Nem valószínű, hogy a NASA illetékeseinél létezett valaha is idegesebb emberfajta a Föld nevű bolygón, miután 1961-ben Kennedy elnök bejelentette, hogy még ugyanabban az évtizedben az emberiség kapitalista fele egy röpke kiruccanást tesz a Holdra. A feszkó érthető: a szitu kábé olyan, mintha a MÁV-nak egy szép napon azt mondanák, hogy pár év alatt építsen ki TGV-hálózatot az egész országban.
1961-ben senkinek nem lehetett még csak egy csíraállapotú ötletkezdeménye sem arról, hogy a Hold melyik részén van az optimális leszállóhely, illetve, létezik-e egyáltalán ilyen: a földi távcsövekkel lehetetlenség úgy „bezoomolni” a Holdra, hogy például a két méteres sziklák is kivehetők legyenek a felvételen. Az alábbi kép egy földi távcsővel készült, belátható, hogy ez a részletgazdagság legfeljebb csak arra jó, hogy megtudjuk: merre érdemes leszállóhelyek után kutakodni.
Oda kellett tehát menni. A másik aggodalomra okot adó tényező természetesen az elvtársak voltak: a tőlük való paranoiás félelem hatékony hordozórakétának bizonyult az amerikai holdprogram számára a hatvanas években, és nagyrészt ez is tette végül lehetővé Kennedy elnök ígéretének beteljesülését.
Az amerikaiak meglehetősen lúzer pozícióban érezhették magukat: a szovjetek 1961-re ugyanis már kipipálták az első műholdat, másfél hónappal Kennedy bejelentése előtt túl voltak az első emberes űrrepülésen, és két évvel korábban – 1959-ben – már kacérkodtak a Holddal. Tapasztalataikról azonban akkor sem lehetett volna többet megtudni a leszállóhelyekről, ha történetesen nem a hidegháború kellős közepén, az amerikaiakkal rivalizáló ország lett volna a Szovjetunió.
Az elvtársak 1959-ben egymás után kétszer elsőztek. A Luna 1 lett az első mesterséges műhold, ami Nap körüli pályára állt, a Luna 2 pedig még ugyanebben az évben az első ember alkotta tárgyként jutott el a Holdig, és csapódott be abba. Ezzel a teljesítményével a szovjeteké lett az első holdi űrszemét is. Ennek az eseménynek magyar szemtanúja is volt Lovas Miklós személyében, aki ezidőtájt a Csillagászati Kutatóintézet egyik munkatársa volt. Ő így emlékszik vissza a történtekre:
"Azt lehetett tudni, hogy a sebessége iszonyatosan nagy volt. Úgyhogy bár azt nem lehetett remélni, hogy a becsapódást látjuk, de az általa kidobott port esetleg igen. Később kiderült, hogy valójában jó vastag porréteg volt ott, ahova becsapódott.
Vártuk az időpontot és felváltva néztük a Holdat. Éppen én voltam a soros amikor egy fekete folt jelent meg. (...) Az egész jelenség mintegy húsz perc alatt zajlott le. Közben persze egyre halványabb lett, valójában egy terjedő folt, ahogy a rajzon is látszik. Először eléggé feketének látszott, aztán szürkült és a vége felé már igen halvánnyá vált."
Bár elődje, a Luna 1 nem sokat árult el a holdfelszín sajátosságairól, figyelemreméltó tudományos adatokat szolgáltatott: kiderült, hogy a Holdnak nincs érzékelhető mágneses tere; a műhold elsőként mérte meg közvetlenül a napszelet, és kiderült az is, hogy rádiójelekkel fél millió kilométerről is szót lehet vele érteni. Nem sokkal korábban ez is okozta a vesztét. A földi irányítóközpont hibájából ugyanis a hajtómű nem tervszerűen működött: ennek következtében az orosz álom - ez volt a beceneve - csúnyán "benézte" a Holdat, ami mellett úgy elhúzott, hogy végül a Nap körül keringő első műhold lett belőle. De így sem volt rossz teljesítmény tőle. Szívhatták is a NASA-nál a fogukat épp eleget miatta: a szovjetek ordas hibái is csak előnyükre válnak.
Mindezzel azért foglalkozunk, mert Pulink - és mindenki más, aki például a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében a Holdra készülődik - sokat tanult abból, ahogy a nagy elődök kiválasztották a leszállóhelyeket. Másrészt, holdjárónk is alkalmas lesz égi kísérőnk egy részének átfésülésére; felmenőink között tehát szovjet és amerikai ősöket egyaránt találunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ezen a héten könyékig kukáztunk az orbitális űrszemétben, azonban az egyik legfontosabb formáját nem érintettük – még csak átvitt értelemben sem. Ezek pedig a vizeletcseppek, amik megédesítették a Nemzetközi Űrállomáson dolgozók életét. Ezért érdemes élni. Most pedig oldanánk a képzavart.
Minden hiedelemmel ellentétben az űrhajósoknak is működik a kiválasztó szervrendszerük. Ennek eredményét a hőskorban egészen egyszerűen „kiöntötték” az űrbe, pontosan úgy, ahogy Kati néni loccsantja az éjjeliedény tartalmát a csirkék közé az udvarban. (Nem, erről sincs videó.)
Tudományos nevén a húgysav az űr hideg vákuumában azonnal megfagy, és kikristályosodik, mint egy vizsgaidőszak alatt az UV-időpontok sora. Ezek a kristályok azonban nagyon aprók, kéretik nem vesekő méretű sziklákat elképzelni. Ráadásul, egy ideig hálás társnak bizonyulnak, hiszen ott keringenek az Űrállomás környékén – és igen: ezek is az űrszemét összefoglaló címke alá sorolódnak rendszertanilag.
Az űrhajósok ezeket nagyon szerették nézegetni, állítólag a földkörüli élet egyik legesleg-gyönyörűbb látványát képes létrehozni egy jó adag kozmoszba elengedett pisi. Megkockáztatjuk, hogy olyan lehet ez, mint a földlakóknak a „hullócsillag”, talán egyik-másik jólsikerült eresztésnél bizony még kívántak is valamit. Viszont az élet nem fenékig tejfel, és a tudomány bizony fejlődik.
Emiatt aztán a látványosságnak drasztikusan vége szakadt, ezzel végérvényesen megfosztva a Nemzetközi Űrállomás lakóit egyik kedvenc időtöltésüktől: ma már nem gyönyörködnek a húgypermet lélegzetelállító szivárványában. A végterméket ugyanis egy fejlesztés folytán nem öntik ki többé a világűrbe. Hanem megisszák. Persze, átalakítva. Ilyenformán:
Egy szerkezet ugyanis kinyeri a vizeletből a vizet, ésivóvízzé alakítja azt. A fenti videón ezt a megkapó, bensőséges folyamatot demonstrálja egy zavartan keringő és inkább kényszeredetten, mint őszintén mosolygó asztronauta-lány. Az eredményt aztán dobozolják, majd egy sikeres passz után már lehet is fogyasztani a friss, felcímkézett terméket - ám szemlátomást ez a videón látható pasi számára sem az örömszerzés netovábbja. Mintha csak a kávéautomatánál állnánk a melóhelyen.
Az űrszemét tehát ezzel a húzással csökkent, azonban a legneccesebb darabokból így is kábé 20 ezer kering alacsony földkörüli pályán. Ezek a darabok leginkább használaton kívüli űrszondák újabb és újabb összeütközéséből jöttek létre, és mint a felrázott kristálygömbben a hópihék: szép lassan szállingóznak, míg a Föld légkörét el nem érik. Kábé 100-120 kilométeres magasságban megpörkölődnek, majd jó esetben teljesen el is égnek.
Ami meg nem, annak becsapódási helye hosszas és izgalmas találgatásokra adhat okot. Az irányíthatatlanná vált műholdak érkezését mintegy két órával érkezésük előtt lehet csak megjósolni. És akkor sem mindig pontosan. Ezen a törmelékdzsungelen verekedjük majd át mi is magunkat, ha közel két éve múlva elindulunk a Holdra a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny résztvevőiként. Persze, űrszemétből ott is van bőven: mintegy 170 tonna ember alkotta hulladék várja érkezésünket.
Most egy időre abbahagyjuk az űrszemétkedést, és a jövő héten újra beszélünk magunkról is: több dolog történt ugyanis az utóbbi időben ólunk táján.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Megingathatatlan meggyőződésünkké kezd válni, hogy az emberiséget sújtó nyűgöket – a gazdasági világválságot is beleértve – csak azért nem sikerült még megoldani, mert egy kritikus szereplőt a döntéshozók mindeddig figyelmen kívül hagytak. Mégpedig a csillagászt.
Tegnap a fél Puli-csapat azzal foglalatoskodott, hogy előző posztunkhoz videót kerítsen, amin pasi asztronautákat lehet látni űrséta - és ezzel egyidejű űrszemetelés – közben: azt akartuk demonstrálni ugyanis, hogy nem csak nők képesek százezer dolláros cuccokat egy egyszerű csuklómozdulattal elengedni a világűrbe. Nem talált senki semmit. Pedig kellett volna.
Ezzel állt volna ugyanis helyre a világegyetem harmóniája. Úgy tűnt, a női asztronauták bájos ügyetlenkedései finoman szólva is túlreprezentáltak a videómegosztókon. Aztán jött Laca, a csillagász ezzel:
A videó sokkal kevésbé látványos a hölgyek mutatványaihoz képest. Főszereplője Piers Sellers, aki úgy fest, hogy 2006-ban Mike Fossum társaságában kozmetikai műhelyt nyitott az űrben: spatulájával különböző gyanúsabbnál-gyanúsabb anyagokat keneget a Discovery hővédő pajzsára, ez a sötét anyag például leginkább a gyantára emlékeztet minket a modern szépségszalonok inkvizíciós eszközei közül. A spatula azonban elszabadult a világűrbe, amit ő személy szerint nagyon sajnált. Azt viszont mi sajnáljuk rettenesmód, hogy ennél több kompromittáló videó egészen egyszerűen nincs a neten a hímnemű asztronauták ballépéseiről. Bocsánat, hölgyek. Pedig megpróbáltuk.
Kárpótlásul viszont eláruljuk, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik.
Űrszemétként a legritkább esetben gondolnánk egy halott hamvait tartalmazó urnára. Mégis ezt kell tennünk: Gene Roddenberrynek, a Star Trek sorozat kitalálójának ez is megadatott. Meg az is, hogy holtában tesztrepülésen vegyen részt: hamvainak kisebb részét a Columbia űrsikló vitte magával, innen is engedték szabadon. A rúzsméretű kapszula egy tiszteletkör után belépett a Föld légkörébe. A természetes krematóriumban a biztonság kedvéért aztán újabb hamvasztást kapott.
Ha már az esélyegyenlőséget az élők és a videómegosztók között nem találjuk, joggal várhatjuk ezt épp a holtaktól. Gene hamvainak maradékát 2008-ban elhunyt felesége hamvaival együtt, több éves csúszást követően a tervek szerint épp idén fogják kijuttatni a világűrbe. Róluk azonban nem a NASA gondoskodik, hanem a Celestis Inc. Ők ugyanis egy űrtemetkezési vállalat, akik az Astrobotic leszállóegységéből rögtön le is stoppoltak maguknak öt kilót a közel 110 kiló szállítására alkalmas raktérből. Így könnyen elképzelhető, hogy valamilyen híresség hamvai lesznek útitársaink a Holdig, hiszen megtörténhet, hogy Pulink is az Astrobotic partnere lesz.
A Roddenberry házaspárt tartalmazó szállítmány azonban nem gyarapítja majd azt a 20 ezer darabos űrszemét-puzzle-t, ami jelenleg is a fejünk fölött kering. Az elképzelés szerint földi maradványaik már soha többé nem térnek vissza bolygónkra: mindketten a Voyagerek nyomába erednek: ki, a bolygóközi térbe. Példájukat egyelőre nem szeretnénk követni, beérnénk mindössze annyival, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében elsőként jussunk el a Holdra.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Epekedve vártuk, hogy a világűrben nő ajkáról elsőként csendüljön fel a hírhedt F-fel kezdődő, négy betűs angol szó szimfóniája, ami szerintünk minimum indokolt egy 100 ezer dolláros cucc elvesztésekor. Mindhiába: előző posztunk főszereplői ugyanis úri űrnők, akik ilyesmire még a NASA csődbevitele árán sem vetemednének. Sebaj, gondoltuk, majd a pasik kárpótolnak mindezért. A várva-várt katarzis azonban ezúttal is elmaradt.
Utóbb már Lacát, csapatunk csillagászát is bevetettük, hátha a videómegosztók végtelenjében rálel az életnek eme rövid, ámde nélkülözhetetlen nyomára. Pedig már egy egészen leheletfinom, szinte csak ultrahang-tartományban fogható „fuck”-szócskával is beértük volna – hiszen erről van szó.
Eközben azt a felfedezést tettük, hogy a nőket valószínűleg sokkal inkább szeretik az USÁ-ban is áztatni – férfi asztronautáról szemetelés közben ugyanis egyetlen megveszekedett kósza képkockát sem találtunk. Úgy tűnik, hogy az esélyegyenlőség ezen a téren még várat magára. Pedig jó lett volna viszontlátni, hogyan kell egy bármilyen csekély dolgot férfiasan elveszteni a világűrben. Mert volt ilyen, nem is egyszer.
Piers Sellers Mike Fossum társaságában épp a NASA legújabb fejlesztésű trutymóját kenegette szét szép, egyenletes mozdulatokkal a Discoveryre 2006-ban: lehet, hogy ő maga is megijedt az elétáruló látványtól, mindenesetre eldobta a spatulát. Ami ráadásul saját bevallása szerint, még a kedvence is volt. Az űrkutatási hivatal ekkor már egy sor biztonsági anyag fejlesztésével kísérletezett, amik használatával szerintük megelőzhető a Columbia 2003-as katasztrófájának megismétlődése.
2001 márciusában Jim Vosst a lábánál fogva a Discovery robotkarjára szerelték, így kellett Nemzetközi Űrállomást szerelnie – ősi szokás ez a NASA-nál. Az asztronauta horgonyzásához szükséges kengyel azonban egyszer csak önállósította magát, és eltűnt az űrben. De nem ment messzire, emiatt aztán a küldetés későbbi szakaszában a Discovery hajtóműveit be is kellett indítani: az űrsiklónak el kellett kúsznia a darabka elől.
Ed Whitetól mindenesetre nagyobb gurítást vártunk volna – ő első amerikaiként vett részt űrsétán. Ehhez képest csak egy sovány kesztyűt eregetett a világűrbe, ami pár hónap múlva égett el a Föld légkörébe érve. A videón 2:20-nál látható a nevezetes esemény:
A nőkhöz hasonlóan férfiak is szereltek napelemeket a Nemzetközi Űrállomáson, 2007 novemberében Scott Parazynski véletlenül egy komplett csípőfogó-készlettel rövidítette meg a kincstárat.
A hölgyek által okozott anyagi veszteség mellett ezek a tételek eltörpülnek, de azért az arányt némiképp javítja egy 635 kilós ammóniatartály kiszórása az űrállomás fedélzetéről: ammóniával hűtötték ugyanis kezdetben a Nemzetközi Űrállomást. Ennyi terhet macerás lett volna visszacipelni a Földre, pláne, ha magától is képes erre. Igaz, így csak egy év múlva érkezett "haza" - valahol a Csendes óceán fölött robbant fel a tartály. Sorozatunk szempontjából az akció szépséghibája, hogy ezt nem véletlenül veszítették el az űrhajósok.
Szintén nem magától zuhant ki a világűrbe Ivan Ivanovich sem 2006-ban. Így becézték a SuitSat programban résztvevő divatjamúlt szkafandert, amit a Nemzetközi Űrállomásról hajítottak ki az orosz találékonyság múlhatatlan bizonyítékaként. Az újrahasznosítás jegyében azt próbálták ki, hogy az avitt űrkosztümök műholdként hogyan funkcionálnak.
Összességében tehát elég rosszul áll a nemek harca az űrversenyben: úgy tűnik, a nők hagyták el a legértékesebb dolgokat a világűrben, mégpedig jellemzően a tükörként és sminkasztalként is remekül funkcionáló napelemtábla környékén.
Mindenesetre, mi nem biztos, hogy csak szimplán szomorúak lennénk, ha egy űrsétát hibáztathatnánk egy-két holmink eltűnéséért. Viszont ahhoz, hogy minél több cuccunk kerülhessen ilyen veszélybe, a Ti segítségetekre is szükségünk van. Együtt meg tudjuk oldani, hogy Pulink a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) holdverseny keretében az első hungarikum jellegű űrszemét Hungarian Lunar Heritage Site, azaz Magyar Holdi Történelmi Hely lehessen majd a Holdon, ahogy ez az amerikai Apollok esetében is történt. Természetesen, esetünkben is csak a küldetés sikeres befejezését követően kerülhet ilyesmikre sor.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az űrkutatás bonyolultságát csak egyvalami képes überelni. Ez pedig a női táska. A kettő metszéspontján találjuk Heide Stephanyshyn-Piper 2008 novemberi űrsétáját. Az asztronauta-hölgy eredetileg a Nemzetközi Űrállomás napelemtábláinak egyik beragadt alkatrészét indult megreparálni, a kiruccanás azonban mégis egészen másról híresült el.
Az alábbi videó láttán ilyen mondatok tolulnak önkéntelenül agyunkba: „Pedig itt kell lennie valahol.”, vagy: „Megesküdtem volna, hogy elraktam.” Ugye ismerős? Heide vérbeli nő, aki egyre hevesebb mozdulatokkal ássa magát a táska mélyére, mintha csak a lakáskulcsot keresné a bejárati ajtó előtt. Közben előkerül egy kis "ékszeresdobozka" is: láthatóan nem ezt kutatta, így aztán egy földön bejáratott laza mozdulattal félrerakja.
Különösen bájos azonban az a tétova mozdulat, ahogyan a tőle egyre távolodó cucc után kap, majd lassan belátja a helyzet menthetetlen voltát. A videó egyébként alkalmas lehet arra is, ha egy tetszőleges kormány fölösleges pénzkidobásait szeretnénk szemléletessé tenni. Ez esetben valami ilyesmi demagóg címet javaslunk: „Így úsznak el adómillióink”. A NASA ellenzőinek különösen jól jöhetett a fenti klip, de nem dobnánk követ a személyzet kamerát kezelő tagjára sem, aki kellőképpen kizoomolt ahhoz, hogy még élvezetesebbé tegye a nem mindennapi eseményt. Az értékében egy koronaékszerekkel telizsúfolt dobozka árával vetekedő 100 ezer dolláros szerszámosládikát amatőr csillagászok még napokig vadászták az égbolton, sőt, filmre is vették azt. Íme:
A nőket valószínűleg a Nemzetközi Űrállomás napelemtáblái hozzák lányos zavarba, elvégre ekkora tükröt csak nagyon kevés fürdőszobában láthattak korábban. A pontos okot persze nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a hölgyek tevékenysége olykor-olykor nem kevés dollárjába fájt a NASA-nak: 2007 nyarán Suni Williams is a napelemekkel mókolt, neki a kamerája szállt el, természetesen, ez is szigorúan szó szerint értendő:
Újabb kedves momentuma az űrkutatás történetének az, ahogy Suni hátrafordulva rácsodálkozik az egy perc alatt földkörüli pályára álló korábbi kamerájára. Persze, csak azután, hogy társa rádión diszkréten figyelmezteti az őt és a NASA-t ért egyidejű veszteségre. Mentségére szolgáljon, hogy feltehetően a kamerát Suni szkafanderéhez rögzítő heveder adta meg magát. Annyi cucc van ugyanis rájuk aggatva, hogy hevederek nélkül nem boldogulnának a hasonló eltüntetős trükkökben szintúgy jeleskedő férfikollégáik sem - mielőtt még bárki azt hinné, hogy csak a nők szórják két kézzel az adófizetők pénzét.
A földi körülmények között minden kétséget kizáróan környezettudatos háztartást vezető két amerikai nő hozzájárulása csak ideig-óráig gazdagította azt a 20 ezer darabból álló űrszemét-kollekciót, ami a fejünk fölött kering, és néha bizony még a Nemzetközi Űrállomásnak is kellemetlen pillanatokat okoz. Ezen a törmelékfelhőn kell átverekednie a magát 2013 végén, vagy 2014 elején a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében Pulinkat a Hold felé röptető rakétának is. Minden okunk megvan ugyanis azt hinni, hogy űrszemétből addigra nem lesz kevesebb...
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Józsi bácsi napi rutinja lassan az lesz, hogy az időjárás-előrejelzés után meghallgatja: a csapadék mellett szórványosan hol lehet műholdesőre számítani. Vagy egyszerűen kidugja a kezét az eresz alól, és ha még lesz mit visszahúznia, akkor nem műhold esik, csak eső. A Fobosz-Grunt január 15-i megsemmisülésével kétségkívül az utóbbi idők legtestesebb példányának agóniája ért véget. Az utánpótlás azonban folyamatosan érkezik. Csak reméljük, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében Pulinkat a Hold felé szállító űrtaxi nem erre a sorsra jut. Most is kiszimatolunk a világűrbe: hogyan készül az űrszemét?
Idén január 4-én készítette utolsó felvételeit a NASA Rossi Röntgentávcsöve. Egy nappal később a műholdat kivonták a forgalomból, majd ezt követően még két napig füleltek a felőle érkező esetleges életjelek után. Mindhiába. Ezek után hivatalosan halottnak nyilvánították. A fehér törpék, neutroncsillagok és fekete lyukak tanulmányozására szakosodott műhold 16 év szolgálat után „sötétült el”: valamikor 2014 és 2023 között lép majd be a Föld légkörébe, ugyanúgy, ahogy a Fobosz-Grunt is tette. És sok más is, tavaly szép volt a termés: először az UARS, majd a ROSAT szakadt a nyakunkba.
A Fobosz-Grunt műhold is egyike volt annak a 20 ezer darabból álló készletnek, amit űrszemétnek hívunk. És ezek csak azok, amik alacsony Földkörüli pályán keringenek – többségük a keringés közben összeütköző űrjárművek letört darabjai. A légkör ezek egy részének eltüntetéséről készségesen gondoskodik. A probléma azonban valós, ahogy már 1978-ban is az volt. Akkor a NASA csillagásza, bizonyos Don Kessler végítélet-forgatókönyvvel rukkolt elő: ahogy az ütközések miatt egyre több lesz a törmelék, egyszer csak elérkezünk arra a pontra, amikor az űrszemét száma nagyobb ütemben növekszik, mintsem hogy képes lenne azt elemészteni a légkör. Ebből kifolyólag a Földet a Szaturnusz-gyűrű módjára veszi körül a szemét, ami egy idő után életveszélyes vállalkozássá teszi az űrrepüléseket. Ez a jelenség ma Kessler-szindróma néven ismeretes.
Ez azonban nem csak elmélet. A többi között emiatt kellett január 13-án 54 másodpercre alágyújtani a Nemzetközi Űrállomásnak, ami hajtóművével mintegy 300 méterrel feljebb tornászta magát. Csak így tudták ugyanis elkerülni a karambolos Iridium-műhold egyik labdanagyságú darabkájával való csattanást, ami 7 km/s sebességnél eléggé gyilkos találkozót eredményezett volna. 1998 óta ez volt a 13. eset, amikor az űrállomásnak el kellett ugrania egy űrszemét útjából.
Bár az évek során szóba jött az is, hogy űrbéli agyaggalamb-lövészet módjára lézerrel semmisítsék meg a darabkákat, Don Kessler szerint sem ez a megoldás: meg kell akadályozni a legméretesebb űrtárgyak egymásnak ütközését. Plusz kevesebb űrszemetet kellene termelni. Következő posztunkban a többi között összegyűjtjük, hogy egy-két kétbalkezes űrhajós miként járult hozzá az űrszemét gyarapításához.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az oroszok szerencséje az, hogy Földünk kétharmadát víz borítja, meg az is, hogy ez az arány nem fordított. Túlreagálásukból viszont az egész világ megtanulta, hogy egy űrszonda elől senki nem érezheti magát biztonságban. Még Józsi bácsi sem.
170 millió dollár zúdult a Csendes óceánba január 15-én, egyesek szerint ez volt az orosz űrprogram utolsó magánakciója – még akkor is, ha egy kínai műholdat is szállított a fedélzetén. Medvegyev elnök korábban finoman szólva sem dicséretben részesítette az orosz űrkutatásban dolgozókat a Phobos-Grunt elvesztése miatt.
A börtönbüntetés kilátásba helyezése villámgyorsan aktiválta a régi reflexeket: szabotőrök dolgozhatnak a világnak azon a túlsó, megátalkodott felén, ahova az oroszok radarjaikkal „nem látnak el”. Ezzel kimondatlanul, de az Egyesült Államokat vádolták a hiba okozásáért. Időközben hírek érkeztek arról is, hogy az űrszonda be-bekapcsolgatja hajtóműveit, mintha ezzel is fricskát akarna adni az oroszoknak. Ennél konkrétabb ismereteink vannak arról, hogy a rádiózással volt a bibi, bár egyszer-kétszer sikerült kapcsolatba lépni a sértődött orosz primadonnát játszó műholddal.
De ha már elvesztették a cuccot, legalább meg akarták jósolni pontosan, hova zuhan. Ez vakmerő vállalkozás napokkal a becsapódás előtt, de a megfelelési kényszer nem ismer határokat. Sem országhatárokat.
Január elején még Magyarországról is szó volt, de csak addig, amíg ki nem derült, hogy Madagaszkár nem mi vagyunk. Így lett a hírből január 13-ra Afrika keleti partja és a Madagaszkár közötti kicsiny tengerszakasz. Nagyot gurított volna a presztízsén Oroszország, ha ebbe a csöppnyi résbe valóban betalál a Phobos. Aztán január 15-én – a becsapódás napján – Kínát és a Góbi sivatagot jelölték meg a megátkozott űrszonda céltáblájául. Ettől aztán jó pár ezer kilométerre délkeleti irányban érkezett meg végül a nyomorult Phobos, a MIR-űrállomás becsapódási helyéhez nagyon közel, Chile partjai mellett. Egy másik jelentés szerint Brazília fölött történt a behatolás.
Erre licitált rá a Katasztrófavédelem közleménye, amit 20:17-kor jelentettek meg honlapjukon. Ebben a veszély örvendetes elmúltáról tájékoztatták a magyar állampolgárokat. Ennek szövegét még este fél kilenckor is a képernyő alján futó csíkban lehetett olvasni a közszolgálati televíziózás csatornáin, így a többi között például a „Magyarország, szeretlek!” c. műsor alatt. Ekkorra már kábé másfél órája a mélytengeri életformával ismerkedett a balsorsú orosz űrszonda.
„Önök a katasztrófavédelem közleményét látják. Az Orosz Föderáció Budapesti Nagykövetsége megerősítette, hogy a világűrből visszatérő Phobos-Grunt űrszonda az Atlanti-óceán középső részén belépett a Föld légterébe. A műtárgy szétrobbanását követően a zuhanó darabok az észak-afrikai partok és Spanyolország irányába szóródnak szét. Magyarország területén a Phobos-Grunt űrszondával kapcsolatban további óvintézkedésre nincs szükség. Közlemény vége.”
Az egyidőben a Föld több különböző pontján becsapódni képes Phobos-Grunt tehát január 15-én szívódott be végérvényesen az egész emberiség kollektív tudatalattijába - és lehet, hogy nagyobb nyomot hagyott, mint egy sikeres Mars-küldetés.
A tragikomikus elemekkel gazdagon átszőtt Phobos-sztori sok mindent elárul az űrkutatásról - 170 millió dollár bizony nem kevés pénz. És megeshet, hogy még így sem jön össze a küldetés. A Phobos-űrszonda a Mars azonos nevű holdjára indult; valamivel több mint 300 kilométerre jutott a földfelszíntől. Pulinkkal mi 384 ezer kilométerre, a Föld Holdjára mennénk, de biztosan mi sem tudjuk, meddig jutunk majd el. Ez benne van a pakliban. És bár kétségkívül hangzatos a NASA jelmondata - Failure is not an option/A kudarc nem opció - ők sem hibátlanok.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az utóbbi napokban magáncégeket mutattunk be, ezek egyik vonzó tulajdonsága, hogy olcsók. Űrmértékben, persze. A többi között a Lunar X PRIZE verseny célja is az, hogy a csapatok fejlesztéseikkel "jóárasítsák" a Holdkutatást. Ez a mi célunk is. Ebben a posztban összefoglaljuk önmagunkat.
Kik vagyunk?
Pár tucat gépészmérnök, szoftveres és villamosmérnök az ország minden pontjából: ez a három csapat fésüli Pulinkat – így hívják holdjáró robotunkat – Holdkompatibilissé. Munkájukat csak a kommunikációs csapat nehezíti meg, amennyiben állandóan értetlen kérdéseket tesz föl nekik arról, hogy éppen mit csinálnak. Közös bennünk, hogy jelenleg lényegében mindenki önkéntes, a csapattagok főállású munkahelyük mellett, szabadidejükben dolgoznak azon, hogy Pulink karrierje felívelhessen a Holdra: a kezdetek óta sok-sok ezer munkaóra van már a magyar holdprojektben.
Mit akarunk?
Elsőként Holdra szállni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében. Ez persze nem elég: a feltételek teljesítéséhez legalább fél kilométert meg kell tenni a Hold felszínén holdjárónkkal, és HD-minőségű képek, videók egész cunamiját kell a földlakókra zúdítanunk. Akinek ez a versenyben álló 26 csapat közül elsőként sikerül, az megnyeri a 20 millió dolláros fődíjat. Versenytársaink között jó pár csapat amerikai, de például van román csapat is; egy másik csapat pedig a többi között a horvát, szerb, szlovák, szlovén és ukrán kutatókat tömöríti. A középmezőnyben vagyunk – ezt nem mi jelentjük ki magunkról, független elemzők állítják rólunk. A verseny nagyon nehéz: 2012-ig számos csapat kiesett már a mezőnyből, köztük jó pár amerikaival.
Hol tartunk?
Jelenleg azzal foglalatoskodunk, hogy a holdjáró koncepcióját földi körülmények között megépítsük, majd azt követően leteszteljük. Remélhetőleg 2012 első félévében Pulinkat már mindenféle sziklás terepen, futóhomokon nyúzhatjuk, hogy majd kezes jószág legyen belőle a Holdon. Ezt a fejlődési stádiumot mi bensőségesen csak Iteráció 2-nek becézzük. Ennek keretében azonban nem csak egy "földi" holdjárón dolgozunk - néhány tervet ide kattintva meg is lehet csodálni -, hanem a leszállóegységet és a Puli "Houstonját", az irányítóközpont szoftverét is munkára bírjuk - ezeknek ugyanis zökkenőmentesen kell kommunikálniuk egymással. Holdterep szimulációval is foglalkozunk, így például azzal, hogy milyen anyaggal lehet legjobban helyettesíteni a holdport itt a Földön.
A földi tesztek végeztével azonban a Pulit nem lehet egyszerűen csak becsomagolni egy dobozba, átkötni zsineggel, és feladni a Holdra: nem jutna ugyanis messzire a kozmikus sugárzás és a szélsőséges hőmérséklet-ingadozások miatt. Azaz, nem űrképes. Az Iteráció 3-ban – az Iteráció 2 teszteredményei alapján – építjük meg azt a robotot, ami már a Holdon is megállná a helyét. Ez azonban még mindig nem megy a Holdra, mert előbb ezt is tesztelni kell. Ebben a fejlődési szakaszban a "Taxi-koncepciót" is véglegesítjük: hogyan jutunk el a Holdig? Ezen a ponton jöhet szóba jelenlegi versenytársainkkal - így az Astrobotic-kal - való együttműködés. A tényleges holdraszállásra 2013 végén, de nagyobb valószínűséggel inkább 2014-ben kerülhet sor az Iteráció 5-ben.
Felmerülhet a kérdés: miért nem rögtön az Iteráció 3-mal kezdünk, és miért bajlódunk egy kizárólag földi körülmények között életképes rover létrehozásával?
Ennek egyszerű oka van. A lépésről-lépésre haladás elvét követjük: egy első rendszertesztre alkalmas prototípusnak, aminek a magaviseletéből sok tapasztalatot le lehet - és le is kell - szűrni, nem kell méregdrágának lennie. Persze, ahhoz is kellenek már források, hogy Pulink felugorjon küldetésünk második lépcsőfokára. Most például égető szükségünk lenne kamerákra – szerencsére vannak már arany- és ezüstfokozatú céges partnereink. De még nem elegen.
Hogyan támogathatsz minket?
Egy kiló Puli Holdra juttatása versenytársunkkal szövetkezve 1,8 millió dollár - holdjárónk 10 kilós lesz -, de ez már olyan árbéli különbség az űrkutatásban, amilyen az elsőosztályú bizniszjegy és egy fapados járatra törzsvásárlói kedvezménnyel megvásárolt jegy között van. Ez azonban így is nagyon sok pénz. A kamerákat azért említettük, mert Pulink jelenleg vak. Ezen sokféleképpen lehet változtatni. Például lehet úgy, hogy egy kamerákat gyártó vagy forgalmazó cég fogja magát, megkeres minket, és felajánlja nekünk ezeket. De lehet szponzorációban is: a cégek által adott összegből aztán mérnökeink beszerzik a legeslegköltséghatékonyabb "szemgolyókat" Pulink részére.
Indulásunkban nagyon fontos szerepe lehet a kisebb cégeknek is, akik ekkora egyösszegű támogatást nem engedhetnek meg maguknak. Ők téglajegyeket vásárolhatnak, ezeket mi pulipaneleknek hívjuk: minden egyes panel 10 ezer forintba kerül. Ezek darabját Indítóállásunkon mérik. Hatalmasat lendíthetnek rajtunk a magánszemélyek is - részükre találtuk ki Kis Lépés Klubunkat. Ez a virtuális klub 15 ezer férőhelyes, jelenleg több mint hatszázan támogatnak minket legalább egyszeri 1000 forinttal. Tehát van még benne hely bőven a klubtagoknak. Most toborozzuk a maradék több mint 14 ezer embert, akik névsorát egy chipkártyán eljuttatjuk majd a Holdra. Kattints bátran, a Pulinak szüksége van a Te segítségedre is:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az már szinte bizonyos, hogy a Sárkány éve lesz az idei, ez azonban nem a kínai horoszkóp szerint értendő. Hanem szó szerint. A SpaceX a tervek szerint február 7-én indítja Falcon-9-es rakétája tetőcsomagtartóján a Dragon űrkapszulát: ez lesz a történelemben az első küldetés, amikor egy magáncég dokkolhat a Nemzetközi Űrállomáson. Az indítás után néhány nappal a Dragon még lábujjhegyen cserkészi be a Nemzetközi Űrállomást, ahol a legénység az egyelőre embernélküli kapszulával először lemodellezi a dokkolást. A NASA is óvatos, senki nem szeretné, ha a jelenleg hattagú legénységnek otthont adó űrállomáson egy sárkányméretű lyuk tátongana.
Az, hogy valaki fuvarengedélyt kapjon a Nemzetközi Űrállomásra, három lépésben történik. Ami lehet kettő is, ha a NASA-nak nagyon nagy szüksége van rá. És van. Így történt, hogy a SpaceX 2010 decemberében titkos sajtszállítmányával kétszer kerülte meg a Földet, majd sikeresen landolt a Csendes óceánra. Ez csak az első lépés volt, a másodikat és a harmadikat viszont tömbösítették.
Legutóbbi posztunkban bemutattuk a COTS-programot, amivel a NASA célja az, hogy olyan magáncégeket találjon, amik képesek hitelt érdemlően bemutatni, milyen módon tudnák feltölteni az űrállomás éléskamráját. Ehhez azonban nem elég egy csilivili powerpoint prezentációval villantani: ki kell menni az űrbe, és meg kell csinálni. A programban eleinte nagy volt a nyüzsi, a több mint húsz magáncég közül mára már csak ketten maradtak. Egyikük - mint azt jeleztük - a SpaceX, már túl is van az első bemutatón, és sokat lobbizott azért, hogy semmi se a NASA eredeti terve szerint valósuljon meg.
Eszerint ugyanis a Dragon második útján csak mintegy 10 kilométerre közelíthette volna meg a Nemzetközi Űrállomást, és csak a harmadik útján kerülhetett volna testi kapcsolatba vele.
Tavaly júliusban aztán a NASA beadta a derekát, és beleegyezett abba, hogy a két lépcsőt egy csapásra abszolválja a SpaceX. A cég számíthatott erre, mert még ugyanabban a hónapban megérkezett Cape Canaveralra az általuk kifejlesztett Falcon 9 hordozórakéta. Október végén pedig már az űrkabin is ott volt. A Sárkány. Az új forgatókönyv alapján az űrrandin a Dragon és az Űrállomás kommunikációs csatornáit kell tesztelni egymástól mintegy 3 kilométeres távolságban. Csak azután, hogy meggyőződtek arról, egy nyelvet beszélnek, merészkedhet közelebb a privátkapszula a Nemzetközi Űrállomáshoz. Ekkor egy robotkar kinyúl érte, és becuppantja az egyik dokkolóegységbe.
A NASA akkor mondja ki a tuti igent a megközelítésre, ha megbizonyosodtak arról, hogy az eredeti ütemtervben a második út követelményeit sikerrel vette a Dragon – ez természetszerűleg csak az indítás utáni órákban dőlhet el. Ha a SpaceX megkapja az engedélyt, a Sárkány egy hétig az űrállomáshoz kipányvázva dekkol majd, ez idő alatt kell az asztronautáknak az árut ki- és becuccolniuk. A feltételezhetően „Címzett: A Föld” feliratú küldeményekkel a sárkány ezek után visszatér a Csendes óceán vízére. A Nemzetközi Űrállomás által irányított dokkolás engedélyezése esetén a Dragon 22 napot tölt a világűrben.
A küldetést eredetileg 2010-ben kellett volna végrehajtani, ez a SpaceX miatt csúszott, 2011-ben viszont már a NASA miatt került további parkolópályára. Először 2011 júniusra tették a startot, amiből rövidesen ősz lett. Az orosz Progressz 44 teherűrhajó augusztusi elvesztése se tett jót az indításnak, emiatt még későbbre tolódott az időpont – ekkor ugyanis csak félgőzön, fele személyzettel működött az űrállomás. További késést okozott, hogy a Dragon befogását végző két űrhajós közül tavaly decemberben még csak egy volt erre a feladatra kiképezve. Ennyi halasztás után mi is csak félve írjuk le, hogy a SpaceX Dragonja 2012. február 7-én reppen föl Floridából - ők képezhetik egyébként a légihídat a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny résztvevői számára Hold felé vezető útjukon: ők a GLXP-csapatok "hivatalos" űrszállítói.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A NASA jelenleg vákuumban van, ez azonban még nem szippantja ki az asztronautákat a világűrbe. Az amerikai űrhivatal az űrsiklóprogram leállításával keletkező lyukat most a Szojuzokkal és a COTS-programmal próbálja betömködni. Előbbi azonban inkább az orosz rulettre emlékeztetheti már a NASA asztronautáit is, amennyiben utolsó, gyorsító fokozata vagy beindul, vagy nem. Az alábbi interjú 11. percében a riporter arról faggatja Mike Fossumot, aki tavaly évvégéig volt a Nemzetközi Űrállomás parancsnoka, hogy milyen érzés odakinn várni a legénység többi tagjának érkezését. Elmondta.
„Volt egy kis csúszás, ez amolyan űrdráma volt számunkra, mikor augusztusban az orosz Progressz teherűrhajó nem érte el a pályáját. Valami nem működött, így végül visszazuhant a Földre. Ez a [meghibásodott] rakéta azonban ugyanaz, mint ami az embereket szállító Szojuzban is van. Ez megváltoztatta a dolgokat.”
A folytatásban Fossum arra hegyezi ki a dolgot, hogy a kis csúszás miatt az eredetileg tervezett hatfős legénység helyett hárman voltak csak az űrállomáson, így egységnyi idő alatt erőltetett menetben sokkal több mindent kellett elvégezniük.
Vegyük azonban észre, hogy Mike a politikailag korrekt beszéd űrugrását mutatja be válaszában, mivel a „kis csúszás” gyakorlatilag jó pár hónapot jelentett – ennyi időre álltak le ugyanis az oroszok a rakétaindítással, miközben gőzerővel a hiba felderítésén és elhárításán munkálkodtak. Ebből következően, ha Fossum előbbi szavait megfosztjuk az eufémizmusoktól, gyakorlatilag a nettó halálfélelmet kapjuk meg. Ami érthető. Melyikünk ülne be akár csak egy hullámvasútba is, amelyikből az előző körben kiesett valaki? Pláne, rakétába.
Körülírni könnyebb, mint lefordítani a NASA különböző programjainak rövidítéseit, mert általában nagyon röhejes lesz a végeredmény, ráadásképpen még érthetetlen is. Sokszor angolul is. A COTS (Commercial Orbital Transportation Services) is ilyen, ez az orosz rulett magasabb komfortfokozatú alternatívája.
Ez a program hangolja ugyanis össze a benne résztvevő magáncégek tevékenységét – azokét, amik a Nemzetközi Űrállomásra fuvaroznak majd személyzetet vagy árut. A COTS igazából egy négyfordulós verseny, olyan mint egy elhúzódó tehetségkutató: elődöntősökkel és megosztott első helyezéssel. Utóbbit az előző posztunkban a világtörténelem első sajtját földkörüli pályára állító SpaceX csapat Dragon nevű űrkabinja és az Orbital Sciences Cygnusa érdemelte ki. A két cég teljesítménye azért figyelemre méltó, mert csak ők maradtak talpon a 2006 márciusa óta a programhoz csatlakozó több mint 20 magáncég közül - maguk mögé utasítva például a hadiiparban kifejezetten jól csengő Lockheed Martint és a Boeinget is.
A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen résztvevő csapatként kettejük közül számunkra a SpaceX az érdekesebb, mivel az X PRIZE Alapítvány velük kötött együttműködési megállapodást: ennek értelmében a GLXP-s csapatok holdjáróit a többi cégnél számottevően olcsóbban juttatják ki rakétáikkal Föld körüli pályára - a start árának 10 százalékát visszatérítik az őket választó versenyzőknek. Másrészt azért is érdemes odafigyelni rájuk, mert ez a cég szűk egy hónap múlva ismét történelmet készül írni.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
2010 decemberéig két dolog biztosan nem járt még a világűrben úgy, hogy vissza is jöjjön onnan, ráadásul saját erejéből: magáncég és sajt. Ezt a két kínzó anomáliát egy csapásra orvosolta az amerikai SpaceX, a földi sajtok "hivatalos" űrexportőre. Az űrrepülés több mint fél évszázados történetében mindössze öt ország és egy kormányközi ügynökség volt képes olyan űrjármű földkörüli pályára állítására, ami aztán szerencsésen vissza is tért a Földre. Elég karcsú tehát a lista: Egyesült Államok, India, Japán, Kína, Oroszország és az Európai Űrügynökség. Az országok száma nem gyarapodott a SpaceX december 8-i űrrepülésével, hiszen amerikai cégről van szó, ami viszont semmit nem von le a küldetés történelmi jelentőségéből: első alkalommal állított magáncég pályára valamit, ami azután képes volt egyben vissza is térni a Földre. A cég elsőzött a rakományával is.
"Poénos, szigorúan titkos rakománya van, amiről még nem beszélhetek" - húzta Elon Musk, a SpaceX vezetője az újságírókat a start előtti sajtótájékoztatón, amin persze belengette előttük, hogy sikeres küldetés esetén megosztja majd a nagy titkot. Máskülönben nem. A küldetés sikeres lett. A cég Falcon 9 rakétájának tetején a Dragon űrkabin 300 kilométeres magasságba emelkedett, majd kétszer megkerülte a bolygót - hosszú órákra kétségben hagyva a paranoiás, kevesebb humorérzékkel megáldott rezsimek vezetőit a fura szállítmány mibenléte felől. Bár pár órával később a Dragon Kalifornia déli partjainak közelében már landolt is, Musk első dolga mégsem az volt, hogy eloszlassa félelmeiket: vicces rakományuk nem egy újabb kémműhold volt.
A SpaceX kivárt, feltételezhetően azért, hogy a küldetés történelmi jelentősége nehogy túl hamar elsajtosodjon, eközben az újságírók is egyre inkább kamurakományra kezdtek el gyanakodni. Majd következett a leleplező vallomás: a szigorúan titkos szállítmány egy Le Brouére sajtot tartalmazó fémhenger volt, amit a Dragon aljára rögzítettek:
Úgy tűnik, a hőpajzs is fényesen bevált, elvégre nincs információ arról, hogy a sajt fondueként érkezett volna vissza pár óra múlva a kozmoszból. Azonban nem csak ez volt a Dragon egyedüli rakománya, ballasztot is cipelt magával. Ezenkívül tömegével vitt céges kitűzőket is, ami bőségesen elegendő volt arra, hogy a cég 1200 alkalmazottja kapjon a világűrt megjárt repicuccokból. Korábbi posztunkban írtunk arról, hogy társbérlők lehetünk az amerikai Astrobotic leszállóegységében, amikor az elindul majd a Holdra. Erre a cég szerint legkorábban 2013 végefelé kerülhet sor, ez azonban nem egy üres ígéret csupán. A cég ugyanis eddig már nyolc megrendelést kapott a NASA-tól többek között azért, hogy egyik holdjáró robotjuk képes legyen a Holdon nemrég felfedezett, gyaníthatóan vulkanikus eredetű kürtőkben, üregekben olyan alapossággal szétnézni, amire emberek esetében csak egy kiadós gasztroenterológiai vizsgálat keretében szokás sort keríteni.
És hogy jön ehhez a Le Brouére? Nem, mi sem vagyunk biztosak abban, hogy sajtból van a Hold. De az Astrobotic tavaly szerződést írt alá a SpaceX-szel - amely egyébként a Google Lunar X PRIZE egyik fő partnere -, miszerint egy Falcon 9-es szökteti majd ki holdjárójukat a Föld légköréből – és velük együtt talán minket is.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A történelem folyamán a földi garázsokban végzett sufnituning valóban nagy dolgokat adott az emberiségnek, elég csak arra gondolni, hogy ilyen környezetből indult világhódító útjára például az Apple is. Nagyot tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen való részvétel azt jelenti, hogy szerte a világon pár őrült elme azzal foglalatoskodik, hogy garázsában fűnyíró-alkatrészekből holdjárókat barkácsolgat.
Korábbi posztunkban beszámoltunk arról, hogy az Astrobotic élettársaként keveredhetnénk ki a Holdra, de nem mindegy, hogy a következő pár évszázadot milyen társaságban tölti el Pulink. Az Astrobotic leszállóegységébe bekerülő holdjárók egyike mindenképp nagykutya lesz, és az történetesen pont az övék. Ezt egyébként nem ők állítják önmagukról, hanem épp a NASA-val a múlt év végén kötött 125 ezer dolláros szerződésük utal erre – ez ugyanis már sorban a nyolcadik ilyen típusú együttműködés az Astrobotic és az amerikai űrhivatal között.
A NASA ugyanis határozottan érdeklődik a holdkutatás magántőke által kifejlesztett újdonságai iránt: már nekik sem mindegy, hogy egy küldetést mennyiből lehet megúszni – az Astrobotic 2010-ben egy 10 millió dolláros együttműködést hozott tető alá a NASA-val, ezt az összeget a landolással kapcsolatos fejlesztéseik mérnöki know-howjának megosztásáért kapták.
Az amerikai űrhivataltól kapott legfrissebb megbízatásuk olyan robotok kifejlesztésére szól, amik például a Holdon, vagy bármely más bolygón képesek lehetnek barlangok felderítésére. Megjegyezzük, ezirányú első terveik érdekes hasonlóságot mutatnak Pulink botkerekűjével... A NASA - és mások - érdeklődését azok a műholdfelvételek csigázták fel rendkívüli mértékben, amikből arra lehet következtetni, hogy a Hold felszínén lévő titokzatos lyukak vulkáni eredetű barlangok kürtői. A feltevés szerint ilyenek a bolygókon – például a Marson – is lehetnek. A barlangok a későbbi küldetések során ideális menedéket jelenthetnek a sugárzás, a mikrometeoritok és a holdfelszín szélsőséges hőmérséklet-ingadozásai elől menekülő holdjárók – és előbb-utóbb az asztronauták – részére.
Persze, egy földi barlangban sem lenne egyszerű a történet, a holdi barlangtúra komoly kihívás egy távirányítású robot és földi mérnökei számára: a napelem felejtős, a rádiókommunikáció szintén, mivel a sziklák blokkolják a jelet, ráadásul a durva terepviszonyokkal is meg kell birkóznia a holdjárónak.
Az Astrobotic a tervek szerint legkorábban 2013 végén, de inkább 2014 első felében szállna le először a Holdra – ebből kifolyólag mi is, feltéve, hogy összejön az együttműködés a Puli és az amerikai cég között. Ők azonban a Holdra való visszatérést folytatólagosan szeretnék elkövetni, alkalmanként mintegy 100 kilónyi műszerrel növelve a Holdon az ember által eddig hátrahagyott 170 tonnányi űrszemét nem csekély tömegét. Ezek a különböző űrügynökségek és vállalkozások tudományos kíváncsiságát lennének hivatottak kielégíteni. Egyik első céljuk az, hogy a Hold pólusain víz és metán után kutassanak, ezekből ugyanis üzemanyagot lehet előállítani, amivel aztán a csapatok a Holdon csurig tankolhatnák visszatérő egységüket – ezzel is kevesebb lenne az a tömeg, amit a Földről kell az űrbe juttatni. Ez lenne az első lépés a jövőbeli Hold-missziók „jóárasításához”.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A nagy lelki coming-out előtt álló emberek titkos légyottjai lehetnek ilyenek a körúti kávézók kicsiny fachjaiban, ahol a párkapcsolat lehetősége még olyan artikulálatlanul van jelen, mint a kozmikus gázfelhőben a csillaggá csomósodás. Minden mozdulatnak jelentősége van: még minden kimondatlan, és ettől minden kimondhatatlanul izgalmas. Hasonló várható a következő bő egy évben, már ami a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny résztvevőit illeti. Egyujjas ujjsimogatások, félénk kérdések, kétértelmű válaszok – benyelős sms-ek és emailek tömegei. Érezni, hogy a Baileys cappuccino és az ír kávé egymásra találásának megható éve lesz az idei.
Ezenkívül érezni azt is, hogy a román csapat minden optimizmusa ellenére valószínűleg nem az ARCA spéci repülője adja majd meg számunkra a kezdősebességet a Hold felé. És nem azért, mintha bármi problémánk lenne a románokkal, hanem mert feltehetően nem készül el az eredményhirdetésre sem. Persze, a pozitív csalódások is részét képezik egy csodás szerelemnek: mi csak örülnénk, ha 2013-ban már szuperszonikus sebességgel röpködnének a szomszédban.
Van viszont egy amerikai csapat, amelyik kifejezetten párkereső stádiumban van. Ez pedig az Astrobotic Technology. A vele együttműködő Carnegie Mellon Egyetemmel közösen istápolt holdjárót a Popular Science magazin a tavalyi év 100 legjobb találmánya közé sorolta. Decemberi számukban az Astroboticot, és annak alapítóját, Dr. William „Red” Whittakert az „új holdverseny éllovasának” kiáltották ki.
Mindezt azért, mert az újság szerint a 26 csapat közül ők vezetik a mezőnyt a GLXP-versenyben – ezt a megtisztelő helyüket holdjáró robotuk terepen való körültekintő nyúzásával, és a SpaceX-szel megkötött szerződésükkel vívták ki. A verseny a műszaki újítások mellett legalább annyira a szervezésről is szól, ezért történhetett meg, hogy az együttműködés ennyit dob a latba értékelésükkor. Van tehát ez a csapat, amelyik a Popular Science szerint szinte már a markában érezheti a 24 millió dollárt – a fődíj 20 milla, de különdíj jár a történelmi leszállóhelyek – például Apollok – állagfelméréséért. Ez szintén tervbe van véve az Astroboticnál.
Namost, ez a jó partinak ígérkező cég jelenleg facér.
Olyannyira, hogy honlapjukon társkereső hirdetést is feladtak: leszállóegységükben a saját holdjárójuk mellé más csapatok kistermetű rovereinek szórakoztató társaságát keresik. A holdraszállást követően utóbbiakkal is a leszállóegységen keresztül lehetne majd kommunikálni, így csökken a társnak szegődő csapat(ok) fejlesztési költsége, plusz az az előnye is megvan, hogy legalább a rádiókapcsolathoz nem kell komplex mérnöki megoldásokon agyalni.
Az Astrobotic saját bevallása szerint több versenytársával is tárgyal a fenti kép alapján cyberpunk beütésekkel gazdagított robotcunami Holdra zúdításáról. Velünk is. A GLXP versenyszabályai szerint társasutazás esetén a liaisonban résztvevő másik csapat megkaphatja a második helyezést. Feltéve, hogy képes fél kilométert elbotorkálni a Holdon, és HD-felbontású képek, videók tömkelegével szétszpemmelni a földlakókat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ahogy egyre inkább halad előre a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny, úgy lesz egyre izgalmasabb is. A 26 csapat között koalíciók jöhetnek létre, bár a kétharmad nem lesz meg. Több csapat is összeállhat, hiszen a munkát nem mindenki ugyanazon a végén fogta meg, ebben a műfajban azonban nincs könnyebb vége a munkának. A románok történetesen repülőt fejlesztenek, ami – egyik feltevésünk szerint – képes lehet magaslati környezetből, a Csomolungma kábé háromszorosáról indítani a holdjárónkat tartalmazó rakétát a hasa alól. Már ha elkészül. Azonban nem kell oknyomozó riporternek lenni ahhoz, hogy kilogikázzuk, miért nincs túl sok esély arra, hogy Pulinkat román versenytársunkkal közösen indítsuk el a Holdra. Az kétségtelen, hogy az ARCA tervei nagyon optimisták. Meggyőződésük, hogy 2012 közepére befejezik a repülő építését, ami az év vége felé fel is száll majd. Szerintük 2013 első félévében már hangsebesség fölött röpködnek majd. Ilyesmi azonban ilyen gyorsan még nagyobb amerikai játékosoknak sem sikerült.
Előző posztunkban megállapítottuk, hogy az ARCA csapat repülőgépe rendszertanilag a SpaceShipOne családjába tartozik – utóbbi az első olyan gép volt, ami 2004-ben teljes egészében magánpénzből emelkedett a vadregényes 100 kilométeres magasságig, a magyar kutatóról elnevezett úgynevezett Kármán-vonalig. Illetve egy picit fölé is. Az Ansari X PRIZE verseny további feltétele volt, hogy a repülést két héten belül meg kellett ismételniük. Ez is megtörtént, kipipálva, a 10 millió dolláros fődíjat pedig az Alapítvány kicsengette a csapatnak: ezek után belevágtak a SpaceShipTwo fejlesztésébe. De vajon mennyi idő telik el az első sajtótájékoztató és a forgalomba állítás között? Sok.
Még úgy is sok, hogy SpaceShipTwo-nak megvolt azaz előnye, hogy a SpaceShipOne egyenesági leszármazottja - erről ugyanis legalább biztosan tudták, hogy képes repülni. A SpaceShipTwo modelljét 2006 szeptember 28-án mutatták be, 2008 januárjában 60 százalékban volt készen, de csak 2009 végén keresztelhette el Arnold Schwarzenegger az Enterprise névre.
Ez azonban nem a történet vége. 2009 októberében ugyanis még csak a gyakorlatilag kész gép előtt álló tesztprogram hét lépcsőjét ismertethette a Virgin Galactic vezetője. A gépet ugyanis először a földön tesztelik, majd a hóna alá csapja a WhiteKnightTwo – ez egy hordozórepülő, amiről a SpaceShipTwo a tesztelés harmadik fázisában válik csak le egy hajtómű nélküli lesiklás erejéig. A következő körben már rövid időre bekapcsolják a hajtóművet, ha pedig megvan az önbizalom, a gépnek fel kell gyorsulnia a hangsebesség fölé. És csak ezután játsszák le a teljes küldetést, aminek során a 100 kilométeres álomhatárt átlépik, végül az utolsó lépésben a szükséges hatósági engedélyeket is megkapják optimális esetben.
A SpaceShipTwo 2011 közepén még csak a 16. siklórepülésénél tartott. Ekkor azonban rövid időre elvesztették a kontrollt a gép fölött, amit így is sikerült lenavigálni a földre. Ezzel a córesszel együtt a tervek szerint 2013 előtt biztosan nem áll forgalomba. Ez tehát jóindulatúan is cirka hat év. Az ARCA most kábé ott tart, ahol a SpaceShipTwo tartott 2008-ban, bár a keresztelő már megvolt: Excelsiornak hívják a gépet. Ez azonban nem sokat javít azon a tényen, hogy a cucc jelenleg egy hangárban dekkol, ilyen állapotban:
A képről mindenesetre süt, hogy nem holnapután lesz az Excelsior első próbaútja, erre a fenti procedúra ismeretében valószínűleg csak a verseny eredményhirdetését követő pár évben kerülhet csak legkorábban sor. Ami azért számunkra nem olyan jó hír.
A románok terve egyébként ambíciózus: az USÁ-ban is dolgoznak ilyesmin, csak sokkal nagyobb méretekben. A tervek szerint a SpaceShipTwo mintájára két Boeing 747-esből ütnének össze egyet - a monstrumnak 117 méteres lenne a szárnyfesztávolsága, ami pár méterrel hosszabb, mint az Apollo missziókat a Holdra szállító Saturn rakéták testmagassága volt. Ha majd pár év múlva a gép felszáll, képes lesz közepes méretű műholdak és pénzes űrturisták pályára állítására: a hasára szerelt rakéta ugyanis a sztratoszférában leválna a behemótról, és indulna a világűr felé. Ezzel a módszerrel ugyanis jóval kevesebb energiából megoldható az űrutazás.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Román versenytársunk szemléltető videójában felvázolt installációra bármelyik képtár marketingese méltán büszke lehetne, ha történetesen Salvador Dalí vándorkiállítását kellene reklámoznia. Hiszen utána még sokáig nyélgázon túráztathatnák intellektualitásukat a kritikusok az Atavisztikus látványosság eső után esetleg az Alvás c. képek és az alábbi motívum közötti párhuzamokon - ezt amúgy is nagyon szeretik. Hát, a románoktól megkapnák.
Tisztaság, engedelmesség és szegénység – erre a keresztény szerzetesek csuháján deréktájban megkötött kötél három csomója emlékezteti viselőjét: a csuhát a vízről magasba emelkedő fekete léggömb konnotálja, a csomókat pedig az arról lelógó szárítókötélre csipeszelt három rakéta. Máris mutatjuk a kompozíciót.
Ezt a koncepciót az ARCA – így hívják őket – a valóságban is letesztelte, ennek ellenére a végkifejletig csak a fenti animáción követhetjük az eseményeket, a tévéfelvétel valahol a ballon emelkedésénél véget is ér. Talán azért, mert a vöröspaprika módjára felfűzött rakéták egyike-másika a kísérlet során nem pontosan a kívánt cél – az ég – felé vette az útját. Az is meglehet, hogy épp az eseményt rögzítő kameraállást találta el valamelyikük. Ez persze csak rosszmájú találgatás, a lényeg az, hogy nincs videó.
Annál több anyag van viszont egy repülőgépről, aminek orra láttán lehetetlen, hogy elsőként ne az űrbe először kiröptetett SpaceShipOne ugorjon be azonnal, ez az Ansari X PRIZE verseny keretében hagyta el rövid időn belül kétszer is a Föld légkörét. Ezen a versenyen részt vett egyébként az ARCA is: nem ma kezdték.
A román csapat versenyoldalán kibontakozó folytatásos teleregény lassanként a Szomszédokat és a Dallast is kenterbe veri - immár a 105. epizódnál tart az "Úton a hangsebesség fölé" című sorozatuk. Ez a tény egyben arról is árulkodik, hogy az ARCA jelenleg repülőgép-fejlesztésen kívül nem sok minden mással foglalkozhat.
Bal oldalon mutatóba azért hagytak egy kis kerek gumót, amint éppen piercing gyanánt belesüpped a holdtáj köldökébe. A stresszgolyóra is emlékeztető képződményt talán úgy megszorították, hogy minden vele kapcsolatos bitmorzsa kipréselődött az ugyaninnen kattintható ARCA-honlapról. Itt az utóbbi időben nem könnyű újdonságra bukkanniuk a román holdjáró sorsáért aggódóknak.
Ebből, illetve abból, hogy a repülőjük szemlátomást emberek szállítására is képes lesz, az a sejtésünk támad, hogy két dologban mesterkednek a szomszédban. A repülőgép például kiválóan alkalmas lehet pehelysúlyú űrszállítmányok indítására, hiszen 20-30 km magasan jóval szerényebb képességű rakéta is elegendő a Föld elhagyásához. Ehhez viszont bőven elegendő lenne egy távirányítású gép is, ebben az esetben az ember csak fölösleges ballaszt a fedélzeten. Kivéve, ha az ARCA nem az „űrturizmus” szelídebb formájára hajt, és utasokat kíván felvinni ezekbe a magasságokba – innen a látvány merőben más attól, amit az ember egy hagyományos, sztratoszféra alján kapirgáló repülőgépről bármikor is láthat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ki tudja, mi fán terem Veli Joze? És azt tudja-e valaki, merre van Vidulini? Nyaralásunkat is simán megtervezhetnénk a Synergy Moon turisztikai infókat sem nélkülöző honlapjáról – ők a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny 26 csapatának egyike; a Puli konkurenciája. A Synergy Moon azonban nem csupán a holdprojektjükben résztvevő csapattagok egzotikus származási helyei miatt érdekes, mint amilyen például a Karácsony-szigetek, hanem mert hazánk környezetében lévő országok szinte mindegyike képviselteti magát benne. Holdraszállást fontolgatnak ugyanis a szlovákok, a szlovénok, az ukránok, a szerbek és a bosnyákok is. Na meg persze a horvátok.
Vidulini egy 15 házból álló, ötven lelket számláló falucska az Isztriai félsziget közepén, Kanfanar város szomszédságában. A Synergy Moon baedekere szerint Horvátország legvarázslatosabb helyén található, az idelátogatók „Ismeretlen Toszkána” névvel illetik. No, itt készül a csapat egyik holdjárója.
Van ugyanis errefelé egy bizonyos Astronomska Udruga Vidulini – ez egy lelkes csillagász csapat, de nem abból a fajtából, akik néha összegyűlnek, és jól megnézik maguknak a Holdat. Időnként mérőműszerekkel megpakolt ballonokat küldenek fel a sztratoszférába, zavarba ejtő teleszkóp-hálózatuk van, és ők építik ezt itt:
A képen látható rovert tesztelik is, Rovinj környékén 12 kilométert bóklásztak vele a helyi dzsungelben. "Veli Joze", azaz "Big Joe" egy isztriai tündérmese hőséről kapta a nevét. A tündérmesék világát idéző elem továbbá az is, hogy a Synergy Moon miként akadt rájuk, de ha már így történt, minden támogatást megkapnak tőlük, hogy Big Joe valóságos holdjáróvá váljon, ami két hétig bírja a holdtáj viszontagságait. Nyelvleckének is elmegy ez a videó, ami egy Viduliniben megtartott tudományos konferencián készült - mi sajnos, kevéssé értjük az elhangzottakat. Mindenesetre, így néz ki az ember, ha horvát és holdjárót épít.
A 15 ország kutatóit tömörítő Synergy Moonnak nem csak ez egy kötődése van a térséghez. Mint előző posztunkban írtunk róla, a holdprojektet három cég hozta létre: az InterPlanetary Ventures, a Human Synergy Project és az Interorbital Systems. A Synergy Moon egyik alapítója egy boszniai szerb úriember, bizonyos Nebojsa Stanojevic, az övé a Human Synergy Project, a csapat vezetője pedig zágrábi, Miroslav Ambrus-Kisnek hívják. Mindenesetre mindketten elég őrültek ahhoz, hogy részt vegyenek társuk, a kaliforniai Interorbital Systems első küldetésén, ami privátpénzből embert juttatna a világűrbe. Tesztrepülésért általában fizetik az embereket, ők azonban ahhoz a kisebbséghez tartoznak, akik ezért hajlandóak még fizetni is: mégpedig fejenként negyed millió dollárt. (Az ár akciós, csak az első tíz jelentkezőre érvényes, utána az egyhetes útért már 5 millió dollárt kell kicsengetni.) Ezért az összegért reményeik szerint már retúrjegyet kapnak az űrbe.
Nos, a többi között velük van versenyben a Puli, a magyar csapat.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Korábbi posztunkban a tudósokat a világ minden tájáról Noé bárkája módjára bezsuppoló két csapatról számoltunk be; ők is a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) résztvevői: Pulink versenytársai. Az egyik a White Label Space, a másik a Synergy Moon. Ez utóbbit három vállalkozás – az InterPlanetary Ventures, a Human Synergy Project és az Interorbital Systems – hozta létre, és 15 országban vannak munkacsoportjaik, így többek között térségünk legtöbb országában is. De erről majd később.
A csapat űrjárművét a Holdig a kaliforniai illetőségű Interorbital Systems Neptune rakétájával juttatnák el, az elmúlt napokban bekövetkezett sajnálatos évforduló azonban a távolinak tűnő jövő évi dátumot hirtelen ideire változtatta: a tervek szerint tehát már az évvége előtt legalább egy roverrel kiruccannának a Holdra. Az újév beköszöntét egyébként nem tudni, ki sajnálhatja jobban: a versenytársak vagy inkább ők maguk. Esetükben ugyanis az első rakétatesztre mindig pár hónap múlva kerül sor. És ez így megy már három éve.
Az előzményeket tekintve persze érthető, hogy nem kapkodják el a tesztet. Az Interorbital egyik felmenője apai ágon az 1975-ben alapított OTRAG - ezt Lutz Kayser hozta létre. A NASA Kennedy Űrközpontjának éléről nyugállományba vonuló Kurt H. Debus lett a cég Igazgatótanácsának elnöke. Ez azonban nem csak passzió volt: idejének nagy részét a kert végi veteményes helyett műholdak pályára állítására alkalmas, olcsó szállítóeszköz kifejlesztésével töltötte.
Ez olyan jól sikerült, hogy a 30 évvel korábbi eseményekre még elég tisztán emlékező Franciaország és a Szovjetunió együttesen lépett fel Lutz tevékenysége ellen – a franciák paranoiáját valószínűleg nem enyhítette az a tény, hogy az OTRAG tanácsadója bizonyos Dr. Wernher von Braun volt... De még két nagyhatalom sem volt elég az NSZK elszabadult kisnyugdíjasának megfékezésére: mindössze annyit tudtak elérni, hogy a sikeres rakétatesztek helyszíne Zaire helyett Líbia lett.
Az elég masszív gyökerekkel rendelkező Interorbital rakétája a valamivel több mint 9 méter magas, képen látható modulból - vagy ahhoz nagyon hasonlókból - áll majd össze; ennek tesztjei is hátravannak. Az első tesztet még rögzített vezérsíkkal végeznék el, az ezt követő két alkalommal azonban a rakéta már irányítható is lenne. Összesen tehát három megmérettetésre van szükség, mielőtt 2012 nyarán tudományos célú miniműholdakat - CubeSat, TubeSat - állítanának alacsony föld körüli pályára, mintegy 310 kilométer magasan.
A programhoz különböző egyetemek, kutatócsoportok az űrkutatásban kifejezetten fapados árnak számító nyolcezer dolcsi ellenében csatlakozhatnak, ez azonban csak a kockázatos első út tarifája. Állítólag akkora igény van rá, hogy nem öt, hanem kilenc modul alkotná a rakétát, mivel csak ez képes megemelni az időközben 30 kilósról 60-70 kilósra gyarapodott tudományos érdeklődést. Ez a tömeg tenyérnyi méretű, papírnehezék súlyú apró szatellitekből jött össze, az első sikeres repülést követően azonban várhatóan emelkedni fog a tarifa; közel 20 ezer dollárra is ugorhat a TubeSat akadémiai ára: a rizikót tehát nagyjából 12000 dollárért mérnék a piacon. Ami még mindig nem sok: a NASA-nál az ilyen „csoportos műhold-utaztatásokért” jóval többet kellene fizetni. Sokkal. Naptevékenység függvényében ezek 3 hét és 3 három hónap közötti időt tölthetnek az űrben, utána a légkörbe visszalépve teljes mértékben elégnek.
Csak a sikeres indítás után ugorhat versenytársunk tenyeres-talpast a világűrbe, majd utána a Holdra egy ilyesmi hordozórakéta csúcsdíszeként:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Szilveszterkor ősi magyar szokás szembesülni azzal a ténnyel, hogy már nem azok vagyunk, mint akik voltunk. Ez a nap egyben az év utolsó lehetősége arra, hogy tucatjával készüljenek rólunk kompromittálóbbnál kompromittálóbb fotók, amik készítésére vagy emlékszünk, vagy nem.
Azóta persze sokat változtunk, gömbkerékből kinőttük magunkat négykerekűvé.
De nem csak rólunk mondható el, hogy átalakulunk. Igaz ez versenytársainkra is, többek között az egyetlen orosz csapatra, akiknek igazolványképe favorit-rangsorunkban közvetlenül a miénk után következik. Ez annyira friss, hogy még az okmányirodában is csont nélkül elfogadnák.
Űrjárművük a Selenohod nevet kapta, így tisztelegve a 70-es évek elején Holdra küldött Lunohod1 és 2 emléke előtt. Noha az első prototípus valóban emlékeztetett a két nagy elődre, tavasz óta egy vidám, valóban szokatlan mozgású gyerekjátéknak is prímán kinéző kis robot csodálkozik rá a homokozólapátra:
Nálunk, így év vége felé, mérnökcsapatunk az örömködés más formáját találta meg: egy üzemanyagcella-meghajtású autóval játszott az évbúcsúztató találkozón belvárosi irodánkban.
A személyes összejöveteleknek mindig más a varázsa, mint a Skype-on tartott megbeszéléseknek, de ha az ember az egész évet végigskypeolja, érthető, hogy arra a kis időre, amíg egy találkozó tart, nem akar kiszakadni megszokott közegéből. Így történhetett, hogy a szerdán megtartott óévbúcsúztatóról jegyzőkönyv is készült, ami egyben két mérnökünk meghitt beszélgetésének leirata. A sorok elején a pontosidő kritikus tényező emelkedő hangulatuk kronológiájának rekonstrukciójában. A tények percről-percre :-):
[18:09:16] Mérnök1: Hamarosan kezdünk. [18:10:03] Mérnök1: 7-kor. [18:49:46] Mérnök1: Akkor mi most nekiállunk inni. [19:14:11] Mérnök1: Az első napirendi pontot: Tokaji Hárslevelű [19:14:13] Mérnök1: letudtuk. [19:14:26] Mérnök1: Most jön a második napirendi pont: Egri Bikavér [20:06:21] Mérnök2: sokáig tart a második napirendi pont... :) [20:22:53] Mérnök1: Jelezném, hogy nekiálltunk a 3. napirendi pontnak: WeinHaus hangulat trófea félszáraz [20:23:07] Mérnök1: Illetve lassan kiharapunk egy darabot a tálból. [20:23:48] Mérnök1: Egyébként igen, sokáig tartott, mert közben megjött Tibor, és sokat beszél. :) [20:24:36] Mérnök2: Ő is hozzászól a napirendi pontokhoz [20:25:06] Mérnök1: Az elsőhöz nem tudott. [20:25:47] Mérnök2: amúgy Kellemes Ünnepeket mindannyiótoknak !
Sajnálatos módon a közvetítés itt megszakadt. Ezennel mi is boldog új évet kívánunk minden kedves földlakónak a világegyetem legszexibb űrmérnöke által kétkezűleg gyártott orbitális mézeskaláccsal:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Búcsúlevelek is vannak a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) honlapján, ezeket a holdversenyből kiesett csapatok hagyták hátra – közöttük van, amelyik végelgyengüléssel múlt ki, mások inkább az öngyilkosságot választották. A GLXP sötét oldala következik. Egy német, egy kínai-német koprodukció, egy maláj és négy amerikai csapat is kiesett már a versenyből, közülük négyen még a hivatalos, végső lista közzététele előtt léptek vissza. Ilyen volt az amerikai Southern California Selene Group is.
Képviselőjük úgy kezdi a levelet, hogy számukra a móka véget ért, majd arról panaszkodik, hogy mennyire figyelmen kívül hagyják a verseny kiírói a csapatok problémáit. Ezt konkrét példával is alátámasztja: miután fáradtságos munkával sikerült üzemanyag-tartályokhoz jutniuk egy közelebbről meg nem nevezett cég jóvoltából, a GLXP-től azt a reakciót kapták, hogy ezek felhasználásához a verseny kiíróinak döntése szükséges. A csapat képviselője nem kevésbé sérelmesnek tartotta azt a momentumot is, amikor a kamerák felépítésével kapcsolatban keresték meg a GLXP-t. Akkor az a válasz érkezett tőlük, hogy a módszert, amivel a kamerákat fejlesztik, úgysem hagynák majd jóvá a végén. Ezek után jutottak arra a következtetésre, hogy ilyen hozzáállás mellett már nem is akarják megnyerni a versenyt. Ki is léptek 2008 májusában.
Ugyanerre a sorsra jutott az Advaeros maláj csapata, ők kevésbé voltak bőbeszédűek. Másfél soros elköszönésük nem épp Anyegin levelének űrkorszakbeli megfelelője. Másfél sorban elmondják, milyen nagyon értékes tapasztalatokra tettek szert, és hogy most milyen szomorúak, hogy menniük kell. Ennél valamivel hosszabban, tartalmát tekintve azonban nagyjából pont ennyire áradozó hangvételű az amerikai Quantum3 búcsúzkodása is, akik nem voltak restek a GLXP-nek megköszönni a lehetőséget. Valószínűleg mindkét csapat kifogyott a szuflából: nem találták meg a küldetés teljesítéséhez szükséges szponzorokat.
A német érdekeltségű C-Base Open Moon csapata viszont már idén dobta be a törülközőt, a legfőbb ok szerintük a GLXP-nek az az elvárása volt, hogy csak bejegyzett cégként vehetnek részt a csapatok a versenyen. Ők viszont "hold evangélistáknak" tartják magukat, így idén július 11-én - 923 nap után - látványosan kereszthalált haltak a verseny hivatalos honlapján.
A X PRIZE alapítvány a csapatok mindegyikével együttműködési megállapodást kötött, ezt azonban az amerikai Mystical Moon nevű formáció szerint a GLXP egyoldalúan módosítgatta. Búcsúüzenetük szerint a verseny kiírói bármit megengedhettek maguknak, és ezt az eljárást ők nem tartották etikusnak - idén július 30 óta már nincsenek velünk. Utolsó kérdéseik ezek voltak: "vajon tényleg a szerződés egyoldalú alkalmazása az, amit az X PRIZE alapítvány akar? Így működik a Google és az X PRIZE alapítvány? Hol van ilyenkor a két szervezet vezetése?"
A legkonkrétabb talán az idén augusztusban a holdversenyből kiszálló kínai-német koprodukció, a Selene teregette ki a szennyest. A már emlegetett megállapodás összeférhetetlenséget taglaló részével szerintük ellentétes, hogy az X PRIZE alapítvány igazgatótanácsának egyik tagja nem csak hátszelet, hanem valóságos passzátszelet biztosít a Moon Express nevű egyik amerikai csapatnak. A vád szerint utóbbiak az Airship Venturestől vásárolnak ezt-azt, ennek a cégnek viszont az egyik alapítója egy bizonyos Alexandra Hall – ő az X PRIZE alapítvány egyik frissen kinevezett igazgatója. De más csapatokra is kiakadtak. A GLXP követelményei között szerepel ugyanis, hogy hetente egyszer blogbejegyzést kell írni a történtekről a verseny hivatalos honlapjára. Ennek a feltételnek szerintük az egyik, általuk nem nevesített csapat konkrétan blogrobotok alkalmazásával igyekezett eleget tenni. Ugyancsak szerintük három Egyesült Államokbeli csapat nyomására módosította a GLXP az együttműködési mgállapodást – ezzel a többi csapatot kész helyzet elé állítva. Megfogalmazásukban nem kevesebb történt, minthogy egyenesen megzsarolta a GLXP a többieket: vagy aláírják a módosítást két héten belül, vagy ki lesznek rúgva a versenyből.
Nos, ők is mentek. De nem nyomtalanul: a Hold helyett lábnyomukat az alapítvány logóján helyezték el, miután kikecmeregtek az általuk GLXP-dzsungelnek nevezett lápvidékből. Így talán nem is csoda, hogy az összeesküvés-elméletek még a verseny krónikását és szószólóját is mintha hálójukba kerítették volna.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ahhoz képest, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyből már vannak kiesők, nem állunk rosszul. És elsősorban nem csak azért, mert nem vagyunk köztük: jelenleg 26 csapat van versenyben, a magyar csapat az erős középmezőnyben tartózkodik. Igaz, ebben azért nem lehetünk teljesen biztosak, mert minden versenytárs hevesen titkolódzik.
A holdversenyben lévő 26 csapat mintegy 50 nemzetiséget jelent. A diverzitás elsősorban két csapat elvitathatatlan érdeme. Csapattagjaik országok szerinti megoszlása láttán zavarba jövünk, hogy esetleg az ENSZ tagállamainak névsorát olvassuk-e. Az mindenesetre meglepő fordulat, hogy például a Bhutáni Királyságnak, a Tonga Királyságnak és a Karácsony-szigeteknek is vannak holdraszállási ambíciói, ennél már csak az meglepőbb, hogy az Egyesült Arab Emirátusok miért nem egyedül vívja harcát, és helyezi el űreszközét a Holdra. Esetleg a szaúd-arábiai testvérekkel közösen, hiszen ők is ugyanehhez a csapathoz tartoznak. A harminchat nemzetiségből álló csoportosulást alkotó országok neveit mindenesetre megéri felsorolni, ha másért nem, legalább azért, mert annyira jó együtt látni Bosznia-Hercegovinát Brazíliával, vagy Ukrajnát Új-Zélanddal. Ha ez a soknemzetiségű csapat lesz szíves elsőként holdra szállni, akkor tuti megvalósítják mindazt, ami a hippiknek nem sikerült. Világbéke lészen, és písz.
Íme, a Synergy Moon csapata: Argentína, Ausztrália, Bhutáni Királyság, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Chile, Dél-afrikai Köztársaság, Egyesült Arab Emirátusok, Görögország, Guatemala, Horvátország, India, Írország, Japán, Franciaország, Kanada, Karácsony-szigetek, Makedónia, Montenegró, Németország, Oroszország, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Szaúd-Arábia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Tanzánia, Tibet, Tonga Királyság, Ukrajna, Új-Zéland, USA, Venezuela
Persze, ez az összeállítás hordozhat magában szervezési, nyelvi, no meg kulturális különbségeken alapuló nehézségeket, gonosz gyanúnk szerint csak ezek miatt nincsenek még az Apollok szomszédságában. Mindenesetre úgy tűnik, ezt a formációt preferálják a velünk szomszédos országok kutatói is, akik valószínűleg ebben a multikulti környezetben érzik jól magukat. Mint Babelfish a vízben. Kompakt bevásárlókocsira hajazó Tesla nevű űrjárművük kábé így néz majd ki:
A másik soknemzetiségű csapat a White Label Space névre hallgat, ebben angol, ausztrál, brazil, francia, holland, japán, német, norvég, olasz és portugál állampolgárok dolgoznak vállvetve azon, hogy a magyar csapatot megelőzve eljussanak a Holdra. Íme, szellemi termékük általuk publikusnak nyilvánított fantáziarajza, a sokat sejtető TBD:
És ez még csak két csapat a huszonhatból, igaz, velük rövidesen ismét foglalkoznunk kell. Nem gyengén nyomják ugyanis. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Mérnökeink is olvassák blogunkat, ami jó dolog, egy szempontból viszont meglepetésekkel is szolgálhat: sokszor a poszt megjelenése után érkeznek olyan plusz infók, amik a bejegyzés megírásakor kifejezetten jól jöttek volna.
Most is így jártunk. Főmérnökünk például ilyenkor kezdi pöntyögni, hogy „azt is érdemes lenne tudatosítani, hogy a tegnapi bejegyzésünkben szereplő képen kb. 80 százalékban az áttétel látható (fekete henger), a motor az a kis bügyürőbügy bigyó fele ott a végén”. Mivel most Olvasóink is kábé olyan értetlen szemekkel néznek, amilyenekkel én meredtem a skype-ablakra az előbbi mondatkísérlet láttán, szerencsére készségesen érkezik az alábbi kép: a motor az a két piros vonal közötti alumíniumszínű rész. A hosszú fekete henger tehát az áttétel, a krómszínű egység alatt pedig a motorvezérlő elektronika lapul.
Pulinknak négy motorja lesz, kerekenként egy. Ebből az is következik, hogy négy kereke lesz. A motorok összteljesítménye kevesebb, mint 150 Watt, ez nagyjából 0,2 lóerőt jelent. Összehasonlításképp a Bugatti Veyron 1001 lóerős, ami 736 kW-nak felel meg. A Bugatti azonban ritkán megy 45 fokos emelkedőn felfelé. Viszonylag ritkán mászik fel saját magasságának 2/3-át meghaladó lépcsőkre. A mi holdjárónk azonban valószínűleg kénytelen lesz ilyesmiket csinálni, sőt még ennél durvább dolgok is várhatnak rá. Igaz, ezeket a bravúrokat nem 408 km/h sebességgel hajtaná végre.
Hiszen minél gyorsabban akarnánk haladni, annál nagyobb teljesítményű motorra lenne szükség, ami jelenleg is komoly súlyproblémákkal küzdő űrállatunknak csak még több kiló felszedését jelentené. Nem akarunk száguldozni: tökéletesen megfelel, ha percenként 15 métert kúszunk előre, igaz, ekkor már mélyen beleharaptunk a csúcssebesség autók műszerfalán pirossal jelzett tartományába. Ha lassan megyünk, kisebb teljesítmény is elég, a kisebb motor pedig kisebb súlyt jelent. Így percenként hat fordulatot tesznek majd meg a kerekek. Itt jön be a képbe az a nagy, fekete henger - ezekben találhatók a hajtómű fogaskerekei, amik a motor percenkénti két-három ezres fordulatszámát hatra szelídítik. (Két-három ezres fordulatszámmal kipörgő kerekekkel ugyanis nagyon hamar elásnánk magunkat - minden értelemben.) Ennél gyorsabb tempóra várhatóan energiánk sem lesz, de a lassú menet mellett szól az is, hogy a terepmászó képesség és a speciális keréklábak miatt nagy nyomaték szükségeltetik.
Két és fél másodperces időhátránnyal amúgy sem illik száguldozni – ennyi ideig tart ugyanis, amíg a rádiójel a Föld és a Hold között térül-fordul. Nincs erőforrásunk arra, hogy robotunknak intelligenciát fejlesztgessünk, ami majd kitalálja, hogy két holdkő között merre menjen, de nincs is rá szükség: gyakorlatilag egy távirányítós autónk lesz a Holdon. A gyorsasági futam ellen szól az is, hogy száguldozás közben macerás lenne fotókat – pláne videókat – készíteni. Főmérnökünk újmagyarban leírta, mi lesz:
"kb. ugyanazt fogjuk csinálni, mint a marsjárók kezdetben: csinál kép elküld irányítóközpont vitatkozik nagy tanács merre kiküld parancs megy 30 centi goto csinál kép stb."
A kerekeket hajtó motorokkal oldanánk meg a kormányzást is: balra kanyarodáskor például a jobb oldali motorok magasabb fordulatszámra kapcsolnak, mint bal oldali társaik, és fordítva: így Pulink szépen terelgethető a kívánt cél - és a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny fődíja - felé. Holnap tiszta vizet öntünk a pohárba, és körbenézünk versenytársaink portá(l)ján. Van belőlük bőven.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Mi az: néha ötvenöt-, máskor négyszáz millió kilométerre van, de évi másfél millió látogató fogadására is képes, ráadásul a Puliba, a magyar holdjáróba is kerül majd belőle bőven? Szilveszter előtt az emberiség a leg-leg-legek összeállításával foglalatoskodik: az internetes média kigyűjti a leggyökérebb trollokat, a legjófejebb hozzászólásokat, az olvasók pedig a leggázabb posztokat. Természetesen, nekünk is van leg-leg-legünk.
Korábban szóltunk arról, hogy Pulink egyetlen alkatrésze tekinthető jelenleg űrképesnek, és ez egyben az, ami a számítógépes tervezőszoftverek minden-lehet virtuális realitásából már végképp kiszakadt a valóság javára. Ez pedig a motor, amiből rögtön több is kell nekünk.
A motorokat még ősszel kaptuk ajándékba a svájci bicskás cégtől, a Maxontól. A nemzeti jelképet nem ők gyártják, de általában bárhol megjelennek, ott rövid idő múlva mindent svájci bicskák borítanak el: a megbízhatóság jelképei, valószínűleg ezért is lett ez a cég repi-cucca. Ez a megbízhatóság-szöveg azonban nem csak üres PR-duma. A tőlük kapott motorjaink rokonai a Marson teljesítenek szolgálatot. Persze, nem V8-as blokkokra kell gondolni, hanem arra a 39 mikromotorra, amikkel a Spirit és az Opportunity marsjárókat szórták meg jó alaposan. Ilyenekkel, mint ez itt:
A Föld és a Mars távolsága mintegy ötvenöt millió kilométer, amikor a két bolygó a legközelebb van egymáshoz, és kábé 400 millió kilométer, amikor a legtávolabb. A vörös bolygóra 2004 elején landolt a Spirit, a marsi egyenlítő környékére, mivel a NASA azt gyanította, hogy valaha ott víz volt és Hawaii. Három héttel később érkezett meg az Opportunity a Mars átellenes oldalára. Mindkét, egyenként 185 kilós marsjáró valamivel több mint másfél méter hosszú, legmagasabb pontjuk, a panoráma-kamera is pont ennyivel meredezik a táj fölé.
Sok más mellett közös bennük az a 39 mikromotor, amelyik mindkettőt hajtja: ezek közül egyik-másik a kamerákat mozgatja, más részük a kőzetekből fúrókkal mintát gyűjtő robotkarok bicepszéül szolgál, de mikromotorok felelnek a roverek kormányzásáért és a kerekek meghajtásáért is. A két rover együttesen közel 40 kilométert tett meg a Marson, ami sokszorosa a tervezett hatótávolságuknak. A motoroknak -120 és 25 Celsius fok között kell helyt állniuk, munkájukat a légkör sajátosságai sem könnyítik meg. Annyira beváltak, hogy az Európai Űrkutatási Hivatal is ilyen motorokkal vértezné fel saját roverét, amit a tervek szerint 2016-ban indítanának a vörös bolygóra.
A Maxon által gyártott mikromotorok évi másfélmillió látogató fogadására is alkalmasak. Az idén forgalomból kivont űrsiklók egykori főhadiszállásán, a Kennedy Space Center turisztikai központjában ezek hajtják a NASA robotját: Robothespian képes a neki mutatott tárgyak követésére, és a beszéd felismerésére is. Hosszú órákon keresztül működnek, csöndben, az általuk végzett mozdulatoknak pedig emberszerűnek, koordináltnak kell lenniük. Koordináltságban egyébként szilveszterkor egészen biztosan kenterbe verik az emberiség óévből az újba áttántorgó jelentős részét.
Ilyen motorok alkotják majd Pulink izomszövetét is a Holdon.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A marsi szelek által hajtott jövőbeli rover – az ördögszekér – egyszerű, pehelysúlyú és olcsó, szenzoraival pedig képes a klíma és a kőzetek tanulmányozására. Mindezen képességek a NASA nagy mantrájában egyesülnek az adófizetők számára eladhatóvá: a cél az élő szervezetek felkutatása.
Ilyen ördögszekereket tucatjával akartak szétszórni a Marson, megkockáztatva, hogy a felszín egy idő után ugyanazt a képet mutatná, mint egy golfpálya melletti tómeder, ha leeresztik róla a vizet. Sok kis labdacs mindenhol. Ráadásul, nem is olyan kicsik. Előző posztunkban felvillantott – és karácsonyi dekorációként is helytálló - makettek megtestesülésük esetén felfújhatóak lennének - gurulási képességüket addigis egy szobaventilátor segítségével ellenőrizték. Ez kézenfekvő volt, hiszen Texasban, ahol a kísérletek többségét végezték, az emberi faj léghűtéssel képes csak a túlélésre: meleg nyarak vannak arrafelé.
Az igazság az, hogy a golflabdák a tervek szerint meglehetősen gigászi méretűekre duzzadtak volna: az ötkilós és 2-10 méter közötti átmérőjű, méretük megváltoztatására képes gömböket a NASA szerint a 2 m/s-nál erősebb marsi szél gurítaná arrébb; összehasonlításképp a Pathfinder becsapódását enyhítő légzsák felfuvalkodott állapotában 6 méter átmérőjű volt.
A mérnököket a halandók többségével szemben az a képességük teszi különösen veszélyessé, hogy ki tudják számolni: a kis makettek hogyan viselkednek majd nagyban. Arra jutottak, hogy ezekkel a méretekkel egy 30 fokos meredekségű lejtőn is simán felgurulnak. A gömb átmérője az optimális mozgás érdekében változtatható lenne: 8 méteres lenne az átmérője egy átlagos nyári napon, és kevesebb, mint 6 méteresre szottyanna össze a marsi tél idején. Orkánerejű széllökés esetén az óriáslabda képes lenne majdnem függőleges sziklák megmászására is. A NASA mérnökei ezen a ponton ütköztek bele az irányíthatósági kérdésekbe: egy egysejtű marslakót kínos lenne elgázolni, de ha már megtörtént, minimum jó lenne megvizsgálni – ehhez viszont nem ártana huzamosabb ideig megállni a teteme fölött. Ezt a gömb részleges leeresztésével kívánták elérni, de hiába: a gömb akkor is csak gömb marad - egy erősebb széllökés bármikor messze elsodorhatja a tetthelyről.
Valószínűleg ezért van az, hogy a tanulmány megírása után közel 10 évvel a Curiosity indult útnak, és nem egy karácsonyi díszgömb: ez egy teljesen hagyományos testfelépítésű marsjáró – annyira, hogy már a holdjárók is ilyenek voltak. Nem a szél energiája mozgatja, és nem is felfújható: kerekei vannak és önerőből mozog. Az ördögszekérhez hasonló gömbformák használata azonban nem ördögtől való, ilyenekkel itt a Földön is kísérleteznek, versenytársaink egy része is ezt teszi; mi is erősen fontolgattuk bevetésüket. De végül, a NASA módjára, mi is visszasomfordáltunk a hagyományosabb kerekek és a motoros meghajtás társaságába. Pulink megtestesülése ezzel kezdődött.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha a NASA-hoz tartoznánk, valószínűleg a költségvetés „Felfedezés” sorának "Kutatás és Fejlesztés" almenüje vonatkozna ránk. Egyedül erre az egy tételre jövőre 288,5 millió dollárt szándékozik elkölteni az űrhivatal, ami nem rossz, még akkor sem, ha más projektekkel kell ezen az összegen megosztozni. Mindössze egy kerekítési hiba elég lenne, és Pulink máris a Holdon lenne.
Valószínű, hogy ebbe a kategóriába tartozhatnak az előző posztunkban beharangozott ördögszekér-koncepciók, így az idei holland dizájnhéttel összefüggésbe hozott "Pitypang" is. Ezekkel a NASA mérnökei még a kétezres évek elején végeztek intellektuális önkielégítést, amikor megpróbálták a Mars-kutatás olcsóbb alternatíváját megtalálni.
Mint azt egyik éles szemű kommentelőnk kiszúrta, módszerüket a Holdon bajosan lehetne hasznosítani – az ördögszekerek ugyanazon az elven működnek, mint földi névrokonaik; szél fújja őket ide-oda. Ilyeneket, mint ez itt - kábé ilyesmi jelleget ölthet a karácsonyfáról készített fotónk is, miután összetömörítjük zip-formátumba:
Ehhez persze nem árt, ha van légkör és szél is. Amíg azonban a Mars mindkettőből bővelkedik, addig a Holdon ezek hiánycikknek számítanak. A szocialista ipar is valahogy ezen az elven működött: egy termékkel vagy roskadásig tele voltak zsúfolva az áruházak, vagy sehol nem lehetett kapni. Nem is ezért foglalkozunk velük, hanem egyrészt azért, hogy bemutassuk: még egy NASA sem engedheti meg magának, hogy ne gondolkozzon olcsóbb lehetőségeken. Mi folyton ezt tesszük. Másrészt, pedig azért, hogy egy nappal karácsony előtt dekorációs tippeket adjunk konzumálásban megtört, elkeseredett olvasóinknak.
Ideje ugyanis szembenézni a ténnyel: ami a NASA-nál a hosszas mérnöki tervezésből az ördögszekerekkel kapcsolatban ezidáig megvalósult, az leginkább egy mutatós karácsonyfa-dekoráció. Igaz, abból viszont egy teljes sorozat.
Valószínűleg a kantin folyosóján, ebédszünetben kattinthatták ezt a fotót:
Ezek elkészítése nem kerül dollármilliókba, így ügyesebb olvasóinkat egyenesen arra biztatjuk, hogy küldjenek el nekünk egy fotót alteros marsjárókkal felcicomázott karácsonyfájukról. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A karácsony a helyváltoztató mozgás ünnepe is, afféle mobil-weekend: a keresztény hagyomány szerint egy emberpár nyomorúságos vánszorgása ez házról-házra, amíg el nem jutnak egy istállóig. A másik irányból három tudós csinálja végig ugyanezt, a két pályaív lendületes metszéspontja pedig maga a Jézuska.
Alapvetően szimpi történet, már csak azért is, mert egy csillag is szerepel a forgatókönyvben - a sztorit a templomokban évről-évre feldolgozzák, alapjaiban azonban masszívan tartja magát: betlehemes a neve. Karácsonyon átívelő sorozatunknak soha jobb apropót nem találhattunk volna Pulink helyváltoztató mozgásának bemutatására. Persze, hol is kezdhetnénk ezt máshol, mint a Nagy Víz túloldalán?
Azt már régóta sejtjük, hogy a NASA-nál vicces fiúk dolgoznak, ami nem meglepő, hiszen alapvetően minden mérnök zsigerileg vicces - már amennyire a kocka vicces a gömbhöz képest. Az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatala azért nagyon kúl, mert mindezt le is írja, és pdf-fájlok formájában keringeti a neten. Csak meg kell találni őket.
A szitu a következő: itt van ez az anyag, amit azért álcáznak. Rögtön az elején van egy azonosítókód, majd a cím, ami kellő rutinnal már épp elég gyanús: Fapados Mars-felszíni felfedezés – a Mars Ördögszekér. Alatta – nyilván terelésnek – rengeteg sok kurzívval szedett név következik. Majd jön egy oldal szárazság, pont olyasmi, amilyenben az ördögszekereket szokta kergetni a szél a vadnyugati tájon, közvetlenül azelőtt, hogy Chuck Norris a képernyő bal sarkából megmentené a világot. Ezután az első oldal ismétlése következik, csak más nevek, más elrendezésben vannak. Egy féloldalas köszönetnyilvánítást is kár lett volna kihagyni, plusz a bevezető is az 1600-as évekkel indít. Az átlagolvasó itt már rég feladta, de mi lenne a karácsonnyal, ha mindenki ilyen gyorsan leamortizálódott volna egy projektről?
Nem csigázzuk tovább Olvasóinkat: a doksi 6. oldalának alján – ez a számozás szerinti második – a NASA elárulja, hogy egy poéngyáros beszélgetéssel kezdődött az egész Ördögszekér-hadművelet. A Pathfinder szőr mentén rokona lehet a mi Pulinknak, mivel az előbbi is ilyen pattogósan érkezett meg a Marsra. (Mi is így szeretnénk a Holdra.) És akkor jött a szikra: mi lett volna, ha a becsapódás erőit mérséklő lufik nem eresztenek le, hanem felfújt állapotban maradnak: a mérnökök határtalanul viccesnek találták, hogy dagadó légzsákokkal sokkal nagyobb távolságot tett volna meg így a Sojourner, mint amennyit a kerekeivel valaha is meg fog tenni. Mondom, mérnökhumor.
A lényeg, hogy a fiúk vadul elkezdtek számolni, és 40 oldalas terjedelem alatt nem is nagyon akartak megállni. Ebből szemezgetünk az elkövetkező napokban a többi között karácsonyfa-dekorációkat, másrészt pedig kiderül, hogy az űrkutatásban is mindennek lehet olcsóbb alternatívája, csak meg kell találni. No, a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyben nekünk is ilyeneket kell kitalálnunk. Csak ami a NASA ördögszekereseinek a Mars, az nekünk a Hold.
Hiszen ami egyszer bevált, az máshol is jó lehet. Azt viszont legkevésbé sem várnánk, hogy épp az idei holland divathéten mutatták be a NASA egyik, az említett doksiban vázolt ördögszekér-modelljét. Igaz, a divatshow-n aknakeresőnek minősítette alkotója, az afgán származású Massaud Hassani, és ördögkeréknek hívta. A hasonlóság mindenesetre zavarba ejtő. Ez ugyanis a NASA Pitypang névre hallgató ördögszekér-koncepciója: (Chilei versenytársunk kreációjának is ez a fedőneve, bár nem pontosan így néz ki.) Ez meg itt Hassani ördögkereke:
Ki tudja, valamikor Pulinkkal talán még mi is divatba jövünk. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az arannyal már az ókori egyiptomiaknak is meggyűlt a bajuk, mivel viszonylag sok volt belőle. Ez csak akkor probléma, ha egyéb, kevésbé arisztokratikus, nemesi származású fémfajtából viszont konkrétan hiány van. Mondjuk olyanokból, amikből fegyvert is lehetne készíteni, és nem csak díszkardot. Egyiptom vesztét részben ez okozta.
Pulink táplálékpiramisának csúcsa arany- és gyémántborítású, csillog is rendesen, ahogy csak az egyiptomi piramisok teteje csilloghatott újkorában: itt arany és gyémántfokozatú szponzoraink számára tartjuk fenn a helyet. Gyémántfokozatú támogatónk ugyan még nincs, de aranyfokozatú már van. És szerencsére ez az arany egy komplett mérnöki fegyverarzenállal együtt érkezett. De vajon melyik az a magyarországi cég, amelyik 30 millió forint értékű adományt ajánl fel a magyar holdprojekt részére? Egy informatikai vállalat, amelyik legújabb generációs tervező szoftverek (CAD/CAM) licenszeivel, valamint a programok használatát mérnökeink számára megkönnyítő oktatásokkal sietett segítségünkre – mindezek összértéke jócskán meghaladja a 30 millió forintot. Ez a cég pedig az S&T Consulting Hungary Kft.
A felajánlásnak köszönhetően mérnökeink egy ideje már nagyon profi módon készítik holdjárónk terveit. A program ugyanis az egyedi alkatrészek tervezésétől kezdve a komplex rendszerek 3D-s megjelenítésén át, a holdjárónk szempontjából kritikus élethelyzetek szimulálásáig gyakorlatilag mindent tud.
A Pulinknak a Hold felé bakot tartó vállalatok 3 millió forint felett ezüst-, 30 millió forint felett aranyfokozatú támogatóinkká válnak. A lista tetején a gyémántszponzori cím található: ezt 300 millió forint feletti befizetőinknek tartogatjuk.
Hatásában ezek egyenértékűek azzal, mintha egy pillanatra a Földtől holdtávolságra kerülne a Jupiter: valósággal kiszippantaná Pulinkat az indítóállásról. És majd csak ezután tűnne el benne az egész Föld is, de ez most részletkérdés. Cserébe mi elröpítjük a támogató cégek logóját a Holdra úgy, hogy az járműveinken látható lesz – ezáltal pedig Holdon készített felvételeinken is. Ugyanez vonatkozik aranyfokozatú támogatóinkra is.
Mint mai példánkból is látszik, gyakorlatilag végtelen a lehetőségek száma, amivel Pulink boldoggá tehető. Tulajdonképpen az evolúció létrehozta az örömkutyát, ami a felajánlások minden formáját egyaránt nagyra értékeli - így azokat is, amikről korábbi posztjainkban - lásd itt és itt - írtunk.
Létezik a Kis Lépés Klubnak egy amolyan biznisz szakosztálya is, ez pedig nem más, mint az Indítóállás, amit kisebb költségvetésű cégeknek tartunk fenn. (Persze, a nagyobbacska büdzsével rendelkezőket sem tiltjuk ki innen.) A vállalatok, szervezetek nettó 10 ezer forintért pulipaneleket vásárolhatnak - minden egyes panel vitaminokban és nyomelemekben gazdag konzerv űrállatkánk számára, amitől a Hold felé fényesedik a szőre. Az 1001 pulipanelből még 920 rendelhető – senki ne érezze kirekesztve magát.
Az alapötlet az volt, hogy a kisebb cégeknél védőitalra, ásványvízre költött összegnek megfelelő értékű adományokkal lehessen feltölteni havi rendszerességgel Pulink ételes tálkáját. A magyar internet hőskorából a TeveFarm neve csenghet ismerősen, ahol makkos cipős menedzserek és lófarkas diákok futottak versenyt azért, hogy időben megtanítsák egy-egy új trükkre tevéjüket, illetve gondoskodjanak arról, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt a szegény pára.
Meglehetősen addiktív jelenségről van szó: van például egy cég, ami egy-két pulipanel bevásárlása után annyira rákapott a cuccra, hogy ezek után már semmi nem állíthatta meg, hogy egyre nagyobb adagokban „tolja” a Pulit. Így lett a Lunir Kft. az első ezüstfokozatú szponzorunk.
Ha a magyar virtus valamire rákattan, akkor azzal a lendülettel a Voyagereket is utolérné Pulink. Már ha a magyar jellemnek legalább nem lenne annyira része a kétkedés. Miután a cégeknek sikerül leküzdeniük azt az erős kísértést, hogy egy Örkény-egypercesben való szereplésre kaptak meghívást azzal, hogy a magyar holdprojektet támogassák, általában nagyon engedékenyek a Puli irányában. A Lunir Kft. például ezt így fogalmazta meg:
"Óhatatlanul fenntartásokkal kezeljük az ilyen és ehhez hasonló bejelentéseket. Egyik oldalról ott vannak a szenzációhajhász, bolhából elefántot kreáló közlések, amire a hírverseny kényszeríti a médiumokat, másik oldalról pedig a gyanakvás: hol lehet ebben a csapda, megint valami átverés, kinek állhat érdekében, túl szép, hogy igaz legyen - és még sorolhatnánk a felmerülő kétségeket. Magunk is efféle gondolatokkal kezdtük körüljárni ennek a csapatnak a kezdeményezését, akik közösségi támogatásra, céges szponzorokra támaszkodva hívják egy zászló alá a magyar kutatás-fejlesztés jeles alakjait, hogy a Google által szponzorált verseny keretében eljuttassák járművüket a Holdra. Az ismerkedés során aztán kétségeink elillantak, és elsőként váltunk a Puli ezüst fokozatú támogatójává, s impozáns helyet érdemeltünk ki a Puli szemléletes indítóállásán."
Pécel, Abony, Berettyóújfalu - ezek közös vonása, hogy 15 ezren laknak bennük, pontosan annyian, ahányan a Puli holdra juttatásához első körben kellenek. Pláne, ha feltételezzük, hogy minden lakos ezer forintot ad erre a célra. Ha többet, akkor kisebb lélekszámú település is elegendő.
De nem is kell többet adni egy ezresnél (vagy, mondjuk, saját kétórányi fizetésünknél): egy puli nem divatkutya, tisztában van azzal, hogy sokaknak az is rengeteg. Viszont a Puli holdrajuttatásának legnagyobb feladata igazából egy logisztikai játék: meg lehet-e szervezni azt az összefogást Magyarországon, amelynek segítségével űrállatkánk lépésről-lépésre - mondhatnánk iterációról-iterációra - egyre feljebb tud ugrándozni a Hold felé vezető úton?
Ennek a nagy legónak a legelső építőkockája nem más, mint maga a csapat – a csapattagok által már eddig beletett több mint 10.000 órányi szabadidő már önmagában nem kevés önerőt jelent!
"Csak" önerőből viszont legfeljebb akkor tudnánk a Holdig menni, ha pénzesemberünket mondjuk Paul Allen-nek, vagy Mark Zuckerberg-nek hívnák. Sajnos egyelőre még egyik eset sem áll fenn, tehát komplexebb módon kell megoldanunk a finanszírozást - hogy hogyan, ennek részleteibe megyünk bele itt, és még néhány következő posztunkban.
Tehát, amint mondtuk, önerő van - nem is csak az órák már most is derekas száma -, csak nem elég. A Puli viszont okos terelőkutya, azon is dolgozik, hogy kiderítse: létezik-e 15 ezer ember Magyarországon, akinek egyszeri ezer forintot megér az, hogy a magyar csapat jusson el a Holdra elsőként a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) keretében. És, ha létezik, össze tudja-e terelni őket Pulifalván.
Pulifalva online megfelelője a Kis Lépés Klub. Egyesek elképzelése szerint a mennyország lehet ilyen: meghatározott számú hely van benne: 15 ezer – se több, se kevesebb. A többség talán az ismerősök nagyobb száma és a bandázás lehetősége miatt úgy tűnik inkább a poklot részesíti előnyben, mivel mindeddig csak hatszázan vagyunk. De már ez is nagy örömmel tölt el bennünket, és ha látni lehetne a Puli szemét, akkor az nagyon hálás tekintetű lenne. És farkcsóválás helyett egy kiadós suta farrázás mindenképp jár a bátraknak:
2011.11.11-én: 582 KLK-tag
Viszont akárhonnan is nézzük, a hatszáz a tizenötezer mellett eléggé eltörpül - nem nagy a tülekedés a helyekért. Egyelőre.
A képlet egyébként roppant egyszerű: ha a 15 ezer magánszemélyt sem sikerül összeterelni, a Puli nagy valószínüséggel nem jut messzire. Viszont minél több támogatót tud maga köré gyüjteni, annál könnyebb lesz a nagykutyákat is bevonni, akik akár több tízmillió forintos szponzorációval segíthetnek nekünk. Ez nem sci-fi: létezik már ilyen.
Pulink épp ezért magával viszi majd névsorukat, ami - akárcsak Aldrin híres lábnyoma - örök időkre ott marad a Holdon. Legalábbis, az első meteor-becsapódásig mindenképp.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Általános iskolában a piszoár melletti csempére írta valaki - ha jól emlékszem, épp balról a második és a harmadik lehetőség közé – azt a mondást, ami feltételezhetően a tantestület egyik hímnemű, és a szünetet rendre felélő tagját célozta meg. Az alkoholos filccel írt rövid értekezés a mének elsődleges nemi jellegéről, és annak hosszáról szólt. Illetve arról, hogy még annak is van vége.
Ilyesféle deja vu-érzés kerített hatalmába, amikor mérnökeink megsúgták a hivatalos megnevezését annak a nyolc kamerának, amikkel karácsonyra készülve szeretnénk teleaggatni Pulink földi tesztelésre szánt béta-verzióját. Ilyesmi megfogalmazást ugyanis nem követünk el egy nyilvános blogon, pláne nem folytatólagosan: „Ipari gépi látás kamera”.
Maradunk tehát az ipari kamera fogalmi keretei között, egyúttal arra biztatva olvasóinkat, hogy lehetőleg ne egy emberölésre is alkalmas biztonsági kamera képe derengjen fel előttük. Jó nagy, és jó nehéz fémdobozokban.
Súlyproblémák persze így is vannak.
Miután mérnökeink egyből beleszaladtak egy 1100 dolláros optikába – darabja volt ennyi –, szépen lassan megtanulták a gyártók honlapjain a műszaki paraméterek melletti jobb felső csücsköt is bevonni látóterükbe. Tudniillik, az árat. Így jutottunk el ahhoz a lehetséges kamera-optika kombóhoz, amit egyenesen holdjárók földi tesztelésére rendelt az ég – bár erről valószínűleg még a gyártók sem tudnak.
A kamera kiválasztása sem véletlen-generátorral történt. A Puli szupertitkos belső felületén komoly irodalma van annak, hogyan kell ezt csinálni; ennek is módszertana van, ami azonban nem a lottósorsolás elvét követi. A hétlépcsős folyamat elején rögzíteni kell a célt: mit akarunk elérni? Ezek után mérnökeink összegyűjtik azokat a peremfeltételeket, amiknek meg kell felelni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) során.
A harmadik lépésben például idő- és költséghatékonysági számításokat végeznek, teljesítményt és energiafogyasztást számolnak, és csak ezután szabadulnak rá a netre, ahonnan az összes szóbajövő kamerát kiszemezgetik - mindegyikhez odaírják előnyeit és hátrányait is. Majd egy házi tehetségkutató verseny során minden terméket összevetnek az előzőleg felállított kritériumrendszerrel. Az így kapott eredményeket a fináléban párbajoztatják egymással, majd a kiszavazó-show végén javaslatot tesznek a győztes termékre.
A kritériumok között szerepelt a többi közt az is, hogy ideális esetben egyszerűen kezelhető interfész is van a kamerához (pl: Gigabit Ethernet) - utóbbi ezzel csatlakozik a központi számítógéphez. És nem árt az sem, ha a gyártó hozzánk vág egy drivert is. Az alábbi példány mindezen képességek és tulajdonságok birtokában van.
Ez a versenyző kameránként 90 grammot nyom, ehhez jön még az optika, ami darabonként további 25 grammal hizlalja pulink amúgy sem slank alkatát. (Jelenleg 10 kiló súlyfeleslege van.) Plusz a vezetékek. A földi tesztelésre szánt holdjárón és a leszállóegységen összesen 3 pár kamera lenne - és kellene további 1 pár tartaléknak.
Ez kameránként több mint 400 euróba kerül. És ez csak a Puli szeme, amit az Iteráció 2-ben meresztene ránk, itt a Földön. Ez a látószerv ugyanis nem "űrképes". Ahogy űrállatkánk sok más testrésze sem az. A következő fejlődési szakaszban, az Iteráció 3-ban kell minden egyes porcikáját holdállóvá tenni. Ha ez sikerült, az Iteráció 4-ben lesz startra kész a Repülő Puli.
Ehhez viszont segítségre van szükségünk, a jövő hét ünnepi hangulatában megsúgjuk, hogyan lehet minket támogatni, és minek örülne leginkább Pulink.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az egzotikus csengésű I2-es fázis egy meglehetősen fontos fejlődési stádium a Puli egyedfejlődésében, jelentősége talán csak a fallikus szakaszéval mérhető össze a kissrácok életében: mindent meghatároz, így azt is, hogy felnőttként melyik kézzel húzza majd le valaki a sliccét.
Az Iteráció 2-ről annyit mindenképpen tudni kell, hogy már jóval több mint az I1, de még nem éri el az I3-at. Most röviden csak annyit, hogy az I1 a főbb irányok kijelölésével és két egyszerű bemutató roverünk tervezésével és készítésével telt el, és hivatalos GLXP csapattá válásunkkal záródott.
Nadeszóval, az I2 lényege az, hogy még itt a Földön a komplett holdraszállás utáni történetet lejátsszuk egy szigorú forgatókönyv alapján, amit mérnökeink kedvéért hívhatunk akár protokollnak is. Ehhez jelenleg is készül egy terepasztal gödöllői bázisunkon, egy földi használatra szánt holdjáró, no meg egy - majdnem - komplett leszállóegység-modell is, ez utóbbi coming outjára a tervek szerint december 21-án kerül sor a Google Magyarország karácsonyi ünnepségén. Az I2-ben ennek a mérnökeink által szeretetteljesen csak "sámli"-nak becézett egységnek van talán a legkisebb szerepe, lehet, hogy ezért is készül el elsőként.
Funkcióját tekintve az elnökfeleségekre hasonlít: inkább reprezentációs feladatok várnak rá, és okosan kell néznie. Tehát, kamerák kellenek erre is, egész pontosan egy sztereo kamerapár. A másik két kamerapár a holdjárón figyel majd, egyik páros a holdjáró végében, a másik a tetején periszkópként ágaskodik ki Pulink hátából. Ez eddig összesen 3 pár kamera.
Korábbi posztunkban azonban említés szintjén utaltunk még egy kamerapárra. Ez a tartalék, aminek nyilvánvalóan csak a földi tesztelés során lehet jelentőségük. (Bár lenne a csapatból jelentkező arra, hogy kiugorjon a Holdra lecserélni az esetlegesen elromlott kamerákat. Ez azonban, sajna, nem opció.)
Összesen tehát nettó négy pár kamerával vágunk neki rövidesen holdjárónk földi tesztjeinek. Ilyesmikre persze nem csak nálunk van szükség. Ezen a nemrég közzétett képen például az Orion-rakéták vadiúj kapszuláját csapdossák lelkesen a vízhez: arra kíváncsiak, hogy a világűrből hazatérő újgenerációs asztronauták túlélhetik-e benne a vízre landolást.
Esetünkben a sikeres földi tesztek után nem az történik, hogy az egész cuccot összecsomagoljuk, mint a gyerekszobában széthajigált játékokat szokás a nap végén, átkötjük nemzetiszín pántlikával, és egy hirtelen felbuzdulást követően egyszer csak elindítjuk a Holdra.
Ezek a kamerák, meg még néhány más tartozéka az I2-nek, ugyanis nem bírják a világűrt. Ezt mifelénk mérnökeink úgy mondják, hogy nem „űrképesek”.
Egy valamirevaló űrképes kamera a földön használatos társaitól ugyanis több dologban eltér: bírja a rázkódást, a kozmikus sugárzást, a vákuumot és a nagy hőingadozásokat is. (Utóbbi kettővel egyébként még csak-csak megbirkózna egy földi kamera is, de a másik kettővel szemben mindenképp esélytelen. Ráadásul, sok ilyenben lesz majd része.)
Bölcsészként is végigcikázik a szürkeállományon a gondolat: minek minimum két szett kamera? Minek megvenni nyolcat a földi tesztelésre, és egy másik, hat darabos szettet a Holdra? Nem lenne egyszerűbb rögtön az űrképeset beszerezni?
De igen, az lenne. Viszont egy űrképes kamera valószínűleg már a NASA költségvetésében is külön soron szerepel. Nem árulunk el nagy titkot azzal, ha leírjuk: ezek bizony nem olcsók. És ezen a helyzeten a karácsonyi leértékelések sem sokat változtatnak. A marsjárók lencséinek átmérője például 8-12 milliméter közötti, ami egy átlagos testfelépítésű kontaktlencse méretének felel meg a NASA/JPL archívuma szerint. Az árkülönbséget azonban nem ez magyarázza: egy kompakt fényképezőgépben, vagy egy mobilban is ekkorák vannak. Azok azonban ritkán bírnának ki egy teljes marsi napot. Az éjszakáról már nem is beszélve. Íme:
Jelenleg azonban a földi kamerákra - meg egyebekre - kell a pénz, ugyanis még mi sem tudunk mindent barter szponzorációban megszerezni. Úgyhogy holnapi posztunkban megmutatjuk, milyen kamerákra hajtunk, amelyek beszerzésében aztán mindenki segíthet is a maga módján. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Sikeres ember a Holdról színes képet küld vissza a Földre. És HD-minőségben. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen résztvevő csapatok holdjárói által a földlakók számára továbbított fotóknak egy normál PC-s kép színfelbontását kell hozniuk. További feltétel, hogy a fotónak tisztának kell lennie: nem lehet pixeles, azaz „zajos”. A GLXP-nek ugyanis nem teszi meg az olyan kép, amin csak egy nagy szürke paca látható, igaz, az HD-felbontásban. Az igény végülis érthető. Olyan képet szeretnének kapni, amiből első ránézésre kiderül, hogy a Holdon készült, és nem pedig egy gasztroenterológiai rendelő archív felvételei közül adunk besztof válogatást. Ehhez jó optika, jó szenzor és jó felbontás kell. Meg egy jó csapat. Utóbbi megvan.
Pulink szemei két részből állnak majd: van ugyebár a kamera, és van az optika. Ha már a kamera megvan, a folyamat már egy önbeteljesítő jóslat erejével zúdul a nyakunkba. A kamera ugyanis megszabja a fényérzékelő terület méretét, ebből viszont adott, hogy milyen fókusztávolságú lencse kell a 0.3 milliradián/pixel GLXP követelmény teljesítéséhez. (Ez kábé azt jelenti, hogy mennyi mindennek kell beleférnie egyetlen icipici képpontba. Ha egy pixel 0.3 milliradián, akkor például egy 500 méterre lévő tárgyból 15 cm kerül egy pixelre.)
A GLXP nagyvonalúan a csapatokra bízza, hogyan érik el ezt: egy nagy felbontású kamerára szerelnek széles látószögű objektívet, avagy egy kisebb felbontásúra egy jobban fókuszáltat, aminek emiatt kisebb lesz a látómezeje. Bármelyik megoldást is választjuk, az optikától függ, hol lesz az a pont, ahonnan élesen látunk már a Holdon (is).
Mindenesetre jó minőségű és fix fókusztávolságú optikák kellenek. Az objektíven ugyanis nem lehet mozgatható alkatrész – emiatt aztán a zoom-objektívek és az élesség változtatására képes objektívek puszta említése is pánikreakciót vált ki szeretett mérnökeinkből.
Két okból is: egyrészt minden, ami mozog, meg is hibásodik, ezen alapigazság belátásához még csak ki sem kell menni az űrbe – elég csak visszaemlékezni első walkmanünkre. Másrészt a sztereo látáshoz fontos, hogy azok a kamera-paraméterek, amit egyszer mérnökeink beállítottak, ne változzon a későbbiekben sem. Ezt pedig legegyszerűbben úgy tudjuk elérni, ha nincs is semmi, ami változhatna.
A sztereokamerák - a három pár közül épp egy, a PACA nevű látszik a fenti képen - egyébként az élénk mélységélményhez kellenek, valamint egy-egy sziklától való távolságunk meghatározásához - ez azonban nem előírás. Csak hát mérnökeink szeretnék. És mivel közülük mindenki főállása mellett önszorgalomból pulizik, nem zárható ki, hogy a karácsonyi céges bulik évadában egyszer-egyszer elengedik magukat, emiatt aztán fokozott igényük támad a térbeli látásra.
A holdjárónak kétszer két pár sztereokamerája lesz, a leszállóegységnek egy pár. Holnapi posztunkban – olvasói kommentre is reagálva – leírjuk, hogy mi a helyzet rejtélyeskedő 7. és 8. kameránkkal, amikről ebben a posztunkban adtunk először halovány életjelet. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Minek hat kamera egy kis gyöszbe, amikor ezeket szét is oszthatnánk az ország különböző gasztroenterológiai rendelői között, és máris mennyi embertársunknak szereznénk boldog perceket. Úgyis közel a karácsony. Mégsem tehetjük.
A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny (GLXP) ugyanis két részből áll, egyik része sem ér kevesebbet a másiknál: mindkettőt teljesíteni kell; ha nem, akkor hiába mentünk el egészen a Holdig. Ezen a héten Pulink látásával foglalkozunk – és nem véletlenül. A küldetés egyik fele ugyanis egy masszív multimédiás gyakorlat – ehhez képest fél kilométert gurulni szinte gyerekjátéknak tűnhet. Persze, nem az.
A verseny követelményét lazább televíziós szakirányokon fél év alatt abszolválják, nekünk valamivel gyorsabban kell majd. A feltételek értelmében a Földre visszaküldött legalább 8 perc hosszúságú színes HD-videón a holdjáró mozgásának is jól kell látszania, és követelmény a fehéregyensúly megfelelő beállítása is - utóbbi azért kell, mert kínos lenne, ha mondjuk kék színben pompázna a holdtalaj. Vagy, ha épp kameránk közreműködésének köszönhetően derülne ki róla, hogy tényleg sajtból van. (A fehéregyensúlyt földi kameráknál is be kell állítani. Durván leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy megmutatjuk a kamerának: adott fényviszonyok között mit tekintsen fehérnek. Ha ez megvan, attól kezdve az összes többi szín is rendben lesz.) Persze, ha elég lassan haladunk, másodpercenként egyszer elég lesz kattintani, az így készített képek egymásutánja ugyanis egész tűrhető mozgásélményt eredményez majd a földlakók számára.
Csapatunkban kábé ekkorra nő meg ugrásszerűen a válások száma, minimum egy újraélesztő berendezés pedig biztosan elkel majd a földi irányítóközpontban, ahonnan mérnökeink az adást nézik majd.
A videó azonban még nem minden: készíteni kell egy 360 fokos panorámaképet is a leszállóhelyről - ezért a leszállóegység körbeforgatható sztereo kamerapárja lesz a felelős. De a feladat megoldható a holdjáró sztereo kamerapárjával is. Emlékeztetőül: előbbi a LACA, utóbbi a PACA névre hallgat. Az is feltétel, hogy a holdjárótól két kilométerre lévő holdhorizontnak is látszódnia kell a képen.
Szükséges továbbá még legalább egy kép a holdjáróról, amit értelemszerűen csak a LACA névre hallgató, a leszállóegységből kimeredő kamerapáros készíthet el, ezen a felvételen a GLXP logójának is jól láthatónak kell lennie. Tehát ennek:
Legalább ugyanennyi képet kellene összehozni a leszállóegységről is – ez esetben annyi választásunk van, hogy ezt a fotót a holdjáró hátsó fertályára fixen rögzített sztereo kamerapárral, a RECA-val, illetve a panorámafelvétel-felelős PACA-val is elkészíthetjük. (A kamerák neveinek dekódolása érdekében javasoljuk előző posztunk tanulmányozását is.)
Mindezekről persze tűéles kép kellene, és ezért nagyon nem mindegy, milyen kamerát választunk. A következő posztban erről szólunk. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A földi pulik két részből állnak: van egy egész jól megkülönböztethető fejük. És van az összes többi.
A földet súroló egybefüggő rasztaborítás miatt persze sohasem lehetünk egészen biztosak abban, hogy például vannak-e lábai egy pulinak. Ez egyébként a földi és a holdi pulikért egyaránt rajongó Pacher Márkus fotóján sem nyilvánvaló, holott meglehetősen ritka pillanatában kapta el kutyáját: röptetés közben.
A mi Pulink is ezt a kettős tagozódást követi, ha már a Földön is ilyen jól bevált: van egyszer a leszállóegység, amivel landol, és amiből ezután kimászik a holdjáró. Örökös kétkedésre adhat okot az is, hogy hány szeme van valójában egy földi pulinak. A választ egyértelműen persze mi sem tudjuk, de a holdi hasonmásénál valószínűleg csak kevesebb: a leszállóegységen ugyanis két kamera, a holdjárón pedig további négy kamera figyel majd.
Ez összesen három szempárt jelent, a kamerák ugyanis kettes elrendezésben lesznek - nyilván azért, hogy az örökkévalóságig hátralévő időben ne unatkozzanak, mivel Pulinkat csak az odaútra fizetnénk be. Meg így kapunk sztereoképet is, ami szintén nem baj: egyrészt a navigáció mellett 3D-méréseket is végezhetünk velük, másrészt akár tartaléknak is felfoghatók - ha az egyik elromlik, a másik még mindig jó lehet.
Egyébiránt annyira hihetetlenül költséghatékonyak vagyunk, hogy nálunk még a kamerák is kettesével kapnak keresztnevet. Két kamerája lesz ugyanis a leszállóegységnek, ezek együttesének emocionálisan túlfűtött mérnökeink a LACA nevet adták (LAnder CAmera). A pattogós leszállás után egy rúd nő ki a landerből, ennek tetején ülnek majd, mint két poszt-apokaliptikus tekintetű hightech sirály a hajó árbocán. Ezt a – népies nevén – póznát lehet majd távirányítással a tengelye körül forgatni, de a kamerapár is képes lesz a helyzetváltoztató mozgás egész repertoárjának bemutatására - így kívülről is megleshető a leszállóegységből kiszabaduló rover mozgása.
Helyváltoztatásra alapesetben a holdjáró további két pár kamerája lesz hivatott. Az egyik pár hátrafelé néz, mint az autók hátulján a tolatóradar, vagy a kettős kipufogó. A páros két tagja osztozik a sokat sejtető RECA (REar CAmera) néven. A másik két kamera - a LACA-hoz hasonlóan - szintén egy mozgatható rúd végén pihen, ahonnan gyakorlatilag bármerre képesek nézelődni. De ezek is mindig csak párban mozognak, mint az óvodások a zebrán. Utóbbiak is a mérnöki kreativitás újabb bizonyítékait szolgáltatják: a nemkülönben ígéretes PACA (PAnoramic CAmera) megtisztelő név birtokosai. Ezek után joggal merül fel a kérdés: minek ennyi kamera? (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A Pulinak van egy domesztikált top-secret wikipediája, amolyan háztáji. Itt mérnökeink az okosságaikat tenyésztik: felsorolnak minden alternatívát, egy szimpatikusat kiválasztanak, a többit komposztálják, és a szerencséset ezek elfolyósodó teteméből feltáplálják. Ez tehát egy tenyészfarm. Végigböngészése mindenesetre legalább ugyanolyan reménytelen vállalkozás, mint az, amikor Józsi bácsi egy lájtos szombat délután nekiül, hogy kiolvassa a wikipediát.
Valahányszor azt hiszem, hogy mindent végigkattintottam rajta, hirtelen kapok egy linket, és egy olyan oldal jön be, ami látványra legalább annyira ismeretlen, mint az ősembernek a Hold túlsó oldala. Így született ez a sorozat is. És így fog sok más is.
Ezen a héten a Puli látásával foglalkozunk. A divat nem sokban változott az utóbbi negyven évben a rovernavigáció terén: kamerával tájékozódtak az oroszok is a Holdon ember nélküli küldetéseik alkalmával, de nincs ez másként a jelenlegi amerikai Mars-missziók esetében sem – a nemrég elindított Curiosity-t is olyan jól ellátták kamerákkal, hogy abból egy komplett Való Világ évadot helyben le lehetne forgatni. Pulinkkal sem törnénk meg ezt a trendet.
Persze, a Holdon való tájékozódásra használhatnánk lézeres távolságmérőt is, ami még pontosabb lenne a kameráknál, és alighanem jó hasznát vennénk akkor, ha a környező hegyek távolságát kellene lemérni. De nem kell, így ez csak fölösleges teher - pláne, ha akár cirka 2 millió dollárba kerülhet a Puli minden egyes kilójának Holdra juttatása.
Kamerára ugyanis mindenképp szükség van, tekintve, hogy a versenykiírás szerint elég sok fotót kell majd visszaküldeni a Földre. Ez ugyanis a sikeres küldetés egyik alapfeltétele. Ehhez jön hozzá a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny 4 millió dollár összértékű különdíja, amiből az a csapat részesülhet, amelyik holdjárójával történelmi emlékhelyeket fotóz le. Mint amilyenek például az Apollok leszállóhelyei is. Ennyi pénzért pedig már megéri japán turistát játszani a Holdon.
A kamerák képei alapján dől el, hogy Pulink a következő órákban merre fog portyázni. Mivel a kommunikáció a földi irányítás és a holdjáró között optimális esetben retúrjeggyel történik, helyből jó két és fél másodperces késésben vagyunk: a rádiójel ugyanis kicsit több mint egy másodperc alatt teszi meg a cirka 384 000 kilométeres utat - egyirányban. Ugyanennyi idő alatt megy visszafelé is a parancs, hogy mit is csináljon a rover. A többi idő arra kell, hogy nagykoponyáink eldöntsék: egy-egy izmosabb holdkövet melyik oldalról kerüljön ki holdjárónk. Emiatt aztán a roverek sosem lesznek a Holdon vagy a Marson az utcai gyorsulási versenyek száguldozó résztvevői. A kamerák tehát kritikus szerepet játszanak a küldetésben, épp ezért nagy becsben is tartják őket mérnökeink: holnapi posztunkban például már nevet is adunk nekik. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A NASA épp hogy nem titkolózni akar. Ha valakinek gyanús, hogy Pulink csak 75 méterre közelítheti meg az Apollo 11, és 225 méterre az Apollo 17 leszállóegységét, azt nyugtassa meg az a tény, hogy a másik négy, közbenső küldetés - Apollo 12, 14, 15, 16 - relikviáinak többsége mellé egy méterre oda lehet kushadni. Ez pedig már egy ember esetében is javában az intimzóna.
Ennek a ténynek azzal a következménnyel kellene járnia még az igazán hardcore konteósok számára is, hogy levonják a következtetést: a legrosszabb esetben számukra nem az Apollo 11-misszióval kezdődik az emberi holdraszállások története, hanem csak az eggyel későbbivel, az Apollo 12-vel. De ez már túl nagy ugrás lenne az emberiségnek.
Előző posztunkban kiderítettük, hogy a retroreflektorok részben a konteók ellen bevethető csapásmérő eszközök, amire amerikai és orosz kutatók egyaránt gondoltak. Földrajzi hely függvényében ez ilyesmi kérdés formájában manifesztálódhatott - a kívánt rész aláhúzandó: „Jó, jó, Szergej/John, de ki hiszi majd el nekünk, hogy tényleg ott jártunk?”
Erre Szergej és John a világ két átellenes pólusán kitalálta a retroreflektorokat, de valami elkerülte a figyelmüket: az összeesküvés-elméletek felszámolásához édeskevés, hogy időnként egyik-másik obszervatórium egy-egy öles lézersugarat kilő ezek valamelyikére. Hiszen a valamirevaló konteók lényege éppen az, hogy a csillagvizsgálók is benne vannak a buliban: csak rámondják, hogy van odaát a Holdon egy olyan izé, ami visszatükrözi a lézert.
Két megoldás maradt. Az egyik az, hogy a Földről állampolgári jogon mindenki vadul elkezd a Hold felé lézerezni, de ezt nem ajánljuk: valószínűleg még bőven a visszfény előtt megérkezne ugyanis a terrorelhárítás a pilóták zavarása miatt. Mostanában úgyis nagyon ki vannak hegyezve erre. Csak szólunk.
A másik lehetőség az, hogy Pulinkkal odamegyünk, és jól körbenézünk a Holdon: hátha a konteósok közül valaki elhiszi végre, hogy tényleg ott jártak az amerikaiak. Meg mi is.
Ehhez viszont szemekre van szükség. A Puli szemei számát tekintve most inkább egy nyár folyamán leharcolt, veterán pókhoz hasonlít – egy tisztaságmániás házvezetőnő lakásában. Hat szeme van ugyanis, ami kevesebb, mintha nyolc lenne, de azért így sem rossz. (Tartalékban azért van még két szem, bevetésre készen, mint a protézis a pohárban.)
A látásvizsgálat egy korai periódusából való az alábbi videó, amit nem a végleges kamerák egyike készített – szigorúan szemléltető jelleggel. Végleges kamera már csak azért sem készíthette, mert azok még a boltban vannak, bár mérnökeink már tudják, mi kell a viszonylag olcsó holdkamerához. Pénz. Úgyhogy most erre is kell valamennyi, a jövő héten pedig ennek jegyében a blogon kibeszéljük, milyen kamera lenne a legmegfelelőbb erre a célra.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Az amerikaiak és az oroszok is számoltak az összeesküvés-elméleteket szövögető földlakókkal. Csak hát, alábecsülték képességeiket. Nem kicsit.
Egy valamire ugyanis nem gondoltak: ahhoz, hogy a Földön a holdraszállást illetően minden kételyt sikerüljön eloszlatni, minimum kétszer alufóliába kellene csomagolni az egész Holdat, de erre is csak legyintenének az igazán hardcore konteósok, mondván: „nem megmondtuk, hogy vannak ufók?!”
A holdraszállás tagadása egy viszonylag újkeletű XX. századi világvallás, ami a holdraszállással egyidős, és számos követőre tett szert. (Elterjedésében a misszionárius szerepét ez a 2001. februárjában sugárzott TV-műsor játszotta, ezt képkockánként itt szedték ízekre.) Ellenük pedig vajmi csekély védelmet nyújt az a pár négyzetméternyi retroreflektor, ami itt-ott heverészik a Holdon.
Retroreflektorozni egyébként ősi magyar szokás, és mint sok kutató életrajzából kiderül, ennek is legalább egyik felmenője magyar: 1946-ban Bay Zoltán traffizta le radarral a Holdat.
Működési elvük egyszerűbb, mint egy durr-defekt: az amerikaiak és a szovjetek is abból indultak ki, hogy amennyiben valamit megvilágítunk valamivel, mondjuk, lézerrel, annak fényét minden, önmagára egy kicsit is adó tükröződő felületnek illik visszaverni. A retroreflektor pedig pont ilyen.
Ezekből összesen öt van a Holdon, az ajánlás szerint közelükbe csak a kifejezetten példás magaviseletű holdjárók merészkedhetnek – azok is csak lapos kúszásban. Hirtelenkedő hebehurgyáknak ellenjavalt a megközelítésük, mivel egy óvatlan pillanatban kerekeikkel, vagy éppen botsáska lábaikkal felkavarhatják a legendásan finom szemcséjű holdport, aminek egy része – jobb dolga nem lévén – a retroreflektorokon pihen majd meg.
Ez csak annyiban zavaró, hogy utóbbiak még most is működnek, bár ez azért némi túlzás; jellegében valószínűleg a sokak által elképzelt álom-munkahelyre emlékeztet: csak fekszenek bele a világba, és ha lézerrel rájuk világítanak, akkor veszik a fáradtságot, és visszaverik a fényét. Ilyesmi azonban nem túl gyakran történik.
Ennek egyik oka például az lehet, hogy a kutatók a feladat nehézségi fokát – ti. a Földről lézerrel megvilágítani egy Holdon lévő retroreflektort – ahhoz hasonlítják, mintha egy puskagolyóval szeretnénk egy érmét eltalálni 3 kilométer távolságból. Nagyon sokáig a többi között a texasi McDonald obszervatóriumból próbálkoztak ezzel, valószínűleg innen származik a déli államhoz és a western-csizmás csillagászokhoz jól passzoló párhuzam is.
Hivatalosan a retroreflektorok fő célja a Föld-Hold távolság mérése, így tudjuk például, hogy évente közel négy centivel kerül tőlünk messzebb a Hold. De nem titkolt cél az is, hogy bolygónk összeesküvés-elméleteit gyártó lakóit megnyugtassák: igenis, járt ember a Holdon. Talán ezért van az, hogy a NASA ajánlásában nem csak az Apollo 11, 14 és 15, hanem a két szovjet Lunohod retroreflektorát is pártfogásába vette. (A képen ez az a kis nyitott, hatszögletű, leginkább egy lehajtott fedelű bonbon-dobozra emlékeztető valami. Találd el a Földről.)
Mindhiába. A Szovjetunió és az Egyesült Államok együttvéve is kevésnek bizonyult a holdraszállással kapcsolatos konteók felszámolására, hiszen ehhez valószínűleg a bolygó minden lakója számára ki kellett volna postázni egy lézerkardot. Marad az alufólia.
Vagy a konteók. Nincs választás: oda kell mennünk. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Blogunk utóbbi néhány posztjához érkezett kommentáradatban az egyesek által felvázolt konteókat biztosan nem képes alapjaiban megrázni az a tény, hogy az amerikai holdraszállások egyik perdöntő bizonyítéka éppen a Holdat szintúgy megjárt szovjetek hallgatása volt. Hiszen gondoljunk csak bele: az űrversenyben mekkora fegyvertény lehetett volna már, ha, mondjuk, kiderül, hogy az amerikaiak blöfföltek. Egy ekkora ziccert Hruscsov ki nem hagyott volna. Pedig kénytelen volt, mivel az amerikaiak tényleg ott voltak.
Persze, azóta már Európa, Kína, India és Japán is elmerészkedett odáig, de egyiküktől sem érkezett az amerikaiak holdi jelenlétét kérdésessé tévő bizonyíték. Vagy: az ötvenes évektől kezdve mindannyian úgy eltévedtek, de még itt a Földön, hogy a Hold helyett egy hollywoodi stúdió holddíszletei közt kötöttek ki. Esetleg Bollywoodban. Tanúkból az idők folyamán azonban csak egyre több lesz a Holdon, amelyek mind-mind megerősíthetik az amerikai holdraszállás tényét. Köztük lehet a mi Pulink is a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar résztvevőjeként.
Előző posztunkban szó volt arról, hogy az újonnan érkező holdjárók számára 75 méteres közelségből élvezhető az Apollo 11, míg az Apollo 17 ennél valamivel távolságtartóbb: csak 225 méterről vehető szemügyre. De azért ez sem rossz. Mindez a NASA által javasolt protokollban olvasható, amit műemlékei védelmében adott ki – különös tekintettel az előbbi két misszióra.
Ha azonban nem ragaszkodunk az embert elsőként és utolsóként Holdra juttató NASA-küldetések történelmi helyszíneihez, lehetőségeinket szinte végtelenre duzzasztja a napszél. Az Apollo-program alfája és omegája között ugyanis még találunk másik négy expedíciót – ezek relikviáit viszont egészen közelről körbe lehet szaglászni.
Az Apollo 12, valamint az ezt követő három misszió (Apollo 14, 15, 16) tárgyi emlékeihez ugyanis robot-karnyújtásnyi közelségbe lehet merészkedni. Bár leszállóegységeiket legfeljebb három méterről lehet csak megugatni, az összes többi relikvia esetében mindössze egy méter távolságtartást kér az űrhivatal. Ilyen távolságból a Földön már intimgyantázást is vállalnak, hát még fotózást.
Makrófotók tömegei várhatók tehát a holdjárókról, a mérőműszereket tartalmazó ALSEP-egységekről, a kőzetminták begyűjtési helyeiről, valamint az összes többi Holdon hagyott csecsebecséről, ideértve például az amerikai zászlót, a szerszámokat, valamint személyes kedvencünket: az erre-arra elhajigált vizeletgyűjtő tasakokat. Utóbbiak is műemlék-státusznak örvendenek, amit "kacsaként" emlegetett földi társaik csak ritkán érnek el a kórházi ágytáltartó polcain. De ugyancsak egy méterre megközelíthetők a Surveyorok maradványai is.
Ezeken a helyeken egyébként simán motocross-bajnokságot is rendezhetnénk, anélkül, hogy tekintettel kellene lennünk az űrhajósok lábnyomaira, vagy épp a holdjárók keréknyomaira. Úgy tűnik, a NASA inkább beáldozta a közbülső Apollo-missziók lelőhelyeit a versengő csapatok számára dühöngőnek, remélve, hogy cserébe legalább az első és az utolsó Apollo-küldetés leszállási helyét megkímélik majd.
Egy tabu azért még ezeken a helyszíneken is maradt a potenciális holdjövevények számára. Ez pedig nem más, mint a Föld-Hold távolság lézeres mérésére szolgáló kütyü, a retroreflektor. Erről következő posztunkban számolunk be részletesebben. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ebben a posztban végre kiszabadulunk a két kilométer sugarú körök vonzásából, és a határtalanság érzésével kezdjük meg menetelésünket a NASA Holdon hagyott legféltettebb kincsei felé. Egészen a következő határig.
Bár rendszeres olvasóinknak könnyen támadhat azaz érzése, hogy az egyik tiltott zóna a másikból úgy bukkan elő, mint a matrjoska babából az egyre kisebb méretű fabábuk, most ünnepélyesen megnyugtatunk minden aggódót: nincs tovább.
A múlt héten taglalt, a NASA által kijelölt két kilométer sugarú mágikus körök az újonnan a Holdra érkező csapatok leszállóegységei által keltett porvihar és törmelékeső elől hivatottak megmenekíteni az amerikai öntudat földöntúli Szabadság-szobrait. Ez ugyanis csúnya sebesüléseket okozhat a relikviákon, ahogy azt a NASA-nak is nem egyszer volt alkalma kipróbálni.
A Holdon két hely van, ahonnan legszívesebben még a világvégét is kitiltanák az amerikaiak. De a meteorokat mindenképp. Ez pedig nem más, mint az Apollo 11 és az Apollo 17 leszállóegységének környéke. Előbbi azért fontos, mert ember a Holdra ekkor lépett először, utóbbi meg azért, mert ekkor lépett utoljára. Követhető logika.
Ezért tűnik úgy, hogy az amerikai űrhivatal minimum eret vágott magán, amikor ajánlásában egészen elfogadható méretű újabb körökkel ajándékozta meg az emberiség Holdra kiruccanást fontolgató részét.
Ugyanis miután a két kilométer sugarú körön kívül leszállt a holdkomp, előbb-utóbb a holdjáró is kikászálódik belőle. Esetünkben ez lenne a mi kis Pulink. Űrállatkánk pedig a következő pillanatban már csaholva vágtázna át ezen a határon, és közelítené meg rohamosan az Apollo 11-et: 75 méterre lenne tőle, amikor visszarántaná a NASA képzeletbeli póráza: eddig és netovább. Lássuk be azonban, hogy a két kilométeres körhöz képest a 75 méter már jóval versenyképesebb opció.
Az Apollo 17 esetében ez a távolság kicsit nagyobb: ott az amerikai leszállóegységtől számított 225 méter sugarú körön belülre a NASA nem szeretné, ha bárki is bemenne. Ez a különbség azonban nem azért van, mert az űrhivatal többre tartja az utolsó küldetést az elsőnél, hanem mert az Apollo 17 utasai jóval nagyobb területen kószáltak a Holdon.
Ezen nyomok érintetlenségét kívánná a NASA megőrizni a jövő számára. Legalábbis, azt, ami az eltelt pár évtizedben megmaradt belőlük. De vajon mi a helyzet a többi műemlékkel? A következő posztban kiderítjük ezt is.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ha van ember a Földön, akiről valószínűsíthető, hogy évi három születésnapja közül kettőn messzire elkerüli a környezetében fellelhető összes számítógépet, akkor az minden kétséget kizáróan csakis a jelenleg 82 éves Jim Lovell lehet. Ő az, aki látta a Télapót is. Aki egyesek szerint ufó.
Jim az Apollo 11 legénysége után talán a legismertebb űrhajós, aki népszerűségét leginkább az Apollo 13 küldetésnek - illetve annak túlélésének - köszönheti: ennek során valószínűleg sokkal intimebb kapcsolatba került a fedélzeti számítógéppel, mintsem szeretett volna. A sztori ismerős: sokat kellett számolnia rövid idő alatt, miután a szervízmodul oxigéntartálya felrobbant, és a Karl May könyvekből ismerős fordulattal magával vitte a fedélzeti számítógép áramellátásának javát, amit így a Föld légkörének megközelítéséig kikapcsolt állapotban nézegethettek csak. Ez volt Jim harmadik születésnapja.
De volt egy második is. Ez az incidens kevésbé ismert, mivel Jim (a kép bal szélén) eggyel korábbi útján történt, ami egyébként pont az Apollo 11 előtt kövezte ki az utat – ha már nagyon képzavarosak szeretnénk lenni. Ez pedig az Apollo 8 volt, aminek során szintúgy elkerülhetetlenné vált az iszapbirkózás a számítástechnikával.
Történt ugyanis, hogy Jim véletlenül kitörölt a számítógép memóriájából pár bitmorzsát, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy a Holdtól épp hazafelé tartó modult a skizofréniába kergesse. A fedélzeti számítógép ugyanis ettől kezdve rögeszmésen azt képzelte, hogy a kabin még mindig a földi indítóálláson várakozik a startra, épp ezért kétségbeesetten próbálta a modul helyzetét ennek megfelelően korrigálni, ami azért elég kudarcra ítélt vállalkozás valahol a Föld és a Hold között félúton.
Lovell ezt a feladatot is manuálisan oldotta meg, persze, csak azután, hogy egyáltalán rájött a hiba okára. Mindössze 10 perc alatt, a csillagok állásából számolta ki a helyes koordinátákat, ennél már csak az tartott tovább, amíg bepötyögte azokat a gépbe.
Ez egyébként röviddel azután történt, hogy a Hold háta mögül kibukkanva a Télapó létezéséről tájékoztatta a földlakókat, mihelyt helyreállt a rádiókapcsolat: „Tájékoztatunk mindenkit, van Télapó.” Erre a földi központ így reagált: „Vétel, ezt ti tudhatjátok a legjobban.”
Nem kizárt, hogy a számítógépes malőr is csak egy fanyar humorú meglepi volt a "leleplezett" Télapó részéről, akinek személyazonosságát egyesek megkérdőjelezik. Az ufóhívők ugyanis még most is kész tényként kezelik, hogy a NASA-nál ezidőtájt a földönkívüliek kódneve volt a "Télapó". Ha így is volt, az előzmények ismeretében kétséges, hogy a legénységnek elég ideje lett volna észrevenni őket.
És a beígért meglepi: most virtuálisan teletömködi Olvasóink okostelefonját a Mikulás: elkészült ugyanis az androidos Puli app - az alkalmazás ide kattintva letölthető.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A múlt héten végigfutottunk a NASA által javasolt négy kilométer átmérőjű mágikus körök mentén, amiket az űrhivatal az Apollo és a Surveyor missziók tárgyi emlékeinek védelme érdekében jelölt ki köréjük. A becsapódott holdszondák – például: Rangerek – körül ennél kisebb, mindössze egy kilométer átmérőjű kör kerülete jelzi a demarkációs zóna határát.
Mindez csak olaj volt a szűzre, legalábbis azoknak, akik megőrizték elméjük ártatlanságát a holdraszállást illetően, és megerősítette őket abban – ahogy egyes kommentekben olvasható – hogy ember még nem járt a Holdon. Máskülönben miért ne lehetne közelebb húzódni ezekhez a relikviákhoz, és kicsit körbeszaglászni őket űrkutyánk kifinomult szaglóreceptoraival?
A dolog úgy elfajult, hogy már a Puli facebook-oldalát is lájkolta a kétely, valaki például egészen odáig merészkedett, hogy megkérdezze: „mi van fent? papír makett???” És igen: ha csak két kilométerre lehetne megközelíteni a NASA szétdobált cuccait, az valóban gyanús lenne.
A Holdon ugyanis ez a két kilométer pont olyan, mintha a vörösboros kólával leöntött szőnyegre ráhúznánk egy második szőnyeget, ami épp csak képes eltakarni az alatta éktelenkedő foltot - kábé ez a távolság ameddig egy átlagos magasságú ember a Holdon állva ellát: ott ugyanis 1,8 kilométerre húzódik a horizont.
A holdjárók azonban ritkán nőnek ilyen magasra, inkább mélynövésűek: az amerikai műemlékekre nyíló kilátás szempontjából tehát még nyomorúságosabb helyzetben vannak. Felmerülhet, hogy a NASA esetleg valóban titkolni akar valamit. Feltéve, hogy a két, illetve fél kilométer sugarú körök által határolt demarkációs zónák nem csak a leszállóegységekre vonatkoznának. De csak azokra vonatkoznak.
A leszállóegységek pedig előbb-utóbb kinyílnak, mint a tavaszi virág, és szerencsés esetben kibújik belőlük tartalmuk: a holdjáró. Utóbbiakra azonban teljesen más játékszabályok vonatkoznak, amiket ezen a héten veszünk sorra, hogy megtudjuk: meg lehet-e mondjuk kurkászni az Apollo 11 egyik-másik elemét.
Előtte azonban december 6-i különszámunkban átnyújtjuk a Télapó létezésének első bizonyítékát. Aki egyesek szerint UFÓ. Meglepi is lesz.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A helyzet az, hogy a NASA már rég túl van mindazon, amitől a Holdon porosodó műemlékeit óvni próbálja. (Előzmények: itt és itt.) Az ajánlás, amivel két kilométeres sugarú demarkációs körön kívül szeretnék tartani az újabb expedíciókat - így a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny résztvevőit - javarészt épp saját, keserű emlékeiken alapul. A NASA-nál jobban ugyanis még senki nem zúzott le műemléket. Sajátot biztosan nem.
Azzal kezdődött, hogy az Apollo 12 leszállóegysége 155 méterre landolt a Surveyor 3-tól, ez utóbbiról később anyagmintát is vettek. A Surveyor ugyanis egy kráterben időzik – valamivel több mint 4 méterrel a felszín síkja alatt. Esetében ez azzal az örvendetes fejleménnyel járt, hogy pont fölötte húztak el az előző posztban vázolt részecskék, amiket az Apollo 12 fékezőrakétái indítottak pusztító útjukra landolás közben. Ennek ellenére a holdkomp úgy megszórta a Surveyort, ahogy a pubertás szokta a tinik arcát pattanásokkal.
Mindez pedig azt jelenti, hogy a száguldó, műemlékgyilkos porfelhőben egymással ütköző részecskék egyike-másika kiesett a „ringből” a Surveyor pechjére. Ennél nagyobb pechje már csak akkor lett volna, ha történetesen nem egy kráterben parkolna, és a gyilokfelhő teljesen beteríti: ez esetben a szemcsék - méretük és sebességük függvényében - mind rajtahagyták volna ujjlenyomatukat: mintha csak a szélvédőnket érő kőfelverődést tanulmányoznánk a régi ötös úton egy sódert szállító Kamaz mögött.
De van más is. Az Apollo 15 és 16 felszállása során egy felszínen hagyott lemez találta el kis híján a Holdra frissen telepített mérőműszereket. Az Apollo 11 és 12 missziók által hátrahagyott, épp a holdpor vizsgálatára készült kütyük napelemtáblái pedig az asztronauták távozását követően hol több, hol kevesebb fényhez jutottak - attól függően, hogy a Hold körül áramló, felkavart lelkiállapotú részecskék éppen merre jártak, és eltakarták-e őket.
A NASA mindezekből – és sok másból – arra a következtetésre jutott, hogy két kilométeres sugarú körök épp elég védelmet nyújtanak műemlékeik számára.
A Hold felszínének egy tetszőleges pontján álldogálva ugyanis körülbelül 1,8 kilométerre húzódik tőlünk a horizont. Tehát a két kilométer sugarú körön kívüli landolás esetén a porfelhő nehézsúlyú versenyzői a műkincsekig nem jutnak el, a pehelysúlyú részecskék pedig a Hold gömbformája miatt épp a féltett, bár eléggé megtépázott műemlékek fölött húznak majd el. A maradék kevésről meg még a NASA is úgy gondolja, hogy azt ossza be az Apollo 11. Valahogy így:
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Két okból foglalkozunk a Holdon hagyott amerikai műemlékek köré kijelölt két kilométer sugarú körökkel, amik a NASA ajánlása szerint tiltott zónának minősülnek. Ahogy a Fehér Ház is az: a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny résztvevőinek holdjáróit szállító leszállóegységek ezekbe a körökbe nem léphetnek/gurulhatnak/ugrándozhatnak be, sőt, át sem repülhetnek fölöttük. A Holdon több mint 40 van belőlük, igaz, átfedések akadnak.
Az egyik ok az, hogy sok minden megtudható a Holdról, ha kielemezzük, miért pont két kilométeres lett a körök sugara. A másik ok személyes: Miki, a főmérnökünk az egyik ilyen körhöz szeretne holdjárónk segítségével elzarándokolni.
Ebben a posztban az első okkal foglalkozunk, aminek megértéséhez előbb erősen magunk elé kell képzelni égi kísérőnket - összes, számunkra jó és rossz tulajdonságával együtt. Holdanatómia következik. A fékezőrakétákkal ellátott leszállóegység gyakorlatilag egy lapostányért formál maga körül, miközben a landolás során a talajhoz közelít. Ennek pereme - ahová puccos helyeken a petrezselyem-darabokat teszik - 3 fokos szöget zár be a vízszintessel. Ezért nem mélytányér. És homokból van, mégpedig olyan finom fajtából, ami miatt a továbbiakban nem hívhatjuk homoknak.
Egyrészt azért nem, mert mérnökeinknek minél kevesebb lehetőséget kell adni arra, hogy egy tengerpartra asszociáljanak - ez ugyanis csak fölösleges energiákat venne el tőlük, és megakadályozná őket a maradéktalan koncentrációban. Másrészt azért nem, mert a földi és a holdi homok mérete úgy aránylik egymáshoz, mint a Halloween-tök az elpöckölt cseresznyemaghoz.
Maradnánk tehát a szemcse fogalmánál. Szerencsére, ezekből is sokféle van. Méretüktől függően azonban ezek a landolás során 300 – 2000 m/s sebességre gyorsítanak, minél kisebbek, annál inkább: némelyek megkerülik az egész Holdat. Sőt, a legkisebbek elérhetik a szökési sebességet, ami a Holdon 2,37 km/s, majd akár Nap körüli pályára is állhatnak.
Mindezt egy hajtómű miatt.
A porszem méretű szemcsék – ezek már láthatóak, és magukban hordozzák egy porcica teljes genetikai állományát – legnagyobb sebessége megegyezik a hajtóműből kiáramló gáz sebességével: a Holdat azonban nem hagyják el.
Még kevésbé hagyják el az 1 és 10 centi átmérőjű kövek, amelyek így is 5 és 50 m/s sebességgel képesek tágulni a leszállóegység fékezőrakétái alól, hogy aztán másfél kilométerrel odébb fogjanak talajt. Minél kisebb a rakéták ereje, annál előbb "földet" érnek a holdkavicsok.
Ezek a szemcsék, kövek, kavicsok azonban gyilkos kombót képeznek a hajtóművek keltette porviharban: légkör híján ugyanis ezek a részecskék nem a rakéta alatt gomolyognak, hanem vad ámokfutásba kezdenek, aminek csak egy fal szabhat gátat. Vagy egy holdjármű.
Ettől félti a többi közt az Apollo küldetések tárgyi emlékeit a NASA. Viszont ahelyett, hogy műemlékvédelmi okokból megtiltanák mindenki másnak a holdraszállást, előálltak a két kilométer sugarú köreikkel. A következő posztban végképp kiderül, miért ennyi az annyi. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Van pár megkerülhetetlen eleme a holdraszállásnak: minden kétséget kizáróan ilyen a felszínre ereszkedés. Ez egyike az olyan eleve elrendelt dolgoknak, mint amilyen például a csirkepaprikás - elkészítése nem nélkülözheti az életellenes cselekményeket.
Az Apollo program 1972-es befejezése óta ember nem tért még vissza a történelmi helyszínekre, ami a NASA illetékesei számára egyben azt is jelenti, hogy egyre nagyobb az esély arra, hogy ez a továbbiakban ne így legyen. Ennek érdekében sokat tesz a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny azzal, hogy a 4 millió dollár összértékű különdíjból a műemlékeket meglátogató csapatoknak is félretesz valamennyit. Korábbi posztjainkban – itt és itt – jeleztük, hogy az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatala ettől a kilátástól nem lett vidámabb: nem szimplán megnyomta a pánikgombot, hanem teljes súlyával ráesett, és azóta is páros lábbal azon ugrál.
A magántőkéből megvalósítandó holdraszállás a NASA által kiadott ajánlás szerint meglehetősen sok rizikót is jelenthet számukra, mivel "helyrehozhatatlan károkat okozhat a történelmi, tudományos, oktatási jelentőséggel bíró" műemlékeikben. Épp ezért most földosztás utáni hangulat van a Holdon, ami egyre inkább egy körülkerített háztáji gazdaság jellegét idézi. A NASA ugyanis kijelölte a Tiltott Zónákat, elorozva ezt a lehetőséget Pulink elől – holott a kutyafélék közismerten jobbak ebben.
Mondhatni, nem cizellálták túl a dolgot. Az amerikaiak számára alapvetően kétféle védett terület létezik a Holdon: az egyik az, ahova emberekkel vagy emberek nélkül, de leszálltak. A másik pedig az, ahova embertelenül becsapódtak – többségében holdszondákkal. A két helyszín eltérő bánásmódban részesül.
Amerikai hivatal lévén, a NASA részéről persze kiemelt figyelmet kapnak az Apollo-missziók és a Surveyorok leszállási helyei. A koncepció viszont egyszerű, mint a bot vége. Képzeljünk el 2 kilométer sugarú köröket, mindegyik közepén egy-egy magára hagyott holdjáró árválkodik. Na, ezekbe a körökbe nem szabad bemerészkedniük a leszállóegységeknek. És fölöttük sem szabad átrepülniük. Nem kérdeztük, de valószínűleg alattuk sem kúszhat át Pulink egyik bohókás pillanatában. Sem sehol.
Az alábbi képen a tiltott zónát kékkel jelölték, mivel vörössel ideológiai okokból mégsem lehet. (Nem volt az a hidegháború olyan nagyon rég.) A kör két érintőjén egy-egy lehetséges pályaív látható. A három párhuzamos vonal közül a középső az optimális, a másik kettő pedig a córesz képi megjelenítése. De történjen bármi, ilyenkor sem lépheti át egyik leszállóegység sem a demarkációs vonalat.
Persze, egy becsapódás is lehet történelmi jelentőségű. Ezt bizonyítja a második kategóriába tartozó Rangerek esete is, bár ezeknél már kicsivel engedékenyebb a NASA. Itt csak a roncsoktól számított fél kilométer sugarú kör számít tiltottnak. De biztos, ami biztos: felettük sem lehet átrepülni. Tiszta Fehér Ház.
Azonban ez is kompromisszumnak tűnik, hiszen egy 100 kilométer sugarú kört is kijelölhettek volna tiltott zónaként, és máris mennyivel biztonságosabb hely lenne a Hold a hátrahagyott kütyük számára.
A NASA azonban erőforrásait és tapasztalatait nem kímélve nekilátott a számolásnak: úgy tűnik, komolyan készülnek Pulink érkezésére. Viszont egyelőre csak saját magukkal foglalkoznak, így például az oroszok Lunohod-2 leszállóegysége, a Luna-21 sorsa nem különösebben érdekli őket. Igaz, úgy tűnik, egyelőre az oroszokat sem.
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Virtuális holdutazásunk második részében - itt az első - kiderítjük, hogy Pulink holdra szállását megtervező mérnökeinknek valójában nincs is könnyű dolga. Nem azt mondjuk, hogy már nincs elég hely a landolásra, de legalábbis nagyon oda kell figyelni rá.
Figyel a NASA is, miután a Google által szponzorált Lunar X PRIZE 30 millió dollár összdíjazású versenye már a soknullás költségvetésű projektekhez szokott hivatalnokok ingerküszöbét is megütötte. Sőt, bokán is rúgta. A versenyfeltételek szerint az erős nemzetközi mezőnyből elsőként holdraszálló egység elviszi a 20 millió dolláros fődíjat, de a különdíj összértéke sem annyi, amiből az átlagmagyar nyugdíjas a hónap vége előtt elmegy csirkefarhátat venni. (Ez azonban nem feltétlenül lottó ötös: siker esetén ebből a pénzből a befektetők részesedhetnek, valamint további fejlesztésekre költhetik a csapatok.)
A különdíjakra elkülönített 4 millió dollárból az a csapat részesülhet, amelyiknek sikerül vizet fakasztani a Holdon. Vagy túlél egy holdi éjszakát (ami elég hűs arrafelé). Vagy a Holdra szállt csapatok közül a legmesszebbre merészkedik – fél kilométer a minimum, amit mindenképp meg kell tenni a holdjáróknak a versenyfeltételek értelmében. Vagy az, amelyik történelmi leszállóhelyet látogat meg.
Ez utóbbi lehetett az, ami egyébként végképp kicsaphatta a NASA-nál a biztosítékot - az űrügynökségek közül elsőként ők kapcsoltak, igaz, nekik is van a legtöbb vesztenivalójuk: a Hold különböző pontján hat Apollo misszió vár türelmesen a párhuzamosok végtelenbeli találkozására. Vagy arra, hogy az egyik csapat landolóegysége rájuk szakadjon. A műemléknek nyilvánított helyeket fenyegető életveszélyt felismerve az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatalának kutatói fejvesztve nekiálltak tanácsokat osztogatni a leendő holdraszálló egységet tervező mérnököknek.
Puszta elővigyázatosságról van tehát szó, ami természetes: mindenki megpróbálná bokáját mielőbb biztonságban tudni, ha egy puli tűéles fogsora a tét.
A NASA ijedtségében nagyon jó munkát végzett. Ha rávetítjük a Holdra az emberiség jótékony hozzájárulása során az elmúlt évtizedekben odaszállított 170 tonna űrszemetet, valami hasonló látvány fogad, mint amit a derék veszprémiek láttak a harlekinkaticák idei inváziójakor.
Az alábbi exkluzív képen kék csillagok jelzik az Apollo-missziók helyét, feketék az ember nélküli holdraszálló egységekét, a piros csillagok az eleve kamikáze-akcióra tervezett műholdak becsapódási helyeit, a zöldek pedig azoknak – a többségében szondáknak – állítanak emléket, amelyek nem ott csapódtak be a Holdba, ahol kellett volna, illetve küldetésük tervezésekor az öngyilkosságnál azért valamivel vérmesebb reményeik voltak alkotóiknak felhasználásukat illetően. (Forrás: nasa.gov)
Bár a fenti képről meglehetősen macerás lenne leolvasni az egyes helyszíneket, az mindenesetre jól látszik, hogy nem egyről van szó. És nem is kettőről. Ráadásul, jó széles mozdulatokkal szórták szét ezeket az eltelt évtizedek a Holdon, akárcsak Sanyi bácsi a csirkéknek szánt kukoricát. És ez még csak az „érem” egyik oldala, a Hold másik oldalán is vannak memorandumok, csak kevesebb van belőlük.
Most megmutatjuk azokat a lehetséges helyszíneket, ahol a következő két évben űrállatkánk a legnagyobb valószínűség szerint felbukkan majd:
(Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Retteg a NASA a többi között a mi kis holdjáró pulinktól, ami 10 kilós tömegével szinte elvész majd a XX. század közepétől az ember által a Holdra juttatott 170 tonnányi mesterséges tárgy – ismertebb nevén: hulladék – között. Ide számítanak az Apollo-program holdi maradványai is, ezek közül az Apollo 11 és a 17 sorsa aggasztja leginkább az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatalát.
Épp ezért nemrég kiadtak egy irányelvet, amit melegen ajánlanak minden holdraszállást fontolgató egységnek. Így, nekünk, magyaroknak is.
A 67 oldalas szösszenet tanácsokat fogalmaz meg, amik betartásával a NASA szerint elkerülhető, hogy Pulink például épp Armstrong első lábnyomába trappoljon bele. Bár a dokumentum is elismeri magáról, hogy semmilyen kötelező ereje nincs, az előbb vázolt eset bekövetkezésekor nagyon sok Amerikában élő honfitársunk kényszerülne azonnali névváltoztatásra, de legalábbis magyar eredetének megtagadására. Arról nem is beszélve, hogy mi történne a Nyóckerrel…
Az előző posztunkban kivesézett lista is ennek az ajánlásnak képezi a mellékletét, ebből derül ki a többi között az, hogy a NASA-nak saját misszióival kapcsolatban is vannak fehér foltjai. Például nem tudják, hogy az Apollo 14 hány vizeletgyűjtő berendezést is hagyott hátra a Holdon.
Kit érdekel ez? – gondolhatnánk, amíg ki nem derül, hogy ezek is a NASA által műemléknek tekintett tárgyak hosszú sorát gyarapítják. Ahogy az elhajított konzervdobozok is. Amíg azonban a turistáknak egy földi erdőben büntetés jár ezért, addig a Holdon ez tudományos kísérletnek tekintendő.
A műemlékek listája nagy megkönnyebbülésünkre korántsem teljes, van remény, hogy értékes relikviákat gyarmatosíthatunk a Puli kerekeivel. Feszülten olvastuk a hosszú felsorolást, amiben a vizeletgyűjtő zacsikon és a fülhallgatón kívül sok minden megtalálható, két kivétellel.
Az Apollo 14 esetében például hiába keressük a legendás egyszemélyes golfmérkőzés tárgyi emlékeit. Történt ugyanis, hogy Alan Shepard űrhajós két golflabdát egy külön erre a célra hozott golfütővel jó alaposan megküldött a Hold felszínéről – ezek sincsenek rajta a listán. (Shepard fizikumának függvényében persze lehetséges, hogy még most is a Hold mikroholdjaivá válva keringenek valahol a világűrben.)
Legalább ilyen jó esélyekkel vágunk neki a Harrison "Jack" Schmitt űrhajós által az utolsó Apollo küldetés végén elhajított kalapács megkaparintásának is, ami önmagában egy igazi punk hőstettnek minősül, és olyan energiáról árulkodik, amihez fogható csak a Clash London Calling c. albumának borítóján gitárját zúzó Paul Simononban lehetett a felvétel készítésekor.
Schmitt aszondja: "Hadd dobjam el a kalapácsot! Hadd dobjam el a kalapácsot, légyszi!" Mire a válasz: "Go ahead, csak ne találd el a holdkompot (LM) vagy az ALSEP-et." (Ez utóbbi a Holdon hagyott mérőműszer-együttes neve.)
No, ez a kalapács sem számít műemléknek a NASA szerint: szabad préda. Kéne.
Ezen a héten holdraszállunk, legalábbis, itt a blogon, és megvizslatjuk a holdi etikettet: mit szabad, és mit nem. Hogyan kell elegánsan landolni?
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Többszöri próbálkozást követően sikeresen feltörtem a Puli tudás-oázisát, ezzel most el is dicsekszem, mint azt az a kolozsvári fiatalember tette, aki tavaly decemberben kicsit megkurkászta az adatokat a NASA szerverén. Mégse tartok attól, hogy hekkerként vezetőszíjon visznek el, mivel nekem ugyanez felhasználónév és jelszó igénybevételével sikerült csak. És így sem elsőre.
De így is rátaláltam arra a féltve őrzött adatra, az egyetlenre, amiben még a NASA sem biztos, tekintve, hogy ők maguk is kérdőjelet írtak a sor végi rubrikába. Készült ugyanis egy lista a Holdon hátrahagyott tárgyakról – egy nagyon hosszú lista.
Ez a kérdőjel az Apollo 14 küldetés tárgyi emlékeinek felsorolásánál ötlik látómezőnkbe. Mégpedig a vizeletgyűjtő berendezésnél. A NASA kedves szokása, hogy képes az élet egészen hétköznapi dolgait is bonyolult nevekkel illetni. Épp ezért angolul tudó olvasóink kedvéért megemlékezünk a „berendezés” eredetijéről: Urine Collection Assembly. Ami vicces, ennél már csak egy valami viccesebb; az ha még rövidítik is: Urine Collection Assy. Ez magyarul kábé ennyit tesz: „vizeletgyűjtő segges”.
Az örömszerzés egyébként az, amit legkevésbé várnánk egy kilométerhosszú listától a beható átböngészéshez szükséges többórányi agyhalálban eltöltött kábulatunkban. Az Apollo 14 előzményeit figyelembe véve azonban egyáltalán nem meglepő, hogy a NASA épp az emberi kiválasztó-szervrendszer működésével összefüggő, apró-cseprő ügyekben jött zavarba. Ez a misszió hajtotta végre ugyanis a „sikeres kudarcnak” ítélt Apollo 13 feladatait, elődje hányattatásai azonban valószínűleg kedvezőtlenül hatottak a legénység anyagcseréjére. Számolatlanul kellettek az űrkacsák.
Egy olyan listán, ami első pillantásra matekdolgozataim összesítésének tűnt – rengeteg benne az egyes és a kettes –, és amiben a leszálló egység 1 azaz egy darabot tesz ki, eleve vidám felfedezés egy hatos számjegy, ami kedves kunkoraival már-már bensőséges viszonyt kezdeményez a szemlélővel. Ennyi, vagy ennél kevesebb – ez a NASA bizonytalankodásának a tárgya – „vizeletgyűjtő berendezés” maradt a Holdon. "6 less ?"
A földlakók közül sokakat ez megjelenésében leginkább a katéterre (cső plusz szimpatikus tasak kombó) emlékeztet, amit épp az űrprogram fosztott meg a férfiak körében oly rettegett elsődleges funkciójától. Ráadásul, műemlék, aminek hosszútávú következményei vannak holdjárónkra nézve is. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
A terv az, hogy holdjárónk jó két éven belül landol a Holdon. A srácok viszont már rég elszálltak. A Pulinak tíz kilót kell leadnia – pontosan annyit, amennyinek a fogyókúra végére lennie kéne. Jelenlegi, még a földi tesztelésére szánt holdjáró-prototípusunk azonban olyan mélyen belefeledkezett a növekedési spirálba, mint egy kilőtt repülő a dugóhúzóba. Most éppen 20 kiló felé jár...
Előző posztunkban odáig jutottunk elhájosodásunk retrospektív lelkiismeret-vizsgálatában, hogy túlsúlyos Pulink motorjai 3,1 kilót tesznek ki az ideálisnak tekintett 10 kilós össztömegből. Még szerencse, hogy vannak villamosmérnökeink is: hozzájárulásuk további négy kilót jelent a mérlegen. (Ebből rögtön három kilót nyomnak az akksik, egyet pedig a kábeleknek kell fenntartani.)
Bölcsészként saccolok egy merészet: ez eddig 7,1 kiló. Mi kell még egy holdjáróhoz? Váz, csapágyak, rugózás, kerekek, burkolat, napelemek, robotkar, egy 10 wattos rádió, meg egy nagy antenna. Mindennek bele kéne férnie a fennmaradó három kilóba. De nem fog.
A rovernek ugyanis vannak kerekei is, amikkel jelenleg úgy kapaszkodik az anyaföldbe, mint az ijedt rézusz, mielőtt betuszakolnák az űrkabinba a Mercury-program keretében. Nincs ezen mit szépíteni: a Puli jelenlegi inkarnációját négy súlyos kereke tartja a Föld nevű bolygón. A kerekek nagyon sok kultúrában a végtelent szimbolizálják, a karikagyűrű is kerek, sőt, a kerti csatornafedő teteje is ilyen. Számunkra azonban egyre inkább a kárhozat jele: minél nagyobbra dagad a kerék, annál nagyobb lesz a holdjárót érő rázkódás és a vibráció, emiatt aztán egyre erősebb váz és felfüggesztés kell majd űrkutyánkba. Amitől ismét csak nehezebb lesz.
Mars rover fából. Marsot felderíteni nem annyira alkalmas, viszont zseniális dohányzóasztalka lehet belőle.
Persze megvan az oka, amiért a rovert nem hurkapálcákból és balsafából rakják össze mérnökeink, bármennyire is divatosak ezen alapanyagok más területeken. A Pulinak ki kell bírnia majd egy rakéta dübörgését maga alatt, és lehetőleg épségben kell megérkeznie a Holdra. Oda ugyanis már nem szaladhatunk utána csavarhúzóval meg pillanatragasztóval, bármennyire is csábító lenne a lehetőség. Esetleg főmérnökünk, Miki egyik vadászgörényét küldhetjük utána szkafanderben, aromazáró csomagolásban - bár hozzájárulása így is kétséges: gyanús, hogy előbb szimatolná szét a Pulit, mint megjavítaná.
A túlbiztosítás egy hasznos, de könnyen elburjánzó folyamat. Legyen inkább két akksi. Legyenek inkább nagyobb kerekek. Egy ideig úgy tűnt, hogy holdjáró-prototípusunk átellenes végei galaxisokat megszégyenítő ütemben távolodnak egymástól a végtelenbe - félő volt, hogy előbb-utóbb egy kompakt családi gépkocsival találjuk szemben magunkat gödöllői bázisunkon. A mi autónkkal.
A lassú, ám annál sikertelenebb fogyókúra helyébe a gyomorgyűrű és a zsírleszívás lép. Meg sok-sok szike. Korábbi önmagunktól az alábbi képpel búcsúzunk. Ilyenek vagyunk voltunk.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Most már egészen biztos, hogy fitneszhetet tartunk a Pulinál, amit skype-os gyónások kísérnek. Elhájasodásunk megrendítő történetét próbáljuk feltárni, exkluzív önmarcangolásokkal és képekkel tűzdelve.
Pulinkat a természettől eltérő módon nem két szülő, hanem három csapat hozta össze: a gépészmérnökök, a villamosmérnökök és az informatikusok. Akarták, és lett. Azonban már a Gestalt-pszichológia óta tudjuk, hogy az egész több mint a részek összege. Esetünkben pontosan 10 kilóval.
Előző posztunkban kiderült, hogy legfeljebb 10 kilós lehet a Puli – ennyi a versenysúlya, kész, vége, pont. Ez valami olyasmi, mint a nők esetében a 90-60-90: mindenki ilyen akar lenni. Fejlődéstörténetünk rengeteg rokon vonást mutat az Ószövetségével, benne sok-sok kinyilatkoztatással. Ez is egy volt közülük. (Csak érzelgős mérnökeink követelménynek hívják.)
A kinyilatkoztatásokat pedig nem szokás megkérdőjelezni. Úgyhogy, ehhez a 10 kilós össztömeghez gépészeink még az idők kezdetén gyorsan meg is rendelték holdjárónk motorjait.
Ennél nagyobb baj, hogy ezeket időközben a gyártó már le is szállította. Örülünk is nekik, amennyire csak egy gyerek örülhet a szülők által még az év elején megrendelt pulcsinak, amit aztán karácsonyra megkapott. Újnak új, de máris kinőtte. A rendelés és a szállítás között eltelt időben ugyanis Pulink csendesen meghízott. A duplájára.
Vázolom a problémát: miközben holdjárónk legnagyobb részt még a tervezőasztal virtuális realitásában létezik, és így küzdötte fel magát 20 kilósra, korábbi 10 kilós testtömegére gyártott motorjai már nagyon is valóságosak. Olyannyira, hogy fénykép is van róluk:
Na, innen szép nyerni. Mivel a motorok elkészültek, a Puli túlméretes hurkáit kellene valahogy visszagyömöszölni az eredeti 10 kilós testre tervezett gatyamadzagon belülre, ami pillanatnyilag olyan vállalkozásnak tűnik, mintha a világ legkövérebb nője S-es farmert akarna felpróbálni.
Aber ein Puli 10 kilós muss sein!
A Puli teremtéstörténetében Éden Évát alakító gépészeink tehát simán igent mondtak a kísértésre: mielőtt még bármit is terveztek volna, kapásból kisajátítottak 3,1 kilót az akkor még javában fiktív űrkutyánkból. Pontosan ennyit nyomnak ugyanis a motorok és áttételeik. (Utóbbiak egyébként nem gyenge játékosok: testvéreik megjárták már a Marsot, és bírják az Antarktisz hidegét is. Ők tehát maradnak. Rajtuk kívül viszont minden más változik.)
Így történt, hogy kosarakkal indultunk neki a Tudás fája szüretelésének. Csak az, ami akkor még alma volt, mára ősbűnné érett. De helyrehozzuk - mondják gépészeink. És mi nagyon szeretjük őket. Persze, nem csak ezért.
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Egy életvidám földi kanpuli normális testtömege 13-15 kiló, a szukáké legfeljebb 13. Ebből jutottunk arra a következtetésre, hogy a mi holdjáró űrpulink valószínűleg kan. Ha a hierarchiában elfoglalt hely és a testsúly között van összefüggés, akkor azt is tudjuk, hogy alfa hím. De már ez sem magyarázza pulink súlygyarapodását. Eljött az első összeesküvés-elmélet ideje.
Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy VMH-szindrómás lett a Puli. Ez egy ritka sérülés, ami gyakran emberi beavatkozást sejtet: ha ugyanis az agy közepén elhelyezkedő ventromediális hipotalamusz természetes úton megsérül, akkor általában még napok múlva is agyvelődarabkákat takarít a környéken mindenki.
De ilyesmiről szó sincs. A pszichológus-társadalom által kifejlesztett mesterséges megbetegedésről viszont igen, aminek alanyai eddig szinte kizárólag patkányok közül kerültek ki. Eddig. Most először gondoljuk úgy, hogy holdjáró pulinkkal is valami hasonló galádság történhetett.
A módszer lényege, hogy gonosz lelkű bölcsészek szétroncsolják az agy említett részét, majd sürgősen beszereznek egy mázsamérleget. A delikvens ugyanis ettől kezdve nem nagyon csinál semmi mást az evésen kívül. Azt viszont nagyon. Ennek eredményét egyébként a pszichológiakönyvekben nagy szeretettel mutogatják is. Íme:
(Meg ne tévesszen senkit: a mérleg mutatója egyszer már körbefordult. Vagy kétszer. Vagy...) Az állatban ekkortájt lejátszódó folyamat egyébként nem túl bonyolult, erre utal az is, hogy még bölcsészek is képesek összefüggéseit belátni - valószínűleg ezért is ismételgetik a kísérletet unásig. A ventromediális hipotalamuszban található ugyanis a jóllakottság központja: ennek likvidálása esetén a nyomorult állat gyakorlatilag folyamatos késztetést érez az evésre, a telítődés legkisebb esélye nélkül.
A görög mitológiában sem ismeretlen, bár annál jóval explicitebb beavatkozást követően aztán nagyon rövid idő alatt megháromszorozódik az érintett jószág testtömege, amit ezt követően már csak szinten kell tartania. Erre azonban Pulink esetében már nem kerülhet sor, mivel a továbbiakban – ahogy legutóbbi posztunkban jeleztük – keménykezű fitneszedzőnő foglalkozik úszógumit növesztett holdjárónk aggasztó testtömegével. Nem is akármilyen.
Pulink személyi trénere úgy tűnik nem kedveli a csivavákat, magyarul sem ír ékezetes betűkkel, skype-os profilja szerint pedig még mindig Floridában időzik, ahol űrmérnöki diplomáját szerezte. Legutóbbi információnk szerint jelenleg nem a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodik. Bár, ki tudja. Az is elképzelhető, hogy már hazajött azután, hogy a CERN-ben részecske formát öltve megalázta a fénysebességet, bár ezt néhányan bizonyára kétségbe vonnák.
Most mindenesetre nyilvánosságra hozunk egy röpke részletet egy vele készített, aggódó hangvételű villáminterjúból. Holdjárónk egészségügyi állapotára vonatkozó helyzetjelentését természetesen ékezetek nélkül - ez csak a billentyűzet miatt lehet -, dőlt betűkkel szedve közöljük; kizárólag az olvasási élmény fokozása érdekében.
[A Puli] jelenleg az akksik es a motorok/kerekek kornyeken a legdagibb.. de folyamatosan szed fel magara. De fogyokurára kell fognunk, mert a kovetelmeny max. 10 kg-ot enged.
Itt sajnálkoztam egy keveset szegény űrállatkánk sanyarú sorsán és kilátásain, de sokáig nem lehetett:
hmm.. jobb lesz ugy neki is, hogy nem rogy ossze a sajat sulya alatt, mint azok a kis labda formajura tuletetett zsebkutyusok... Egy puli legyen formaban.
És tényleg. Ha jobban meggondoljuk...
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Füstölt pulyka, házi burgonya, kukorica, zöldbab, majd meggyes-áfonyás pite desszert gyanánt – ez volt a Hálaadásnapi menü a Nemzetközi Űrállomáson. Mindezt persze Dan Burbank kapitánynak is csak úgy sikerülhetett elsorolnia, hogy egyesével felolvasta a csomagolásra ragasztott címkéket.
Nem volt könnyű dolga: a füstölt pulyka említésénél a képernyőn elsőként tovaúszó alumínium tárgy – akárcsak az összes többi tétel a menün – hamarabb emlékeztet egy betonfalnak teljes sebességgel nekicsapódó autó rendszámtáblájára, mint a megboldogult szárnyas földi maradványaira (ld. a videó 55. másodpercétől). Az űrtáp és annak földi megfelelője közti hasonlóság kábé annyi, mint amennyi egy hús-vér nő és egy guminő között van – csak sokkal kevesebb: utóbbiaknak legalább a formája hasonlít egymásra, élvezeti értékről most ne beszéljünk.
Élvezeti értékről egyébként épp Pulink esetében beszélhetünk a legkevésbé. Bár az imént látott tárgyakat földi körülmények között még egy bottal sem mernénk megpiszkálni, kutyának meg végképp nem adnánk belőle; Pulink még ennél is rosszabbra számíthat.
Történt ugyanis, hogy holdjárónk elhízott.
Valószínűleg szokása szerint épp az egyik számítógép képernyőjén hűsölt, amikor valamelyik mérnökünk elbóbiskolt: ujja ránehezedett az egérre, és már kész is volt a baj. Egy elhízott terelőkutya önmagában is ellentmondás, egy holdjáró esetében azonban egyenesen drámai következményei vannak. Elég, ha arra gondolunk, hogy egy kiló puli Holdra juttatását közel 2 millió USA-dollárért mérik - ebben az árban már benne van a Nagycsarnok korabeli hangulatát idéző erős alku is.
Bár az még egyáltalán nem tisztázott, hogy holdjárónk hordozórakéta segítségével keveredik-e ki a világűrbe, a fogyókúra semmiképp sem árt. Úgyhogy Pulink már személyi trénert is kapott, ami miatt most egész csapatunk féltékeny rá: elvégre aerospace diplomával nem sok fitneszedzőt lehet Magyarországon találni. Pláne, nem nőben. Pláne, nem ilyen nőben.
(Az adventi készülődés jegyében holnap előállunk első összeesküvés-elméletünkkel, amit, természetesen, díszcsomagolásban nyújtunk át olvasóinknak.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!