Egyéb

2012. december 16.

NASA Johnson Style

Vajon a világvége első jelének tekinthető, hogy már a NASA-t is elérte a Gangnam-sztájl? A Johnson Space Center diákjainak közreműködésével itt az új remix a NASA-tól: a NASA Johnson Style. A klipben itt-ott asztronauták is felfedezhetők, mint például a csodaszép Tracy Caldwell Dyson. Clayton Anderson pedig simán nyugdíjba küldhetné Bruce Willist: észre sem vennénk, ha a jó öreg Bruce helyett egyszer ő mentené meg a Földet az Armageddonban. Tracy és Clayton egyaránt megjárta a Nemzetközi Űrállomást. Mike Massimino viszont a Columbia és az Atlantis űrsiklóval repült, vendégeskedett a "The Big Bang Theory" c. sitcomban is, és ő kezdett el twitterezni a világűrből (a földi Küldetésirányítás segítségével). Vasárnapi különkiadásunkat láttátok.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,841 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,677 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. december 15.

Magyar diákok világversenyt nyertek

hungarobots.jpgA mai posztban hatalmas sikerről számolunk be. A poszt első fele a hivatalos, a vége informális. De a lényeg az, hogy a Puli csapat által segített diákcsoport, a HungaroBots megnyerte az idén 3. alkalommal megrendezett LEGO Mindstorms Challenge (röviden Moonbots 2012) világversenyt, amit az X PRIZE Alapítvány és a LEGO közösen szervezett. A megmérettetést 18 éven aluli diákoknak rendezték, amelyre a világ minden tájáról jelentkeztek. Végül 5 kontinens 22 országának 147 csapata jelentkezett, köztük a soproni gimnázium diákjai, név szerint: Bodnár László, Németh Áron, Sléber Botond, Soós Bálint, Wesely Norbert, A Puli Space csapatából Deák Márton volt a csapatkapitányuk. Így néznek ki:csoport.jpg
A nevezéssel együtt az első forduló keretében a versenyzőknek ismeretterjesztő videóesszét kellett készíteni a Holdon hagyott berendezések várható jövőjével kapcsolatban. A HungaroBots csapat tudományos oldalról közelítette meg a témát, amely nagy népszerűségnek örvendett; a versenyző csapatok videói közül az övékét nézték meg legtöbbször.

A második fordulót – egyben a döntőt – a nemzetközi zsűri online közvetítés során követhette nyomon. Ebben a megmérettetésben a csapatoknak egy számítógép-vezérelt, komplex LEGO-robot megépítése volt a feladata, amelynek képesnek kellett lennie egy élethű Hold-felszín terepasztalon manőverezni és feladatokat végrehajtani minden külső beavatkozás nélkül. Ezt az akadályt is sikeresen vették, a HungaroBots csapata remekül helyt állt a rendkívül komplex, de realisztikus holdküldetés-szimuláció során. Az eredményt a zsűri végül a fődíjjal jutalmazta, ami egy 4 napos Hawaii-i utazás, valamint több NASA-intézményben való körbevezetés.

„Nagyon nagy kihívás volt részt venni egy ilyen nagy volumenű nemzetközi versenyben magyarként, négy hónapnyi megfeszített munka áll a csapat mögött. Reméljük, hogy ennek kapcsán többen felfigyelnek ránk.” – mondta Wesely Norbert, a csapat egyik mérnöke. „A verseny többirányú ismereteket követelt meg, így nagy nyeremény mellett komplex tudást is sikerült elsajátítanunk”. – fűzte hozzá Sléber Botond. Soós Bálint a videó elkészítését tartotta az egyik legfontosabb feladatnak: „A videó készítése során sok mindent megtanultunk, ami fontos lehet a jövőnkben.”

Deák Márton, a csapat kapitánya a fődíj kapcsán elmondta: „Egy igen rangos nemzetközi versenyről van szó, ahol a világ minden részéből jelentkező fiatalok között csak a kreativitás döntött. A MoonBots-ot először nyerte meg európai – ráadásul magyar – csapat, ez mindenképpen remek eredmény! A fiúk keményen dolgoztak a sikerért, és megmutatták, hogy történjen bármi, a magyar ifjúság szürkeállományára mindig lehet számítani!”

Chanda Gonzales, az X-Prize alapítvány oktatási igazgatója a csapat számára az alábbi üzenettel kommentálta az eseményt:  „Congratulations!!!! We are so happy that your team won the Grand PRIZE in the 2012 MoonBots Challenge. You guys did an amazing job!”

Eddig a hivatalos rész. Deák Mártonnal szerencsére sikerült fesztelenebb hangvételben is beszélgetni, találkozásukról, a próbákról is beszélt. Ideális interjúalany, mivel csak ennyit kellett írni a skype-on: "No, mesélj." Ez olyan jól sikerült, hogy hiba lenne bármit is megváltoztatni benne, úgyhogy, íme, a végeredmény:

"Eltés minőségemben voltam egy Budapesten rendezett nemzetközi konferencián (Workshop on Mars), aminek a témája elsősorban a Mars, illetve Európa részvétele a Mars jövőbeli kutatásában volt. Itt az egyik szünetben (ami gyakorlatilag arról szól, hogy rossz öltönyös idősebb urak beszélgetnek mindenféle szakmai dologról) tűnt fel ez az egészen fiatalokból álló, jólöltözött csapat, akiknél volt egy halom legó. Odamentem megnézni, hogy mi ez.

A soproni csapat volt ott a Rosetta (üstökös)-leszállóegység modelljükkel. Nekem egyből hihetetlenül megtetszett a dolog, úgyhogy odarángattam pár külföldi kutatót (elsősorban Agustin Chicarrot, az ESA egyik mars-fejesét), hogy nézzék meg ők is. Ebből az lett, hogy a srácok nagyon izgulva elkezdtek angolul beszélni a műszerről, egészen nagy érdeklődést kiváltva. Számot cseréltünk, aztán mindenki ment a dolgára;
innen egy darabig ismert a sztori (felkerestem őket, hogy nem akarnak-e részt venni a versenyben)

A verseny közben pedig volt egy elég húzós forgatásos napunk. Ugye az első feladat egy ismeretterjesztő video elkészítése volt. Reggel elmentem Sopronba, ekkor még egyszer bemutatkoztunk egymásnak, rendeltünk egy halom pizzát aztán - bár egyeztettünk korábban emailben - lényegében ekkor találtuk ki, hogy miről szóljon a videó. Innentől kezdve a nap arról szólt, hogy forgatás, tanárnővel néha összeveszés, srácok random eltűntek legoautót építeni. Nagyjából tizedik nekifutásra sikerült felmondani rendesen a videóanyagot. Aztán még azt is felvették később újra, mert valami gubanc volt a fileokkal. Teljesen fel voltak pörögve, hogy itt most forgatás van.
Végül annyi nyersanyagunk lett, hogy nem csak a versenyvideó született meg belőle, hanem egy másik is.

Aztán lényegében estig pizzazabálós forgatás volt néha egy-egy eltűnő gyerekkel, akit legozva találtunk meg. Szerintem ők amúgy álmukban is legoznak. Este szakadó esőben taxi a vasútállomásig, aztán irány haza.

Nyáron fent voltak Pesten, úgyhogy akkorra is lebeszéltem egy találkozót. A terv pedig az volt, hogy bemegyünk megnézni a Pulit, illetve Pathy Miki ránéz a prototípusukra (mert ők mindenhova az aktuális prototípussal jártak). Úgyhogy bementünk colabsba, Miki kedélyesen beszélt nekik egy kicsit a Puliról, meg mérnökösre vették a figurát, és jöttek az olyan furcsa szavak, mint psu meg motordriver. A srácok nagyon élvezték a dolgot, később pedig megfordult a dolog, és ők beszéltek Mikinek a terepasztal-tervről, meg a saját lego-roverükről. Egészen érdekes volt Miki arcán egy hatéves mosolyát látni. Ugyanis teljesen rákattant a legora, meg az egész versenyre. Pár órát ment a vita a súlyeloszlásról.

A verseny vége fele csaknem minden nap lógtak az órákról (tanári engedéllyel), és a terepasztalt meg a robotot építették. Minden tanár elengedte őket a versenyre való készülés miatt, aminek most isszák meg a levét, mert rengeteg pótolnivalójuk van. Ráadásul ez a félév már beleszámít az érettségibe is ugye.
A dolog úgy nézett ki, hogy ők a suli egyik termében voltak a terepasztallal meg a roverrel, amíg a többiek rendesen órákra jártak. Este 8 fele meg általában ki lettek hajítva a suliból - különösen az utolsó két hét telt el így
eközben persze naponta áttervezték az egészet, mert valami nem volt jó: úgyhogy igazából a döntő előtt 1 órával sem volt még kész a rover."

A srácok összesen mintegy 1500 munkaórát tettek bele a projektbe, kezdetben napi 2-3 órát, a végefelé napi 8-9 órát is dolgoztak megfeszített tempóban. A Puli csapata hazánkban már tavaly is terjesztette az igét a MoonBots-ról; az idei szerencsés találkozás eredménye lett ez a fényes HungaroBots siker.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,841 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,677 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. december 14.

Eltelt negyven év

628x471.jpg1972. december 14-én, negyven éve hagyta el az utolsó ember a Holdat: Gene Cernan-nak hívták [ld. a fenti képet], ő volt az Apollo 17 parancsnoka. A San Francisco Chronicle interjút készített vele a kerek évforduló alkalmából.

Riporter: Neil Armstrong és Buzz Aldrin küldetése előtt Ön az Apollo-10-essel nagyon közel került a holdraszálláshoz.

Cernan: Valóban közel voltam hozzá, de azért nagyon sok múlik a felszínig hátralevő utolsó 14 000 méter megtételén. De senki nem veheti el tőlem azt az érzést, amikor végül az Apollo-17 küldetés során a Holdra léptem. Az emberek meg szokták kérdezni, hogy mennyi ideig marad ott a lábnyomom a Holdon, amire az a válaszom, hogy örökre – akárcsak a lányom nevének kezdőbetűi, amit a Hold homokjába írtam.

R.: Talán utolsó lépeseinek nagyobb jelentősége van. Mire gondolt, amikor a Holdról a létrán visszament a holdkompba?.

Cernan: Visszanéztem a Földre, láttam teljes pompájában – én csak úgy hívom, hogy Isten tornácán ülve néztem haza – majd lenéztem az utolsó lábnyomomra, és rádöbbentem: „Hé, soha többé nem jövök erre”.
Szabályosan hezitáltam, megkérdeztem önmagamtól, hogy vajon miben rejlik az eltelt három nap jelentősége – és nem csak számomra, hanem az utánam érkezők számára is. És nem csak műszaki, hanem filozófiai és lelki értelemben is. Akkor sem tudtam a választ a kérdésemre, és most sem tudom.

R.: Sokféle vélemény van arról, hogy előbb a Holdra kellene visszatérni, vagy esetleg rögtön a Mars felé vegyük az irányt...

Cernan: Elsőként szerintem vissza kell menni a Holdra, és ott létrehozni egy bázist, amíg nem rendelkezünk fejlettebb meghajtással. Hogy el akarnék-e utazni a Marsra? Igen, de nem szeretnék kilenc hónapig csak odafelé utazni, hogy aztán újabb 18 hónapig a hazatérésnek kedvező bolygóállásra várjak.
A kémiai anyagokon alapuló meghajtás a múlté, ez a Holdon kívül más úticélok esetében nem alkalmazható. Egy három napos utazás azért még kibírható. Olyan meghajtásra van szükség, amivel, teszem azt, 60 nap alatt eljuthatunk a Marsig, tetszés szerinti ideig ott vagyunk, és akkor jövünk vissza, amikor csak akarunk.

R.: Érezhetően frusztrált a NASA-val kapcsolatban. Nyilván örömmel nyugtázná, ha folytatódnának a holdutazások. De mit gondol a saját útjáról – mit csinált volna másképpen?

Cernan: Lencséjével felfelé fordítva a Holdon hagytam Hasselblad fényképezőgépemet. Mégpedig azért, hogy amikor egy napon majd valaki visszajön ide, megállapíthassa, mennyire károsítja az üveget a kozmikus sugárzás.
Így aztán nem készült fénykép az utolsó lépésemről. Milyen butaság! Nem okosabb lett volna, ha magammal viszem a kamerát, megcsinálom a képet, kiveszem belőle a filmet, majd (a súlykorlátozás miatt) elhajítom a gépet? Magamban azonban örökre lefotóztam azt az utolsó lábnyomot.

Gene Cernan utolsó lábnyoma ugyan nincs megörökítve, ehelyett viszont megmutatjuk az utolsó fényképfelvételt - pontosabban annak egy részletét - amit ember készített a Holdon:563802_502362059786618_219904076_n.jpg

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. december 8.

Kosztümös próba Innsbruckban

Bréking nyúz: Holdjárónk földi prototípusa szerencsésen megérkezett Innsbruckba, ahol a MARS2013 program kosztümös próbájára kerül sor (ld. korábbi posztjainkat itt és itt). Pulink évvégén ugyanis megindul Marokkóba, ahol végre marsjárókkal szocializálódhat egy kicsit. Holdjárónk életében ez egy mérföldkő, minimum egy érettségi vizsgához, de inkább a Műszaki Egyetemen szokásos felezőbulikhoz hasonló hangulatú esemény. A csomagolásról természetesen képünk is van, itt már a Puli spéci utazóládikájában látható egy fáradságos munkával megszerzett, elégedett mérnökhas társaságában: 155438_503355736351198_1948801060_n.jpgPulinkat hárman kísérték el Ausztriába, és már az első napon túl is vannak, amiről egyik mérnökünk számolt be abban a pár percben, amíg az osztrákok a net közelébe engedték beszélőre:

"Itt a profizmus találkozott a fanatizmussal, és ezek a srácok nem hagynak minket élni. A tegnapi nap 14 órás munkanap volt, ma sem lesz kevesebb." Kiderült, hogy a marokkói utazásra elég zord körülmények között kerül majd sor: "Szállítás nem lesz temperált körülmények között, december 30-án indul a konténer Innsbruckból, és szabad ég alatt utazik Marokkóig. Amilyen hőmérséklet lesz odakinn, olyanban lesz a rover is. (Tegnap éjjel is kint hagytuk a mínuszban, kíváncsi vagyok, hogy indul ma.)

Dec. 12-ig pontos lista kell arról, hogy mi lesz a szállító-konténerben, erre a vámügyintézés miatt van szükség. Ami belekerül, annak vissza is kell jönnie. Mondtak egy példát is, hogy emiatt WC-papírt nem érdemes beletenni a konténerbe...  (...) Éjszaka pl. a tervek szerint nem lesz áram a táborban, nem járatják a generátort."

A továbbiakban folytatjuk szombati GLXP-sorozatunkat a Google által szponzorált Lunar X PRIZE blogján jóvoltából, aminek újabb epizódját kíséreljük meg összefoglalni - és igen: a minket annyira érintő hőmérsékleti kérdésekről is szó van benne.

Az űrbéli missziók során a napenergia a leggyakrabban használt energiaforrás. A folyamat gyakorlatilag ugyanúgy történik, mint a földi napelempanelek esetében: az így kapott energia a megvilágított felület és a fény beesési szögével arányosan alakul. A holdi egyenlítő környékén (és a holdi nappal közepe felé) a fény egyenesen fölülről érkezik, míg a pólusokon az egységeknek a napelemeknek merőlegesnek kell lenniük a felszínre, pont úgy, ahogy ezt az Astrobotic Polaris rovere is demonstrálja. POLARIS1-580x385_1.jpg
A másik lehetőség a rádióizotópos hőtermelő-egységek használata, ilyenek vannak például a Marson kószáló Curiosity-n is. Ezek a radioaktív bomlás során termelődő hőt alakítják át villamos energiává. A jármű így függetlenedik a napsütéstől, ezért a 14 napig tartó holdi éjszaka sem jelent számára gondot, egyik hátrányuk viszont, hogy ezek a kütyük a napelemeknél sokkalta nehezebbek.

A Holdon a hőmérséklet napközben 100 Celsius fok körül alakul, a holdi éjszaka során azonban -150 Celsius fokra is lehűlhet, ami komoly kihívás elé állítja egy-egy űrjármű alkatrészeinek tervezőit, hiszen nagyon nem mindegy, milyen anyagokból készítünk például  holdjárót.
A hőátadás háromféleképpen lehetséges: hővezetéssel, hőáramlással és hősugárzással. A Földön a hővezetés és a hőáramlás az elsődleges, de légkör híján a világűrben a hősugárzás a legjellemzőbb. Ennek mértéke az űreszköz anyagának hőelnyelő képességén múlik, vagyis azon, hogy mennyi hőt képes elnyelni a jármű, illetve mennyit ad le a környezetének. Épp ezért nem mindegy milyen anyagokat használunk.
Például a fehér festés a látható fény tartományában csökkenti a jármű hőelnyelő képességet, ugyanakkor az infravörös tartományban erőteljesen sugározza a hőt, ami kellemesebb környezetet teremt a szerkezet számára: több hő távozik az űrbe, mint amennyit a napsugárzás következtében elnyel. A megfelelő anyagok kiválasztása a passzív hőszabályozás alfája. Természetesen, van aktív temperálás is, ilyen például a folyadékhűtés, de ennek már van energiaigénye.

A sugárzásnak persze létezik egy másik, hőátadástól eltérő formája is. A Napból érkező részecskék ionizáló hatásuk miatt károsíthatják a földlakók Holdra, vagy világűrbe telepített robotjait. A Föld mágneses tere a sugárzás nagy részétől megvéd minket: mindössze nagyon kevés ilyen részecske éri el a felszínt. A Hold viszont általában a Föld mágneses terén kívül kering, és mivel nem rendelkezik saját mágneses mezővel, a Napból érkező részecskék folyamatosan bombázzák a felszínét. Ezek a részecskék sok galibát okozhatnak, de a robotos küldetéseket érintő legnagyobb veszélyt az adatvesztés jelenti. A sugárzás ugyanis megzavarhatja a szenzorokat, emiatt aztán a készülékek hamis adatokat kezdenek mérni. Megfelelő anyagok használatával meg lehet óvni a műszereket ezektől az adatgyilkos részecskéktől, de léteznek olyan számítógépes programok is, amik felismerik, ha összekuszálódtak az adatsorok. A valóságban a kettő kombinációját használják a földönkívüli küldetések alkalmával.

A részecskéknél csöppet nagyobb gondot okoz a holdpor: ez az, ami a tervezőket a legnagyobb kihívások elé állítja. Mivel a Holdnak nincs légköre, kis meteoritok sok milliárd éve akadálytalanul csapódnak a felszínébe. A folyamatos ütközések hatására a Hold felszínét borító kőzet finom porrá bomlott, ezek nagyon apró, éles részecskékből állnak. Az ezzel kapcsolatos első tapasztalatokat az amerikai Apollo-küldetések szolgáltatták: a por miatt például megsérült az űrhajósok szkafandere. A robotos küldetések alkalmával mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a por a csuklók, illetve mozgó alkatrészek közelébe kerüljön. A holdporral nem csak ez a gond. A nagy energiájú napszél részecskéi ionizálják a Hold felszínét, emiatt az magas elektrosztatikus töltéssel rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amint hozzáér valami a holdfelszínhez, szinte biztosra vehető, hogy a következő pillanatban holdpor tapad rá minden oldalról.

A következő nagy kihívás a kommunikáció. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE holdversenyén résztvevő csapatok robotjainak HD-videókat, fényképeket és adatokat kell visszaküldeniük a Földre, de internet-szolgáltató híján ez nem egyszerű feladat.
A Holdon állomásozó egység esetében az adatcsere inkább ahhoz hasonlíít, ahogy például egy földkörüli pályán keringő műholddal kommunikálunk, A Mars a nagy távolság miatt kevéssé jó példa: egy marsi rover irányításához szükséges információ esetenként 45 perc alatt ér körbe (Föld-Mars-Föld), a Hold esetében azonban ez a kör mintegy három másodperc alatt lefut. Ehhez a Holdon lévő egységnek antennákkal kell rendelkeznie, illetve legalább egy földi állomás is szükségeltetik, ami majd veszi a jármű antennái által sugárzott jeleket. Az adatmennyiséget az antenna teljesítménye és a mérete határozza meg. Bár kétségkívül kívánatos a hömpölygő adatfolyam, kompromisszumot kell kötni, hogy az űreszköz teljes energiaszükséglete ne legyen túl magas.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. december 1.

Holdutazás Innsbruckon át

"Nem az úticél a lényeg, hanem az utazás" – ezzel kezdődik a Google által szponzorált Lunar X PRIZE blogján futó sorozat, ami a következő mondatában azonnal beismeri, hogy ez nem teljesen igaz a jelenleg 24 csapatból – és igen: köztük a magyar Puliból – álló mezőnyre. Ugyanis mindkettő számít. A cikk szerint olyan szerkezeteket építeni nehéz feladat, amik a Holdon is működőképesek maradnak, de a rakomány biztonságos holdfelszínre juttatása sem kisebb kihívás. Eddig összesen tizenkilencszer hajtott végre az emberiség sima - azaz nem becsapódásszerű - landolást a Holdon, ezeket a kísérleteket a szovjet Lunák foglalják szépen keretbe. Az első leszálló egység a Luna 9 volt, ami 1966. január 31-én landolt a szomszédos égitesten, az utolsó pedig a szintén szovjet Luna 24: utóbbi 1976. augusztus 14-én hozta ezt össze. A kettő között természetesen megtaláljuk az amerikai Apollo-küldetéseket, illetve az azokat megelőző Surveyoros landolásokat is.
A cikk számunkra oly kedves ívet vesz ezután. Hát, igen, a Saturn V, amiről más posztjainkban itt-ott már Michael Collins, az Apollo 11 asztronautája is mesélt. A Saturn V 2,3 millió kilót nyomott – ennyi kellett a 45000 kiló hasznos teher Holdra juttatásához: az első rakétafokozat öt F1-hajtóművének mindegyike másodpercenként több mint három tonna üzemanyagot kortyolgatott el. A GLXP blogja azonban megnyugtat minket, hogy ilyen monstrumra azért nem lesz szükségük a modern holdverseny résztvevőinek.
A holdutazást öt részre lehet osztani, ezek mindegyikének sikerülnie kell ahhoz, ha át akarunk ruccanni a szomszédba. Úgymint: a start, a Hold megközelítése, holdkörüli pályára állás, majd innen a felszínre ereszkedés, és végül a landolás - megannyi hibalehetőség.

Az első lépcső a rakomány – például egy holdjáró – világűrbe juttatása. Az egyik lehetőség, hogy megépítjük saját rakétánkat. Ez elég sci-finek hangzik, pláne Magyarországon, de már nem kell a tengerentúlra mutogatni, ha példálózni akarunk: a román ARCA a szomszédban épp a Super Haas nevű rakétáját fejleszti, ami a GLXP-versenyzők közt is szinte egyedülálló vállalkozás, bár a Synergy Moon csapatán belül az Interorbital Systems is foglalkozik ilyesmivel.

A többiek azonban inkább egy már létező rakétát keresnek maguknak. rockets_1.jpg
A Moon Express ezzel kapcsolatban olyasmiről beszél, hogy már lestoppoltak maguknak egyet, csak még nem rukkolnak elő a pontos részletekkel, ketten viszont már találtak is egyet-egyet: a Barcelona Moon csapata a kínai, mintegy 30 méter magas Hosszú Menetelés 2C-típusú rakéta segítségével szakadna el a földfelszíntől, az Astrobotic pedig az űrkutatásban kifejezetten szexi hangzású SpaceX, a kínainál kétszer magasabb rakétájába cuccolna be; ez a Falcon 9. (A SpaceX a Nemzetközi Űrállomás immár hivatalos szállítója, igaz, egyelőre még „csak” rakománnyal látja el a földkörüli legénységet. Tervben van az emberes küldetés is, ez jelen pillanatban orosz Szojuzokkal történik.)
Az Astrobotic-nak egyébként szüksége is lesz a raktérre, mivel gyakorlatilag egy személyautó méretű holdjárót kíván elvinni a Holdra: a mi kis Pulink egészen eltörpül a Polaris mellett. Ez egyébként jó dolog, mivel a Falcon 9 méretes orrkúpjába tokmányába így legalább a Pulink is beférhet. Az Astrobotic ugyanis szívesen fogadna társbérlőket holdutazásához.

Ehhez mondjuk mindenképp szükség lesz egy holdkompatibilis roverre is. Most tehát sikeresen be kell fejeznünk az Iteráció 2-t, ami esetünkben a Puli földi teszteléshez használt prototípusát jelenti. Akárcsak a pszichológiai szakaszelméletek esetében, egyik szakaszból a következőbe csak akkor lép tovább a delikvens, ha azt kellőképpen abszolválta. A Pulinál ezt a pillanatot a sikeres tesztelés fémjelzi, a többi között ezért is utaltuk be földi holdjárónkat egy jó kis marokkói élményutazásra. Robotunk azonban nem pihenni megy: az osztrák szervezésű MARS2013 (ld. korábbi posztunkat) hatalmas nyúzópróba minden gép számára - kábé olyasmi, mint az autóknak a Párizs-Dakar. Ennek előkészületeként Pulink a jövő héten pár mérnök társaságában Innsbruckba látogat: a nemzetközi mezőny itt mindent megtud az afrikai küldetésről, amire aztán 2013 elején kerül sor. Osztrák különítményünk december 6-án indul, addig is mindenféle ellenőrzőlistákkal bajlódunk, és természetesen: terepen nyúzzuk a Pulit. Innsbruck Marokkó előszobájának tekinthető, Marokkó teljesítése után pedig holdkutyánk felsőbb osztályba léphet.

De visszatérve az eredeti cikkhez: egy frissen fejlesztett rakéta esetében az első tíz start során még manapság is 7-15 százalék a meghibásodás esélye. Természetesen, egy holdutazáshoz nem elég pusztán kilökni a rakományt a világűrbe: el is kell jutnia a szomszédba. Ebben a fázisban a legtrükkösebb rész, hogy a startnak kedvező időben a Hold szinte biztosan nem a megfelelő helyen tartózkodik, így az űrhajó parkolópályára áll: addig köröz a Föld körül, amíg a szomszédunk jó helyre nem kerül. Amikor ez végre bekövetkezik, begyújtja hajtóműveit, és optimális esetben a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával cirka három nap alatt el is jut oda.
A holdutazás következő trükkös része, hogy sebességünk nem lehet sem túl gyors, sem túl lassú: előbbi esetben egyszerűen elszáguldunk a Hold mellett, utóbb viszont minden különösebb ceremónia nélkül becsapódunk a felszínébe. Egyik sem ideális egy sima-landolást fontolgató csapat számára. Ezért ismét be kell izzítani a hajtóműveket, hogy Hold körüli pályára álljunk. Nehezíti a dolgot, hogy bizonyos esetekben elveszítjük a kapcsolatot az űrhajóval, például, amikor a Hold Földdel ellentétes, másik oldala fölött repül éppen. Ekkorra már mintegy 385 ezer kilométert utaztunk. Természetesen, a holdraszálláshoz is előbb le kell fékeznünk, majd szép lassan megközelíthetjük a felszínt.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. november 24.

Szokatlan dolgok

Valószínűleg mi már eléggé hozzáedződtünk újgenerációs holdjárónk látványához, ezért nem tűnik számunkra annyira szokatlan látványnak a négykerekű Puli masírozása a pszeudo-holdi környezetben, amit például a dunakeszi homokbánya biztosít jótékonyan számára. Alábbi videónk láttán azonban a Google által szponzorált Lunar X PRIZE hivatalos blogja holdjárónk földi prototípusát minimum szokatlannak minősítette, miközben heti összefoglalóját nemrég csapatunk híreivel kezdte. (Az asztronauták történeteiért idelátogató olvasók kedvéért jelezzük, hogy a sorozat hétfőn folytatódik.)

Számunkra persze más a szokatlan. Ilyen például a román csapat, akik jelenleg gőzerővel betonoznak, ők ugyanis afféle kelet-európai Cape Canaveralt építenek éppen. Az ARCA formáció holdjáró-terveiről nem sok újdonság szivárgott ki, azt viszont tudni lehet, hogy leginkább rakétafejlesztésben utaznak: az Executor hajtómű-tesztjének nyitányaként vágtak bele az építkezésbe - a betonpad 83 tonnát nyom majd, ha elkészül, és 21 méter magas lesz. Maga a rakéta tengerszinten 21 tonna tolóerőt fejt ki, ehhez mérten építik a megfelelő vasbeton-alapot.

A tengerentúlon hatalmas méretekben gondolkoznak – legalábbis számunkra szokatlanul nagyban: a jelenleg a Marson szolgáló Curiosity is egy személyautó méretével vetekszik, az Astrobotic Technology sem adta alább. Videójukban a Polaris nevű szörnyeteg alváza egy rámpán hajt fel-le, majd rákerül a „felépítmény” is.

Az amerikai csapat két fejlesztési iránnyal is próbálkozik: az autóiparban sem ritka, hogy két különböző típus ugyanolyan alapokra épül. Az egyik a Lunar Excavation Project – az alvázra ezesetben kotrógép kerül, ami viszonylag nagymennyiségű regolitot képes összeszedni. De mit ér egy taliga regolit a Holdon? A csapat a jelek szerint a szorgosan összegyűjtött kőzetmintát a Földre is el kívánja juttatni.
A B-verzió esetén kotrógép helyett optikai szenzorok és antennák kerülnének az alvázra. Ez vélhetően a minimálprojekt, mivel ezzel a felszereltséggel gyakorlatilag a holdverseny alapfeltételének tesznek eleget: videókat sugároznak a Földre, miközben legalább fél kilométert gurulnak járművükkel.

November 20-21-én a nápolyi miniszteri csúcson eldőlt, hogy az Európai Űrügynökség (ESA) cirka 500 millió euróból mégsem akar leszállni a Holdra. A Barcelona Moon Team korábban nem is annyira titokban azt remélte, hogy küldetésük az ESA által dédelgetett európai projekt kísérleti platformja lesz. Ezesetben a Barcelona Moon Team olyasmivé kezdett volna válni, mint amilyen a SpaceX a NASA életében, persze, ők nem rakétákkal foglalkoznak. A csapat esélyei így sem rosszak, hiszen velük dolgozik a GMV, egy űriparban ténykedő vállalat is. (Az ESA jövőjéről itt olvashattok egy frankó összeállítást házi csillagászunk blogján.)

A spanyoloknál amúgy is pörgős az élet. Korábban beszámoltunk arról, hogy megállapodtak a kínai Great Wall Industrial Corporation-nel, utóbbi egy Hosszú Menetelés rakétával juttatná az űrbe a csapat holdjáróját – a tervek szerint 2014-ben. A Barcelona Moon Team meghívására nemrég egy kínai delegáció érkezett Spanyolországba: a küldöttség tagjai között több, űriparban utazó fontos kínai intézet képviselője is jelen volt. Ha már így összejöttek, ellátogattak a Spanyol Nemzeti Űrtechnológiai Intézetbe is, melynek vezetésével egy komolyabb együttműködés lehetőségéről tárgyaltak.

A legfrissebb hír azonban az, hogy a versenyben résztvevő csapatok száma eggyel csökkent, ezúttal azonban nem egy újabb résztvevő dobta be a törülközőt a vízválasztónak tekintett idei évben, hanem két csapat állt össze: az izraeli SpaceIL és a Man szigeten bejegyzett Odyssey Moon. Ezzel a lépéssel a Lunar X PRIZE versenyzőinek száma az eddigi huszonötről huszonnégyre olvadt.
Nehéz hirtelen képbe kerülni arról, hogy a versenyzők miben mesterkednek, épp ezért hiánypótló az alábbi videó, ami az idei, csapatok számára szervezett csúcstalálkozón készült, és igen: Dr. Pacher Tibor főpulink és a Puli is látható benne pár másodperc erejéig – utóbbi éppen lépcsőzés közben:

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,784 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,672 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. november 9.

Holdfoglaló élőben

Ezen a hétvégén kerül sor a MoonBots döntőjére, a legorobotok intergigantikus holdfoglalójára. A verseny döntőjébe huszonkét ország 147 csapata közül mindössze harmincan jutottak be, és a HungaroBots csapata egyetlen magyar résztvevőként köztük van. A csapatot a soproni Széchenyi István Gimnázium diákjai alkotják, akik a Puli Space csapat csimbókos védőszárnyai alatt fogták magukat, és beneveztek a MoonBots versenyre. Ahogy korábban már beszámoltunk róla, ez igazából egy legorobotok számára kiírt háromfordulós megmérettetés, aminek ezen a hétvégén kerül sor a döntőjére.

Az első két fordulót abszolváló csapatoknak a többi közt meg kellett építeniük korábbi esszéjükben felvázolt holdtáj-makettjüket, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot is be kellett programozniuk. A verseny egyik feladata egy játék koncepciójának megalkotása, ezt mutatják be a srácok a verseny keretében.

A soproni csapat terve szerint a holdtáj-maketten a robot meglátogatja az Apollo-program során hátramaradt holdi relikviák valamelyikét: feltérképezik a helyet, felfedezik az ott álldogáló leszállóegységet és a holdautót – ebből sejthető, hogy a magyar diákok fantáziáját inkább az Apollo 15, 16 vagy 17 misszió mozgatta meg, a program történetében elsőként ugyanis az Apollo 15 vitte magával az egyébként magyar származású Pavlics Ferenc által tervezett holdautót. holdmakett.jpg

Az amerikaiak a valóságban első körben valószínűleg frászt kapnának egy ilyen forgatókönyv láttán: igazi horror-elemekben bővelkedik ugyanis a HungaroBots hétvégi programja. Robotjukkal be kell cserkészni a gyanútlan holdautót, le kell szerelni a kameráját, majd egy lejárt szavatosságúnak minősített retroreflektor társaságában a történelmi szajréval már vissza is lehet vonulni a Bázisra. (A valóságban ezeket anyatigrisként védelmezi a NASA, illetve az Egyesült Államok.)

A robot első feladata, hogy elhagyja a Bázist, kipakolja a zászlót, majd átvág a Hegyháton. (Ezt a versenyben egy rámpa jelenti, egyik oldalon kell felmenni, át a hegygerincen, majd a túloldalon, egy másik rámpán le. Ld. a képet.) Ezután a távirányítású rover lerakja az általa hozott zsírúj retroreflektort, majd visszakaptat a rámpán, és éjszakázik egyet.
Valószínűleg ezen a hétvégén kerül sor a történelem legnagyobb óraátállítására: mintegy tizennégy földi napot – azaz egyetlen holdi éjszakát – ugrunk át másodpercek alatt. Azután ugyanis, hogy a két rámpa közti Hegyhátra megérkezik a robot, pár másodpercre elhalványulnak a fények: ez jelenti a holdi éjszakát.

A HungaroBots terve - ami egy bárki által játszható játék koncepciója is egyben - nagyon territoriális, mivel második zászlóval is készülnek, ezt az Apollo-leszállóegység környékén kell majd elhelyezni. A szofisztikált terület-megjelölés után sor kerülhet az első mintavételre, amit az Apollo-s holdautó megkörnyékezése követ, ahol megtörténik a korábban jelzett "kameranyesés". Ezután újabb mintavétel színesíti a programot - hogy ki ne essünk a gyakorlatból: ezúttal Hélium-3 és vízmolekulákat kell begyűjteniük a robotoknak. Ha ez sikerült, nem marad más dolguk, mint felcuccolni az Apollo-program régi retroreflektorát, majd irány a Bázis.

Ebben a játékban minden pontokért megy. A soproni srácok természetesen szeretnék megmutatni, hogy ők maguk is össze tudják hozni az általuk célként kitűzött 360 pontot. Egy új retroreflektor elhelyezéséért például 20 pont jár, a kamera-amputálásért viszont 40. A Helium-3 és vízminták minden egyes molekulájáért súlyos bónuszok járnak. Egy zászló sikeres kitűzése 15 pontot hoz a konyhára (ebből ugyebár kettő van), és további 20 pont jár akkor, ha a csapatok az interneten élőben közvetítik a robotra szerelt kamera képét. A magyar HungaroBots sem mond le erről a 20 pontról, akciójukat ide kattintva lehet figyelemmel kísérni az interneten november 10-én 18 órától, személyesen pedig a mosonmagyaróvári FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpontban lehet drukkolni a magyar srácoknak. Ilyesmit láthatunk majd a hétvégén: némiképp elmarad a Die Hard-sorozat akciójeleneteitől, de izgalmakból azért nem lesz hiány:

2012. október 13.

Google-holdverseny: T-3 év

Öt évvel és egy hónappal ezelőtt Los Angeles belvárosában jelentette be a Google és az X PRIZE Alapítvány a Google Lunar X PRIZE versenyt. A cél röviden összefoglalható: egy 90 százalékban magánpénzből fejlesztett robotot eljuttatni a Holdra, aminek legalább fél kilométert meg kell tennie, miközben képeket és videókat is sugároz a Földre. (Az Apollo-asztronauták történeteiről szóló sorozatunkat hétfőn folytatjuk.)
Amikor a versenyt meghirdették - írja a The Space Review - még úgy volt, hogy 20 millió dollár ütheti annak a csapatnak a markát, amelyik 2012 végéig eleget tesz a fenti feltételeknek, ez az összeg ezután 15 millió dollárra olvad, hogy újabb két év elteltével aztán nullára redukálódjon.  
Ezeket a határidőket már módosították: a The Space Review szerint egyetlen csapat esetében sem reális, hogy a következő három hónapban elinduljanak a Holdra. A határidőt ezért 2015 végéig hosszabbították meg, és az első díj összege csak akkor esik 15 millió dollárra, ha egy ország kormánya által finanszírozott misszió az első csapat előtt leszáll a Holdra. A cikk szerint viszont a következő hónapokban dől el, mely csapatoknak van egyáltalán esélyük a versenyben maradásra.Gant4.jpg

"Az idei nagyon érdekes évnek ígérkezik. Ez ugyanis az első abból a két „rázós évből”, amikor a csapatok szembesülnek a realitással, és a folytatás mellett döntenek, vagy felismerik, hogy eljutottak határaikig" – mondta Alex Hall, a GLXP főigazgatója.
Hall elmondta, hogy a GLXP csapatok között végzett közvéleménykutatásból az derült ki, hogy a csapatok 46 százalékának még az általuk a projekt teljesítéséhez szükségesnek tartott pénz negyedét sem sikerült összegyűjteniük.
Azt azonban elismerte, hogy a csapatok egyre realistábban látják a világot: a csapatok valamivel több mint harmada jelezte, hogy amennyiben idén nem tudják előteremteni a megfelelő forrásokat, mérlegelik egy másik csapattal való fúzió lehetőségét, vagy a verseny feladását.

A verseny élmezőnyébe tartozik az Astrobotic Technology, akik tavaly állapodtak meg a SpaceX-szel, és így helyet kaptak egy Falcon 9-es hordozórakéta orrkúpjában: ők 2015 októberében indulnának a Holdra vízjeget keresni. A másik ígéretes csapat a Barcelona Moon Team, akik idén hoztak tető alá egy szerződést a China Great Wall Industry Corporation-nel, ők roverüket egy Hosszú Menetelés 2C rakétára bíznák. Gant1.jpg

A cikk is figyelmeztet arra, hogy a meglévő startszerződés önmagában nem garantálja a sikert. A Moon Express például nagyon komoly szürkeállománnyal rendelkezik: csapattagjai összesen több mint ötven NASA, illetve nemzetközi űrmisszióban vettek részt.
Will Pomerantz, az X PRIZE Alapítvány űrprojektekért felelős korábbi igazgatója szerint szkeptikusok az Ansari X PRIZE verseny idején is akadtak - olyanok, akik nem hitték, hogy lesz, akinek sikerül majd magánpénzből emberes űrugrást végrehajtani. A versenyt épp nyolc évvel ezelőtt nyerte meg a SpaceShipOne. Ugye, képről így már ismerős?spaceshipone-2.jpg

Visszatérve a GLXP-re, a versenyben maradt huszonöt csapat egyikeként stratégiánk az, hogy kis lépésekben haladjunk, ami jelen helyzetben azt jelenti, hogy a Holdra jutás mikéntjével teljes gőzzel csak akkor foglalkozik majd a csapat, ha annak eljön az ideje; most a különböző lehetőségek szondázását végezzük. Jelenleg viszont legfontosabb feladatunk holdjárónk koncepciójának alapos tesztelése, amelynek első terepi fejezetére pont egy hete sort is kerítettünk Gánton.

Ez egyben felkészülés a MARS2013 projektre, ahol a lehető legszigorúbb tesztelésnek vetik alá a Pulit, illetve holdjárónk földi prototípusát. Erre garancia, hogy az Európai Űrügynökség egykori repülésigazgatója vezeti a missziót, aminek lényege, hogy tökéletesen olyan körülményeket teremtenek, mintha a roverek máris a Marson lennének: magukra lesznek hagyva, nem lehet odarohanni hozzájuk, ha például elakadnak, hogy ilyen banális példát említsünk. A marokkói küldetésen összesen 18 programot hajtanak végre, és november 30-án lesz az utolsó telekonferencia a december 7-10. között innsbrucki főpróba előtt. Ezt követően a Puli – többi kísérleti társával együtt – a jövő év elején egy hónapra Marokkóba költözik.

De visszatérve Gántra. Nagy tanulság, hogy a rover több mint 40 fokos meredekségű lejtőn is képes felmenni, ugyanakkor voltak problémák is. Egészen biztos, hogy a kerék koncepcióján még dolgozni kell – sok más mellett. Egy-egy hevesebb megmozdulás alkalmával például előfordult, hogy homokkal szórta meg a tetejére szerelt napelemeket, ami az elektrosztatikusan töltött holdpor esetében egészen biztosan nem lenne nyerő. Gant5.jpg
A fentiekből következően december elejére a rover összes gyermekbetegségét ki kell javítania mérnökeinknek, és további tesztelésekre is sor kerül.

Pulinkkal egyébként lehetett már találkozni a Tudományok éjszakáján a Planetáriumban, és Pozsonyban is bemutatkoztunk. Ez a hétvége sem lesz Pulimentes, az érdeklődök a Talpra mAGYarok! rendezvényén október 13-14-én találkozhatnak velünk.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,541 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,645 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. szeptember 18.

Király L. Norbi és a Puli

Ma Pulis napot tartunk. Az asztronauták történeteiért idelátogató olvasók kedvéért megjegyezzük, hogy sorozatunk holnap folytatódik. Az utóbbi időben nem beszéltünk a magyar csapat által fejlesztett holdjáró földi tesztelésre szánt prototípusáról, ami azonban ettől függetlenül örvendetesen fejlődik. A 30 millió dollár összdíjazású, Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapataként elkészített rovert megmutattuk Király L. Norbertnek is, aki ugyan nem tetováltatná magára a holdjárót, de sikeres holdraszállás esetén egy posztert mindenképp kirakna a Puliról. Elmondta azt is, hogy szerinte holdjárónkhoz Ozzy Osbourne egyik száma passzol a leginkább. A robot és Norbi már találkozott egymással, az eseményről fotó is készült.

Hamarosan megszületik Király L. Norbert kisfia; az énekes úgy tervezi, hogy szüléskor a felesége mellett lesz. Hogy ehhez kellően edzett legyen, Norbit a hatvanas évek elején, az első asztronauták kiválasztásakor használt egyik módszernek vetettük alá. A leendő Mercury-űrhajósoknak húsz dolgot kellett leírniuk önmagukról: azt, hogy kinek tartják magukat, kicsodák is ők valójában. "Te ki vagy?" – hangzott a kérdés, amire húsz rövid tőmondatban kellett válaszolni: „Én … vagyok”.
Az űrhajósok többsége meglehetősen kínban volt már a teszt végefelé. Norbival a feléig jutottunk el, bár a nyolcadiknál kis híján abbahagytuk: a nyolcas ugyanis a szerencseszáma. Villáminterjúnkban - egy próba szünetében - ezt az eredményt kaptuk:

Király Norbi vagyok,
boldog vagyok,
próbán vagyok,
nagyon jó az együttes, amiben vagyok,
férfi vagyok,
a szabad ég alatt cigizni vagyok,
kicsit bolond vagyok,
pimasz vagyok,
pofátlan vagyok,
szomjas vagyok.

Mennyit számít szerinted, ha valaki olyan ország állampolgárának születik, amely országnak már van valamije egy idegen égitesten?
Az abszolút pozitív dolog, büszke tudsz lenni rá, hogy igen, ezt a mi országunk csinálta.

Mennyire hangzik számodra abszurdnak, hogy magyar robot kerüljön egy idegen égitestre, mondjuk, a Holdra, ahol egyébként már három autó álldogál, aminek kifejlesztéséhez a magyar szürkeállománynak is köze volt?
Miért lenne abszurd, abszolút nem abszurd: nagyon nagy, pozitív dolog. Én mondjuk először azt hittem a Puliról, hogy egy kutyaformájú dolgot akartok felküldeni a Holdra.

Már személyesen is találkoztatok, nem volt csalódás, hogy mégsem kutyaformájú?
Nem csalódtam, azt leszámítva, hogy tényleg arra készültem, hogy valami puliformájú valamivel fogok majd találkozni. Meglepődtem, mert nem egy többméteres tárgy; ott van előtted a Puli, és alapvetően két dolog jut eszedbe: ad. 1., nehogy baja essen, ad. 2., milyen zseniális emberek élnek itt, hogy ilyen pici cuccba ennyi mindent bele tudnak tenni. P 007.jpg

Ha jól emlékszem a fotókról, a nyakad jobb oldala még üres, odatetováltatnád Armstrong első mondatát, amit a holdra lépéskor mondott?
Mindig csodáltam az asztronautákat, de annyira azért nem érzem magaménak a témát...

Tetkóval kapcsolatos B-kérdés: Ha eljutunk a Holdra, a Puli-robotot magadra tetováltatnád? Persze, nem ragaszkodunk a méretarányos megjelenítéshez...
Azt mondjuk, nem hiszem, de ha kapnék egy posztert, azt mindenképp kitenném.

Melyik égitestet, vagy csillagképet mutatod meg először a fiadnak?
A Holdat, az Esthajnalcsillagot, és az egyetlen csillagképet, amit ismerek: a Göncölszekeret.
Azt tudtad, hogy az Esthajnalcsillag igazából a Vénusz?
Ne már! Ezt nem tudtam, csak azt, hogy ez az, ami a legfényesebben ragyog. Legalább majd azt is elmondhatom a fiamnak, hogy még ezt se tudta az apja.

Szerinted milyen zene passzol a Pulihoz a leginkább? Úgy elsőre, ami eszedbe jut…
Mondjuk, Ozzy Osbourne: Let me hear you scream. Abban el tudnám képzelni, mert pókok vannak a klipjében, illetve Ozzy maga is egy pókot játszik benne. Ez a robot olyan pókszerű, én erre asszociálok.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hatezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,478 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,625 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!

Szombaton (szeptember 22-én) személyesen is találkozhattok a Pulival, hiszen a holdjáró teljes életnagyságban jelen lesz a Jövő Hídján (A helyszín a budapesti Lánchíd és a Széchenyi tér). Gyertek el minél többen!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. augusztus 2.

The Joe Show

Bruttó három nap alatt két történelmi jelentőségű eseményre is sor kerül az űrben, az egyiket TV-n és rádión is figyelemmel kísérhetjük, a másikat csak rádión. Utóbbi lesz előbb. Sikerült mindenkit összezavarni?

Kezdjük azzal, ami a csapból is folyik: magyar idő szerint augusztus 6-án reggel fél nyolc körül landol a Curiosity a Marson. New Yorkban a Times Square-en egész biztosan élőben közvetítenék a légkörbelépést is, ez azonban most nem lehetséges, mivel képek helyett legfeljebb telemetriai adatokat közvetít a Mars körül egy évtizede keringő Odyssey-műhold; nemrég még ez is kétségesnek látszott. A NASA érthető okokból minél gyorsabban szeretne részleteket megtudni a tavaly novemberben útnak indított 2,5 milliárd dollár - és közvetve a saját - sorsáról. A "hét perc rettegés" - a NASA így aposztrofálja a marsjáró légkörbelépésétől a landolásig szükséges időt - kimeneteléről az első bitek a leszállást követő cirka negyedóra múlva érkeznek meg a Földre fénysebességgel - igen: a Mars ilyen messze van tőlünk. Ezért aztán a Times Square-en jobb híján a fejüket vakaró küldetésirányítók mimikai izmainak torzulásait lehet majd az óriás kivetítőn nagyfelbontásban - és élőben - megfigyelni. Ha beégés lesz, az minden bizonnyal szélesvásznú lesz. (Mi mindenesetre a Curiosity sikerének drukkolunk.)

A másik reményteli eseményről már kevesebbet hallani. A Joe Show olyan, mintha a Nemzetközi Űrállomás megpróbálná visszalopni a show-t a Curiosity-től, és ez most szó szerint értendő. Pénteken első alkalommal szolgáltat zenét a Föld körül keringő Nemzetközi Űrállomás, Joe Acaba asztronauta ekkor engedi szabadjára a benne szunnyadó DJ-t egy kétórás zenei blokk erejéig.

A műsort a NASA internetes rádióállomása, a Third Rock Radio közvetíti majd a földlakók számára. Joe Acaba a hetvenes években indított, jelenleg épp a naprendszer határán billegő Voyager űrszondákon a földönkívüliek megtévesztésére elhelyezett aranylemez zenei tartalmából válogat. Ezen kívül az űrsiklók ébresztőzenéiből is kóstolót kapunk. Mindkettő kifejtős.

A Voyager-1 és a Voyager-2 fedélzetén is megtalálható egy-egy példány abból az aranyból készült hanglemezből, amin az emberiség kultúráját próbálták összefoglalni. Acaba 27 felvétel közül válogathat, az elkövetők között klasszikus és népzenei irányultságúak egyaránt vannak. És igen: Mick Jagger "Satisfaction" című slágere nincs köztük. Mi a Varázsfuvolára tippelünk, de lehet, hogy Beethoven is becsúszik. A Voyagerek "aranylemezei" egyben a földi viszonyokat is hűen reprezentálják, mivel tartalmukat ősi szokás szerint cenzúrázták. Így történhetett, hogy a férfi és a női testet az elsődleges nemi jellegek nélkül tekinthetik meg az érdeklődő földönkívüliek - kábé olyan részletességgel, ahogy azt a mosdók piktogramjain láthatjuk. Erről a vizuális élményről azonban valószínűleg kénytelenek leszünk lemondani - mint jeleztük, csak rádióközvetítésról van szó.

Az űrsiklók legénységének ébresztésére használt dalokkal már egy komplett rádióadót is meg lehetne alapozni. Bár az űrsikló-küldetések számozása nem könnyen átlátható, az utolsó űrsikló-repülésre egy éve került sor, ez a 135. volt (STS-135). Mivel az űrsiklók átlagosan közel 10 napot töltöttek a világűrben - ebben a pár napostól a több mint két hetes küldetésekig minden benne van -, küldetésenként átlag tízszer kellett az asztronautákat ébreszteni. Ez már elég jelentékeny mennyiségű zene ahhoz, hogy ne kelljen aggódnunk: Acabának lesz miből szemezgetnie.Acaba.jpg

A zenei ébresztések során a számokból mintegy kétperces részleteket játszottak be az űrhajósoknak. Persze, a Mercury- és Gemini-programban is volt, amikor a földi irányítás zenével szórakoztatta az asztronautákat, de csak az Apollo 10 útján vált szokássá a zenei ébresztés. Ennek rögtön ellentmond, hogy az Apollo 11 utasai földi hírekre és a sportrovatra ébredtek. A Holdon viszont csak az Apollo 15 küldetésétől kezdve volt jelentősége az ébresztőnek, egészen addig ugyanis az űrhajósok a szomszédos égitesten képtelenek voltak elaludni.

Joe Acaba magyar idő szerint 2012. augusztus 3-án (pénteken) 22 órakor bontakozik ki DJ minőségében, két órás adását itt lehet majd hallgatni, az űrzenei blokkban elhangzó számokra a pdf-fájl 11. oldalától kezdve lehet tippelgetni.

csoport.jpgBréking: A soproni Széchenyi István Gimnázium leendő mérnökei és programozói továbbjutottak a MoonBots verseny első fordulójából. Csapatvezetőjük Deák Márton, aki egyben a Puli egyik kiváló geográfusa. Gratulálunk nekik! Két esszét és egy videót kellett készíteniük július 18-ig. Az egyik esszét arról kellett írni, milyennek képzelik az általuk - továbbjutás esetén - megépítendő holdtájat, és miből építenék azt (legóból, kőből, homokból, vagy esetleg digitálisan készítenék el.) A másik esszében arra kellett válaszolni, hogy mi történne, ha ingyen hozzájuk vágnának egy Lego Mindstorms robotot, valamint a holdtáj megépítéséhez szükséges kellékeket: hol mutatnák be kreációjukat? A négyperces videóban pedig azt kellett ecsetelniük, hogy miért érdekli őket a Google Lunar X PRIZE verseny, illetve, hogy miért olyan vonzóak számukra az emberiség által a Holdon hátrahagyott cuccok (pl. Apollo-leszállóegységek).

A háromfordulós verseny második etapja augusztus elején indul. A kölyökpuliknak most a többi közt meg kell építeniük az esszében felvázolt holdtáj-makettet, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot - utóbbit természetesen, be is kell programozniuk. A harmadik lépésben következik a coming-out: a kiválasztott helyszínen bemutatják robotjukat; ez azonban nem elég: a jeles eseményt az interneten élőben is közvetíteniük kell.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hatezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,318 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,548 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

2012. július 20.

HungaroBots

csoport.jpgBeneveztek! A soproni Széchenyi István Gimnázium leendő mérnökei és programozói határidőre leadták jelentkezésüket a MoonBots versenyre. Két esszét és egy videót kellett elkészíteniük július 18-ig (három nappal meghosszabbították a verseny kiírói a nevezés határidejét.) Az egyik esszét arról kellett írni, milyennek képzelik az általuk - továbbjutás esetén - megépítendő holdtájat, és miből építenék azt (legóból, kőből, homokból, vagy esetleg digitálisan készítenék el.) A másik esszében arra kellett válaszolni, hogy mi történne, ha ingyen hozzájuk vágnának egy Lego Mindstorms robotot, valamint a holdtáj megépítéséhez szükséges kellékeket: hol mutatnák be kreációjukat? A négyperces videóban pedig azt kellett ecsetelniük, hogy miért érdekli őket a Google Lunar X PRIZE verseny, illetve, hogy miért olyan vonzóak számukra az emberiség által a Holdon hátrahagyott cuccok (pl. Apollo-leszállóegységek).

A háromfordulós verseny második etapja augusztus elején indul. Az előző körből továbbjutó csapatoknak a többi közt meg kell építeniük az esszében felvázolt holdtáj-makettet, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot - utóbbit természetesen, be is kell programozniuk. Erre szeptember 15-e a határidő. A harmadik lépésben következik a coming-out: a kiválasztott helyszínen bemutatják robotjukat; ez azonban nem elég: a jeles eseményt az interneten élőben is közvetíteniük kell.

A fenti képen az öt soproni kölyökpuli látható, balról a harmadik az összefont karú kakukktojás: Deák Mártonnak hívják, ő a HungaroBots csapatvezetője, aki egyben előretolt bástyánk, tekintve, hogy egyben ő a Puli csapat egyik geográfusa is. Ezt írta:

"Az idei egy GLXP által támogatott verseny, épp ezért mi más lehetne a cél, mint egy működő holdjáró megépítése. Ez egyben tulajdonképpen a LEGO által kiírt éves legorobot verseny, amiből több is van, de ez foglalkozik kifejezetten számítógépvezérelt, komplex legó-robotokkal.

Három magyar csapatnak fogadták el a jelentkezését, ebből a 100% pulis a HungaroBots, akikről lényegében szó van (lásd itt és itt). Külön ajánlom a videót, nagyon pofás lett.

(A másik két csapat közül az egyik kecskeméti, ők végső soron szintén kapcsolódnak a Pulihoz, a másik egy szentendrei csapat. De most koncentráljunk a soproni HungaroBots csapatra.)

Az MTA-n találkoztam velük egy marsos konferencián (Workshop on Mars - Connecting Planetary Scientists in Europe), ahol bemutatták a Rosetta leszállóegység-modellüket, amit legóból építettek. Ők is tervezték, nagyon pöpec: laptopról vezérelhető, légkör-összetételt mér, hőmérsékletet, beáll magától északi irányba - minden, amit akarsz. Ott a helyszínen dumáltam velük, és megpróbáltam őket összehozni a jelenlévő külföldi szakmai celebekkel, és elérhetőséget cseréltünk. Majd amikor megláttam a moonbots kiírást, egyből eszembe jutottak.

Felkerestem őket, tetszett nekik az ötlet. Skypeoltunk, és arra jutottunk, hogy érdemes belevágni, ezért kb. két hete leutaztam Sopronba, hogy elkészítsük a bemutatkozó videóhoz a nyersanyagot. A nap jól telt, pizzázós-pörgős-videózós módon. Kiderült, hogy a tanárnő aki őket ezerrel nyomja (Lang Ágota, matek-fizika-számtech) indította el a pályáján Bacsárdi Lászlót is, aki jelenleg a MANT főtitkára. Szóval a suliból is megkaptak minden segítséget, majd pörgős két hét alatt megcsináltuk a nevezéshez szükséges feladatokat (3 esszé + 1 videó, ezeket a honlapon megtalálod), és magyar idő szerint 18-án éjfélkor megtörtént a nevezés is."

A beküldött pályamunkák (ld. poszt elején) alapján 30 csapatot választ majd ki a zsűri, ők kapják a támogatást a tökéletes holdi terepasztal megépítéséhez a második fázisban. Ezen kívül egy Lego Mindstorms robotot is kapnak, aminek a programozását ki kell tanulniuk, hogy teljesíthesse a holdi kihívásokat - ezzel nem lehet gond, a soproniak már bizonyítottak a Rosetta-projektjükben.

A tervezett helyszínre legalább két jelöltjük van a Széchenyiseknek: a Csodák Palotája mellett a augusztus 17-én nyitó mosonmagyaróvári  FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpont is  versenyben van. Amikor a terepasztal megépült, és a robot is készen áll, a menetet élőben közvetíteni kell az interneten is. A verseny nyertesei pedig egy utazást nyernek Hawaii-ra, és ellátogatnak majd a PISCES központba, hogy megismerjék, hogyan segít a hawaii terep felkészülni a kutatóknak a Hold felderítésére.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy ország lakosságának  arányában melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már átléptük az ötezres határt is, bele kell húznunk, mindenkit várunk!


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. július 12.

Háztáji Puli

Pulink földi tesztelésre szánt prototípusának a mérnökeink által korábban megfogalmazott követelmények szerint bele kell férnie egy 100x50x50 cm-es dobozba, valószínűleg Dr. Pacher Tibor főpulink - a Puli Space alapítója és csapatvezetőnk - ezeket a paramétereket szemlélteti az alábbi képen, ami a Common Sense Society által szervezett, igen sikeres kerekasztal-beszélgetésen készült. A kereskedelmi űrrepülés jövőjéről folytatott, csoportosan elkövetett merengésen Tiboron kívül jelen volt Dr. Gschwindt András a Masat részéről, valamint Molnár László házi csillagászunk, az univerzum Lacája, aki egyben a magas színvonalú Cydonia blog szerzője is. Utóbbi foglalta össze a történteket, amit mi Ctrl C-Ctrl V billentyűkombinációval rögtön le is nyúltunk innen:06_27_common_sense_kerekasztal_beszelgetes_13.jpg

"Először Gschwindt András mesélt az első magyar CubeSatról, arról, hogyan kerestek meg lehetséges támogatókat a projekt számára, és mennyire voltak sikeresek ezek az erőfeszítések (nem nagyon). A megbízható kommunikáció fontosságát is hangsúlyozta, hisz az űrben a távolságok nagyon nagyok, az adáshoz rendelkezésre álló energia viszont nagyon kevés lehet. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a Vega rakéta hét CubeSat-ja közül egyedül a Masat-1 működik úgy, ahogy azt eredetileg elképzelték, az összes többi vagy problémákba futott, vagy már elhallgatott.

Következőnek Tibor mutatta be a GLXP-t és a Puli eddigi történetét és a projekt jelenlegi állapotát. Szóba került a terv összköltsége, összehasonlítva más kiadásokkal, illetve a más csapatokkal való együttműködés, együtt-utazás lehetőségei. Végül meglepte a közönséget a tényleges Iteráció 2 rover bemutatásával. Bár ez a rover még nem űrképes, már teszteli a Holdra szánt űreszközről alkotott elképzeléseinket, mind a méret- és súlybeli korlátokat, mind a mérnöki megoldásokar illetően. Az I2 lassan teljesen elkészül, de még várni kell egy keveset, míg a széles nagyközönségnek is bemutatjuk."

Szerencsére, a kerekasztal-beszélgetésen nem csak Tibor két keze közötti távolság volt az egyetlen vizuális támpont Pulinkkal kapcsolatban, az Ybl-palotában ugyanis a magyar fejlesztésű holdjáró első majdnem-nyilvános szereplésére is sor került, ami - mint Laca is írta - egyelőre a földi tesztelésre szánt prototípus. (Fényképezni még nem lehetett robotunkat - ezzel megvárnánk, amíg Iteráció 2 fejlődési szakaszunkon túllendülünk. Rövidesen tehát lehet.) A végleges holdjáró méreteivel szépen befér az amerikai Astrobotic leszállóegységébe, az általuk tervezett holdjáró társbérlőjeként. A fejlesztés mellett, persze, mással is foglalkozunk.

A soproni Széchenyi István Gimnázium diákjai ugyanis a Puli szárnyai alatt - bocs a képzavarért - idén legóból rakják ki a holdraszállást: gőzerővel dolgoznak azon, hogy benevezzenek az X PRIZE Alapítvány és a LEGO által harmadik éve megrendezett versengésre: a határidő 2012. július 15. Részükre GLXP-versenyzőként felajánlottuk segítségünket, és a csapat védnökségét is vállaljuk. A soproni csapat már tapasztalt Lego-űrépítő, az ESA Rosetta szondájának Philae leszállóegységét építették meg Legóból kilencedikesként. A Philae a Csurjumov-Geraszimenko üstökösre száll le 2014-ben, és fejlesztésében magyarok is részt vettek

Az idei téma a tényleges GLXP-küldetések egyik fontos kérdésére koncentrál: a Hold felszínén található történelmi leszállóhelyekre. A megmérettetésnek két része van. Az első fázisban a 2-5 fős, 9 és 17 év közötti fiatalokból álló csapatoknak a fenti problémáról és egy holdfelszíni kihívás tervéről kell egy mókás és kreatív videót készíteniük. (Tavaly egy aszteroidát kellett virtuálisan meglátogatniuk.)

A csapatoknak nem kell elutazniuk sehova, nem kell semmit befizetniük, mindössze két kérdésre kell válaszolni: egyrészt, milyen lenne az ideális holdfelszínt ábrázoló terepasztal, ami a legnagyobb kihívást jelentené a robotok számára, ha megépítenék? Legóból készülne, kőből és homokból, vagy pedig teljesen digitális lenne? A másik kérdés pedig az, hogy amennyiben rendelkezésre állnának ezek az anyagok, hol építenék meg ezt a terepasztalt? Végül pedig egy rövid videót kell készíteni a történelmi leszállóhelyeken hagyott tárgyakkal és a GLXP-vel kapcsolatban.

A beküldött pályamunkák alapján 30 csapatot választ majd ki a zsűri, akik támogatást kapnak a tökéletes holdi terepasztal megépítésére a második fázisban. ŐK még egy Lego Mindstorms robotot is kapnak, aminek a programozását ki kell tanulniuk, hogy teljesíthesse a holdi kihívásokat - azt, hogy ez nem lehet gond, a soproniak már bizonyították a Rosetta-projektjükben.

A tervezett helyszínre legalább két jelöltjük is van a Széchenyiseknek, a Csodák Palotája mellett a augusztus 17-én nyitó mosonmagyaróvári  FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpont is  versenyben van. Amikor a terepasztal megépült, és a robot is készen áll, a menetet élőben közvetíteni kell az interneten is. A verseny nyertesei pedig egy utazást nyernek Hawaii-ra, és ellátogatnak majd a PISCES központba, hogy megismerjék, hogyan segít a hawaii terep felkészülni a kutatóknak a Hold felderítésére. Természetesen, a továbbiakban is figyelemmel kísérjük a Széchenyisek munkáját itt, a blogon.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy ország lakosságának  arányában melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már átléptük az ötezres határt is, bele kell húznunk, mindenkit várunk!


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. július 5.

Holdszkenner

A budapesti Városmajori Gimnázium diákjai készítettek Magyarországon elsőként műholdas fényképeket a Hold felszínéről, illetve ők tanulmányozták behatóan holdjárónk potenciális leszállóhelyeit. Persze, nem arról van szó, hogy a menzáról sikerült Holdkörüli pályára állítani egy műholdat: a Puli csapat ismeretterjesztő szakkörének résztvevői Rapai Tibor vezetésével a NASA két műholdjára „csatlakoztak rá”.

Ebb és Flow - eleve diákok nevezték el azt a két mosógép nagyságú műholdat, ami a Hold körül poláris pályán, északról déli irányba kering, miközben a szomszédos égitest komótosan elfordul alatta. A NASA két ikerműholdja tavaly szeptemberben startolt, célja, hogy feltérképezze a Hold gravitációs terét és belső szerkezetét.
Házi csillagászunk például ebben a cikkében így hozza a témát egy bölcsész felfogóképességének közelébe: "A GRAIL a Föld gravitációs „egyenetlenségeit” vizsgáló GRACE által már kipróbált elvet követi, vagyis a két űrszonda az egymás közti távolságot méri nagy pontossággal. Ha ugyanis egy tömegkoncentráció felett haladnak el, előbb a páros vezető tagja fog kicsit előresietni, majd a hátsó tag kicsit lemaradni a másikhoz képest a lokálisan nagyobb gravitációs erő hatására. Persze ezek az eltérések igen aprók a Hold átlagos gravitációs teréhez képest, ezért igen pontos méréseket kell végezni."

Mindemellett a holdszondák vadul fotózzák a nebulók által megadott helyszíneket. Az első amerikai űrhajósnő, Sally Ride szárnyai alatt futó GRAIL-projekt remek lehetőséget kínál arra, hogy hétköznapi halandók intim, egyben interaktív módon bekapcsolódjanak egy NASA-projektbe.

A diákok egy segédszoftver segítségével kiválasztják azt a holdrészletet, amiről fényképet szeretnének készíteni, majd megadják a koordinátákat, a NASA pedig leszállítja nekik a kért felvételt, amit azon melegében készített a két szonda valamelyike. Mindezt a MoonKAM (Moon Knowledge Acquired by Middle school students) berendezései teszik lehetővé.
Ezzel a módszerrel a Városmajori Gimnázium diákjai már tucatnyi felvételt készített a Holdról, a képeken a pár kilométer nagyságú területek alapos tanulmányozására is lehetőség van.
A projekt első fordulója hozzávetőlegesen 80 napig tartott, de augusztustól várható a folytatás. Természetesen, az ismeretterjesztés mellett az is célunk, hogy 9 potenciális leszállóhelyünkről közelképeket készítsünk küldetésünk számára.

Moretus.jpg

Nagyon esélyesnek tűnik a fenti GRAIL-felvételen látható leszállóhely: ez nem más, mint a Hold déli pólusa környékén található Moretus-kráter. A leszállóhelyeinkről Deák Márton által készített tanulmányban a Moretus-kráter a kilences sorszámot kapta, ide kattintva tekinthetők meg holdi célállomásaink teljes szépségükben. Kánikulában erre a pontra amúgyis szívesen gondolunk, mivel a kráter redőiben a hőmérséklet a mínusz 200 Celsius fokot is elérheti - ezzel egyike Naprendszerünk leghűsebb helyeinek.

A Moretus-kráter ugyanis a mély, sarki kráterek egyike: az alja a felszínhez képest öt kilométer mélyen van, a közepéből egy valamivel több, mint két kilométer magas hegy áll ki. Felszínén mély redők húzódnak, mint az elaludt lepedőn egy álmatlan éjszaka után, ezek potenciális holdi víz-lelőhelyek. Ez egyben azt is jelenti, hogy más kutatóexpedíciók célállomása is lehet, a többi közt talán épp a kínaiak is a környékre vetődnek 2020-ig.
Az már igaz, hogy jó messze van a napelemek megvilágítása szempontjából oly kívánatos holdi egyenlítőtől, ráadásul, egy gödör alján, így ezen a helyen az akksiknak komolyan ki kell tenniük majd magukért.

Holdjárónk földi prototípusának akksijait - meg úgy az egész Pulit - nem éppen szokványos helyszínen teszteltük: viszonylag kevés rover koptathatta eddig valamelyik budapesti lépcsőház lépcsőfokait, most erre a hiánypótló tevékenységre is sor került egyik földi bázisunkon, a belvárosi főhadiszállásunknak számító CoLabs épületében. Íme a bizonyíték. Holdjáró nekigyűrkőzik:P6268524_small.jpg

És belelendül:P6268526_small.jpg

Ezúton mellékeljük Colabs-os szponzorunk, barátaink felhívását: "A kezdő startupok augusztus 21-ig jelentkezhetnek a Colabs őszi Seed Programjába, melynek keretében a legígéretesebb hazai projektek 2 és 6 millió forint közötti induló befektetést kapnak. A kiválasztott csapatok egy 5+12 hétes intenzív program keretében tapasztalt szakemberek és sikeres vállalkozók mentorálása mellett teljeskörű termék- és cégfejlesztési támogatást valamint ingyenes irodahasználati lehetőséget kapnak, hogy felépítsék terméküket."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy ország lakosságának  arányában melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. július 3.

Teve.Rulez!

Olyan ez, mint a hekk feje - minden nyaralás egyik legnagyobb bűnügyi rejtélye: igazából még senki nem látta. A mérnökök ugyanilyen féltve rejtegetik a Pulit is, ami azonban szépen fejlődött. Szerencsére, ez nem súlyban értendő. Eredetileg tízkilósra tervezett holdjárónk az utóbbi hónapokban gyakorlatilag 20 kilósról 12 kilósra fogyott, és extrém bevetéseken vesz részt - a többi közt például egy budapesti lépcsőházban masírozik fel és alá: egy 45 fokos emelkedőn gond nélkül felmegy. Mindez csak azért tekinthető extrémnek, mert Pulink gyakorlatilag a fenekével tolatva halad előre: egyelőre ugyanis csak a hátsó fertályát láttuk el egy pár kamerával.

Intenzív fogyókúrájának köszönhetően remélhetően egyre kapósabb lesz, és rövidesen végleg kiszorítja kistestvérét, a Tevét, aki korábban beharangozott - egyébként jól megérdemelt - nyugdíjaséveit még mindig nem kezdhette meg. A Teve, ami minden látszólagos ellentmondástól eltekintve a Puli egyik felmenőjének tekinthető, most egy zenekarba ásta be magát megnyerő külsejével. A zenekart Emil.RuleZ!-nek hívják.

Tevénk személyesen találkozott Hajós Andrással is, akitől igazából félnie kellene. Hogy miért? Kiderül Hazadi Mátyás alábbi beszámolójából, ő nyerte meg ugyanis csapatunkból a nemes feladatot, hogy a forgatásra elvigye a kis robotot.

"Délután érkeztem meg az Emil.RuleZ!-hez a Pannonia Studióba. Már ott volt a roverünk, amit addigra odaszállítottak. Szépen kipakoltam, majd megjárattam a teremben egy kicsit. Hegyi György fogadott, és a stúdióban dolgozó emberek is megcsodálták, milyen szép roverünk van. Örültek neki nagyon, meg figyelmeztettek, hogy jön nemsokára a Hajós András, lehetőleg majd akkor nagyon meneküljek vele, mert hajlamos rálépni, és összetörni dolgokat. :)Hajos_Puli.jpg

Időközben viszont megjött az énekes kissrác is, neki is megmutattam a rovert, meg átadtam neki a szép "Pulit a Holdra"-pólót. Aztán megérkezett az Emil.RuleZ! többi tagja is, és miután mindenki bemutatkozott mindenkinek, rövid gyakorlás után elkezdődtek a hangfelvételek. Amikor pedig ez is megvolt, a Puli Teveroverrel csináltak az énekléshez videófelvételt, amiben az énekes srác tartja a kezében a rovert. Ez lesz majd elvileg a végleges klipben is. Hajósnak támadt egy remek ötlete: miközben tartotta a srác, az ének közben szépen lassan a rover kerekei is forogtak, úgyhogy nagyon csodás felvételünk lesz. :)

Ezek után már a gyerekkórussal készítettek hangfelvételeket, meg egyesével énekeltek a gyerekek rövid részleteket a dalból, és azokat vették fel. Majd csináltunk pár médiafotót is.
Egyébként mindenki végig nagyon jó fej volt, Hegyi Gyuri meg is jegyezte: nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy a kezében foghatja a rovert."

Eddig tart villanyászunk beszámolója. Az már egyszer tény, hogy a Pulinak sok mindent be kell hoznia: a kistesó számos tévészereplésen van túl, rutinosan mozgott a Hacktion című filmsorozat egy-két epizódjában is, és még sztárallűröket sem vettünk rajta észre. Bár a publicitás terén a Teve mellett eltörpül a Puli, méretügyileg pont az ellenkezője igaz: a két szerkezet úgy aránylik egymáshoz, mint egy Atlas rakéta a Saturn V-öshöz. A végleges formáját mostanság elnyerő holdjárót Hajós Andrásnak bizony már nem sikerülne ilyen laza csuklómozdulattal megtartani. Bár ki tudja.

Csütörtöki posztunkban még több információ kerül a holdvilágra, és egy aktfotót is közlünk a termetes jószágról. A napokban szinte karnyújtásnyira kerülünk attól, hogy befejezzük Iteráció 2-nek becézett fejlődési szakaszunkat: ennek során egy földi tesztelésre alkalmas prototípust készítünk el, ami sajnos, még nem indulhat a Holdra, viszont földi körülmények között durva teszteknek néz elébe, az már biztos.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy ország lakosságának  arányában melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.

Mellékeljük szponzorunk, barátaink felhívását: A kezdő startupok augusztus 21-ig jelentkezhetnek a Colabs őszi Seed Programjába, melynek keretében a legígéretesebb hazai projektek 2 és 6 millió forint közötti induló befektetést kapnak. A kiválasztott csapatok egy 5+12 hétes intenzív program keretében tapasztalt szakemberek és sikeres vállalkozók mentorálása mellett teljeskörű termék- és cégfejlesztési támogatást valamint ingyenes irodahasználati lehetőséget kapnak, hogy felépítsék terméküket.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. június 27.

A vörös Hold

Nem csak következtetni lehet arra, hogy Kína űrprogramja a Hold felé tendál, tudják ezt ők maguk is. Kína sajátos módon emlékezett meg Kennedy elnök holdraszállást ígérő beszédének ötvenedik évfordulójáról. 2011-ben ők is bejelentették, hogy még az évtized vége előtt Holdra szállnak. Egészen pontosan 2020-ig. Az amerikaiaknak is pont ennyi idejük állt rendelkezésre a hatvanas években, igaz, ők még ekkor abban sem lehettek biztosak, hogy a Holdra le lehet-e szállni egyáltalán, illetve, hogy nem nyeli el a holdpor egy az egyben az egész hóbelevancot. A Kínaiak tehát jobb helyzetben vannak, ahogy erről korábbi posztunkban is elmélkedtünk már.

A bejelentés egy évvel azután történt, hogy Obama visszafaragta a NASA költségvetését, és kihúzta az újbóli holdraszállást a tervek közül. Elképzelhető, hogy rövidesen visszakerül, mivel úgy hírlik, hogy a Hold gyarmatosítása is a kínai célok között szerepelhet.inbox_opening_crwardsutton.jpg

A "vörösre mázolt" Hold lehetősége egészen biztosan nem nyerné meg az amerikaiak többségének tetszését, az elnökválasztási kampányból már rég kiesett Newt Gingrich idei nagy pechje, hogy ötletére még nem volt fogékony a közvélemény. A következő választásokon azonban egy holdbázissal – ezt akarta ugyanis Gingrich – akár még választást is lehetne nyerni. Pláne, ha akkor a kínaiak már a Hold körül legyeskednek majd.

A kínaiak holdbázist szeretnének létrehozni, az angolszász sajtó pedig már most spekulál. 1967. januárjában hirdették ki a Világűr egyezményt, amit az űrkutatásban potens országok egytől-egyik aláírták, sőt, ratifikálták is. A dátum nem véletlen: az egyezmény két és fél évvel az amerikai holdraszállás előtt jött létre az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között ekkor - pláne korábban - nem lehetett megjósolni, hogy kik lépnek elsőként a szomszédos égitestre. Mivel az USA és a Szovjetunió nagyon sokáig fej fej mellett haladt az űrversenyben, mindkét nagyhatalom érdekében állt minden olyan szerződés megkötése, ami a másik felet korlátozhatta.

Az egyeztmény alapvetően a tömegpusztító fegyverek világűrbe telepítését tiltja, és emellett leszögezi, hogy az űr „szabadon kutatható mindenki által, és nem vonható egyetlen állam szuverenitása alá sem”. Ezt az egyezményt azóta már Kína is aláírta. Azonban nincs olyan egyezmény, amit ne lehetne felmondani.

A szuverenitás kérdését a nemzetközi jog általában a lakosok belátására bízza. Mivel mindezidáig még senki nem létesített állandó holdbázist, holdpopulációról sem igazán lehetett beszélni. A kínai ötlet megvalósulása esetén ez a helyzet alapjaiban változna meg. A Holdon tartósan letelepedő kolónia ugyanis simán kinyilváníthatja, hogy az általuk benépesített szimpatikus „földdarabka” lehetne mondjuk kínai territórium. Majd bevezetik a népköztársaságot. A 19. és a 20. században még ennyi sem kellett: számos lakatlan csendes-óceáni szigetecske egy egyszerű zászlófelvonást követően máris az Egyesült Államok tulajdonába került.

Ha a kínaiak annektálják a Holdat, vagy legalábbis egy részét, attól tuti visszhangzik majd a világegyetem hozzánk közelebbi fele. A Hold bekebelezéséről nyilvánosan sosem beszéltek a kínai vezető körök. Ha azonban ez megtörténne, előfordulhatna, hogy egyik ország a másik után kezdene területeket kisajátítani a Holdon - ezzel egyben legitimálva a kínai föld holdszerzést. A 19 század óta először ismét beköszönthet a gyarmatosítás kora.
És, hogy ez miért lenne jó Kínának? Elemzők szerint az ország minden lehetőséget megragad arra, hogy a nemzetközi ügyekbe beavatkozzon, ha csak csöppnyi lehetőséget lát arra, hogy növelje befolyását. Ezzel az üzenettel Kína gyakorlatilag bejelentené nagyhatalommá válását.

A presztizs növelésen kívül persze másra is jó a Hold – például lehet bányászni is rajta, mégpedig a földi körülmények között oly ritkásan előforduló fémfajtákat, épp ezért az állandó holdbázis létrehozása mögött nem csekély gazdasági megfontolás is húzódhat, ráadásul nyolc éven belül minden megvalósíthatónak tűnik.

Ha másért nem, hát azért, mert Japán - Kína fő riválisa - is holdmissziókat dédelget magában: ők azonban inkább robotokkal "rohannák le" égi kísérőnket. Furcsa mód ezt a japánok is pont 2020-ig akarnák összehozni.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. június 26.

Kőfelverődés az űrben

„Nem tudjuk pontosan, valójában mennyi meteorit záporozik a földre, amíg nem létesítünk űrállomásokat ott, ahol a meteoritok még eredeti méretükben megfigyelhetők.” Tegnapi posztunkban a Földet első amerikaiként megkerülő John Glenntől idéztük ezt a részletet. A hatvanas évek eleje óta sok minden megváltozott, azóta lett már űrállomás is. A napokban azonban a meteoritok megfigyelése túlontúl közvetlenre sikeredett.

Az autó szélvédőjén idegesítő látvány a kőfelverődés nyoma, az űrben ez valószínűleg nem csak esztétikai okokból idegesítene minket. A napokban a Nemzetközi Űrállomás egyik ablakába csapódott be egy kisméretű meteorit, vagy űrszemét-darabka.
Mivel ez egy lövedék sebességének a sokszorosával történt, a NASA most épp azt elemzi, hogy a sérülés mennyire veszélyezteti a jelenleg hattagú legénységet.

Dizájnkonyha? Szó nincs róla. Az alábbi képen a Nemzetközi Űrállomás Föld felé néző kupolája látható, ez egyike a bázis legellentmondásosabb elemeinek. cupola.jpg

Az ablakok kérdésköre már a hatvanas évek eleje óta vita tárgya az űrhajósok és a mérnökök között: előbbiek ragaszkodnak hozzá, utóbbiak tartanak tőle. A Mercury-programban résztvevő hét asztronauta egységesen kitartott amellett, hogy az űrhajók kabinjára nagy ablakok kellenek, ez ugyanis megkönnyíti számukra a tájékozódást. Bár ezek nem készültek el Alan Shepard, az első amerikai asztronauta repülésének idejére, így ő kénytelen volt beérni kis kukucskáló-nyílásokkal, de a második emberes repülés alkalmával Gus Grissom már tökéletes panorámában gyönyörködhetett.

Nem véletlen valószínűleg, hogy a Nemzetközi Űrállomás mindenkori legénysége számára az ablakokat a többi közt John Young asztronauta harcolta ki – ő volt az első, aki hatszor járt a világűrben, ebből egy útja a Holdra vezetett: csak tudja, mire van szükség odafenn. Földön és űrben azóta is áldják a nevét: az űrhajósok általában a Kupolában pihennek, innen nézelődnek lefelé, a Föld nevű bolygóra, és a netet bejáró, lélegzetelállító videókat is innen veszik fel.

A Nemzetközi Űrállomás Kupolájának hét ablaka van, ezek mindegyikét egy-egy űrálló, kevlárral is megerősített zsalugáter védi: már csak a muskátlik hiányoznak az alpesi idillhez. A sérült ablak serpenyőkre is emlékeztető zsaluját azonnal becsukták, és ez így is marad amíg meg nem érkezik a NASA-tól a kiértékelés eredményre.
Hasonló meglepetések bármikor előfordulhatnak, mivel az amerikai űrhivatal csak a nagyobb darabkák útját követi figyelemmel. Cseresznyénél kisebb méretű űrszemétből több százezer darabból álló kollekció kering a Föld körül – ezek jellemzően műholdak összeütközésekor keletkeztek. Rajtuk kívül persze még ugyanilyen méretű meteoritok is el találhatják az Űrállomást.

Jobbik eset, ha a meteoritok az űrállomást találják el: a kupola ablakai speciális üvegből készülnek, amiket nem könnyű átütni. Azonban halálos következménnyel is járhat, ha egy hasonló méretű meteorit történetesen űrséta közben talál el egy asztronautát. Ennek veszélye leselkedett az Apollo-program holdraszálló asztronautáira is, és úgy tűnik, rövidesen kínai kollégáiknak is szembe kell ezzel nézniük. Kína hold-ambícióiról holnapi posztunkban lesz szó.

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.Puli_5000.jpg


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. június 22.

De mit akar Kína?

Indíthatnánk persze másik közhellyel is, de minek, ha ez is megteszi: a történelem ismétli önmagát. Az Egyesült Államokra napjainkban az ötvenes évek köszöntöttek. Fejük fölött ismét önálló életet él a világűr – legalábbis, abban az értelemben, hogy van valami, ami nem áll amerikai ellenőrzés alatt. Ez a zavaró valami pedig a kínai űrprogram.

Legutóbb az ötvenes évek végefelé lehetett ilyen érzésük az amerikaiaknak, pedig akkor még csak egy kis gyösz keringett a fejük fölött, amit kisvártatva egy bizonyos Lajka nevű kutya követett - igaz, szegény pára nem húzta sokáig odafenn. A kínai űrprogram persze abban mindenképp hasonlít szovjet elődjéhez, hogy ezúttal is ők „provokálnak”. (Az űrversenybe is a szovjetek lovallták bele a nagy nyugati ellenlábast, mégpedig akkor, amikor Hruscsov ráérzett a tengerentúli pánik édeskés ízére, amihez elég volt bármelyik amerikai újságot fellapozniuk.)

A kínaiak tuladonképpen most önmagukkal állnak űrversenyben, amit kérdéses, hogy az USA meddig fog hagyni: elképzelhető, hogy a kínai űrprogram „kitermel” egy újabb Kennedy elnököt, aki ezúttal az évtized vége előtt a Marsot programozza be a NASA GPS-én a desztinációk közé? Tudjuk: akció-reakció, szó szót követ.
Az már látszik, hogy Kínának ambíciózus tervei vannak, ezt nem nehéz kitalálni. Ha nem így lenne, puszta pénzkidobás lenne az önálló űrállomás létrehozása. Elég lenne, ha bedobnák a közösbe az űrprogramjukra szánt pénz egy részét, és akkor máris lenne egy kínai modul a Nemzetközi Űrállomáson. Meg kínai taikonauták, meg hawaii.

China_Space_Program.jpg
De nem ezt teszik, és éppen ez az, ami árulkodó. A hatvanas évek eleje óta sem fejlődött annyit a technika, hogy bizonyos lépéseket meg lehetne spórolni. Illetve: a technika rengeteget fejlődött azóta, de annyit azért nem, hogy az ellenőrzést meg lehetne spórolni. Egy hősi halott ugyanis nem tesz jót egyetlen nyilvánosság előtt zajló űrprogramnak sem. Márpedig a kínai az ilyen – ebben is eltér a szovjetekétől. Vannak kötelező elemek, amiket be kell tartani: olyasmi ez, mint a szobatisztaságra nevelés.

Ha holnaptól Magyarország történetesen embert akarna juttatni a Holdra, valószínűleg elsőként egy személyzet nélküli kabint állítana Föld körüli pályára. Ha ez sikerült, ugyanezt megismételhetné – ezúttal már emberek is lennének a fedélzeten. Opcionálisan persze a két fázis közé iktatható egy-egy kisállatos szőrmókos küldetés, de ennek igazából csak PR-értéke lenne, ráadásul az állatvédők is tiltakoznának. Úgyhogy, marad az ember.
Ezzel a főemlőssel aztán gyakorolni kellene egy kicsit a manőverezést, a dokkolást, majd az egészet lehetne előlről kezdeni az eddigi kísérletekhez használt rakétánál nagyságrendileg nagyobb, erősebb holdrakétával.

Lényegében ezt csinálták az ameikaiak a hatvanas években, persze, nagyon sarkítva: a Mercury-program keretében jókat keringtek a Föld körül, a Gemini-programban már küldetésenként két asztronauta vett részt: még tovább tartózkodtak a világűrben, aztán gyakorolták az űrsétát, és egy kicsit dokkolgattak is. Gyakorlatilag ekkorra már mindent kipróbáltak, ami a holdraszálláshoz kellett. Majd következett az Apollo-program, ahol egy kicsit ismerkedtek a cuccal, dokkoltak egy keveset, majd nekilódultak a Holdnak.

Magyarországnak ma könnyebb dolga lenne. Kínának meg még pénze is van rá. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a tavalyi volt az első év, amikor Kína megelőzte az Egyesült Államokat a rakétaindításokban: míg az USA 18 rakétát indított a világűrbe 2011-ben, addig Kína 19-et. És ma már még egy Magyarországnak sem kellene végigcsinálni az egész Mercury, Gemini-programot. Elég lenne a rövidített kiadás, egyfajta gyorstalpaló. Ma ugyanis egy teljesen átlagos képességű gyerek megmondja azt, amire a hatvanas évek elején még dollármilliók mentek el: egészen egyszerűen azért, mert senki nem tudta, hogy túlélhető-e a világűr. És ha igen, akkor mennyi ideig.

Ezekbe a kezdeti kételyekbe nyújt betekintést John Glenn visszaemlékezése, aki első amerikaiként kerülte meg a Földet. Erről szombati és hétfői posztunkban olvashattok majd.

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.Puli_5000.jpg


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. június 21.

Samtelenség

Sokat elárul az első amerikai asztronauták lelkiállapotáról az a tény, hogy egyikük egy vadászgépen is képes volt elaludni - repülés közben. Az eset Gus Grissommal történt, aki a szundikálás előtt átadta a gép irányítását Sam Beddingfieldnek - utóbbi volt felelős Gus űrutazásának idején az űrhajó tömegéért és egyensúlyáért, a mentőrakétáért, a fékezőrakétákért, a kabint a hordozórakétáról leválasztó kis rakétákért, a fékezőernyőért és a főernyőért, a pirotechnikai eszközökért, beleértve az ajtópántokat lerobbantó tölteteket. Gyakorlatilag mindenért.
Sam küldte Alan Shepardnek, az első amerikai űrhajósnak a zsírkrétákat, hogy el ne unja magát 15 perces űrugrásán, ugyanilyen megfontolásból Gus Grissomot keresztrejtvénnyel lepte meg a start előtti órákban, hogy kicsit oldja a feszkót. Grissommal való közös kalandját is ő mesélte el, ezt az alábbiakban kíséreljük meg lefordítani. Sam Beddingfield 2012. június 13-án, 78 éves korában halt meg.

"1957-ben találkoztam először Gus Grissommal a Wright Patterson Légibázison. Mindketten repülőgépek tesztelésével foglalkoztunk. Én repülőmérnök voltam, Gus pedig vadászpilóta, mégpedig a berepülő pilóták egyike. Számos tesztútjára elkísértem.
A legemlékezetesebbre az utolsó közös utunk sikeredett. Az volt a feladatunk, hogy megfigyeljük egy B-47-es sugárhajtású bombázó repülését. Először mi szálltunk fel egy kétüléses F-100F géppel, Gusnál vezette a gépet, ő ült az első ülésben. A B-47-es azonban műszaki problémák miatt mégsem szállt fel. [Az alábbi képen baloldalt Gus Grissom, a jobb szélen Sam Beddingfield látható.]Grissom_Sam.jpg

Amikor a B-47-es tesztelését törölték, Gus egy javaslattal állt elő. „Lássuk, mit gondolsz azokról a módosításokról, amiket ezen a gépen csináltak: miért nem próbálod ki, és nézed meg magad, hogy tetszenek-e?”
Így aztán átvettem az irányítást, bekapcsoltam az utánégetőt, és kipróbáltam pár rutinmanővert. Közel egy óra hosszat vezettem a gépet, Gus csak egy-két megjegyzést tett a repülés alatt, de az idő nagy részében hallgatott.

A repülés végefelé, Gus már több mint 15 perce nem szólalt meg. Láttam, hogy az üzemanyagszint rohamosan csökken, de Gus csak nem mondott semmit. Végül, amikor 400 literre apadt, megszólaltam: „Hé, ember, 400 literen az üzemanyag.” Nem kaptam választ. Így párszor erőteljesen megrángattam a botkormányt balról-jobbra, ettől a gép egyik oldaláról a másikra fordult. Ez ébresztette fel Gust. Ugyanis elaludt.
„Hol vagyunk?” – kérdezte.
„Azt hiszem, hogy a bázis felé tartunk, de nem vagyok benne biztos. 400 literen az üzemanyag” – feleltem.
Gus higgadtan csak ennyit mondott: „Átvettem.”

Gus a rádiót a megfelelő frekvenciára állította, majd azt mondta: „Patt Tower, itt a Drumhead 5.” Ez volt Gus hívójele Wright Pattersonban. „Készen állunk a landolásra.”
A toronyból ezt felelték: „Sehol nem látunk téged.”
„Nemsokára fogtok” – felelte Gus. Ekkor még több mint 10 és fél ezer méter magasan voltunk.

Meredek zuhanórepülésbe kezdtünk, majd normál leszállópályára álltunk, és kisvártatva tökéletesen landoltunk, annyi üzemanyaggal, ami épp arra volt elég, hogy a gép visszaguruljon a helyére.

Visszagondolva persze tudom, mekkora veszélyben voltam, de akkor nem aggódtam: maximálisan megbíztam Gus képességeiben – ezt ő váltotta ki belőlem. Pilótaként nagyon jól időzített, minden körülmények között pontosan tudta, mit kell tennie, és azt is, hogyan hajtsa végre a manővert."

Sam tagja volt annak a bizottságnak, ami kivizsgálta Gus balesetét, erről korábban írtunk. Emllékeztetőül annyit, hogy a Liberty Bell 7 útján minden simán ment egészen a vízreszállásig. Ekkor - a mai napig ismeretlen okból - aktiválódtak a kabin ajtópántjait leválasztó robbanótöltetek; a detonátorról egészen a balesetig úgy hitték, hogy azt csak az űrhajós hozhatja szántszándékkal működésbe. Ajtó híján a víz akadálytalanul ömlött be a kabinba, amiből Grissom gyorsan kimenekült, igaz, később kis híján belefulladt a tengerbe. A nagy kapkodásban ugyanis nyitva felejtett szkafanderén egy szelepet: ezen keresztül szökött a levegő az űrruhából - mindeddig ez a levegő tartotta a felszínen az űrhajóst. Gus majdnem vízbe fulladt. Szerencsére őt még idejében kimentették, a kabin azonban az Atlanti-óceán fenekére merült.

Sam a történtek kivizsgálásáról ezt írta: „Gus mindvégig kitartott amellett, hogy nem ő hozta működésbe az ajtót lerobbantó detonátort. Egy belső vizsgálatra került sor, ami megállapította, hogy az ajtó valóban magától robbant le. A detonátor aktiválásához ugyanis nagyon erős ütésre volt szükség - megelőzendő, hogy véletlenül működésbe lépjen. Aki már robbantott le ilyen ajtót, az tudja, hogy az ütés nyoma megmarad a kéz hátoldalán – Gusnak nem volt semmi ilyen sérülés a kezén, miután kimentették a vízből. (…) Három vagy négy különböző lehetőséget találtunk arra, az ajtó miként robbanhatott le magától. Jól ismertem Gust, és biztos voltam benne, hogy megmondaná nekem, ha az ajtót manuálisan robbantotta volna le.”

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.Puli_5000.jpg


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. május 12.

Intergalaktikus peterakó Szegeden

Május van, ilyenkor a medve már rég kibújt az agyoncsépelt közhelyek legaljáról, viszont Oppy, a marsjáró csak nemrég ébredt fel négyhónapos téli álmából a Marson, és már közel négy métert arrébb is gurult telelőhelyéről. Ahol igazából nem is aludt - ugyanis egyhelyben álldogált, és a tőle robotkarnyújtásnyira lévő marsi sziklákat babrálta: több mint tucatnyi kövön végzett ez idő alatt vizsgálatokat.

Viszont jó hír, hogy a májust a földi életformák egyike-másika meg épp azzal tölti, hogy diszkrét marsi invázióra készül. Május 12-én kezdődik ugyanis a 7. Magyarok a Marson feszt Szegeden. Az eseményre több mint 30 csapat nevezett be, ráadásul ezek egyikének Pulis kötődése is van. Kopiás Péter a marsbányász egylet (Mars Mining Corporation) tagja, a többi közt ő nevezte el az általa tervezett négykerekű ős-Pulit Tevének - amit a tervek alapján akkortájt akár még fel is lehetett volna fújni. A Puli egyedfejlődésének ebben a viszonylag korai fázisában még javában a tevekorszakát élte: ekkor még ágasbogas kerekei voltak, plusz a szerkezetet szükség esetén egy "nyakkal" is meg lehetett spékelni, ennek végén üldögéltek a kamerák. Mindez oldalnézetből egy tevére emlékeztette Pétert, aki ezzel fényesen rácáfolt arra a közhiedelemre, hogy tudatmódosulást csak tudatmódosító szerekkel lehet elérni - későbbi életrajzírók kedvéért leszögezzük: Péter semmi ilyesmit nem használ, még az alkoholt is kerüli. Tudatmódosítókról tehát szó sincs - elég csak mérnöknek születni.

És ha már így történt, nincs mit tenni: Péter és brigádja már hetedik éve vívja csatáját egy tornateremben berendezett Marson. Az általuk tervezett és épített marsjárónak egyelőre még nincs neve, a verseny végére viszont esélyes, hogy a "Rough Ride" lesz a befutó, ugyanis meglehetősen kemények a "léptei": egy hisztis kisgyerek sem képes ilyen profizmussal a földhöz csapkodni magát. Íme:

Ezt a marsi tornatermet idén – a keretmese szerint – egy intergalaktikus peterakó tartja rettegésben, az üvegházhatás ehhez képest smafu. A világot fenyegető pókszerű izé ugyanis unos-untalan lepetézik, emiatt egyszer majd egészen biztosan kihal az emberiség. Szerencsére, vannak robotok, amik álcázással akár még be is csaphatják a Nagy Intergalaktikust.
A peterakó ugyanis minden forgó mozgással haladó [ez mérnöknyelven kábé kereket jelenthet, csak az a szó már biztosan derogál érzékeny fülüknek] robotot automatikusan ellenségnek tekint, idén tehát ezt leszámítva minden más mozgásmintával próbálkozhatnak a résztvevők.

Az emberiséget oly hűségesen, évezredeken át kísérgető kerékkoncepció száműzésével Péter alapvetően háromféle lehetőségre számít. Lesznek pókszerű robotok, valószínűleg páros számú lábbal, lehetnek kétlábú, humanoid típusú robotok, csak fel ne boruljanak, mert akkor vége a sztorinak. A harmadik csoportot gazdagítja Péter csapata is: ők a forgómozgást alakítják át járássá.

Amikor ránéztem az alábbi tervrajzra, rögtön megállapítottam, hogy a középső 108 pontos übermezőbe kell eljutniuk a csapatoknak. De nem, pontosabban, nem csak oda. Péter szerint a versenyt úgy kell elképzelni, mint egy focipályát, ahol 11 kapu van: mindegyikbe lehet gólt lőni, de a torna megnyeréséhez mindegyikbe be is kell lőni egyet. A 11 "kapura rúgásra" kábé negyedórájuk van a csapatoknak.

A verseny időre megy, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk: a gyakorlatban az a robot lesz a gyorsabb, amelyik egyetlen paranccsal a lehető legkomplexebb feladatok megoldására képes. A kütyük ugyanis nem holmi távirányítós kisautók fészliftjével készülnek; szoftveresen irányítják őket: minél többet halad emberi beavatkozás nélkül, annál kevesebb ideig kell a robotnak a mérnökök döntésére várnia. Ideális esetben tehát akár be is programozhatnák a tervrajz alapján az egész pályát, legalábbis elvben: mivel egyszerre négy csapat versenyzik egymással, kicsi az esélye annak, hogy nem kell majd soha közbeavatkozni.

Ráadásul, a csapatok által gépeiknek adott parancsokat 15 másodperccel késleltetik a tornateremben - a rádiójelnek is ennyi ideig tartana eljutni a Földtől a Marsig. A robotoknak azonban nem csak mozogniuk kell – ez annyira alap, hogy ezért önmagában még pont sem jár. Pedig ez sem egyszerű, hiszen „műholdkép” alapján tájékozódhatnak: a tornaterem plafonjáról egy webkamera figyel, ez alapján alkothat egy-egy csapat képet - szó szerint - önmaga és a másik három csapat, valamint a peték helyzetéről. De ezzel a felvétellel is meg kell küzdeniük: a "műholdképet" készítő webkamerán például halszemoptika is lehet, ezt a fotót egy, a csapatok által fejlesztett szoftver "torzítja vissza" eredetire, hogy azt a robot egy másik szoftvere hasznosíthassa a tájékozódás során.

A verseny lényegét egyszerűbb megérteni, ha idézünk az intergalaktikus játékszabályzatból: „Egy példa: 72 pontos a célterület. A "B" csapat lerakott egy labdát, az 72 pont. Jön "C" csapat, és ő is lerakja a labdát: ez neki is 72 pont. A forduló végén kettejük labdája csak 36-36 pontot ér, ezért "C" csapat elemi érdeke, hogy "B" csapat labdáját eltüntesse a célterületről megszerezve a teljes 72 pontot.  Felvenni csak saját labdát lehet, a többiekét egyéb mechanikai módon kell szükség esetén eltávolítani.”

A verseny egyik legizgalmasabb része azonban minden bizonnyal a kipakolás lesz, Péter szerint ilyenkor nagy a kíváncsiskodás, megy az "ipari kémkedés". Ilyenkor jönnek a homlokracsapkodós pillanatok: "hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe?!" Ekkor derül ki például, hogy amíg az egyik csapat 3 hétig szívott egy probléma megoldásával, azon egy másik brigád - például pillanatragasztó közbeiktatásával - két pillanat alatt átlendült.
A petéket egyébként nehézsúlyú ping-pong labdák helyettesítik, hogy azért a közönség is tüsszenthessen néha, ha már olyan nagyon muszáj neki. Hogy ennek lehetőségét még tovább csökkentsék, a játékot interneten is közvetítik, az élő adáshoz kattints ide! Természetesen, a Puli hevesen drukkol azért, hogy sikeres legyen Kopiás Péter és a marsbányászok mai bevetése.


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. május 7.

Szuperhold

A helyzet az, hogy a szuperhold távolról sem volt olyan szuper, pontosabban egy árnyalattal sem volt kevésbé szuper ahhoz képest, amilyen a Hold máskor szokott lenni. Az emberrel az egyik fő gond az, hogy a Hold „mezei” és „szuper” állapota közötti különbség észleléséhez legalább két holdnak kellene egyidejűleg egymás mellett lennie az égen: a jelenség akkor lenne az igazi, ha a Holdat kevésbé szuper, szokványos formájában is láthatnánk. Hogy legyen mihez viszonyítani.

Másrészt pont a viszonyítás felelős azért, hogy a horizont közelében akár mindennap "szuperholdat" láthatunk. Ez azonban agyunk tevékeny közreműködésének köszönhető - erre a poszt végén térünk vissza.

Legalább két pszichológiai jelenség játszik velünk. Az egyik. Ha elég határozottan állítják, hogy az, ami látunk, nagyobb ahhoz képest, amit látni szoktunk, elhisszük. Ezzel az emberek többsége így van, még akkor is, ha a Holdnál jóval egzaktabb dologról van szó: ha például összezárnak minket egy olyan csoporttal, ahol rajtunk kívül mindenki más kellő határozottsággal állítja a rövidebb vonalról, hogy az a hosszabb, egy idő után mi is elfogadjuk. Ez a csoporthatás.

A szuperhold jelenség egyébként egzakt dolog: évente általában egyszer van ilyen, idén erre a május 5-ről 6-ra virradó éjszaka került sor. Ekkor a Hold mintegy 30 ezer kilométerrel volt közelebb a Földhöz, így égi kísérőnk bolygónktól való távolsága alig több mint 350 ezer kilométerre apadt. Emiatt 14 százalékkal tényleg megnő a mérete a földlakók számára, és 30 százalékkal fényesebb az idén esedékes többi teliholdnál. A szuperhold annyira valóságos, hogy a tengerekre is hatást gyakorol, mégha ez nem is túl sok: pár centivel magasabban tetőzik ilyenkor a tenger dagály idején, helyi földrajzi tényezők miatt a különbség akár 15 centi is lehet; ez még mindig nem az, amit cunaminak mondanánk.

Viszont. Akár szuperhold van, akár nem, a horizont környékén mindig "nagyobb" a Hold. Ez azonban csak látszólagos: saját agyunk csap be minket galád módon, bár a Holdat puffadásra hajlamosító mentális tényező még nem pontosan tisztázott. Igazság szerint ilyenkor még messzebb van tőlünk a Hold szűk 1 földsugárnyival - ez kábé másfél százaléka a teljes távolságnak.
Valószínűleg olyasmi történik a fejünkben, amit a fenti ábra is szemléltet: a fekete-fehér "csempéken" álló piros golyók azonos méretűek, mégis kisebbnek látjuk a kép alján a hozzánk közelebb lévőt, és nagyobbnak a tetején lévőt. (A képre kattintva bátran játszhatunk is velük, és tesztelhetjük perceptuális konstanciáinkat.) Ilyen lineáris perspektívában látjuk szabad szemmel a világot, nem kizárt, hogy ennek esik a Hold is áldozatul. Ha nem így lenne, akkor az előbbi képen pont egyformának látnánk a két golyóbist. Persze, nem csak a szomszédos égitesttel kivételez agyunk: a lenyugvó vagy a felkelő napot is nagyobbnak észleljük.

A fentiek miatt tehát nem csak az év egy kitüntetett szuperhold-napján, hanem gyakorlatilag minden alkalommal 30-50 százalékkal nagyobbnak látjuk a Holdat akkor, amikor az a horizonton ül. Erről a holdillúzióról már az időszámításunk előtti 4. században is értekeztek, és rengeteg publikáció jelent meg erről – jellemzően bő kétezer évvel később. Egyes elméletek szerint azért látjuk ekkor a Holdat nagyobbnak, mert agyunk a táj jellegzetességeihez - pl. fákhoz és más tereptárgyakhoz - viszonyít. Amikor a Hold delel, azaz zeniten van, támpont nélkül marad agyunk, így kénytelen a Holdat akkorának láttatni velünk, amekkora az valójában.

Az tehát a nagy helyzet, hogy a szuperhold idején a Hold tényleg nagyobb, mivel égi kísérőnk ilyenkor fizikailag tényleg közelebb van hozzánk, ebből azonban leginkább csak nagy fényességét érzékeljük szemünkkel. A Holdat azonban egy átlagos éjszakán is nagyobbnak látjuk, ha a horizonton van - ezzel agyunk észlelési mechanizmusa ajándékoz meg minket. Ha tehát lekéstük a hétvégi szuperholdat, vagy nem voltunk elégedettek a méreteivel, nincs probléma: a következő holdkelte lehet, hogy nem okoz majd csalódást.

A hétvégi szuperholdat nem hagyhattuk szó nélkül, következő posztjainkban - ígéretünkhöz híven - Al Shepard beszámolójából közlünk részleteket, aki első amerikaiként 1961. május 5-én ruccant ki a világűrbe.


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. május 3.

Számkivetve

Két film is készült az Apollo 13-ról: az egyik 25 évvel a baleset után, a másik azonban még az űrhajó balesete előtt. Az előbbi a sokak által ismert 1995-ös film Tom Hanks főszereplésével, utóbbi a Marooned címet viselte, és olyan arcok játszottak benne, mint Gregory Peck és Gene Hackman. A film alapjául Martin Caidin azonos című regénye szolgált, amit még 1964-ben  írt.

A filmet 1970 elején a NASA repülésirányítóinak is levetítették. A többi közt egy Art Campos nevű legény is megnézte 1970. április 13-án, aki később elmondta, hogy a filmben vázolt problémán gondolkodott, miközben a vetítésről hazafelé tartott, sőt, ezzel is aludt el otthon az ágyban.

Pár óra múlva Campos egy telefonhívásra ébredt, amiben tudatták vele, hogy az Apollo 13 balesetet szenvedett, és azonnal be kell jönnie a munkahelyére. Ki kellett dolgoznia, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó parancsnoki egységében lévő akksikat miként lehet újratölteni.

Ezeket a korábbi és későbbi missziók során kizárólag a hazatérés utolsó fázisában, a légkörbelépés előtt kezdték el használni.
Az Apollo 13 parancsnoki moduljában azonban áramszünet volt a robbanást követően. A fedélzeti számítógépet viszont be kellett kapcsolni arra az időre, amíg a navigációs adatokat kimásolják belőle, és átmentik a holdkomp agyába, ami végül mentőcsónak módjára egészen a Földig fuvarozta a sérült űrhajót. Erre az időre a szükséges áramot épp a fenti légkörbelépésre szolgáló akksikból nyerték, azonban félő volt, hogy használatuk miatt épp a légkörbelépésre nem marad majd bennük elég kraft.

Valahogy tehát "után kellett tölteni" ezeket az akksikat. Campost ennek megoldására rendelték be a baleset éjjelén, és miközben úton volt a 45-ös épülethez, ahol a Küldetésértékelők dolgoztak, beugrott előző esti filmélménye, valamint egy eljárás, amit egy évvel korábban eszelt ki arra, hogy miként is lehetne a lemerült akksikat újratölteni a holdkomp óriási akkumulátorainak segítségével.

Munkahelyére érve Campos azonnal nekilátott az eljárás leírásának, míg társai a Küldetésértékelő szobában a parancsnoki egység és a holdkomp kapcsolási rajzait böngészték. Végül rábukkantak egy kis drótra, ami a két jármű között húzódott. Eredetileg ezt azért tervezték be még évekkel korábban, hogy a holdkomp egyes alkatrészeit melegen tartsák addig, amíg azt be nem üzemeli a Hold felé utazó legénység.
 
Megtalálták tehát a drótot, de fogalmuk sem volt arról, hogy az eljárás működik-e majd – emlékszik vissza Jerry Woodfill, aki a probléma megoldásán dolgozó villamosmérnökök mellett üldögélt a Küldetésértékelő szobában. Attól tartottak ugyanis, hogy az áram rossz irányba, tehát a holdkomp felé indul majd el, ahelyett, hogy épp a holdkompból jönne a delej a parancsnoki egység akksijaiba.

És tényleg. Woodfill szerint a földi szimulátorokon nem is működött a dolog. A szimulátor számítógépe ugyanis nem engedte meg ezt, de nem volt más alternatíva. Vesztenivalójuk sem volt, amúgy sem tehettek mást, mint hogy kipróbálták, az űrben működik-e a dolog. Ott működött.
 
"Komolyan azt gondolom, hogy a „Marooned” című film volt a megoldás kulcsa, és a látottak hatására ugrott be Art Camposnak ez a drót. Ezzel a baleset előtt forgatott film is hozzájárult az Apollo 13 tényleges megmeneküléséhez" - állítja Jerry Woodfill, aki szerint 13 véletlen játszott közre a legénység megmenekülésében. Woodfill szerint a film ezek egyike volt.

A fentieken kívül voltak még további hasonlóságok is az Apollo 13 tényleges drámája és a "Marooned" című film között.
Ilyen volt például a földi szimulátorok használata - ugyanígy próbáltak a valóságban is modellezni a problémák megoldását. A filmben a Gregory Peck által játszott küldetésirányító elrendelte, hogy a NASA minden erőforrását be kell vetni a mentés érdekében, és hogy az alvállalkozókat is maximálisan be kell vonni a probléma megoldásába – ez hasonlóképp történt a valóságban is. A filmbéli, valamint a Chris Kraft által a valóságban levezényelt sajtótájékoztatók légköre szintén nagyon hasonló volt.
A Marooned űrhajósai is tévesen azt gondolták, hogy egy meteor találta el őket, ugyanígy az Apollo 13 asztronautái a robbanást követően is eleinte ilyesmire gyanakodtak. A filmben is egy hurrikán fenyegette a mentőakciót, ahogy az Apollo 13 esetében is ez történt. Sőt, a filmbeli meterológusok ugyanúgy rosszul jósolták meg a vihar útját, mint hús-vér társaik az Apollo 13 küldetés végefelé.
A filmben és a valóságban is Jimnek hívták a parancsnokot, és a Maroonedban is az Apollo 13-hoz nagyon hasonló módon próbáltak úrrá lenni a készletek apadásán; továbbá az orvosok is ugyanúgy aggódtak a legénység kialvatlansága miatt. A filmbéli személyzetnek is azt javasolta a földi irányítás, hogy kapcsoljanak le kettőt a rendelkezésre álló három üzemanyagcella közül. Ezek voltak az Apollo 13 áramszolgáltatói, a balesetet követően a valóságban is ugyanúgy egy cellát használtak, mint a filmben, amíg az le nem állt. (Az üzemanyagcellák a többi közt oxigénből állítottak elő áramot: mivel az egyik oxigéntartály felrobbant, a másik pedig eresztett, így lassan elfogyott az áramtermeléshez szükséges „üzemanyag”.)

Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka és felesége, Marilyn Lovell egy későbbi interjúban erről az 1969-es filmről is beszélt. A pár elmondta, hogy Lovell feleségének a Marooned konkrétan rémálmokat okozott. Ezzel kapcsolatos negatív emlékei ihlették a Tom Hanks-féle Apollo 13 hatvanas évek filmes technikáit idéző álomjeleneteit.


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. május 2.

A tartályok helyzete

Két ugyanolyan oxigéntartály volt az Apollo 13 műszaki egységében, az egyik kívül, a borítás alatt, a másik belül. Ha a "csapágyas", külső tartály került volna belülre, az Apollo 13 legénysége nem élhette volna túl a küldetést.

Az Apollo 13 balesetének története valójában az indítást megelőző években kezdődött. Ahogy Jim Lovell "Lost Moon" című könyvében leírta, a baleset emberi hibák és műszaki anomáliák összessége miatt következett be. De ha a véletlenek kicsivel is másképp alakultak volna, nem menekülhetett volna meg a legénység. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint a személyzet megmenekülése a kettes számú oxigéntartály műszaki egységben elfoglalt helyének köszönhető. Az alábbi skiccen ez a műszaki egység látható, a kép tetején látható részhez rögzült a parancsnoki modul hőpajzsa, kicsivel feljebb az űrhajósok ültek - a műszaki egységnek háttal. Középen látható a küldetés során felrobbant ominózus kettes számú oxigéntartály (Oxygen Tank 2).

A NASA által a balesetről készített jelentést is átnyálazva Woodfill arra következtetésre jutott, hogy a legénység meghalt volna, ha a hibás kettes számú oxigéntartály nem a műszaki egység külső borításához közel kapott volna helyet, hanem mondjuk, a modul belsejében - ahol például, a másik oxigéntartály volt. A kettes tartály helyzete ugyanis nagymértékben összefüggött a robbanás okozta kár mértékével. Ha a másik, az egyes számú oxigéntartály sérült volna meg, a robbanás esetén nem lett volna lehetőség a mentésre.

Az oxigéntartályok különleges körültekintéssel szigetelt gömbök voltak, ezekben tárolták a folyékony oxigént - egy cső és egy fűtőszál vezetett át rajtuk középtájt. Az Apollo 13 kettes számú tartályát eredetileg az Apollo 10-be építették be, de valamit meg változtatni rajta, ezért aztán kiszerelték. A tartályt azonban véletlenül "megütötték", és az ettől megsérült – ezt akkor nem tekintették nagy problémának.

A tartályokat ugyanis a műszaki egységben egy "polcra" szerelték (ld. a fenti képet), és két csavarral rögzítették a helyükre. A kiszerelés közben azonban, figyelmetlenségből csak az egyik csavart távolították el a polcból, azon az oldalán, ami a kettes számú tartályt tartotta. Amikor megemelték a polcot, az egyes tank a helyén marad, míg a kettes megindult felfelé, nekikoccanva a fölötte lévő, üzemanyagcellákat rögzítő szintnek.

A műszaki egységben sem volt tánctér, a "kilengés" mindössze öt centis lehetett, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ütés hatására elmozduljon a lazán rögzített töltőcső a tartály belsejében. Az "ütődött" tartály helyett egy másikat kapott az Apollo 10, viszont az eltávolított tanknak csak a külsejét vizsgálták meg. A belsejét senki nem nézte át, így észrevétlen maradt a töltőcsövet ért kár. A sérült tartályt aztán beszerelték az Apollo 13 műszaki egységébe 1968. november 22-én.

Sajnos volt még egy probléma a tartállyal, ami az előbb leírt sérülés nélkül talán sosem okozott volna gondot. Az oxigéntartályokat eredetileg arra tervezték, hogy 28 Voltos váltóáramról üzemeljenek. 1965-ben azonban elrendelték, hogy meg kell felelniük a Kennedy Space Center 65 Voltos földi betáplálásának is. Ezért aztán minden alkatrészt ennek megfelelően átalakítottak – az egyetlen kivétel a fűtőelem kapcsolói voltak, ezeken átsiklott a mérnökök figyelme. A kapcsolókat úgy tervezték, hogy akkor lépjenek működésbe, és kapcsolják le a fűtést, amikor a tartály hőmérsékletete eléri a 26 Celsius fokot. (A tartályban általában -74 és -174 Celsius fok közötti hőmérséklet volt.)

Egy repülés előtti tesztelés során a kettes tartályból nem megfelelően jött ki az oxigén, feltételezhetően a sérült cső miatt. A fűtést általában csak nagyon rövid időre kapcsolták be, épp csak annyira, hogy a tartály belsejét enyhén megmelengessék: a magasabb hőmérséklet ugyanis megnövelte a tartályban a nyomást, amitől a cseppfolyós oxigén „nem ülepedett le”. A földi próba alkalmával úgy határoztak, hogy „felforralják” a tartályban maradt oxigént, hátha úgy lesznek szívesek kijönni belőle az oxigénatomok: nyolc órán át 65 Voltos árammal fűtötték. Ettől valószínűleg megsérültek azok a kapcsolók, amiket eredetileg csak 28 voltos feszültségre terveztek. (Miután a tartály leengedése végül sikerült, mindenki – beleértve az Apollo 13 három űrhajósát is – egyszeri, átmeneti hibának minősítette az esetet, és megkockáztatták az indulást. Ha nem így tesznek, akkor hónapokat csúszott volna a küldetés, ami így utólag, valószínűleg nem lett volna olyan nagy baj.)

Az Apollo 13 balesetét kivizsgáló bizottság később arra a következtetésre jutott, hogy a kapcsolók vélhetően megolvadtak és besültek, ezért nem léptek működésbe, és ezért nem állították le a fűtést, amikor a hőmérséklet elérte a 26 Celsius fokot. Így történhetett meg, hogy a tartály hőmérséklete 538 Celsius fokra emelkedett. A tartály belsejében lévő hőmérőt viszont arra tervezték, hogy csak 26,6 Celsius fokig mérjen, így az extrém túlfűtést nem vette észre senki. A nagy hő hatására aztán tényleg kiment a tartályból az utolsó oxigénmolekula is, de emiatt a tank belsejében súlyosan megsérült az elektromos kábelek teflonszigetelése.
Amikor a tartályokat behelyezték az Apollo 13 űrhajójába, a megsérült kettes tank a műszaki egység külső részébe került.
„Mivel a szikra, ami berobbantotta a kettes tartályban lévő oxigént, a tank tetején keletkezett, a tartály úgy viselkedett, mint egy termosz dugója. Kívül volt, ezért amikor felrobbant, csak a műszaki egység oldalát takaró lemez négyméteres darabját röpítette az űrbe. Az oxigéntartályokat rögzítő polc ezesetben megakadályozta, hogy a robbanás repeszei a hidrogéntartályokat is eltalálják. De ha mindez a modul belsejében található egyes tankkal történt volna meg, nagy valószínűséggel minden másképp alakult volna" - állítja Woodfill.

Abban az esetben ugyanis, ha a sérült tartály a műszaki egység belsejébe kerül, a robbanás erejétől a másik oxigéntartály is felrobbant volna, ettől pedig a pusztítás ereje fényévekkel nagyobb lett volna.

A belső tartály robbanása utat tört volna magának a tartópolcon át az alattuk található törékeny hidrogéntartályok irányába. Woodfill szerint az illékony hidrogéngáz az oxigénnel keveredve egészen biztosan elpusztította volna az egész űrhajót. "Természetesen, ezesetben a legénység azonnal meghalt volna. És semmi nyomunk, adatunk nem lenne arról, mi is történt az Apollo 13-mal" - állítja Woodfill.

Az egyes számú oxigéntartály került belülre, a sérült tartály pedig kívülre. Woodfill szerint 50 százalék volt az esélye annak, hogy mindez fordítva történjen, és a későbbiekben felrobbanó tartályt ne kívülre, hanem a műszaki egység belsejébe szereljék. Az oxigéntartályok szerencsés elrendezése jelentősen közrejátszott az Apollo 13 megmenekülésében.


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. május 1.

Terminátor a Földön

Az Apollo 13 oxigéntartályának robbanása gyorsan leamortizálta az űrhajót, ettől kezdve a cél a továbbiakban nem a holdraszállás, hanem a nettó életmentés volt. De egyre több probléma merült fel a baljós küldetés során. Az űrhajó megfelelő pályán tartása óriási kihívás volt a küldetésirányításnak, leginkább azonban a legénység küzdött vele: az életük múlt rajta.

Alapjáraton az űrhajó parancsnoki egységének számítógépei végezték a többi közt a navigációt, de a műszaki egységben történt robbanás miatt az áramszolgáltatás szünetelt, így a navigáció sem működött. Meg úgy általában semmi. A holdkomp leszállóegységében lévő akksikra támaszkodhattak, ezek korlátozott kapacitása miatt azonban kénytelenek voltak spórolni az árammal. Így hát navigáció nélkül utaztak a Föld felé. Az asztronauták a csillagok pozíciója alapján tájolták magukat a "fedélzeti szextánssal" - hasonlóan ahhoz, ahogy az ősi tengerészek is navigáltak. A Nappal együtt 37 csillagot választott ki a NASA, ezek alapján határozták meg az űrhajó pontos helyét.

A csillagok alapján tájékozódni azonban korántsem volt egyszerű. Az oxigéntartály felrobbanása miatt az Apollo 13 törmelékfelhőben utazott. Jim Lovell parancsnok és legénysége így nehezen tudta megkülönböztetni a csillagokat azoktól a fényes darabkáktól, amik a napfényben körülöttük csillogtak. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint "nem lehet úgy navigálni, hogy közben nem látod a csillagokat rendesen".

A NASA-nak szerencsére volt erre az esetre is forgatókönyve egy előrelátó beszállítónak köszönhetően, Jerry szerint ez is hozzájárult az Apollo 13 megmeneküléséhez. A navigációnak ez a vadiúj módját korábban csak egyszer próbálták ki – az Apollo 8 esetében. És az, aki akkor használta ugyanaz a Jim Lovell volt, aki történetesen épp az Apollo 13 parancsnoka volt.
A TRW - ez a cég szállította be a navigációs rendszereket és eljárásokat – egyik alkalmazottja, aki egyébként Jerry cimborája volt, előrukkolt egy meglehetősen szokatlan ötlettel. „Ez a pali a barátom és a szomszédom, az ő elmondása alapján tudom, hogy milyen tervvel rukkolt elő az Apollo-űrhajósok csillagalapú navigációjával kapcsolatban. Mert mi van akkor, ha a csillagok nem látszanak? - tette fel a kérdést Woodfill. "Namármost ez nagyon valószínűtlen volt, mivel az űrben nincsen felhő, köd vagy füst, ami megakadályozná, hogy a csillagokat lássák az asztronauták. De a gondolat csak nem hagyta nyugodni. Rövidesen elő is állt a megoldással. Miért ne használnánk a Föld terminátorvonalát?”

A terminátor az a vonal, ami elválasztja a nappalt és az éjszakát itt a Földön: az űrből látszik igazán szépen, amikor egyik oldalán már süt a nap, a másikon azonban még sötét éjszaka van. Jól néz ki, de még jobb, hogy segítségével élve vissza lehetett hozni az Apollo 13 legénységét.
Jerry Woodfill haverja számolásba kezdett, majd egy számítógépes programot írt hipotézise ellenőrzésére. A javaslatot a NASA navigációs kütyükkel foglalkozó bizottságának elküldte, ők jóvá is hagyták a technikát, így az bekerülhetett a földi irányítás központi számítógépeibe. Ott is porosodott az Apollo 8 küldetéséig.

Lovell ezen az útján navigátori minőségben utazott a Holdhoz az Apollo 8 fedélzetén. Akkor csillagmegfigyelések alapján készült fel a Földre való visszatérésre, a koordinátákat be is pötyögte az Apollo meglehetősen egyszerű számítógépébe a kijelző és a billentyűzet segítségével. Ahelyett azonban, hogy entert (ENTR) ütött volna, véletlenül megnyomta a szomszédos törlés (CLR) gombot, amivel az űrhajó pozíciójára vonatkozó összes adatot kiütötte a gépből. Ez korántsem volt fatális hiba, viszont kiváló alkalmat teremtett a terminátorvonal alapján való navigáció kipróbálására.
Jerry szerint „Lovell konzultált a küldetésirányítással, hogy megismételje-e a szextánssal a csillag megfigyelését, ekkor valakinek beugrott az az ötlet, hogy ennél soha jobb lehetőség nem lesz a tartalék navi kipróbálására: használják a Föld terminátorvonalát. És működött. De aztán mindenki megfeledkezett róla, amíg… na meddig?"

Egészen az Apollo 13 küldetésig; ennek fedélzetén újra megtaláljuk Jim Lovellt, aki ezúttal az űrhajó parancsnoka volt. Az Apollo 13 legénysége tájékozódási pontnak a Napot használta, ami alapján prímán lehetett is vezérelni az űrhajót, és meggyőződhettek arról, hogy jó pályán haladnak-e, miközben a holdkomp fékezőrakétáival pályakorrekciókat hajtottak végre.

De ahogy egyre közelebb értek a Földhöz, úgy lettek egyre gondterheltebbek a légkörbelépésért és navigációért felelős szakik is, mivel a pályaelemzésből az derült ki, hogy az űrhajó túl laposan érkezik:  ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az Apollo 13 a lehető legjobb úton járt ahhoz, hogy a Föld légkörét elérve örökre lepattanjon a világűrbe. Úgy tűnt, mintha valami mindig lefújta volna az űrhajót a pályájáról. Később jöttek rá, hogy mi is volt az. A holdkomp leszállóegységének hűtése volt ludas. Mivel még egyetlen ilyen leszállóegység sem tért vissza földközelbe, a "titokzatos széllel" az űrhajósok sosem szembesülhettek az atmoszférába való belépést megelőzően.

Újra be kellett gyújtani a hajtóműveket, de a navitól nem várhattak segítséget, mivel, mint írtuk, a parancsnoki egység komplett vezérlőrendszerét energiatakarékossági okokból lekapcsolták: a fedélzeti számítógép működtetése túl sok elektromos áramot zabált volna fel. Az áramszünet azonban Jerry Woodfill szerint nem feltétlen jelent problémát.

„Halálbiztos megközelítés esetén, nincs szükség áramra. Egyszerűen megfelelő irányba kell állítani az űrhajót, be kell indítani a hajtóműveket, majd le kell állítani annyi idő múltán, amit a küldetésirányítás megszab.” Ehhez egy biztos támpont kellett, és itt jött be a képbe a híres terminátorvonal.
A Föld megközelítése közben a három űrhajós három különböző dolgot csinált, amit kiválóan lehet repülőgépekkel is érzékeltetni - ezért a két fenti ábra. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, Lovell az ablak mellett ülve a terminátorvonal segítségével próbálta meg "egyenesben" tartani a gépet, és irányította az űrhajó függőleges tengely körüli (legyező irányú) elforgatását (ld. balra). Konyhanyelven szólva tehát oldalirányban, balra-jobbra kormányzott úgy, hogy az ablakon lévő skálát rajta tartotta a terminátorvonalon. Így megvolt a Föld forgástengelye, és a továbbiakban ehhez viszonyíthatott. Haise azt ellenőrizte, hogy mekkorát bólintson a gép (ld. jobbra), Swigert pedig az eltelt időt mérte Omega Speedmaster órájával.

A terminátor tehát egy biztos vonal volt (olyasmi, mint a horizont), ehhez viszonyíthatták helyzetüket, és ez volt az, ami Jim Lovell és társai életét megmentette.


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 30.

Unortodox hazaút

Másfél nap alatt hozzuk-e haza az Apollo 13 legénységét, úgy, hogy jó eséllyel felrobbannak, vagy tartson inkább négy-öt napig az út, kockáztatva, hogy útközben esetleg megfulladnak? A NASA az utóbbit választotta, pedig ez volt a járatlan út: soha korábban, sem később nem tettek ilyesmit. Dönteni viszont kellett, és ennek felelőssége Gene Kranzra és küldetésirányító csapatára hárult. De miért is ne a lehető leggyorsabban hozzunk vissza a Földre egy szerencsétlenül járt űrhajót?

Közvetlenül az oxigéntartály robbanása után a NASA-nál többen a gyors hazatérést javasolták Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint. A módszert (Direct Abort) már 1966-ban kidolgozták probléma esetére, ez a terv azzal számolt, hogy a műszaki egység az űrhajót egy éles kanyar közbeiktatásával hozza vissza. Woodfill szerint a baleset után egyesek épp ehhez az eljáráshoz kívántak nyúlni: az űrhajót pikk-pakk visszafordítják, így az nem kerüli meg a Holdat. Ezzel a módszerrel mintegy másfél nap alatt hazajutott volna a legénység. Ez volt a leggyorsabb út. A bibi az volt, hogy a hajtómű a sérült műszaki egységben volt, ráadásul közel ahhoz a területhez, ahol a robbanás történt. Senki nem tudta, hogy a balesetben a hajtómű megsérült-e.

A másik opció a Hold megkerülése volt az ún. szabad visszatérés pályáján, ezzel azonban négy-öt napig is eltarthatott a visszaút a Földre. Kérdéses volt, hogy vajon a legénység kibír-e ennyi időt?
Ennél a verziónál dönteni kellett, hogy a műszaki egység avagy a holdkomp hajtóművét használják-e arra, hogy a Földhöz vezető pályára állítsák a legénységet. Az erre tervezett hajtómű a műszaki egységben megsérülhetett, a holdkompot viszont nem erre tervezték. Normális esetben ugyanis az utóbbi fékezőrakétáit a Holdraszállás közben használta, és tervezésekor gondolatkísérletként sem merült fel, hogy egyszer uszály módjára tolja majd maga előtt az űrhajót egészen hazáig.

A holdkomp fékezőrakétáinak segítségével való visszatérés a Földre ismeretlen kockázatot rejtett, és mindeddig precedens nélküli volt. Mindezt könnyebb megérteni egy illusztrációval. Az alábbi, az Apollo 13 robbanás utáni állapotát bemutató rajzon a holdkomp leszállóegysége az a balra látható négylábú szerkezet. Ettől jobbra van a holdkomp sokszögletű felszállóegysége, ezzel érkezett volna vissza holdi flangálását követően a két űrhajós ahhoz a harmadik társukhoz, aki ezidő alatt abban a középtájt látható a gúlaidomban üldögélt, ami egész idő alatt a Hold körül keringett volna - akárcsak a többi, sikeres holdraszállással végződött küldetés esetében. A gúla a parancsnoki egység, mögötte pedig a ominózus műszaki egység látható, az ábrán jól láthatóan hiányzik a borítása: itt történt a robbanás.

A Holdig tehát ez a három egység jutott el, ami igazából kettő volt, ezek közül csak egyetlen egy, a parancsnoki modul tért vissza a Földre. Az Apollo 13 kényszerű újítása az volt, hogy ők a holdkomppal (a képen baloldalt) együtt érkeztek vissza a Földhöz, úgy ahogy az a fenti képen is látható. (A többi küldetés esetében a holdkomp leszállóegysége örök időkre a Holdon maradt, a felszállóegység pedig a parancsnoki modulhoz való dokkolást követően levált, és előbb-utóbb becsapódott a Holdba). Ez azonban járatlan út volt. Ha a holdkomp nem működik, vagy esetleg a fékezőrakéták indítása nem tökéletesen sikerül, a legénység becsapódhatott volna a Holdba.

Gene Kranz könyvében leírja, hogy inkább megérzés alapján döntött a megfordulás helyett a hosszabb út, a Hold megkerülése mellett - ahogy szintén ösztönére hallgatott akkor, amikor jobbnak látta békén hagyni a sérült műszaki egység hajtóműveit, és inkább a holdkomp fékezőrakétáinak használata mellett döntött.

Később Kranz elmondta, hogy rossz előérzete volt a műszaki egység hajtóművével kapcsolatban. Mindazonáltal a holdkomp leszállóegységébe épített fékezőrakéták használatában is volt rizikó. A rendszert ugyanis nem arra tervezték, hogy egynél több alkalommal beindítsák. Arra szolgált, hogy a holdkörüli pályáról leereszkedjen a Hold felszínére. És pont. Tervezésénél a mérnökök esze ágában sem volt, hogy pályakorrekcióra kell majd használni - arra, hogy az ún. szabad visszatérés pályára állítsa az űrhajót. Ahogy az sem ötlött fel bennük, hogy a holdkompnak képesnek kell lennie arra, hogy egy újabb gyújtás alkalmával nagyobb sebességre gyorsítsa az űrhajót, hogy az a legénység túlélése érdekében hamarabb visszaérhessen a Földre.

A holdkomp hajtóművének első használata az elvárásoknak megfelelő volt, a legénység megkerülte a Holdat, ráadásul ez az összes többi Apollo-küldetésnél nagyobb ívben sikerült nekik, így mindmáig ők azok, akik az emberiség történetében a legmesszebbre jutottak a Földtől. (Bár erről a rekordkísérletről menetközben talán örömmel lemondtak volna a fiúk.) A küldetésirányítás az első sikeres üzem után azonban egy második gyújtást fontolgatott.

Enélkül is földközelbe értek volna az indítástól számított kábé 153 óra elteltével. A számítások szerint azonban ezzel igencsak kicentizték volna a legénység életét, mivel így kevesebb mint egy órára elegendő tartalékuk maradt volna a túlélésre.
Sok vitát és számolást követően a küldetésirányítás mérnökei végül arra a következtetésre jutottak, hogy a holdkomp hajtóművei képesek lesznek megbirkózni a hazatérést némiképp meggyorsító második gyújtással. Így aztán be is indították őket, ezzel további 262 m/s-mal (közel ezer km/h-val) növelték az űrhajó sebességét – így az indítástól számított repülési időt 143 órára csökkentették, ami már jóval kecsegtetőbb volt a túlélés szempontjából.

De mi történt volna akkor, ha a holdkomp hajtóművei helyett a sérült műszaki egység gyújtásával kísérleteznek? Soha nem tudjuk meg biztosan, de Woodfill szerint a légkörbe lépés előtt a parancsnoki modulról leválasztott műszaki egységről készült fotó tanúsága szerint a hajtómű fúvókája enyhén eldeformálódott. A hajtómű ugyanis a felrobbant oxigéntartály tőszomszédságában volt: Woodfill szerint a katasztrófához elég lett volna egy kis szilánk, ami a robbanáskor kilyukasztotta a hajtómű falát.

Ha ez tényleg megtörtént, és így indítják be, annak olyan következményei lehettek volna, ami később a Challenger űrsikló tragédiájához vezetett: ők is felrobbantak volna.
Woodfill ezt a forgatókönyvet tartja valószínűnek. Szerinte a sérült műszaki egység hajtóművének indítását követően azonnal bejelzett volna az égéstér túl magas hőmérsékletére figyelmeztető biztonsági rendszer. „Használatával meteorszerű csíkot húzott volna az Apollo 13, és sosem ért volna vissza a Földre. Bár a sikeres gyújtás korábban visszajuttathatta volna a legénységet a Földre, használata túl veszélyesnek tűnt.”


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 28.

A hőpajzs nem sérült meg

„Az egyik fele teljesen hiányzik” - ezt rádiózta hitetlenkedő hangon Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka a földi küldetésirányításnak, amikor először meglátta azt a négy méteres lyukat, ami a műszaki egység oldalán éktelenkedett. A legénység a Föld légkörébe való belépés előtt kabinjukról leválasztotta a megtépázott egységet, aminek oxigéntartálya még a Hold környékén robbant fel: akkor szembesültek a sérülés mértékével. Mindazonáltal a helyzet alakulhatott volna még nyomorúságosabban is. Például akkor, ha a parancsnoki modul hőpajzsa is megsérült volna a balesetben. A baj azonban nem járt volna magában: Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint, ha az oxigéntartály robbanása nem a műszaki egység oldalfalát szakítja le, leválaszthatta – sőt: le kellett volna választania – a parancsnoki modult a műszaki egységről. (Könnyebb megérteni mindezt, ha tisztában vagy az űrhajó felépítésével, szemléltető ábráért kattints ide, képért és leírásért pedig klikk ide!)

A földi visszatérésre készülődő Apollo 13 legénysége által a műszaki egységről a leválasztás után készített fotókról kiderült, hogy nem csak a modul egyik oldalát szakította le a felrobbanó oxigéntartály, hanem a robbanás a nagynyereségű antennát is megrongálta (ld. alábbi kép). Ez azt jelenti, hogy a detonáció miatt a világűrbe szanaszét repkedő darabok sok mindent eltaláltak. Egyáltalán nem volt biztos, hogy például a hőpajzs sérülés nélkül megúszta a kalandot.

Ezt azonban a parancsnoki egységből készített fotókból nem állapíthatták meg, tekintve, hogy a hőpajzs gyakorlatilag az űrhajósok háta mögötti fal volt. Ha megsérült volna a robbanásban, akkor hiábavaló lett volna a legénység megmentésére tett összes addigi erőfeszítés, mivel a légkörbelépés során menthetetlenül elégtek volna a kabinnal együtt.

"A műszaki egység belsejét úgy tervezték, hogy középen egy 9 x 4 méteres, hosszanti folyosó volt. Ebben a gázok, folyadékok vagy részecskék szabadon mozoghattak az alagutat a két végén lezáró főhajtőmű és a hőpajzs között. Mivel az "alagút" egyik végét közvetlenül a parancsnoki modul alját borító hőpajzs zárta le, a kettes számú oxigéntartály robbanásakor keletkező repeszek ezt is kikezdhették."

Woodfill szerint tehát a Küldetésirányítás aggodalma egyáltalán nem volt alaptalan: a felrobbant tartály szilánkjai súlyos károkat okozhattak volna a műszaki egység egyik végén található hőpajzsban, valamint a főhajtóműben. Utóbbi nem is lett volna akkora probléma, hiszen a holdkomp - eredetileg holdraszállásra szánt - fékezőrakétáival tolta őket haza, a Föld felé: a robbanás után a műszaki egység tehát csak amolyan ballaszt volt. Viszont hőpajzsból csak ez az egy volt, és ennek sérülésmentesnek kellett maradnia ahhoz, hogy a kapszula, és benne a legénység túlélje a Föld légkörébe való visszatérést.
Mint később kiderült, szerencsére nem sérült meg, hiszen a legénység túlélte a küldetést. Történt azonban más, csodával határos dolog is.

Ez pedig az volt, hogy a parancsnoki modult és a műszaki egységet nem szakította szét egymástól az oxigéntartály robbanása, ami olyan erejű volt, hogy az egész külső burkolatot kihajította a világűrbe.

Woodfill szerint a műszaki egység oldalpaneljének leszakításához négyzetcentinként 16,5 Newton kellett. Ennél jóval kisebb erőre volt azonban szükség a műszaki egységre a hőpajzsával illeszkedő parancsnoki modul leválasztásához: négyzetcentiméterenként mindössze 6,8 Newton. Csak találgatni lehet, hogy a robbanás ereje miért a külső, jóval ellenállóbb burkolatot szakította le, és miért maradt egyben a parancsnoki és a műszaki egység kettőse.

Az űrben ugyanis nincs légnyomás, így kizárólag a szerkezetek mechanikai rögzítésén múlik két egység egybenmaradása, vagy szétválása.
Az oxigéntartály robbanásának ereje rögtön az oldalpanelt érte, és mivel kiszakította azt, tudjuk, hogy meghaladta a külső burkolat letépéséhez szükséges négyzetcentinkénti 16,5 Newtont. Ennyi erő tehát minimum keletkezett a detonáció során, ami simán leválaszthatta volna a jóval kevésbé ellenálló rögzítéssel bíró parancsnoki egységet a műszaki modulról.

Mégsem ez történt. De vajon miért?

„Szemmel láthatóan a másik oxigéntartály és a többi, a robbanás közelében lévő szerkezet elnyelte a hirtelen megnövekedett nyomást, mielőtt az elérhette volna a két egység csatlakozási helyét. Ha azonban a felrobbant kettes számú oxigéntartályból kirepülő repeszdarab kilyukasztotta volna a szomszédos tartályok valamelyikét, valószínűleg egy második robbanásra is sor került volna, ami már jócskán megnövelte volna a szerkezeteket érő nyomást. Ez esetben, természetesen a két egység szétvált volna egymástól, vagy a hőpajzsot érte volna végzetes sérülés.”

Egyesek szerint nem volt fontos, hogy a műszaki egység leválik-e a parancsnokiról – elvégre az működésképtelensége miatt eleve csak „ballaszt” volt. Azonban más problémák is jelentkezhettek volna, ha a két egység leszakad egymásról, legalábbis ezt állapította meg az Apollo 13 baleseti jegyzőkönyve. A hőpajzs ugyanis nem csak egy repesztalálat miatt károsodhat, hanem attól is, ha túl hosszú ideig éri a kozmosz hidege.

És ez még nem minden. 

A két egység idő előtti szétválása esetén még az űrhajó irányíthatóságával is gondok lettek volna, ha a holdkomp a rácsatlakoztatott parancsnoki egységgel túl korán magára marad. Ezen kívül a műszaki egység robbanást követő azonnali leválása azt is jelentette volna, hogy a szétválás pillanatában búcsút mondhattak volna az üzemanyagcellákban megmaradt energiának is. Emiatt a parancsnoki modul akksijaira jóval nagyobb terhelés jutott volna.

Ezeket normál esetben csak a légkörbelépés előtt kapcsolták be, nélkülük azonban nem lehetett élve megúszni a Földre érkezést. Az Apollo 13 esetében azért kellett hozzájuk nyúlni, hogy a parancsnoki modul fedélzeti számítógépében tárolt repülési adatokat a legénység átmenthesse a holdkompéba. Az akciót követően a holdkompból áthozott akkukkal gyakorlatilag gyorstöltőre rakták a parancsnoki egység kritikus akkumulátorait, így biztosítva, hogy legyen bennük elég kraft a légkörbe lépés idejére. Ha azonban a robbanás leszakította volna a parancsnoki és a műszaki egységet egymásról, már közel sem lett volna olyan biztos, hogy a telepeket sikerült-e volna a holdkompéval "utántölteni".

A műszaki egység végül elégett. A légkörbe lépés előtt leválasztották a parancsnoki modulról, ami aztán a holdkomphoz hasonlóan belépett az atmoszférába, és hőpajzs híján gyorsan elkokszolt. Emiatt persze senki nem tudta mérnöki szempontból felboncolni az űrhajónak ezt az ominózus darabját.
"Számomra egyrészt a csodával határos, hogy a hőpajzs nem sérült meg a robbanásban, másrészt, hogy a két egység csatlakozása kibírta a szétszakításához szükséges erőnél jóval nagyobb robbanási energiát." - állítja Jerry Woodfill, aki szerint ezek a körülmények is hozzájárultak az Apollo 13 megmeneküléséhez.


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 27.

A zsilipajtó

Egy olyan apróság, mint egy rakoncátlan zsilipajtó, az űrben életeket menthet, pláne, ha valamiért nem lehet becsukni. Az Apollo 13 legénységének megmeneküléséhez a NASA egyik mérnöke szerint ez is hozzájárult. Amikor az oxigéntartály felrobbant az Apollo 13 parancsnoki moduljához kapcsolt műszaki egységben, az asztronautáknak gőze sem volt arról, hogy igazából mi történhetett. Ezzel a földi irányítás is így volt - erősíti meg Jerry Woodfill, aki szerint az is közrejátszott abban, hogy a legénység túlélte a balesetet, hogy a parancsnoki modul és a holdkomp közti zsilipajtót nem sikerült becsukniuk.

Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka először azt hitte, hogy Fred Haise poénkodik ismét, és egy nyomáskiegyenlítő szelep működtetésével próbálja a frászt ráhozni a legénység többi tagjára – merő viccből: az ad ki ugyanis magából hasonló durranó hangokat. Ilyesmit már csinált a repülés korábbi szakaszában, ilyesmikkel szórakoztatták egymást az akkor már szinte rutinszámba menő utazás alatt az űrhajósok. Érthető: szinte sírtak az unalomtól.

Amikor azonban Lovell meglátta a Haise arcára kiülő meglepetést, és ezzel egyidejűleg az összes vészjelző-lámpa karácsonyfaégők módjára működésbe lépett, Jim következő gondolata az volt, hogy az Aquarius nevű holdkomp külsején történhetett valami.

Jim Lovell ezek után már csak arra gondolhatott, hogy a holdkompot egy meteor találta el. Ekkor azt mondta Jack Swigertnek, hogy gyorsan csukja be a parancsnoki modul és a holdkomp közötti zsilipajtót, hogy legalább a parancsnoki modulból ne szökjön ki az oxigén.
Swigert háromszor is megpróbálta bezárni a zsilipajtót, de mindhiába. Lovell kétszer esett neki, de az csak nem záródott. Ekkor Lovell már sejtette: ha az űrhajó borítását átütötte volna egy meteor, már egy kósza oxigénmolekula sem lenne a kabinban. De semmi ilyesmi nem történt. Így a személyzet tárva nyitva hagyta az ajtót, és figyelmük az oxigéntartályok csökkenő nyomását jelző mérőműszerek felé fordult. Majd Lovell kinézett az ablakon, és egy felhőt pillantott meg, ami elég szokatlan jelenség a világűrben. Akkor döbbent rá, hogy ezt a kozmoszba szivárgó oxigén okozhatja.

A túlélésükben közrejátszott, hogy ismét mázlijuk volt. Egyrészt az Apollo 13 személyzete az utazás viszonylag korai szakaszában már összenyitotta a parancsnoki modul és a holdkomp közötti ominózus zsilipajtót, majd be is üzemelték a holdkompot - így jóval előrébb jártak a Holdra való leszállás előkészítésében - legalábbis a korábbi küldetésekhez képest. Másrészt óriási mákjuk volt, hogy nem sikerült becsukni a zsilipajtót.

Woodfill szerint a holdkomp szokásosnál korábbi üzembehelyezésével, valamint azzal, hogy nem sikerült bezárniuk a zsilipajtót, és ezért nem kellett bíbelődniük annak újbóli kinyitásával, sok időt megspóroltak - ez pedig szorult helyzetükben kritikus tényező volt.
„Egyesek szerint a leszállóegység beüzemelése nem visz el sok időt, szerintem viszont igen: ha lezárták volna az átjárót, és csak utána kezdték volna el kutatni a robbanás valódi okát, azzal sok idő ment volna fel, hiszen utána a zsilipajtót újra fel kellett volna nyitniuk, majd be kellett volna üzemelniük a holdkompot".

De miért voltak olyan fontosak az így megspórolt másodpercek?
A műszaki egységben található három üzemanyagcella a többi között az űrhajó áramszolgáltatója, az általuk termelt áramról működtek a parancsnoki modul műszerei. Az üzemanyagcellák működéséhez oxigén is kellett, ami az oxigéntartály robbanását követően elég visszafogott mennyiségben állt rendelkezésre: „Természetesen, a kettes számú oxigéntartály egyből elszállt a robbanás pillanatában, és közben az egyes tartály tömítését is megsértette, így az oxigén innen is az űrbe szivárgott. Oxigén nélkül nem kaphatók munkára az üzemanyagcellák és ha az üzemanyagcellák bedobták a törölközőt, abból már a legénység sejthette, hogy nem szállhatnak le a Holdra. A következő kérdés az volt, hogy vajon életben tudnak-e maradni.”

Eközben odaát, a holdkompban minden rendszer pöpecül működött, és nem tellett sok időbe, amire a legénység és a földi irányítás rájött arra, hogy az Aquariust akár mentőcsónakként is használhatnák: ez azt jelenti, hogy a parancsnoki és műszaki modul együttesét a holdkomp tolja egészen a Földig.

No de. A Földhöz való visszaevickélés összes navigációs paramétere a parancsnoki egység fedélzeti számítógépében volt, ezek nélkül nem lehet az űrhajót visszaterelni a Földre. Ebből következően a parancsnoki egység agyában elraktározott adatokat át kellett vinni a holdkomp "szürkeállományába". Mivel nem jött áram az üzemanyagcellákból, a parancsnoki egységet minimum az adatok kimentéséig üzemben kellett tartaniuk – ezt a légkörbelépéshez szükséges akksikkal tették.
Ezeket az akkukat azonban nem erre tervezték: a legénység csak a visszatérés legutolsó fázisában használta őket, emiatt csak pár óra hosszat tudtak üzemelni - normál helyzetben addig, amíg a legénység leválasztja a parancsnoki modulról a műszaki egységet, és belép a légkörbe. Mégpedig ezzel a kapszulával, ami nem más, mint a hőpajzssal felszerelt parancsnoki egység:

Az Apollo 13 előtt soha fel nem merült, hogy a Föld légkörébe való belépés előkészületei előtt használják ezeket az akksikat – mondta Woodfill. De ez most vészhelyzet volt. Ha azonban ezek az akksik lemerülnek, az az egyik legrosszabb dolog lett volna, ami csak történhetett volna. A legénység olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak bírt, hogy átmentse a navigációs paramétereket a parancsnoki modulból a holdkompba, de minden késlekedéssel vagy újabb problémával nőtt a valószínűsége, hogy lemerítik a légkörbelépéshez oly nélkülözhetetlen akksikat. Ezek nélkül nem élhették volna túl a visszatérést.
"Az az idő, amit megspóroltak azzal, hogy nem kellett a zsilipajtó újranyitásával bíbelődniük, arra volt jó, hogy a holdkompról áthozott vészakksikkal a parancsnoki egység kritikus akkumulátorait feltöltsék annyira, hogy épp elég kraft legyen bennük a visszatérésre”.

Érdekes, hogy akkor, amikor a zsilipajtónak működnie kellett, szabályszerűen működött is. Erre akkor volt égető szükség, amikor a légkörbe érés előtt le kellett választani a parancsnoki egységről a holdkompot: a zsilipajtó ekkor már simán bezáródott. De a robbanás pillanataiban a túlélésüket annak is köszönhették, hogy ezt nem sikerült bezárniuk, ezért tudtak olyan gyorsan átcuccolni a holdkompra. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint a zsilipajtó azon dolgok közé tartozott, ami segített megmenteni az Apollo 13 legénységének életét. Amikor ugyanis az űrhajósok be akarták zárni a zsilipajtót, valójában "megpróbálták lezárni a megmenekülésükhöz vezető egyetlen lehetséges utat.” Ez, szerencsére, nem sikerült.

Háztáji Puli

Holdjárónk négykerék-meghajtású, így minden kerekünkre jut egy motor.
Ahhoz, hogy motorjainkat számítógépvezérléssel használni tudjuk, kell némi vezérlő áramkör. Ez a motordriver, ami annyira okos, hogy még a környékén lévő hőszenzorokat is képes kezelni.
Egy bölcsész számára mindig meghatározó élmény, amikor akkorát tágul a horizontja, hogy kiderül: az IC nem csak a közösségi közelekedéssel függ össze, hanem például a roverünkkel is. Úgymint Integrated Circuit. Azaz Integrált áramkör.
Azok az IC-k, amikről most szó lesz, az IC-k nagy családján belül a feszültségstabilizátor IC-k családjába tartoznak rendszertanilag. A chipek (mert azok) közös jellemzője, hogy rengeteg lábuk van, amivel az alattuk lévő NYÁK-ba (Nyomtatott ÁramKör) kapaszkodnak. Ezekre a lábakra mérnökeink megfelelő drótokat kötögetnek, viszont ez most nem jött össze maradéktalanul. A napokban két IC-t sikerült elégetnünk. Hiába, a mérnök is csak ember, és a késő éjszakába nyúló forrasztások alkalmával akár meg is botolhat a sok lábban. A holdraszállást is csapatmunkában csináljuk, de a hibákat is: váltásban, „osztott üzemmódban” dolgoznak mérnökeink, így nagyobb a hibalehetőség is.
Főmérnöki tolmácsolásban mindez így hangzik: „Elterveződött a nyák, és egyik lábra, amire földet kellett volna kötni, rá lett kötve a betáp. Ennek következtében először vörösen izzott, majd kijött belőle a füst. Mert mint az közismert az összes IC, füsttel működik.Ha kijön belőle a füst, akkor nem működik tovább. Sőt, ez igaz minden elektromos alkatrészre.”
Úgyhogy, most az elfüstölt IC-ket próbáljuk beszerezni. Úgy tűnik, ilyesmiket máshonnan nem is érdemes rendelni, csak Németországból. Ott ugyanis negyedannyiért mérik, mint idehaza, és jövő hétre már meg is érkezik a két alkatrész.
Villamosmérnökből jelenleg hiány van a csapatban: ez, valamint a szoros határidők is közrejátszottak abban, hogy a NYÁK-terv nem tudott elég ellenőrzésen átesni. Úgyhogy, ha villamosmérnök vagy, bátran dobj egy emailt nekünk!


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 26.

Baleset a legjobbkor

Ha már egyszer az oxigéntartálynak mindenképp fel kellett robbannia, soha jobbkor nem robbanhatott fel - ha korábban vagy később történik a baleset, az Apollo 13 asztronautái nem élhették volna túl a kalandot. Az időzítés "tökéletes" volt. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke a baleset bekövetkezésekor épp a houstoni központban dolgozott, ő is hallotta a híres mondatot: "Houston, we've had a problem". A következő éveket az Apollo 13 kutatásának szentelte, és 13 tényezőt gyűjtött össze, amik révén megmenekülhetett a bajba került űrhajó legénysége. Az időzítés is rajta van a listáján.

„Nem mindenki ért egyet azokkal az állításokkal, amiket kutatásom eredményeképp tettem, de sokan egyetértenek velem - beleértve Jim Lovellt is: az asztronauták túlélése szempontjából kulcsfontosságú volt, mikor következett be a robbanás. Ha sokkal korábban vagy később történik, az megakadályozhatta volna a megmentésüket.”

Az Apollo 13 műszaki egységében két oxigéntartály volt, közülük a kettes számú robbant fel  a Földtől 321 860 kilométerre. Senki nem tudta, hogy még itt a Földön megsérült a tartályhoz vezető kábelek teflonborítása, mivel a gyártó előzőleg elmulasztotta a fűtőpaneleket 65 Voltosra átalakítani. És amikor az eredeti 28 Voltra kalibrált kábelt megkínálták a jóval magasabb feszültséggel, a tartály túlforrósodott egy indítás előtti teszt alkalmával, és megolvasztotta a szigeteléseket. A sérült, csupasz drótok aztán a Hold közelében rövidzárlatot okoztak, a szigetelés kigyulladt. Az így keletkező tűz gyorsan megemelte a tartály nyomását a 7 MPa határérték fölé, és a tank vagy a tank teteje megadta magát. Megtörtént a robbanás.

Ha a robbanás korábban történik – feltételezve, hogy az Apollo 13 már elhagyta a földkörüli pályát – a Földre való visszatéréshez hátralévő távolság és idő olyan sok lett volna, hogy a túléléshez már nem maradt volna elég energia, víz és oxigén a személyzet részére. Ha később robban - mondjuk, amikor Jim Lovell és Fred Haise már leereszkedett a Hold felszínére - többé nem lett volna lehetőségük arra, hogy mentőcsónakként használják a holdkompot. Mert az már a Holdon állt volna műemlékké átlényegülve. Az Apollo 13 a baleset pillanatában így festett:

Balra található a holdkomp, ami ebben az állapotában leginkább egy elalélt pókhoz hasonlít. A kép közepvonalától jobbra egy gúla látható, ami egy hengertestben folytatódik, ebből egy WC-pumpa gumiharangjára erősen hajazó szerkezet nő ki a kép jobb szélén. A gúla a parancsnoki egység, alapjáraton ebben üldögélt a legénység. A hengeres testbe nem volt átjárás, az ugyanis a gépház: ezt hívják műszaki egységnek, itt történt a robbanás is. A Földről azonban nem a fenti felállásban indították el őket. A Saturn V rakéta tetején volt a parancsnoki egység, ami ugyanúgy, mint a képen is látható, a műszaki egységben folytatódott. Ez utóbbi alá zsúfolták be a holdkompot. A parancsnoki és műszaki egység kombónak tehát a világűrbe elengedett holdkomphoz egy 180 fokos forduló közbeiktatásával dokkolnia kellett. Alapjáraton ebbe mászott át az a két űrhajós, akik leszálltak a Holdra, míg harmadik társuk a Hold körüli pályán keringve a parancsnoki és műszaki egység kettősében várta visszatérésüket.

Akkor ütött be a krach, amikor Jack Swigert egy kapcsolóval beindította az oxigéntartály "keverését".
Az oxigén megkavarása a tartályokban rutinműveletnek számított: keveréssel lehetett a tartály tartalmában lévő oxigén mennyiségéről pontos képet kapni. Nagyon alacsony hőmérsékleten ugyanis az oxigén hajlamos "megalvadni": a kavarást követően jóval pontosabb értéket mutatnak a műszerek a tartályban maradt oxigén mennyiségéről.
A robbanás pillanatában már ötödszörre kaptak utasítást az oxigénatomok megkeringetésére. És ami az egészben a legérdekesebb, hogy a tartályokat más küldetések során 24 óra alatt kábé egyszer kavarták meg. Kérdés, hogy miért kellett ilyen gyakran kevergetni az Apollo 13 esetében?

Woodfill szerint az oxigén mennyiséget érzékelő mérőműszer nem megfelelően működött a kettes számú tartálynál. Houstonban az egyik repülésirányító ezt ki is szúrta: észrevette, hogy a szenzorok nem pontos értékeket érzékelnek, és ezért a Küldetésirányítás további mérésekre kérte az asztronautákat, tehát arra, hogy kevergessék csak szorgosan azt a fránya oxigént - rá akartak ugyanis jönni, miért nem működik megfelelően a szenzor, hogy lehetőség szerint elhárítsák a problémát.
Az értékeket ötször frissíthették a zárlatig, és az ezt követő robbanásig. Ha a mérőműszer megfelelően működött volna, és a szokott módon és ütemben kavargatták volna a tartály tartalmát - tehát 24 óránként -, akkor az ötödik kavarásra azután került volna sor, hogy Lovell és Haise már elindult volna a holdfelszínre. Ekkor viszont már nem menekülhetett volna meg a legénység.

Jerry Woodfill ezt így foglalta össze:
„Tiszta matek. Ha 24 óránként keverik meg az oxigént, az ötödikre épp az indítás óta eltelt 120. órában került volna sor. A leszállóegység a Holdra a küldetés 103,5 órájában indult volna el. A repülés 120. órájában Lovellt és Haiset épp pihenőidejük lejártával ébresztették volna álmukból, mivel ekkor épp nyolc órája fejezték volna be első holdsétájukat. Meredek ébredés lett volna.
Segélyhívást kaptak volna a Hold körül keringő Jack Swigerttől vagy a Küldetésirányítástól, hogy valami nagyon nem stimmel a Hold körül keringő anyahajóval, a parancsnoki modullal.”

A jó ég tudja, hogy ezesetben mi történt volna a legénységgel. A Hold körül keringő műszaki egység üzemanyagcelláinak működéséhez szükség volt a folyékony oxigénre. Azzal, hogy a tartály elszállt, az űrhajó nem tudott elektromos áramot, vizet előállítani, és ugye, oxigénje sem volt. A megmentéshez az ekkor már a Holdon álldogáló holdkompra lett volna szükség, ami azonban örök időkre ott marad, mivel csak a felső része jöhet vissza a parancsnoki modulhoz. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a két egység még csak nem is lett volna képes dokkolni egymással.

És, hogy mi lett volna akkor, ha a robbanás akkor történik, amikor a parancsnoki egység épp a Hold mögött van, ahol nem volt rádiókapcsolat, és emiatt a földi irányítás sem segíthetett volna? Swigertnek egymagában, a parancsnoki modulba zárva problémás lett volna a hiba beazonosítása is.

A feltankolt holdkomp nélkül - leginkább annak hajtóművei és a benne lévő akksik híján - a parancsnoki modul nem térhetett volna vissza a Földre. Élő asztronautákkal semmiképp sem. Az Apollo 13 megmenekülésének kulcsa ugyanis a holdkomp volt, amit a mentőcsónakként használtak az  űrhajósok: ez tolta vissza a parancsnoki és a műszaki egységet egészen a Földig. A holdraszállást követően nem csak Lovell és Haise halt volna meg, de Swigert is a sorsukra jutott volna. Még ha a megrongálódott műszaki egység hajtóműve működött is volna, oxigén nélkül a parancsnoki egység áramát előállító üzemanyagcellák sem működtek. Így pedig az űrhajóra biztos pusztulás várt. Ami az Apollo 13-mal történt elég lesújtó volt, ha viszont előbb vagy később történik a robbanás, biztosra vehető, hogy nem élték volna túl a küldetést.

Woodfill állítja, hogy az oxigén mennyiségét érzékelő szenzor hibás működése volt a garancia arra, hogy a holdkomp a robbanás pillanatában még mindig a parancsnoki modulhoz volt dokkolva, csurig töltve üzemanyaggal.
Ezzel elképesztő mázlijuk volt. Ha nem kavargatják gyakrabban az oxigént, a zárlat később következik be, és akkor a küldetés kimenetele nagyon más lett volna: valószínű, hogy az egész legénység belehalt volna.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 25.

Szerencsés hajtóműleállás

Hajtóműleállásra ritkán gondolnánk szerencsés fordulatként, pláne, nem úgy, ami még meg is menthetné a legénység életét. Az Apollo 13 esetében mégis ez történt. Miközben a kettes számú oxigéntartály egy beépített időzített bomba volt a Holdra tartó asztronauták alatt, ami végül a Hold közelében fel is robbant, akadt más is, ami bőven megölhette volna a három űrhajóst, azelőtt, hogy egyáltalán Föld körüli pályára értek volna: ez pedig a Saturn V rakéta volt.

A fenti kép bal oldalán található rakéta a Saturn V, a holdutazások hivatalos szállítója. Ennek vörösre színezett mezője a második rakétafokozat, ami felszállás közben bibis lett. Nem is akárhogy. A második fokozat alján - az elsőhöz hasonlóan (ez van a vörös színezés alatt) - szintén öt hajtóművet találunk, ezek közül a középső két perccel korábban állt le, mint kellett volna. Szerencsére. A leállás nem okozott problémát, mivel a maradék négy hajtómű képes volt kompenzálni a kiesését azzal, hogy négy percet túlóráztak: a tervezethez képest ugyanis ennyivel működtek hosszabb ideig. De, hogy miért is állt le a hajtómű az mindmáig rejtély. Az viszont tény, hogy ezzel a középső hajtómű jelentékeny mértékben hozzájárult a legénység túléléséhez. Ha ugyanis nem áll le, a Holdig sem jutnak el a fiúk, mert jó eséllyel még itt a Földön felrobbannak.

„Egy katasztrofális hibának kellett volna bekövetkeznie, és minden bizonnyal be is következett volna, ha csak a hajtómű leállását szabályozó rendszer nem viselkedik olyan furán. Azonban még a NASA Apollo 13 balesetről készített beszámolója sem kellő súllyal foglalkozik ezzel a kérdéssel” - állítja Jerry Woodfill, a NASA mérnöke, aki szerint a hajtóműleállás egyike volt annak a 13 szerencsés körülménynek, ami miatt az Apollo 13 legénysége túlélhette a küldetést.

Amikor a központi hajtómű leállt, az érthető okokból sem a legénységet, sem a földi irányítást nem villanyozta fel. A küldetést követően Jim Lovell parancsnok azt mondta, hogy amikor NASA engedélyt adott a repülés folytatására, „mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. OK, túl vagyunk a kötelező gikszeren, és úgy gondoltuk, hogy ettől kezdve sima utunk lesz” - könyvelték el magukban.

Woodfill elmondta, hogy a küldetésirányítás gyors értékelése szerint a problémát az okozta, hogy egy amúgy jelentéktelen elektromos jel kimaradt, és ez okozta a hajtómű idő előtti leállását. De valójában nem ez volt a probléma.
A hajtómű ún. pogózásba kezdett, itt azonban ne a zenei fesztiválok első sorait képzeljük magunk elé, hanem ezt. Erről a problémáról a NASA is tudott: a hajtómű gyakorlatilag rázott, mint a rossznyavalya; ez olyan lehetett, mintha egy mosógép tetejére ülnénk, centrifugálás közben - azzal a különbséggel, hogy esetünkben másodpercenként tizenhatszor ugrik kábé 75 centi magasra. A pogózás kiküszöbölése be is volt tervezve az Apollo 14 küldetésre, de az időhiány miatt erre nem kerülhetett sor az Apollo 13-at magasba emelő Saturn V rakéta esetében.

„Ahogy egy figyelmetlenség okozta az Apollo 13 egyik oxigéntartályának robbanását, amikor a fűtőelem elektromos rendszerét elmulasztották 65 Voltosra áttervezni, és ezáltal időzített bombává vált, ugyanúgy mulasztást követett el a NASA akkor is, amikor egy ismert, és súlyos rakétahibát nem javított ki, ami tönkretehette volna az Apollo 13 küldetést” - állítja a NASA mérnöke.

A Saturn V rakéta második fokozata öt J-2 hajtóműből állt, ezek mindegyike 4500 kN tolóerőt biztosított, így állt össze a holdutazáshoz szükséges 22500 kN tolóerő. (Összehasonlításképp, a legerősebb Jumbo Jet maximális tolóereje 1200 kN - ebben már mind a négy hajtóműve benne van.)

Ott tartottunk, hogy a középső hajtómű pogózni kezdett, amíg a hajtómű le nem állt. A korábbi Apollo-repülések során az indítások alkalmával történtek ilyesmik. A jelenség úgy jön létre, hogy az üzemanyagcsövek és a rakéta szerkezete egyszerre berezonál egy bizonyos frekvencián. A rezonancia hajlamos volt felerősödni a pogózás minden egyes rángásával. Olyan pusztító volt ez a jelenség, hogy az embert nem szállító Apollo 6 küldetés során egy komplett takarólemezt kirepített a világűrbe.

„A rezgés olyan mint egy légkalapács, és az Apollo 6-on olyan szörnyű volt, hogy a rakéta egyik paneljét is leszakította, és ezzel a teljes küldetést veszélybe sodorta. Az Apollo 6 pályáját köralakúra tervezték, de a második rakétafokozatban fellépő pogó-hatás miatt ebből elnyújtott kör lett: ahelyett, hogy nagyjából azonos magasságba került volna, a földkörüli pályájának magassága a földfelszínhez képest 96 és 296 kilométer között váltakozott.”
A wikipedia szerint az Apollo 6-nak 190 kilométer magas körpályára kellett volna állnia, ehelyett 173 és 360 kilométer között váltakozott pályájának magassága.
Woodfill szerint, ha az Apollo 13 hasonló módon áll pályára, az elég rossz lett volna, de a legénység ebbe még nem halt volna bele. Ugyanakkor az Apollo 13-mal teljesen más volt a helyzet, mint az Apollo 6 esetében.

Az Apollo 6 ugyanis egy holdkomp-makettet vitt magával, aminek szerényebb volt a súlya, mint a valóságosnak - így annak is, amit az Apollo 13 cipelt az űrbe. Az Apollo 13 többlettömegével azonban a pogózás egycsapásra sokkal intenzívebb lett. Egy, a küldetésről készített jelentés szerint a hajtóművet 68 g terhelés mellett 16 hertz vibráció érte, ami 76 mm-rel eldeformálta a hajtóműkeretet.

Woodfill szerint, a középső hajtómű leállása kifejezetten jót tett a küldetésnek, ha ugyanis még egy-két másodperccel tovább üzemel, akkor a rezgéshullámok elpusztíthatták volna az egész űrhajót. „A hajtómű vízszintesen háromnegyed métereket ugrált, másodpercenként tizenhatszor: ezzel gyakorlatilag egy kéttonnás légkalapáccsá alakult, ami hatalmas erővel sújtott le a környező szerkezetre.”

De mi állította le a hajtóművet?
„Ez a mai napig nem teljesen tisztázott, de köze lehetett ahhoz, hogy megbolondult a hajtómű nyomásérzékelője, emiatt aztán túl alacsony nyomást észlelt a szenzor” – mondta Woodfill, aki átnyálazta a küldetésről készült jelentést, az azonban a kiváltó okok részletes elemzését nem tartalmazta.

„Habár a hajtóművet egy alacsony nyomást érzékelő szenzor állította le, a hajtómű rendesen működött. Az érzékelőnek semmi köze nem volt a pogózáshoz. Megmagyarázhatatlan okból, de olyasmi történt, mintha valami kiszívta volna a nyomást, emiatt aztán a szenzor leállította a hajtóművet. De azt senki nem tudja, hogy pontosan miért.”

Woodfill szerint azok, akik később tanulmányozták a felszállás közben kialakult helyzetet, elmondták, hogy összességében szerencse, hogy az érzékelő lekapcsolta a hajtóművet. „Valami közbeavatkozott, ami miatt leállt a hajtómű, mielőtt még utat vágott volna magának a törékeny üzemanyagtartályokhoz. Ha ez megtörténik, az minden bizonnyal darabokra szedte volna szét az Apollo 13 űrhajóját.”

A hajtómű szerencsés leállása ismét egy olyan fordulat volt, ami még itt a Földön megmentette a három űrhajós életét.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 24.

Apollo 1

Nehéz úgy beszélni az Apollo-program bármelyik „járatáról”, hogy ne említsük meg az Apollo 1 tűzesetét. Sokan úgy hiszik, hogy az Apollo-program talán sose járt volna sikerrel az Apollo 1 tragédiája nélkül, annyi azonban biztos, hogy Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee halála egészen biztosan hozzájárult ahhoz, hogy az Apollo 13 legénységének nem kellett meghalnia a világűrben. Így vélekedik Jerry Woodfill, a NASA mérnöke, aki szerint 13 oka van annak, amiért a három asztronauta túlélhette az életveszélyes kalandot.

"Mindig is úgy gondoltam, hogy a korai űrmissziók közül a legnagyobb bátorságra az első legénységnek volt szüksége. Legyen szó akár Al Shepardról, az Apollo 1 legénységéről vagy John Youngról és Bob Crippenről, az első űrsikló asztronautáiról, a mindenkori legnagyobb veszélyt egy új űrjármű első startja jelenti az űrbe. A tervezési vagy gyártási hibák miatt ugyanis az első út akár halálos is lehet" - állítja Jerry, a NASA nyugalmazott mérnöke.

1967. január 27-én az indítóálláson egy gyakorlatra került sor a legénységgel a fedélzeten, ez azonban tragédiába torkollott: rövidzárlat miatt tűz ütött ki az Apollo 1 parancsnoki egységében (ld. fenti kép). A kapszulában tiszta oxigén volt, emiatt a tűz gyorsan halálos méreteket öltött: a háromtagú személyzet elevenen megégett mielőtt ők, vagy a földi személyzet közül bárki kinyithatta volna a zsilipajtót. Habár soha nem azonosították be a tűz pontos keletkezési helyét, a wikipedia szerint a gyilkos rövidzárlat épp Grissom parancsnoki ülése mellett történt. A tragédia tervezési és építési hibák széles skálája miatt következhetett be az Apollo parancsnoki modul ezen korai verziójában. Az eset miatt az emberes küldetések 20 hónapig, a hiányosságok kijavításáig parkolópályára kerültek.

„Azt feltételezni, hogy a három bátor asztronauta elvesztése hozzájárult az Apollo 13 megmeneküléséhez szinte nevetséges, de a bizonyíték sokkoló. Grissom, White és Chaffee hozzájárulása az Apollo 13 megmentéséhez még inkább hősiesebbé teszi őket, mint amennyire amúgy is azok voltak, amikor életüket adták azért, hogy az ember eljusson a Holdra.”

Az egész helyzet ironiája összefügg az ominózus zsilipajtóval. Gus Grissomnak már volt egy halálközeli élménye a Mercury kapszulájában, amiben az óceánba való visszatérést követően kis híján meg is fulladt: a kapszula ugyanis elsüllyedt. Az incidens az Apollo zsilipajtajának áttervezéséhez vezetett - el akarták ugyanis kerülni a Liberty Bell 7-tel történt eset megismétlődését.

Sajnos ez egy olyan zsilipajtó megépítéséhez vezetett, amit az Apollo 1 legénységének halála után sikerült csak kinyitni. Mindazonáltal a körülmények úgy hozták, hogy Gus, Ed és Roger áldozata más, Holdra utazó legénység életét mentette meg.

A NASA ugyanis csak az Apollo 1 tragédiáját követően tért át a nem gyúlékony anyagok használatára, ezzel téve tűzbiztossá a jövőbeli Apollokat, valamint az indítóálláson várakozó űrhajó kabinjában tiszta oxigén helyett földfelszíni levegőkoktélt kevertek ki. Az Apollo 13 szempontjából életbevágó volt, hogy a rövidzárlatok megelőzése érdekében addigra már minden elektromos csatlakozót szigeteltek.

„Minden csatlakozót és drótot szigetelőanyaggal vontak be, ami ellenállt a nedvességnek. Ha az Apollok parancsnoki modulját és műszaki egységét nem tették volna tűzbiztossá, az Apollo 13 nagy valószínűséggel nem élhette volna túl a légkörbelépést. A hideg, nyirkos parancsnoki modul belsején az asztronauták által kilélegzett levegőből kicsapódott a pára: a vezérlőpanelek mögött is vízcseppek voltak.”

Woodfill szerint amikor az Apollo 13 parancsnoki modulját a légkörbelépés előtt aktiválták, a vízcseppektől az egész belseje lángba borult volna, ha nem lett volna tűzbiztos. A páracseppek azonnal rövidzárlatot okoztak volna a kapcsolótáblában és a huzalozásban.
Amerika soha nem szállhatott volna le a Holdra az Apollo 1 nélkül. Ha tűz ütött volna ki a Hold felé menet, az a holdraszállási szándékot is rövidre zárhatta volna. „Képzeljék csak el a világ rettenetét egy ilyen esetben, amint hallani a személyzet fájdalmas kiáltásait az űr mélyéből: Tűz ütött ki az űrhajón.”
Az Apollo 1 balesetét követően használt tűzbiztos technológia megelőzte ennek bekövetkezését az Apollo 13 fedélzetén, ez is kellett ahhoz, hogy a legénység túlélje a küldetést.

Háztáji Puli

Múlt hét csütörtökön és pénteken (április 19-20.) egyik geográfus csapattagunk is részt vett a NASA, az ESA és a DLR által szervezett berlini European Lunar Symposiumon. Deák Márton megkísérelte összefoglalni az eseményt. Íme: "Kábé 40 előadó gyűlt össze, többen megtévesztően Európán kívülről. David Kring az LPI egyik legkiválóbb kutatója, Gregory Schmidt, az NLSI egyik vezetője vagy Manabu Kato, a Kaguya küldetés egyik vezetője és Anton Sanin a Roszkozmosztól mind-mind remek előadásokat tartottak. A konferencia nagyon jól sikerült, esélyes hogy évente ismétlődő esemény legyen belőle.

Az eseményen egy külön szekció foglalkozott a GLXP ügyes-bajos dolgaival, ezen a csapatok is bemutatkozhattak. Mindannyiunknak egy kicsit meglepő módon hatalmas volt az érdeklődés, pedig a párhuzamosan futó szekcióban olyan konkurrens témák voltak napirenden, mint amilyen a holdi spektroszkópia és a plazmafizika.
Összesen négy csapat volt jelen, valamennyien európai kötődésűek is: a FREDNET, a Synergy Moon, a Team Italia,  és mi. (Az első két csapat hivatalosan amerikai, de sok helyen ott vannak.)

A nemzetközi szakvélemény még mindig kétkedve néz a GLXP-re, de egyre többen veszik készpénznek azt, hogy legalább egy GLXP csapat eljuthat a Holdra.
Alex Hall, a GLXP főigazgatója és a többi csapat képviselője szerint másoknak is nagyjából az a gondjuk, mint nekünk: a pénzhiány. Néhányan ezen részben túlléptek (például a román Arca), de egyelőre senkinek sincs meg a megfelelő kerete a Holdra jutáshoz - így lehetséges szövetségesünknek, az Astroboticnak sem. Abból, hogy ettől nem rettennek vissza, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ők is a kis lépések elvét tették magukévá.

Alex szerint változások várhatók a GLXP-ben. A legfontosabb, hogy erősíteni akarják a csapatok közti kooperációt, mert az a tapasztalat, hogy nagy a leforgácsolódás - tényleges kiesés, vagy egyszerűen csak lemaradás képében. Egy másik fontos változás, a Mooncast lehetséges csökkenése. Élőképet tuti nem kell majd küldeni, de esélyes az is, hogy a 10-20 kbyte/sec-es adatforgalom elég lesz."


Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

 

 

 

 

 

 

 

 

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 23.

Sok út vezet a Holdra...

Sokféleképpen el lehet jutni a Holdra, de csak egy menthette meg az Apollo 13 legénységét Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint. Ez azonban korántsem volt egyértelmű a hatvanas évek elején.

Kezdetben sok tudós és mérnök nagy terveket dédelgetett magában óriási rakétákról, amik leginkább a sci-fi írók által megálmodott űrhajókhoz hasonlítottak: felszálltak a Földről, landoltak a Holdon, és utána képesek voltak a Hold felszínéről újból felszállni, hogy visszatérjenek a Földre. Mindezt azonban többé-kevésbé egyetlen, megbonthatatlan egységben képzelték el.
Más rakétamérnököknek más elképzeléseik voltak, és ez a különbség bizony nagy vitákhoz vezetett. A holdrautazást végül a kis holdkomp nyerte, amit végül az Apollo-programhoz használtak fel. Ez a választás később alapvető jelentőségűnek bizonyult az Apollo 13 legénységének megmentésében - és nem csak Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint.

Kezdetben három különböző módszer rivalizált egymással a holdraszállásért. Illetve négy.

Az elsőt közvetlen pálya módszernek hívták. Megvalósításához egy Nova-osztályú rakétát kívántak segítségül hívni: ez minden teketória nélkül egyenesen a Holdra repült volna, leszállt volna rajta, majd szépen visszajött volna onnan.

A második módszert földkörüli randevú technikának hívták, ami két nem túl nagy Saturn V rakétából állt volna össze, ezek Föld körüli pályán dokkoltak volna egymáshoz. A módszer lényege az, hogy az egyik rakéta földkörüli pályára állította volna az Apollot és annak személyzetét, míg egy másik rakéta vitte volna utánuk a Holdig és a visszatéréshez szükséges üzemanyagot. Az előbbi rakéta a földkörüli tankolást követően indult volna el a Holdra. Ennek a verziónak volt egy alfaja is, a wikipedia szerint ugyanis az Apollo-program keretében használt Saturn V rakéta kistestvérei - méretben feleakkorák lettek volna, mint a 110 méteres bátyuska - részletekben vitték volna fel a Holdra szánt űrhajó összetevőit, amiket aztán földkörüli pályán szereltek volna össze az asztronauták. Mintegy 10-15 darabból. A Gemini-program keretében az Agena céljárművel folytatott dokkolási kísérletek során igazából ezt az elképzelést ellenőrizte a NASA.

Létezett egy harmadik, Jerry Woodfill által nem említett módszer is: ennek során két űrhajót indítottak volna a Földről egymás után. Az első egy automatizált járgány lett volna, ami az üzemanyagot szállította volna a Holdra, így a később érkező embereket már egy komplett benzinkút fogadta volna, akik a szomszédos égitesten aztán szépen feltankolhattak volna a hazaútra. Fontos megjegyezni, hogy az előbbi három technika alkalmazásakor egy rakéta szállt volna a Holdra, és nem csak egy holdkomp.

A negyedik opció a Hold körüli randevú ötlete volt, ami egy Saturn V rakétát igényelt: ebben a koncepcióban a holdraszálló egység két különálló járműből állt volna – egyrészt a parancsnoki modul és a műszaki egység kombójából, másrészt pedig magából a holdkompból, ami megintcsak két részből állt. Mint tudjuk, végül is ez a megoldás valósult meg.
Ez a választás azonban korántsem volt magától értetődő - figyelmeztet Jerry Woodfill, a NASA mérnöke.

„Eleinte Wernher von Braun Nova-típusú rakétákat kívánt használni a közvetlen pálya megközelítéshez, és ezt támogatta Kennedy elnök tudományos tanácsadója is. De volt egy csoport a Langley Kutatóközpontban Dr. John Houbolt irányítása alatt, akik előrukkoltak a Hold körüli randevú tervével. És ezt elsőre majdnem mindenki figyelmen kívül hagyta.”

De Houbolt kitartott amellett, hogy az egyrakétás rendszer nem kivitelezhető. Egy NASA-interjúban elmondta, hogy mindez nem valósítható meg. Szerinte a Hold körüli randevú gondolatával meg kell barátkozni az energia jobb felhasználása érdekében.

Houbolt később arról is beszámolt, hogy két és fél éves heroikus küzdelemmel sikerült ötlete mellé felsorakoztatni a szakembereket, ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy ő és csapata birtokában volt mindazoknak a tényeknek és számoknak, amikkel megtámogathatták állításaikat.
Woodfill egyik kollégája, Bob Lacy, a NASA egyik korábbi mérnöke is részt vett azokon a megbeszéléseken, amiken eldőlt, melyik módszert használják a jövőben.
„Azt mesélte, hogy az egész hihetetlen volt. Egy tanácsteremben vitatkoztak a Langleyben a Holdutazás legjobb módszeréről. Az egyik oldal egy óriási rakéta indítása mellett foglalt állást. A másik csoport a két űrhajós-módszert támogatta. Mindkét csapat megingathatatlanul kitartott saját álláspontja mellett. Villámok csapkodtak a megbeszéléseken. Hogy enyhítse a helyzetet, valaki azt javasolta: Dobjunk föl egy érmét, hogy eldöntsük a vitát. Elhiszed ezt?”

Végül senki nem dobott fel semmilyen érmét, de a történet jól mutatja a vita hevességét.
A Holdért folytatott versenyben a Szovjetunió a Nova-típusú rakétakoncepciót tette magáévá. „A szovjetek a közvetlen pálya megközelítéssel nyomultak, amihez egy Nova-típusú rakétát akartak használni. Az N-1 rakéta első fokozata 30 hajtóműből állt, és herculesi erőt fejtett ki. Továbbá ez tűnt a legkevésbé összetettnek, és sokan úgy gondolták, hogy emiatt kevesebb időre van szükség a kifejlesztéséhez.”

Woodfill szerint a Nova-rakéta akár még a legjobb választás is lehetett volna, feltéve persze, hogy a 30 hajtómű közül egy sem adja meg magát az indításkor. „Ha ez megtörténik, attól kiegyensúlyozatlanná válhatott az egész konstrukció.”

1969-ben kétszer – egyik esetben csak hetekkel az Apollo 11 tervezett indítása előtt – a szovjet N-1 rakéta felszállás közben felrobbant. Az óriásrakéta túl komplikáltnak bizonyult, míg a Hold körüli randevú módszernek megvolt az a laza eleganciája, ami miatt ráadásul még gazdaságosabb is volt.

1961 novemberében Houbolt egy meglehetősen karcos hangvételű levelet írt a NASA egyik fejese, Robert C. Seamans részére. "Tényleg el akarunk menni a Holdra, vagy sem? Miért van az, hogy a Nova-koncepciót, a maga hatalmas méreteivel csont nélkül elfogadták, és egy űrrandit tartalmazó, amúgy jóval kevésbé grandiózus elképzelést pedig elutálnak, illetve háttérbe szorítanak? Elismerem, hogy ebben a stílusban levelezni nem éppen szokványos, de a tét épp elég nagy mindannyiunknak, hogy még ez is megengedhető legyen.”

A nyersesség végül kifizetődött, és Seamans közelebbről is szemügyre vette Houbolt tervét, majd meglepő módon rövidesen ez a terv lett a favorit – némi vitát követően.
Houbolt két külön, specializált járműre osztotta az űrhajót. Ez a terv kihasználta a Hold kis gravitációját, így a holdkompot meglehetősen kicsire és pehelysúlyúra lehetett építeni -  csökkentve a tömeget, a felhasznált üzemanyag mennyiségét, és emiatt a Földről való elrugaszkodáshoz szükséges tolóerőt, ami a Saturn V startjához kellett, amikor a holdkomppal a fedélzetén megindult a szomszédos égitest felé.

Amikor az Apollo 13 műszaki egységében az oxigéntartály felrobbant, az Aquarius becenevű holdkomp váratlan szerephez jutott a három asztronauta életének megmentésében: mentőcsónakként használhatták, hogy a legénység biztonságban hazatérhessen a Földre.

Eredetileg a holdkompot arra tervezték, hogy két asztronauta számára 45 óráig biztosítsa az életben maradás feltételeit. A küldetésirányítás zsenialitásának köszönhetően ezt alaposan felsrófolták: a holdkompnak az Apollo 13 három asztronautájának biztonságos hazaszállításához 90 óráig kellett működnie. A többi megközelítés esetében szó nem volt holdkompról, így bármilyen, ehhez hasonló gikszer az űrhajósok halálát okozta volna.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 20.

Ha beüt a córesz

"Este 9 óra 8 perc volt. Lenéztem a konzolra, mivel párszor felvillant, majd megszólalt a vészjelző" – így kezdődött a NASA történetének legjólsikerültebb balesete, az Apollo 13-é. Jerry Woodfill ekkor 27 éves volt, és mérnökként dolgozott a NASA-nál. Így emlékszik vissza a történtekre: "Kezdetben azt hittem, hogy valami gond van a riasztórendszerrel, vagy a műszerekkel, de aztán a fülhallgatón Jack Swigert hangját hallottam: Houston, problémánk adódott. Ezt röviddel később Jim Lovell is megismételte."

Jerry azt a vészjelző berendezést tartotta szemmel, aminek a fejlesztésében ő maga is részt vett. Az Apollo 13 balesetével abba a punnyadt csöndbe robbant bele, ami az irányítóteremben volt: a földi személyzet legszívesebben már sírt volna az unalomtól, annyira nem történt semmi. Ekkor azonban minden megváltozott.

Woodfill hiteles forrás. A többi NASA-csapattaghoz hasonlóan sokkal részletesebben ismerte a parancsnoki hajó és a leszállóegység működését, mint ahogy az munkakörétől elvárható lett volna, ez a tudás vértezte őt fel bármilyen probléma megoldására, ami csak felmerülhetett a küldetések során. Hangsúlyozza, hogy nem küldetésirányító volt, a velük szomszédos helyiségben, a Johnson Űrközpont küldetésértékelő szobájában üldögélt társaival együtt. "Nem voltunk frekventált csoport, a háttérben dolgoztunk, feladatunk a küldetés támogatása volt. Nem repülésirányítók voltunk, hanem szakértők."

Az összes többi, szinte ujjgyakorlatnak tekinthető Apollo-küldetés során nem játszottak túl nagy szerepet, azonban az Apollo 13 balesete miatt erőteljesen kibontakozhattak. Woodfill hajlamos lebecsülni a küldetésértékelők és önmaga szerepét. Mint mondja, csoportjuk 1970-es évekbeli szerepének összehasonlítása a küldetésirányítókéval olyan merészség lenne, mintha a Queen Maryt legalábbis egy hétvégi vitorlással akarnánk összevetni. "Ehhez hasonlóan hozzájárulásom a mentés sikeréhez még kevésbé hasonlítható össze Gene Kranz és Glen Lunney feladatával." Ez azonban túlzott szerénység, Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka Lost Moon című könyvének 11. fejezetében részletezi, mennyire fontosak is voltak a küldetésértékelő szobában üldögélő emberek.

De mi történt? Az, amit senki nem akarna megtapasztalni: a Hold közelében felrobbant a két oxigéntartály egyike, eközben megsérült a másik tartály is, ahonnan aztán szép csendesen szivárgott az oxigén a világűrbe.

Nem szeretnénk elveszni a baleset okainak műszaki részleteiben, amúgyis fölösleges lenne bemásolni  ide a wikipediát, ott szépen le van írva a sztori. A következmények azonban nem kevésbé izgalmasak. Azt nem kell ecsetelni, miért kínos, ha az űrben elmegy az oxigén: az üzemanyagcellák is munka nélkül maradtak, ezek a többi közt oxigénből állítanak elő elektromos áramot, amivel a fedélzeti számítógép is megy. Tehát, oxigénhiánytól nem csak megfulladni lehet, hanem áramszünet is prímán előállítható vele. Szerencsére, az oxigéntartály nem a személyzettel egy légtérben volt, hanem a műszaki egységben, erről részletesebben a későbbiekben még szó lesz: ezért nem halt meg ott helyben a teljes személyzet. Bár ez sem sokon múlt. 

Woodfill nemcsak jelen volt a baleset bekövetkezésekor, hanem az azóta eltelt pár évtizedben részletekbe menően beleásta magát az Apollo 13-mal kapcsolatban fellelhető minden dokumentumba; ezek és saját tapasztalatai alapján osztályozta a córeszt, majd mindennek eredményeképp előrukkolt azzal a 13 dologgal, ami megmentette az Apollo 13-at. Mi ezt a listát az elmúlt napokban kiegészítettük James Lovell parancsnok személyével, aki - Apollo 8-as megpróbáltatásainak köszönhetően - ekkor már nagyon strapabíró volt.

Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai

Egyik geográfusunk épp ma tart előadást Berlinben, azon a konferencián, amin a többi között a NASA egy-két fejese is részt vesz. Csapattagunk bemutatja a Nagy Holdszimulátor tervét, dolgozunk ugyanis egy terepasztalon is, ami változtatható meredekségével kiváló lehetőséget nyújt a holdjáró-modellek tesztelésére. Megmutatjuk:

Első pillantásra egy pohár- és szappantartókkal erősen felszerelt ülőkádra hasonlít, valójában nem az. Hat kráter kapott rajta helyet, és mint a képről is látszik, a legnagyobb - a kád ülőkéje - az I-es számú. Nem kicsi. A sugara 250 centi, mélysége pedig 80 centi. A legkisebb a VI-os, ennek mindössze 30 centi a sugara, és 10 centi mély. Látható, hogy az I-es kráter egy pallóban folytatódik, ebben az a trükk, hogy meredekségét módosíthatóra tervezzük. A terepasztalon reményeink szerint nem csak holdjárónkat lehet kiválóan tesztelni, hanem mások is - például a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyben résztvevő csapatok is - igénybe vehetnék. Ez azonban nem csak egy csupasz fémlap: felszínét a szintén fejlesztés alatt álló holdpor-utánzatunkkal szórnánk tele, így a terepasztal a holdtáj legjellegzetesebb sajátosságait tartogatná a rajta bukdácsoló holdjáró-jelöltek számára.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 19.

Szarva közt a tőgyit

Sokféleképpen lehet belépni a Föld légkörébe, de ha ezt túl is szeretnénk élni, akkor csak három lehetőségünk marad: jöhetünk ballisztikus, sikló és ugrópályán, erről előző posztunkban írtunk. A dolog azonban csöppet komplikáltabb ennél, főképp az Apollo-k esetében.

A Mercury-, Gemini- és Apollo-programokban az a közös, hogy az űrhajósokat szállító kapszulák kivétel nélkül ballisztikus pályán érkeztek vissza a légkörbe. A különbség az, hogy nem ugyanazzal a sebességgel. A Holdra utazó Apollo-missziókkal ellentétben az előző kettő ugyanis föld körüli pályán maradt. És ez nem mindegy.

Egy űrhajó visszatérésre használt pályája részben attól függ, hogy a jármű hova utazott előtte. Azaz, hogy honnan érkezik. Ha ugyanis föld körüli pályán kering, sebessége mintegy 28 000 km/h. Ebből következően a légkörbe is ezzel a sebességgel kezdi meg a belépést. Ilyenek voltak a Mercury és a Gemini kapszulák, az űrsiklók, de például a Nemzetközi Űrállomásról épp április végén hazatérő három űrhajós is ennyivel lép majd be a légkörbe a Szojuz fedélzetén.

Az Apollo 8 volt az űrhajózás történetében az első emberes küldetés, ami szakított az addigi hagyománnyal, és nem maradt földkörüli pályán, hanem kilépett bolygónk gravitációs mezőjéből. Ehhez a mutatványhoz azonban már második kozmikus sebességre kellett gyorsulnia: ez mintegy 40 ezer km/h-t jelent. Namármost, a világűrben nem sok minden lassította Lovellt és kis csapatát - ebből következik, hogy pár nappal később a Holdról is ugyanezzel a kezdősebességgel tértek vissza a Földhöz.
 
Legyen szó űrhajóról, vagy akár egy Földre látogató UFÓ-ról, a légkörbe lépés alsó és felső határértékét három tényező kombinációja határozza meg: az űrhajó pályája, a lassulás mértéke és a légellenállás miatti hőképződés. Szerencsénk van, mindegyik összefügg egymással.

Mindezek határozzák meg, milyen meredeken léphet be egy jármű a légkörbe, és landolhat biztonságosan. Ha a belépés szöge túl meredek, akkor túl gyorsan lassul. Emiatt órási g-terhelés éri az utasokat, és a kabin irgalmatlanul felhevül (a fenti képen A-val jelölve). Függetlenül attól, hogy ballisztikus, sikló, esetleg ugribugri pályán érkezünk-e a légkörbe, arra kell odafigyelni, hogy ne túl gyorsan fékeződjön a cucc, mivel akkor túlhevül. Nem mellesleg az ember nem éli túl sem az intenzív gyorsulást, sem az intenzív lassulást: épp ezért a légkörbelépés során a legnagyobb fékeződés nem haladhatja meg a 10 g-t. Természetesen, a hőmérsékletre is érzékenyek vagyunk, így a légellenállás miatt kialakuló hőtermelődést már csak azért is érdemes alacsony szinten tartani, hogy odabenn lehetőleg ne süljenek meg az utasok.

A meredek légkörbelépés ellentéte, ha a kapszula túl laposan érkezik a légkörbe, ami így nem fékezi le eléggé ahhoz, hogy megkezdje az útját a felszín felé. A jármű szinte gellert kap, és lepattan az atmoszféráról, vissza az űrbe, ahonnan jött (a képen B-vel jelölve). Az Apollo-k esetében azonban nem lett volna elegendő üzemanyag arra, hogy újra megkíséreljék a visszatérést. A két véglet között, a tűréshatár élet felőli oldalán találjuk az Entry corridort. Ez egy keskeny "folyosó" - az egyetlen ösvény, ahol biztonságosan bejöhet a légkörbe az űrhajó. A távolról sem méretarányos ábra alján - ahol a folyosó és a Föld találkozik - két fokos pontossággal kellett betalálni a légkörbe, ennyi a hibahatár: az Apollo 8 esetében a belépési szög 5,3 és 7,7 fok között volt, valóságos kiterjedése pedig mindössze másfél kilométer. Ebbe kellett betalálni. Ha ez nem jön össze, akkor a gyors elégés vagy a lassú halál valamelyike jut nekik osztályrészül.

Ráadásul, az Apollo 8-nál azért kellett mindenképp ebbe a körömhegynyi résbe betalálni, mert még így sem volt biztos, hogy az első 40 ezer km/h sebességű visszatérést kibírja-e egyáltalán a vadiúj hőpajzs, aminek ez volt az első éles tesztje.

Ehhez képest volt különösen ciki, amikor Jim a Holdról hazafelé jövet merő véletlenségből kitörölte a fedélzeti számítógépből a repülési tervet, ennek következtében pedig az űrhajó lenullázta magát: úgy képzelte el helyzetét, mintha még mindig az indítóálláson - függőleges helyzetben - állna. Jim az ablak mellől két csillag - a Rigel és a Szíriusz -  alapján lőtte be pozíciójukat, majd a mérési eredmények alapján kalibrálták újra a számítógépet röpke negyedóra alatt. A hajó újra normális helyzetbe állt.

Lovelléknek azonban 40 ezer km/h-val egy mindössze másfél kilométeres lyukba kellett betalálniuk, mégpedig a megfelelő szögben. A feladat kábé olyan, mintha nekifutásból akarnánk átbújtatni a cérnát a tű fokán. Ha egy kicsit is elszámolja magát, az űrhajó elvéti a légkörnek ezt a másfél kilométer átmérőjű darabkáját. És akkor végük.
Túlélték. Jim akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a malőrrel az Apollo 13 kosztümös főpróbáján vett részt.


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 18.

Gyilkos légkör

Ahhoz, hogy megértsük Jim Lovell teljesítményét, amivel az Apollo 8-at visszaterelte a Földre, miután véletlenül kitörölte a repülési tervet a fedélzeti számítógépből, meg kell értenünk, hogy mekkora para visszatérni a Föld légkörébe. A természetfilmek általában elcsukló hangon áradoznak a "kék bolygó" szépségéről, a Föld légkörénél azonban kevés gyilkosabb dolog létezik az űrhajósok számára. Légkörbe ugyanis háromféleképpen érkezhetünk, feltéve, ha élve szeretnénk eljutni az áhított felszínre: ballisztikus, sikló és – bármilyen hülyén hangzik - ugrópályán. És slussz. Ráadásul, a három alternatíva közül csak az első kettőt próbálták ki úgy, hogy ember is volt a fedélzeten.

Az alábbi sematikus ábra jól szemlélteti lehetőségeinket. A középső, sráfozott kör a Föld, a szaggatott vonal a légkör felső határa - ez kábé 100 kilométerrel van a felszín fölött, és Kármán-vonalnak hívják. A külső, vastagvonalú kör mutatja a Föld körüli pályát. A képen mindhárom verziót megtaláljuk: a ballisztikus pályát (a), a siklópályát (b) és az ugrópályát (c).

Az elsődleges különbség ezek között az, hogy milyen távolságot tesz meg az űrhajó attól a ponttól, amikor először eléri a légkört, egészen addig, ahol landol. Ezt alapvetően a felhajtóerő határozza meg, ami akkor keletkezik, amikor az űrjármű áthalad a légkörön.

Az Apollo-k - akárcsak az űrjárművek többsége - ballisztikus pályán léptek be a légkörbe. Ennek során nagyon kevés felhajtóerő jön létre, kábé annyi, mint egy toronyházból leejtett kő esetében. Az űrhajósokat szállító kapszula gyakorlatilag bezuhan a légkörbe, átvág rajta, miközben a gravitáció és a légellenállás teszi a dolgát.

Utóbbi fékezi a járművet, de eközben nem kevés hő termelődik, ezért van szükség a hőpajzsra. A landolás helyét az határozza meg, hogy hol lépnek be a légkörbe. A pilótának nincs lehetősége megváltoztatni a pályát, vagy a landolás helyét azután, hogy elhagyta a földkörüli pályát, és ballisztikusan belecsobbant a légkörbe. Vagy addig korrigál, vagy utána már nem tud.

Mivel a kapszula leginkább függőlegesen zuhan keresztül a légkörön, a belépés pontja és a földetérés helyszíne között nincs nagy távolság. Az Apollo-kon kívül a Mercury- és Gemini-program űrutazásai végén is így tértek haza az asztronauták. Meg így is fognak hazatérni, ha egyszer elkészül az Orion fedőnevű űrhajó, ami az űrsiklók után a gyökerekhez való visszatérést jelenti a NASA számára. (Most tesztelik, az alábbi fotón látható egység tér majd vissza a Földre, benne az űrhajósokkal.)

A másik visszatérési módozat a siklópálya, meglepő módon ezt használták a tavaly nyugdíjba vonult amerikai űrsiklók is. Ennek során a jármű repülőgép módjára hatol át az atmoszférán. A gép meredeken felhúzott orral csípi meg a légkört, és felhajtóerőt produkál. Emiatt képes a légkörbe lépés földrajzi helyétől messzebbre lévő landolási helyre leszállni. Hiszen nem úgy esik mint egy kődarab, vagy mint az előbb taglalt ballisztikus behatolók.

Ennek a technikának a lényege, hogy a pilótának sokkal nagyobb beleszólása van a jármű pályájába, és – legalábbis elméletben – ő választhatja ki a leszállóhelyet is. Persze, ez nem korlátlanul értelmezendő: a nyolcvanas években például a Csendes-óceán fölötti légkörbelépéssel nem juthatott volna el az űrsikló mondjuk a Szovjetunióba. (Nem mintha el akart volna jutni oda.)

A harmadik módszerrel már igen, azt viszont sohasem használták emberes küldetéseken. Ez az ugrópálya. Azt jelenti, hogy a jármű bele-belekóstol a légkörbe, de minden nyalintással fékeződik egy kicsit. Eközben azonban felhajtóerő is keletkezik, amivel megint elhagyja az atmoszférát: gyakorlatilag úgy pattog a légkör tetején, mint a kavics a vízen.

Ezt sokszor megismétli, de ezt sem lehet a végtelenségig, hiszen a légkörrel való minden egyes érintkezés alkalmával fokozatosan csökken a sebessége egészen addig, amíg biztonságosan – akár ballisztikus, akár siklópályán – megérkezik a kívánt leszállóhelyre.
Előnye, hogy ezzel a módszerrel a légkörbelépés pontjához képest nagyon messzire elpattoghat. A pozitívumok ezzel véget is érnek: a legnagyobb hátránya, hogy jóval nagyobb hő képződik az ismételt légkörkóstolgatások közben, emiatt nagyobb tételben kell hőpajzzsal ellátni a járművet. Ami viszont plusz tömeg, és az űrhajózásban ezt nem nagyon szeretik. Az ugróiskolás technikához hasonlót idegen – és persze légkörrel rendelkező – égitestekre látogató műholdaknál alkalmazzák, hogy lefékezzék a cuccost, és pályára állítsák a bolygó körül: kezdetben elnyúlt, elliptikus pályára állnak, mivel ahhoz kevesebb nafta kell, és minden keringésnél lekoccolják a légkör tetejét, fokozatosan így körösítve a pályát.

A fentiekben megkíséreltük bemutatni az összes lehetőséget, amivel túl lehet élni a Föld légkörébe való belépést. Jim Lovellék - és az Apollo-k - ballisztikus pályán futottak be. Nem mindegy azonban, hogy az ember földkörüli pályáról érkezik, vagy időközben meglátogatott egy másik égitestet is például, a Holdat. Ahogy az sem mellékes, hogy milyen szögben kapjuk el a légkört. Erről következő, holnapi posztunkban lesz szó. (Folyt.köv.)


Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

2012. április 17.

Reszkető parancsnok

Jim Lovellnek, az Apollo 13 parancsnokának „Reszkető” volt a beceneve, amit Pete Conrad, a többi között az Apollo 12 leendő asztronautája még akkor ragasztott rá, amikor Lovell megkezdte kiképzését a NASA-nál. Ettől kezdve ez lett a hívójele is a légierőnél. Meglehetősen parás volt ugyanis. Később, amikor 1968-ban a Time magazin az Apollo 8 asztronautáit is bemutató számában ez szóba került, Conrad már ezt a kiegészítést fűzte a becenévhez: „Azóta bebizonyította, hogy az űrben nincsenek idegei.”

Azt Conrad sem gondolta, hogy a cikk megjelenése után bizonyosodik be igazán fenti állítása. Az Apollo-programhoz képest Lovellnek például a Gemini 7 fedélzetén eltöltött két hetes földönkívüli sziesztája fizetett szabadságnak tűnhet. Az Apollo 8 jelentőségében olyan volt, mint később Armstrongék holdraszállása: először kerülte meg ember a Holdat, elsőként látták az emberi szem számára mindaddig láthatatlan túloldalt (robotok készítettek fotókat korábban is), nem is beszélve a földfelkeltéről – az erről készített fotójuk talán csak tisztasági betét reklámban nem szerepelt még, bár ez sem biztos.
Ők lettek a leggyorsabb emberek is, hiszen úton a Hold felé közel 40 ezer km/h-ra gyorsítottak ki, ez egy tízessel több, mint amennyi a Föld körüli keringéshez szükséges. Mármint tízezer km/h-val.

Mindezt egy olyan fedélzeti számítógéppel hozták össze, ami kábé annyi memóriával rendelkezett, mint napjaink elavultabb mikrohullámú sütői. Vagy mint a Commodore: mintegy 64 kilobájt volt a memóriája. Sokkal semmiképp sem több.
Ez kevés a multitaskinghoz, de a célnak pont megfelelt: tárolta az utazással kapcsolatos repülési tervet. Egészen addig, amíg Lovell ki nem törölte azt merő véletlenségből. Ekkor minden koordinátájukat elvesztették, ugyanakkor vészesen közeledett a légkörbelépés ideje, ami egyike a legprecízebb és legrizikósabb dolgoknak: két fokos pontossággal kell ugyanis betalálni a légkörbe, ennyi a hibahatár. A belépési szög 5,3 és 7,7 fok között volt, ha ennél laposabban érkeznek, lepattannak a világűrbe, ha meredekebben, akkor viszont az órási sebességgel – 40 ezer km/h-val – érkező kabin elégett volna. Két fokon múlik élet és halál. És még így sem volt biztos, hogy az óriási hőterhelést kibírja-e az újonnan fejlesztett hőpajzs, aminek ez volt az első éles bevetése.

Lovellnek mindez úgy sikerült, hogy közben csak az ablakon nézett ki: saját csillagmérései alapján vitte be az adatokat a fedélzeti számítógépbe, ami a törlés következtében a korrekcióig amnéziában szenvedett. Úgy képzelte el helyzetét, mintha még mindig az indítóálláson - függőleges helyzetben - állna. Jim a Rigel és a Szíriusz alapján lőtte be pozíciójukat, majd a mérési eredmények alapján kalibrálták újra a számítógépet, így a hajó újra normális helyzetbe állt.
Túlélték. Jim akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a malőrrel az Apollo 8 az Apollo 13 kosztümös főpróbája volt.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 16.

Vetkőzés az űrben

Ha még nem töltöttünk el két hetet egy kisautóba zárva, közelítő segédfogalmunk sem lehet arról, miken ment át Jim Lovell, amire az Apollo 13 parancsnoka lett belőle. Ha a balesetet szándékosan betervezték volna, akkor sem találhattak volna nála alkalmasabb palit a feladatra: Jim elsősorban múltja miatt volt képes arra, hogy élve hazahozza a legénységet a Földre. (Persze, sok minden más is közrejátszott az Apollo 13 szerencsés kimenetelében, ezeket a további posztokban vesszük sorra.)

Öreg róka volt. Jim volt az első asztronauta, aki négyszer járt az űrben, szerencsére az Apollo 13 ezek közül sorrendben a negyedik, és egyben utolsó útja volt, ami azt is jelentette, hogy addigra már rengeteg tapasztalat birtokába jutott. Szüksége is lett rá.

Jim egészen a hetvenes évek SkyLab programjáig csúcstartó volt az űrben eltöltött órák számát illetően. Ehhez a rekordhoz nagymértékben hozzájárult a Gemini 7 küldetés, amire Frank Borman kísérte el, aki a későbbi Apollo 8 küldetésben is vele volt.
Lovell a Gemini 7 és Borman társaságában közel két hetet időzött a világűrben, ez akkor az addigi lehosszabb űrben töltött idő duplája volt. Ha semmi mást nem csináltak volna, csak annyit, hogy két hétig egy konzerdoboz méretű helyen üldögélnek, már az is óriási teljesítmény lett volna. A fenti képen látható két ajtó alá kellett ugyanis behajtogatnia magát a kétfős legénységnek. Itt finoman szólva sem tánctér fogadta őket, egy űrhajósra kábé annyi hely jutott, amennyi egy autó első ülésén van: ha fel akart állni valamelyikük, az már űrsétának minősült. (A fenti kép szorult helyzetüket jól illusztrálja, a fotón a Gemini 12 legénysége látható egy életnagyságú modellben, jobbra Jim, mellette Buzz Aldrin: Lovell első útján, a Gemini 7-tel egy ilyenben húzott le két hetet.)

Lovell első útja azonban még korántsem kalandtúra volt, épp ellenkezőleg: állati unalmas volt, amit a NASA-val való kötélhúzás színesített olykor-olykor. A két férfi ugyanis ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy levetkőzzön.

A Gemini 7 egyik óriási eredménye az volt, hogy megszabadította a jövő asztronautáit ruháiktól, ettől kezdve az űrhajósok már földi körüli pályán is kibújhattak szkafanderükből.
Az űrrepülés történetében először nekik engedte meg a NASA, hogy valamelyikük egyáltalán levegye a szkafandert, bár ők már a második napon azt tervezték, hogy ezt egyidejűleg mindketten megteszik. A NASA-nál ezért az ötletért nem rajongtak különösebben, és azt a választ kapták, hogy kettejük közül egyiküknek mindig viselnie kell a ruhát. Borman lett a szerencsés, aki emiatt a következő 148 órát leginkább azzal töltötte, hogy úgy izzadt, mint egy ló. 

A 148 óra elteltével a földi irányítás elrendelte, hogy cseréljenek, és Lovell vegye föl a meglehetősen kényelmetlen űrruhát: Borman vetkőzhetett. Újabb pár nap elteltével a NASA kegyet gyakorolt, mivel úgy tapasztalták, hogy kevés előny származik abból, ha a legénység a küldetés alatt állig be van öltözve, és pár nap múlva eltekintettek az addig kötelező viselettől.

A kéthetes küldetés 11. napján - háromnapos csúszást követően - kiruccant hozzájuk a Gemini 6A, a két űrhajó mindössze 30 centire megközelítette egymást. Ez volt gyakorlatilag az egyetlen akciójelenet a két hét során. Ezután nem sokkal több dolguk volt annál, minthogy körözzenek a Föld körül, ehhez azonban nem volt szükség aktív közreműködésükre, ment magától. Borman épp ezért Mark Twain önéletrajzi ihletésű Roughing It című könyvének olvasgatásával ütötte el az időt, Lovell pedig Walter D. Edmonds Dobszó a Mohawk mentén című könyvét vitte magával az útra. Már-már szinte örülhettek azoknak a műszaki problémáknak, amik az út végefelé jelentkeztek: a manőverező hajtóművek egy része nem akart működni, és az üzemanyagcellák is csak a szükséges energia egy részét állították elő.

Némiképp legyengülve, de jó hangulatban tértek vissza a kéthetes űrhakni végén, olyannyira, hogy még arra is maradt erejük, hogy poénkodjanak egyet a földi irányítással, rádión ugyanis bejelentették: megfontolják, összeházasodjanak-e, miután annyi időt húztak le együtt az űrben. Ennél jóval kevesebb időt - három napot - töltött el Lovell a második űrutazásán Aldrin társaságában a Gemini 12 fedélzetén, akkor a cselekmény már jóval pörgősebb volt. Lovell két Geminis küldetése végén már otthonosan érezhette magát Földi körüli pályán, azonban az Apollo 13 küldetéshez hasonló problémával Lovell első ízben harmadik küldetésén, az Apollo 8 útján találkozott először. Innen folytatjuk holnapi posztunkban.

Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai

Ha holdjáróval akarunk összefutni, Magyarországon rövidesen három helyszínen tehetjük meg. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne.
Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.

A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas.
Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak persze nem tennénk ki a jelenleg épülő második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 14.

Latinul a Holdnak

Az igazán tökös babonások még a moziterembe sem ülnének be, hogy megnézzék az Apollo 13 című filmet – pláne, ha egy olyan országban nőttek fel, ahol egyes épületekben a 12. emelet után rögtön a 14. következik. Főképp nem vetődtek volna az elsők között az 1970. április 11-én houstoni idő szerint 13 óra 13 perckor induló Apollo 13 parancsnoki moduljába: a küldetés alatt - ugyancsak houstoni időszámítás szerint - április 13-án az esti órákban robbant fel egy oxigéntartály. (Magyarországon ekkor már április 14-e volt, a balesetnek ma van az évfordulója.) Ettől kezdve az út már legkevésbé sem a holdraszállásról, hanem a túlélésről szólt. A Jim Lovell által vezetett misszió azonban nem csak ebben tért el az Apollo-program többi utazásától.

Ha szigorúan a holdraszállásokat vesszük alapul, akkor - az építészeti példánál maradva - a 13. szint itt is kimaradt. Az Apollo 12 és a 14 is landolt a Holdon, Lovellék is ezért indultak, ez azonban nekik nem jött össze. Sok babonás embertársunknak jó oka lenne revideálni a 13-as számmal kapcsolatos előítéleteit – ez ugyanis szerencseszámmá változott az Apollo 13 esetében. Minimum 13 oka van ugyanis annak, miért nem halt bele a háromtagú legénység a végül sikeres kudarcnak minősített küldetésbe. Az okokat a következő posztokban kíséreljük meg összegyűjteni.

Az Apollo 13 misszió nem csak azzal lóg ki az előtte lévő és utána következő küldetések sorából, hogy ez törte meg a folytatólagosan elkövetett holdraszállások sorozatát.
Ott van például rögtön a küldetés emblémája. Lovak húzták Héliosz napszekerét a görög mitológiában, de az idők folyamán Héliosz munkaköre egyre inkább összemosódott Apollón szerepével, aki viszont ettől kissé elnapistenesedett - ha minden igaz, erre utal Lovell fenti alkotásában. És igen: a lovak száma megegyezik a legénység létszámával.
Az Apollo 13 volt az első misszió, ahol a fenti „logónak” egyáltalán köze volt a program névadójához: Apollón görög istenhez. Ugyanez legközelebb már csak az Apollo 17, az utolsó emberes holdexpedíció emblémájáról lesz elmondható. A többi küldetés jelvényében általában Uncle Sam dominál, itt-ott feltűnik egy-egy stilizált holdkomp, rakéta, fehérfejű rétisas, miegymás, de ezeken kívül semmi extra. Latin mondat pedig végképp nincs rajtuk, ez is az Apollo 13 sajátossága: „Ex Luna, Scientia” - ez durva szabadfordításban kábé annyit tesz: Holdból merített tudás.

A parancsnoki modul és a holdkomp keresztelője parancsnoki kiváltság volt, Jim Lovell ennek igyekezett is maradéktalanul eleget tenni: előbbi az Odyssey, utóbbi az Aquarius nevet kapta tőle - a közhiedelemmel ellentétben azonban Lovell nem a Hair c. musical hatása alatt volt a névadáskor, hanem sokkal inkább a termékenység, áradás erősen romanizált nevű egyiptomi istenére célzott.

A római számokkal viszont hadilábon állt a NASA, a későbbi missziók során már csak egyszer, az utolsónál engedte meg azt, amit Lovelléknek még simán: az övék az Apollo-program azon ritka emblémái közül való, amire a küldetés nevét – a kör felső karimáján – római számokkal írhatták: Apollo XIII.
Az Apollo 15 legénysége esetében a NASA már kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a küldetés "sorszámát" arab számokkal írják.

Ugyancsak az Apollo 13 emblémájának sajátossága, hogy - az Apollo 11-hez hasonlóan - az űrhajósok neve nem szerepel az emblémán – ez a személyzetcsere miatt nem is volt olyan nagy hátrány, erről korábban már írtunk.
Lovell azonban az Apollo 8 holdkomp-pilótájaként bebizonyította, hogy dizájnernek sem utolsó: egy Kaliforniából Houstonba tartó vadászgép hátsó ülésén skiccelte le az Apollo 8 fenti emblémáját, röviddel azután, hogy megtudta: a küldetés célja a Hold megkerülése lesz. A szokatlan háromszög alakzat a parancsnoki modult szimbolizálja, a nyolcas pedig a végtelen szimbólumaként is értelmezhető. És ez egyáltalán nem elképzelhetetlen asszociáció Lovell életét tekintve. Az első ok, amiért nem haltak meg, ő maga volt. Erről következő, hétfői posztunkban írunk majd.

Háztáji Puli - Miért támogatja a magyar holdjárót a Kürt Zrt. elnöke?

Ezt írta nekünk: "A Puli projekt Hungarikum.
Mint a makói hagyma.
Több rétege van.

A közepe színtiszta innováció, technológiai újítások egész tárháza.

A felette lévő réteget az a lelkes csapat képezi, aki ápolja és segíti a projektet. Olyan álmot építenek, amelyet évtizedek óta nem láttunk országunkban. Együttműködnek az amatőrök és a profik, a szakemberek és a támogatók.

A külső réteg maga a magyar társadalom. A Puli egyik célja lehetne, hogy nemzetünket összehozza. Köszönhető az álomszerű küldetésnek - Pulit a Holdra - mely támadhatatlan, lelkesítő és tiszta. Mikor volt utoljára ilyen nemes összefogásra alkalmunk?

Szívből kívánok a Pulinak sikert; a támogatóknak határtalan lelkesedést!

Dr. Kürti Sándor
a KÜRT Zrt elnöke"


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 13.

Az űrsikló-hordozó

Ha az előző posztban azon csodálkoztunk, miként sikerülhetett a nyolcvanas évek elején - többszöri csúszás után - pont Gagarin űrrepülésének évfordulójára passzintani az első amerikai űrsikló startját, most minimum azon csodálkozhatunk, hogy ez idén miért nem jött össze: a Discovery ugyanis az évfordulóhoz képest pont egy hetes késéssel haknizik egyet rövidesen Washingtonban. Hiába, a csúszások végigkísérték az űrsikló-programot; legalább annyira hozzátartoznak, mint maguk az űrsiklók.

Valami ugyanis készülődik. A NASA a napokban tömören bejelentette a facebookon, hogy április 17-én - az első repülés 1981. április 12-én volt - Washington belvárosa fölött átrepül a forgalomból kivont Discovery űrsikló. A bejelentés így önmagában azért számít különösen pikáns hírnek, mivel az űrsiklóprogramot 30 év után tavaly állították le, és a NASA némi túlzással már aznap délután nekiesett a gépek széttrancsírozásának.

Ennek következtében azok pikk-pakk működésképtelenné váltak, hiszen minden mozdítható alkatrészt kiszereltek belőlük, amiről azt gyanították, hogy újra felhasználható. És ebbe a kategóriába tartoztak például a hajtóművek és a navigációs berendezések is - sok más egyéb mellett. Persze, eredeti állapotában sem válna be belföldi járatként egyik űrsikló sem: A-ból B-be ugyanis csak a világűr, és pár úszómedencényi üzemanyag, valamint két szilárd hajtóanyagú rakéta közbeiktatásával juthat csak el.

Vagy így. Az alábbi beszédes fotóval frissítette közösségi oldalának borítóképét a floridai Kennedy Space Center:

A Discovery tehát jön, pontosabban hozzák. A portálokon csak ritkán hagyják szó nélkül a két gép együttlétéből következő szexuális konnotációt: ez esetben a méhkirálynő és a here közül utóbbi az értékesebb. Ebben a posztban mégis az előbbiről beszélünk.

Az ugyanis egy átalakított Jumbo Jet, meglehetősen ingerszegény belsővel: nincsenek ülések, légkondi, poggyásztartó, de még WC sincs. A kárpitozást és a belső hőszigetelést is kispórolták, egyszóval, nem bonyolították túl a projektet.

Ennek egyetlenegy oka van: minél könnyebbnek kell lennie a gépnek. Ez érthető törekvés, hiszen amíg a spéci 747-esek rakomány nélkül óránként 9 tonna üzemanyagot kajálnak, addig egy űrsiklóval a tetőcsomagtartón ennek a dupláját képesek elfogyasztani.

A NASA-nak két ilyen Jumbója van, ezek hurcibálták az űrsiklókat, amik több helyen leszállhattak, de csak egy helyről indulhattak: a floridai Cape Canaveralról. Számtalanszor megtörtént, hogy rossz időjárás, vagy egy közelben ólálkodó tornádó miatt a kontinens átellenes végén, a kaliforniai Edwards légibázison huppantak a földre. És mivel az űrsiklókat kizárólag Floridából indították, el is kellett őket valahogy juttatni oda. A két Jumbó közül már csak egy repül, ez haknizik április 17-én is Washington fölött a hátára pakolt Discoveryvel.

A másik 747-es (NASA 911) idén február 8-án repült utoljára, akkor levezető gyakorlatként már csak húsz percet kellett a levegőben töltenie: az Edwards bázisról a kaliforniai elfekvőbe vonult át. Meglepődnénk persze, ha a NASA nem illetné külön kóddal a gépeket. Az SCA ez esetben nem a skandináv légitársaságot jelenti: Űrsiklóhordozó Repülőgép (Shuttle Carrier Aircraft).

Maradt tehát a NASA 905 becenevű Boeing, ez hurcibálja az űrsiklókat végleges állomáshelyükre. Lesz dolga. Az űrsiklóflottát ugyanis az Egyesült Államok legkülönbözőbb múzeumai között szórják szét: az első űrsikló, az Enterprise, igazából próbajárat volt, afféle tesztpéldány, ez azonban nem akadályozza meg, hogy a Virginia állambéli Smithsonian’s National Air and Space Museum Steven F. Udvar-Hazy Központjából a New York-i Intrepid Sea, Air & Spacehez költözzön.
De Udvar-Hazynak sem kell nélkülöznie űrsiklót: az Enterprise helyére ugyanis a Discovery kerül, az Endeavour a Los Angeles-i Tudományok Házában (Science Center) tölti nyugdíjas éveit.
Az Atlantisnak  kell a legkevesebbet utaznia: az űrsikló - aminek utolsó, tavaly júliusi útjával (STS-135) ért véget az egész harmincéves program - a floridai Kennedy Space Center látogatóközpontjába kerül.


Az újra fel nem használható alkatészeket is szép egyenletesen osztják el az országban, a pilóták és parancsnokok ülései például Houstonba, a szimulátorok Oregonba és Texasba kerülnek.

De vissza a méhkirálynőkhöz. A két SCA a sztenderd 747-esektől annyiban tér, hogy tetőcsomagtartót kaptak - hátul két, elől egy ponton rögzítik az űrsiklókat a Jumbóhoz. Befigyelt még két függőleges stabilizátor, ezeket a gép farkán lévő vízszintes szárnyak két végén kell keresnünk. Ezeken kívül már csak ki kellett pakolni a gépből a fölöslegesnek ítélt cuccokat (pl.: üléseket, minek is az?), és beköltöztetni azokat a berendezéseket, amikkel a legénység az értékes rakomány elektromos terheléseit kísérheti figyelemmel az utazás előtt, alatt és után.

Az űrsiklók mocorgásáról szóló hírek azt a csendet törték meg, ami például a NASA közösségi oldalán az utóbbi időben terjengett: már jó ideje nem jelent meg semmi az űrsiklókról, holott az amerikai űrhivatal a múlt év második felében még rendszeresen közölt fotókat a szétszerelési munkálatokról. Az elmaradás oka lehet az is, hogy minden képért cserében hideget-meleget kaptak az adófizetőktől, akik viszonylag rosszul élték meg, hogy az űrbe egy ideig már csak orosz közreműködéssel juthat el az amerikai álom: Szojuzok viszik a Nemzetközi Űrállomásra az amerikai személyzetet is. Máshova meg nem mennek, legalábbis, emberekkel biztosan nem.

A Discovery 39 küldetést abszolvált, ha ezek idejét összeadjuk, akkor az űrsikló pont egy évet töltött el a világűrben. A Földet 5830-szor kerülte meg, és praxisa alatt összesen 238 539 663 kilométert tett meg. Washingtoni látogatását a NASA április 17-én élőben közvetíti honlapján. Csak szólunk.

Háztáji Puli - Miért támogatja a magyar holdjárót Chikán Attila?

Ezt írta nekünk: "Chikán Attila vagyok, egyetemi tanárként, civil és gazdasági szervezetek vezetőjeként személyes felelősséget érzek az ország fejlődéséért és keresem azokat a pontokat, alulról jött kezdeményezéseket, amelyek lendítenek a fejlődésen és utat mutatnak, hogy mire is vagyunk képesek, ha összefogunk.

A Puli Space projekt több szinten is ígéri ezt. Egyrészt színtiszta innováció, olyan határokat feszeget, melyekre még legvadabb álmainkban se gondolnánk: űrutazást és a holdraszállást. Másrészt rengeteg előnye van egy ilyen projektnek: az edukáció szintjén segít megismertetni a jövő egy fontos üzenetét: az űrkutatás jelentőségét. A technológiai fejlesztések pedig az élet minden területén előrelépést jelenthetnek, legyen szó gyógyászatról, szoftverfejlesztésről vagy éppen gépészetről. Ez a projekt nekem arról szól, hogy merjünk nagyokat álmodni és tenni értük: sokan mondják, tudják, hogy megvan ehhez a tudás ebben a kicsi országban. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsuk.

Szívből kívánok a Pulinak sok sikert, sok támogatót és még több lelkes tagot! Holdra fel!

Chikán Attila"


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 12.

STS-1

Ma már a NASA is tud örülni Jurij Éjszakájának, amikor az első ember az űrben történetesen egy szovjet volt: Gagarin fenyegetően az USA fölé tornyosult, olyannyira, hogy röviddel később Kennedy elnök gyorsan bejelentette: még a hatvanas évek vége előtt Uncle Sam holdraszáll. Azt tudjuk, hogy az ígéret teljesült, az viszont kevéssé ismert, hogy mi lett a sorsa annak a kollégának, aki a nyolcvanas évek elején kitalálta, hogy többszöri halasztás után az első űrsikló startja végül épp erre a napra essen. Azaz április 12-re.

A csúszás oka hátborzongató: a startot több mint két évvel hátráltatták a hőpajzs körüli problémák miatt - ez a késlekedés pont elég volt ahhoz, hogy a Skylabot sem tudták az űrsiklóval megmenteni, 1979-ben lezuhant. Mindennél beszédesebb azonban, ha eláruljuk az első űrsikló nevét: Columbiának hívták. Igen, ez ugyanaz a Columbia, amelyik 2003-ban visszatérés közben felrobbant - vesztét a hőpajzs hiányossága okozta. A hőálló csempék bő húsz éven át potyogtak róla.

Az űrsikló fedélzetén tehát április 12-én indult útnak a Holdat megjárt John Young és Bob Crippen – előbbinek ez az ötödik űrutazása volt, utóbbinak csak az első. Ez nagyjából le is jön az alábbi képről, rossz nyelvek szerint az újonc (a fotón balra) átizzadt pólójából és arckifejezéséből nem a melegre lehet következtetni, hanem arra, hogy bizony telefutott a gatya. Ennek egyébként lett is volna alapja, hisz ez volt az első - és mindezidáig egyetlen - eset, hogy űrhajót mindenféle tesztrepülés nélkül, rögtön legénységgel próbálták ki.

Az AP hírügynökség a repülés másnapján közölt cikkében megbízható, közelebbről meg nem nevezett forrásra hivatkozva ezt írta: a hőpajzs csempéi, amik a Columbia űrsikló alját megvédik a légkörbe lépés során kialakuló óriási hőtől, szemmel láthatóan jó állapotban vannak, habár az űrsikló felső részén néhány hővédő panel károsodhatott.

Ez azonban nem teljesen így volt. Csak később, a landolást követő alapos vizsgálat során derült ki, hogy a két szilárd hajtóanyagú rakéta gyújtása során túlnyomás alakult ki, ennek következtében pedig 16 hőálló cserép azonnal megvált az űrsiklótól, 148 pedig megrongálódott.

Az odafent keringő űrsikló külsejét a Földről figyelték meg: a légierő űrszondák megfigyelésére hivatott hawaii támaszpontja rázoomolt az űrsikló hasára, és nagyfelbontású fotókat készített róla a NASA számára.
Bár a fenti, meg nem nevezett forrás arról számolt be, hogy a vizsgálat szerint nem sérült meg a hőpajzs, ebben a NASA már akkor sem volt biztos: az űrhivatal szerint az időjárás miatt Hawaii-ból csak homályos képeket sikerült készíteni az űrsiklóról.

A sajtóosztály azonban tette a dolgát. Az amerikai űrügynökség szóvivője szerint „nincs ok az aggodalomra”. És arra az újságírói kérdésre, hogy okozhatnak-e a hiányzó csempék visszatéréskor jelentős problémát, ezt válaszolta: „Ha a jelentős problémát úgy határozzuk meg, hogy a személyzet élete veszélyben van, akkor ez még közelében sincs a jelentős problémának”.
Az indítást követő napon tartott sajtótájékoztatón is az hangzott el, hogy az űrsikló startjáról készített fotók elemzésekor semmilyen károsodást nem vettek észre a visszatéréskor oly kritikus hasi hőpajzson. A NASA szerint a hőpajzs sérülése nem veszélyezteti a küldetést.

Szókimondóbb volt azonban Jim Smith, a NASA űrsiklók hővédelméért felelős szakija. Szerinte a hőpajzs nélkül is még mindig van pár centi szigetelőréteg a hajtóműveken, ami megvédi őket a légkörbeérést kísérő hőtől. Ugyanakkor hozzátette: „vannak helyek, ahol a szerkezet elég vékony ahhoz, hogy akár egy hőálló csempe elvesztése is megolvassza a visszatérő gépet”.

Erről 2003-ban, a Columbia tragédiájakor sajnos megbizonyosodhattunk, bár a katasztrófában a "jégnek" legalább akkora szerepe volt, mint a Titanic esetében (erről következő posztunkban lesz szó). Nem sokon múlott azonban, hogy a Columbia első útja nem lett rögtön az utolsó is egyben. A hőálló csempék leválását okozó túlnyomás miatt ugyanis deformálódott a farokrész is, és a gép főhajtóművének síkja alá hajlott – a megengedhető mértéknél jóval lejjebb került. Ettől már komolyan károsodhatott volna a hidraulikus rendszer, ami a gép irányításához szükséges, épp ezért a biztonságos légkörbe lépés elképzelhetetlen nélküle: az űrsikló ugyanis a nyeletlen fejsze és a vitorlázógép szerelemgyereke - már ami a leszállást illeti.

John Young a landolást követően állítólag azt mondta, hogy amennyiben menetközben tudatában lettek volna ennek, megfelelő magasságra érve azonnal sorsára hagyták volna az űrsiklót – ez egyben azt is jelentette volna, hogy a Columbia már az első útján megsemmisül. Ha ez megtörténik, talán most hét asztronautával kevesebb hősi halottja lenne az Egyesült Államoknak – ennyien haltak szörnyet a Columbia kilenc évvel ezelőtti visszatérésekor, az űrsikló 28. küldetésén. Ki tudja?

Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai

Bölcsészaggyal elképesztően nehezen fogtam fel, hogy két, nagyjából ugyanolyan méretű valami, hogy lehet egyszer cella, máskor meg napelem.

Történt ugyanis, hogy mindkettőből viszonylag jól állunk: van ugyebár az indexes cella meg a hong-kongi napelem. Az előbbit egy indexes olvasónktól kaptuk, az utóbbit pedig vettük. Sajna, a rendelést már leadtuk, amikor befutottak az indexes napelemcellák, de ez most részletkérdés.

Mindkét fajtából több példánnyal is rendelkezünk, ezek mindegyike tenyérnyi méretű: az alábbi képen balra az indexes cella, jobbra a hong-kongi napelem látható. Annyit még egy bölcsész is sejt a dologból, hogy a napelem cellákból áll - utóbbi tehát valami nagyobb egész alkotórésze. Akkor viszont miként lehet a kettő mérete közel azonos?

A két cucc között az óriási különbség az, hogy a hong-kongit némi túlzással már holnap elkezdhetnénk felpakolni holdjárónk földi prototípusának tetejére – ez ugyanis már egy komplett napelem, sok-sok cellával. Az indexesből pedig csak lesz napelem. Az ugyanis egyetlen cella. Mérnökeink most mégis az indexessel foglalkoznak, és ez csak látszólag ellentmondás.

Ahhoz, hogy roverünkön napelem legyen belőle, az indexes cellát először fel kell darabolni – elsősorban azért, hogy tápegységünkre közvetlen életveszélyt jelentő 5 Amperes áramerősségű delejt 0,5-1 Amper közé szelíditsük. Minél több részre szabdalunk ugyanis egy napelemcellát, annál kisebb lesz az egy-egy darabka által szolgáltatott áramerősség. Ha például kettétörjük, akkor az áramerősség is kábé feleződik, és így tovább.
Egy cellából úgy lesz ugyanakkora méretű napelem, hogy először jól szétvágjuk, majd ezt követően a darabkákat „összeragasztjuk”. Ezt a „ragasztást” ezüst érintkezővel oldják meg - ez az a két fényes csík, amit mindkét példányon láthatunk: napelem gyártásnál ez kábé olyan, mint a Technokol.

A darabolást és a darabok összeforrasztását követően az elemeket kábelekkel össze is kell kötni, majd az egészet egy hordozó felületre rögzítik. Végül gondoskodni kell a cellák külső védelméről is. Az alábbi képen egyik hong-kongi napelemünk látható, megfigyelhető, hogy a két csík itt is megvan, de korántsem folytonos, hanem szaggatott. Itt jön a varázslat. Tessék megszámolni az alábbi kép bal oldalán a szaggatott vonalakat: 12 van belőlük, a védőfóliával takart részen szintén ugyanennyi. Ez bizony azt jelenti, hogy a hong-kongi napelem 24 cellából áll.

(Természetesen, egy cellát nem kell mindig feldarabolni, hogy napelem legyen belőle: ha az indexes tenyérnyi cellából 460-at sorba kötünk, akkor egy 1150 wattos 230 voltos napelemet kapunk, amit kitehetünk a ház tetejére. És az is napelem lesz, csak ugye roverünk esetében ettől a megoldástól a grandiózus méretek miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni. Ezért aztán szorgosan daraboljuk és forrasztgatjuk a cellákat.)

Nade. Ott tartottunk, hogy a hong-kongiak az igényeinkkel teljesen passzentos napelemeket gyártottak részünkre. A tenyérnyi cellát 24 részre tördelték, majd egy nyáklapon összeforrasztották a darabjait, és végül az egészre ráöntöttek egy átlátszó epoxi védőburkolatot. Emiatt - főleg a NYÁK-nak (Nyomtatott ÁramKör) köszönhetően - egy-egy napelem 34 grammot nyom. Ebből minimális üzemelésünkhöz alsó hangon 18 példány kellene, ami ugyebár 618 gramm. Mivel holdjárónk álomsúlya 10 kiló, kemény harcban állunk a grammokkal, épp ezért ennyi pluszt nem engedhetünk meg magunknak.

Ezzel szemben az ajándékba kapott indexes cellákkal mérnökeinknek az a célja, hogy olyan napelemeket csikarjanak ki belőlük, amik tulajdonsága nagyon hasonló lesz a hong-kongi példányokéhoz. Annyi lenne a különbség, hogy az ezekből megszülető napelemek súlya távol-keleti kollégáik súlyának mindössze csak a harmada lesz.

Mérnökeink feltett szándéka ugyanis, hogy megspórolják a nyáklemezt, és nem öntik ki az egészet epoxival - bár ez utóbbi nem sokat nyom a mérlegen. De akkor sem: minden egyes alkatrész esetében ugyanis gigászi küzdelmet folytatunk a grammokkal. Ráadásul, az idő is sürget minket, hiszen tavasz végére már javában terepezni szeretnénk holdjárónk földi prototípusával.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 11.

Nagyhét az űrrepülésben

Nem vitás: elkezdődött az űrhajózásban a Nagyhét. 42 éve, április 11-én indult útjára a NASA-nál minden bizonnyal  a halálközeli élmény kategóriájába tartozó Apollo 13-küldetés, a feltámadásra a Hold körül került sor Jim Lovell parancsnok hathatós közreműködésével. A liturgia április 12-én Jurij éjszakájával folytatódik, ami egyben az első űrsikló-repülés dátumát is fémjelzi. De erről később.

Jim Lovellt Tom Hanks alakította az Apollo 13-ban; a főszereplésével készült film miatt talán ez az egyik legismertebb Apollo-küldetés. De mindenképp a leghírhedtebb. A problémák azonban már itt a Földön elkezdődtek, mégpedig a legénységgel.
Az Apollo 13 is három űrhajóst röpített a Holdhoz, de ősi szokás szerint a földi gyakorlatokon hatan vettek részt: a tényleges legénységgel együtt tréningezték ugyanis a tartalékot is.
Az eredeti forgatókönyv szerint Ken Mattingly lett volna a parancsnoki modul pilótája – ő keringett volna magányosan a Hold körül, amíg két társa a leszállóegységben kucorogva leszáll az égitestre. (A fenti képen még az eredeti legénység látható: Haise, Lovell és Mattingly.)
Hét nappal az indítás előtt azonban a tartaléklegénység egyik tagja – Charles Duke – rubeolás lett, a nyavalyát egyik gyerekétől kapta el. Emiatt Mattinglyt kivették a legénységből, mivel egyedül ő nem volt immunis a betegségre, tőle eltérően a többiek ezen már gyerekkorukban átestek. Ha valamit nagyon nem szeretett volna a NASA megtapasztalni, akkor az az volt, hogy egy rubeolás asztronauta haknizik a Hold körül.

A tartaléklegénységből az immunis Jack Swigert ugrott be a helyére, így a legénység ekképp alakult át: Jim Lovell maradt a parancsnok, Jack Swigert lett a parancsnoki modul pilótája, és Fred Haise lett volna a holdkomp-pilóta - ezt a képességét azonban nem tudta kibontakoztatni a küldetés során.

Az Apollo 13 útjáról most az Apollo 11 startjáról készített lassított felvétellel emlékezünk meg: Lovellék küldetésének első másodpercei is hasonlóképp festhettek. Az alábbi, közel kilenc perces videó cselekménye valós időben röpke fél perc alatt játszódott le: a 16 mm-es kamera másodpercenként 5000 képkockát rögzített. Ezen jól megfigyelhető a Saturn V hajtóműveinek indítása. A klip a visszaszámlálás 9. másodpercétől mutatja az események egymásutánját - a rakéta távozását követően kivételesen posztapokaliptikus installáció tárul elénk; méltán lehetne a nagyheti szertartások kötelező látványeleme a vallási közösségek hitéletének felturbósítása érdekében.

Először sokezer liternyi kerozin és folyékony oxigén áramlik a középső F1 rakétahajtóművön át: a Saturn V gyújtása elkezdődik. A következő lépésben két külső hajtómű indul be, amit 300 milliszekundummal később a másik két szélső követ: azért gyújtották be őket párosával, hogy fel ne boruljon a rakéta. 9 másodperc múlva mind az öt hajtómű maximális tolóerőt ad, ekkor emelkedik el a rakéta az indítóállásról. A Saturn V minden idők legnagyobb rakétája: a maga 110 méterével magasabb volt, mint a Parlament kupolája a vöröscsillaggal, és testtömeg-rekordot is döntött: teletankolva több mint 3000 tonnát nyomott, ennek 90 százalékát az üzemanyag tette ki.

Wernher von Braun irányítása alatt tervezték, és 1963-ban több más lehetséges jelölt közül választották ki - ez tűnt a legalkalmasabbnak Kennedy elnök 1961-es ígéretének beváltására.
Miatta kellett megépíteni Cape Canaveralon a Vertical Assembly Building-et, a függőleges összeszerelő-csarnokot, ami a hatvanas évek egyik legnagyobb épülete volt: ehhez mérten a VAB épületében találhatók a világ legnagyobb ajtói is. Később itt szerelték rá az űrsiklókat is a külső üzemanyagtartályra, valamint a két szilárd hajtóanyagú rakétára. Az űrsikló ezekkel együtt is úgy lötyögött az épületben, mint egy anorexiásban a kaja.

Az épületet három fázisban húzták fel, négy Saturn V rakéta egyidejű tárolására van benne lehetőség, és a legenda szerint akkora, hogy a külvilágtól eltérő, különbejáratú időjárása van. Az űrsiklókon kívül az Ares-sorozat rakétáit is itt szerelték össze.

De vissza a rakétához: az öt motor 32 millió lóerős volt, a hajtóművek „harangjainak” átmérője pedig több mint 3 és fél méter. Jó étvágyuk volt. Egyetlen F1-es hajtómű több mint 2500 liter üzemanyagot fogyasztott el másodpercenként, ebben a tempóban 45 másodperc alatt kiürülne egy átlagos úszómedence. A Saturn V minden egyes hajtóműve több tolóerőt fejtett ki, mint amit az űrsiklók rakétával együtt produkáltak.
A Saturn V-öt tizenkétszer használták, minden indítás kivétel nélkül sikeres volt, még a villámcsapásokkal is megbirkózott. Összesen kétszer adódtak problémái, egyszer a hajtómű is leállt, de a fedélzeti számítógépek ezt ügyesen kompenzálták, így végül a küldetés sikeres lehetett.
A NASA-nál a Saturn V továbbfejlesztésén is gondolkoztak, az eredmény egy szuperrakéta lett volna, ami a képen látható első fokozat 5 hajtóműve helyett 8-at tartalmazott volna, ugyanígy a második rakétafokozatban is ennyi hajtómű kapott volna helyet. Ez a monstrum az egész Nemzetközi Űrállomást egyetlen úttal felvitte volna a világűrbe. A tervekből aztán mégsem lett semmi.

Az űrhajós Nagyhét második napján az űrsikló-sztorival foglalkozunk.

Háztáji Puli - a magyar holdrobot fejlesztésének kalandjai

Több sztárfotó is készült a lézervágóról, ami a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézetben található, és amivel tenyérnyi napelemcelláinkat aprítanánk fel kisebb méretűre. Előző posztunkban beszámoltunk arról, hogy - bár nem lézerrel - de a feldarabolás már korábban elkezdődőtt: három cella esett egy macskatámadás, illetve az azt megelőző  preventív intézkedések áldozatául.

De a totálkáros példányok is jók valamire, főmérnökünk cellagyilkos csapattagunkat ezzel az instrukcióval látta el: "persze, viheted a töröttet, de ha van rá mód, már a próbavágás is legyen olyan, mintha a valódit vágnánk. Így a töröttből is ki kell jönnie 2 megfelelő cellának". Nos, nem egészen ez történt, de majd csak belejövünk.

Erre ezzel a fagyispult tejszínadagolójára erősen emlékeztető masinával lesz lehetőségünk, ami macskatulajdonos csapattagunk szerint a helynek egyszerre retro és sci-fi hangulatot kölcsönzött.

Kábé két és fél óra jó hangulatban eltelt próbálkozás után, amikor már kezdtük feladni a reményt, sikerült találni olyan vágási paramétereket, amik meghozták a sikert. Kiderült, hogy teljesen elfogadható minőségben szeletelhetők a napelem cellák. (Folyt.köv.)


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 10.

Foltos autogram-vadász

Kék-zöld foltos. Nézi az ember ezeket a "holdasztronauták" lejáratását célzó videókat, és egyre inkább az az érzése támad, mintha a holdraszállást tagadó Bart Sibrel igazából csak az autogram-vadászat egy sajátos formáját űzné, ami abban nyilvánul meg, hogy az Apollo-program űrhajósaival testi kontaktust létesít.

Ebből a szempontból a Holdat megjárt asztronauták közül a legadakozóbbnak az Apollo 11 legénysége bizonyult: míg Armstrong igazi gentleman módjára csak verbálisan mosta fel vele a padlót, addig Aldrin - a második ember a Holdon - ennél explicitebb módon fejezte ki nemtetszését, amikor egy jobbhoroggal intézte el az összeesküvés-elmélkedőt, aki mindenáron arra akarta rávenni, hogy esküdjön meg a Bibliára: ő bizony járt a Holdon. Sibrel ekkor már harmadszora konfrontálódott az űrhajóssal, akiben teljesen váratlanul szakadt el a cérna. Sibrel utána csak annyit mondott, hogy nagyon meglepte Aldrin ütése, ilyesmire nem számított, pláne nem két kamera társaságában: "jó nagy ütés volt. És gyors is: nem láttam közeledni az öklét".

Sibrel kalandja az Apollo 11 legénységével azonban korántsem ért véget: testnedv-mintát az első emberes holdraszállás idején a parancsnoki modulban Hold körül keringő Michael Collinstól kapott, ez az epizód 1:33-nál látható az alábbi videón.

Collins szó nélkül egyenesen odament a kamerához, és az orrát dörgölte bele a lencsébe - ez a genetikai aláírás különösen értékes darabja lenne bármelyik Apollo-fan gyűjteményének. Michael célja alighanem a kép elhomályosítása volt, és ezt többé-kevésbé maradéktalanul meg is valósította. Mindössze annyit fűzött hozzá a cselekményhez, hogy "szerintem önnek nincs ki mind a négy kereke, komolyan mondom."

Szintén a fenti videóban látható Al Worden, aki Collinshoz hasonlóan az Apollo 15 parancsnoki moduljában, holdkörüli pályán keringve "vészelte át" két társa holdraszállását. Al teljes képtelenségnek nevezte Sibrel felvetését. Később elmondta, hogy neki amúgy nem okozott volna problémát megesküdni a Bibliára - ezzel megerősítve, hogy valóban elutazott a Holdra - de nem érezte szükségét annak, hogy ezt meg is tegye.

Alan Bean csak elkezdte az esküt, de nem tudta befejezni, mivel az végül a hazaárulás fogalmának definíciós vitájába fulladt; Bean ekkor kérte meg a stábot, hogy húznának-e már el a fészkes fenébe. Több kommentelőnk felvetette: nem lett volna-e egyszerűbb megesküdni a Bibliára, hogy tényleg jártak a Holdon - ha már Sibrelnek ez a mániája. Mint írták, ezzel kábé 5 másodperc alatt el is intézték volna az ügyet. Mielőtt végképp konteós bloggá alakulnánk át, sietve leszögezzük, hogy Gene Cernan, az Apollo 17 parancsnoka, és Ed Mitchell, az Apollo 14 holdkomp-pilótája ezt megtette: mindkét asztronauta szó szerint megismételte a Sibrel által előremondott eskü szavait. Ezt követően az utóbbi egy seggberúgással biztatta távozásra Bart Sibrelt - a videón hallható párbeszédet ez esetben is megkíséreltük lefordítani:

Ed Mitchell: És úgy vélem, hogy ön egy seggfej. És ha ezt így folytatja, és nem állítja le magát, akkor személyesen viszem a bíróság elé.
Bart Sibrel: Remélem, megteszi. Kérem, tegye meg. Oda akarom adni önnek a névjegykártyámat, hogy lehetősége legyen rá.
EM: Őszinén szólva nem érdemli meg.
BS: Megvan a felvételen,hogy azt mondta, beperel, ebben segítenék önnek, mert van bizonyítékunk, hogy az Apollo 11 sosem ment a Holdra.
[Mitchell elneveti magát]
És ezt Önnek látnia kellene, én ezt nem tudom ilyen könnyedén venni. Nem veszem ilyen könnyedén.
Mitchell fia: Viccel uram?! [Ed Mitchell azzal mozdulattal, ahogy átveszi a névjegykártyát, le is dobja a földre. Sibrel lehajol, hogy fölvegye.] Az emberek szórakozhatnak, és talán viccelődhetnek is a holdutazással... [Sibrel az eldobott névjegyet újfent odaadja Ed Mitchellnek, aki ezúttal szét is tépi azt.]
EM: Kifelé!
Mitchell fia: ...De ilyet tenni nem erkölcsös.
BS: Azt hazudni, hogy az ember a Holdon járt, sátáni hazugság.
EM: Nem ütök meg embereket, de ha itt marad… Húzzon a pokolba a házamból! [A táskájáért lehajló Sibrelt fenéken billenti.]
Adjam a puskát, és lelőnéd őket Adam, mielőtt lelépnek?
BS: Forog a kameránk, ha meg akarná tenni. Jó felvétel lenne.
Viszlát később. Majd a bíróságon, remélem.
Mitchell fia: Fel akarod hívni a CIA-t, hogy bepöccenjenek?

Később Mitchell annyit mondott el a találkozóról, hogy „Sibrel a History Channel munkatársának adta ki magát, azzal, hogy interjút szeretne velem készíteni. 3-4 perc elteltével előrántotta a Bibliás kérdést. Mikor rájöttem, hogy valójában ki is ő, megőriztem hidegvéremet, és megesküdtem a Bibliájára, majd véget vetettem az interjúnak, és egy seggberúgás kíséretében kidobtam a házból.”


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 7.

A leamortizált konteós

Az Apollo 11 holdlátta legénysége nem csak a holdraszálláskor volt képes csapatmunkára: az asztronautákat meghurcoló Bart Sibrel holdraszállást tagadó konteóst egymástól függetlenül intézték el, és vitték le a földre: Armstrong verbálisan küldte padlóra, Aldrin viszont szó szerint.

A meglehetősen szűkszavú parancsnok, aki első földlakóként lépett a Holdra, egyetlen mondattal felmosta Sibrellel a parkettát, amikor a konteós szokásához híven arra kérte: esküdjön meg a Bibliára, hogy járt a Holdon. Az idén 81 éves Armstrong ennél a Bibliás üldözős jelenetnél csak ennyit mondott: "Mr. Sibrel. Ismerve Önt, ez a Biblia is valószínűleg csak hamisítvány". Megkíséreltük lefordítani kettejük meglehetősen egyenlőtlen intellektuális párviadalát.

Bart Sibrel: Mr. Armstrong, Bart Sibrel vagyok az ABC Digitaltól. Meg akarom önnek adni a lehetőséget: most megesküdhet a Bibliára, hogy járt a Holdon. Rátenné a bal kezét a Bibliára, és megesküdne arra, hogy járt a Holdon?
Neil Armstrong: Mr. Sibrel.
BS: Igen. Ha tényleg járt a Holdon, miért ne tenné meg ezt?
A felvétel és a dokumentáció érdekében, helyezze a kezét a Bibliára, esküdjön Istenre, hogy járt a Holdon.
NA: Mr. Sibrel. Ismerve Önt, ez a Biblia is valószínűleg csak hamisítvány.
BS: Tényleg? Pedig, ez egy igazi Biblia.

Sibrel kisvártatva egy előadóteremben a projektor előtt próbálkozott újra Armstronggal, miután az első kísérlet végén faképnél hagyta az űrhajós.

BS: Itt van a lehetőség, ez itt 5 ezer dollár.
NA: A megbeszélésre nincs lehetőség.
BS: Kap ötezer dollárt kápéban, amit jótékony célokra ajánlhat fel, csak esküdjön a Bibliára, hogy járt a Holdon.
[Armstrong ezt megtagadja]
BS: Miért ne tenné meg? Miért nem rakja a kezét a Bibliára, és esküszik meg arra, hogy a Holdon sétált?
NA: Mr. Sibrel, maga bolondot csinált önmagából, és az egész világból. Mr. Sibrel, ön nem érdemel választ.

Sibrel azonban Aldrint (Armstrong mellett, a képen jobbra) 2002-ben nem úszta meg ilyen zökkenőmentesen. Buzz eleve ingerült lehetett, amikor rájött, hogy csapdába csalták: Sibrel ugyanis azzal csalogatta a helyszínre az űrhajóst, hogy egy japán gyerekcsoport nevében kért tőle előadást az űrkutatásról. Gyerekcsoport azonban sehol nem volt. Helyettük volt viszont Sibrel.
Aldrin rögtön levette, miről is van szó. Kezdődött a szokásos hercehurca az esküvel meg a hadonászás a Bibliával, de azt Armstrong útitársa is megtagadta, hogy Sibrelnek esküt tegyen. A pali erre gyávának, hazugnak és tolvajnak nevezte.

Bart Sibrel: Edwin Buzz? Hogy van?
Buzz Aldrin: Engem keres? Mi a neve?
BS: Bart. Bart Sibrel.
BA: Megadná a nevét a kollégámnak?
BS: Van egy önnek, és egy az ügyvédjének. [Névjegyet akar átadni.] Pereljen csak be, remélem megteszi. Bíróságra akarok menni.
BA: Tudom, hogy sok figyelmet szeretne kapni, nem igaz?
BS: Nos, ön kapja a pénzt olyasmiért, amit nem hajtott végre. Órákat ad arról, hogyan sétált a Holdon, ezt rablásnak hívják. Ezt rablásnak hívják.
Azt gondolja mennybe jut bűnbánat nélkül?  Miért nem esküszik meg a Bibliára, hogy járt a Holdon? [Megismétli.]
BA: Tűnjön el, vagy rendőrt hívok.
[A portás próbálja elküldeni Sibrelt a szálloda elől]
1:15-nél Sibrel az egyik operatőrnek: Folytasd a felvételt, haver. [Ezután arra utasította, hogy vegye a vállára a kamerát.]
BS: Ön az, aki azt mondta, hogy sétált a Holdon, pedig nem is.
BA: Tűnjön már el innen!
BS: (…) Ön gyáva, hazug és tolvaj.

Ezt nem kellett volna. Vagy másképp fogalmazva: a provokáció célt ért, de röviddel később más is: a következő pillanatban ugyanis az Apollo 11 holdkomp-pilótájának jobb ökle és Sibrel arca konfrontálódott egymással - utóbbi rovására. Aldrin úgy pofánvágta a nála kábé másfél fejjel magasabb konteóst, hogy Sibrel megtántorodott, és kis híján dobott egy hátast. Nem rossz teljesítmény ez egy akkor 72 éves kisöregtől. Sibrel persze csak egy az összeesküvés-elmélkedők népes táborából, a wikipedia több mint egy tucat hasonló hangadó arcról tud, ráadásul, úgy tűnik a világ minden pontjára jutott belőlük.

Háztáji Puli

Gőzerővel halad a magyar holdjáró földi prototípusának építése: a többi közt egy indexes olvasónktól kapott napelemcellák felaprítását tervezzük lézervágóval a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézet munkatársainak áldásos közreműködésével. Persze, csak miután megfizetjük a tanulópénzt. A tenyérnyi cellák közül három ugyanis kis híján rögtön az enyészeté lett olajszakmán edződött csapattagunk kezében. Ezt az üzenetet kaptam tőle magyarázatképpen:

"Nem én törtem konkrétan... nem voltak precízen a dobozukban, és miközben a macskám elől próbáltam gyorsan eltakarni és lefedni őket a doboz tetejével, akkor törtek le... amikor észrevettem, hogy a tető nem megy rá egyből, vissza is húztam, de két cella széle ekkorra már letört... valószínűleg a legalsó is ekkor kaphatott nyomást, így  az is kettétört... de ezt csak másnap vettem észre, amikor kiválogattam a két törött példányt."

Hiába: a tenyérnyi méretű cellák darabja 3 grammot nyom, és bizony nagyon törékeny. A mustra tehát gyorsan végetért, hogy azért jusson a holdjáróra is: maradt bőven. A törött példányokon viszont kiválóan lehet gyakorlatozni - erre szükség is van, mivel egy készülőben lévő holdjáró földi prototípusához szükséges napelemcellák lézeres "fűrészelése" még mindig nem túl gyakori jelenség Magyarországon. A szépséghibás darabokon a szakik azt próbálták ki, milyen teljesítményre is kell hangolni a lézervágót a rettenetesen vékony szilíciumlap felkoncolásához - ebből vannak ugyanis napelemcelláink.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 6.

Mr. Bean passiója

A Holdat megjárt asztronauták számára a pokol egészen nyilvánvaló, milyen lesz: egy konteóssal lesznek összezárva, aki hazaárulással vádolja meg őket, és egy Bibliával a kezében rohangál utánuk, hogy esküdjenek meg: tényleg jártak a Holdon.

Ezen a héten úgy alakult, hogy Mr. Bean-napokat tartunk itt a blogon - Alan Beannek, az Apollo 12 holdkomp-pilótájának 1969-es útja ugyanis egészen sajátos hasonlóságokat mutat filmes névrokona gegjeivel: felszállás közben kétszer csapott beléjük villám, kétszer sült fel a kamerákkal, és köze van a festészethez is: esetében azonban az igazi katasztrófafilm forgatókönyvétől eltérően a képre tüsszentést követő kétségbeesett restaurálás során Whistler karosszékben üldögélő anyjára sisak, a szobabelső helyére pedig fokozatosan kráterek és holdtájkülső került volna. A Holdat megjárt Mr. Bean ugyanis a NASA udvari festője.

Van azonban valami, ami csak Alan Beanre jellemző. Meg úgy általában az összes többi "holdasztronautára". Ez az ő keresztjük: Bart Sibrelnek hívják. A pali meglehetősen bicskanyitogató stílusban, rágózva vadássza le stábjával az ősz hajú űrhajósokat. Ami nekik passió, az egy konteósnak passzió.

Most ízelítőt adunk mindebből, a videó elején látható Alan Beant épp műtermében cserkészte be Sibrel, az űrhajós azonban combos déli akcentusával megmutatta, hogyan kell valakit roppant elegánsan, és egyben visszautasíthatlanul, a vállát lapogatva elküldeni a fészkes fenébe. Az angol eredetiben ez így hangzik el: "Take your stuff and get the fuck out".

Az interjú szövegét lefordítottuk, tanulságos lehet; a legelső mondattal sem mi, sem mások nem boldogultak, amikor Sibrel valami átlátszó izéről beszél.

Bart Sibrel: (…) Úgy tesznek, mintha félúton lennének a Holdra, amikor még nincsenek is félúton.
Alan Bean: Ez hülyeség. Nem érdekel, mit mond, elmentem a Holdra, meg vissza, és ezt minden kutató tudja. Ha most ön ezt nem akarja elhinni, rendben, ne higgye. Szíve joga. Önnek van egy jobb sztorija, csak történetesen az egész egy hazugság, ennyi.
BS: Megesküdne a Bibliára, hogy tényleg sétált a Holdon?
AB: Nem a kamerája előtt, majd inkább itt.
BS: Miért nem?
AB: Azért, mert helytelen.
BS: Tudatában van annak, hogy ez a videó felhasználható ön ellen a jövőben, és ha hazudott, akkor az hamis eskünek minősül? Mondja a nevét.
AB: A nevem Alan Bean.
BS: Esküszöm Istenre, és kijelentem, tudatában annak, hogy a törvény bünteti a hamis esküt, a hazaárulást… [Bean ismétli.]
AB: Nem, hazaárulásról szó sem lehet. Annak semmi köze ehhez. Miért nem fogalmazunk úgy, hogy itt van a kezem a Biblián, elmentem a Holdra, sétáltam rajta. Ahogy mindenki más is, akiről a NASA azt állítja, hogy elment a Holdra és sétált rajta, tényleg elment a Holdra, és sétált rajta.
BS: Nem esküszik arra, hogy „tudatában annak, hogy a törvény bünteti a hazaárulást”?
AB: Mit ért hazaáruláson?
BS: Az adófizetők becsapását.
AB: Ez hülyeség.
BS: Akkor mondja azt, hogy az örök kárhozat büntetése mellett…
AB: Örök kárhozat?...
BS: És tudatában annak, hogy a törvény bünteti a hazaárulást…
AB: De a hazaárulás az, amikor eladod az országod.
BS: Nos, ha valaki 135 milliárd dollárt elkölt arra, hogy elmegy a Holdra, de aztán mégse megy oda, az pont ilyesmi.
AB: Az még mindig nem hazaárulás. A hazaárulás, ha titkos dolgokat beszélsz ki valakinek. De eleget mondtam. Na most, ezt úgy használja fel, ahogy akarja: mondhat bármi mást ahelyett, amit itt el sem mondott. Tudom, hogy működnek az emberek. De ez rendben is van. Fogja a cuccát, és húzzon a fészkes fenébe.
BS: Hat asztronautát megkérdeztem, hogy megesküdnének-e a Bibliára, és ezt megtagadták. Armstrong megtagadta. Collins szintén.
AB: Tudom.
BS: Hisz Istenben?
AB: Hogy hiszek-e?
BS: Igen.
AB: Meglehetősen. Nem esküdtem volna meg a Bibliára, ha nem hinnék benne. De ez nem tartozik ide, úgy forgatja ki a szavaimat, ahogy akarja. Pakoljanak, és menjenek, fiúk.
BS: Biztosan tudom, hogy nem voltak a Holdon.
AB: Ez rendben is van. Olyan véleménye lehet, amilyet csak akar, ez a csodálatos ebben az országban. Abban hihet, amiben csak akar. Felőlem ez rendben van. Pakoljanak, és menjenek.
BS: Oké.

Sibrelnek az Apollo 11 űrhajósaival azonban jócskán meggyűlt a baja, erről azonban következő posztunkban számolunk be. (Mr. Bean és társa, Pete Conrad, egyik legnagyobb gurítása lett volna az a médiahack, amikor a Surveyorral hármasban csoportképet készítenek a Holdon. Sajnos, ez elmaradt, mivel nem találták meg a fényképezőgép időzítőjét. Legalább ennyire sajnálatos, hogy vannak itthon néhányan, akik a Pulit, a magyar holdjárót - meg úgy általában minket - még mindig médiahacknek tekintik, reméljük, hamarosan megváltozik a véleményük.)


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 5.

Szkafanderes művészet

Mr. Bean olyannyira elvesztette technikába vetett hitét, hogy hazatérése után azonnal nekilátott festeni. Az önkifejezés ezen módja tűnhetett számára egyedül alkalmasnak a képalkotó eszközökkel kapcsolatban a Holdon megélt nem kevés frusztráció feldolgozására.

Alan Beannek, az Apollo 12 holdkomp pilótájának ugyanis egyik első holdbéli megnyilvánulása az volt, hogy kiégette a NASA élő közvetítésre szánt színes kameráját, amikor összeszerelés közben véletlenül a Nap felé fordította az optikát. Második nekifutásra nem találta a fényképezőgép időzítőjét, ami ahhoz kellett volna, hogy társával, Pete Conraddal csoportkép készülhessen a Surveyor 3-mal: az előtérben ők ketten, hátuk mögött pedig a NASA által korábban a Holdra küldött embernagyságú robot látszódott volna. Mivel csak két ember tartózkodott egyidőben a Holdon, és ők a képen hiánytalanul rajta voltak, felmerülhetett volna a kérdés, hogy ki csinálta a fotót?

Az időzítő később meglett, amikor a kőzetmintákat tartalmazó zsák tartalmát a holdkomp tárolórekeszébe öntötték. Ekkor azonban már nem volt elég idő arra, hogy lefotózzák magukat, ezért Mr. Bean elkeseredettségében fogta a fényképezőgép tartozékát, és ott helyben teljes erőből elhajította – az is lehet, hogy Napkörüli pályára állt. Miután visszatértek a Föld nevű bolygóra, a technika által duplán megalázott asztronauta azonnal azonnal bevette magát egy műterembe, ahol a Holdat és az űrhajósokat ábrázoló festményeit készíti azóta is: ezeken végre minden elsőre sikerül, és teljes az összhang ember és gép között.

Az Apollo missziók során történtek minél valósághűbb ábrázolásához Alan Bean megépítette a díszleteket: ehhez a holdkomp, a holdautó, a Surveyor és az asztronauták modelljét használja. A NASA hivatalos holdfotóit behatóan tanulmányozta, hogy a kráterek és a sziklák a festményen is pont oda kerüljenek, ahol lenniük kell. Honlapja tanulsága szerint egy-egy kép megfestésére közel olyan aprólékosan készül, mint a holdraszállásra.

A festményekhez Bean az Apollo űrhajósok csizmatalpát, kalapácsát és Holdon használt fúróját is felhasználja - például ilyeneket, ami a képen is látható. Az így létrehozott egyenetlen textúra jól illik a barátságtalan holdi környezet ábrázolásához. A poszt alján beillesztett másik kép már egy festmény részlete: a bal alsó sarokban jól kivehető egy lábnyom, a kis kerek alakzatok pedig a köralakú véső nyomai.

Bean azonban nem érte be ennyivel. Minden eredeti képére önt ugyanis egy keveset abból a holdporból, amit visszatérése után szedegetett le űrruhájáról.

De az Apollo 12 parancsnoki modulját sem kímélte, és a művészetre való hivatkozással farigcsálni kezdte. A képekre ugyanis eredeti hőpajzsdarabkákat is rak, amik a Föld légkörébe történt 40 ezer km/h-s belépés során feketedtek meg.

Ha művészetről van szó, Bean nem kegyelmez a parancsnoki modul belsejének sem, a visszatérő egység oldalát és a zsilipeket borító aranyfóliából is vett mintákat, ezek is festményein fejezik be pályafutásukat. Szerencsére még nem bontotta el teljesen a parancsnoki modult, bár ha ebben az ütemben folytatódik az alkotás, az sem érezheti magát biztonságban.

A képei 25 ezer dollártól kezdődnek, de van 433 ezerért is olyan műalkotás, amit egy szocreál művház homlokzatán sem éreznénk illetlenségnek, ha például Gagarin az Apollo program keretében járt volna a Holdon. Mr. Beantől egyébként külön bejáratú festményt is rendelhetünk, ezek tarifáját mérnöki pontossággal számolta ki: hat négyzetcenti művészet 210 dollárt kóstál, de a végösszeg semmiképp sem lesz kevesebb 45 360 dollárnál: a legkisebb megrendelhető kép mérete is valamivel nagyobb mint 30 x 45 centi. Hiába, no, ki mondta, hogy olcsó a holdraszállás?


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 4.

A sosemvolt fotó

Az Apollo 12 legénysége egy médiahacket is csomagolt az útra, és nagyon komolyan gyúrtak a Time magazin címlapjára, a fotóból azonban egy Mr. Bean filmekből ismerős fordulat miatt mégsem lett semmi. Az incidens tovább erősíti a NASA Mr. Beanje és a filmes névrokon közötti, amúgy sem gyenge párhuzamot.
A képrögzítő berendezésekkel eleve hadilábon álló Alan Beannek ez lett a második keserű kalandja a technikával: először, az első holdséta alkalmával a NASA színes kameráját füstölte el, amikor szerelés közben véletlenül a Nap felé fordította: a kamera fényérzékelője még abban a pillanatban elkokszolt – erről, és ennek következményeiről előző posztunkban írtunk.

A malőr azonban nem szegte kedvét: a második holdsétán már egy fényképezőgéppel próbált szerencsét. Ekkor került sor a Holdon akkor már 31 hónapja álldogáló, embernagyságú robot meglátogatására, ez volt az Apollo 12 küldetés fő attrakciója: ehhez eleve a Surveyor 3 szomszédságában landoltak, mintegy 200 méterre tőle.

A holdraszálló Apollo-küldetések mindegyikén három asztronauta vett részt, közülük azonban csak ketten szálltak le a Holdra, harmadik társuk a Hold körül, a parancsnoki modulban keringett, amíg ők gyűjtögető életmódot folytattak odalenn. Épp ezért az összes Holdon készült felvételen a két űrhajós legjobb esetben is csak akkor látható egyszerre, ha egyikük szemből lefotózta társát, akinek sisakja visszatükrözte a fotóst. Conradnak és Mr. Beannek ez azonban édeskevés volt.

A hatvanas évek legnagyobb médiahackjének ígérkező bulihoz mindössze egy fényképezőgépre és egy időzítőre volt szükség, utóbbit a szerszámaikat és a kőzetmintákat tartalmazó zsákjukba rakták. A jelenetet többször elpróbálták a földi kiképzés során, a nagy pillanatban a zsák tetejére helyezték a fényképezőt, és onnan lőtték a fotót. A Surveyorral való közös fotózkodásról készült képen a terv szerint Mr. Bean és Conrad állt volna a holdrobottal a hátuk mögött.

A Holdon azonban másként alakultak a dolgok, jellegzetesen Mr. Beanes fordulat történt: Alan Bean ugyanis nem találta a csoportkép elkészítéséhez szükséges időzítőt. Erre így emlékezett vissza:
„Amikor a Surveyorhoz értünk, belenéztem a zsákba, hogy megkeressem a kis króm időzítőt, de annyi por volt, és a zsákban olyan sötét volt az árnyék, hogy nem láttam. Körbetapogattam, de a kesztyűn át nem éreztem semmit belőle. Négykézlábra ereszkedtem, elkezdtem kirámolni a kőzetmintákat, de féltem: ha túl sokat veszek ki a zsákból, még elvesztek egyet közülük. Pete pár percig segített, de így sem találtuk az időzítőt, úgyhogy visszapakoltuk a köveket a zsákba. Így nem készült kettőnkről közös kép a Holdon.
Később, amikor Pete beborította a zsák tartalmát a tárolóba, az időzítő ott csücsült a kupac tetején. De addigra már kifutottunk az időből. Jó ötlet volt. Csodálatos fotó lehetett volna. Talán a Life, a Time, vagy a Newsweek címlapjára is kikerült volna.”

A nagy találkozásról végül csak az alábbi fotó készült – ezen a két asztronauta helyett csak Conrad látható, igaz, a felvétel így is háromszereplős: a parancsnokon és a Surveyoron kívül a háttérben látszik a mintegy 200 méterre várakozó leszállóegység is.

Alannak a történet elég mélyre mehetett, később ugyanis megfestette, valószínűleg terápiás célzattal, hogyan készült volna a mesés fotó, ami sosem készült el. Ez egyben a kép címe is: „The Fabulous Photo We Never Took”. Íme, a kép bal alsó sarkában az ominózus zsák, aminek alján mindhiába kereste Alan az időzítőt, rajta a Hasselblad kamera: Valami hasonló önarcképet nekünk is kell majd produkálnunk a Holdon: a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny kiírásában ugyanis az is szerepel, hogy a Holdra vetődő csapatoknak minimum egy-egy fotót kell készíteniük a holdjáróról, valamint annak leszállóegységéről. A robot kamerái által elsütött képeken mindkét egységnek felismerhetőnek kell lennie, valamint tisztán látszódnia kell a Google Lunar X PRIZE logónak a maga teljességében.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 3.

Égetett kamera

Amikor a NASA Mr. Beanjével a fedélzetén, meglehetősen viharvert vitorlákkal befutott az Apollo 12 vitorlás klippere a Hold "Viharok óceánja" nevű szárazdokkjába, már túl volt két villámcsapáson és egy meglehetősen talányos landolásonAlan Beannek és társának, Pete Conradnak fogalma nem volt arról, hova szállnak le: leszállóegységük fékezőrakétái által rögtönzött homokviharban annyit sem láttak a felszínből, amennyit magyar kisnyugdíjas hó végén szokott az előző nyugdíjából. Konkrétan semmit. Ráadásul, az utolsó métereken a sebességmérőjük is csütörtököt mondott.

Ehhez képest a Hold körül magányosan keringő Richard Gordon igazán páholyban érezhette magát. No, de leszálltak. A küldetés egyik legfontosabb része a Surveyor 3 meglátogatása volt, ennek érdekében első ízben Doppler-radar segítségével ők hajtottak végre precíziós landolást a Holdon a robot közelében. A leszállóegységből azonban nem láttak rá a Surveyorra, és mindaddig nem tudták eldönteni, jó helyen vannak-e, amíg ki nem szálltak belőle. Ehhez az első holdsétán meg kellett kerülni a holdkompot. Később kiderült, hogy 200 méteren belül szálltak le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól.

Az első holdséta azonban másról is elhíresült: ennek során Mr. Bean a rossz nyelvek szerint az egész Apollo programot elintézte. Az Apollo 12 Armstrongék fekete-fehér kamerája helyett színeset vitt magával, hogy még élvezetesebbé tegyék a dollármilliárdokba kerülő holdsétát az adófizetők számára.

Bean első megnyilvánulásával ezt tönkre is tette, amivel a világtörténelem legnagyobb értékű űrszemetét hozta létre egyetlen szempillantás alatt: egy Apollo-küldetésre jutó fejlesztési költség nyilván alacsonyabb lett volna, ha a számláló nem állt volna meg az Apollo 17-nél. De megállt, és ennek okát sokan Mr. Bean malőrjének tulajdonítják.
Az első, közel négyórás holdséta egyik legelső feladata a színes tévéadáshoz kifejlesztett kamera felállítása volt. Miközben Alan ennek összeszerelésével bajlódott, a kamerát véletlenül a Nap felé fordította - ennek következtében a fényérzékelő hősi halált halt, és rögvest kiégett. Ezzel a közvetítés esélye is elfüstölt.
Az élő életképek nélkül maradt amerikaiak figyelme ezután visszafordíthatatlanul elfordult Holdon sétálgató honfitársaiktól, és egyre többen kezdték bírálni az Apollo-programot: a közvélemény fokozatosan a folytatólagos holdraszállások ellen fordult.

Akik ezért holdkövet vetnének Mr. Beanre, ne tegyék: elképesztő pszichikai nyomás lehet a szomszédos égitesten tartózkodni, és Földfelkeltét nézegetni. Olyannyira, hogy az első három, Holdat megjárt Apollo - 11, 12, 14 - legénysége például szemhunyásnyit sem tudott aludni, hiába volt a kötelező pihi a program része. Beanben a malőr valószínűleg olyan mély nyomokat hagyott, hogy azóta is színes képeket festeget a Holdról - erről és a hatvanas évek egyik legnagyobbnak ígérkező médiahackjéről következő posztunkban számolunk be.

Persze, társa, Pete Conrad parancsnok (ld. fenti kép) is megérte a pénzét. Pete valamivel mélyebb növésű volt, mint Neil Armstrong, aki pár hónappal előttük, az Apollo 11 parancsnokaként elsőként lépett a Holdra, miközben emlékezetes mondatát elmondta. Erre, valamint a köztük lévő méretbeli különbségre utalt Conrad, amikor a következő szavakkal lépett az égitestre: "Hopplá, a mindenit, ez lehet, hogy kis lépés volt Neilnek, de nekem nagy." Mindez nem volt véletlen: Conrad előzőleg 500 dolcsiban fogadott Oriana Fallacival, hogy ezeket a szavakat mondja majd a Holdra lépéskor. A riporternő ugyanis azt gyanította, hogy a NASA előírta Armstrongnak is, hogy mit kell mondani ilyen esetben. Ezt akarta megcáfolni Conrad, aki később arról is beszámolt, hogy a fogadás nyerteseként a pénzt sosem kapta meg.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. április 2.

Mr. Bean holdraszáll

Április elsejei tréfa is lehetne, pedig nem az: Mr. Bean az Apollo 12 fedélzetén már járt a Holdon. Persze, minden rosszul sült el, de happyend lett az igazi katasztrófafilm vége - elvégre túlélték az Apollo-program egyik legneccesebb küldetését. Mr. Bean és két társának úticélja a Viharok óceánja volt, azonban ennyire keretes szerkezetű küldetésre senki nem számított: a vihart már indulás után, még itt a Földön megkapták. A starttól számított egy percen belül kétszer csapott beléjük a villám, és ez még csak a kezdet volt. Most bemutatjuk az igazi Mr. Beant, aki önmaga dublőre.

Alan Bean volt ugyanis az Apollo 12 holdkomp-pilótája, aki híres angol névrokona több évtizedes munkásságát felölelő megpróbáltatás-sorozaton ment keresztül röpke pár nap leforgása alatt. Mi is két posztot szentelünk az egyik legrázósabb Apollo-küldetésnek.

Mr. Bean és az Apollo 12 közös kalandjában a cselekmény drámai gyorsasággal bontakozott ki: már  az indítást követő 36. másodpercben beléjük csapott egy villám, ami az űrhajósokat nem, az űrhajót viszont annál érzékenyebben érintette.

Egy űrhajóba zárva azonban lehetetlen a kettőt egymástól függetlenül kezelni, pláne, ha a szóban forgó űrhajóban mi is benne ülünk. A Saturn V rakétából gyakorlatilag egy villámhárító lett: a ménkű átfutott rajta, majd a hajtómű által kibocsátott ionizált füstgázoszlop egészen a földig levezette a feszültséget. Ettől a mutatványtól mindhárom üzemanyagcella túlterhelésről kezdett el panaszkodni, majd "elszálltak": velük együtt sötétbe borult a parancsnoki modul műszereinek jó része is. Ami érthető. A villám ugyanis az asztronautákat szállító kabin tetejébe csapott bele, és egy pillanat alatt ropogósra grillezte a közvetlenül az űrhajósok alatt utazó műszaki egység üzemanyagcelláit, ami egyfajta áramfejlesztőként funkcionált: a beletöltött üzemanyagból vegyi reakció során elektromos energiát állított elő. A három üzemanyagcellát tehát a villám egy csapásra kivonta a forgalomból, így teljes egészében akksiról működött az űrhajósokat szállító parancsnoki modul - ez a rakéta legtetején található, ha a menekülőrakétát nem számítjuk. Az akksik azonban képtelenek voltak felnőni a feladathoz, az akadozó áramellátás következtében rövidesen gyakorlatilag az összes hibára figyelmeztető jelzőfény felvillant a műszerfalon.

Ha mindez még nem lett volna elég, a repülés 52. másodpercében ismét beütött a ménkű: ezzel a villámmal az űrhajó navigációs rendszerétől vettek búcsút az űrhajósok. Csőstűl jöttek az újabb hibajelzések: a telemetriai adatok, amelyek a rakéta helyzetéről adtak jelentést, finoman szólva összekuszálódtak.

Szerencsére, a Saturn V rakéta önálló navigációval is rendelkezett, amit az elektromos kisülés megkímélt: nem felejtette el úticélját, és továbbra is a Hold felé repült. A történet újabb pikáns, jellegzetesen Mr. Beanes eleme volt, hogy az elektromos rendszer elvesztését a gyakorlatok során egyszer sem szimulálták.
A földi irányítás a „Reset” gomb megnyomását javasolta a legénységnek – ettől talán többen ódzkodnánk egy űrhajóba zárva, de az ötlet bevált: az üzemanyagcellák újraindításától szinte minden helyreállt, amikorra az Apollo 12 földkörüli pályára állt.

Az űrhajósok tehát már jobban érezhették magukat, de csak azért, mert nem tudták azt, amit a földi irányítás tudott: Houstonban ugyanis attól tartottak, hogy a villámcsapásoktól a parancsnoki modulban szunnyadó, ejtőernyőket tároló kamra ajtónyitó szerkezete idejekorán kipukkanhatott, ezáltal a Holdról való visszatérést követően már nem lett volna semmi, ami a Föld légkörébe visszaérve kiengedhette volna az ejtőernyőket. Ha ez megtörtént volna, akkor a parancsnoki modul fékezés nélkül csapódott volna bele a Csendes óceánba - és a legénység azonnal szörnyethalt volna. Mivel nem tudták, hogy pontosan hányadán is állnak az ejtőernyőkkel, a földi irányítás végül úgy döntött, hogy ezzel a lehetőséggel nem stresszelik az űrhajósokat. Már tudjuk: szerencsére, az ejtőernyők hibátlanul működtek. De előbb még el kellett jutni a Holdra.

Három nap múlva szintén viharos körülmények között érkeztek meg a Holdra, ez azonban már homokvihar volt, és önmaguknak okozták: a leszállóegység fékezőrakétái ugyanis oly mértékben felkavarták a holdport, hogy az Apollo missziók közül egyedül ők nem láttak semmit a felszínből a holdraszállást megelőző utolsó másodpercekben. Olyannyira nem, hogy sokáig az is kétséges volt, hogy a leszállóegység négy lába közül az egyik kráterbe vagy sziklára érkezik-e – ha igen, attól az egész leszállóegység felborulhat. És akkor annyi. Nem így történt, hiszen a sors úgy tervezte, hogy Mr. Bean kalandjai még távolról sem értek véget. (Folyt.köv.)


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. március 31.

A holdmoci

Van, amikor az internet egyszerűen túl kevésnek bizonyul, és három link után koppanunk egy nagyot a tűzfalon. Ugyanis a neten kábé ennyi helyen lehet egy-két információmorzsát találni a holdi motorbicikliről. A linkek közel egyharmadán – konkrétan tehát egy helyen – mások kesergését olvasgathatjuk, akik szintén ugyanezzel a kóros információhiánnyal szembesültek.

A probléma olyan súlyosnak bizonyult, hogy házi csillagászunk is csak tanácstalanul pingvinezett: hát ő sem tudja. Lássuk, mi az, amink van.
A NASA egy helyen tesz említést a masináról – legalábbis, mi ennyit találtunk. És kerestük rendesen. Ebből lehet tudni, hogy a dolog nem hoax: a létezésén kívül annyi tudható meg az anyagból, hogy két kerekén pneumatikus gumi volt.

A világhálón ezen kívül létezik egy fotó is, ami gyaníthatóan már a tesztelési fázisban mutatja a holdrobogó prototípusát: a Holdra készülő motorbicikliket ugyanis a NASA-nál a levegőben is tesztelik. Az alábbi képet 1969 augusztusában lőtték egy KC-135 típusú repülőgép fedélzetén, a bicaj csökkentett gravitációs tesztjeire itt került sor: a holdi tömegvonzást, a földi gravitáció hatodát próbálták meg vegytisztán előállítani. Ilyen repülésekre a Pavlics Ferenc által konstruált holdautó esetében is sor került, különös tekintettel annak kerekeire. Ezekről következő posztjainkban még szólunk.

A motort arra az esetre építették, ha netán a holdautó mégsem készülne el az Apollo 15 küldetés idejére. Felmerült az is, hogy az elektromos canga az Apollo 20 szériafelszereltsége közé tartozott volna – leváltva, vagy esetleg kiegészítve a holdautót. Már tudjuk: az éles bevetés – ahogy az Apollo 20 misszió is – elmaradt, a bicaj a Földön ragadt.

Sokáig ez a fenti fotó volt közel s távol az egyetlen kép a neten a mociról. Egészen mostanáig: a holdmotorról az interneten fellelhető képek számát ezennel ünnepélyesen eggyel megnöveljük - ha sztahanovisták lennénk, azt is mondhatnánk, hogy 100 százalékkal. Ezt egyébként bárki megtehette volna, ha a NASA-hoz, vagy legalábbis az űrhivatalhoz közeli helyekhez fordul segítségért. Mint amilyen például a Retro Space Images. A válasz nem sokáig váratott magára, az eredmény pedig ez az alábbi kép a mociról, ami a járgány földi tesztelése során készült.

Létezik egy fórum, ahol az űrkutatásban jártas palik is megfordulnak, nem véletlen, hogy csillagászunk zsigerből az előbbi linket dobta be végső elkeseredésében a közösbe. Itt található ez a kis háromkerekű játékmotor is – az internet már csak ilyen: mit tegyünk, ha a „lunar”, azaz „holdi” hívószó benne van a nevében?

Ez a műanyag játék, bármilyen röhejes is, már elegendő volt egy vitaindítóhoz, jól mutatva, hogy egy Holdra szánt bármilyen kütyü esetében az alapkoncepción múlik minden. A NASA holdrobogójának prototípusát látva többen egyértelműen a háromkerekű műanyag játékmoci mellett szálltak síkra. A nem túl terjengős vita kitért arra is, hogy a páros keréknek elől, avagy hátul kellene lennie: a fórumozók a játékmocitól eltérően ezt elölre raknák, az egykereket pedig hátra. A háromkerekű koncepció tehát nyert, igaz, meglehetősen szűk körben. 

Hasonló fenntartásokkal fogadták a NASA holdrobogós koncepcióját máshol is. Az általunk kért képet a Retro Space-es fiúk kirakták facebook-oldalukra is: a hozzászólók meglehetősen gyanakodva közelítettek a kétkerekűhöz, leginkább pedig egyáltalán nem tudták elképzelni, hogy ez mit is csinált volna a Holdon. Egyikük szerint "valószínűleg nagy móka lett volna - egészen addig, amíg olyan méretű kövekbe és kráterekbe nem ütközik, amilyeneken a holdautó túltette magát: egy-egy ilyen "találkozástól" elég rossz bőrbe került volna a motoros". Egy másik kommentelő szerint a Nyugalom tengerén akár még működhetett is volna, igaz, kizárólag csak ott: bármely másik leszállóhely környékén katasztrófát jósolt neki a hozzászóló: "Csak annyit mondhatok, hogy hál' Istennek a hidegfejűek győzedelmeskedtek, és a végén négykerekű jármű jutott el a Holdra." Ez mindent elárul.

Hasonló hidegfejűségre van szükség nálunk is, hiszen épp a hétvégén kezdik mérnökeink összeszerelni holdjárónk földi prototípusát, amivel tavasz végén már javában döngetünk majd. A tervek szerint a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézetben daraboljuk fel lézervágóval a napelemcelláinkat, és roverünk váztömegén is ezzel a módszerrel könnyítenénk.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. március 30.

Gagarin és ikonosztáz az Űrállomáson

A Nemzetközi Űrállomásról (ISS) még elmenekülni sem lehet hosszú ellenőrzőlisták átböngészése nélkül. Az alábbi képen Dan Burbank parancsnok és Anton Shkaplerov fedélzeti mérnök az ISS Zvezda-moduljában éppen áttekinti az evakuálás során követendő eljárást.
Ennek során az űrállomás hatfős legénysége bevette magát a rendelkezésre álló két Szojuz űrhajó leszállóegységeibe: ezekkel érkezik a személyzet Bajkonurból a Nemzetközi Űrállomásra, és ezekkel is mennek haza. Mivel egy űrhajóban hárman férnek el, ezért a csapat kettévált. A két, háromtagú különítmény ezek után visszahúzódott a Szojuzokba, majd a zsilipet magukra zárva várták, hogy eltalálja-e az űrszemét a Nemzetközi Űrállomást, avagy sem.

Nem találta el, bár közel volt hozzá, erről korábban itt írtunk. A pár órája nyilvánosságra hozott képnek azonban egyéb tanulsága is van: a két űrhajós mögül Jurij Gagarin tekint ránk megértően a keleti kereszténység ikonosztázát idéző szentképek társaságából. (A fotót nagy felbontásban ide kattintva tanulmányozhatjátok.)

A Zvezda-modul neve alapján sem tagadhatná le orosz származását, ez a Nemzetközi Űrállomás egyik legrégibb eleme, köré épült az évek alatt mára focipálya méreteket öltő ISS.
Bár az amerikai űrhajósok gyaníthatóan nem itt érzik magukat a legotthonosabban, kevés az esély arra, hogy létezik olyan szeglete a Nemzetközi Űrállomásnak, amit az amerikai asztronauták - orosz kollégáikhoz hasonlóan - a nyugati kereszténység jelképeivel tapétáztak volna ki. Valószínűtlen, hogy találnánk akár egy olyan falfelületet is, amiből vallási meggyőződésükre következtethetnénk. És, hogy erről még egy nyilvánosságnak szánt fotó vagy videó is készüljön? Kizárt!

Nem csak esztétikai okok miatt lehetünk ebben biztosak: ennek is előzménye van, gyökere egészen az Apollo 8 útjáig nyúlik vissza. Történt ugyanis, hogy a Holdat 1968 karácsonyán - fél évvel az Apollo 11 holdraszállása előtt - kerülte meg a három amerikai asztronauta - Bill Anders, Frank Borman és Jim Lovell.

A Hold körül lejtett kilencedik kör után a legénységen a napkelte közeledtével eluralkodott a karácsonyi hangulat, ami abban nyilvánult meg, hogy élő adásban részleteket olvastak fel a Teremtés Könyvéből. A meglehetősen konzervatív értékrendű NASA már a kezdetektől családbarát realityshownak tekintette a küldetéseket, és ebbe a szemléletbe karácsony előestéjén kiválóan illeszkedtek a bibliai idézetek.

Nem is lett volna az egészből semmi baj, ha a bibliolvasásra nem egy országszerte sugárzott rádióadásban került volna sor. Amit történetesen Madalyn Murray O’Hair ateista aktivista is hallgatott, aki ettől olyannyira nem került karácsonyi hangulatba, hogy inkább beperelte a komplett NASA-t: szerinte meg kell tiltani, hogy az Egyesült Államok űrhajósai – akik valamennyien a kormány alkalmazottai – nyilvános imaórákat tartsanak a világűrben. O’Hair perét végül a Legfelsőbb Bíróság illetékesség hiányában elutasította, ennek ellenére a NASA a továbbiakban tartóztatta űrhajósait vallási meggyőződésük nyilvános kifejezésétől.

Ennek jegyében Buzz Aldrin, az Apollo 11 űrhajósa - bár nem titkolta el holdraszállást követő úrvacsoráját, az ezt kísérő szentírási részeket már adáson kívül olvasta fel. (O’Hair tevékenysége vetett véget 1963-ban az Egyesült Államok állami iskoláiban folytatott bibliaolvasások kötelező gyakorlatának.)


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. március 29.

Az indexes cella

Főmérnökünkkel a napelemekről folytatott, órákig tartó csetelés igazából intellektuális zacskós szipuzásnak tekinthető, aminek során mérnöki alapdolgokról hallucinációk támadnak a bölcsész fejében. Egy-egy probléma elmagyarázása és megértése optimális esetben azt jelenti, hogy a problémát értő, és az azt nem értő felek kölcsönösen elindulnak egymás irányába a diskurzus során. Ordasat hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy a főmérnökünkkel rögtönzött többórás szeánszok alkalmával félúton szoktunk összetalálkozni. Az igazság az, hogy egy bölcsész az esetek többségében el sem indul a mérnöki agy felé: annak kell teljesen lejönni dedóba. Elképesztően nehezen fogtam fel, hogy két, nagyjából ugyanolyan méretű valami, hogy lehet egyszer cella, máskor meg napelem.

Történt ugyanis, hogy mindkettőből viszonylag jól állunk: van ugyebár az indexes cella meg a hong-kongi napelem. Az előbbit egy indexes olvasónktól kaptuk, az utóbbit pedig vettük. Sajna, a rendelést már leadtuk, amikor befutottak az indexes napelemcellák, de ez most részletkérdés.

Mindkét fajtából több példánnyal is rendelkezünk, ezek mindegyike tenyérnyi méretű: az alábbi képen balra az indexes cella, jobbra a hong-kongi napelem látható. Annyit még egy bölcsész is sejt a dologból, hogy a napelem cellákból áll - utóbbi tehát valami nagyobb egész alkotórésze. Akkor viszont miként lehet a kettő mérete közel azonos?

A két cucc között az óriási különbség az, hogy a hong-kongit némi túlzással már holnap elkezdhetnénk felpakolni holdjárónk földi prototípusának tetejére – ez ugyanis már egy komplett napelem, sok-sok cellával. Az indexesből pedig csak lesz napelem. Az ugyanis egyetlen cella. Mérnökeink most mégis az indexessel foglalkoznak, és ez csak látszólag ellentmondás.

Ahhoz, hogy roverünkön napelem legyen belőle, az indexes cellát először fel kell darabolni – elsősorban azért, hogy tápegységünkre közvetlen életveszélyt jelentő 5 Amperes áramerősségű delejt 0,5-1 Amper közé szelíditsük. Minél több részre szabdalunk ugyanis egy napelemcellát, annál kisebb lesz az egy-egy darabka által szolgáltatott áramerősség. Ha például kettétörjük, akkor az áramerősség is kábé feleződik, és így tovább.
Egy cellából úgy lesz ugyanakkora méretű napelem, hogy először jól szétvágjuk, majd ezt követően a darabkákat „összeragasztjuk”. Ezt a „ragasztást” ezüst érintkezővel oldják meg - ez az a két fényes csík, amit mindkét példányon láthatunk: napelem gyártásnál ez kábé olyan, mint a Technokol.

A darabolást és a darabok összeforrasztását követően az elemeket kábelekkel össze is kell kötni, majd az egészet egy hordozó felületre rögzítik. Végül gondoskodni kell a cellák külső védelméről is. Az alábbi képen egyik hong-kongi napelemünk látható, megfigyelhető, hogy a két csík itt is megvan, de korántsem folytonos, hanem szaggatott. Itt jön a varázslat. Tessék megszámolni az alábbi kép bal oldalán a szaggatott vonalakat: 12 van belőlük, a védőfóliával takart részen szintén ugyanennyi. Ez bizony azt jelenti, hogy a hong-kongi napelem 24 cellából áll.

(Természetesen, egy cellát nem kell mindig feldarabolni, hogy napelem legyen belőle: ha az indexes tenyérnyi cellából 460-at sorba kötünk, akkor egy 1150 wattos 230 voltos napelemet kapunk, amit kitehetünk a ház tetejére. És az is napelem lesz, csak ugye roverünk esetében ettől a megoldástól a grandiózus méretek miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni. Ezért aztán szorgosan daraboljuk és forrasztgatjuk a cellákat.)

Nade. Ott tartottunk, hogy a hong-kongiak az igényeinkkel teljesen passzentos napelemeket gyártottak részünkre. A tenyérnyi cellát 24 részre tördelték, majd egy nyáklapon összeforrasztották a darabjait, és végül az egészre ráöntöttek egy átlátszó epoxi védőburkolatot. Emiatt - főleg a NYÁK-nak (Nyomtatott ÁramKör) köszönhetően - egy-egy napelem 34 grammot nyom. Ebből minimális üzemelésünkhöz alsó hangon 18 példány kellene, ami ugyebár 618 gramm. Mivel holdjárónk álomsúlya 10 kiló, kemény harcban állunk a grammokkal, épp ezért ennyi pluszt nem engedhetünk meg magunknak.

Ezzel szemben az ajándékba kapott indexes cellákkal mérnökeinknek az a célja, hogy olyan napelemeket csikarjanak ki belőlük, amik tulajdonsága nagyon hasonló lesz a hong-kongi példányokéhoz. Annyi lenne a különbség, hogy az ezekből megszülető napelemek súlya távol-keleti kollégáik súlyának mindössze csak a harmada lesz.

Mérnökeink feltett szándéka ugyanis, hogy megspórolják a nyáklemezt, és nem öntik ki az egészet epoxival - bár ez utóbbi nem sokat nyom a mérlegen. De akkor sem: minden egyes alkatrész esetében ugyanis gigászi küzdelmet folytatunk a grammokkal. Ráadásul, az idő is sürget minket, hiszen tavasz végére már javában terepezni szeretnénk holdjárónk földi prototípusával.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

2012. március 28.

Légópince az űrben

Az űrszemét megfoghatatlan valami, és ez szó szerint értendő. Ráadásul egyre több lesz belőle. A helyzet komoly, és egyre inkább az lesz: ennek egyik kézenfogható bizonyítékaként a napokban evakuálni kellett a Nemzetközi Űrállomás (ISS) hatfős legénységét a Szojuz-űrhajókba - felkészülve a legrosszabbra, a bázis gyors elhagyására.

Az űrsiklóprogram tavalyi leállítását követően a személyzet orosz űrhajókkal érkezik meg földönkívüli munkahelyére; egy Szojuz átlagosan fél évet tölt az űrállomáshoz kötve, majd három asztronautát küldetésük végeztével hazafuvaroz a Földre. Az alábbi fotón látható is a két szállítóeszköz: az egyik szinte teljesen, a másiknak csak az alja lóg a képbe.

Az evakuálás során a hatfős legénység kettévált: egy Szojuzra három asztronauta jut, ők az űrhajó középső egységébe (Descent Module) húzódnak vissza. Bár a fölötte lévő Orbital-modul (az alábbi képen balra) tulajdonképpen lakótér, a visszatéréshez szükséges hőpajzzsal csak a három asztronauta befogadására alkalmas középső leszállóegység rendelkezik.

De mi is történt?

A Cosmos 2251 műhold egyik darabja vészes közelségben húzott el az űrállomás mellett: mintegy 11 és 14 kilométerre "hibázta el" az ISS-t, ami 27500 km/h sebességnél nem valami sok. Olyannyira nem, hogy senki nem tudta megmondani biztosan, hogy eltalálja-e az űrállomást. És ha eltalálja, akkor bizony menni kell, de gyorsan.

A darabka egy 2009. február 10-i ütközés során keletkezett, amikor a kikapcsolt, meditatív állapotban Föld körül keringő Cosmos 2251 szatellit és a működő Iridium 33 kommunikációs műhold összecsókolózott egymással. A baleset 2000 darabból álló űrszemétfelhőt hozott létre - és ezek csak a nagyobb példányok, amik pályája a Földről megfigyelhető. A két űrjármű ütközéséből keletkező darabok is az alacsony földkörüli pályán keringő, 20 ezer darabból álló űrszemétkészletet gazdagították.

A Nemzetközi Űrállomáson legutóbb 2011 nyarán került sor hasonló óvintézkedésre, az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban fordul elő ilyesmi. Az űrszemét ugyanis az ütközések miatt nagyobb ütemben szaporodik, mint amilyen ütemben a Föld légköre képes lenne elnyelni azt. Ebből kifolyólag a Földet gömbszerűen veszi körül a hulladék, ami egy idő után életveszélyes vállalkozássá teszi az űrrepüléseket. Ez a jelenség Kessler-szindróma néven ismeretes.

A Nemzetközi Űrállomás alapvetően kétféleképpen védekezhet az elszabadult törmelékek ellen. Az egyik lehetőség az, hogy szabályosan elugrik az űrszemét útjából - idén január 13-án például 54 másodpercre a Nemzetközi Űrállomás alá kellett "gyújtani", ami hajtóművével így mintegy 300 méterrel feljebb tornászta magát. Csak így tudták ugyanis elkerülni az említett karambolos Iridium-műhold egy másik, labdanagyságú darabkájával való csattanást: 1998 óta ez volt a 13. eset, amikor az űrállomásnak el kellett ugrania egy űrszemét útjából.

A másik alternatíva az, ami a napokban is történt: legénység behúzódik a Szojuzokba, magára zárja a zsilipet, és vár: ez a helyzet egy hajszálnyival sem lehet jobb annál, mint amikor a világháborúban a szőnyegbombázások elől a házak óvóhelyein kerestek menedéket az emberek. A Szojuzok igazából a Nemzetközi Űrállomás légópincéi.

És egyre gyakrabban kell használni őket. A Nemzetközi Űrállomás történetében ez volt a harmadik alkalom, amikor a személyzetnek be kellett fészkelnie magát az óvóhelyre. A mostani, 2012. március 24-i esetet megelőzően első ízben 2009. március 12-én, majd 2011. június 28-án kellett került sor hasonló riadóra.

Az Űrállomás történetében eddig hétszer értesítették arról a személyzetet, hogy vissza kell húzódniuk a Szojuzok menedékébe, de aztán mégsem kellett. Ilyenre 2008. szeptember 5-én, 2009. november 6-án, 2009. december 1-én, 2010. június 20-án, 2010. július 29-én, 2011. november 22-én és 2012. január 23-án került sor.

További hét alkalommal a földi irányítás csak fontolgatta, hogy elrendelje-e az űrállomáson a riadót: 2002. június 25-én, 2002. július 14-én, 2003. január 16-án, 2003. április 6-án, 2003. augusztus 19-én, 2008. július 12-én és 2009. november 2-án.


Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Tovább a múltba