Fekete hét ez az űrrepülés szempontjából. A Virgin Galactic tegnapi katasztrófája emberéletet is követelt, nem csak a SpaceShipTwo veszett el.
De ez előtt még kedden, október 28-án a start után másodpercekkel meghibásodott és
visszazuhant az indítóállásra az Orbital Sciences Antares nevű rakétája.
A robbanásban megsemmisült a Cygnus teherűrhajó és egy sor kisebb műhold. Nem jött ez jól az Orbitalnak: sokakban még élénken él az emléke annak, ahogy a cég Taurus XL rakétái két ugyanolyan meghibásodás miatt két klímakutató műholdat, a OCO-t és a Gloryt is az óceán fenekére juttattak. A NASA sietett kijelenteni, hogy nem rendült meg a bizalmuk a cégben. Rakéták időről-időre meghibásodnak: 2011-ben például az oroszok vesztettek el egy Progressz teherűrhajót. Az Orbitalnál is más miatt kell inkább vakarni a fejeket. De haladjunk sorjában.
Az Orbital egyelőre nem sok infót tett közzé. A telemetriai adatok első áttekintése után csak annyit közöltek, hogy a hajtóművek T+15 másodpercig előírásszerűen üzemeltek, majd meghibásodás történt az első fokozatban, amitől megszűnt a tolóerő. Lehetséges, hogy az üzemanyagrendszerben történt valami, egy szelep vagy egy vezeték ment tönkre, de ebbe a homályos megfogalmazásba belefér az egyik hajtómű hirtelen tönkremenetele, például az üzemanyagot hajtó turbinalapátok törése is.
Sajnos csak akkor leszünk okosabbak, ha lefolytatták a teljes vizsgálatot.
Néhány következtetés azonban levonható. Egyrészt az, hogy egy vadonatúj rakéta esetében öt startból egy sikertelen, az, ha nem is világverő, de elfogadható érték. Másrészt, az Antares félresikerült startja nem a kereskedelmi űrhajózás kudarca. Amikor a Challenger, majd a Columbia megsemmisült, a NASA évekre a Földre kényszerült. Most viszont van két független szolgáltatója is: a Dragon december 9-re tervezett startját nem fogja érdemben befolyásolni az Antares meghibásodása.
A rakéta fő célja a harmadik, Deke Slayton után elnevezett Cygnus-űrhajó feljuttatása lett volna. A Cygnus több, mint két tonna árut vitt volna fel a Nemzetközi Űrállomásra, tudományos és műszaki felszerelést, illetve ellátmányt, például ételt-italt és ruhákat. Bár a felszerelések elvesztése nagy kár, szerencsére az űrhajósok nincsenek veszélyben, fél évre elegendő tartalékuk van most az ISS-en. Sőt, mindössze fél nappal később egy Progressz gond nélkül elindult az ISS-hez. A Cygnus elvesztése egyébként egy kevésbé triviális problémát vet fel, ugyanis a kiesésével az űrállomáson felhalmozódott szemetet(!) nem tudják majd belepakolni, és elégetni a légkörben.
Az anyagi kár ugyanakkor jelentős.
A kárfelmérő csapatok már azonosították a Cygnus maradványait, de még nem tudták felmérni, túlélte-e bármi épségben a robbanást. A hasznos terhek között volt például az űrállomásra szánt Meteor kamera, amely meteorokra vadászott volna a Föld légkörében. A Cygnusban utazott volna továbbá rengeteg cubesat, mint a Planet Labs cég 26 darab földmegfigyelő Flock-1d nanoműholdja, vagy a Planetary Resources Arkyd-3 prototípusa. Az Arkyd lett volna az előfutára a nagyobb kisbolygó-kereső űrtávcsöveknek, amely meg előfutára lett volna kisbolygó-bányászati terveknek. A nanoműholdakat később az űrhajósok állították volna pályára az űrállomásról.
Emellett középiskolások és egyetemi hallgatók által készített kísérletek is voltak a fedélzeten: az egyikben például borsócsírákat növesztettek volna.
Ha elsőre a borsócsíra nem is hangzik űrtechnikának, az ilyen kísérletek vezethetnek el például az űrben is helyben tenyészhető, friss ételekhez.
Ezek az eszközök jellemzően biztosítva vannak, és többnek létezik másodpéldánya is, amelyekkel újra lehet próbálkozni. De helyet szerezni egy újabb, lehetőleg nem sok év múlva induló rakétára egyáltalán nem könnyű feladat.
Visszatérve a felrobbant rakétához: még nem tudjuk, mi történt pontosan, de a videófelvételek alapján az első fokozat hajtóműveinél látszik egy kisebb robbanás, mielőtt az Antares megállna és elkezdene visszazuhanni, majd a zuhanás vége felé az irányítóközpontból felrobbantják az egészet az önmegsemmisítő rendszerrel. Ez utóbbi bevett eljárás, és most sem volt felesleges: akár az is előfordulhatott volna, hogy a szilárd hajtóanyagú második fokozat egyben leszakad az elsőről, begyullad, és irányíthatatlanul repked, amíg ki nem fogy a benne lévő üzemanyag.
A felvételeket látva sokan egyből az első fokozat hajtóműveire gyanakodtak, nem is feltétlenül alaptalanul.
Azokat ugyanis 1970 körül gyártották, a Szovjetunióban.
Az eredeti hajtóművek a szovjetek saját holdrakétájához, az N-1-hez készültek. De miután négy prototípus, még más hajtóművekkel, egymás után pusztult el a tajga felett, az egész programot leállították. Egy kisebb csoda folytán viszont az NK-33-akat nem zúzták be, hanem becsomagolva pihentek a kilencvenes évekig. Ekkor vásárolt meg belőlük egy nagyobb adagot az amerikai Aerojet. A felújított és modernizált, már AJ-26-nak hívott hajtóművek pedig végül az Antaresen kötöttek ki. Sőt, azóta az oroszok is használni kezdték őket, a Szojuz rakéta gyorsítófokozatok nélküli variánsán.
Mivel újakat ezekből már nem fognak gyártani, hosszabb távon az Orbitalnak el kell gondolkoznia a helyettesítésükön. Vagy akár jóval rövidebb távon is, ha kiderül, hogy mégis a hajtóművek voltak a hibásak. És hogy mire cserélnék? Ironikus módon a legnyilvánvalóbb jelölt éppen az az orosz típus, amit jelenleg is az NK-33 helyettesítésére fejlesztenek odaát...