mi is egy ilyen modellt készítünk, tesztelésre; persze, jóval szerényebb méretekben: a miénk mindössze 10 kilós lesz. Ha elkészül, az egyben azt is jelenti, hogy mérnökeink minden gyerekkori frusztrációjukért kárpótlást vehetnek rajta, mert a mérnök az már csak ilyen, bármely pontján is él a világnak: minden látens agresszióját a kreálmányán tölti ki. Természetesen, kemény tesztek formájában.
A videón látható Atléta igazából csak egy alváz, erre kerül majd a rakomány, ami akár egy embereket is szállító karosszéria is lehet. Mivel a kerekek a végtagok végén vannak, a szerkezet képes kisebb sziklákat átlépni, vagy csak egyszerűen kirántja magát a csávából, ha a finom szemcséjű homok túszul ejti. Emiatt nincsenek traktorméretű kerekei, ami egyben azt is jelenti, hogy kisebb motor is elég bele. Ez már a spórolás évszázada: a NASA-nak is számít minden lefaragott kiló, amivel könnyebb lesz az indítóálláson várakozó rakéta. Hiszen minden egyes kiló dollármilliókat jelenthet, a célpont távolságától függően.
A NASA mérnökei ennél is továbbmentek: nincs külön motorja a kerekeknek, és egy másik motor, ami majd a ráaggatott műszerarzenált működteti. A két tevékenységet ugyanis egy és ugyanarra a motorra bízzák. Ha a kerékre nincs szükség, az szimplán csak elfordul, lehetővé téve, hogy ugyanaz a motor kerék helyett immár egy fúróberendezést hajtson meg – ez látható épp a videón (00:30-tól). A végtagok ráadásul elnyelik az ütközéskor fellépő energiákat, tehát tényleg úgy érkezik majd, mint a fáról startoló pók kedvesünk nyakára. Ami azt jelenti, hogy gyenge gravitációjú helyeken, mint mondjuk egy aszteroida, nem kell túl sokat bajlódni holmi fékezőrakétákkal.
Az Atlétának még sokáig kell küszködnie a szadista kedvű mérnökökkel, Pulinkra - amely a képen az egyik korábban vizsgált botkerék konfigurációval látható - is még három lépcső masszív megpróbáltatása vár a másodikra való felugrása után, úgymint: Iteráció 3, 4, 5. De ez utóbbi már a Holdraszállást, és a küldetés teljesítését is magában foglalja. További részleteket itt olvashattok arról, hogy hol tartunk jelenleg.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A hirtelen meggazdagodásra számos lehetőség kínálkozhat, a mi tuti tippünk most következik: Földön előállított holdpor. Menő árucikk, ez a cég is ilyesmivel foglalkozik, sőt, ráadásképp még marsi port is vehetünk náluk - ha esetleg Marsi Anikó már nem lenne elég menő.
Mérnökeink látóterébe természetesen keresleti oldalról hatolt be ez a piaci szereplő, ugyanis a többi között az Orbital Technologies által forgalmazott JSC-1 fedőnevű anyagot holdtalaj-szimulációra lehet kiválóan felhasználni: kráterekben bővelkedő terepasztalunk ugyanis mit sem ér holdpor nélkül, hiszen csak így győzödhetünk meg arról, hogy holdjárónk nem ássa be magát a finom szemcsék közé. Úgy tűnik, a földi eredetű holdport már-már ipari méretekben gyártják, hogy kielégítsék azt, amit úgysem lehet. A mérnöki igényt. A bazalt összetételű JSC-1-et vulkáni hamuból vonják ki, megőrlik, és kedves csomagokban lehet kapni, mint a fűmagot a kertészeti boltokban. Ez egy komplett iparág.
A mozgalom élére a NASA Johnson Űrközpontja állt. A nagyüzemi termelésre való átállás szükségességét a NASA egyik tanulmányának szerzői is leszögezték már 1991-ben: „Bár bizonyos esetekben nehéz a holdkövek és a holdtalaj hasonló tulajdonságú hasonmásait létrehozni a Földön, ezek előállítása elengedhetetlen feltétele a Hold további megismerésének”. Azóta realitás lett belőle, és nem sok híja, hogy a környékünkön nem lehet kapni belőle - például a hóddal fémjelzett kertészeti szakboltban. A JSC-1 tulajdonképpen egy üvegszemcsékben gazdag bazalthamu, aminek kémiai összetétele, szerkezete, részecskemérete erősen megközelíti a holdi tengerek talajáról hozott mintákét.
Elsősorban közepes és nagyszabású mérnöki kutatások támogatásához fejlesztették ki, amik nem titkolt célja újabb emberes Holdutazások előkészítése. Ezzel az anyaggal a holdpor megzabolázását, az űrruhák tartósságát tesztelik, de oxigén kinyerésére is megpróbálják befogni: nagy mennyiségben lehet rendelni belőle.
A NASA ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a JSC-1 legjobb esetben is csak kiegészítheti, és semmiképp sem helyettesíti a Minnesota Egyetem által korábban kifejlesztett MLS-1 nevű holdpor-imitációt - utóbbi egy magas titántartalmú őrölt bazalt. Ez viszont már inkább űrmarketing: elképzelhető, hogy később a két bazaltőrlemény együttes megvásárlása esetén kedvezményt is kap a kedves vásárló. A JSC-1 viszont szerkezetét tekintve az alacsony titántartalmú holdi tengeri talajt borító porra hasonlít, és nagy százalékban tartalmaz üvegszemcséket. A kémiai szerkezete, fajsúlya, és minden fontos tulajdonsága többé-kevésbé egyezik a holdi tengerekről hozott holdporminták tulajdonságaival.
A JSC-1 alapanyagául szolgáló vulkáni hamut egy San Francisco környéki vulkanikus mezőről bányásszák, de vulkánról lévén szó, ehhez nem kell túl mélyre menni, jön az magától. Miután a Merriam Kráter hasadékából kibogarászták a bazaltot, alaposan megőrlik, mégpedig úgy, hogy a részecskéket egymással ütköztetik, ezáltal minimális a végeredmény fémszennyeződése. A hamut az újabb és újabb „őrléseket” követően a levegőn szárítják, majd az elegyet összekeverik. A kész termék többféle kiszerelésben, műanyagzacskókban kapható: egy 25 kilós zsák például csekélyke 650 dolcsit kóstál. Plusz szállítási költség, persze. Ezzel szemben az előző posztunkban említett legesélyesebb holdpor-jelöltünk, az alumínium-hidroxid kilóját mindössze 120 forintért mérik. A mérnökeink és geológusaink által eddig bevizsgált üvegzúzalék, mészkőpor-és-titokzatos-anyag-kombó, valamint az alumínium-hidroxid mellett a fentiek alapján értelmes úticél lehet a Badacsony is: az innen származó hazai bazaltot rövidesen mikroszkóp alatt vizslatjuk meg tüzetesebben, ugyanis kiderülhet, hogy ez lesz a befutó a földi előállítású holdporok kétségkívül szoros versenyében.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Holdjárónk válogatott kínzásához nagy odaadással megtervezett terepasztalunk kisebb-nagyobb krátereit sajnos nem elég jól nyakon önteni a szomszédos homokozó tartalmával.
A Földön honos homokszem és a holdpor méretügyileg ugyanis kábé úgy aránylik egymáshoz, mint az Egyesült Államok GDP-je a magyarhoz: a mi jó öreg porszemünk mellett valósággal eltörpül a holdi verzió. Ráadásul, a nagyon aprószemű holdpor rendkívül kemény, ellenálló anyagból készül. De mit tegyen az a magyar mérnökcsapat, amelyik holdpor-utánzatot szeretne beszerezni?
Mérnökeinknek és geológusainknak jelenleg három jelöltje van a terepasztal borítására alkalmas granulátumra, legalábbis, eddig ennyit vizsgáltak meg tüzetesebben: finomra őrölt mészkő és egy titokzatos összetevő kombója, darált üvegszál és alumínium-hidroxid. Ezek közös tulajdonsága, hogy nagyon hasonló a méretük: mintegy 40 mikrométer – ezzel meg is felelnének az átlagos holdpor derékvastagságának, mégsem alkalmas erre a szerepre mindegyikük. A mikroszkópos vizsgálatok végén első körben az alumínium-hidroxid mellett tették le a voksot mérnökeink: jelenleg ugyanis ez a legjobb analógia amit eddig találtunk.
Az alumínium-hidroxid sűrűsége ugyanis hasonló a holdporéhoz: előbbié köbcentinként mindössze 1,15 gramm – ezzel szemben a holdporé 1-1,5 gramm. Ennél fontosabb, hogy a szemcsék alakja is többé-kevésbé egyezik a holdporéval, az alumínium-hidroxid részecskéi is élesek, hegyesek.
Az őrölt mészkő a nem publikus összetevőkkel (mi sem tudjuk pontosan, mi van benne, ez a gyártó titka) is egészen jól teljesített. Igaz, szeret egy kicsit tömörödni: ha ugyanis a különböző méretű szemcsék – akár a puszta gravitáció hatására – összekeverednek, "ragadóssá" válnak: gyakorlatilag úgy tapadnak egymáshoz, mint a szerelmesek a mozi hátsó ülésén. Előnye viszont az, hogy víztaszító hatású, és bár a szemcsék nem annyira jó analógiát mutatnak a holdporral, mint az alumínium-hidroxid (alakjuk eltérő), de esetükben is döntően éles peremű, karcos karakterű szemcsékről beszélhetünk.
A darált üvegszál ugyanakkor túl sűrűnek bizonyult, ennek szemcséi is nagyon erősen kötődnek egymáshoz, úgyhogy ez sem lehet a befutója a laza szerkezetű holdtalaj-pótlékért folytatott hajtóvadászatnak. Legfőképp persze azért nem rúghatott labdába, mert szemcséi kicsit sem hasonlítanak a holdporra: az üvegszál ugyanis - meglepő módon - szó szerint szálakból áll.
Az eddig átvilágított részecskék alakját és méretét mérnökeink még tovább elemzik, és geometriai sajátosságaikat matematikai számokkal írják majd le; ezeket a számokat összehasonlítják majd a Holdról hozott minták hasonló számsoraival. Romantikus elfoglaltságnak hangzik. Dehát ezért mérnökök. És persze a három minta sem lesz elég nekik, minimum még egyet szeretnének alaposan megvizsgálni.
Az előző posztban vázolt terepasztalnak is vannak még fejlődési lehetőségei, jónéhány full-extrás fícsörrel gazdagodhat a tervek szerint: a napfényt is pontosan úgy szimulálnánk, ahogy az a Holdon éri majd roverünket, plusz a földi gravitáció hatodának megfelelő holdi gravitációt is elő lehet idézni, ha darura és gumipórázra aggatjuk Pulinkat. Ilyesmivel próbálkoztak egyébként az Apollo 11 űrhajósai esetében is, igaz, mérsékelt sikerrel: a gumiszalagok könnyen összegabalyodtak, így a földi körülmények között szimulált küldetés bizonyos esetekben egy pókhálóba esett légycsalád reménytelen sorsának bemutatására bizonyult a legalkalmasabbnak.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Három "asztronauta" több hónapos izoláció, kiképzés és felkészülés után közel egy éve lépett első alkalommal a Mars felszínére – valahol Moszkva környékén. Az erről készült videó karrierje azonban mostanra az űrkutatástól merőben eltérő irányba vette az útját - elsősorban a szemfüles kommentelők miatt. Az érdeklődés egy öltözködési anomáliának tudható be: az egyik űrhajósnak ugyanis nem volt felhúzva a slicce. (A hiányosság 02:40-től érhető tetten.)
A Mars-500 elnevezésű program keretében egy komplett Mars-küldetést szimuláltak valós időben, földi körülmények között hat "űrhajós" részvételével, akik kivétel nélkül pasik voltak. A misszió 520 napja alatt Oroszország valódi küldetésirányító központja felügyelte tevékenységüket, így például azt is, amint az Európai Űrügynökség zászlaját kitűzik a virtuális bolygó felszínére, de azt is, amikor talajmintát vettek. A hat "űrhajós" közül a felszínre szálló három szerencsés a marsséta szimulációjakor lehetett a legboldogabb: ekkor szabadulhattak csak ki 17 méter hosszú és 6,3 méter széles moduljukból - talán a kapkodó készülődésnek tudható be az indítóállásán rekedt cippzár. De ki az, aki nem öltözne gyorsan több hónap izoláció után?
A Mars-500 program a küldetés időtartamáról kapta a nevét: 250 napig tartott az út a Marsra, 30 napot töltött a felszínen a három asztronauta, majd újabb 240 nap múlva már vissza is érkeztek a Földre. Pikk-pakk. (Ez igazság szerint 520 nap, de az ötszázast valószínűleg jobbnak ítélték, ezért is ez lett a misszió neve.)
Természetesen, minket első körben a Hold érdekel, de amint az előbbi példából - és korábbi posztjainkból - is látszik, az űrkutatásban egy küldetés földi körülmények között való lemodellezése egyáltalán nem tekinthető szokatlannak. Sőt. Mi is erre készülünk. Sokat lehet tanulni a korábbi küldetésekből, így például az Apollo 11 útjából is. Ennek tapasztalatait felhasználva most egy Die Hard-terepasztalt építünk, hogy kiderüljön, ki a roverek Bruce Willise.
Mérnökeink ezért első körben egy 32 négyzetméteres terepasztal-tervvel rukkoltak elő, amibe belesűrítették a Hold tengereinek geológiai jellegzetességeit: van rajta kráter bőven. És nem csak az.
A cucc két részből áll: a terepasztal nagyobbik, jobb oldala a holdi tengerek morfológiáját modellezi – olyan helyeket, mint amilyen a Nyugalom tengere, ahol például az Apollo 11 is landolt. Ezen a terepasztalon gyakorlatilag minden megtalálható, ami egy kisméretű robot felkészítéséhez és teszteléséhez elengedhetetlen. A kráterek korát is sikerült modellezni: a régebbi kráterekbe újak csapódtak, ezáltal az előbbiek széle megtört. Összesen 6 mesterséges kráterünk lesz: a legősibb 2,5 méter sugarú, amit részben lefed egy újabb keletkezésű, 1 méter sugarú példány. Ezeken kívül lesz egy 0,75 méter, egy félméteres és két 30 centis kráterünk is. Ennél sokkal nagyobbak szimulálása értelmetlen, mivel a változatos felszínen lehet csak igazán alaposan nyúzni a holdjárót.
A terepasztal másik fele – ez egy 4 méter hosszú és 3,4 méter széles terület – arra hivatott, hogy tesztelje a roverben lappangó hegymászó hajlamokat: ez tulajdonképpen egy lejtő, dőlésszöge azonban állítható: hasonlóan a magyar munkavállalók többségéhez, ennek is két állása lesz. Ez persze még nem minden: a terepasztal egész felületét holdpor-imitációval is be kell szórni, ehhez azonban nem elég elmenni a szomszédos homokozóig. Komoly kihívást jelent ennek beszerzése, erről a következő posztban számolunk be. A Puli által fejlesztett speciális terepasztal terveit 2012. márciusában mutajuk be először nyilvánosan ennek a texasi tudományos konferenciának a poszter-szekciójában.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Holdon korzózást földi terepgyakorlatok színes kavalkádja előzte meg. Az Apollo 11 küldetésre való felkészülés jegyében a szkafanderbe öltözött űrhajósok földi körülmények között gyakorolták az odakinn elvégzendő feladataikat. Egy apró mozdulat kivételével. Onnan sejthető, hogy ez kimaradt az edzéstervből, mert volt valami, amit a holdkőzeten kívül kis híján visszahoztak magukkal a Földre. Pedig nagyon nem kellett volna.
A holdtáj-tréning során alapvetően gyűjtögető életmódot folytattak a leendő űrhajósok, elpróbálták a kisebb kavicsok összeszedését az ősszel használatos kerti szerszámainkra erősen emlékeztető cuccokkal. A leleteket aztán helyes kis zacskókba tették a houstoni bázison. Mint az alábbi videóból kiderül (02:20-tól), az Armstrong bal térde fölött figyegő méretes zsebbe is kerültek anyagminták, ennek mérete alapján komolyan felmerülhet a Kisvakond c. csehszlovák rajzfilmsorozat hatása az amerikai űrkutatásra. A zsebbe gyűjtésre azért volt szükség, hogy maradjon náluk valami minta abban az esetben, ha mondjuk gyorsan el kellene hagyniuk a Holdat. Minden mintát le is kellett fotózniuk, ezt is a houstoni hangárban gyakorolták.
A Holdraszállást követően - immár élesben - a szimbolikus jelentőséggel bíró napirendi pontok többségét Armstrong és Aldrin már szerencsésen kipipálta: kitűzték az Egyesült Államok zászlaját, a holdkomp lábán lévő felirat takarólemezét is eltávolították, ezáltal a holdlakók a továbbiakban zavartalanul olvasgathatták a hátrahagyott szöveget: "Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében".
Már épp készülödtek vissza a holdkompra, amikor Armstrong emlékeztette társát egy kis korongra. Aldrin kapcsolt, beugrott hova tette, előkotorta onnan, majd ledobta a Nyugalom Tengerének talajára. Ezt itt:
Ez a kis korong a világ vezetői által anyanyelvükön megfogalmazott jókívánságokkal volt tele. Az üzeneteket az 1969-ben ismert legmodernebb technológiával vésték bele egy olyan anyagba, ami képes elviselni a zord körülményeket a Holdon. Ezen a lemezen Elefántcsontpart prominense például ezt üzente: „Remélem, hogy [az asztronauták valamelyike] elmondja a Holdnak, milyen gyönyörű is az, amikor megvilágítja Elefántcsontpart éjszakáit. Különösen kérem, hogy a Holdon állva forduljon a mi Föld bolygónk felé, és kiáltsa el, mennyire lényegtelennek tűnnek az emberiséget gyötrő problémák onnan fentről nézve.”
Eric Williams Trinidad és Tobago részéről inkább egy figyelmeztetést látott jónak a Holdra küldeni: „Az emberiség érdekében őszintén reméljük, hogy a Hold megszerzésével nem veszítjük el a világot”. Ez utóbbi üzenet is végül a rendeltetési helyére került. A korongon egyébként a Szovjetunió - és rajta kívül még pár szocialista ország, így Magyarország - "sem üzent".
Az űrhajósokkal még itt a Földön sokat gyakoroltatták a holdi mozgást is. A holdi gravitáció hatoda a földinek, ezt hazai pályán úgy érték el, hogy gumiszalagokra aggatták fel az asztronautákat, mint a száradó ruhát. Ezek az erőfeszítések azonban többnyire sikertelenek voltak, mivel az egymással összegabalyodó szalagok, rugók miatt olyan nehézkes lett a dolog, hogy számukra minden bizonnyal sokszor már úgy tűnhetett, mintha legalábbis a Jupiterre - és annak óriásgravitációjára - gyúrnának.
Természetesen, a Puli is készül a nem éppen szokványos terepre. Az a fejlődési szakasz, ahol mi tartunk, egyelőre leginkább ehhez a homokkal felszórt hangárhoz hasonlítható. Ez a „hangár” esetünkben egyrészt egy műhelycsarnok lesz, amelyben egy ún. Lunar Terrain Simulator (LTS), azaz a "Terepasztal" kap majd helyet, amely egy rover tesztelésre szánt, kontrollált környezetet biztosít, és szimulálja többek közt a holdi morfológiát és a regolitot (holdport) is. Másrészt körülnéztünk kis hazánkban, van-e olyan kies vidék, ahol holdbéli tájakat, vagy legalábbis valami arra emlékeztetőt fedezhetünk fel – ezeket analóg helyszíneknek nevezzük. Minderről többet a következő posztokban.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az amerikaiak 1968-ra gyakorlatilag már minden egy méternél nagyobb tárgyat név szerint ismertek az Apollok potenciális leszállóhelyein, és pertuban voltak az összes sziklával, ami csak létezett az Apollo 11 landolási körzetében. Ekkorra ugyanis a Lunar Orbiterekkel már végigszkennelték az egész Holdat, és űrszondáik kecsegtető túlélési mutatóval rendelkeztek. A szovjetekhez képest mindenképp. Ennek ellenére nem sokon múlt, hogy Aldrin elhíresült lábnyoma helyett most nem két űrhajós tetemére gondolunk, amikor az Apollo 11 küldetés szóba kerül.
Előző posztunkban írtunk arról, hogy az Apollo 11 leszállóhelye nem egy pont volt, hanem az optimális pont köré rajzolt ellipszis. Az amerikaiak számoltak ugyanis némi vezérlési hibával. Ezt jól is tették.
Sokáig úgy tűnt, hogy az egyetlen bosszantó körülményt csak a szovjetek jelenthetik. Az amerikaiak ugyanis a Lunar Orbitereiket már korábban letakarították Hold körüli pályájukról, így azok nem jelenthettek többé veszélyt az emberes küldetésekre. Miután az elvtársak számára egyértelművé vált, hogy elbukták az emberes Holdraszállást, minden erejükkel azon voltak, hogy bebizonyítsák: fölösleges emberéletet kockáztatni, amikor egy robot is képes kőzetminták hazaszállítására. Nem kicsit lehetett bosszantó az amerikaiak számára az a tény, hogy az Apollo 11 három asztronautája amerikai műholdak helyett most egy szovjet társaságában kering: utóbbit épp az amerikai küldetés idejére időzítettek. Paradox módon ekkor került sor az első "együttműködésre" is a két szuperhatalom között: a szovjeteknek kénytelen-kelletlen közkinccsé kellett tenniük a Luna 15 repülési adatait, ami végül irányítási hiba miatt az amerikai Holdraszállást követő napon csapódott be a felszínbe.
Később aztán kiderült, hogy nem a szovjet Luna jelentette az egyedüli veszélyforrást. Például mindjárt a magasságmérő radar bekapcsolása után - mindössze tizenkét kilométerre a felszíntől, a Holdkomp fedélzeti számítógépének memóriája túlcsordult a beérkező radarjelektől. Az történt, amit legkevésbé sem szeretnénk a Földtől 384 ezer kilométerre megtapasztalni: a gép hibát jelzett. És ez épp elég aggodalomra ad okot egy idegen égitestre való leszállás közben, ahol még nem járt előttünk ember.
Ezt a hibát szerencsére nem ítélte veszélyesnek az irányítóközpont, és az Apollo 11 landolása továbbra is terv szerint alakult, egészen addig, amíg 300 méterre meg nem közelítette a felszínt. A meglepi itt következett: ekkor vált az űrhajósok számára egyértelművé, hogy az optimális leszállóhely Volkswagen Bogár méretű sziklákkal és nagy kráterekkel van megszórva. Itt garantáltan felborultak volna holdkompostúl – ennek túlélésére kábé annyi esély kínálkozott, mint arra, hogy légkört találjanak a Holdon. De mégha túl is élték volna a borulást, a visszatérésre még ennyi esélyük sem maradt volna. Maradt tehát a kézi vezérlés. Az alábbi videóban (06:54-től) az űrhajósok visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ebben a helyzetben négy dolgot tehettek: leszállnak még a sziklák előtt, balra vagy jobbra kanyarodva kikerülik azokat, illetve opció volt az is, hogy átsiklanak fölöttük. Armstrong ez utóbbi mellett döntött.
Ha ugyanis még a sziklák előtt akartak volna leszállni, a Sas „orrát” meredeken fel kellett volna húzniuk, oly módon, hogy a leszállóegység talpa a felszínnel kábé 45 fokos szöget zárjon be. Esetükben ez azt jelentette volna, hogy a kabinból egyáltalán nem láthatták volna, merre mennek – ami nyilvánvaló luxus lett volna akkor, amikor a navigációs rendszer épp egy leszállásra teljesen alkalmatlan sziklamező felé terelgette őket. Az oldalirányú kitérő is elég kockázatos vállalkozás lett volna, úgyhogy maradt a túlrepülés. Neil nehéz percek előtt állt: megfelelő leszállóhelyet kellett találnia, miközben vészesen fogyott az üzemanyaguk. Alan Bean, az Apollo 12 holdkomp-pilótája erre így emlékezik vissza: "Az üzemanyag-felhasználás szempontjából az egyik legrosszabb, amit tehetsz, ha megszakítod az ereszkedést, mert ez esetben egy ideig vízszintesen kell repülni, majd újra kell kezdeni a süllyedést". Ez pedig értékes üzemanyagot jelent.
Az aggodalom érthető volt: a landolás után alig több mint 20 másodpercre elegendő üzemanyag lötykölődött a leszállóegység tankjában. A manőver azért is kínos volt, mert csak 50 méterrel a felszín fölött lehetett volna evakuálni a két űrhajóst a leszállóegységről, ennél lejjebb esélyük nem volt arra, hogy túléljék a "katapultot". Azt, hogy mennyire komplex egy Holdraszállás, az ide-oda áramló adatok utólagos vizualizációja szépen érzékelteti, a belinkelt videó megtekintését teljes képernyős módban javasoljuk.
Általában azt szokás mondani, hogy a tragédiák sok esetben az emberi tényező miatt következnek be: a pilóták elnéznek valamit, figyelmen kívül hagynak egy biztonsági jelzést, megszokásból vezetnek. Satöbbi. Az Apollo 11 az üdítő kivétel, ahol csakis az emberi beavatkozás menthette meg a küldetést. Pulink esetében azonban az emberi tényező az indítás után jóval kevesebb eséllyel lesz képes majd beavatkozni a dolgok menetébe, hiszen nem lesz emberfia a fedélzeten. Nekünk így kell majd leszállnunk a Holdra.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Megint a jó öreg trappista sajt. Ugyan van egy-két kráter, de köztük minden jópofán tükörsima. A krátereket ki kell kerülni, a tükörsimára pedig le kell szállni. Oszt' jónapot. Ez a pofonegyszerű koncepció köszön vissza ezen a képen is: a fekete vonalakkal határolt 32 kilométer hosszú és 18 kilométer széles téglalapról sokáig azt hitték, hogy ez az Apollok számára az ideális leszállóhely; a mellékelt térkép alapjául a legjobb földi távcsövekkel évek alatt készített fényképek szolgáltak. Aztán a hatvanas évek második felében Hold körüli pályára álltak az amerikai Lunar Orbiterek, és minden borult.
A küldetések fő célja az összes lehetséges leszállóhely feltérképezése volt, ezt egy CT precizitásával teljesítették is: elölről-hátulról, körös-körül, meg úgy általában mindenhonnan fotózták a Holdat. Az első küldetés kilenc elsődleges és hét másodlagos leszállóhely-jelöltet kapott lencsevégre. A második és harmadik Orbiter már az összesen húsz potenciális leszállóhelyről készített nagyfelbontású lesifotókat. Ezeken már az egy méternél nagyobb felszíni egyenetlenségek is kivehetők voltak.
Az érintetlen tükörsima sajtfelület mítoszát a második Lunar Orbiter cáfolta meg végérvényesen. Fotóiból az már látszott, hogy nem lesz egyszerű történet embert juttatni a Holdra, aki képes onnan élve vissza is térni a Földre. Kráter kráter hátán, mindenhol kisebb kráterek a nagyobbakon belül: Szeléné csúnyán elvakarhatta gyerekkorában a bárányhimlő pettyeit, arca felnőtt korára csupa ragya lett.
A képekből fokozatosan egyértelművé vált, hogy nincs olyan szöglete a Holdnak, ami elég sima lenne ahhoz, hogy az eredeti tervek szerint kivitelezhető legyen az Apollok leszállása. Nem volt többé kétséges: a leszállóegységre bizony kell egy gyakorlott pilóta, aki képes kézi vezérléssel, az utolsó pillanatban is korrigálni a holdraszállás helyét.
Az Orbiterek fotósorozatának képkockáit egymás mellé téve gyakorlatilag egy tájkép-mozaikot készített a NASA, majd a szóba jövő leszállóhelyeken olyan geológiai képződmények után kutattak, amik kockázatossá tehették a landolást, úgymint: durva, sziklás talaj, dombok, meredek lejtők.
Az ideális leszállóhely paramétereit egy általános iskolás is le tudná vázolni házi dolgozatában: a fő szempont a biztonság. A leszállóhely a lehető legsimább síkságon legyen, amin nincsenek kráterek és nagyobb kövek, és ha lehet, a talaj se lejtsen 2°-nál jobban, plusz ne essen a leszállás útvonalába valami nagyobb domb, hegy, szakadék, esetleg mélyebb kráter. Satöbbi. Ilyen Holdat azonban nem könnyű találni. Erre persze a NASA-nál is számítottak.
Kiszámolták, hogy navigációs hibák miatt a leszállóegység a céltól északi-déli irányban 2,5 km-t, keleti-nyugati irányban pedig 4 km-t lenghet ki. Ezt a hibahatárt a képen ellipszisek jelzik. A hatvanas évek végefelé ezeken az ellipsziseken belül próbálták meg a landolás szempontjából legkevésbé rázós helyeket finomhangolással megtalálni. A leszállóhely kiválasztása után következett az útvonaltervezés. Az ellipszis alakú területtől keleti irányban 56 kilométer hosszan húztak két egymástól távolodó vonalat: megpróbálták elképzelni, milyennek láthatják majd a holdfelszínt a leszállóhelyhez közelítő űrhajósok – a fehér körvonalú ellipszis a célterületet, az egyenesek az ahhoz közelítő leszállóegység számára a két záróvonalat jelentik, amit a landolás során nem tanácsos átlépni.
Hasonlókat kell az égi szomszédunkra készülődő robotunkat szállító "űrtaxinak" is figyelembe venni, hisz - ahogy következő posztunkból kiderül - nem lehet elég alaposan megtervezni egy Holdraszállást. Mert mindig befigyel egy váratlan helyzet. Nincs kétségünk affelől, hogy aGoogle által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt sem lehet ilyen meglepetések nélkül megúszni.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Minden jel szerint exhibicionista kedvében van a mi Napunk: január 23-án nagyenergiájú, főleg protonokból, valamint elektronokból álló felhőt indított útjára, ez 2005 óta a legerősebb napkitörés, ami óránként valamivel több, mint másfél millió kilométert tesz meg – hipp-hopp ideért hozzánk. Az ennél komótosabban mozgó részecskék a következő napokban futnak be.
Előző posztunkban szóltunk az amerikai Lunar Orbiter űrszondákról. Első képviselőjük 1968-ban indult útjára, a többi négyet a NASA cirka másfél év leforgása alatt dobálta utána: mindegyikük holdkörüli pályára állt. A holdfelszín részletgazdag fotózása mellett feladatuk volt a földi irányítás megnyugtatása is: az Apollok felépítése rövidtávon elegendő védelmet nyújt majd az átlagos, vagy annál kicsit erősebb Napból érkező sugárzás ellen is. (Ez akkortájt még elég ismeretlen terület volt, hisz csak 1959-ben mérte meg közvetlenül is a napszelet a szovjet Luna 1.)
Nem véletlen azonban, hogy az Apollo-missziók előtt ilyesmiken kattogott a kutatók agya: 1972-ben az utolsó előtti emberes holdküldetés, az Apollo 16, épphogy csak visszasurrant a Földre, és máris beindult egy heveny napkitörés. Mi lett volna, ha útközben éri őket? Kissé meglepő módon nagyjából semmi, mivel az Apollo parancsnoki kabinjának alumíniumfala, akárcsak egy kapucnis esőkabát, szinte teljesen megvédte volna őket az űrbéli zivatartól.
A mi Napunkból érkező protonoknak ugyanis viszonylag könnyű útját állni, barikádnak némi alumínium vagy műanyag is megteszi. Már az Apolloknak is hatékony védelmi vonalaik voltak, a Nemzetközi Űrállomásnak pedig még ennél is hatékonyabb van – ez a gyakorlatban is kiderült.
Csakhogy nem kizárólag a Nap felől érkeznek sugarak, hanem a Naprendszerünkön túlról is. Ez a kozmikus sugárzás óriási energiával rendelkező szubatomi részecskékből áll, amiket felrobbanó csillagok, és óriási fekete lyukak körül forrongó anyagkorongok öklendeznek fel magukból. Ezekhez képest a napkitörések csak ártatlan tekintetű kiscicák.
A kozmikus sugarakat ugyanis a tudomány jelen állása szerint nem lehet sehonnan kizárni, mivel nagy részük minden általunk ismert védővonalon áthatol. Szinte akadálytalanul hasítanak át az űrjárművek falán: legyen az földközeli pályán, a Holdon, vagy épp esetleg úton a Mars felé. Az asztronautákat elérő részecskék károsítják a szöveteket, mellékhatásként széttöredezhet a DNS, ami egy idő után például rákot is okozhat.
Egyetlen ismert védekezés van velük szemben - leszámítva persze, egy bolygó légkörét: ez pedig épp egy erős napkitörés.
A napszél mennyisége ugyanis erőteljesen képes befolyásolni a minket érő kozmikus sugárzás nagyságát. A hiperaktív Nap ilyenkor úgy kisöpri ezeket a kozmikus részecskéket a Naprendszer belső tartományából, mint a belvárosokból a szmogot szokta az erős északi szél. Ez történt például a 2005-ös nagy napkitörés után is. Emiatt aztán a jövőben a többi között a Holdra induló emberes küldetések indítását elképzelhető, hogy pont olyan időszakokra időzítik majd, mint amilyen ez a mostani is.
Persze, egy bökkenő azért van: a landolás után a napkitörés végéig szobafogság várna a Hold felszínén, a leszállóegységben dekkoló űrhajósokra, mivel egy holdsétán már ezek a jóképű protonok is durván károsítanák az emberi szöveteket, az űrruhák ugyanis kábé annyira hasznosak ilyen esetben, mint a strandpapucs a hóesésben. És már így is eléggé ormótlanok.
Pulink, illetve a magyar holdjárót szállító jármű valószínűleg nem hálálna meg egy napkitörést, megfelelő szigetelés híján ugyanis bármely műhold is időlegesen skizofrénné válhat. A Holdraszállás előtti pillanatokban ez biztos, hogy nem növelné esélyeinket a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny megnyerésére. Egyik versenytársunk, a Frednet épp most kötött együttműködési megállapodást az ISE-vel olyan fejlesztésekről, amikkel minimálisra lehet csökkenteni a napviharok okozta károsodást az űreszközparkban.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A hatvanas évek tulajdonképpen azzal teltek, hogy amerikaiak és szovjetek felváltva csapdosták magukat a Holdhoz. Az évtized második felében viszont Szelénére gyakorlatilag sortüzet nyitottak, és intenzív ostrom alá vették: elmondható, hogy a Holdistennőnek ezidőtájt eléggé ormótlan udvarlói akadtak. És elég sűrűn. Amitől csak újabb ragyák lettek az arcán. 1966-ban még mindig fej-fej melletti küzdelem jellemezte a két nagyhatalom részvételével zajló űrpárbajt, a két egymástól gyökeresen eltérő ideológia egyetlen közös vonása az volt, hogy a pénz egyik térfélen sem számított.
Az amerikai Rangerek 1961 augusztusától kezdve szállingóztak a Holdra, azonban az első hat misszió különböző okok miatt, de kehes volt, és csak a hetedik Ranger-misszió hozta meg az első sikert 1964-ben – Kennedy bejelentése után három évvel, és két, a NASA-t érintő átszervezéssel később. Utóbbi azonban nem szállt le a Holdra: kamikáze módjára csapódott be, miközben élete utolsó pillanataiban is hevesen játszotta a japán turistát. Így készült az első nagyfelbontású fotósorozat, amivel már kezdhettek is valamit az amerikaiak. Ez azonban még mindig csak annyit árult el a leszállóhelyekről, amennyit egy film előzetese árul el a filmről. És ez nem volt valami sok. A képfelbontás mindenesetre sokat javult a földi távcsövekhez képest, de még mindig nem volt az igazi.
Miközben az amerikaiak bőszen verték magukat a holdkőzethez, a szovjetek 1966-ban már le is szálltak robotjukkal a Holdra: a Luna 9 öt fekete-fehér panorámaképet küldött haza a szocializmus imperializmus fölött aratott győzelmének újabb bizonyítékaként. Ez az egyik fotó, látszik, hogy a Luna 9 elég ferde szemmel nézett a világra.
Ebben az évben tehát az amerikaiak is testközelből átélhették, milyen az, ha az oroszok a spájzban vannak.
Elkeseredett válaszcsapásként a NASA 1966-ban nagyüzemi holdkutatásra kapcsolt át: beindította a Lunar Orbiter programját, ennek keretében 1967 végéig öt műholdat juttatott holdkörüli pályára. Emellett 1966 és 1968 között 7 landert is küldtek az amerikaiak a Holdra – közülük öt Surveyor járt sikerrel, hiszen róluk van szó. Feladatuk a fényképezésen kívül az volt, hogy teszteljék, mennyire puhán lehet leszállni a Holdra. Az első Surveyor azonban még mindig négy hónapos hátrányban volt a Luna 9-hez képest. (Surveyor-névre hajaz a Hunveyor 15 - ez a fő projektünk az Iteráció 2-nek is hívott fázisban, ahol jelenleg tartunk: ennek lényege, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében holdjárónk koncepcióját földi körülmények között megépítsük, majd azt követően leteszteljük, erről itt olvashatsz bővebben.)
Szempontunkból főleg a Lunar Orbiterek érdekesek. Az öt űrszonda a Hold felszínének 99 százalékát feltérképezte, felvételeiken legrosszabb esetben is látszódtak már a 60 méteres alakzatok. Ez azonban egy alföldről jött embernek már egy hegynek számít. Szerencsére voltak olyan képek is, amiken ennél jóval nagyobb volt a felbontás. Nem véletlenül. A számukra kifejlesztett fényképezőgép alapja a többi között az U-2-es kémrepülőgépé volt. Elég tetemes méretű fotóalbumot sikerült kevesebb, mint két év alatt összehozniuk: 2180 nagyfelbontású és 882 közepes felbontású fényképet küldtek vissza a Földre. Ilyeneket, mint ez itt, amin már a nagy tumultusban egymást is kattintgatták a kütyük; ezen a Lunar Orbiter 3 által készített képen például épp a Surveyor 1 látható:
Ezekből a küldetésekből lett az is egyértelmű, hogy a mikro-meteoritok sem záporoznak olyan ütemben a Holdra, hogy az Apollo-program leendő űrhajósait veszélyeztessék. Kiderült az is, hogy az Apollok felépítése rövidtávon elegendő védelmet nyújt az átlagos, vagy annál kicsit erősebb Napból érkező sugárzás ellen is. A második, harmadik és ötödik űrszondával kipróbálták, hogy sikerül-e pályájukat a földi irányítóközpontból nyomon követni, ez ugyanis elengedhetetlen feltétele volt az emberes küldetéseknek. Sikerült. Bár az űrszondák még képesek lettek volna egy jó ideig holdkörüli pályán maradni, 1968-ban eltakarították őket az Apollok útjából, nehogy bármelyikük közvetlenségével veszélybe sodorja az emberes küldetéseket. Ez idő alatt persze az oroszok sem tétlenkedtek: 1968-ban és 1969-ben több mint tucatszor kíséreltek meg eljutni Lunáikkal a Holdra.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
.jpg)
Az Országház magassága a kupolánál 96 méter, vörös csillaggal a tetején is csak 3 méterrel volt magasabb. De még ezzel a szocialista csúcsdísszel együtt is több mint 10 méterrel elmaradt magassága a 
.jpg)
Ezt itt:
A hatvanas évek végefelé ezeken az ellipsziseken belül próbálták meg a landolás szempontjából legkevésbé rázós helyeket finomhangolással megtalálni.
