Városnyi méretű üregek lehetnek a Hold felszíne alatt

A holdi kolóniákat rengeteg scifiben üvegkupola alá rejtett, felhőkarcolók alkotta metropoliszként ábrázolják. Ez a dizájn nagyon menőnek néz ki, de számos problémát rejt, a kupola eredendő sebezhetőségén túl is. A Hold felszínét, légkör és saját mágneses tér hiányában lényegében folyamatosan bombázzák kisebb-nagyobb égitestek, illetve a Napból áramló sugárzás. Bármilyen holdi állomás, kolónia, település védelmet kell, hogy találjon ezek ellen: egy üvegkupola nem feltétlen a legjobb védelmi vonal.

Holdi város képe az 1957-es Topps Space Card kártyasorozatból.

A legtermészetesebb megoldás a bázis föld alá vitele lenne. Csak hát ki akarna hatalmas üregeket kaparni a Holdba?

Aztán a kétezres évek végére kiderült, hogy lehet, hogy nem is kell annyit kaparni. A japán SELENE/Kaguya, majd az amerikai Lunar Reconnaissance Orbiter űrszondák fotói alapján számos kisebb-nagyobb üreget sikerült azonosítani a Holdon (lásd a cikk feletti fotón). Ezek ráadásul nem csak egyszerű lyukak voltak: a laposabb szögben készült képek alapján nagyobb barlangok beszakadt tetejei lehetnek. De mi kreál barlangokat a Holdon? Nem más mint az áramló láva, ráadásul folyóvölgyeknek tűnő, nyílt, vagy hosszában beomlott tetejű lávafolyások nyomait már régebbről is ismertünk a Holdon.

A dél-koreai Manjaggul-barlang az egyik legszélesebb lávacsatorna a Földön. (Wikimedia Commons, TKostolany)

Ilyen lávacsatornák vagy barlangok a Földön is vannak, például Hawaiin vagy Izlandon. Nálunk ezek jellemzően néhány méter szélesek, de nem tágasabbak 30 méternél. Na de mekkorák lehetnek a Holdon? Az indianai Purdue Egyetem munkatársai fogták magukat, és kiszámolták. Betették a holdi gravitációt, meg néhány további paramétert egy végeselemes modellező szoftverbe, és megnézték, mekkora feszültségek ébrednek a kőzetben.

Nagy meglepetésre kiderült, hogy a Holdon elvileg több kilométer széles alagutak is stabilak lehetnek.

Egy-egy ekkora üreg nem hogy egy holdbázist, de egy egész várost képes lenne magába fogadni. Jó, fény pont nem lenne benne, de cserébe a káros sugárzásoktól és a kisebb becsapódásoktól is védené a bent lakókat.

A legszélesebb barlang, ami még nem omlott össze a számításokban. 500 m vastag plafon alatt 5 km széles alagút. (Blair et al. 2017)

Persze ezek csak numerikus modellek, kérdés, hogy valóban ott vannak-e ezek a lávabarlangok a Holdon? Gondolhatnánk, hogy ehhez nyilván röntgenszem kellene, olyat meg még pont nem küldtünk a Holdhoz, de ez így nem teljesen igaz. Ugyanis olyan űrszonda-párost már küldtünk, amely a Hold gravitációjának apró változásait mérte. És ahol hiányzik a kőzet, ott egy egészen kicsit, de kisebb a helyi gravitációs erő, mint máshol.

A Purdue-n még folyik a GRAIL űrszondák gravitációs méréseinek elemzése, de egy előzetes eredményt már közzétettek. A Sharp-kráter közelében található Rima Sharp nevű völgyet próbálták beazonosítani a mérésekben, de az túl keskenynek bizonyult. A Rima Sharpra merőlegesen azonban feltűnt egy kukacszerű anomália a mérésekben.

A Rima Sharp völgy kanyarog a Holdon, a japán Selene/Kaguya felvételén. A felső, távolabbi végénél bukkant fel a gravitációs anomália. (JAXA/SELENE)

A modellezés alapján azt gyanítják, hogy ez a kukac valójában egy kb. 75 km hosszú, 2 km széles barlangjárat lehet, fél km-rel a felszín alatt.

A mért gravitációs tér, a 36. szélességi fok mentén tekergő anomáliával, (jobbra), és a feltételezett barlang kereszt- és hosszmetszete (balra). (Chappaz et al. 2014)

Tényleg az, vajon? És milyenek lehetnek ezek a barlangok belülről? Remélhetőleg erre is választ kapunk előbb-utóbb. Hiszen számos beomlott tetejű üreget ismerünk, amibe csak bele kell pottyantani egy űrszondát. Az energiaellátás és kommunikáció persze trükkösebb, de a legegyszerűbb egy összekapcsolt rendszert kiépíteni: egy felderítő rover leereszkedik az üregbe, de végig fizikai összeköttetésben van egy másikkal a felszínen, amely kábeleken keresztül áramot és kommunikációt biztosít. A rendszer további előnye, hogy ugyanezen az elven más, nehezen megközelíthető helyekre is lehetővé teszi a lejutást: hasadékvölgyekbe, vagy örökké árnyékos aljú kráterek fenekébe. Utóbbiak szintén különösen érdekesek, mert jelentős mennyiségű vízjeget tartalmazhatnak, ami nagyon fontos természeti erőforrás lenne a Holdon.

Egyelőre ugyan úgy tűnik, hogy még messze vagyunk bármiféle holdi bányászattól, de valójában egyre komolyabb műszaki és jogi lépések történnek a világban. Bő egy éve az amerikai törvényhozás megpróbált jogi kereteket adni a Földön túli erőforrások bányászatára és a felmerülő tulajdonjogi kérdésekre. A NASA évente rendez versenyeket holdbányász robotoknak. És most már Japán is hivatalosan belépett a színre: a japán űrügynökség, a JAXA megállapodást írt alá az ispace nevű céggel a bányászati technológiák és kapacitások kidolgozására. Az ispace inc. pedig nem kezdő játékos, ugyanis nem más, mint japán GLXP csapat, a Hakuto háttércége, és évek óta dolgoznak páros roverek kifejlesztésén.

Ha minden jól megy, a húszas évekre a roverek segítségével már bekukkanthatunk ezekbe a holdi üregekbe. És talán úgy nézhetünk rájuk, mint a jövőbeni emberes holdbázisok leendő helyszíneire.
(Források: ScienceNews, Icarus, ARC)


A Lacus Mortis egyik ürege. A keleti fala, a kép jobb oldalán, teljesen beomlott, ott, a meredek lejtőn talán le lehet jutni az aljára.

A Puli is nagyon kíváncsian "beleszagolna" a Lacus Mortis területén található lávatölcsérbe - ideális terep lenne lábkerekei képességeinek tesztelésére.

Szeretnél hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország eljusson a Holdra?

Told meg Te is!

Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.

Gróf Széchenyi István

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;